Csendes, lelassult időszak volt ez, közelgett a tanév vége, s e kettős kudarc jobban összekovácsolt Petivel, mint addig bármi közös lovagmunka vagy rajcsúr. Viszonzatlanságunkra mindig gyógyírül hatott a másik felsülése, az osztályunk újabb viselt dolgairól nem beszélve, és egyre tapinthatóbbá vált valami törvényszerűség a sorozatos bukásainkban. Bármit is hittünk magunkról, éretlenek voltunk a legtöbb velünk egykorú lánnyal szemben, akiknek hiúságát meglegyintették ugyan remekbe csiszolt leveleink, hódító hadjárataink, mégsem jelentettünk számukra többet egy kölyökkutyánál, akit könnyedén terelhettek odébb lábfejükkel, amikor már terhes volt a lihegő settenkedésünk. Ez pedig elég hamar bekövetkezett mindig. S ha arra ítéltettünk, hogy a szerelmi hadmozgásainkba kopjáink rendre beleszakadjanak, nem maradt más hátra, mint olyasmi felé teljesednünk, amiben sikereket könyvelhettünk el. Így hát tovább éretlenkedtünk, és örömmel nyugtáztam, hogy időközben nőtt az osztályban a tekintélyem. Mert négyen-öten, ha tettünk azért, hogy egy-egy lánnyal megismerkedjünk, és a többiek elismerték érdemeinket, amelyek persze sosem hozták meg a remélt beteljesedést, legalábbis sokunk szemében nem hatottak többnek szánalmas szárnyverdesésnél.

Bár nyíltak kilátásaim a párosodásra Andi után is, igaz, csak kétszer. Év vége felé a német tanárnőnk elvitt bennünket egy Shakespeare-darabra, amelynek egészen át tudtam volna adni magam, ha nem ül éppen a szomszédos páholyban egy lány, aki nem a mi sulinkból jött. Miután megkértem Kasza Zsoltot, aki közöttünk ült, hogy húzódjon már hátrébb, mert a nagy fejével belezavar a panorámámba, egyre többször felejtettem szemem a lány sziluettjén, és az utolsó felvonás alatt eszembe jutott, hogy a kockás zakóm zsebében van néhány sárga, öntapadós cetli. Írni szerettem volna neki, de a sötétben egyszerűen nem lehetett. Hátra sunynyogtam, hogy résnyire nyissam a páholyunk ajtaját, és a beszüremlő fényben gyorsan odafirkantottam pár sort. A cetlit odaadtam Kaszának, hogy csúsztassa a lány elé. Ez állt rajta: „Műsor után várom a limuzinomba. Hódolattal: Enrico Palazzo, operaénekes”.

Diszkréten előrehajoltam, és intettem a lánynak. Pár percre rá Kasza már kezembe is nyomta a választ: „Sajnálom, Hamlettal van randevúm. Ophelia”. De én akkor már sokkal jobban élveztem ezt a játékot, mint a színészekét, és új cetlit küldtem: „Utolsó levél: válasza akkor is nemleges, ha bevallom, hogy nem vagyok operaénekes, csak egy külvárosi suszter fia? Alázatos szolgája: Kovács Béla, suszterinas”. És mit ad Isten, célt értem, mert a következő sorokat kaptam: „Kedves Suszter Fia! Én sem vagyok Ophelia, s bevallom, hogy Hamletem eddig még nem ismerem. De ez este akkor sem szabad, azonban tetszik nekem szavad. Tulajdonképpen mi a kérdésed?” Nem hittem a szememnek. Zavaromban majdnem felbuktam Kasza székében, miközben próbáltam visszaülni a helyemre. Készen is voltam a következő üzenettel: „Tulajdonképpen az a kérdés, hogy mi a telefonszámod (amelyen kegyed elérhető, ha »szabad«)?” A közönség már vastapssal méltatta a színészeket, amikor én négykézláb silabizáltam az utolsó választ az ajtó résében: „Szeretném, ha e bűvös számot nem osztanád meg a közöttünk ülő – egyébként rokonszenves – lovaggal: 391–45–17”.

