Épp a lányom szobájában készültem becsukni az ablakot, megállapítva, hogy a szelektív kukászsákokat megint nem vitték el időben, amikor eszembe jutott az „Asszony a fronton”. Úgy tűnt, harcolok. Az idővel, a feladatokkal, a betegségekkel vagy azok elkerülésével. Azt éreztem, hogy rettenetesen régen felkeltem már aznap, ezért okom van fáradtnak lenni; hogy borzasztó sok a teendőm és iszonyúan rövidek a határidőim; hogy tehetetlen vagyok a fiam betegségét illetően. Odáig merészkedtem, hogy néhány pillanatig sajnáltam és szerencsétlennek éreztem magam.

Aztán megállt a kezemben az ablakkilincs. Lassan megállt az egész ablak. A rászáradt esőcseppektől maszatos üveg éppen a szemembe tükrözte volna a napsugarat – ha sütött volna a nap. Helyette azonban novemberre jellemző lomhasággal szitált az eső. Végiggondoltam, mi is a helyzet valójában. Ijesztő vagy csak annak látszik? Felkeltem szokás szerint hat óra előtt valamivel, elvégeztem teendőimet a konyhában, felébresztettem a lányomat, megállapítottam, hogy köhög, hagytam hát tovább aludni, ne menjen iskolába. Elballagtam a pékségbe, meleg kiflikkel tértem vissza. A kertben megetettem a kutyákat. Visszatérve a házba, megírtam a napi időbeosztásomat, az életre vonatkozó hosszabb távú céljaimat, beléptem a számítógépbe, rangsoroltam a feladataimat. A hamarosan megjelenő fiamnak reggelit és köhögés elleni gyógyszert adtam, majd felébresztettem a covid után a vártnál kevésbé rossz állapotban lévő férjemet.

Nem veszítettem el senkit, nem beteg (komolyan) senki, van családom, munkám, házam, enni- és innivalóm. Hol a probléma? Kerestem, nem találtam. Kinéztem az ablakon, a szitáló esőcseppek összefolytak, a felhők sírtak a nevetéstől, milyen ostoba vagyok. Visszafordultam a szoba felé, a plüssállatok derültek rajtam. Bekukkantottam az ágy alá, két porcica kergetőzött, ügyet se vetettek rám. A szekrény mellett lógó tükörre tévedt a tekintetem. Belenéztem, egye fene. Levettem a szemüvegem, hátha torzít a lencse. De nem segített. Kiderült: a fejemben van a probléma. Az érzékszerveimmel, és ami mögöttük van. Hosszasan néztem, füleltem, szimatoltam. Nem történt semmi. Egyelőre itt nincs háború, nincs front. Még a szomszéd sem indította be a motorosfűrészt.

Megnyugodva távoztam a gyerekszobából, és napirendem mínusz első pontjaként felírtam: két percet eltölteni a valóság érzékelésével, élethelyzetem értékelésével. Ennek aztán olyan erős hatása lett, hogy másnap kék égre és napsütésre ébredtünk. Kizárólag az én kedvemért. Polcz Alaine megrázó könyve, az ’Asszony a fronton’ neki járó helyet kapott a könyvszekrényen. Olyan helyet, ahol pusztán a címével is üzenhet: az asszonyok erősek, sokat kibírnak, ám szükségtelenül ne pazaroljuk az energiáinkat panaszkodásra, elégedetlenkedésre, apró-cseprő dolgokon való fennakadásra. Többre vagyunk hivatottak.

Hosszabb Glossza,
avagy kritikaféle a színházak online térbe költözéséről

Ugyan miért fizetne a néző 3-4 ezer forintot egyetlen színházi előadás silány, digitális lenyomatáért, mikor havonta egy kicsivel nagyobb összegért övé lehet százötven televíziós csatorna, annak minden műsorával?

„Új formák kellenek.”
(Trepljov; Csehov: Sirály) Online „Streamház” bővebben… →

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher