Címke: esszé / publicisztika

Telihold Velencében (részlet)

Tombol a május, és annyian vannak az utcákon, hogy elszédülsz, ha a hömpölygő tömeget nézed.
Hömpölygő tömegről beszélünk Magyarországon, ha egy tüntetésen feltorlódik a tömeg, vagy ha a Vígszínházból az előadás végeztével kiáradnak a nézők, de valódi hömpölygés csak Velencében képzelhető el, ahol az emberek nem merik elengedni a másik kezét, ahol még vadidegenek is egymáshoz igazítják a lépteiket. És annyian vannak, hogy az emberáradatban egy farkasbőrbe öltözött, agancsot viselő, ötszáz éve halott öreg költő vagy egy pestises beteg sem tűnne fel. Mindenütt angol, német szavak, elmormolt bocsánatkérések, egymáshoz dörzsölődő karok, lábak, fenekek – izzadtan, elnéző lassúsággal, de mégis a gazdagok magabiztosságával hömpölygő tömeg. Amolyan álszent otthonosság ez, öregesen bágyadt ölelkezés.
De nem jutunk másként előre. Ez nem tömeg, hanem kavargó massza. Emberleves.
Aki él és mozog, Velencébe tart.

Egy délután felhív a régi oszálytársam, közli, hogy itt van a városban, és megkérdezi, nem lenne-e kedvem vele találkozni.
– Ha meghívsz a Gritti-palotába egy kávéra, elmesélek egy jó történetet.
– De ha komcsizol, bokán rúglak vagy kiöntöm a kávédat.
Régi osztálytársammal úgy évődünk, mintha a gimnáziumban világraszóló barátok lettünk volna. De nem voltunk világraszóló barátok, ha jól emlékszem, tizenévesen öt mondatot sem váltottunk.
Tetszettünk egymásnak? Utáltuk egymást? Más körökbe tartoztunk?
A kamaszok rejtélyesek – a felnőttek nemkülönben.
Osztálytársam az Esőváros után megkeresett, találkoztunk egy pár percre, azóta hűséges olvasóm és jó barátom.
Kapcsolatunk baráti, de nem teljességgel ártatlan. Rengeteg gyereke van, de soha nem mesél a családjáról, ahogy a munkájáról sem – tulajdonképpen fogalmam sincs, mit csinál Amerikában, és miért járkál ilyen gyakran Kelet-Közép-Európába. Hát ezért választottam a kávézást a lagúnák közti romantikus andalgás (hömpölygés) helyett.
András tartózkodásának, meglehet, nem a CIA, az FBI vagy valami világra szóló titok az oka, hanem maga a gimnázium. A késő Kádár-kor szórakoztatóiparának keltetőjében, a Madáchban tanulva mi nem szoktunk hozzá, hogy fontos dolgokkal előrukkoljunk. gimnazistaként fogalmam sem volt, ki ez az András, hogyan él, honnan jött. Mai eszemmel úgy látom, gyerekfejjel valamilyen kisegyházhoz tartozhatott (baptista? adventista?), és talán ez magyarázza kamaszok közt szokatlan magabiztosságát és tartózkodását.
Ma is magabiztos és ma is tartózkodó, és nyilván úgy véli, velem, egy hajdani madáchossal ma sem illik vallásról, gyerekekről vagy más komoly dolgokról beszélni. De a telefon az más, ott jóval felszabadultabb.
– Hé! Azt tudtad, hogy Kertész Imre is a mi giminkbe járt?
Igenlően hümmögök a telefonba. Ámerikába, úgy látszik, nehezen jutnak el a hírek.
– Hát persze, hogy odajárt. A legvégén ki is rúgták.
Osztálytársam értetlenkedik.
– Hát hogy-hogy?
– Na, hallod! Egy ennyire szókimondó embert!
Erre nem felel semmit. De gyorsan megállapodunk az időpontban.

Régóta mérhetetlenül vágyom bejutni a Gritti-palotába, de a neten rákeresve egy kis lelkiismeret-furdalás fog el. A Palazzo Grittiben egyetlen éjszaka félmillióba kerül (ó, te szentséges!), ebből gondolhatom, hogy a cappuccinót sem adják a teraszon ingyen. A túlságosan reneszánsz, túlságosan csillogó-villogó, túlságosan muranói (muranoid) szobabelsők kicsit bazári hatást keltenek a fotókon.
Én magam nemhogy a kávét, de még a belélegzett levegőt sem tudnám kifizetni.
De most végre-valahára!
– Ebédelünk? Te is éhes vagy? – kérdi az osztálytársam.
Tulajdonképpen nem illünk ide, én túlságosan kelet-közép-európai, az osztálytársam túlságosan amerikai (úgy néz ki szegény a túlontúl fényes, túlontúl jól szabott öltönyében, mint egy tévéprédikátor). Vagy nagyon is ide illünk: bal felől egy idős amerikai házaspár terpeszkedik, jobb oldalamon oroszok veszekednek, előttünk egy távol-keleti jegyespár ámuldozik. Velencében léteznek valóban választékos helyek, különleges éttermek, de a Palazzo Gritti nem tartozik ezekhez, csiricsáré, de méregdrága Velencét kínál.
De az is lehet, hogy a csatorna túloldalán lebegő, túlságosan habcsókszerű Santa Maria della Salutét nem szeretem. Mint annyi barokk templom, kívülről díszes, cikornyás, belül rideg.
– Tessék, a desszert! – mutatok rá a csipkés-csodás fogadalmi templomra.
A tejszínes csipkecsoda, a barokk Velence egyik jelképe még fel sem épült, mikor a Grittik belefogtak a Mohács utáni Magyarországot, a töröktől fenyegetett Itáliát érintő, legvakmerőbb kalandorkodásba.
A Grittik voltak a harmadik dózsecsalád, akik megpróbáltak lecsapni a magyar trónra. Hisz a mohácsi vész idején Velence már tudhatta, hogy a török feltartóztathatatlan. A Bizáncot leromboló II. Mehmeddel szemben még felvették a harcot, próbálták megvédeni a gyarmataikat, de kudarcot vallottak. Az egyik velencei követ, Giacomo Languschi reszketve számol be a szultán céljairól: „azt mondja, hogy a világon egyetlen birodalomnak kell lennie, egyetlen hitnek élnie, és egyetlen hatalomnak maradnia”. A tehetséges és elhivatott II. Mehmed szultán római császárra akarta magát koronáztatni.
– Hogyan? Tényleg? – értetlenkedik az osztálytársam.
A Canal Grandén ringatózó hajócskákat figyelve tényleg alig hihető, hogy akad ember a földön, aki egy kiskutyának akar ártani. De én folytatom.
A velenceiek tudhatták, hogy II. Mehmed terve mit jelent. A dózsepalotába is eljutott a híre annak, hogy a szultán a mai Marghera helyén hidat akar ácsoltatni, hogy szárazföldi úton akarja Velencét elfoglalni. 1477-ben a Szent Márk tér harangtornyából nézhették végig, ahogy egy oszmán szabadcsapat dúlja fel Friaiulit. A vég közeledett: a mohamedánok már Velence szárazföldi területeiről raboltak el velencei alattvalókat.
Felelős velencei politikus csak azt kívánhatta, hogy a szultán ne Rómát, hanem Bécset lássa a fő ellenségnek, hogy az oszmán haderő ne Velencén keresztül Itáliára, hanem Magyarországra és azon át Bécsre, a Habsburgok országaira zúduljon. És ha a nagy Világbirodalomnak, az egyesült keresztény-mohamedán egyháznak szüksége lenne pergő nyelvű, a nyugatot ismerő „szakértőkre”, akkor a velenceiek mindig a legnagyobb barátsággal és készséggel…
Nagy Szulejmán mindenható nagyvezére egy velencei fennhatóságú, görög szigetről rabolt renegát, az olaszul is kitűnően beszélő Ibrahim pasa volt.
András, az osztálytárs közben úgy sóhajtozik, mintha a Trónok harca egyik epizódját mesélném. Észre sem vesszük, hogy bekaptuk az előételt, valamilyen fonnyadt salátalevélen felszolgált fényes golyócskákat.
1529-ben portai megbízással Magyarországra érkezik egy dúsgazdag kereskedő, az épp regnáló Andrea Gritti dózse törvénytelen fia, Lodovico Gritti. Szapolyai János királyt próbálja meg rávenni a törökkel való még szorosabb együttműködésre. És ő nem lángpallossal fenyegeti a magyarokat. Palotát épít Budán, hadsereget, sőt udvart szervez, befektet a magyar gazdaságba, és végül megpróbálja „elhalványítani” Szapolyai Jánost – ellenségei szerint minél gyorsabban rátenni a kezét a magyar királyi koronára. A Szapolyai János kormányzójává tett Lodovico biztosan „ügynök” volt, de nem a sötét moszkvai bérlakásokban szorongó, elvtársait örömmel jelentgető fajtából, hanem egy elbűvölő, művelt reneszánsz kalandor.
De vajon az oly sok magyart elbűvölő Lodovico Gritti kalandornak tartotta magát? Kétségkívül a szultán cukros bácsijaként jött Magyarországra – megmutatni Mohács rettenetes pusztítása, a felégetett falvak, az elpusztított városok után az oszmán-török birodalom „megnyerő arcát”. Lodovico Gritti olaszul beszélt, kereszténynek vallotta magát, nyilván keresztény is volt, de török ruhákat viselt, és a szultán embereként járt-kelt Magyarországon. Jó dolgotok lesz nektek is! Csak fogadjatok szót, és ne féljetek! Ám mind a nagy Szulejmán császár, mind a keresztény-muszlim megbékélésről álmodó Ibrahim pasa, és Lodovico Gritti is elszámította magát. A magyarok szövetkeztek a törökkel (akár), de se Gritti idejében, se a 150 év alatt nem törődtek bele az örökös török igába – igen jellemző, hogy a Balkánnal ellentétben, Magyarországon áttérők se nagyon akadtak. Se Ibrahim, se Gritti, se Szulejmán nem számított arra, hogy Magyarországon ilyen nehéz lesz berendezkedni.
És meglehet, Lodovico Gritti tényleg hitt az „egyesült vallás”-őrületben, az „egyesült vallás” eszméjében, ahol is gyanús messiások, próféták helyett majd egy főmegmondó, egy „főcsászár” dönthet a hit kérdéseiben. Talán Gritti a barátja, Ibrahim pasa csodás felemelkedése miatt gondolhatta, hogy ez a jövő. És ő ezt a fényes jövőt előre látja. Andrea Gritti fia, Lodovico mindvégig nagypályás politikusnak képzelte magát. De nem volt az.
A kultúra nagy szerepet játszik a dózse fiának magyarországi tündöklésében. A mi Lodovicónkhoz először is az Itáliában tanult főpapok és főurak (köztük nagyon művelt, becsületes emberek) csatlakoznak. Végtére is se Ferdinánd, se Szapolyai János, Magyarország egyik királya sem hasonlított a Machiavelli megálmodta Il Principére… de talán majd ez a remek olasz, a padovai egyetem régi hallgatója, a velencei dózse törvénytelen fia… Ám akik kezdettől fenntartássál szemlélték Lodovico Gritti tündöklését, talán nem csak kulturális okokból, hanem az olasz-török szokásokat elutasítva voltak előítéletesek. Az ellenszenv a személyének is szólt. Fiát, Antoniót a „bitang Gritti” ellenfelei is kedvelték.
Lodovico mindig túl sokat beszélt, mindig túl sokat ígért, mindig túl sokat képzelt magáról. Minden nyelven tudott – ez alap egy kalandornál –, de a Habsburg-követek Konstantinápolyban nem értették a latinját. A magyarok nem muszlimnak, hanem pogánynak tartották, talán nem teljesen alaptalanul: Esztergom ostromáról hallva nevetett a keresztény magyarok szenvedésein. Ebben a rettentő században senki sem morzsolt volna el néhány könnycseppet néhány magyarért – de nevetni a halálukon? És eközben Magyarország trónjára törni?
Utolsó magyarországi útja a téves helyzetfelismerés, az önkontrollvesztés, a felelőtlenség annyi példájával szolgál, hogy azt gondolhatjuk, Lodovico – minden vonzó tulajdonsága ellenére – nem lehetett alkalmas királynak. Ellenségei ezt már a „halálos útja” előtt pontosan érzékelték. Lodovico mindenki eszén túl akart járni (elárulta Szapolyai Jánost és a török szultánt is), és észre sem vette, hogy őt, a Nagy Átejtőt ejti át mindenki.
– Micsoda romantikus sors! – ámuldozik az osztálytársam.
Talán velem együtt már ő sem érzi már az ételek ízét.
– Meglehet. De a nagy romantikus, Jókai gyűlölte és megvetette.
Mivel oly üdítő lenne ezen a habcsókos kora délutánon Jókai kifakadása, ezért megkeresem a telefonomon az ő jellemrajzát.