Csodálkoztam azon, hogy két rövid levélváltás után már csak a puszta adminisztráció választ el egy találkozástól. Kezdtem magam kínosan érezni. Még abba sem maradt a taps, amikor én már kint toporogtam a ruhatár előtt, éppen csak a hölgy nem volt a helyén, akinek a bilétát odaadhattam volna. Gyülekezni kezdtek hátam mögött és mellettem az emberek. Nem mertem hátranézni. Egy-két percre rá megjelent a ruhatáros hölgy, és majd átestem a pulton, hogy felkeltsem a figyelmét. Még arra is gondoltam, hogy egyúttal Kasza Zsolt kabátját is kikérjem, így a két ruhadarabot úgy szoríthattam magamhoz, hogy ki sem láttam mögülük, nem mellékesen az arcomat is elfedték, miközben próbáltam kivergődni a tömegből. Azonban nem volt menekvésem. Mire Kaszához értem, két lépésre találtam magam a lánytól, aki cinkosan nézett vissza rám, majd szemérmesen előrefordult. A világosban már nem találtam olyan szépnek, de azért odasúgtam neki:

– Most sietnünk kell, de majd felhívlak! – és azzal elszeleltünk. Napokon át nézegettem a cetliket, és roppant büszke voltam magamra. Azonban éreztem, hogy minél többször veszem elő a levélkéinket, egyre kisebb az esély rá, hogy ezt a lányt én valaha felhívom. Így is lett: szegénynek tovább kellett keresnie a Hamletjét. Mert mintha lett volna valami közös a rakoncátlankodásainkban és hódítási próbálkozásainkban: ahogy az előbbiek következményeit nem viseltük szívesen, úgy az utóbbiak fejleményeit sem. Én legalábbis biztosan, Andi után pedig különösen.

Hányszor néztem végig, ahogyan egy-egy balhé kiderülése után megbomlik a fene nagy összetartásunk, és valamennyi tettes elrohan a szélrózsa minden irányába, s ha egy-egy szerencsétlent fülön is csíptek, ő már csak a maga irháját akarta menteni. Olyan családra kezdtünk hasonlítani, amelyben a gyerekek egy-egy csíny után néha beárulják a másikat. Sokszor bosszankodtam is, amikor úgy éreztem, hogy a többiek benne hagytak a pácban, mégis volt valami magától értetődő az egészben, ami nem is a bajtársiasságunkat kérdőjelezte meg igazán, hanem azokat a magaviseleti normákat, amelyek nem engedtek minket a pillanatnak élni. Mert a pillanatnak élni elsősorban személyes és nem közösségi élmény,még ha együtt idéztük is elő az ilyen történéseket. Élvezettel néztem, gyakoroltam vagy szenvedtem el az ugratásokat, és kíváncsian figyeltem, ha egymásra mutogattunk a felelősségre vonáskor. Megláthattam, hogy e határhelyzetekben ki meddig képes elmenni a túlélésért, és ez sokkal többet elárult a résztvevőkről, mint hittem. Az volt mindvégig talán a legfontosabb, hogy mi derül ki magunkról a partomlásszerű váratlanságainkban. Ha ódzkodtunk is életünket a hátunkra venni, mégis élethű életet játszottunk ezekben az években, élethűbbet a valóságosnál.

Az utolsó osztálykirándulásunkon történt, hogy elkódorogtunk vidéki szállásunktól osztályfőnöki felügyelet nélkül. Egy elhagyatott sípályán kötöttünk ki, felkapaszkodtunk a tetejére, és a meredek, műanyagosított lejtőn néhányan lecsúsztak szatyorral a fenekük alatt. Utána felcipeltük a tövében talált gumiabroncsokat, legurítottuk őket, de hamar eluntuk a játékot, így visszaindultunk a szállásra.

