Címke: esszé / publicisztika

Szabadság és rend: a narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben

Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?[1](1Sám 1, 1.8)
Sámuel édesapjának, Elkánának ez a három mondat jutott osztályrészül az Ószövetségben. Se születéséről, se haláláról, se „küzdelmeiről” nem tudunk meg többet. Ám ezek a vigasztalónak szánt rövid kérdések is – az Auerbach által is elemzett problematikus-egzisztenciális ábrázolás segítségével[2] – elénk állítanak egy karaktert, egy szeretetreméltóan önző és gyerekesen naiv férfit. Hogy a gyerekre áhítozó, a meddősége miatt megalázott Anna mit szólt ehhez, azt nem tudjuk meg[3].
Szólni valószínűleg nem is szólt semmit: az Ószövetség párbeszédei akármilyen drámaiak, gyakran nem szó szerinti értelemben vett dialógusok, hiszen egy kérdésre sokszor csak a másik fél évtizedekkel későbbi cselekedete felel –, Elkána szavai azonban már előrevetítik az Anna későbbi sorsában rejtőző feszültségeket. Anna Hélitől, a silói szentély papjától elszenvedett sérelmét (aki kezdetben nehezményezi, hogy Anna „magában” – azaz szerinte részegen – imádkozik[4]), és különös hálaénekét, amelyben a gyermek megszületését az Úr világtörténelmi tetteként, Istent pedig a Seregek uraként ünnepli.
Anna későbbi „válaszai”, az általa elindított történelmi folyamatok is különlegesek. A Héli pap dorgálását alázatosan fogadó Anna fia, Sámuel lesz az, aki által majd az Úr megüzeni Hélinek, hogy fiait eltörli a föld színéről, és új, „hűséges papot” támaszt magának. Anna hálaéneke, az Ószövetség egyik legerőteljesebb verses alkotása (1Sám 2, 1–10) is válasz – és pedig micsoda válasz! A gyermek születése kapcsán a költői én (a kontextus szerint tehát Anna) a Történelem Urának minden konvenciót felforgató forradalmi tevékenységéről beszél[5]. És talán prófétál is Izrael jövőjéről[6]. Ez a metaforaháló pedig segít értelmezni, hogy mért ilyen, női magazinba illő „meddő-nős történet” vezeti be Izrael királyságának és a prófétaság intézményének megszületését.
Mert a féltékenységekkel, ki nem mondható indulatokkal és vágyakkal teli női kisvilágot és a nagypolitikával, birodalmi játszmákkal érintkező férfias valóságot (amely szintén nem mentes a féltékenységektől és a ki nem mondható vágyaktól – – gondoljunk csak Dávid és Saul párharcára!) egy fontos mozzanat köti össze: a költészet és a szavak valóságteremtő erejébe vetett hit.  Dávid nemcsak király, hanem költő is – Sámuel könyveiben Izrael, a nemzetállam és a költészet megalapítása egybeesik.
De Dávid királlyal ellentétben Anna és Elkána mégiscsak az üdvtörténet mellékszereplői. Bár nem vérrokonai Dávidnak, ám történetük mégiscsak a nemzés, a Mózes után következő, nagy próféta, Sámuel révén kapcsolódik a „Dávid-ház” felemelkedéséhez. Az ószövetségi szereplők többségének csak az „actus” biztosít halhatatlanságot – nemcsak abban az értelemben, hogy a nemiség révén lépnek át valamiféle öröklétbe (a Jób könyve is mégcsak ilyen „genetikai örökkévalóságot” ismer), hanem mert a párválasztás teszi őket individuumokká. És ez egybevág a népmesei-mitológiai gondolkodással, ahol a hősökkel már semmi érdekes nem történik, miután elnyerik a királylányt, és személyes sorsuk feloldódik egy hetedhét országra szóló lakodalomban – csak az Ószövetségben a „végpont” nem a mennyegző, hanem a fiúörökös születése. Ez a mitikus szemlélet amúgy ellentétes a posztmodern, mágikus realista családregények, például a Száz év magány individuum-felfogásával: a Buendíák az ismétlődő nevek, a vérfertőzés révén és a jövendölések révén a család, az „örökös ismétlődés” foglyai lesznek: a szexualitás nem beteljesíti az egyéniségüket, hanem kioltja azt, ami bennük egyedi és összetéveszthetetlen[7]. (Az első Buendíák jellegtelenné kopott, egyéni vonásaiból lesz az „aurelianóság”, a „josé-arcadióság”, amelyek legyengített vírusokként keringenek a későbbi nemzedékek szervezetében. Az örökölt hagyományt, ahogy az örökölt rögeszméket, szerelmeket és személyiségjegyeket koloncként adják tovább.)