„Egy velencei hercegtől származott korcs; olasz vér; jezsuita nevelés; török szultáni kegyenc: annyiféle színt váltó, ahány úrral összekerül, fizetve valamennyitől, elárulva egyiket a másiknak kölcsönösen, hitszegő minden vallás értelmében, pénzvágyó, kapzsi, fösvény; orgyilokhoz, méreghez nyúlni kész, ahol útjában akadályt talál. Ez a név keresztül-kasul járja Magyarország történetét e kétkirályos korban, s mindenütt vérnyomokat, szégyenfoltokat hagy maga után.”

– Na, tessék! Jókai amolyan korai „nihilistát” látott a gátlástalan „korcs olaszban”, aki nem tisztel senkit és semmit, de maga iránt mániákus tiszteletet követel.
Jókai talán nem is tévedett abban, hogy ezek az anarchisztikus hajlamú pszichopaták fogják a XXI. század (az úgynevezett „jövő század”) történelmét befolyásolni.
De én nem vagyok ilyen engesztelhetetlen, mint Jókai. Titokban kedvelem Grittit.
„Vesztőhely az út porában” – ízlelgetem Szakály Ferenc kitűnő életrajzának címét. Milyen szép, időmértékes lüktetésű sor!
Mint egy fejetlen kólon! Illik egy „út porában” lefejezett emberhez.
Lassan kihozzák a gyömbéres-fahéjas desszertet is, addig is az osztálytársam csúcsminőségű telefonján próbáljuk rekonstruálni Lodovico Gritti (jókaisan Gritti Lajos) utolsó útját.
Ibrahim pasa bukása után Isztambulban élő, magukat veszélyben érző olasz és zsidó kereskedők is csatlakoztak Gritti karavánjához.
A legdöbbenetesebb, hogy Lodovico a fiait is magával hozta!
Micsoda őrület! Mért nem juttatta el a fiúkat a szerető nagypapához, Velencébe? Vagy mért nem bújtatta el valahol őket? Néhány török katona egy háborús országon végigvonuló, kincsekkel megrakott karaván mellett nem épp életbiztosítás. Mikor Gritti teljesen őrült módon parancsot adott ellensége, Czibak Imre, nagyváradi püspök meggyilkolására, a magyarok elfogták és kíséretével legyilkolták.
– Ha rengeteg pénzzel utazol egy háborús országban, ne öldöss püspököket! – mosolyog András.
Bólintok. És annyira elfog a medgyesi leszámolás hangulata, a „vesztőhely az út porában”-érzés, hogy már nem is mímelem, hogy ízlik az étel.
– Ha mindenkit elárult ez a Lodovico, Szulejmánt is, Szapolyait is, akkor kinek az ügynöke volt?
– Velencéé. Bár apja mindenhol elhatárolódott javíthatatlanul kalandor fiától, Lodovico végig velencei érdekeket képviselt, talán akkor is, ha nem tudott róla. Hiszen sikerült fenntartani Magyarország megosztottságát. Elérni, hogy a Habsburg–oszmán vetélkedés Itália határain kívül maradjon.
Bár sikerült a háborút Velencétől távol tartani, de a Grittik gazdasági céljai nem teljesülhettek: Magyarország megmaradt a genovaiakkal szövetséges Fuggerek érdekszférájában, a gazdaságát nem sikerült Velencéhez kapcsolni. Egy ilyen nagy tervhez, egy ország gazdasági-kereskedelmi vérkeringésének gyors megváltoztatásához még a világ legelbűvölőbb kalandora is kevés.
– Az apjához, a dózséhoz volt hű? Már ne haragudj, ez elég szokatlan dolog egy felnőtt férfitól.
– Dehogy haragszom! Ha nem olvastam volna a KGBéla-ügyről, talán egyet is értenék veled. Persze Lodovico jóval idősebb volt, mint a tokiói magyar nagykövetség portásának nevelt fia, de az apának való megfelelés vágya még a XX. században is megalapozhat egy kémkarriert. „Te nem Kovács Béla vagy, hanem a mi gyermekünk.” És ne feledd, Lodovico törvénytelen fiú volt, Velencében semmilyen közhivatalt nem viselhetett. De apja, a jövendő dózse maga is kémkedett, a velenceiek javára „nézelődött” Isztambulban, le is tartóztatták. De ő okosabb kém volt, sikerült megmenteni saját magát és a fiait.
– És mi szükség volt legyilkolni Lodovico fiait?
– Ezt Szapolyaiék nem is vállalták be, a moldvai vajda ölette meg őket. Bár a haláluk nem lett végleges, hiszen visszatértek Horváth Viktor regényében, a Török tükörben. Ám azt hiszem, a magyaroknak tényleg politikai érdeke lett volna megvédeni a fiúkat. Antoniót sokan kedvelték, egy regnáló dózse unokája volt. Azt hiszem, Szapolyai katonái a kincsre koncentráltak, a rengeteg árura és drágakőre. Néhány zafírocska, néhány smaragdocska talán a születő Erdélyi fejedelemség alapjaiba is beépült. A Gritti-ügy után nem voltak Szapolyai Jánosnak pénzgondjai.
András megfontoltan bólogat. Most már maga a főpincér köröz fölöttünk. A Palazzo Grittiben évszázadok óta nem szokás szalvétákra térképeket rajzolni, világbirodalmak sorsát tárgyalni… talán élni vagy vitatkozni sem…
– Akkor Velence rettenetesen elbánt a Mohács utáni Magyarországgal?
– Mondhatni. De nézz csak a térképre! Magyarország egy létező ország, kicsi, savanyú, de a miénk, van olimpiai csapata, országgyűlése, tizenkilenc megyéje, Velence pedig Itália egy nem túl jelentős városa lett. Disneyland az Adria partján. Még csak nem is főváros, hanem egy álomváros, egy politikailag jelentéktelen turistaparadicsom. A történelemben semmit sem lehet bebiztosítani. A legagyafúrtabb terveket, a világra szóló győzelmeket sem.
Annyira dobog a szívem, hogy észre sem veszem, hogy a főpincér egy táncosnő kecses mozdulatával az osztálytársam, András elé ejti a számlát.

A számlára sandítok. Hogy mennyi? Te jóságos…!