 

Két évre rá, az alattunk lévő gimnáziumi évfolyamban felfigyeltünk egy lányra, akit Bazinagynak neveztünk magunk között, toledói mellszerkezete után. A nevet a Roxanne című Steve Martinfilmből vettük, amely a nagyorrú Cyrano de Bergerac történetét dolgozta fel. Bazi nagy kerek arcú, hatalmas kék szemű, barna hajú lány volt, és egy nyálas, hosszú hajú gyerekkel járt, aki folyton csuklópántot viselt, és tele volt a könyvtár a könnyeivel. Ha megláttuk Bazi nagyot, általában eljátszottuk a párbeszédet a filmből: „Megbabonáz, igaz?” „Ez óriási, ez bazi nagy! Mondták ugyan, hogy nagy, de nem gondoltam volna, hogy ekkora!”, és jót röhögtünk egymás között, de hamarosan elment a kedvem az egésztől, mert egy fagyos kora tavaszi reggelen megláttam Bazinagyot a nyaka köré tekert selyemkendőjében, éppen a sulihoz vezető sétány mellett szállt le a buszról, és beleszerettem.

Módfelett megörültem annak, hogy jó ideje nem láttam már együtt a lézengő ritterével, akit amúgy is méltatlan ellenfélnek tartottam. Nemes Andreát, mert addigra megtudtam a becsületes nevét, heteken át nézegettem. Egyszer a magyartanárnőnk megkérdezte egy szünetben, hogy volna-e kedvünk Kasza Zsolttal, osztálytársammal színházba menni, alapvetően gimnazistákat hívott, többek között Nemes Andreát is… – nem tudja, ismerem-e.

– Hogyne volna! Ööö, nem, nem ismerem – feleltem, és a tanárnő szeme ravaszul villant, amiből megérezhettem volna, hogy éppen most sétáltam bele egy fedeztetési „kelepcébe”. Én azonban nem éreztem meg semmit, csak ugrálni kezdtem a folyosón, miután a tanárnő elment, és nem hittem el, hogy micsoda lehetőség pottyant az ölembe.

Találkozásunk a színházban jobban sikerült, mint reméltem. Kaszával csak úgy ontottuk magunkból a villámtréfákat az előadás szüneteiben, és Nemes Andrea a barátnőjével, akit Vogelmantelnek hívtunk (ez szó szerint Madárkabátot jelent), oly elismeréssel nevetett a poénjainkon, amiről addig álmodni sem mertem. Andrea füle erősen fázott hazafelé, amikor a villamosra vártunk, ezért ráadtam a bojtban végződő csíkos sapkámat, amit anyám kötött még gyerekkoromban. Ez legalább okot adott arra, hogy ismét találkozzunk, és csakugyan, két napra rá Nemes Andrea az egyik szünetben elém toppant az illatos sapkámmal, és megkérdezte, hogy nincs-e kedvem lemenni az udvarra. Összerándult a gyomrom, de igent mondtam, és megindultam mellette a folyosón. A többiek leesett állal néztek bennünket, és én csak annyit suttogtam feléjük elhalón:

– Vávávú.

Mások számára is feltűnt, hogy Andrea mellett lépcsőzök le az udvarra, és ettől sztárnak éreztem magam, akit lopott és döbbent, így mégis észrevehető pillantások kísértek, ez pedig úgy esett, mintha hájjal kenegetnének, mert a vonulásunkban volt valami bosszantó, ami örömmel töltött el. Odalent Vogelmantel várt bennünket a kapuban, erre nem számítottam, és még inkább erőt vett rajtam a szorongás, mert most már nem volt menekvés, beszélgetni kellett, én pedig úgy gondoltam, hogy ők ketten túlerőben vannak. Kénytelen voltam az egyik gesztenyefa tövében ácsorgó Kaszának észrevétlen jelezni, hogy haladéktalanul siessen a segítségemre, mert hurok szorult a nyakamra, sőt egyenesen vergődöm. Zsolt hamarosan meg is érkezett, és a szünet percei érezhetően oldottabb hangulatban teltek.