Ha a bibliai „történet” amolyan óriási családregénynek látjuk, ami Dávid és Jézus elő– vagy család-történeteként mutatja be a zsidó és világtörténelmet, akkor persze csak a Szentírás „felületes”, betű szerinti olvasatáig jutunk. De nem vagyunk-e nagyon földhözragadt értelmezők, ha erről sem feledkezünk meg, és ha úgy véljük, hogy a különféle jelentésrétegek egymásba-kapcsolása is a kinyilatkoztatás lényegét érintő kérdések közé tartozik? Ha a Szentírás narratív sémáit nemcsak „héjnak”, hanem formának vagy sajátos jelentésalkotásnak tekintjük, amely képes teológiai összefüggéseket sugalmazni?
Mert nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a változatos, az ok-okozatiság bizonyosságát hirdető szerelmi- és születés-történetek Jézus feltámadása után egycsapásra véget érnek. Az Apostolok cselekedeteiben már egy egészen másfajta ember jelenik meg – egy „új ember” –, akinek már nincs szüksége feleségre, szülőkre, nemzetségtáblára, a házasságban való „föltárulkozásra”, hogy másokkal összetéveszthetetlen legyen[8]. Ennek alapján úgy gondolhatjuk, hogy az élet továbbadásának a vágya a Bibliában nem az ember teremtményi kiszolgáltatottságából fakad, nem valami ösztönös imperatívusz, és nem is a szenvedéshez vagy a szabadsághoz hasonló par exellence jellemzője az emberi létezésnek. Az évszázadokon átívelő „élet-vonalnak” ugyanis egyetlen személyben, a Messiásban beteljesedő, konkrét célja van. Hogy az önmagát vőlegényként is kijelentő Jézus – aki legelső csodáját épp egy menyegzőn teljesíti be – megalkothassa az új szövetséget.
Ilyen értelemben számos ószövetségi szerelmespár a vőlegény és a menyasszony előképe. De ha Ruth és Bóáz történetében például csak a kiválasztott nép és a Teremtő szerelmének allegóriáját látjuk, vagy a moábitáknak tett politikai gesztus vagy akár az első halachikus betérés[9] dokumentumaként olvassuk, akkor nem érthetjük meg Mária és József viszonyának különösségét vagy akár fenségesség és humor egészen különös, csak a Bibliára jellemző összekapcsolódását sem. Mert Bóáz nemcsak nagylelkű és bölcs patriarcha, aki majd úgy ereszkedik le Ruthoz, vagyis az idegenhez (vagy „a bennünk élő idegenhez”[10]), aki majd úgy hívja el, miképpen az Úr Ábrahámot. A fiatal béresei és a szép „szemfelszedőnő” füle hallatára a szántó szélén ágáló, a tűző napon a szolgái füle hallatára szónoklatot tartó koros parasztgazda nemcsak a Magvető előképe[11], hanem humoros figura is, aki komolykodva próbálja társadalmi tekintélyét és érzelmi megindultságát összeegyeztetni. (Az elveszett bárány miatt csapot-papot hátrahagyó Jó pásztorhoz hasonlóan a szeretet esztelenségét is példázva.) Ám ami retorikailag már-már kibékíthetetlennek tűnik, az a narráció szintjén hogy simul egybe mégis? Hogy lehetséges, hogy a fenségesség és a humor a Ruth könyvében nem oltja ki egymást? Hogy Ruth anyósának praktikái mégsem teljesen nevetségesek? A Bóázt kacérkodva meghódító Ruth lehetne éppen vígjátékian kacér fiatalasszony, de egyáltalán nem az – minden megnyilvánulásából visszafogott szerénység és konok méltóság árad. Személyisége nem zárja ki a történet betű szerinti értelmezését (a „férjfogós verziót”), de lehetővé teszi, hogy a történetben másféle értelmet is lássunk. Ruth több is, más is, mint amit a „helyzet” megkövetel, de ez a többlet, ez a már-már tanítványi eltökéltség és odaadás csak az Ószövetségre jellemző mitikus ismétlések, a szerelem és a gyerekszülés révén teljesedhet ki.
De Ruth konoksága még ezen túl is elképesztő. És ennek hangsúlyozása felesleges is a cselekmény szempontjából. Ruth sokat beszél – áradozva, jóízűen – de szinte sohasem reagál anyósának és Bóáznak az érzelmi állapotára, Naomi sirámaira és Bóáz dícséreteire és lelkendezésére. Idegen tőle minden praktika és ravasz előrelátás (engedelmes, de nem „praktikus”, mondhatnánk), és végig úgy viselkedik, mintha valami örökös jelenben élne. Ő az, aki nem vár semmit, nem törekszik semmire. Mintha gyermek vagy házasság nélkül is benne lenne Isten idejében.
Az „életvonal”, a gyereknemzés narratív sémája természetesen csak állandóan módosulva, nemzedékről-nemzedékre változva maradhatott, hogy József és Mária frigyében, az „utolsó” gyerekszüléshez vezető, mindent beteljesítő férfi-nő szövetségben már a pörgő dialógusokba torkolló, hangos feltárulkozás is elmaradjon: „Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1.19). A nász valamifajta némaságba torkollik – és itt a titok, az elhallgatás az egyetlen „igaz emberhez” méltó cselekvés. De mi is az, amit a Biblia egyik leghallgatagabb szereplője, József „végiggondol”, vagy forgat a szívében? Hiszen a Tóra a házasságtörő nők büntetéséről világosan és egyértelműen rendelkezik. Istenfélő hívő hogyan is merészeli a Törvényt gondolatban felülbírálni? De titok és személyesség nélkül létezhetne a szeretet esztelensége? Ez a „fontolgatásban” kifejeződő belső szabadság talán amolyan próbatétel lenne? Mert mintha Bóáz tirádáihoz hasonlóan ez a jelentőségteljes hallgatás is a szeretet esztelenségét példázná?
Utaltunk már a posztmodern családregényekre, ahol a genealógia rögzíti az egyén családnak és szokásoknak való alávetettségét, a maradéktalan diadalt az individuum felett. (hiszen a legtöbb modern és posztmodern családregény amolyan hanyatláás-történet.) A Biblia „családtörténeteiben” viszont másféle mozgást figyelhetünk meg: a csodálatos születések kapcsán épp valamifajta közvetlenségnek és rendkívüliségnek, a társadalmi rend és a szokások felforgatásának vagyunk tanúi. A csodálatos születések révén Isten közvetlenül szól bele a történelembe. (Szól bele – miközben a vér szerinti apa, Keresztelő Szent János apja, Zakariás a gyerek megszületéséig megnémul.) És talán ez is magyarázza, hogy a Bibliában miért három nagy próféta, Sámuel, Mózes és Keresztelő Szent János csodálatos születéséről értesülünk kimerítő részletességgel. A gyerekszülés – ahogy Anna, az Istenhez közvetlenül szóló költő beszél róla – Isten közvetlen beavatkozása az emberi történelembe, nem a szokás vagy a Törvény megerősítése. Úgy is mondhatnánk, Isten nyíltan csak a szavak és születések révén avatkozik a történelembe.
Ezt már Dávid genealógiája is igazolja. Naomi azért keres férjet Ruth születendő gyermekének, hogy halott fiai, Mahlón és Kiljón neve „ne vesszen el”, ne hulljon ki az emlékezetből. A levirátus intézménye szerint tehát Ruth születendő gyermekének apjaként valamelyik fiú nevét kéne feltüntetni, hiszen Bóáz – a Tóra rendelkezéseinek megfelelően – semmi mást nem tesz, csak őket helyettesíti.
De Dávid családfáján, ezen az isteni dicsőségtáblán nem Naomi halott gyermeke, Mahlón, hanem – a szokással és a Törvénnyel ellenkezve – Bóáz neve szerepel.

[1] Az idézetek a protestáns új fordítású, revideált Bibliából valók.
[2] Eric Auerbach: Odüsszeusz sebhelye, in Mimézis, ford. Kardos Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985., 5-26.
[3] A Talmud és a Midrás feladata a zsidó hagyományban a mindenkori párbeszédek közötti űrt kitölteni, a történteket „magyarázni”, és ezzel – akaratlanul is – az Írás drámai erejét gyengíteni.
[4] Erről a konfliktusról ld. Bánki Éva: Szavak, költészet, hatalom – Nőköltők az Ószövetségben: http://ujnautilus.info/szavak-kolteszet-hatalom-nokoltok-az-oszovetsegben
[5] Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 306.
[6] A Talmud Annát a „hét prófétanő” között tartja számon. (Megilla, 14 a)
[7] Bényei Tamás: A családfa mint kód: névadás és genealógia a Száz év magányban, in  Filológiai Közlöny 42.2, 1996. 148-54.
[8] Bánki Éva: Az „idő angyala” és az apostolok cselekedetei, in Napút, 2010/5, 23-27.
[9] Naftali Kraus: Nők a Bibliában és a Talmudban, PolgART Kiadó, Budapest, 2005. 190.
[10] Julia Kristeva: A választott nép és az idegenség választása, in Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert, Napkút Kiadó, Bp., 2010.
[11] Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, II. kiad., Pápai Református teológiai Akadémia, Pápa, 2005. Egeresi László Sándor: Ruth könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

 

Illusztráció: Gauguin: Jákob harca az angyallal

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher

Iskola, hazugsággyár

Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.

 

A 69. Berlinale (2019 február 7-17.)

 

 

Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.

Ezért is, hogy  a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei  Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film.  Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely  kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.

Másféle borzalmat elevenít fel  Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban  az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja,  melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő  Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A  film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt  a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.

Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a   Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s 

 

 

A közép hiánya

Nézem a Vueltát, az „öreg” Contadort, ahogy egyedül, magányosan beletapos a hegybe, és fényes sportkarrierje végén, búcsúzóul még egyszer megmutatja, hogy micsoda is a kerékpározás lényege. Haladni kell.
Nem tudom. Nem tudom, mi köze ennek az irodalomhoz. Illetve, hogy van-e bármi köze az irodalomfinanszírozásról szóló vitának ahhoz, hogy mit jó olvasni, mi a jó irodalom, és mi az amit csak hasznos az eligazodáshoz, politikailag vagy esztétikailag? Amit illik, muszáj vagy ajánlatos ismerni. Mi köze egy-egy bajnoknak, mondjuk az irodalmi középszerhez? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Talán éppen a sodródó sokaságból kiemelkedő egy meg egy küzdelméről jutott ez eszembe, akik ideológia berendezkedésüktől, lelki alkatuktól, és fizetési kimutatásuktól függetlenül, sokszor teljesen magányosan, szélmalomharcot vívva keresik a jelenségekből, a vakolat mögül kikaparható igazságokat. Öröm látni, hogy van ilyen, a filozófiai értelemben vett, hipotetikusan létező mindkét oldalon, valójában saját inerciájukban, valójában a senki földjén, valójában a maguk harcát harcolva a lejtőn fölfelé.
Vannak, de kevesen.
Hallgatom a híreket, olvasom a véleményeket, az akkénti (remek költőtől elhangzó) felszólalásoktól, hogy „nincs többé közép”, az olyanokig, hogy Peer egy alkoholista nyomorult, és azon tűnődöm közben, hová is tűntek azok a boldog békeidők, amikor egy irodalmi estet a Süss fel napban, az egyébként lenyűgöző intelligenciájú Dixi értő és építő jellegű kritikai beüvöltözései miatt kellett félbeszakítani. Micsoda idők! Tétje volt minden káromkodásnak. Kis túlzással ki merem jelenteni, hogy mindenki alkesz volt akkoriban, és talán egy kicsit nyomorult. Hogy ki mennyire állt középen, egyáltalán kinek voltak eszmei elköteleződései, nem tudom, de az biztos, hogy akadtak nagy öregek, akik műveltséggel, tudással, bölcsességgel bebiztosított szellemi birtokuk morális tömegközéppontjából írásra buzdították a fiatalokat. Hála nekik. Írásra buzdítottak, szerkesztettek, közöltek, húztak, visszaküldtek, ezzel tehát megvalósították az „írásra oktatást”, az „írás oktatását”, mint olyat, ha van olyan egyáltalán, minden egyéb akadémiai felszerelés és költségvetés nélkül is.
És mindig ki is merték mondani. Bele a közepébe…
Mert aminek meg nincs közepe, annak széle sincs, vagyis szélek és közép nélkül az sincs, aminek nincsen közepe.
Egyszerűen, vélem rettentő naivan, meg kellene szólalnia annak a hivatkozott középnek is. (Hogy van-e vagy nincs? Ha van, akar-e maradni a helyén, életművével, élettapasztalatával, mértékadó gondolataival, vagy kisodródik, esetleg csak sodródik tehetetlenségénél fogva „nálánál nagyobb erők” játékaként.) Igaz, talán többször kéne megszólalnia, elmondani, mit gondol sorsunk alakulásáról. Az is igaz, hogy alig mondhatná el valahol. Hol kíváncsiak az átgondolt véleményre, helyzetelemzésre, amit továbbgondolni is kell, lehet, muszáj, nem lehet rögtön alágépelni egy tíz soros kommentet, hogy „úgy igaz, abcúg, úgy igaz!”
Milyen jó lenne, ha egy kolléga (igen, sajnos kolléga, lévén ezt a titulust hivatás, szakma szerint adjuk, nem emberi vagy szakmai kvalitásokért) elolvasná az verseit is annak, akit méltóztatik költőként és emberségében is megalázni. Akit nem is ismer. Akinek csak egy-két politikai megnyilatkozását ismerheti, de önmagával is megvívott – s legalább olyan szigorú szembesítésekkel kísért – emberi csatáiról fogalma sincs. Milyen éteri, boldog állapot lenne, ha ezt a modort (vagy modortalanságot, hübriszt, hogy finoman mondjam) éppúgy nehezményezné (!) egy „jobb oldali” orgánum. (Ilyen súlyúnak, már csak publikálási helye okán sem gondolom – bár kétségtelenül feldühített – Krisztián közelmúlt béli kijelentését, de ezt most csak a kronológiák és a tényszerűség miatt tartom fontosnak megemlíteni.) Ahogy akár az is joggal lett volna elvárható, hogy 2006-ban bizonyos emberi jogi kérdésekben megszólaljon pár akkori kormányoldali lap. De persze, ne ugráljunk mindig visszafelé, igaz. Ne viszonyítgassunk, ez is igaz. Már amennyiben felesleges relativizálása bárminek, ha azt a bármit a maga valójában és időbeli kiterjedésében és összefüggéseiben akarjuk megvizsgálni. Ha nem akarjuk megismerni a valóságot, ha nem akarjuk megalkotni azt a konszenzuális minimumot, amiben nem lehet vita, még csak sóhajtással se kérdőjelezhetjük meg annak érvényességét, és ha nem akarjuk, hogy az azt vallók – ideológiailag talán nem, de erkölcsileg, morálisan, íróként, emberként nagyon is súlyozottan középen állók – megszólaljanak, akkor marad az iszap, a sárdagasztás, az itt-ott, ezért meg azért ilyen-olyan eredménnyel felvonulók tömege. A szélekből összegyúrt dühös, nem egynemű, mégis egyformának tűnő, mutatkozó massza.
És az a baj, hogy innentől csak ez a közép van. Ez lesz a „közép”.
Egy masszív, egyet nem értő, oly sok esetben – ahogy ezt TGM igen érzékletesen meg is írja esszéiben – tudatlansággal és műveletlenséggel küzdő tömeg, mely – s erről meg Zalán írt nemrég egy elgondolkodtató dolgozatot – jelen pillanatban saját egyensúlyát igyekszik felszámolni, saját irodalmi függetlenségét, és szabad gondolkodását. Ráadásul ellenfeleik hathatós közreműködésével, példának okáért, s efelől ne legyenek kétségeink, Bayer is azt indítványozza, hogy középen maradni bűn és elítélendő legyen. Szerinte is világgá kell üvölteni. Lassan a józan mondatok után fordul mindenki olyan döbbent undorral a megszólaló felé, mint régen az illetlen, sértő, gyalázatos kijelentések után. (S józant mondtam, nem megalkuvót vagy hízelkedőt.) Ma már a becsmérlés direkt öröm, visszakézből mehet a gyalázkodás. Az igazság meg közben elvész, nemcsak átalakul.
(S hogy mi volna az „igazság”? Az egyik az, hogy nincs írói közösség, mondjuk szakma, csak a két széle van. Többek között, gondolom, ezért is alakulhat úgy, hogy valaki azt mondja, „most mi jövünk”. És mindig valaki, akinek az ilyen kijelentések érvelésük első és utolsó mondatai.)
És imígyen fordulhat elő, hogy amikor egy egyébként remek színészünk munkát vállal Vajna televíziójában, felzúg a kánon, balról, jobbról üvölt mindenki, ahogy bír. Az egyik árulásról deklamál, tarthatatlan morális állapotokról, a Fidesz fenekébe bújó megalkuvóról, a másik drogos gyilkost üvölt, erkölcstelen, züllött alakról beszél, akit a magyar ifjúságnak példaként állítani bűn. Szóval szegény Stohl Andrást senki sem szereti. Ennyi a lényeg. A tanulság. Közmegegyezés. A fő, hogy eközben a lényegről, kérem, arról, hogy efféle bohóctréfában komoly művész úgy általában nem akvirál híveket, ahogy ezt Zsámbéki Gábor oly plasztikusan el is mondta annak idején, amikor választása elé állította színészét, egy árva szó sem esik. A lényegről, hogy a TV2 nem Vajna miatt csapnivaló televízió, mindig is az volt, arra készült, sosem volt egy BBC vagy egy TF1. Hogy ebül került innen-oda, az megint csak azért lehet, mert a lényegről mindig késve beszélünk, feleim.
Szóval maradok középen, amennyiben ez a langyos, megrágott, kiköpött közép hajlandó ballasztjául elfogadni engem is.
És nézem, hogy Contador megnyeri a szakaszt. Beér a célba, a spanyolok üvöltenek, én is üvöltök, heppiend szombat délután. Itthon meg majd csak megmondja valaki, ki lehet bajnok, azaz ki ért fel a hegyre szerinte legelőbb.

Alain Badiou: Az etika. Esszé a gonosz tudatáról

(L’éthique, essai sur la conscience du mal, NOUS, MMXI.)

 

ELŐSZÓ A GÖRÖG KIADÁSHOZ

 

Mint oly sok filozófiai beavatkozás, ez a könyv is elsősorban elméleti haragból született. Mindenekelőtt, vajon Platón életműve javarészt nem a szofisták iránti haragból született meg? Ki nem állhattam mindazok gőgjét, akik – a hatvanas évek gondolkodásának (Foucault, Althusser, Lacan) tabula rasájára tartva igényt – egy bizonyos teljesen nevetséges akadémikus moralizálást nagy újdonságként mutattak fel. Ebben a televízióban, a sajtóban, és végső soron az összes politikusnál megjelenő műveletben csak visszatérést láttam a tökéletesen visszahúzó régi kacatokhoz: az erkölcs elsőbbségéhez a politikához képest, a polgári Nyugat magasabbrendűségének bizonyosságához minden mással szemben; az úgynevezett „emberi természet” és a hozzá kapcsolt „jogok” létezéséhez; a vulgáris antikommunizmushoz; a kapitalizmus, és ennek bevett politikai formája, a parlamentarizmus valóban totalitárius nyilvánvalóságához. És végül a filozófia alárendeltségéhez, mely lemondott minden kritikai funkciójáról a megszilárdult világrend tekintetében.

Tehát először megpróbáltam rámutatni arra, hogy ez a berendezkedés mit sem ér, valamint hogy a filozófiai kritikát az általunk elviselt rend meghatározó „értékeinek” csupasz és egyszerű propagandájával cserélték fel. Frontálisan bíráltam a humanitárius ideológiát, a behódolás politikáját és azt a vértelen akadémizmust, amely a média „filozófiáját” pótolja számunkra.
De nem akartam megrekedni itt. Veszélyesnek tűnik számomra, ha odadobjuk a szép „etika” szót a kapitalo-parlamentarizmus őrkutyáinak. Tehát e szó egy teljesen más értelmét vázoltam fel, kitéptem az ál-kantiánus moralizálásból, és visszavezettem valódi gyökerére: az igazság eseményeire.
Természetesen csak rövid bevezetőről van szó. Az igazságok etikájának teljes kibontása csak az igazság ama új elméletének továbbviteleként történhet meg, amelyet alapozó könyvemben, A lét és az esemény (L’être et l’événement) címűben megnyitottam. Mindenesetre, amennyire lehetséges, törekszem a teljessé tételre, legalábbis ami az általam védelmezendő, sőt rám nézve kötelező valódi etika főbb tájékozódási irányait illeti, a gondolkodásban az alkotás, a kitalálás, az emancipációs politika, az avantgárd művészet jogait. Olyan etika ez, amely ragaszkodik a helyes távolsághoz minden ostoba humanizmustól.
Örülök annak, hogy a görögök megítélhetik vállalkozásomat. Nem azok leszármazottai-e ők, akik – miután feltalálták a filozófiát, s miután szembehelyezkedtek minden szolgai vagy szofisztikus gondolkodással – kikovácsolták az „etika” szót? Csak köszönetet mondhatok a fordítónak és a kiadónak, hogy elolvasásra és ellenvetésekre kínálta fel ezt az egyszerre tömény és nyitott kísérletet.

(1997. december)

 

 

ELŐSZÓ AZ ANGOL KIADÁSHOZ

 

E könyv sorsa különös. Voltaképpen egy felkérésről volt szó, iskolai és egyetemi sorozatba szánva. Barátságból fogadtam el az írásra történt felszólítást, az iránt – Benoît Chantre -, akitől a gondolat eredt, és aki ma a ritka könyvkiadók egyike. Vidéken írtam meg, 1993 nyarán, két hét alatt, ugyanennek a Benoît Chantre-nak az állandó telefonhívásaitól nógatva. Szubjektivitásom tehát azé a gyakorlaté, melynek meg lettek szabva a szabályai: rögzített karakterszám, nem szakmai közönség által olvasható szöveg szükségessége, az aktualitásra történő utalás kötelezősége, stb.            Ugyanakkor az igazi nehézség nem ebben állt. Hanem egy ellentmondásos szellemi állapotban. Egyrészt valóságos őrjöngés mozgatott. A világban teljes erővel dühöngött az „etika”. Mindenki álságos módon egyesítette a politikát egy hülye katekizmussal. Az intellektuális ellenforradalom az erkölcsi terrorizmus alakjában egyetemes mintaként erőltette a nyugati kapitalizmus aljasságait. Az úgynevezett „emberi jogok” mindenütt arra szolgáltak, hogy megsemmisítsék a szabadgondolkodás összes leleményét. E tényből kiindulva könyvem hajlott arra, hogy pamflet legyen. Kiadómnak és barátomnak hányszor fel kellett hívnia a figyelmemet arra, hogy mérsékeljem szidalmaimat. Ám másrészt a felvetődött kérdések egy kifinomult és új gondolkodásbeli fegyelmet hívtak elő bennem. Még nem vontam le a vázolt igazságok ontológiájának, az öt évvel korábbi A lét és az eseménynek az összes gyakorlati (és éppenséggel etikai) következményeit. Úgyhogy szép számmal voltak számomra új és kockázatos kibontanivalók.
Így feszültem a pamfletek leegyszerűsítő kísértése és a fogalmi rátalálások szükségessége között. A megoldás, ha van megoldás, az lett, hogy feloldottam az ideológiai őrjöngést a filozófiai konstrukcióban. Ily módon a könyv úgy kezdődik, mint egy politikai támadás az emberi jogok ideológiája ellen, valamint a hatvanas évek antihumanizmusának a rehabilitálásával. Az igazságok egyfajta etikájával fejeződik be. Az emberállattal, melynek semmiféle „jogai” nincsenek, szembeállítom a tulajdonképpeni alanyt, az igazságfolyamat helyi töredékét és egy esemény hallatlan megalkotását.
A legbámulatosabb az, hogy az ideológiai ellenáramlat (a moralizálás, minden dolog feláldozása consensust teremt) és a fogalmi sematizmus e kissé bizarr elegye sikeres volt, ide számítva a gimnáziumokat is. Ettől fogva, a Filozófiai kiáltvány c. szöveggel együtt e könyvem a legkeresettebb. Amint néha előfordul velem, sok ember hálás volt azért, hogy szabadon kimondhatta azt, amit kényelmetlen volt kimondani. És ugyanők, vagy mások, azt is tudják, hogy e kockázatot valóságos filozófiai alkotás alapján vállalom, tehát mély okokból, és nem a feltűnés kedvéért. Egyébként az igazság az, hogy túlságosan bátortalan vagyok ahhoz, hogy kedveljem a feltűnést.
Ma ezt a mintegy hét évvel ezelőtt megjelent könyvet két vonatkozásban tudom szemlélni: az ideológiai vita és az elméleti konstrukció felől.
Az első pontot tekintve nincs semmi bánnivalóm. Megvolt a nyugati bombázógépek beavatkozása Szerbiában, Irak tűrhetetlen blokádja, vagy a fenyegetések Kuba ellenében. Mindezt moralizáló prédikációk hihetetlen áradata jogszerűsítette. A nemzetközi Bíróság nyilvánvalóan előterjesztésre és ítélethozatalra készül „az emberi jogok” nevében, mindenki beéri azzal a világrenddel, melynek a NATO – vagyis az amerikaiak  – a fegyveres őre. A”demokratikus” totalitarizmus nem tesz mást, mint még jobban berendezkedik. Annál inkább, mert soha nem volt szükségesebb, hogy a szabad szellemek fellázadjanak e szolgai gondolkodás, e nyomorult moralizálás ellen, melynek nevében ránk kényszerítik, hogy elfogadjuk a világ folyását és abszolút igazságtalanságát. Legfeljebb az vehető észre, hogy a consensus lassan gyengül. Volt egy vita a Szerbia elleni beavatkozásról, vita, amely igazából nem Bosznia vagy Irak ügyében zajlott. Az amerikai imperializmus, az európai szolgalelkűség még árulkodóbb, mint néhány évvel ezelőtt. Persze az ellenség, a tekintélyelvű szocializmus összeomlásának betudhatóan, mindenütt meghatározó. De az is igaz, hogy belépünk az emancipatorikus politikai gondolkodás és az ehhez kötődő tényleges erők újrateremtődésének hosszú időszakába. Ennek az újrateremtődésnek a kiegészítő jelszavaként két kijelentés kínálkozik: a NATO felbomlása és a nemzetközi büntetőbíróság feloszlatása.
Ami az elméleti konstrukciót illeti, ki kell jelenteni, hogy e rövid könyv eszméi – legyenek bármennyire orientálók – csak egy vázlatot alkotnak. Folyamatosan dolgozok rajtuk, és olykor megváltoztattam őket, legalábbis négy ponton.

  1. A helyzet fogalma igen fontos, hiszen azt állítom, hogy nincs általános etika, hanem csak egyes igazságok etikája van, tehát egy helyzetre vonatkozó etika. Márpedig egy helyzet, ma már tudom, csak mint sokszorosság gondolható el. Egymással összeszövődött viszonyokkal is kell számolni, melyek rugója az a mód, amiként egy többszörösség megjelenik a helyzetben. Innen ered, hogy egy helyzetet egyszerre kell elgondolni a maga létében tiszta sokszorosságként (azzal összhangban, ahogyan A lét és az eseményben kifejtettem), és a maga megjelenésében transzcendens törvényhozási effektusként.
  2. Ma csak amellett tartok ki, hogy egy esemény egyetlen jegye a helyzetben az, hogy ez az esemény felveszi az eseménynek adott nevet. Ez az elmélet feltételezi, hogy két esemény van, és nem egy (az esemény-esemény és az esemény-elnevezés), és két alany is, és nem csak egy (az alany, aki elnevezi az eseményt, és az ehhez az elnevezéséhez hű alany). Felteszem, hogy egy esemény befoglaló, belőle kiválik egy kijelentés, amely egy egyszer már eltűnt eseményként áll fenn. Az esemény dönti el az értéket (rögzítve az igazolhatóságot, és miközben ezt teszi, módosítja a helyzet egész logikáját (egész transzcendentális tartományát). Másképp fogalmazva, itt még ki kell egészíteni az esemény ontológiai elméletét egy logikai elmélettel. E továbbfejlesztések részletezése megtalálható az 1996/1997-es és az 1997/1998-as szemináriumon. Újra kiadva A világok logikái
  3. Az alany nem lehet merőben hű az eseményhez. E pont egészen sajátosan vonatkozik az etikára. Mivel nem sikerült pontosan kifejtenem A reakciós újdonságok Az új egész elmélete az igazságfolyamatban összpontosult. De mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a reakció, vagy a halott hatalmak beiktatják egy esemény alkotóerejét. Egyébként már hangsúlyoztam, hogy a nácizmus megmagyarázhatatlan a kommunizmusra történő hivatkozás nélkül, még pontosabban az október 17.-i forradalomra történő hivatkozás nélkül. Fel kellett tehát tennem, hogy az esemény megnyit egy szubjektív teret, ahol nem csak a hű, haladó és igazmondó alakja, de más alakok is újak, jóllehet negatívok, mint a reakcionárius alakja, vagy még inkább az, akit „obskúrus alany”-nak nevezek.
  4. Végezetül az igazság mozgási pályáját nem szabad csak a helyzet sokszoros sűrűségére vonatkoztatni, vagy csak az itt szereplő „tudásenciklopédiára”. Meg kell világítani, hogy a helyzet miként alkalmazkodik logikai transzformációkhoz. Ami itt felveti az igazságok megjelenésének a kérdését, amíg ezideig csak a létüket tárgyaltam (tudniillik azt, hogy az igazságok generikus megsokszorozottságok).

Látható, hogy a jelen könyv elméleti háttere mozgásban van. A szememben nem kevésbé szilárd a lényegről szóló rész, és ráadásul felkínál egy egyszerre heves és szilárd bevezetőt azokba a széleskörű vállalkozásokba, melyekkel megpróbálom áthelyezni a mai filozófia tétjeit.

Nem akarom a nélkül lezárni, hogy egyszerre ne mondjak köszönetet a  Verso kiadónak intellektuális és harcos bizalmukért, és Peter Hallwardnak, egy igazi barátnak, annál inkább, mivel gyakran nem értett egyet elméleteimmel.

[2000. április]

 

            BEVEZETŐ

 

Bizonyos tudósi, hosszú ideje a szótárakba és az akadémikus beszédekbe zárt szavaknak megvan az a jó- vagy balszerencséjük – kicsit úgy, mint ahogyan egy vénlány, anélkül, hogy tudná, miért, egy szalon gyámolítottjává válik -, hogy gyakran belépnek az idő széljárásába, a plebszé és a közönségé lesznek a sajtóban, a televízióban, egészen az emlegetésekig a kormányzati beszédmódban. Az etika szó, mely oly erősen érezteti görögösségét, vagy filozófiai pályafutását, melyet Arisztotelész indított el (a Nikomakhoszi etika nevezetes bestseller!), ma a lépcsőfeljáró lámpavilága alatt áll.
A görögben az etika a helyes „létmód”-nak vagy a cselekvés bölcsességének a keresésében áll. Az etika e jogcímen része a filozófiának, mint amely gyakorlati létezést rendel a Jó megjelenítéséhez.
Kétségkívül a sztoikusok művelték a legkitartóbban az etikát, nem csak mint a filozófiai bölcsesség egy részét, hanem mint a legbensőjét. Bölcs az, aki – meg tudván különböztetni azokat a dolgokat, amelyek tőle függenek, azoktól, amelyek nem függenek tőle – akaratát az előbbiek köré szervezi, és érzéketlenül viseli el az utóbbiakat. Egyébként magától értetődő, hogy a sztoikusok szokás szerint a filozófiát egy olyan tojáshoz hasonlították, melynek a héja a Logika, a fehérje a Fizika, és a sárgája az Etika.
A modernek, akik számára Descartes óta az alany kérdése központi kérdés, az etika mintegy szinonímája az erkölcsiségnek, vagy – mondaná Kant – a gyakorlati észnek (elválasztva a tiszta vagy elméleti észtől). A szubjektív cselekvés és az általa képviselt intenciói viszonyáról van szó egy egyetemes Törvényhez. Az etika egy Alany gyakorlatainak a megítélési elve, legyen ez az alany egyéni vagy kollektív.
Megjegyzendő, hogy Hegel különbséget vezet be “etika”(Sittlichkeit) és “erkölcsiség” (Moalität) között. Az etikai elvet a közvetlen cselekvésnek tartja fenn, míg az erkölcsiség a reflektált cselekvésre vonatkozik. Például azt mondja, hogy “az etikai rend a lényegénél fogva a közvetlen döntésben lakozik”.[1]
A mostani “visszatérés az etikához” a szót érthető módon elmosódott értelemben veszi, ám bizonyosan közelebb Kanthoz (ítéletetika), mint Hegelhez (döntésetika).
Igazából ma az etika a “megtörténttel” kapcsolatos elvet jelöl meg, a történelmi helyzetekre (az emberi jogok etikája), a technikai-tudományos helyzetekre (az élőlények joga, a bioetika), a “társadalmi” helyzetekre (az együttlét etikája), a média-helyzetekre (a kommunikáció etikája), stb. adott kommentárjaink bizonytalan körvonalú szabályozója.
Az etikával történő társadalmiasult infláció tekintetében a jelen kísérlet célja kettős.
– Egy kezdeti időszakban e jelenség pontos természetének a vizsgálatáról lesz szó, amely a közvélekedésben és az intézményekben a jelen pillanat fő “filozófiai” tendenciája. Megkísérli megmutatni azt, hogy igazából valódi nihilizmusról van szó, és az egész gondolkodást fenyegető tagadásról.
– A második időszakban megvitatjuk az etika szó ilyen irányultságát, egy teljesen más értelmet adva neki. Ahelyett, hogy elvont kategóriákhoz (az Ember, a Jog, a Másik…) kötnénk őket, helyzetekhez kapcsoljuk. Ahelyett, hogy az áldozatok iránti könyörületesség dimenzióját nyitnánk meg, az egyedi eljárások tartós maximáját hozzuk létre. Ahelyett, hogy csak a helyes megőrző lelkiismeretet hoznánk játékba, megindulunk az igazságok rendeltetésének útján.

 

LÉTEZIK-E AZ EMBER?

 

 

Az “etika” a szó manapság bevett felfogásában kitüntetett módon “az emberi jogok”-ra vonatkozik – vagy, kiegészítő módon, az élőlények jogaira.
Felteszik, hogy létezik egy mindenütt felismerhető emberi alany, s hogy ez bizonyos fajta természeti “jogokkal” rendelkezik: a bántalmazás tiltásával, a túlélés jogával, az “alapvető” szabadságokkal (vélemény- és szólásszabadsággal, a kormányok demokratikus kinevezésével, tb.). E jogokat evidens módon tételezzük, és széles konszenzus tárgyát képezik. Az “etika” e jogokkal foglalkozik, betartatván őket.
E visszatérés az ember természeti jogainak e régi tanához érthető módon összekapcsolódott a forradalmi marxizmus összeomlásával, és ennek következtében a haladó elkötelezettségű személyek megritkulásával. Miután minden közösségi jelzéstől meg lettek fosztva, miután nincs birtokukban “a történelem értelmének /vagy irányának – a ford./” eszméje, miután már nem reménykedhetnek egy társadalmi forradalomban, számos értelmiségi, valamint a közvélemény széles tábora a politikában csatlakozott a tőkés típusú gazdasághoz és a parlamenti demokráciához. A”filozófiában” újra felfedezték a tegnapi ellenfelek változatlan ideológiájának erényeit: a humanitárius individualizmust és a jogok liberális védelmezését a szervezett pártosság minden kényszere ellenében. Ahelyett, hogy egy új kollektív emancipációs politika fogalmait keresték volna, voltaképp magukévá tették a berendezkedett “nyugati” rend maximáit.

Miközben ezt tették, egy erőszakos, reakciós mozgalmat rajzoltak föl, mindannak a tekintetében, amit a hatvanas években gondoltak és javasoltak.

 

  1. Az Ember halála?

Tehát Michel Foucault botrányt kavart volt azzal a kijelenésével, hogy az alanyként felfogott Ember egy történelmi és kiagyalt fogalom volt, mely hozzátartozott egy bizonyos beszédmód uralmához, és nem olyan időtlen evidencia, amely képes egyetemes jogok vagy egy egyetemes etika megalapozására. Meghirdette e fogalom helytállóságának a végét, mióta az a beszédtípus, mely egyedül adott értelmet neki, elavult.
Sőt, Louis Althusser kijelentette, hogy a történelem nem volt, miként Hegel gondolta, az abszolút Szellem kifejlése, vagy egy alany-szubsztancia eljövetele, hanem egy észszerű, szabályozott folyamat volt, melyet”alany nélküli folyamat”-nak nevezett, és amelybe csak egy sajátos tudománynak, a történelmi materializmusnak volt bejárása. Ez azt eredményezte, hogy a jogok és az elvont etika humanizmusa csak képzeletbeli – és ideológikus – konstrukció volt, és amelynek arra az útra kellett tévednie, melyet így nevezünk: “elméleti antihumanizmus”.
Ugyanekkor Jacques Lacan arra vállalkozott, hogy a pszichoanalízist kivonja minden normatív és pszichológiai irány alól. Megmutatta, hogy teljesen el kellene választani az Ént, e képzeletben egységes alakzatot, az Alanytól. Hogy az alanynak nem volna semmilyen lényegisége, semmilyen “természete”! Hogy a nyelvnek és a történelemnek, a vágy tárgyainak mindig esetleges törvényeitől függ! Ebből az következik, hogy az analitikus gyógymódnak mint egy “normális” vágy helyreállításának az egész víziója csalás volt, és – még általánosabban – nincs semmilyen norma, mellyel alá lehetne támasztani egy “emberi alany” eszméjét, melynek előszámlálni a kötelességeit vagy a jogait a filozófia feladata lenne.
Így vált vitathatóvá az Ember természeti vagy spirituális önazonosságának az eszméje, és ennél fogva egy “etikai” tan megalapozhatósága, abban az értelemben, ahogyan ez manapság hallható: ami az általában vett emberekre, szükségleteikre, életükre és halálukra vonatkozó közmegegyezéses törvényhozás. Vagy még inkább: annak evidens és egyetemes körülhatárolása, hogy ami gonosz, az nem felel meg az emberi lényegnek.
Mondható-e, hogy Foucault, Althusser, Lacan leckét adott arról, hogy létezik az emberek sorsa iránti közömbösség, a cinizmus? Egy paradoxonnal az elkövetkezőkben azt fogjuk megvilágítani, hogy épp az ellenkezője áll fönn: a maguk módján valamennyien egy ügy éber és bátor harcosai voltak ők, jóval túl az “etika” és a “jogok” mai védelmezőin. Például Michel Foucault különösen szigorúan kötelezte el magát a bebörtönzöttek kérdése mellett, és – határtalan agitátori és szervezőtehetségről téve bizonyságot – ideje nagy részét e kérdésnek szentelte. Althusser nem tett mást, mint egy valódi emancipációs politikát tárt szem elé. Maga Lacan, túl azon, hogy totális “klinikai eset” volt, az embereket meghallgató életén a legegyértelműbben túl akarván lépni, harcát az amerikai pszichoanalízis “normatív” irányultságai és az american way of life elgondolásának lealacsonyító alacsonysága ellenében elfoglalt álláspontját döntő elkötelezettségként fogta fel. Így a szervezeti és a vitakérdések az ő szemében mindig is egyneműek voltak az elméleti kérdésekkel.
Amikor a mai “etikai” ideológia hívei meghirdetik, hogy a visszatérés az Emberhez és a jogaihoz megszabadít bennünket az „ideológiák” szülte „halott absztrakcióktól”, ez valóságos kihívás. Manapság boldogan láthatjuk a konkrét helyzetek állandó gondját, a valóra nyitott és türelmes figyelmet, a legkülönbözőbb és látszatra az értelmiségiek szokványos közegében egymástól oly eltávolodott emberek cselekvő vitáit, melyek tanúja voltam 1965 és 1980 között.
Valójában a bizonyítékot az adta, hogy „az Ember halála” témakör összehangzik a lázadással, a radikális kielégületlenséggel a berendezkedett rendekkel szemben, valamint a helyzetek valóságosságában teljessé lett elkötelezettségekkel, miközben az etika és az emberi jogok témája összehangzik a nyugati ellátással elégedett egoizmussal, a hatalmak és a nyilvánosság szolgáltatásaival. Ilyenek a tények.
E tények megvilágítása ara kötelez, hogy térjünk át az „etikai” irányultság alapjainak vizsgálatára!

 

  1. Az emberi jogok etikájának alapjai

A nyílt hivatkozás erre az irányultságra a klasszikus filozófiai korpuszban Kant.[2] A jelen pillanat egy „vissza Kanthoz” pillanata, melynek részletei és különfélesége, őszintén szólva, labirintusszerű. Itt csak az „átlagos” tant veszem szemügyre.
Ami a lényegénél fogva visszatért Kanttal (vagy egy Kant-képpel, vagy inkább „a természeti jog” elméletíróival), az, hogy léteznek formálisan képviselhető felszólító kötelességek, melyek nincsenek alárendelve tapasztalati vagy helyzeti vizsgálatokból eredő megfontolásoknak; ezek az imperativusok a bántalmazás, a bűn, a Gonosz eseteit érintik; hozzáteszik, hogy ezeket nemzeti vagy nemzetközi jognak kell szankcionálniuk; s hogy ennél fogva a kormányzásokba be kell építeni ezeket az imperativusokat, és meg kell nekik adni mindazt a valóságosságot, melyet megkövetelnek; mert máskülönben kikényszerítik ezeket (a humanitárius beavatkozás jogát, vagy a jog beavatkozásának a jogát).
Az etikát itt egyszerre tekintik úgy, mint a priori képességet a Gonosz megkülönböztetésére (hiszen az etika modern szokványában a Gonosz vagy a negatív – elsődleges: feltesznek egy közmegegyezést arról, ami a barbár), és mint az ítélkezés végső elvét, különös tekintettel a politikai megítélésre: jó az, ami látható módon fellép egy a priori beazonosítható Gonosz ellenében. Maga a jog először is jog a Gonosz „ellen”. Ha a „jogállam” fennáll, egyedül neki áll felhatalmazásában a Gonosz beazonosítása (az etikai vízióban elsősorban a Gonosz megjelölésének a szabadsága), és eszközöket ad a bíráskodáshoz, ha a dolog nem világos (a jogi óvintézkedések apparátusát).
A meggyőződések magvának előfeltevései világosak:

  1. Feltesznek egy általános alanyt, mely jól-rosszul egyetemesen beazonosítható (jóllehet ezt az egyetemességet gyakran hívják teljesen paradoxális néven „közvélemény”-nek), úgyhogy ez az alany egyszerre passzív, vagy patetikus, vagy megfontolt alany: az, aki, azonosulván a szenvedéssel, tudja, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel véget kell vetnie neki.
  2. A politika alá van rendelve az etikának, egyetlen ponton, mely valóban fontos a dolgok e víziójában: ez a körülmények szánakozó és felháborodott szemlélőjének az ítélete.
  3. A Gonosz, bármire készülve, rendelkezik a Jó felett, és nem fordítva.
  4. Az „emberi jogok” jogok a nem-Gonoszra: ne sérthessen és bántalmazhasson sem az életben (a gyilkosság és a kivégzés iszonyata), sem a testben (a kínzás, a kegyetlenkedés és a kiéheztetés iszonyata), sem a kulturális önazonosságban (a nők, a kisebbségek stb. megalázásának iszonyata).

E tan ereje elsősorban a nyilvánvalóságában áll. Tapasztalatból tudjuk, hogy a szenvedés látható. A könyörületesség már a XVIII. századi elméletíróknál – azonosulás az élőlény szenvedésével – a másikhoz való viszony hatókörébe tartozott. Azt, hogy a politikai vezetők közömbössége vagy kegyetlensége a legfőbb oka lehet hitelvesztésüknek, már a zsarnokság görög elméletírói feljegyezték. Azt, hogy könnyebb konszenzusra jutni arról, mi gonosz, mint arról, mi jó, az egyházak megtapasztalták: hogy mindig könnyebb megállapítani azt, hogy mit kellene tenni, vagy beérni az önmegfékezéssel, mint kifejteni, hogy mit kellett volna tenni. Ráadásul bizonyos, hogy a nevére méltó politika megtalálja a maga kiindulópontját abban az ábrázolásban, melyet az emberek készítenek életükről és jogaikról.
Tehát elmondható: itt van egy evidenciákból álló korpusz, mely képes bebetonozni egy planetáris konszenzust és erőt adni a kikényszerítésének.
És mégis azt kell hangsúlyozni, hogy ebből semmi nincs meg, s hogy ez az „etika” nem szilárd, hogy a tökéletesen látható valóság az egoizmusok tombolása, az emancipációs politikák eltűnése vagy szélsősége, elbizonytalanodása, az „etnikai” erőszaktétel és a vad versengés egyetemességének a megsokszorozódása.

  1. Az ember: eleven állat, vagy halhatatlan különösség?

A kérdés mélyén egy egyetemes emberi Alany előfeltételezése áll, mely képes etikát rendelni az emberi jogokhoz és a humanitárius akciókhoz.
Láttuk, hogy az etika alárendeli ennek az alanynak az identifikálását a gonosz egyetemes elismerésének. Tehát az etika az embert mint áldozatot határozza meg. Mondhatnánk: „De nem! Megfeledkeztek a cselekvő alanyról, aki fellép a barbárság ellen!” Valójában legyünk pontosak: az ember az, aki képes mint áldozatra ismerni magára. E hirdetett definíció elfogadhatatlan. Aminek három fő oka van.

  1. Mindenekelőtt azért elfogadhatatlan, mert az áldozati állapot, a szenvedő állat, a

lesoványodott haldokló állapota hasonlóvá teszi az embert a maga állati szub-sztanciájához, az élőlény tiszta és egyszerű önazonosságához (az élet, mint Bichat[3] mondja, csak „olyan funkciók együttes, melyek ellenállnak a halálnak”). Persze, az emberiség egy állatfaj. Halandó és ragadozó. De e szerepek egyike sem teheti különlegessé őt az élőlények világában. Hóhérként az ember egy állatias alávalóság, de bátran ki kell mondani, hogy áldozatként sem ér általában többet. A kínzások[4] és a megmenekülések valamennyi elbeszélése fölerősíti: bár a zárkák és a táborok hóhérai és bürokratái úgy kezelik áldozataikat, mint vágóhídra váró állatokat, semmi közösségi nincs bennük, egyszerűen ilyen állatokból lettek az áldozatok. Azt tették, amit ezért meg kellett tenniük. Hogy mégis néhányan megmaradtak közülük és tanúskodtak, igaznak bizonyult tény. De éppen mindig is hallatlan erőfeszítéssel e tanúkban – akik szertesugárzó felismerést ébresztenek -, majdnem érthetetlen ellenállásként van bennük az, ami nem vág egybe áldozati identitásukkal. Itt az Ember, elgondolandóként: abban, amit tesz, miként Varlam Chalamov A táborélet elbeszéléseiben,[5] egy másként ellenálló állatról van szó, mint a lovak, nem törékeny testén keresztül, hanem makacs megmaradásával abban, ami, vagyis éppen hogy ő más, mint egy áldozat, más, mint egy halál-felé-való-lét, tehát: más, mint egy halandó.
Egy halandó: íme, a legrosszabb helyzetek, melyek kiróhatók rá, mutatják meg, hogy mi
az Ember, már amennyire különössé teszi magát az élet ragadozó és sokalakú hullámzásában. Bármit gondoljunk is az Emberre vonatkozóan, innen kell elindulni. Úgyhogy ha léteznek emberi jogok, ezek bizonyosan nem az élet jogai a halál ellenében, vagy a túlélés jogai a nyomorúság ellenében. Ezek a Halhatatlanság jogai, önmaguk számára kinyilvánított jogok, vagy a Végtelen jogai, megjelenítve szuverenitásukat a szenvedés és a halál fölött. Hogy a végén meghalunk, és csak por marad utánunk, mit sem változtat az ember mint halhatatlan lény önazonosságán, s amikor leszögezi, hogy épp fordítva van, ő egy állati-létező, ki van téve a körülményeknek. És minden egyes ember, tudjuk, előre nem látható módon képes erre a halhatatlanságra, aligha fontos, hogy nagy vagy kisszerű körülmények közepette, egy jelentős vagy másodlagos igazság miatt. Mindenesetre a szubjektiváció halhatatlan, és ez teszi az Embert. Amin kívül létezik a biológiai fajta, a „tollatlan kétlábú”, akinek a varázslatossága nem evidens.
Ha nem ebből indulunk ki (ami egész egyszerűen azt jelenti: az Ember gondolkodik, az Ember néhány igazságból van szőve), ha az Embert azonosítjuk az élőlény puszta valóságával, akkor kikerülhetetlenül az ellentétéhez jutunk annak, amit az elv megjelöl. Mivel ez az „élőlény” a valóságban megvetésre méltó, és meg is vetik. Ki ne látná a humanitárius expedíciókban, a közbeavatkozásokban, a karitatív légionáriusok kihajózásában a feltételezett egyetemes Alanyt meghasadni? Az áldozatok oldalán a rémült emberállat, akit kirakunk a képernyőre. A jótevők oldalán a lelkiismeret és az imperativus. És e meghasadás miért mindig ugyanazokkal jár ugyanazokban a szerepekben? Ki nem érzi, hogy ez a világ nyomorúságára aggatott áldozat-Ember mögé rejtőző fehér-Embert rejti? Minthogy a helyzet barbársága csak „emberi jogi” terminusokkal adható vissza – tehát mindig egy politikai helyzetről van szó, mindig politikai gyakorlati-gondolkodásnak nevezve, melynek terén mindig hiteles szereplők lépnek fel -, látszólagos civil békénk magasából nem civilizáltságként fogható fel, ami a civilizáltat civilizáló beavatkozásra kötelezi. És az „etika” azért mai, évtizedekkel a gyarmatosítás és az imperializmus bátor kritikái után, a „Nyugatiak” rút önkielégítése után, ama kiagyalt tézis után, mely szerint a harmadik világ nyomora a saját ügyetlenségének, a saját hiábavalóságának, röviden, a saját emberiség-alattiságának a következménye.

  1. Másodjára azért elfogadhatatlan, mert ha az etikai „konszenzus” a Gonosz

elismerésén alapszik, ebből az következik, hogy az emberek minden összegyűjtési kísérlete a Jó valamely pozitív eszméje köré, és még inkább az ember azonosítása egy ilyen tervvel – valójában magának a gonosznak a forrása. Ez vésődött belénk az elmúlt tizenöt évben: minden „utópikus”-nak minősített forradalmi terv – mondják nekünk – totalitárius rémálomba fordul. Minden akarat arra, hogy bevéssük az igazságosság vagy az egyenlőség eszméjét, a legrosszabbra fordul. A Jóra való minden kollektív törekvés a Gonoszt teszi.[6]

Csakhogy ez a szofisztika pusztító. Mivel csak az a priori elismert Gonosz ellenében

érvényesített etikai elkötelezettségről van szó, s innen ered, hogy tekintetbe vesszük-e annak bármilyen transzformációját, ami van? Honnan lehet ereje az embernek , hogy az a halhatatlan legyen, aki ő? Mi lesz a gondolkodás rendeltetése, melyről jól tudjuk, hogy affirmatív invenció, vagy nem az? Valójában az etika által fizetett díj egy vaskos konzervativizmus. Az ember etikai felfogása – azonkívül, hogy végeredményben vagy biológiai (az áldozatok képei), vagy „nyugati” (a fegyveres jótevő elégedettsége) – megtiltja a lehetségességek minden tágas vízióját. Ami itt minket dicsér, a jogszerű etika valójában az állítólagos „Nyugaton” konzerválása annak, amit birtokol. Annak birtoklására ül rá (anyagi birtoklás, de létének birtoklása is), hogy az etika úgy határozza meg a Gonoszt, mint bizonyos módon azt, ami nem az, amit játszik. Csakhogy az Ember mint halhatatlan a kiszámíthatatlanságnak és a birtokolhatatlanságnak tartja magát. A nem-lévőnek tartja magát. Igényli annak tiltását, hogy maga jelenítse meg a Jót, hogy kollektív hatalmakkal rendelkezzen, hogy nem sejtett lehetőségek eljövetelén dolgozzon, hogy elgondolja azt, aki lehet, radikális szakításban azzal, aki ő, vagyis egész egyszerűen a humanitás tiltott az számára.

  1. Végezetül, a Gonosz negatív és a priori meghatározásán keresztül az etika

letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását, azt, ami a kötelező kezdete minden tulajdonképpeni emberi cselekvésnek. az „etikai” ideológiához csatlakozó orvos gyűlések és bizottságban elmélkedik bizonyos megfontolásokról a „betegségeket” illetően, pontosan úgy tekintve ezeket, amint vannak, az emberi jogok élharcosaként mint az áldozatok megkülönbözetlen tömegét: a valóságos ember-alatti”emberi” totalitását. De ugyanez az orvos semmi kényelmetlenséget nem lát abban, hogy ezt az embert nem ápolják kórházban és minden szükséges eszközzel, mert nincsenek iratai, vagy nem jegyzi a társadalombiztosítás. Ismétlem, a „kollektív” felelősség kötelez! Ami itt töröl, nem más, mint csak egyetlen helyzet létezik: a klinikai helyzet[7], és nincs szükség semmiféle „etikára” (csupán e helyzet világos belátására) ahhoz, hogy tudjuk, e körülmény miatt az orvos akkor orvos, ha a lehető maximálisan kezeli a helyzetet: ápolnia kell ezt a személyt, egészen a végsőkig, ha ezt kéri tőle (itt semmi erőszakos beavatkozás!), mindazzal, amit tud, minden eszközzel, melyeket ismer, és semmi tekintettel semmi másra. És ha meg akarják szakítani az ápolást az államháztartásra, a halálozási statisztikára vagy a migrációs hullám törvényeire hivatkozva, ám küldjék rá a csendőrséget! A maga hippokratészi kötelessége alól sem húzhatja ki magát. Az „etikai bizottságok” és egyéb, az „egészségügyi kiadásokon” és az „ügyviteli felelősségen” kérődző intézmények, mivel radikálisan külsődlegesek az egyetlen tulajdonképpeni helyzethez képest, csupán csak megtilthatják az orvosnak, hogy legyen esküjéhez. Vagy, ha úgy tetszik, megtilthatják, hogy a lehető mértékig eljusson oda, amit e helyzet az affirmatív emberiesség elé állít: hogy e helyzetben megpróbáljon halhatatlan lenni.
Voltaképpen a bürokratikus orvoslásnak az etikai ideológia szerint szüksége van „betegekre” mint megkülönbözetlen és statisztikai áldozatokra, de ezt gyorsan megakadályozza a kérés egyedi és tényleges helyzete. Ebből fakad, hogy az „ügykezelő”, „felelős” orvoslás ezt az etikát leszűkíti arra az alávaló döntésre, hogy mely betegeket ápolhat „a francia egészségügyi rendszer”, és kiket kell elutasítani, miután az államháztartás és a közvélekedés arra kényszeríti őket, hogy Kinshasza külvárosaiban haljanak meg.

  1. Néhány elv 

El kell utasítani az „etika” ideologikus rendelkezését, semmit nem szabad engedni az ember negatív és áldozati definíciójának. Ez a rendelkezés az embert egy egyszerű halandó állattal azonosítja, egyfajta nyugtalanító konzervativizmus tünete, és absztrakt és statisztikai általánossága miatt letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását.
            Ezzel három állítást szegezhetünk szembe:

  1. tézis: Az Ember az affirmatív gondolkodásával azonosítja magát, azokkal az egyedi igazságokkal, melyekre képes, a Halhatatlannal, amely az állatok között a legellenállóbbá és a legparadoxálisabbá teszi őt.
  2. tézis: A Jóra való pozitív képességből, vagyis a lehetőségekre kiterjedő kezelésmódból és a konzervativizmus elutasításából kiindulva válik a lét megőrzőjévé, ami meghatározza a gonoszt, és nem megfordítva.
  3. tézis: Minden emberség az egyedi helyzetek elgondolásával történő azonosulásban gyökerezik. Nincsen általában vett etika. Esetileg csak a processzus etikája van, melynek révén egy helyzet lehetőségeit kezeljük.

De ekkor megelevenedik az etika kitanult embere, amint ezt mormolja: „Értelmetlenség! Értelmetlenség az etika kezdete óta. Az etika egyáltalán nem az Alany önazonosságán alapszik, sőt nem az elismert áldozatként történő önazonosításán. Elvszerűen, az etika a másik etikája, alapvető nyitány a másikhoz, mely alárendeli az önazonosságot a különbözőségnek.’
Vizsgáljuk meg ezt a nyomvonalat! Mérjük fel újdonságát!

(folyt. köv.)

 

fordította Szigeti Csaba

 

 

 

[1] Hegel: Phénménologie de l’Esprit, Aubier, 2. kötet, 32. p. A Szellem fenomenológiájának ez az egysége nehéz, de rendkívül szuggesztív.

[2]  Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapjai

[3] XVIII. Századi orvos, anatómus és pszichológus.

[4]  Henri Alleg: A Kérdés, 1958. Nem rossz hivatkozás kínzásos epizódokra, melyeket a francia hadsereg rendszeresen megrendezett 1954 és 1962 között.

[5] Varlam Chalamov: Kolyma. Récits de la vie des camps, Maspero – La Découverte, 1980. Ez az igazán csodás könyv művészi formát ad az igazi etikának.

[6] André Gluksman: Les Maîtres Penseurs, Grasset, 1977. Gluksman az, aki a leginkább hangsúlyozta a Gonosz lelkiismeretének abszolút elsőségét, és ama eszmét, amely szerint a Jó katasztrofális primátusa filozófiai kreálmány volt. Az „etikai” ideológia gyökereinek egy része is megvan a hetvenes évek vége „új filozófusai”-nál.

[7]  Cécile Winter: Qu’en est-il l’historicité actuelle de la clinique? (elmélkedés Foucault-ról) Megjelenés előtt. E szöveg, amennyire csak lehet, szigorúan újrafogalmazza a klinikai kötelesség elgondolt akaratát az orvoslás jelen feltételei között, mint egyedüli vonatkozást.