Címke: esszé / publicisztika

Ellenpólusok harmóniája és boldogságalapú lét – Kun Árpád az alkotásról

A kortárs magyar irodalmi szcéna aktív követőinek nem kell bemutatni Kun Árpád Déry Tibor- és József Attila-díjas költőt, írót. 1989 óta jelennek meg művei: verseskötetek (Ilion, Bál, Medárdus énekel, Véletlen madár, Szülsz) és egy novellafüzér (Esőkönyv), majd egy regényciklus (Boldog Észak, Megint hazavárunk). Kun Árpád 2003 óta él külföldön: két évig a bordeaux-i egyetem magyar nyelvi lektoraként dolgozott, aztán 2006-ban családjával Norvégiába költözött. Azóta is ez az otthonuk. A négygyermekes családapa, aki a kutyájával jár a kert végi erdőbe futni, azt mondja, örömalapon él: sok mindenben meg tudja találni azt, és úgy érzi, Norvégiában ez nem is nehéz.

Két regényéről keveset kérdezem, azokat ismerjük. Tudjuk, hogy mindkettő egyfajta fejlődésregény, amelyekben képzelt és valós tapasztalatok, földrajzi és belső utak párhuzamai és ellentétei munkálnak. A 2003-ban megjelent, Aegon-díjas Boldog Észak nagy olvasói siker lett, a kritika is méltatta. A Megint hazavárunk című második regényt aztán többen bírálták nyers őszintesége miatt, illetve a szerző kissé veszélyes fiktív-önéletrajzi játéka miatt: a Kun Árpád nevű, sokszor kevéssé szimpatikusnak titulált főhős története, világlátása nem azonos a szerzőjével. A névválasztás, amely a szerző szerint arra a fikcióra épül, hogy az életéről ír mégis megnehezíti az olvasó számára a kettő közötti különbségtételt. Mindamellett a Megint hazavárunk amúgy is nehéz olvasmány: a fizikai utazás mellé rendelődő, az emlékek közt tett belső utazás kínos nyersességgel tárja fel a személyiségfejlődés útjait, a hangsúly nem is az utazás célján, inkább a megtett úton, és a személyiségre, kapcsolatokra gyakorolt hatásán van. Fikció és önéletrajzi élmények keverednek a Boldog Északban űzött szerzői játék során is: addig hittük, hogy a ki- és elvándorlás mentén felfűzött másik fejlődésregény Aimé Billionja és Grétéje valós személy, míg Kun Árpád le nem leplezte, hogy nem többek az őt ért norvég benyomások és történet-darabkák fikciós összességénél.

A ciklus harmadik darabjáról, készülő regényéről, nem szívesen beszél, így az alig kerül szóba. Annyit azért elárul, hogy ugyan tervben volt, de a második regény Kun Árpádjával szemben mégsem tesz majd igazságot. Beleunt az életrajziságba, inkább elment egy olyan fikció irányába, ami talán végül mesében fog végződni. A képzelet felé azért nyitja történeteit, mert úgy érzi, az, ami a valóságban megtörténik velünk és az, amit elképzelünk, egyaránt hatnak az életünkben. Nevetve mondja: megint attól fél, hogy jól fog végződni a regény, mint ahogyan az első kettő is végződött. „Van egy nagy nyomás, azzal kapcsolatban, hogy mi a komoly könyv” – mondja. „Az mindig olcsónak tűnik, ami jól végződik, amiben azt éled meg, hogy tulajdonképpen érdemes élni. Az Hollywood. Ha a szenvedésnek van értelme, az mindig olcsó.” Így aztán még nem tudja, a harmadik regény az első kettő által kijelölt boldogságspektrumon hova esik majd.

Több szó esik az alkotófolyamatról meg a norvég írói létről. Ahogy mesél, egy olyan író hétköznapjai bontakoznak ki, aki folyamatosan egyensúlyoz a magyar nyelvű írás, a nagycsaládos mindennapok és a norvég kultúrában, norvég nyelven végzett fizikai munka között. Úgy tűnik, nemcsak regényekre való élményeket nyer ebből, de mintha az egyensúlyozás feszültsége gerjesztene olyan energiát, ami a kreativitását hajtja. Tapasztalata szerint a szellemi munka annyira ki tudja zsigerelni, hogy nem mindig marad ereje jót írni. Azt mondja, ha fizikai munka miatt nincs ideje alkotni, sokkal termékenyebbnek érzi magát. A Boldog Észak és a Megint hazavárunk megírása során például időskorúak mellett dolgozott egy elszigetelt, fjord melletti kisvárosban. Ez az egzotikus elszigeteltség, meg a szellemet érintetlenül hagyó kétkezi munka és a négygyerekes családi élet szoros menetrendje használt az alkotókedvének. Közben nem áll meg útkereséseiben sem: beszélgetésünkkor épp új munkahelyet keres, és pedagógusképzésen vesz részt. A háromhetes pedagógus-gyakorlat, ami átmenetileg ismét távol tartja az írástól, megint az alkotást segíti. Azt mondja, most, amikor igazán nincs ideje nekiülni az írásnak, most látja át igazán, mit kell még „elrendeznie”, megírnia készülő regényében. Kell ez az időszakos távolság a szerzői összeszedettséghez. Közben az alkotás egyre fontosabb a teljesség érzéséhez, létszükséglet: a fizikai munkában töltött hétköznapok nélkülözhetetlen ellenpólusa, hogy mesél, és ehhez van magyar nyelvű hallgatóság, olvasótábor.

Máshol is mintha az ellenpólusok energiamezeje teremtené meg számára a harmóniát. Arról beszél, hogy kialakult egy balansz a közelség és távolság között a magyar írói szellemi közeggel fenntartott kapcsolatában is, ami szintén jót tesz az ihletnek: nem biztos benne, hogy főállású íróként, Magyarországi életben ennyire sikerülne felvenni ezt a termékeny távolságot a szcénától, azt a csöndet, amiben írni lehet, bár azt nem tudja megmondani, hogy ez miért van így. A magyarországi szakmabeliekkel eltöltött időszakok és a fjord elzártsága egyaránt jót tesznek az írásnak.

Sok helyen mondta már azt is, hogy van benne egyfajta hontalanság-érzés, valamiféle kívülállóság, ami Magyarországon jobban zavarta, ám Norvégiában élő külföldiként sokkal magától értetődőbb az élmény. Elsősorban a családjához, a családjába kötődik, a földrajz sok szempontból másodlagos. Ez a máshová nem kötődés pedig lehetővé teszi, hogy több helyen is működjön ez a boldogságalapú lét, amiről beszél. Kívülállása regényírói ethosz is, ebből az érzésből alkot, hiszen egy prózaírónak alapvető, hogy – ahogy Kun Árpád fogalmaz – az alkotás során Istent játszik a szereplőivel, a cselekménnyel, kívülről és felülről látja a történetet és a sorsokat.

Arra a kérdésre, hogy mi lesz majd, marad-e az otthonuk Norvégia, jönnek-e valaha haza vagy költöznek-e máshová, nem tud, nem is akar válaszolni. Azt mondja, az a saját életfilozófiájának arcul csapása volna. Azt látja, hogy azért boldogtalanok az emberek, mert azzal vannak elfoglalva, hogy mitől kell majd félni a jövőben. Ezért hát ő úgy döntött, inkább a pillanatban él.

 

 

A szövegben közölt minden fénykép Kun Árpád tulajdona.

Online „Streamház”

 

Hosszabb Glossza,
avagy kritikaféle a színházak online térbe költözéséről

Ugyan miért fizetne a néző 3-4 ezer forintot egyetlen színházi előadás silány, digitális lenyomatáért, mikor havonta egy kicsivel nagyobb összegért övé lehet százötven televíziós csatorna, annak minden műsorával?

„Új formák kellenek.”
(Trepljov; Csehov: Sirály) Online „Streamház” bővebben…

Rothko, flow és hangzuhany – Mákó Mári elektronikus komolyzenei darabjairól

Mákó Mári magyar zeneművész, Rotterdamban él. Magáról azt mondja, interdiszciplináris alkotó, aki a zeneszerzés, az audio programozás és az éneklés keverékéből törekszik megtalálni saját hangját, zenei esztétikáját.

Zenészcsaládba született, pályafutását hangtechnikusként kezdte az A38 hajón. Ekkor lett a Liszt Ferenc Zeneakadémia vendéghallgatója elektronikai médiaművész szakon, Szigetvári Andrea osztályában. A szak akkor indult Magyarországon, Hollandiában meg vagy ötven éve virágzott már, magától értető volt tehát, hogy Hágába megy diplomát szerezni, először elektronikai médiaművész szakon, aztán zeneszerző szakon is.