Néhány négyesben eltöltött szünet után Zsolt megjegyezte, hogy álljak már a sarkamra, mert egyre nagyobb nyűg számára velünk töltenie az idejét, hiszen napnál világosabb, hogy ezek a találkozások csak Andreáról és rólam szólnak, és az ismeretségünk egyre inkább négyszemközti susmusokat igényelne. Emellett megjegyezte, hogy azért is kényelmetlen neki ez az egész, mert ő nem akar semmit Vogelmanteltől, Mezei Peti viszont szerelmes belé, és nem szeretné fájdítani a szívét. Nyirkos tenyérrel hallgattam végig Kaszát, és bármennyire megijedtem az újabb, immár komolynak ígérkező lovagmunkámtól, igazat kellett neki adnom. Ezért legközelebb, amikor idejét éreztem egy újabb csevelynek, az egyik szünetben felkerekedtem. Andreáékat az osztálytermük előtt találtam, a fal tövében ültek Vogelmantellel, valami tankönyvvel az ölükben. Megálltam Andrea fölött, amikor is semmi tapintatos nem jutott az eszembe, viszont nem állhattam ott időtlen időkig, így a legegyszerűbb megoldásnál maradtam.

– Nem jössz le az udvarra egy kicsit? Hétágra süt a nap – lódítottam, mert március ide vagy oda, még mindig nagy fagyok jártak. Nem mertem Vogelmantelre nézni.

Andrea elmosolyodott, összecsukta a könyvét, amit mélyen a táskájába csúsztatott.

– Mehetünk – felelte, de nem sikerült feltápászkodnia, amin Vogelmantel homlokát fogva, szégyenlősen nevetett. – Emelj már fel!

Ekkor fogtam meg először Andrea kezét, bakancsom orrát az övéhez szorítva találtam támasztékot, és nehézkesen felsegítettem, így most már hárman kacarásztunk, amennyire a lihegésünk engedte. Nem tudtam szabadulni Andrea illatától, a nagy hurcolkodásban ugyanis arcomba csapódott a haja, s hogy ne lássa zavaromat, azonnal hátat fordítottam, és határozott léptekkel vágtam utat a tömött folyosón. Rövid szabadulásunk alatt a lépcső felé semmi másra nem tudtam figyelni, csak a hevesen kalimpáló szívemre, mert még mindig fogtam Andrea kezét, hogy szorosan a nyomomban maradhasson. Ez nagyon tetszhetett neki, mert a lépcsőhöz érve összetalálkozott a tekintetünk, és vigyorogva, mint a vadalmák, elengedtük egymás kezét, majd megindultunk az udvar felé.

 

Apám anyám nevelésére bízott bennünket, engem és az öcsémet, és bevallottan csak akkor avatkozott közbe, ha anyám nem boldogult velünk, adott esetben velem. Ennek a szülői hozzáállásnak megvolt az az előnye, hogy apám előtt jótékony homály lengte be iskolai magaviseletemet, így annál kevésbé érdekelt bármi kis vadulásnak a következménye, amit akkoriban napra nap produkáltunk a suli falai között.

