Peti zavartan ácsorgott mellettünk, ami elterelte a figyelmet meghatottságomról. Miután Andit kifaggattam a betegségéről és átadtam neki két szem narancsot (ennyire futotta a zsebpénzemből), Peti részletesen elmesélte a haditervét, amiről Andi véleményét is kikérte, aki alig jutott szóhoz az ötlettől és a kidolgozás mívességétől, egy helyben ugrált örömében, majd köhögő rohamot kapott. Végül tettetett szomorúsággal csak annyit kérdezett:

– És én mikor kapok szerenádot?

– Végül is egy fuvar még belefér aznap este – felelte Peti.

– Á, nem kell. Csak úgy kérdeztem.

Andinak tehát nagyon tetszett a terv, és örült, hogy neki is lesz feladata. Ezután visszazavartam gyógyulni, és miközben Petivel hazafelé poroszkáltunk a földúton, egyszer csak megjegyezte:

– Nem hittem, hogy ennyire szeret téged ez a lány. Nekem mikor ugrik valaki így a nyakamba?Ki fogja majd a szőrt pödörni a mellkasomon? És mikor lesz végre szőr a mellkasomon?!

Hamarosan elérkezett a tavaszi szünet, amikor is a szüleim elvittek magukkal Hollandiába. Andival kitaláltuk, hogy egész héten naplót fogunk vezetni, amit majd kicserélünk, ha hazajöttem. Esténként volt időm elég, körmöltem neki rendesen. Amikor megérkeztem, felsétáltunk a Tanácsparkba, hogy ott helyben elolvassuk az irományainkat. Jóleső érzéssel mázsáltam kezemben Andi naplóját, ami húsz oldalra rúgott.

A tizenegyedik oldalon azonban szíven ütött valami, de nem mertem szólni. Továbbolvastam, és a tizenkettedikhez jutva megint infarktust kaptam.

– Te, Andi, itt azt írod, hogy szeretsz, két rajzzal lejjebb pedig azt, hogy mégsem.

– Igen, akkor ezt éreztem.

– De hát a dátum szerint csak három napja utaztam el!

– Nem akartalak megbántani, ezt írom is később.

– Kösz. A tizenkettedik oldalon megint az áll, hogy komolyan nem tudod, szeretsz-e, a következő mondat pedig már arról szól, hogy sonkát reggeliztél, és jólesett.

– Bocsáss meg, de te panaszkodtál, hogy alig lehet belőlem bármit is kihúzni. Én csak próbáltam mindent elmondani neked.

– Ez tök jó, de hogy’ jön ide a sonka?

– Nem tudom.

Meg kell hagyni, amennyire bosszantott ez a váltás Andi naplójában, annyira lenyűgöz ma a fecsegő könnyedsége, hogy abban a pillanatban számára az érzelmei nem jelentettek többet (de kevesebbet sem!) egy szelet jó étvággyal elköltött sonkánál. Vagy éppen a vívódását kellene kihallanom a soraiból? Hiszen a bizonytalansága úgy ismétlődik ezeken az oldalakon, akár a refrén Kurt Cobain egy-egy dalában, amely egyre könyörtelenebbül tér vissza. Közben Andi eszeget, kutyát sétáltat. Azért evett, mert megijedt az érzéseitől? Vagy egyúttal engem is meg akart védeni tőlük? Nem, az nem lehet. Ezek kíméletlenül őszinte mondatok, amelyek látszólag teljesen logikátlanul kapcsolódnak más, jelentéktelennek tetsző eseményekhez. Ez az összefonódás Andi zavaráról szólt, a zavartság pedig attól zavartság, mert leplezhetetlen. Előttem pedig, aki miatt keletkezett, különösen az, hiszen Andi haragudott rám, miközben írt, teher voltam a lelkében, amelyet nem mert még levetni.

Nem jutottunk akkor ötről a hatra ebben a kérdésben, igaz, féltem is a mélyére nézni. A napló hátralévő lapjain ugyanúgy éreztem a hiányomat és a ragaszkodást, mint az első felében, ami hellyel-közzel megnyugtatott. Andi is igyekezett elterelni a gondolataimat (a sajátjairól nem beszélve), és én hagytam magam az érzéseimmel tovább sodortatni.

Hosszú délutánokon gyakoroltunk Mezei Petivel, Kasza Zsolttal és Dinivel a szerenádra, bár fogalmam sincs, mit kellett ezen annyit gyakorolni, amikor az én magnómból szólt a zene, amire csak hadováltunk a hangszereinkkel. Peti szerzett egy akkumulátort, két hegedűt, és bedobtunk egy gitárt is annak ellenére, hogy egyetlen gitárszólam sincs a dalban. Került pörgekalapunk, buggyos gatyánk, mellénykénk és műbajszunk is.

Aztán elkövetkezett a bevetés éjszakája. Csakhogy akadt egy gondunk, már rögtön az induláskor, ugyanis négy jól táplált kamasz még csak-csak elfért a kispolszkiban, de a hangszerek sehogy sem. A hegedűk a motorháztető alá kerültek, a pótkerék mellé, a gitárt pedig ketten tartottuk magunk előtt a hátsó ülésen. Nem volt vesztegetnivaló időnk.

Megérkeztünk Vogelmantelék családi házához. Peti sziszegéssé fojtott parancsokkal terelgetett bennünket, akiknek pontosan a lépcsőfordulónál lévő ablak előtt kellett állnunk az utca közepén, a villanypóznák félhomályában. És itt jött a képbe Andi. Neki pontban fél kilenckor kellett Vogelmantelt felhívnia, s mivel a telefon az ablak alatt volt, megkérnie, hogy tekintsen ki az éjszakába.