Egyéni művészi gyakorlatában élő elektronikával dolgozik, amelyet akusztikus hangforrásokkal kombinál: énekhanggal, erősített hangszerekkel és tárgyakkal. Saját előadói eszközeit maga tervezi és építi, oszcillátorok, szenzorok segítségével. Programoz. Előadásaiban tudatosan keresi a konvencionálistól eltérő zenei gyakorlatokat, amelyek teret adnak saját kompozíciós folyamatainak. Azt mondja, próbálja a koncertek elbeszélő jellegét megkérdőjelezni. Azt az elbeszélő jelleget, amelyben a zenész a kotta és a karmester által kijelölt úton halad. E helyett a zenére reagálás, egyfajta improvizáció szabadságának és a fix zenei struktúra találkozásának elegye érdekli. Figyelmeztet, hogy ez nem a klasszikus értelemben vett improvizáció, ami az élő elektronika, a saját építésű hangszerek világában oly gyakori. Inkább adott zenei kereten, kottán belül a színpadon, a pillanatban teremtés szabadsága ez. „Fix struktúrán belül, hogy hogyan jutok el a megadott A pontból B-be, az változik, és ez a változás érdekel” – mondja.

Hallgatom Mákó Márit és valami olyan átszellemült szeretettel beszél nekem a szakmájáról, mintha egy szerelmes kamaszt hallgatnék rajongása tárgyáról. Megkapó és inspiráló. Ahogyan az ötletei is. Kicsit az ember szerelmes lesz tőle az elektronikus komolyzenébe. Még akkor is, ha a zenéhez amúgy nem ért.

Bemutat például Schmittnek, az oszcillátornak, akit ő épített. A megszemélyesítés nem véletlen, Mákótól ered. Érthető is, hogy miért: Schmitt reagál a környezetére, szenzorok segítségével érzékel fényt és mozgást, ezek mentén változtatja hangzását Mákó irányítása alatt. Schmittet egyébként, beválogatták a New Interfaces for Musical Expressions (Új interface-ek a zenei kifejezéshez) konferenciára. Hangszer és zenész találkozása ez is, mint mindig, csak valahogy ebben az elektronikus formában, ebben az alkotói találkozásban, meg ahogy Mákó Mári mesél róla, a flow-élmény egyértelműbb, kézzel foghatóbb.

Mákó pedig tudatosan keresi ezt a flow-t, nem csak teoretikus zeneelméleti kutatásaiban, vagy, amikor hangszert épít, de amikor zenét szerez vagy kottát szerkeszt, vagy épp más zenészekkel dolgozik együtt.

A Mákóra jellemző inventív hangszereken megszólalva a keresés hangja az indusztriális zene és a kísérleti elektronikus zene. Ebbe az úgynevezett „glitch” és „drone” elemei is keverednek. Előbbi valamiféle hangzásbeli hibát jelent (jellemzően a nem jól működő hangkártya vagy digitális képek esetében az elszíneződő, széteső pixelek okoznak ilyen „glitch”-et), amelyet funkcióként Mákó nem használ, inkább a zenei esztétikában alkalmazza, és nem csak a digitális hangszerek esetében. A „drone” olyan folyamatos zsongás, zümmögés, ami ugyan statikusnak hangzik, ám lassan és alig észrevehetően, mégis folyamatosan változik. Ez nemcsak indusztriális hangzást, de itt-ott valami hipnotikus erőt is ad Mákó Mári zenedarabjainak.

Énekhanggal és akusztikus hangszerekkel együtt ezt a hangzást hozza a Rothko and me in the time of quarantine (Rothko és én a karantén idején) című darab, ami a vágyakozás érzését egyszerre több szemszögből, több síkról közelíti meg. A Grey, Orange on Maroon, No 8 (Szürke, narancs vörösesbarnán 8.) című festményhez készült zene elsősorban a késleltetettség, a szünet élményeire alapoz – azokra, amiket a megváltozott mindennapokban, szükségállapotban így vagy úgy, mind megtapasztalunk. A darabot úgy tekinti, mint a bizonytalanság elfogadására tett olyan reflexiót, ami nem nélkülözi a reményt: hogy ez az élmény átformál minket és a végén erősebben kerülünk ki belőle, mint ahogyan elindultunk.