Jelen esetben nem történt igazán komoly dolog: Soltész János számítástechnika tanárról hamar kiderült, hogy képtelen megtartani tekintélyének sáncállásait, és az egyik órán, amikor helyettesíteni érkezett hozzánk, a szokásosnál talán többet nyelveltünk vele. Amikor erkölcsi hegyi beszédbe kezdett, hozzáteszem, teljesen hasztalanul, hogy szégyenérzetünket ágyából kiugrassza, én szemtelenül feltettem a fülhallgatómat, megnyomtam a vókmenen a lejátszó gombot, és tán még dudorásztam is. Soltész János felállt a tanári asztaltól, és a legnagyobb nyugalommal sétára indult a padsorok között, mialatt folyamatosan beszélt. Éppen ezért váratlanul ért, amikor mögém kerülve elkapta a fejemet, és székemmel együtt húzott hátrafelé, kibillentve az egyensúlyomból. A teljes hangerőre csavart vókmenem sem tudta elnyomni szitkait, mialatt birkóztunk, és képtelen voltam kiszabadulni orv szorításából. A meglepettségem szerencsére elnyomta azt a fizikai fájdalmat, amit e rút megtorlással okozott, és szűkölni, jajgatni kezdtem, némiképp a helyzetet is parodizálva, hogy egyúttal a többieket is szórakoztassam. A nagy derültség szeghette Soltész tanár úr kedvét a kínzásomban, mert hirtelen elengedett, de még letépte fejemről a fejhallgatót és elmarta ölemből a vókment, amit aztán nagy dérrel vágott az aktatáskájába, és úgy csapta rá a fedelet, hogy közben odacsípte a fejhallgató vezetékét. Egy-két másodpercre rá, ahogyan azt már tőle megszokhattuk, visszanyerte hüllőket idéző, közönyös nyugalmát. Én erre jólnevelt fiú módjára jelentkeztem, s amint szót kaptam, udvariasan érdeklődtem a vókmenem sorsa felől, de Soltész János kizárta annak lehetőségét, hogy azonnal visszakapjam, és csak annyit mondott titokzatosan, hogy év végén talán beszélhetünk róla. Hiába jöttem az én szuverén jogaimmal és kezdtem heveskedni, mert leintett:

– Ne emelgesd a hangodat, fiam, csak sérvet kapsz tőle.

Erre minden erőmet összeszedve és fogamat összeszorítva bocsánatot kértem, amit Soltész János kegyesen megadott, majd, hogy kibékültünk, akarattal kiszúrva egymásra találásunk buborékát, újra megkérdeztem, hogy visszakaphatom-e a vókmenemet.

– Amit mondtam, megmondtam – zárta rövidre a meddő vitát Soltész tanár úr, és fogalmam sem volt, hogy mivel pótolhatnám e hirtelen ért veszteséget, vagyis hogyan fogok jártamban-keltemben zenét hallgatni, ami mindennapi szükségletemmé vált.

Általában anyám járt szülői értekezletekre, a legközelebbi alkalommal azonban nem ért rá, és apámat kérte meg, hogy menjen el helyette. Eszembe sem jutott, hogy ez micsoda következményeket vonhat maga után. Hanem amikor apám hazaért az értekezletről, és még egy szó sem hagyta el a száját, már szikrákat vetett az előszobában. Megérezve egy közelgő vihar széllökéseit, jobbnak láttam felhúzódni az emeleti szobámba, de apám, aki nem viszonozta elhaló köszönésemet, viszont jól hallotta mezítlábas és szapora csattogásomat a lépcsőn, utánam szólt:

– Gyere csak ide, öcsikém.

Jobb volt túlesni a nehezén, mintsem a szobámban hallgatózni feszülten órákig, így a vágóhidak népének beletörődésével fordultam vissza. Akkorra már anyám is hazaért, és apám a nappali szobába terelt bennünket, engem leültetett az ágyra, ők pedig a nádból font székekben helyezkedtek el, akár a bírák. Először fel sem tűnt, hogy apám egyes számban fogalmaz, holott az ehhez hasonló családi tárgyalásokon előszeretettel használta a többes számot („nem örülünk neki, hogy ilyeneket nézel”, „nem tudjuk elhinni, hogy kocsik emblémáit feszegeted a csavarhúzómmal” stb.). E mondatait kísérő gesztusaiból ki lehetett érezni a sebzettségét, de most sokkal csalódottabbnak hatott, mi több, úgy viselkedett, mint aki rádöbbent, hogy összeesküdnek ellene, és ez megijesztett engem. Mert hát nagyobb pácba kerültem, mint hittem.