 

 

Illusztráció: Canaletto

Könyv megrendelhető:
https://bit.ly/bánkiéva_telihold_velencében

Szabadság és rend: a narratív sémák variációja a Biblia családtörténeteiben

Anna, miért sírsz, és miért nem eszel? Miért vagy úgy elkeseredve? Nem érek én többet neked tíz fiúnál?[1](1Sám 1, 1.8)
Sámuel édesapjának, Elkánának ez a három mondat jutott osztályrészül az Ószövetségben. Se születéséről, se haláláról, se „küzdelmeiről” nem tudunk meg többet. Ám ezek a vigasztalónak szánt rövid kérdések is – az Auerbach által is elemzett problematikus-egzisztenciális ábrázolás segítségével[2] – elénk állítanak egy karaktert, egy szeretetreméltóan önző és gyerekesen naiv férfit. Hogy a gyerekre áhítozó, a meddősége miatt megalázott Anna mit szólt ehhez, azt nem tudjuk meg[3].
Szólni valószínűleg nem is szólt semmit: az Ószövetség párbeszédei akármilyen drámaiak, gyakran nem szó szerinti értelemben vett dialógusok, hiszen egy kérdésre sokszor csak a másik fél évtizedekkel későbbi cselekedete felel –, Elkána szavai azonban már előrevetítik az Anna későbbi sorsában rejtőző feszültségeket. Anna Hélitől, a silói szentély papjától elszenvedett sérelmét (aki kezdetben nehezményezi, hogy Anna „magában” – azaz szerinte részegen – imádkozik[4]), és különös hálaénekét, amelyben a gyermek megszületését az Úr világtörténelmi tetteként, Istent pedig a Seregek uraként ünnepli.
Anna későbbi „válaszai”, az általa elindított történelmi folyamatok is különlegesek. A Héli pap dorgálását alázatosan fogadó Anna fia, Sámuel lesz az, aki által majd az Úr megüzeni Hélinek, hogy fiait eltörli a föld színéről, és új, „hűséges papot” támaszt magának. Anna hálaéneke, az Ószövetség egyik legerőteljesebb verses alkotása (1Sám 2, 1–10) is válasz – és pedig micsoda válasz! A gyermek születése kapcsán a költői én (a kontextus szerint tehát Anna) a Történelem Urának minden konvenciót felforgató forradalmi tevékenységéről beszél[5]. És talán prófétál is Izrael jövőjéről[6]. Ez a metaforaháló pedig segít értelmezni, hogy mért ilyen, női magazinba illő „meddő-nős történet” vezeti be Izrael királyságának és a prófétaság intézményének megszületését.
Mert a féltékenységekkel, ki nem mondható indulatokkal és vágyakkal teli női kisvilágot és a nagypolitikával, birodalmi játszmákkal érintkező férfias valóságot (amely szintén nem mentes a féltékenységektől és a ki nem mondható vágyaktól – – gondoljunk csak Dávid és Saul párharcára!) egy fontos mozzanat köti össze: a költészet és a szavak valóságteremtő erejébe vetett hit.  Dávid nemcsak király, hanem költő is – Sámuel könyveiben Izrael, a nemzetállam és a költészet megalapítása egybeesik.
De Dávid királlyal ellentétben Anna és Elkána mégiscsak az üdvtörténet mellékszereplői. Bár nem vérrokonai Dávidnak, ám történetük mégiscsak a nemzés, a Mózes után következő, nagy próféta, Sámuel révén kapcsolódik a „Dávid-ház” felemelkedéséhez. Az ószövetségi szereplők többségének csak az „actus” biztosít halhatatlanságot – nemcsak abban az értelemben, hogy a nemiség révén lépnek át valamiféle öröklétbe (a Jób könyve is mégcsak ilyen „genetikai örökkévalóságot” ismer), hanem mert a párválasztás teszi őket individuumokká. És ez egybevág a népmesei-mitológiai gondolkodással, ahol a hősökkel már semmi érdekes nem történik, miután elnyerik a királylányt, és személyes sorsuk feloldódik egy hetedhét országra szóló lakodalomban – csak az Ószövetségben a „végpont” nem a mennyegző, hanem a fiúörökös születése. Ez a mitikus szemlélet amúgy ellentétes a posztmodern, mágikus realista családregények, például a Száz év magány individuum-felfogásával: a Buendíák az ismétlődő nevek, a vérfertőzés révén és a jövendölések révén a család, az „örökös ismétlődés” foglyai lesznek: a szexualitás nem beteljesíti az egyéniségüket, hanem kioltja azt, ami bennük egyedi és összetéveszthetetlen[7]. (Az első Buendíák jellegtelenné kopott, egyéni vonásaiból lesz az „aurelianóság”, a „josé-arcadióság”, amelyek legyengített vírusokként keringenek a későbbi nemzedékek szervezetében. Az örökölt hagyományt, ahogy az örökölt rögeszméket, szerelmeket és személyiségjegyeket koloncként adják tovább.)

Ha a bibliai „történet” amolyan óriási családregénynek látjuk, ami Dávid és Jézus elő– vagy család-történeteként mutatja be a zsidó és világtörténelmet, akkor persze csak a Szentírás „felületes”, betű szerinti olvasatáig jutunk. De nem vagyunk-e nagyon földhözragadt értelmezők, ha erről sem feledkezünk meg, és ha úgy véljük, hogy a különféle jelentésrétegek egymásba-kapcsolása is a kinyilatkoztatás lényegét érintő kérdések közé tartozik? Ha a Szentírás narratív sémáit nemcsak „héjnak”, hanem formának vagy sajátos jelentésalkotásnak tekintjük, amely képes teológiai összefüggéseket sugalmazni?
Mert nem tekinthető véletlennek, hogy ezek a változatos, az ok-okozatiság bizonyosságát hirdető szerelmi- és születés-történetek Jézus feltámadása után egycsapásra véget érnek. Az Apostolok cselekedeteiben már egy egészen másfajta ember jelenik meg – egy „új ember” –, akinek már nincs szüksége feleségre, szülőkre, nemzetségtáblára, a házasságban való „föltárulkozásra”, hogy másokkal összetéveszthetetlen legyen[8]. Ennek alapján úgy gondolhatjuk, hogy az élet továbbadásának a vágya a Bibliában nem az ember teremtményi kiszolgáltatottságából fakad, nem valami ösztönös imperatívusz, és nem is a szenvedéshez vagy a szabadsághoz hasonló par exellence jellemzője az emberi létezésnek. Az évszázadokon átívelő „élet-vonalnak” ugyanis egyetlen személyben, a Messiásban beteljesedő, konkrét célja van. Hogy az önmagát vőlegényként is kijelentő Jézus – aki legelső csodáját épp egy menyegzőn teljesíti be – megalkothassa az új szövetséget.
Ilyen értelemben számos ószövetségi szerelmespár a vőlegény és a menyasszony előképe. De ha Ruth és Bóáz történetében például csak a kiválasztott nép és a Teremtő szerelmének allegóriáját látjuk, vagy a moábitáknak tett politikai gesztus vagy akár az első halachikus betérés[9] dokumentumaként olvassuk, akkor nem érthetjük meg Mária és József viszonyának különösségét vagy akár fenségesség és humor egészen különös, csak a Bibliára jellemző összekapcsolódását sem. Mert Bóáz nemcsak nagylelkű és bölcs patriarcha, aki majd úgy ereszkedik le Ruthoz, vagyis az idegenhez (vagy „a bennünk élő idegenhez”[10]), aki majd úgy hívja el, miképpen az Úr Ábrahámot. A fiatal béresei és a szép „szemfelszedőnő” füle hallatára a szántó szélén ágáló, a tűző napon a szolgái füle hallatára szónoklatot tartó koros parasztgazda nemcsak a Magvető előképe[11], hanem humoros figura is, aki komolykodva próbálja társadalmi tekintélyét és érzelmi megindultságát összeegyeztetni. (Az elveszett bárány miatt csapot-papot hátrahagyó Jó pásztorhoz hasonlóan a szeretet esztelenségét is példázva.) Ám ami retorikailag már-már kibékíthetetlennek tűnik, az a narráció szintjén hogy simul egybe mégis? Hogy lehetséges, hogy a fenségesség és a humor a Ruth könyvében nem oltja ki egymást? Hogy Ruth anyósának praktikái mégsem teljesen nevetségesek? A Bóázt kacérkodva meghódító Ruth lehetne éppen vígjátékian kacér fiatalasszony, de egyáltalán nem az – minden megnyilvánulásából visszafogott szerénység és konok méltóság árad. Személyisége nem zárja ki a történet betű szerinti értelmezését (a „férjfogós verziót”), de lehetővé teszi, hogy a történetben másféle értelmet is lássunk. Ruth több is, más is, mint amit a „helyzet” megkövetel, de ez a többlet, ez a már-már tanítványi eltökéltség és odaadás csak az Ószövetségre jellemző mitikus ismétlések, a szerelem és a gyerekszülés révén teljesedhet ki.
De Ruth konoksága még ezen túl is elképesztő. És ennek hangsúlyozása felesleges is a cselekmény szempontjából. Ruth sokat beszél – áradozva, jóízűen – de szinte sohasem reagál anyósának és Bóáznak az érzelmi állapotára, Naomi sirámaira és Bóáz dícséreteire és lelkendezésére. Idegen tőle minden praktika és ravasz előrelátás (engedelmes, de nem „praktikus”, mondhatnánk), és végig úgy viselkedik, mintha valami örökös jelenben élne. Ő az, aki nem vár semmit, nem törekszik semmire. Mintha gyermek vagy házasság nélkül is benne lenne Isten idejében.
Az „életvonal”, a gyereknemzés narratív sémája természetesen csak állandóan módosulva, nemzedékről-nemzedékre változva maradhatott, hogy József és Mária frigyében, az „utolsó” gyerekszüléshez vezető, mindent beteljesítő férfi-nő szövetségben már a pörgő dialógusokba torkolló, hangos feltárulkozás is elmaradjon: „Férje, József igaz ember volt, és nem akarta őt megszégyeníteni, ezért elhatározta, hogy titokban bocsátja el” (Mt 1.19). A nász valamifajta némaságba torkollik – és itt a titok, az elhallgatás az egyetlen „igaz emberhez” méltó cselekvés. De mi is az, amit a Biblia egyik leghallgatagabb szereplője, József „végiggondol”, vagy forgat a szívében? Hiszen a Tóra a házasságtörő nők büntetéséről világosan és egyértelműen rendelkezik. Istenfélő hívő hogyan is merészeli a Törvényt gondolatban felülbírálni? De titok és személyesség nélkül létezhetne a szeretet esztelensége? Ez a „fontolgatásban” kifejeződő belső szabadság talán amolyan próbatétel lenne? Mert mintha Bóáz tirádáihoz hasonlóan ez a jelentőségteljes hallgatás is a szeretet esztelenségét példázná?
Utaltunk már a posztmodern családregényekre, ahol a genealógia rögzíti az egyén családnak és szokásoknak való alávetettségét, a maradéktalan diadalt az individuum felett. (hiszen a legtöbb modern és posztmodern családregény amolyan hanyatláás-történet.) A Biblia „családtörténeteiben” viszont másféle mozgást figyelhetünk meg: a csodálatos születések kapcsán épp valamifajta közvetlenségnek és rendkívüliségnek, a társadalmi rend és a szokások felforgatásának vagyunk tanúi. A csodálatos születések révén Isten közvetlenül szól bele a történelembe. (Szól bele – miközben a vér szerinti apa, Keresztelő Szent János apja, Zakariás a gyerek megszületéséig megnémul.) És talán ez is magyarázza, hogy a Bibliában miért három nagy próféta, Sámuel, Mózes és Keresztelő Szent János csodálatos születéséről értesülünk kimerítő részletességgel. A gyerekszülés – ahogy Anna, az Istenhez közvetlenül szóló költő beszél róla – Isten közvetlen beavatkozása az emberi történelembe, nem a szokás vagy a Törvény megerősítése. Úgy is mondhatnánk, Isten nyíltan csak a szavak és születések révén avatkozik a történelembe.
Ezt már Dávid genealógiája is igazolja. Naomi azért keres férjet Ruth születendő gyermekének, hogy halott fiai, Mahlón és Kiljón neve „ne vesszen el”, ne hulljon ki az emlékezetből. A levirátus intézménye szerint tehát Ruth születendő gyermekének apjaként valamelyik fiú nevét kéne feltüntetni, hiszen Bóáz – a Tóra rendelkezéseinek megfelelően – semmi mást nem tesz, csak őket helyettesíti.
De Dávid családfáján, ezen az isteni dicsőségtáblán nem Naomi halott gyermeke, Mahlón, hanem – a szokással és a Törvénnyel ellenkezve – Bóáz neve szerepel.

[1] Az idézetek a protestáns új fordítású, revideált Bibliából valók.
[2] Eric Auerbach: Odüsszeusz sebhelye, in Mimézis, ford. Kardos Péter, Gondolat Kiadó, Budapest, 1985., 5-26.
[3] A Talmud és a Midrás feladata a zsidó hagyományban a mindenkori párbeszédek közötti űrt kitölteni, a történteket „magyarázni”, és ezzel – akaratlanul is – az Írás drámai erejét gyengíteni.
[4] Erről a konfliktusról ld. Bánki Éva: Szavak, költészet, hatalom – Nőköltők az Ószövetségben: http://ujnautilus.info/szavak-kolteszet-hatalom-nokoltok-az-oszovetsegben
[5] Northrop Frye: Kettős tükör. A Biblia és az irodalom, ford. Pásztor Péter, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1996., 306.
[6] A Talmud Annát a „hét prófétanő” között tartja számon. (Megilla, 14 a)
[7] Bényei Tamás: A családfa mint kód: névadás és genealógia a Száz év magányban, in  Filológiai Közlöny 42.2, 1996. 148-54.
[8] Bánki Éva: Az „idő angyala” és az apostolok cselekedetei, in Napút, 2010/5, 23-27.
[9] Naftali Kraus: Nők a Bibliában és a Talmudban, PolgART Kiadó, Budapest, 2005. 190.
[10] Julia Kristeva: A választott nép és az idegenség választása, in Önmaga tükrében idegenként, ford. Kun János Róbert, Napkút Kiadó, Bp., 2010.
[11] Karasszon István: Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, II. kiad., Pápai Református teológiai Akadémia, Pápa, 2005. Egeresi László Sándor: Ruth könyve, Kálvin Kiadó, Budapest, 2006.

 

Illusztráció: Gauguin: Jákob harca az angyallal

A bölcsészképzésről

Állam az államban. Egy elvarázsolt kastély az Erzsébet-híd lábánál, a város közepén. De mit is vártak azok, akik a nyolcvanas években felvételiztek a pesti bölcsészkarra? Műveltséget, hatalmat, a kivételesség érzését? Mi, az 1982-ben érettségizettek még nehezen váltottuk meg a jogot, hogy egyetemi polgárként kóboroljunk a Pesti Barnabás utcai épület lépcsőin és függőfolyosóin. Óriási volt a túljelentkezés.
Én csak egyetlen egyszer felvételiztem, hisz pontosan tudtam, hogy két „próbálkozást” a szüleim nem finanszíroztak volna. A szóbeli után a félemelet mosdójában sírtam el magam: összekevertem Kemény Zsigmond Rajongókjának és Zord időkjének a szereplőit  – jaj, mi lesz, ide a lábamat se tehetem be szeptemberben. De betehettem. És azt hiszem, ma már boldogan oklevelet adnánk annak, aki azzal a tudással diplomázik, amivel mi 1982-ben felvételiztünk.
És az elvarázsolt kastély, a csodálatos bölcsészkar nekem később sem okozott csalódást. Életem első előadásán Komoróczy Géza elmélkedett az értelmiségivé válás buktatóiról, életem első szemináriumán Kontler Lászlóval beszélgettünk Macchiavelli virtus- és kurázsi-fogalmáról. Daliás idők voltak, az bizonyos. És én nemcsak nagy irodalom- és történész professzoraimra emlékezem szeretettel, hanem még a votják vagy osztják(?) nyelvórákra is: beslattyogott egy nő lengedező szárú szovjet farmerben, és osztjákul ugyan nem tanított meg minket, de azt megértette velünk, mi az a kulturális antropológia. A bölcsészkar sors is volt, nemcsak tudomány: a barátságok, szerelmek, politikai és vallásos útkeresések bölcsője, keresztútja: én például Vidrányi Katalin Augustinus-szövegolvasásain tértem meg.
Senki nem gondolta (már akkor sem), hogy bölcsészdiplomával milliomos lesz. De az sem igaz, se akkor, se ma, hogy a bölcsészhallgatók tányérmosóként végeznék. Én egyetemi oktatóként is úgy tapasztalom, egy magyar vagy történelem szakos BA-diploma bármilyen piacképes tudás (informatika, nyelv, akármi) értékét meghatványozza. Funciója hasonlít a hajdani nyolcosztályos, humán érettségihez.

De akkor miért szenvedett a „bölcsészdiploma” az elmúlt harminc évben akkora presztízsveszteséget?

Az okok többféle módon visszavezetnek a rendszerváltáshoz. A határok nyitva vannak, az emberek mobilabbak, mindez leginkább a bölcsészkari nyelvszakok túlélését nehezíti. Minek öt éven át spanyolul tanulni az ELTÉ-n, mikor érettségi után rögtön munkát vállalhatsz Spanyolországban? Másfajta tudásra teszel szert, mint a Spanyol Tanszéken, de az élő nyelvet jobban megtanulhatod.
A civil társadalom is színesebb lett, nem kell okvetlenül egyetemre járnod, ha ezoterikus-spirituális élményekre vágysz, ha az az őstörténet vagy a babiloni csillagászat titkaiban akarsz elmélyülni. Az ELTE a nyolcvanas évek szubkultúrájához, flórájához, faunájához tartozó futóbolondjairól is nevezetes volt (ki nem emlékszik a lengő szakállú, jó negyvenes szanszkrit-egyiptológia szakos hallgatókra?), ám ma már rengeteg intézmény igyekszik kiszolgálni az útkeresőket. A nyolcvanas években még egyetemre kellett járnod, hogy „más” lehessél. Ma nem kell, számos intézmény örömmel fogad – a pénzeddel.
De vajon milyen a többség? A többi ember?
A „kivételesség” egyetemeken megaapozott képzetéhez hozzátartozik, hogy van valamilyen releváns tudásom azokról, akik „nem-kivételesek” – a magyar társadalomról rendelkezem bizonyítható, vagy legalábbis racionálisan megvitatható, a társadalom többsége számára is elfogadható elképzelésekkel. Én azt gondolom, a „bölcsész-tudás” fölött ilyen értelemben járt el leginkább az idő. Az átlagos bölcsészhallgatók reflektálatlanul osztoznak a felső-középosztály előítéleteiben, miközben az egyetemen egszerzett tudás teljes vértezetében az univerzális tudás rangjára is igényt tartanak.