Mivel a darab tervezett élő előadása a Covid-járvány miatt elmaradt, Mákónak újra kellett gondolnia a teljes koncepciót. Az eredeti elképzelés nélkülözhetetlen eleme lett volna, hogy a Rothko-festménnyel egy teremben adjon elő. Mivel ugyanazt a légkört máshol újrateremteni elképzelhetetlennek tartotta, így inkább meg sem kísérelte azt. Helyette a WORM Sound Studioban dolgozva, komponálás közben egy laptop képernyőjén nézte a festményt. Képernyőn figyelmi valamit, ami kimondottan nagy méretben, élő szemlélésre készült? Főleg egy Rothko-festmény esetében tűnt ez egyszerre nevetséges gesztusnak, ugyanakkor melankolikusnak és reménytelinek is Mákó számára. Az élmény azt az érzést keltette benne, mintha a festmény (is) az elszigetelődés élményét élné át, és nem csak a néző. Ebből az érzésből kezdett aztán komponálni. Végül, valamiféle melankolikus emlékként, azt az eredeti dallamot is felhasználta, amit még a Rothkoval egy térben ülve komponált a járvány előtt. Ehhez citerát használt és a saját hangját. Ezekkel tud a legkönnyebben alkotni, hiszen bárhová magával viheti őket. A citera pedig nemcsak magyar identitásából hordoz egy darabot, de ahogy ő használja, programozó-zeneszerzőként, és nem citeraművészként vagy népzenészként, hagyva, hogy a húrok kicsit magukat is hangolják, drone hangsávok és hangtextúrák létrehozására, a citera hangzása is egzotikus, a megszokottól eltérő csengést kap.

Mákó az így megírt melódia felhasználásával hozza be a darabba a komponálás emlékének intimitását, reflektálva az alkotófolyamat liturgikus élményére, ahogyan egymagában, a festménnyel és saját alkotói szándékával ülhetett ott. Aki látott már Rothko-festményt élőben, tudhatja, milyen irigylésre méltó élmény lehet egyedül, a csoszógó, morajló, bámész tömeg nélkül ülni, kapcsolódni az alkotással. Ahogy Mákó fogalmaz: „ha a Rothkóval ülsz, bármit gondolhatsz, az igazság akkor is az lesz, amit a festmény képvisel. Az nem formálódik át, az változatlan. Mintha a mesterrel ülnél egy szobában. Néha ránézni sem tudsz erre az igazságra, olyan erős. De akkor is ott van, ha nem nézed.” Biztos művészi pont, a járvány-adta késleltetettség bizonytalanságában.

Egy másik nagyon fontos, a liturgikus élményhez is kapcsolódó eleme ennek a projektnek Morton Feldman amerikai zeneszerző öröksége, aki már készített zenedarabokat Rothko alkotásaihoz. A Rothko Chapel (Rothko Kápolna) egy felekezetektől független kápolna az Egyesült Államokban, állandó Rothko-kiállítással. Feldman Rothko Chapel IV című darabjában hallható rövid melódia valamiféle hívogató gesztust tesz. Ez, különösen a karantén okozta elszigetelődés érzése mentén, megragadta Mákó képzeletét, így aztán belekomponálta saját darabjába. „Gondolkodtam, hogyan fejezhetném ki leginkább ezt a hívó hangot, milyen hangszerrel. Megkértem édesapámat, aki trombitán játszik, hogy ezt a rövid gesztust játssza le nekem. Ez hallható a darabban is. A választásom számomra kettős jelentést hordoz. Utal a rézfúvósok középkori hívó szerepére és az otthonom, a családom hívó szavára is. Ezekben a bizonytalan időkben, mikor azt sem tudom, mikor mehetek újra haza, ez a motívum különösen erős jelentést kapott. A távoli hívó szóba vegyül egy kis nosztalgia. Mint mikor kislányként Apu hívott, hogy pakoljak össze, vagy menjek ebédelni, még otthon, Szentendrén.”

A Rothko és én projekt után Mákó Mári – a Holland Kulturális Alap támogatásával – most első szóló lemezén dolgozik. Megjelenését 2021 tavaszára tervezi. Ahogyan a Hold című darabjának, a készülő albumnak is fő motívuma az egzisztenciális krízis által desztillált személyiségfejlődés, metamorfózis, újjászületés optimista gondolata a flow élményen, a zenén, a társas alkotófolyamatok tapasztalataiban. Egy Hermann Hesse idézettel igyekszik körülírni nekem ezt a még nem hallható, de már alakuló koncepciót: „A madár kitör a tojásból. A tojás a világ. Aki meg akar születni, annak egy világot kell széttörnie.”