Osztályfőnökünk, Bay Mihály egy-két év után feladta, hogy alázatos és szófogadó nyájat neveljen belőlünk, pedig minden olyan szépen alakult, de alaposan félreértette a helyzetet. Az ideig-óráig jó magaviseletünk pusztán arra utalt, hogy az új iskolával idegen közegbe és közösségbe kerültünk, amelyet előbb fel kellett térképezni, beleszokni, erőket csoportosítani, végiggereblyézni ujjainkkal a rend határainak dróthálóját, s amint ez megtörtént, egymásnak bakot tartva hozzákezdhettünk látványosan átszökdösni rajta. Színtiszta fiúosztály lévén rendkívüli összpontosulást nyertek az állandó és egyre merészebb határsértéseink, ugyanakkor a másik egynemű osztályban nem történtek ehhez fogható merényletek.

A suliban minden szünetet a folyosókon vagy az udvaron kellett töltenünk, a termeket ilyenkor a tanárok kulcsra zárták. A kezdeti, jámborabb időszakban például kedvelt szokásunk volt a dupla német órák közötti szünet előtt elbújni a földszinti 001-esben, amit függönnyel és egy harmonikafallal választottak el a 002-estől. A kicsöngetés kavalkádjában négykézláb kutyagolva, vagy kommandósként forogva a földön jutottunk el a függönyig, és egymás után tűntünk el mögötte, hátunkkal a 002-es felé nyomva a harmonikafalat, hogy ártatlan testünk ki ne domborodjék a függöny redőin. A legnagyobb kihívást jelentő mutatványt az állófogason történő elrejtőzés jelentette, a felaggatott kabátok és táskák biztos fedezékében, bár ez csak egyetlen, könnyebb porhüvelyű léleknek biztosította a fennmaradást. S amint látszólagos kiürültében elcsendesedett a terem és kívülről megfordult ajtajában a kulcs, kicsattanó hangulatban bukkantunk elő állásainkból. Hatan-nyolcan is sikerült olykor bent maradnunk, és vigyorogva integettünk az udvaron ődöngő többieknek.

 

Évről évre világosabbá vált, hogy a Nirvanában Kurt Cobaint szeretem, vagyis azt a valakit, aki felfejthetetlenül elvarrta magát e zenében, pedig két egymástól elütőbb sorsot el sem lehet képzelni. Rendezett családból jöttem, és mindössze egyetlen pofont kaptam apámtól, azt is csak azért, mert egyszer nem akartam beengedni unokatestvéremet a szobámba. Toncsus rángatta kívülről a kilincset, nem volt nehéz betámasztott könyökkel ellentartani neki, mígnem hirtelen lenyomódott, ki is facsarodott a karom. Egy nagy kezet láttam lendülni, a taslitól az ágyra göndörödtem, mint béka az aszfalton, akit légpuska ólma talált egy lakótelepi ablakból.

Ezen kívül sosem dédelgettem magamban öngyilkos gondolatokat, beértem a szimpla rock sztársággal. De azért biztos, ami biztos, szépen föl vertem akkoriban az árfolyamomat. Valamelyik este éppen a Dunához tartottunk, nem messze a Jászai Mari tértől, ahol kőlépcsők vezettek le a rakpartra. Dinivel, akivel már jó ideje zenekarban törtük a fejünket, kiálltunk a lépcső vastag peremére szemben a Dunával, és hangszerek nélkül, csak úgy a levegőben gitározva játszani kezdtünk a folyónak, mint igazi zenészek egy emelvényen. Döbbenetes érzés volt. Ekkor azonban valaki megszólalt a hátunk mögött:

– Majd szóljatok, ha lesz koncert – mosolygott ránk egy lány, s azzal sarkon is fordult. – Legyetek nagyok! – tette még hozzá, és kis cipőjében elkopogott a sétányon.

Behúzott nyakkal álltunk még ott percekig.

–Te, ez egy jelenés volt –mondta Dini, és bennem is úgy visszhangoztak a lány szavai, akár egy jóslat.

