Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.

Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.

Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.

– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.

Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.

– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?

Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.

– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?

Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.

De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.

– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.

– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.

Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.

No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!

A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:

– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.

– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.

-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:

– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:

– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.