Zeneszerzőként Mákó Mári  Európa-szerte számos zenei projektben jelen van. Dolgozik többek között a Maze, a But What About és a Klang együttesekkel. Zenedarabjaiban a flow-élményt igyekszik vizsgálni, a kapcsolatot a zenészek és a zeneszerző, a darab között, sokszor nem „csak” hangzó darabokban, de táncosokkal, vizuális művészekkel együtt dolgozva, interdiszciplináris művészeti alkotásokban. Ennek érdekében saját kompozíciós technikákat alkalmaz, például grafikus jelek segítségével ír kottákat. Ahogy mondja, azért így, mert a grafikus jelek egyértelműbbek. Minél praktikusabb és konkrétabb a kotta színkódolása, formavilága, minél kevésbé viszi el a megértés a zenészek figyelmét annál több tér marad az asszociációs játéknak előadás közben. Az ilyen asszociációs játék során az úgynevezett „deep listening” technikát alkalmazza, amelyet Pauline Oliveros kanadai zeneszerző alkotott meg. A művészeknek annál könnyebbé válik a kotta adta kereteken belül egymás játékára, a közönségre figyelni, míg, ahogy Mákó mondja, eljutnak a kotta lapjain A-ból B-be, a maguk útján, közös flow-élményben.


Flow_wolF – című darabja épp az alkotás folyamatának ezt a flow-élményét próbálja színpadra vinni. A grafikus kotta adta félig szabad forma biztosít ehhez keretet. A próbákon ezt a grafikus nyelvet elsajátítva a művészek eszközt kapnak, hogy úgynevezett „guided flow” (vezetett flow) módszerrel, saját hangszereik nyelvén, egyéni módon  szólaltassák meg a ennek a Flow-wolfnak (farkasnak) a vonyítását. „Az volt a fontos, hogy a zenészeknek ne kelljen gondolkozniuk, csak hallgatniuk, a szimbólumra reagálniuk. A darabban a Hold mint szimbólum jelenik meg, minden hangszernek meg kellett találnia, hogy hogyan vonyít – a darab arról a pszichikai élményről szól, hogy a hangszerek hogyan találják meg ezt a hangzást, és aztán hogyan vonyítanak. Amikor ez sikerült, az hozott egy lelki feszültséget, state of emergency-t, hogy akkor most mi fog történni”-mondja.

Hasonlóan játékos, ám az elektronikus komolyzenei kompozícióinál jóval könnyedebb vonulatot képvisel a Committee (Bizottság) nevű techno-duó, amit a négy Mákó-lány közül Mári és Rozi alkot. Ahogy Mári fogalmaz, ez amolyan „zsigerből örömzene”. Első zenei kiadványuk, az EP1 nemrég jelent meg, de az technórajongók a Gólyában, az UH Fesztiválon és a Fekete Zaj fesztiválon is hallhatták a duót.

Mákó Mári identitásának része a zene, és ahogy ő mondja, a magyarság is, holland zeneművészeti neveltetése nemkülönben. Kis mosollyal mondja, hogy az igazán nagy beteljesülés az volna, ha mindazt, amit odakint megtanult, hazavihetné. Ha a klasszikus kortárs zenei ötleteit, innovatív kamarazenei komponálási módszereit otthon is értenék. Reméli, hogy a zene univerzális nyelvnek bizonyul és bárhol működtethető, és a magyar közönség is éppolyan fogékony lesz erre a flow-élményre, mint a nemzetközi.

Amíg várjuk az új lemez megjelenését, Mákó Mári munkáiból részleteket a https://marimako.com honlapon találhatunk.

Az illusztrációk:

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8, olaj, vászon, 1960.

Schmitt, az oszcillátor.

Mark Rothko, Grey, Orange on Maroon No. 8 című munkája a kiállítótérben.

Mákó Mári grafikus kottája a But What About együttes számára.

Mákó Mári grafikus kottája.

Telihold Velencében (részlet)

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

 

 