Én az elvarázsolt kastélyból kipenderülve, de még TMB-ösztöndíjas státuszban, egy kőbányai szakközépiskola magyartanáraként találkoztam először „prolikkal”.  Már akkor megdöbbentett kedvenc költőm, Petri György „proletár-képe”. Hol láthatott ez a nagy költő  „bugyirózsaszín bugyikat” áztató nőket? (A kukkoló éji dala) Vagy a  „bugyirózsaszín bugyit” tekintsük csak a megfigyeltek, a „prolik” elmaradott, szánalmas ízlésére való nem túl eredeti utalásnak? De Petri, kamaszkorom költő-bálványa személyes megfigyelésen alapuló, objektív képet ígér az „országról”, nem közhelyeket. (Amely személyes megfigyelésen alapuló kép majd meg is születik egy nagy „kukkoló”, Tar Sándor életművében.)
De akkor mi a baj a távcsövünkkel?
Mit „látunk”, ha rápillantunk valakire vagy valamire?

Meglehet, a klasszikus magyar bölcsészképzés csak felerősíti a magyar elit legalább százéves „térvesztését”, fokozatos eltávolodását a magyar társadalomtól. Ennek az eltávolodásnak az egyik első jele, hogy magyar írókat kevés kivétellel nem soroztak be az I. világháborúba – ami egyfelől óriási szerencse, hisz kevés háborúban meghalt, nyugatos költőt-írót kell gyászolnunk. De ha nem vagy ott Doberdóban a „többiekkel”, akkor miről írsz regényeket? Trianon és a Tanácsköztársaság „túlértékelése” azzal függhet össze, hogy kevés értelmiségi beszámoló született az I. világháború poklából.
Egy határon túli parasztcsaládban a fiúgyerek(ek) halálához képest csekélyebb változásnak tűnhetett, hogy hirtelen cseh, román vagy szlovák lett a falu jegyzője. A magyar irodalom leghíresebb I. világháborús katonája, az Édes Anna Patikárius Jancsija soha nem járt a fonton: „(L)látta, hogy hullanak el mellőle tanárjai, idősebb osztálytársai, kik máról-holnapra hősi halottak lettek. Ő is hamarosan hozzáöregedett a háborúhoz. Nyolcadikos korában besorozták, kiképezték, katona-ruhában járt az előadásokra, minden nap várta, hogy a “menet”-be osszák, de erre már nem került sor. Közben kitört a forradalom. Akkor lenyomta a hadi érettségit. Aztán háta mögött az alsó-ausztriai katonai intézet vasfegyelmével, előtte egy mindenkinek ismeretlen kor szabadosságával csak tengett-lengett.”
A látta jelző különösen érdekes a fenti szövegrészben. Patikárius Jancsi nem láthatta a többiek halálát, hiszen soha nem járt a fronton. Esetleg csak hallott róluk, és megpróbálta elképzelni, ahogy a Petri-versben a költői én a „prolikat”, a bugyirózsaszín bugyikat áztató háziasszonyokat. Volt valamilyen képük róluk, noha nem voltak ott, nem láthatták a „többieket” a saját szemükkel.
Az irodalmi reprezentációból úgy szorult ki a „többség”, hogy már csak a hiányukat érezzük. Jancsi már a háború utáni idők fia. És persze „tetőtől talpig fehér, mint egy ellentengernagy”.
De feladata-e egy magyar humán-értelmiséginek vagy írónak, hogy osztozzon a többség tapasztalataiban, hogy a „néppel tűzön-vízen át” haladjon…etc. etc? A XIX. századi magyar értelmiségtől nem idegen az effajta küldetéstudat, ám mindezt elvárni roppant nevetséges lenne a XXI. században. Mindenki arról ír, arról gondolkodik, amiről akar. De mikor a küldetéstudat és a társadalomismeret totális hiánya fölényérzettel és a saját, a csalhatatlanságba vetett hittel párosul, akkor a tragédia borítékolható.
Én például se íróként, se értelmiségiként nem törődöm a környezetvédelemmel. De fontosnak tartom, hogy mások ezt fontosnak tartják. És igencsak meglepődnék, ha kedvenc politikusom (nekem nincs ilyen) egyszercsak bejelentené, hogy a mezei pacsirták és verebek ingyenélők, semmit sem tesznek a jó magyar levegőért vagy a haladásért, ideje lenne megfegyelmezni őket. Ha ilyet hallanék, azt gondolnám, elment a választott képviselőm maradék esze. Ám a kilencvenes évek magyar humán-értelmiségijében semmilyen vészcsengő nem szólalt meg, mikor a politikai elit által kifosztott magyar munkásokat volt szokás „panelprolizni”, elmaradottságuk, sértődöttségük okán ostorozni.
Az a tény, hogy nem tartjuk feladatunknak a szegények „képviseletét”, még nem jelenti, hogy minden kegyetlenséget vagy hülyeséget helyeselnünk kell.

A felelősségvállalás és a társadalomismeret hiányának kombinációjával magyarázhatjuk, hogy milyen régóta adósa a magyar humánértelmiség a magyar középosztálynak egy megfelelő társadalmi vízióval. Ma nem azért nem szavaznak vidéki „tömegek” a ma létező politikai pártokra, mert „elmaradottak”, „nincs internetjük”, hanem mert szélsőséges vagy legalábbis üresfejű futóbolondoknak tartják a magyar politikusokat.
Mióta is nincs hiteles magyar szociáldemokrácia?
Mióta is nincs konzervatív liberális alternatíva?
Nagyapám például amolyan igazi republikánus volt, a „törekvés”, a boldogulás, a haladás megszállottja. Hosszú életének egyharmadát csehszlovák állampolgárként töltötte, és már csak ezért sem rokonszenvezett a feudális allűrökkel. Igazi „labanc magyar” volt, akit gyengéd érzelmek fűzték a Habsburg birodalomhoz és a nosztalgikusan bálványozott Nyugathoz. Ám azt soha nem értette, miért kéne a magyarsága vagy a vallása miatt vezekelnie vagy akárcsak „meghunyászkodnia”.
A középosztálybeliek többségéhez hasonlóan ő sem együttérzést várna a politikusoktól hanem érvényes politikai programot, elfogadható politikai víziót.
Ha élne, ma nem tudna kire-mire szavazni.

A bölcsész álomkastély, a humánértelmiség presztízsét nem a piacképes diplomák hiánya rombolja, hanem a tény, hogy különböző történelmi okok miatt képtelen beteljesíteni a társadalmi elvárásokat.
Nem segít megérteni a legelesebbeket. Nem is látja őket.
Nem képes érvényes politikai jövőt felvázolni. Nem is látja át, nem is érzékeli ennek fontosságát.
Ezen nem a tananyag átstrukturálása segítene, hanem egy általánosabb szemléletváltás. Egy kastély, ami szilárdan áll a földön, és sokkal több bejárata van.

Illusztráció: M. C. Escher

Iskola, hazugsággyár

Amilyen az iskola, olyan az ország. Vagy…?
Az állami oktatás színvonalát többnyire egy közösség intellektuális mércéjének szokás tekinteni.
Ám a kulturális virágkorok és az oktatás minősége között nem mutatható ki ilyen összefüggés. A geometriáért rajongó ókori görögök nem sok kompetencia-tesztet töltöttek ki, de matematikatételek bizonyításai akkora össznépi lelkesedést váltottak ki, hogy a kereskedés is megállt a görög kikötőkben. A XIX. századi velenceiek többsége semmilyen zenei oktatásban nem részesült, a kor komponistái mégis rendszeresen arra panaszkodtak, hogy a közönségük hallás alapján (!) képes memorizálni teljes operákat. Mint tudjuk, kellemetlen volt Verdinek hallani, hogy a bemutató utáni reggeleken az áriákat már a gondolások fütyülik… Ezeknek a páratlan és ami igazán meglepő, csoportos(!) képesség-robbanásoknak az okait nem is teljesen ismerjük, bár egyre többet tudunk róluk.
Az európai népoktatás nem is a szellemi „felvirágzás” céljából született – bár persze az sem véletlen, hogy épp a reneszánsz idején „találtatott fel”. Minden ember anyanyelvén üdvözül, ezért meg kell tanítani írni-olvasni, hogy szívébe fogadhassa Jézus tanítását.
A vallásos kezdetek ellenére az iskola a felvilágosodás szerelemgyereke lett, hiszen csak a nevelés lehet képes kibontakoztatni a minden emberben meglévő Jót, és szembeszállni a babonákkal (a vallással), az előítéletekkel, a zsigeri ösztönökkel. A hatvanas évek mélyen átalakította az egyetemi oktatást, de az iskolának mégsem kell szembenéznie a családot, mint ősi (tehát gyanús) intézményt sújtó reformdühvel: senki sem titulálja alapjaiban károsnak, nem tekinti az iskolában kialakult szerepeket teljesen felcserélhetőknek.
Minden tisztességes ember „jó iskolát” szeretne – ám nem véletlenül vágyálom a mindenki számára elérhető minőségi oktatás: a társadalomnak a „rossz iskolák” – mint majd bizonyítani próbálom – a „jó iskoláknál” is nagyobb hasznot hajtanak.

Pedig manapság a pedagógia forradalmának korában élünk. Ki hitte volna például, hogy átgondolt mozgásterápiával nemcsak a gyerekek apróbb pszichés zavarai, hanem a memóriájuk, a logikai, a koncentráló-készségük javítható – hogy könnyedén fejleszthető az intelligenciájuk. A modern pedagógia mintha visszaigazolná a régi görögök testedzéssel kapcsolatos ösztönös felismeréseit / mániáit. A közoktatatás most áll legközelebb ahhoz a vágyálomhoz, hogy egyszerű tanár bácsik / tanár nénik hathatósan befolyásolhatnák egy egész társadalom intelligenciáját, felkészítve a tanítványaikat, hogy ha nem is amatőr matematikusként vagy operaénekesként, de művelt, demokratikus polgárokként működjenek együtt.
Ám sehol sem látjuk a valódi eredményeket.
Pedig a pedagógiai forradalom néha már ma is látványos eredményeket produkál. Lányom nyelvi tagozatos általános iskolai osztályában egyetlen év alatt (!) minden gyerek megtanult magyarul írni-olvasni, noha a gyerekek egyharmada vagy kétnyelvű volt vagy nem is tudott magyarul. A szülők Európa különböző fertályairól verődtek össze, többen a volt Szovjetúnió köztársaságaiból érkeztek, és nem is volt mindegyikük értelmiségi (vagy értelmiségi habitusú). Ám bizonyos feltételek – talán – megkönnyítették ezt a minden tekintetben látványos pedagógiai bravúrt: a különböző hátterű szülők egyaránt fontosnak tartották a mobilitást és az oktatást, minden gyerek „felemelkedő” családból jött, ráadásul abban az életkorban voltak, amikor a másik idegensége már nem vált ki belőlük szorongást. (Saját lányomon is úgy látom, óvodás korukban a gyerekek szinte irtóznak a tőlük különbözőektől, aztán ez hirtelen megváltozik, az iskolás korúakat már inspirálja a sokféleség – ez akkor is igaz, ha nálunk intoleráns emberek közt szokás a „másság tiszteletét” hangsúlyozni.)
Ám ha ennyire látványos eredmények érhetők el egy átlagos, budapesti, állami iskolában, akkor hogy lehet, hogy Észak-Magyarország egyes falvaiban nyolc év alatt(!) nem sikerül a gyerekeket megtanítani írni-olvasni? Hogy egyes szakiskolák, sőt középiskolák fél-analfabéta gyerekekkel küzdenek? Hogy iskolai oklevele, hármasokat, négyeseket kapnak motyogva olvasó gyerekek? Ezekben a régiókban nem laknak elhivatott pedagógusok?
Egyetlenegy sem?

A falusi iskolák látványos kudarcai talán nem magyarázhatók teljes egészében az eszköz-hiánnyal és a “tanári szabotázzsal”.
Épp a magyar gazdaság jelenlegi sikerei bizonyítják, hogy a XXI. században nincs szükség mindenkire. Hogy a kapitalizmus működését nem a jól képzett, hanem az eredményesen féken tartott tömegek biztosítják. Nem az oktatás, hanem az oktatás szimulálása. Ahol a legkülönfélébb „rozsdaövezetekben” (USA-ban, Kelet-Magyarországon, Észak-Angliában) élő gyerekek még egy öt mondatos, közepesen nehéz szöveg értelmezéséig sem jutnak el.
De a „rossz iskola” más tekintetben is hasznos.
Kevesen hiszik ugyan, hogy a tanító – meglehet, kicsiny fizetésén felháborodva – „direkt” nem tanítja meg írni-olvasni a legelesettebbek gyerekeit, de a tanárok kötelező szidalmazása alkalmas arra, hogy életben tartsa a felvilágosodás legalapvetőbb dogmáit. A gyerekek minden korban, mindenhol egyformák, csak a „tanárok nem értik ezt”. Ők azok, akik nincsenek jól „nevelve”. Az iskola alapvetően hasznos lehetne, csak a benne tanítók előítéletesek és képzetlenek. Bár még rengeteg mindent nem tudunk még az emberi kommunikációról, a traumák és a szerzett tulajdonságok örökléséről, a személyiségzavarokról, az intelligencia (akár egyetlen közösségen belüli) hullámzásáról, de a már meglévő pedagógiai felfedezések is megalapozhatnának egy új pedagógiai elméletet.
Ám erre nem kerülhet sor. Minek az intelligencián változtatni, ha az úgyis mindenhol egyforma? Ha a kulturális különbségek csak felületesek? A nyugaton honos oktatási modell nem a jezsuiták multikulturális tapasztalataira épül: ők még természetesnek tartották, hogy az emberek alapvetően nem egyenlők, a kulturális különbségek nem felületesek – miközben nem is mondtak le a Biblia sugallta egyenlőségeszményről. Az iskolának az egyenlőséget nem visszaállítani kell, hanem megteremteni – vagyis a gyerekeket képessé kell arra tenni, hogy egyenlők legyenek, hogy egyenlőkként működjenek együtt. Egy valóban eredményes iskolai reform elég sok politikai dogma feláldozását követelné.
A szellemi képességek egy adott etnikai csoporton, sőt társadalmi osztályon belül is látványosan változhat húsz-harminc év alatt. A ma magyar szakos diplomával útra bocsátott hallgatók egy része a középiskolai kötelező olvasmányokkal sem „boldogul” (ha egyáltalán valaha kézbe vette ezeket). Nem mindenre a lustaság a magyarázat: egy átlagos hallgató nem hogy a nyelvi megformálás rétegeit, magát a cselekményt is nehezen képes értelmezni.
Ha valaki húsz-harminc éve dolgozik a felsőoktatásban, átélheti azt a döbbenetes pillanatot, amelyet egy, Vergiliust a közösségének felolvasó VIII. századi szerzetes: barátságosan vigyorgó arcok, álmosan lecsukódó szemek jelzik, hogy a szövegnek „semmi értelme”. Hogy ők igazán tisztelik a szerzőt, de mit tegyenek… tényleg képtelenek rá figyelni… Ám ezek a döbbent, kora középkori papok arra is képesek voltak, amire mi, XXI. századiak nem: átmenteni például az antikvitás örökségét – hogy aztán legyen majd mit felfedezni a reneszánsznak.
Vergilius például hírneves “varázslóként” élte túl  a középkort. De túlélte.
Mi viszont a hazugság oltalmához, a soha-nem-teljesülő olvasmánylisták lobogtatásához, a műveltség színleléséhez menekülünk.
Hazugság, hazugság, hazugság.
Ami nemcsak az általános iskolákban működik.
Ám az azért senki számára nem lehet kérdéses, hogy a mentális képességek igen gyorsan változnak. És lehet, hogy nem a televízió-mobiltelefonok-internet-youtube-facebook miatt.
Hanem mert így természetes.
De milyen legyen az iskolákban megteremtendő egyenlőség?
Nemcsak az iskolapadban összeszedett egyéni sérelmek és frusztrációk, hanem a „rossz iskola” uniformizálási törekvései is rengeteg dühöt generálnak. Hisz a legtöbb ember nem is az oktatás eredménytelensége miatt haragszik az iskolára, hanem mert az engedelmes állampolgárokat kinevelni akaró reakciós szándék és az érzékenységet nem tisztelő, felvilágosult furor tényleg elviselhetetlen elegyet alkot.
Ki ne ismerné? Pedantéria. Elnyomás.
Ide azt az ollót! Ki kell igazítanom ezeket a káposztafejeket.

De a (rossz) iskola elleni romantikus – és érthető – lázadásnak is gyerekek a leggyakoribb szenvedői. Ám egy, a szolidaritást nemcsak jelszavak szintjén képviselő közösség képes egy párhuzamos iskolarendszert is megteremteni. Érdekes kísérletről olvashatunk Reymont Parasztokjában az orosz uralom alatt élő lengyel gyerekek (képtelenek) a cári iskolákban írni-olvasni megtanulni, ezért „alternatív körülmények” között, pajtákban, istállókban öreg, lengyel katonák tanítgatják őket betűvetésre. Ezek a veteránok természetesen pedagógiailag nem voltak „képzettebbek”, mint az orosz tanítónők, ám ők a lengyel közösség nagy presztízsű tagjai (többnyire nemesi származású szabadságharcosok) voltak, ráadásul egy „titkos iskola” mindig sokkal vonzóbb, mint a hivatalos. Ez az alternatív iskolarendszer a kölcsönös előnyökre, nem az egyoldalú leereszkedésre épült: a parasztok gyerekei megtanulhattak írni-olvasni, és cserébe a műkedvelő tanítók is valamilyen szerény eltartásra számíthattak.
A szocializmus évtizedei alatt a magyar gyerekek az oroszt tanulhatták idegen nyelvként az általános iskolákban. De az orosz ugyanúgy „nem ment” a magyar gyerekeknek, mint az ABC a cári iskolákban a lengyeleknek. Ám míg a diktatúra haszonélvezőinek gyerekei már az óvodában is nyugati nyelvet tanulhattak, addig a gyerekek többségének egyetlen „idegen nyelvet” biztosított az állam – és ennek elbliccelése után ezek a gyerekek hátrányból indultak. (A gyerekkorban megtanult idegen nyelv szinte behozhatatlan előnyt jelent.) Ám szó sem volt Magyarországon „alternatív iskolákról”! Az oroszoknak való „ellenállás” vesztesei Magyarországon egyértelműen a szegényebb gyerekek voltak
Úgy vélem, a mai cigányság is romantikus okokból „áll ellen” az iskoláknak – szegény Marika nénit, az osztályfőnököt az állammal, az elnyomással, az unalommal azonosítva. Ám míg nincs velük szolidáris roma elit, aki a lengyel veteránokhoz hasonlóan írni-olvasni tanítja őket a pajtában, ennek a „romantikus ellenállásnak” is gyerekek a vesztesei.
Felelős uralkodó osztály nélkül nincs a „rossz iskolák” elleni eredményes lázadás.

De honnan merítse az élhető és megszerettethető egyenlőség eszményét az iskola? Miért is lenne az iskola más, mint a társadalom?
Az egyetemek és a főiskolák felelőssége nemcsak abban merül ki, hogy valami tudást (egyre kevesebb és bizonytalanabb tudást) csepegtessen a tanárjelöltek fejébe. A jövendő tanárok és tanítók életük legmeghatározóbb éveit töltik a felsőoktatási intézményekben.
A falusi tanárok számára az „egyetemi világ” a mérce. Tudományosan –és persze morálisan és politikailag is.