Dinivel még hatévesen barátkoztunk össze, egy osztályba jártunk, és egy padban ültünk. Egyszer, olvasás órán megbökte az oldalamat, és új találmányát mutatta működés közben. Lecsavarta Pax tollának tetejét, körmét a csőben maradt tollbetét fogaiba akasztotta, lenyomta, ameddig a rugó csak hagyta, majd hirtelen elengedte. A tollbetétet vagy harminc centi magasra ki tudta így lőni, és végtelenül boldog volt. A harmadik kilövéskor már untam a produkciót, és amikor Dini lehajolt a tollbetétért, meglegyintettem a tarkóját, amitől szépen lefejelte a pad sarkát. Ijedten mutatta vérző ínyét, s ettől én is megrémültem. Erzsi néni megneszelte, hogy fennforgás van közöttünk, ezért kiszólított olvasni. Amikor fel-álltam a padból, Dini pisszegett, s amint odafordultam, már tökön is rúgott. Sajgó herékkel csámpáztam ki a táblához, olvastam egy-két sort a Gőgös Gúnár Gedeonból, aztán a méltóságomról lemondva elbőgtem magam az osztály előtt. Mikor véget ért a tanítás, Erzsi néni kiállított mindkettőnket a tanári asztal mellé, s így kellett várnunk anyámat, aki bármelyik percben megérkezhetett értünk, mert együtt kerültünk mindennap haza. Végtelenségnek tűnt negyedórát ácsorogni, s akkor már egymás kezét fogva bőgtünk mindketten, nem is a büntetéstől való félelem miatt, hanem mert szembesülnünk kellett azzal, hogy rosszak vagyunk, méltatlanok a műszálas kisdobos-kendőnkhöz és a síphoz, ami ünnepekkor mindig a nyakunkban lógott.

Itt kezdődött tehát ez a barátság, amely aztán hosszú ideig takarékon égett. Dini másik iskolába került, évente, ha találkoztunk. Egyszer csak tizenhat évesek lettünk, és a szokásos tavaszi teadélutánunk alkalmával Dini belépett a szobámba, becsukta maga mögött az ajtót, és észrevette a falnak támasztott gitáromat.

– Hé!

– Mi van?

– Tavaly ez még nem volt itt.

– Szokj hozzá. Jövőre is itt lesz.

– Az jó. Ölbe kaphatom?

– Nocsak!

Aztán másnap felhívtam Dinit.

– Tudom, hogy kicsit hamar kereslek, de nem mehetnék át valamikor megnézni a te gitárodat?

– Ha leteszed a kagylót, akár indulhatsz is.

Több se kellett. Diniék nem laktak messze tőlünk, gyalog is odaértem öt perc alatt. Hatalmas, zegzugos, régi polgári házban éltek, amelyben mintha mindig november lett volna, mert a legtöbb helyiségben örökös félhomály honolt. Gyerekkorunkban imádtam bújócskázni náluk, egyszerűen képtelenség volt megtalálni bárkit is. Jobban szerettem ott lenni, mint otthon.

A nagyszülőkkel együtt heten lakták a házat, és bár parketta borította szinte valamennyi szobát, sosem lehetett hallani senki közlekedését. A családtagok úgy jártak-keltek benne, akár a kísértetek, éppen ezért mindig váratlanul hatott, ha valakivel szembetaláltam magam. Egyetlen körülmény volt csupán, ami ezt a különös levegőjű hajlékot magához térítette: valahányszor elhaladt előtte a száznegyvennégyes busz, megremegett alattunk a födém. Amint azonban elzúgott a bárka és megszűnt talpamban a remegés, mindig fellélegeztem. Igen, gyakran úgy éreztem magamat itt, mint aki óvóhelyre menekült a háború elől, amit úgy neveznek: külvilág. Mert ebben a dübörgésben egyúttal volt valami fenyegető, mintha a világunk percei meg lettek volna számlálva, és mindig csak haladékot tudott volna kicsikarni magának.

Egyre gyakrabban találkoztunk Dinivel, és kitaláltuk, hogy együtt fogunk gitározni. A legjobban náluk szerettünk zenélni. Valamiért nyilvánvaló volt mindkettőnk számára, hogy a zene csakis itt, ebben a házban fejlődhet biztonságban, nemcsak azért, mert jobban elfértünk a nagyobb szobák bármelyikében, hanem mert mit tudom én.