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében

Szabadság és rend: a narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben

Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?[1](1Sám 1, 1.8)
Sámuel édesapjának, Elkánának ez a három mondat jutott osztályrészül az Ószövetségben. Se születéséről, se haláláról, se „küzdelmeiről” nem tudunk meg többet. Ám ezek a vigasztalónak szánt rövid kérdések is – az Auerbach által is elemzett problematikus-egzisztenciális ábrázolás segítségével[2] – elénk állítanak egy karaktert, egy szeretetreméltóan önző és gyerekesen naiv férfit. Hogy a gyerekre áhítozó, a meddősége miatt megalázott Anna mit szólt ehhez, azt nem tudjuk meg[3].
Szólni valószínűleg nem is szólt semmit: az Ószövetség párbeszédei akármilyen drámaiak, gyakran nem szó szerinti értelemben vett dialógusok, hiszen egy kérdésre sokszor csak a másik fél évtizedekkel későbbi cselekedete felel –, Elkána szavai azonban már előrevetítik az Anna későbbi sorsában rejtőző feszültségeket. Anna Hélitől, a silói szentély papjától elszenvedett sérelmét (aki kezdetben nehezményezi, hogy Anna „magában” – azaz szerinte részegen – imádkozik[4]), és különös hálaénekét, amelyben a gyermek megszületését az Úr világtörténelmi tetteként, Istent pedig a Seregek uraként ünnepli.
Anna későbbi „válaszai”, az általa elindított történelmi folyamatok is különlegesek. A Héli pap dorgálását alázatosan fogadó Anna fia, Sámuel lesz az, aki által majd az Úr megüzeni Hélinek, hogy fiait eltörli a föld színéről, és új, „hűséges papot” támaszt magának. Anna hálaéneke, az Ószövetség egyik legerőteljesebb verses alkotása (1Sám 2, 1–10) is válasz – és pedig micsoda válasz! A gyermek születése kapcsán a költői én (a kontextus szerint tehát Anna) a Történelem Urának minden konvenciót felforgató forradalmi tevékenységéről beszél[5]. És talán prófétál is Izrael jövőjéről[6]. Ez a metaforaháló pedig segít értelmezni, hogy mért ilyen, női magazinba illő „meddő-nős történet” vezeti be Izrael királyságának és a prófétaság intézményének megszületését.
Mert a féltékenységekkel, ki nem mondható indulatokkal és vágyakkal teli női kisvilágot és a nagypolitikával, birodalmi játszmákkal érintkező férfias valóságot (amely szintén nem mentes a féltékenységektől és a ki nem mondható vágyaktól – – gondoljunk csak Dávid és Saul párharcára!) egy fontos mozzanat köti össze: a költészet és a szavak valóságteremtő erejébe vetett hit.  Dávid nemcsak király, hanem költő is – Sámuel könyveiben Izrael, a nemzetállam és a költészet megalapítása egybeesik.
De Dávid királlyal ellentétben Anna és Elkána mégiscsak az üdvtörténet mellékszereplői. Bár nem vérrokonai Dávidnak, ám történetük mégiscsak a nemzés, a Mózes után következő, nagy próféta, Sámuel révén kapcsolódik a „Dávid-ház” felemelkedéséhez. Az ószövetségi szereplők többségének csak az „actus” biztosít halhatatlanságot – nemcsak abban az értelemben, hogy a nemiség révén lépnek át valamiféle öröklétbe (a Jób könyve is mégcsak ilyen „genetikai örökkévalóságot” ismer), hanem mert a párválasztás teszi őket individuumokká. És ez egybevág a népmesei-mitológiai gondolkodással, ahol a hősökkel már semmi érdekes nem történik, miután elnyerik a királylányt, és személyes sorsuk feloldódik egy hetedhét országra szóló lakodalomban – csak az Ószövetségben a „végpont” nem a mennyegző, hanem a fiúörökös születése. Ez a mitikus szemlélet amúgy ellentétes a posztmodern, mágikus realista családregények, például a Száz év magány individuum-felfogásával: a Buendíák az ismétlődő nevek, a vérfertőzés révén és a jövendölések révén a család, az „örökös ismétlődés” foglyai lesznek: a szexualitás nem beteljesíti az egyéniségüket, hanem kioltja azt, ami bennük egyedi és összetéveszthetetlen[7]. (Az első Buendíák jellegtelenné kopott, egyéni vonásaiból lesz az „aurelianóság”, a „josé-arcadióság”, amelyek legyengített vírusokként keringenek a későbbi nemzedékek szervezetében. Az örökölt hagyományt, ahogy az örökölt rögeszméket, szerelmeket és személyiségjegyeket koloncként adják tovább.)

Ha a bibliai „történet” amolyan óriási családregénynek látjuk, ami Dávid és Jézus elő– vagy család-történeteként mutatja be a zsidó és világtörténelmet, akkor persze csak a Szentírás „felületes”, betű szerinti olvasatáig jutunk. De nem vagyunk-e nagyon földhözragadt értelmezők, ha erről sem feledkezünk meg, és ha úgy véljük, hogy a különféle jelentésrétegek egymásba-kapcsolása is a kinyilatkoztatás lényegét érintő kérdések közé tartozik? Ha a Szentírás narratív sémáit nemcsak „héjnak”, hanem formának vagy sajátos jelentésalkotásnak tekintjük, amely képes teológiai összefüggéseket sugalmazni?
Mert nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a változatos, az ok-okozatiság bizonyosságát hirdető szerelmi- és születés-történetek Jézus feltámadása után egycsapásra véget érnek. Az Apostolok cselekedeteiben már egy egészen másfajta ember jelenik meg – egy „új ember” –, akinek már nincs szüksége feleségre, szülőkre, nemzetségtáblára, a házasságban való „föltárulkozásra”, hogy másokkal összetéveszthetetlen legyen[8]. Ennek alapján úgy gondolhatjuk, hogy az élet továbbadásának a vágya a Bibliában nem az ember teremtményi kiszolgáltatottságából fakad, nem valami ösztönös imperatívusz, és nem is a szenvedéshez vagy a szabadsághoz hasonló par exellence jellemzője az emberi létezésnek. Az évszázadokon átívelő „élet-vonalnak” ugyanis egyetlen személyben, a Messiásban beteljesedő, konkrét célja van. Hogy az önmagát vőlegényként is kijelentő Jézus – aki legelső csodáját épp egy menyegzőn teljesíti be – megalkothassa az új szövetséget.
Ilyen értelemben számos ószövetségi szerelmespár a vőlegény és a menyasszony előképe. De ha Ruth és Bóáz történetében például csak a kiválasztott nép és a Teremtő szerelmének allegóriáját látjuk, vagy a moábitáknak tett politikai gesztus vagy akár az első halachikus betérés[9] dokumentumaként olvassuk, akkor nem érthetjük meg Mária és József viszonyának különösségét vagy akár fenségesség és humor egészen különös, csak a Bibliára jellemző összekapcsolódását sem. Mert Bóáz nemcsak nagylelkű és bölcs patriarcha, aki majd úgy ereszkedik le Ruthoz, vagyis az idegenhez (vagy „a bennünk élő idegenhez”[10]), aki majd úgy hívja el, miképpen az Úr Ábrahámot. A fiatal béresei és a szép „szemfelszedőnő” füle hallatára a szántó szélén ágáló, a tűző napon a szolgái füle hallatára szónoklatot tartó koros parasztgazda nemcsak a Magvető előképe[11], hanem humoros figura is, aki komolykodva próbálja társadalmi tekintélyét és érzelmi megindultságát összeegyeztetni. (Az elveszett bárány miatt csapot-papot hátrahagyó Jó pásztorhoz hasonlóan a szeretet esztelenségét is példázva.) Ám ami retorikailag már-már kibékíthetetlennek tűnik, az a narráció szintjén hogy simul egybe mégis? Hogy lehetséges, hogy a fenségesség és a humor a Ruth könyvében nem oltja ki egymást? Hogy Ruth anyósának praktikái mégsem teljesen nevetségesek? A Bóázt kacérkodva meghódító Ruth lehetne éppen vígjátékian kacér fiatalasszony, de egyáltalán nem az – minden megnyilvánulásából visszafogott szerénység és konok méltóság árad. Személyisége nem zárja ki a történet betű szerinti értelmezését (a „férjfogós verziót”), de lehetővé teszi, hogy a történetben másféle értelmet is lássunk. Ruth több is, más is, mint amit a „helyzet” megkövetel, de ez a többlet, ez a már-már tanítványi eltökéltség és odaadás csak az Ószövetségre jellemző mitikus ismétlések, a szerelem és a gyerekszülés révén teljesedhet ki.
De Ruth konoksága még ezen túl is elképesztő. És ennek hangsúlyozása felesleges is a cselekmény szempontjából. Ruth sokat beszél – áradozva, jóízűen – de szinte sohasem reagál anyósának és Bóáznak az érzelmi állapotára, Naomi sirámaira és Bóáz dícséreteire és lelkendezésére. Idegen tőle minden praktika és ravasz előrelátás (engedelmes, de nem „praktikus”, mondhatnánk), és végig úgy viselkedik, mintha valami örökös jelenben élne. Ő az, aki nem vár semmit, nem törekszik semmire. Mintha gyermek vagy házasság nélkül is benne lenne Isten idejében.
Az „életvonal”, a gyereknemzés narratív sémája természetesen csak állandóan módosulva, nemzedékről-nemzedékre változva maradhatott, hogy József és Mária frigyében, az „utolsó” gyerekszüléshez vezető, mindent beteljesítő férfi-nő szövetségben már a pörgő dialógusokba torkolló, hangos feltárulkozás is elmaradjon: „Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1.19). A nász valamifajta némaságba torkollik – és itt a titok, az elhallgatás az egyetlen „igaz emberhez” méltó cselekvés. De mi is az, amit a Biblia egyik leghallgatagabb szereplője, József „végiggondol”, vagy forgat a szívében? Hiszen a Tóra a házasságtörő nők büntetéséről világosan és egyértelműen rendelkezik. Istenfélő hívő hogyan is merészeli a Törvényt gondolatban felülbírálni? De titok és személyesség nélkül létezhetne a szeretet esztelensége? Ez a „fontolgatásban” kifejeződő belső szabadság talán amolyan próbatétel lenne? Mert mintha Bóáz tirádáihoz hasonlóan ez a jelentőségteljes hallgatás is a szeretet esztelenségét példázná?
Utaltunk már a posztmodern családregényekre, ahol a genealógia rögzíti az egyén családnak és szokásoknak való alávetettségét, a maradéktalan diadalt az individuum felett. (hiszen a legtöbb modern és posztmodern családregény amolyan hanyatláás-történet.) A Biblia „családtörténeteiben” viszont másféle mozgást figyelhetünk meg: a csodálatos születések kapcsán épp valamifajta közvetlenségnek és rendkívüliségnek, a társadalmi rend és a szokások felforgatásának vagyunk tanúi. A csodálatos születések révén Isten közvetlenül szól bele a történelembe. (Szól bele – miközben a vér szerinti apa, Keresztelő Szent János apja, Zakariás a gyerek megszületéséig megnémul.) És talán ez is magyarázza, hogy a Bibliában miért három nagy próféta, Sámuel, Mózes és Keresztelő Szent János csodálatos születéséről értesülünk kimerítő részletességgel. A gyerekszülés – ahogy Anna, az Istenhez közvetlenül szóló költő beszél róla – Isten közvetlen beavatkozása az emberi történelembe, nem a szokás vagy a Törvény megerősítése. Úgy is mondhatnánk, Isten nyíltan csak a szavak és születések révén avatkozik a történelembe.
Ezt már Dávid genealógiája is igazolja. Naomi azért keres férjet Ruth születendő gyermekének, hogy halott fiai, Mahlón és Kiljón neve „ne vesszen el”, ne hulljon ki az emlékezetből. A levirátus intézménye szerint tehát Ruth születendő gyermekének apjaként valamelyik fiú nevét kéne feltüntetni, hiszen Bóáz – a Tóra rendelkezéseinek megfelelően – semmi mást nem tesz, csak őket helyettesíti.
De Dávid családfáján, ezen az isteni dicsőségtáblán nem Naomi halott gyermeke, Mahlón, hanem – a szokással és a Törvénnyel ellenkezve – Bóáz neve szerepel.

[1] Az idézetek a protestáns új fordítású, revideált Bibliából valók.
[2] Eric Auerbach: Odüsszeusz sebhelye, in Mimézis, ford. Kardos Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985., 5-26.
[3] A Talmud és a Midrás feladata a zsidó hagyományban a mindenkori párbeszédek közötti űrt kitölteni, a történteket „magyarázni”, és ezzel – akaratlanul is – az Írás drámai erejét gyengíteni.
[4] Erről a konfliktusról ld. Bánki Éva: Szavak, költészet, hatalom – Nőköltők az Ószövetségben: http://ujnautilus.info/szavak-kolteszet-hatalom-nokoltok-az-oszovetsegben
[5] Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 306.
[6] A Talmud Annát a „hét prófétanő” között tartja számon. (Megilla, 14 a)
[7] Bényei Tamás: A családfa mint kód: névadás és genealógia a Száz év magányban, in  Filológiai Közlöny 42.2, 1996. 148-54.
[8] Bánki Éva: Az „idő angyala” és az apostolok cselekedetei, in Napút, 2010/5, 23-27.
[9] Naftali Kraus: Nők a Bibliában és a Talmudban, PolgART Kiadó, Budapest, 2005. 190.
[10] Julia Kristeva: A választott nép és az idegenség választása, in Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert, Napkút Kiadó, Bp., 2010.
[11] Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, II. kiad., Pápai Református teológiai Akadémia, Pápa, 2005. Egeresi László Sándor: Ruth könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

 

Illusztráció: Gauguin: Jákob harca az angyallal

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher