∞ Grappo Grünberg: Det lyser en stjärna
(Fröjd & frid kring jul, 2013)
A vizes zoknik megtették a fürdőszoba és a háló közötti El Caminót. Tudtam, hogy most, hogy neki ez csak egy pillanat. A víz, az persze nem szárad fel egyből, az megvárja a Napot. Visszafekszik az ágyba a vizes talpával. A zokniját levette, a csempére dobta a nappaliban, a lábnyomok mellé. Hogy ők voltak. Én meg elhiszem. Nem merek kikelni az ágyból, túl messze a fürdőszoba. És víz van a padlón. Ezek szerint. Hogy ő vagy én volt-e, vagy a zokni tehet erről is, namindegy, nem érdekes. Szuszog. Nem vette észre, hogy észrevettem, hogy kiment. Már felhőkön jár, ott fent más a levegő. A hátát fordítja felém, nézem a haját, a vállát. Aztán megmoccan, megcsúszott egy kövön a vizes talpával. Reggel mindig arról beszél, mennyire szúrós kövek is vannak. Cipőben kellene aludni, mondom, de ő attól fél, akkor mindig hegyet mászna. Fél a lefelé zuhanástól. Kérdezném, hogy miért, milyen zuhanás van még, de akkor már ásít, és fordul egyet, nyújtózkodik, elernyed. Aztán folytatja. Hogy ő milyen fodrozódó hullámokat látott. Hogy a hajó ment, és akkor. Értem, mondom, hogy értem, ő meg erre, hogy de nem. A hullámok a hajó előtt mennek, előre, és a hajó megy utánuk, arra, amerre ők akarnak menni. Sóhajt, ásít, nem tudom, moccan. Én nem tudok aludni. Megint azok a fenyőerdős álmok, hogy keresem a fenyőerdőt, de mindenütt csak cédrusok, százával. Mindegyik ugyanolyan, hogy mész, és nem tudod, mentél-e.
Kinyitja a szemét, rám akar nézni, úgy, hogy nézzem, de a hátam fordítom felé. Meg épp ki akarok menni. Biztos aludtunk is azóta, mert most cédrusokról beszél, vagy kérdez, nem tudom. Már nem vizes a talpa. Ki akar menni. Mondja a szúrós köveket is, pedig még nincs reggel, namindegy. Szuszog, veszi a levegőket. Nézi a hajam, a vállam. Szúrnak a kövei. Milyen zuhanás van még? Ásít, nem hallotta. Kimegy, víz van a padlón. Nem szárad fel a kő. Pedig már a Nap is pislog, bújik ki az égből, a felhőből, de a felhők épp mennek valahová, pedighát az ég az elég olyan térképnélkülien egyenletes, bejárhatatlan. Moccanok, nem tudom, moccan.
Ennél már csak az ajtós álom rosszabb, amikor megyek, hogy kijussak, de mindegyik szobából csak újabb szoba nyílik. És minden szoba olyan, hogy a négy fala ajtó. Színes ajtók, mind más, szépek is. Nincs kijárat. Még egy ablak se. Ő erre a sínes álmot mondja, hogy megy a sínen, csak egy van, nincs párja, és el kell érjen a végére, de nincs vége. És más sincs. Csak ez a sín.
A hálószoba térképe. Hol fekszik az ágy? Mi történik, ha eltévedek és nem találok vissza? Fordul, takaró hullámai, tenger, felhők. Elindulok. Könyv a széken. Ablakkeretben a Nap. A Sankt Gallen-i zarándokútról visszatérve, a könyvre süt a Nap. A könyv biztos haragszik, recsegnek benne a híd felfüggesztései. A fák hosszú törzse, megint bükk? Haragszanak a fák. A gyapot. A tárgyak hallanak engem. Hallom, ahogy hallanak.
Nekem most kő van a szívemen, nem tudok szólni.
Még egy utolsó kísérlet, hátha visszatalálok a fenyőerdőbe. Gubancos a fák lombja, cédrusok. Mély esők, beleszaladnak a földbe. Ilyen vizes fákból nem lesz jó tűz. Már a tüzet nézem, hová rakjuk? A padlóra. Ha a plafonra raknánk, lefelé lobogna? Merre szállna a füst? Nézem a szőnyeget, egyenletesre nyírt gyep. Szögletes árnyéka. Egyenletesre nyírt szellő fúj. Csukott ablakok. A szúrós köveket mondja, én az ablakot nyitom, hegyet mászott, kiengedem a füstöt és felhők jönnek be, aztán a zuhanás.
Rejtélyes hullámok csigáznak. A manta repül a vízben. Fölülről azt mondják erre, úszik.
2017. 05. 12. 10:52 – 2024. 12. 14. 10:09:39
(Illusztráció: Rebecca Vincent: Love Birds; Bill Bell: The Tree Of Knowledge 1 (eden))