Három finn irodalmárt kellett kalauzolnunk Budapesten. A velem egykorú nő romanista volt (ráadásul velem volt ösztöndíjas Santiago de Compostelában), úgy hogy kicsit mesélgettünk neki a saját egyetemi és doktorandusz-éveinkről. Néhány pohár vörösbor után alkoholista / pszichopata / hajléktalanná lett professzorainkról, hard boiled-khez hasonló tudományos leszámolásokról, felkarolt vagy külföldre száműzött szeretőkről…, árulásokról, szemétkedésekről, bosszúhadjáratokról…, egy egyetemi tanárról, aki blogján „droglabornak” nevezi hajdani tanszékét, és drogkereskedőknek régi kollégáit.
Tipikus magyar dolgok.
Ám a „droglabor” hallatán a finn kolléganő nem bírta tovább.
Irigykedve felugrott és majdnem lelökte az asztalról a borospalackot.
– Mennyi-mennyi fantasztikus dolog! Édes istenem! Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
És hirtelen én is szegény finn nő szemével láttam a magyar társadalmat.
Mint egy Bosch-festmény: felkavaró, szörnyű, bizarr, mégis visszataszító módon izgalmas is.
Nálunk elképzelni se merne ilyesmiket senki!
Eredetileg én az ő csodás iskolarendszerünkről akartam kifaggatni. Miért működik olyan kitűnően, miért alkalmas a miénknél annyival inkább integrációra és tehetséggondozásra?
Talán mert a finn társadalom is másképp működik.
Amilyen az ország, olyan az iskola.

Illusztráció: M. C. Escher.

 

A 69. Berlinale (2019 február 7-17.)

 

 

Az idei nemzetközi filmfesztivál a nemek egyenjogúsága nevében folytatott küzdelem jegyében telik, legalábbis a filmgyártás terén. Sajtótájékoztatók, közös nyilatkozatok, az idei fesztivál végén leköszönő fesztiváligazgató másokkal közös nyilatkozata, se szeri se száma a fesztivál ezzel foglalkozó eseményeinek.
Nem tudok azonban szabadulni attól a sejtésemtől, hogy ez a Me too (Én is) mozgalom német, illetve berlini visszhangja is, ami önmagában nagyon pozitív kezdeményezés.

Ezért is, hogy  a nők helyzetét kritikusan bemutató filmek nagy számban vannak jelen az idei  Berlinálén. ( Ünneprontás szándéka nélkül azonban szögezzük le, hogy nemek közötti egyenjogúságért folytatott filmes küzdelem nem mindig eredményez művészeti alkotást, s erre nem egy példa van az idei Berlinálén is.)
A Bertolt Brechtről készült és dokumentumfelvételekkel gazdagított film, mely eredetileg kétrészes TV sorozat volt, rendkívüli érzékenységgel ábrázolja a huszadik század egyik legnagyobb drámaírójának csillapíthatatlan éhségét az új kapcsolatokra, s Brecht, aki a huszadik század leggyakrabban játszott színházi szerzője a legkevésbé sem zavartatja magát (egykori kollégái visszaemlékezései szerint) ha valamelyik barátnője teherbe esik, vagy ha házasságot ígér, anékül hogy ezt komolyan gondolná. Brecht művész, s neki sok minden megengedhető. A film egyik legnagyobb erénye éppen az, hogy korabeli, dokumentumfelvételek és egy hiteles játékfilm összeötvözésével mindvégig egyetlen kérdést tesz fel a nézőknek: Bertolt Brecht, a művész és Bertolt Brecht a férfi különválasztható-e? Másként megfogalmazva, műveinek megítélésére hathat-e személyisége, az a tény hogy meggyőződéses kommunista és javíthatatlan nőcsábász volt?
Az eltorzult, beteg férfiszerep, azaz egy sorozatgyilkos valóban elkövetett szörnyű tetteinek krónikája az Aranykesztyű című német-görög film.  Az Aranykesztyű egy hamburgi lepukkant kocsma neve, mely  kedvelt törzshelye megrögzött alkoholistáknak és prostituáltaknak (akik között jónéhány alkoholista is van).
Ide jár Honka úr is a film főszereplője, aki súlyos szexuális gondokkal küzd, külseje riasztó, s a lakására hívott prostituáltak közül néhányat brutálisan meggyilkol.
A film szelíden fogalmazva, elviselhetetlen naturalizmust, s a kannibalizmussal vetekedő “éhséget” mutatja be, nagyon sokszor. (Nem egy férfikolléga a rosszullét határán ment el a film közepén.) A hetvenes évek hamburgi számkivetettjei köztük a deportálást túlélő nő, a német hadseregben a háború alatt szolgáló katonatiszt, a lánya után sóvárgó egyedülálló asszony, a görög emigránsok, akik a gyilkos szerint bűzzel árasztják el a lakását, holott a bűz a lakásában elrejtett holttestekből árad, a rettenetek képiek és verbálisak.
Abban azonban biztos vagyok, hogy 1970-ben Budapesten nem ilyennek képzeltük Nyugat-Németország híres kikötővárosát, Hamburgot.

Másféle borzalmat elevenít fel  Agnieszka Holland világhírű lengyel rendezőnő filmje, a Mr. Jones (Jones úr).
Ez a film Gareth Jones welszi újságíró makacs igazságkeresésének állít emléket, no meg mindannak ami napjainkban másféle rosszullétbe kerget sokunkat: a hírek manipuláltsága, a nagypolitika kíméletlen szempontjai, a korrupció és így tovább. Ma Magyarországon bátor oknyomozó újságírónak neveznénk Mr Jones-t, aki 1933-ban  az új kancellárral, Adolf Hitlerrel készített interjút.
Mr. Jones, aki ebben az időben Lloyd George miniszterelnök tanácsadója volt, németországi útja után figyelmeztette az angol kormányt, hogy Hitler sokkalta veszélyesebb ellensége Európának, mint azt bárki el tudná képzelni. A kormány tagjai kedélyesen kacarásznak ezen, s néhány héttel később Mr. Jonest pénzhiányra hivatkozva elbocsájtják állásából.
Mr. Jones folyékonyan beszél oroszul, Sztálinnal is interjút akar csinálni, szerencséjére Lloyd George akkori miniszterelnöktől (volt munkáltatójától) csodás ajánlólevelet kap, s elindul a Szovjetunióba, pontosabban Moszkvába, ahonnan természetesen nem mehet el más városokba. Igen, ez az időszak az öt éves terv mindenáron történő teljesítésének gazdasági háborúja,  melynek része az agrárszektor végletes kirablása. A Holodomor, mely ukrajnai milliók tudatos éheztetésével s halálukkal végződött, az egyik legszörnyűbb tömeggyilkosság volt melyet a szovjet hatalom tudatosan felülről vezényelve hajtott végre. A lakosságtól katonai erőszakkal rekvirált mezőgazdasági termékek egy részét a Szovjetúnió “kemény” valutáért exportálta.
Mr. Jones erősen kötődik Ukrajnához, mert apja évtizedekkel korábban gyárat hozott ott létre, melynek neve Sztolinó. Ide látogat el a welszi újságíró, hogy saját szemével győződjön meg a Szovjetúnió gazdasági sikereiről. Mint minden vérbeli újságírónak neki is van egyetlen fontos kérdése:
honnan van pénze a szovjet kormánynak a gigantikus beruházásokra, az ingyenes oktatásra, a rendkívül olcsó kultúrára, miközben a világgazdasági válság Angliát éppen úgy sújtja, mint az USA gazdaságát.
Látjuk Jones első konspiratív lépéseit, miközben hangosan szóló rádió mellett beszélget, megcsodálhatjuk a korrupció mértékét (minden szoba foglalt, de néhány bankjegy átnyújtása után van szabad szoba a szállodában, bepillanthatunk a nyugatiak és az őket szórakoztató (szex-kábítószer-alkohol) klubjának furcsaságaiba, sőt többször is hallhatjuk a New York Times moszkvai tudósítójának leckéit az élet örömeiről valamint az erkölcs nevetségességéről.
Jones elmegy Ukrajnába, hogy lássa a Szovjetunió fantasztikus eredményeit. Fakérget rágcsáló, éhhalál szélén tántorgó embereket lát, holttesteket az elnéptelenedett falvakban, s gyerekeket akik saját testvérüket eszik meg.
A csodával határos módon éli túl az ukrajnai utazást, s a GPU azzal a feltétellel engedi vissza Angliába, hogy nem ír semmi másról mint a fantasztikus sikereket elérő  Szovjetunióról és a mindenki által szeretett és tisztelt Sztálinról.
Megígéri, egyszerűen azért hogy ne öljék meg és visszatér Angliába, pontosabban otthonába Welszbe. Lloyd George továbbra sem hisz el egyetlen szót sem mindabból amit Ukrajnában Jones látott, de egy ember hisz neki, ez pedig Orwell. A filmrendező interpretációja szerint Jones és Orwell beszélgetései inspirálták az Állatfarm című művét.
Jones nem tud ellenállni az igazság keresésének: nyilvánosságra hozza tapasztalatait az ukrajnai éhínségről, melyet Sztálin kezdeményezett, mert a fekete föld Ukrajnában gazdag termést hozott.. A tömeges és erőszakos rekvirálások következtében csaknem négy és fél millió ember éhen halt, akiknek több mint fele gyerek volt. Aki mindezt mégis túlélte, többnyire felnőttek, azt valamelyik szibériai munkatáborba vitték. Jones cikke megjelenik ugyan minderről, de addigra már az USA és a Szovjetunió aláírja a két ország közötti kereskedelmi egyezményt.
Az újságíró 1935-ben (a film szerint Belső Mongóliába) a japánok által annektált Mandzsúriába megy. A  film végén megjelenő szöveget olvasva tudjuk meg, hogy Mr. Jones valahol Mandzsúria egyik kies falujában banditák fogságába esik és ugyan kísérőjét (Mr. Müllert) szabadon engedik, de őt  a harmincadik születésnapja előtt egy nappal kivégzik.

Hadd ne értékeljem e filmet. Ehelyett ajánlom mindazoknak, akik szeretik a történelmi dokumentumfilmeket, és tudnak angolul is, a   Hitler, Sztálin és Mr.Jones című dokumentumfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=LH9Tk2Zqw68&t=53s 

 

 

A közép hiánya

Nézem a Vueltát, az „öreg” Contadort, ahogy egyedül, magányosan beletapos a hegybe, és fényes sportkarrierje végén, búcsúzóul még egyszer megmutatja, hogy micsoda is a kerékpározás lényege. Haladni kell.
Nem tudom. Nem tudom, mi köze ennek az irodalomhoz. Illetve, hogy van-e bármi köze az irodalomfinanszírozásról szóló vitának ahhoz, hogy mit jó olvasni, mi a jó irodalom, és mi az amit csak hasznos az eligazodáshoz, politikailag vagy esztétikailag? Amit illik, muszáj vagy ajánlatos ismerni. Mi köze egy-egy bajnoknak, mondjuk az irodalmi középszerhez? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Talán éppen a sodródó sokaságból kiemelkedő egy meg egy küzdelméről jutott ez eszembe, akik ideológia berendezkedésüktől, lelki alkatuktól, és fizetési kimutatásuktól függetlenül, sokszor teljesen magányosan, szélmalomharcot vívva keresik a jelenségekből, a vakolat mögül kikaparható igazságokat. Öröm látni, hogy van ilyen, a filozófiai értelemben vett, hipotetikusan létező mindkét oldalon, valójában saját inerciájukban, valójában a senki földjén, valójában a maguk harcát harcolva a lejtőn fölfelé.
Vannak, de kevesen.
Hallgatom a híreket, olvasom a véleményeket, az akkénti (remek költőtől elhangzó) felszólalásoktól, hogy „nincs többé közép”, az olyanokig, hogy Peer egy alkoholista nyomorult, és azon tűnődöm közben, hová is tűntek azok a boldog békeidők, amikor egy irodalmi estet a Süss fel napban, az egyébként lenyűgöző intelligenciájú Dixi értő és építő jellegű kritikai beüvöltözései miatt kellett félbeszakítani. Micsoda idők! Tétje volt minden káromkodásnak. Kis túlzással ki merem jelenteni, hogy mindenki alkesz volt akkoriban, és talán egy kicsit nyomorult. Hogy ki mennyire állt középen, egyáltalán kinek voltak eszmei elköteleződései, nem tudom, de az biztos, hogy akadtak nagy öregek, akik műveltséggel, tudással, bölcsességgel bebiztosított szellemi birtokuk morális tömegközéppontjából írásra buzdították a fiatalokat. Hála nekik. Írásra buzdítottak, szerkesztettek, közöltek, húztak, visszaküldtek, ezzel tehát megvalósították az „írásra oktatást”, az „írás oktatását”, mint olyat, ha van olyan egyáltalán, minden egyéb akadémiai felszerelés és költségvetés nélkül is.
És mindig ki is merték mondani. Bele a közepébe…
Mert aminek meg nincs közepe, annak széle sincs, vagyis szélek és közép nélkül az sincs, aminek nincsen közepe.
Egyszerűen, vélem rettentő naivan, meg kellene szólalnia annak a hivatkozott középnek is. (Hogy van-e vagy nincs? Ha van, akar-e maradni a helyén, életművével, élettapasztalatával, mértékadó gondolataival, vagy kisodródik, esetleg csak sodródik tehetetlenségénél fogva „nálánál nagyobb erők” játékaként.) Igaz, talán többször kéne megszólalnia, elmondani, mit gondol sorsunk alakulásáról. Az is igaz, hogy alig mondhatná el valahol. Hol kíváncsiak az átgondolt véleményre, helyzetelemzésre, amit továbbgondolni is kell, lehet, muszáj, nem lehet rögtön alágépelni egy tíz soros kommentet, hogy „úgy igaz, abcúg, úgy igaz!”
Milyen jó lenne, ha egy kolléga (igen, sajnos kolléga, lévén ezt a titulust hivatás, szakma szerint adjuk, nem emberi vagy szakmai kvalitásokért) elolvasná az verseit is annak, akit méltóztatik költőként és emberségében is megalázni. Akit nem is ismer. Akinek csak egy-két politikai megnyilatkozását ismerheti, de önmagával is megvívott – s legalább olyan szigorú szembesítésekkel kísért – emberi csatáiról fogalma sincs. Milyen éteri, boldog állapot lenne, ha ezt a modort (vagy modortalanságot, hübriszt, hogy finoman mondjam) éppúgy nehezményezné (!) egy „jobb oldali” orgánum. (Ilyen súlyúnak, már csak publikálási helye okán sem gondolom – bár kétségtelenül feldühített – Krisztián közelmúlt béli kijelentését, de ezt most csak a kronológiák és a tényszerűség miatt tartom fontosnak megemlíteni.) Ahogy akár az is joggal lett volna elvárható, hogy 2006-ban bizonyos emberi jogi kérdésekben megszólaljon pár akkori kormányoldali lap. De persze, ne ugráljunk mindig visszafelé, igaz. Ne viszonyítgassunk, ez is igaz. Már amennyiben felesleges relativizálása bárminek, ha azt a bármit a maga valójában és időbeli kiterjedésében és összefüggéseiben akarjuk megvizsgálni. Ha nem akarjuk megismerni a valóságot, ha nem akarjuk megalkotni azt a konszenzuális minimumot, amiben nem lehet vita, még csak sóhajtással se kérdőjelezhetjük meg annak érvényességét, és ha nem akarjuk, hogy az azt vallók – ideológiailag talán nem, de erkölcsileg, morálisan, íróként, emberként nagyon is súlyozottan középen állók – megszólaljanak, akkor marad az iszap, a sárdagasztás, az itt-ott, ezért meg azért ilyen-olyan eredménnyel felvonulók tömege. A szélekből összegyúrt dühös, nem egynemű, mégis egyformának tűnő, mutatkozó massza.
És az a baj, hogy innentől csak ez a közép van. Ez lesz a „közép”.
Egy masszív, egyet nem értő, oly sok esetben – ahogy ezt TGM igen érzékletesen meg is írja esszéiben – tudatlansággal és műveletlenséggel küzdő tömeg, mely – s erről meg Zalán írt nemrég egy elgondolkodtató dolgozatot – jelen pillanatban saját egyensúlyát igyekszik felszámolni, saját irodalmi függetlenségét, és szabad gondolkodását. Ráadásul ellenfeleik hathatós közreműködésével, példának okáért, s efelől ne legyenek kétségeink, Bayer is azt indítványozza, hogy középen maradni bűn és elítélendő legyen. Szerinte is világgá kell üvölteni. Lassan a józan mondatok után fordul mindenki olyan döbbent undorral a megszólaló felé, mint régen az illetlen, sértő, gyalázatos kijelentések után. (S józant mondtam, nem megalkuvót vagy hízelkedőt.) Ma már a becsmérlés direkt öröm, visszakézből mehet a gyalázkodás. Az igazság meg közben elvész, nemcsak átalakul.
(S hogy mi volna az „igazság”? Az egyik az, hogy nincs írói közösség, mondjuk szakma, csak a két széle van. Többek között, gondolom, ezért is alakulhat úgy, hogy valaki azt mondja, „most mi jövünk”. És mindig valaki, akinek az ilyen kijelentések érvelésük első és utolsó mondatai.)
És imígyen fordulhat elő, hogy amikor egy egyébként remek színészünk munkát vállal Vajna televíziójában, felzúg a kánon, balról, jobbról üvölt mindenki, ahogy bír. Az egyik árulásról deklamál, tarthatatlan morális állapotokról, a Fidesz fenekébe bújó megalkuvóról, a másik drogos gyilkost üvölt, erkölcstelen, züllött alakról beszél, akit a magyar ifjúságnak példaként állítani bűn. Szóval szegény Stohl Andrást senki sem szereti. Ennyi a lényeg. A tanulság. Közmegegyezés. A fő, hogy eközben a lényegről, kérem, arról, hogy efféle bohóctréfában komoly művész úgy általában nem akvirál híveket, ahogy ezt Zsámbéki Gábor oly plasztikusan el is mondta annak idején, amikor választása elé állította színészét, egy árva szó sem esik. A lényegről, hogy a TV2 nem Vajna miatt csapnivaló televízió, mindig is az volt, arra készült, sosem volt egy BBC vagy egy TF1. Hogy ebül került innen-oda, az megint csak azért lehet, mert a lényegről mindig késve beszélünk, feleim.
Szóval maradok középen, amennyiben ez a langyos, megrágott, kiköpött közép hajlandó ballasztjául elfogadni engem is.
És nézem, hogy Contador megnyeri a szakaszt. Beér a célba, a spanyolok üvöltenek, én is üvöltök, heppiend szombat délután. Itthon meg majd csak megmondja valaki, ki lehet bajnok, azaz ki ért fel a hegyre szerinte legelőbb.