Címke: esszé / publicisztika

A közép hiánya

Nézem a Vueltát, az „öreg” Contadort, ahogy egyedül, magányosan beletapos a hegybe, és fényes sportkarrierje végén, búcsúzóul még egyszer megmutatja, hogy micsoda is a kerékpározás lényege. Haladni kell.
Nem tudom. Nem tudom, mi köze ennek az irodalomhoz. Illetve, hogy van-e bármi köze az irodalomfinanszírozásról szóló vitának ahhoz, hogy mit jó olvasni, mi a jó irodalom, és mi az amit csak hasznos az eligazodáshoz, politikailag vagy esztétikailag? Amit illik, muszáj vagy ajánlatos ismerni. Mi köze egy-egy bajnoknak, mondjuk az irodalmi középszerhez? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Talán éppen a sodródó sokaságból kiemelkedő egy meg egy küzdelméről jutott ez eszembe, akik ideológia berendezkedésüktől, lelki alkatuktól, és fizetési kimutatásuktól függetlenül, sokszor teljesen magányosan, szélmalomharcot vívva keresik a jelenségekből, a vakolat mögül kikaparható igazságokat. Öröm látni, hogy van ilyen, a filozófiai értelemben vett, hipotetikusan létező mindkét oldalon, valójában saját inerciájukban, valójában a senki földjén, valójában a maguk harcát harcolva a lejtőn fölfelé.
Vannak, de kevesen.
Hallgatom a híreket, olvasom a véleményeket, az akkénti (remek költőtől elhangzó) felszólalásoktól, hogy „nincs többé közép”, az olyanokig, hogy Peer egy alkoholista nyomorult, és azon tűnődöm közben, hová is tűntek azok a boldog békeidők, amikor egy irodalmi estet a Süss fel napban, az egyébként lenyűgöző intelligenciájú Dixi értő és építő jellegű kritikai beüvöltözései miatt kellett félbeszakítani. Micsoda idők! Tétje volt minden káromkodásnak. Kis túlzással ki merem jelenteni, hogy mindenki alkesz volt akkoriban, és talán egy kicsit nyomorult. Hogy ki mennyire állt középen, egyáltalán kinek voltak eszmei elköteleződései, nem tudom, de az biztos, hogy akadtak nagy öregek, akik műveltséggel, tudással, bölcsességgel bebiztosított szellemi birtokuk morális tömegközéppontjából írásra buzdították a fiatalokat. Hála nekik. Írásra buzdítottak, szerkesztettek, közöltek, húztak, visszaküldtek, ezzel tehát megvalósították az „írásra oktatást”, az „írás oktatását”, mint olyat, ha van olyan egyáltalán, minden egyéb akadémiai felszerelés és költségvetés nélkül is.
És mindig ki is merték mondani. Bele a közepébe…
Mert aminek meg nincs közepe, annak széle sincs, vagyis szélek és közép nélkül az sincs, aminek nincsen közepe.
Egyszerűen, vélem rettentő naivan, meg kellene szólalnia annak a hivatkozott középnek is. (Hogy van-e vagy nincs? Ha van, akar-e maradni a helyén, életművével, élettapasztalatával, mértékadó gondolataival, vagy kisodródik, esetleg csak sodródik tehetetlenségénél fogva „nálánál nagyobb erők” játékaként.) Igaz, talán többször kéne megszólalnia, elmondani, mit gondol sorsunk alakulásáról. Az is igaz, hogy alig mondhatná el valahol. Hol kíváncsiak az átgondolt véleményre, helyzetelemzésre, amit továbbgondolni is kell, lehet, muszáj, nem lehet rögtön alágépelni egy tíz soros kommentet, hogy „úgy igaz, abcúg, úgy igaz!”
Milyen jó lenne, ha egy kolléga (igen, sajnos kolléga, lévén ezt a titulust hivatás, szakma szerint adjuk, nem emberi vagy szakmai kvalitásokért) elolvasná az verseit is annak, akit méltóztatik költőként és emberségében is megalázni. Akit nem is ismer. Akinek csak egy-két politikai megnyilatkozását ismerheti, de önmagával is megvívott – s legalább olyan szigorú szembesítésekkel kísért – emberi csatáiról fogalma sincs. Milyen éteri, boldog állapot lenne, ha ezt a modort (vagy modortalanságot, hübriszt, hogy finoman mondjam) éppúgy nehezményezné (!) egy „jobb oldali” orgánum. (Ilyen súlyúnak, már csak publikálási helye okán sem gondolom – bár kétségtelenül feldühített – Krisztián közelmúlt béli kijelentését, de ezt most csak a kronológiák és a tényszerűség miatt tartom fontosnak megemlíteni.) Ahogy akár az is joggal lett volna elvárható, hogy 2006-ban bizonyos emberi jogi kérdésekben megszólaljon pár akkori kormányoldali lap. De persze, ne ugráljunk mindig visszafelé, igaz. Ne viszonyítgassunk, ez is igaz. Már amennyiben felesleges relativizálása bárminek, ha azt a bármit a maga valójában és időbeli kiterjedésében és összefüggéseiben akarjuk megvizsgálni. Ha nem akarjuk megismerni a valóságot, ha nem akarjuk megalkotni azt a konszenzuális minimumot, amiben nem lehet vita, még csak sóhajtással se kérdőjelezhetjük meg annak érvényességét, és ha nem akarjuk, hogy az azt vallók – ideológiailag talán nem, de erkölcsileg, morálisan, íróként, emberként nagyon is súlyozottan középen állók – megszólaljanak, akkor marad az iszap, a sárdagasztás, az itt-ott, ezért meg azért ilyen-olyan eredménnyel felvonulók tömege. A szélekből összegyúrt dühös, nem egynemű, mégis egyformának tűnő, mutatkozó massza.
És az a baj, hogy innentől csak ez a közép van. Ez lesz a „közép”.
Egy masszív, egyet nem értő, oly sok esetben – ahogy ezt TGM igen érzékletesen meg is írja esszéiben – tudatlansággal és műveletlenséggel küzdő tömeg, mely – s erről meg Zalán írt nemrég egy elgondolkodtató dolgozatot – jelen pillanatban saját egyensúlyát igyekszik felszámolni, saját irodalmi függetlenségét, és szabad gondolkodását. Ráadásul ellenfeleik hathatós közreműködésével, példának okáért, s efelől ne legyenek kétségeink, Bayer is azt indítványozza, hogy középen maradni bűn és elítélendő legyen. Szerinte is világgá kell üvölteni. Lassan a józan mondatok után fordul mindenki olyan döbbent undorral a megszólaló felé, mint régen az illetlen, sértő, gyalázatos kijelentések után. (S józant mondtam, nem megalkuvót vagy hízelkedőt.) Ma már a becsmérlés direkt öröm, visszakézből mehet a gyalázkodás. Az igazság meg közben elvész, nemcsak átalakul.
(S hogy mi volna az „igazság”? Az egyik az, hogy nincs írói közösség, mondjuk szakma, csak a két széle van. Többek között, gondolom, ezért is alakulhat úgy, hogy valaki azt mondja, „most mi jövünk”. És mindig valaki, akinek az ilyen kijelentések érvelésük első és utolsó mondatai.)
És imígyen fordulhat elő, hogy amikor egy egyébként remek színészünk munkát vállal Vajna televíziójában, felzúg a kánon, balról, jobbról üvölt mindenki, ahogy bír. Az egyik árulásról deklamál, tarthatatlan morális állapotokról, a Fidesz fenekébe bújó megalkuvóról, a másik drogos gyilkost üvölt, erkölcstelen, züllött alakról beszél, akit a magyar ifjúságnak példaként állítani bűn. Szóval szegény Stohl Andrást senki sem szereti. Ennyi a lényeg. A tanulság. Közmegegyezés. A fő, hogy eközben a lényegről, kérem, arról, hogy efféle bohóctréfában komoly művész úgy általában nem akvirál híveket, ahogy ezt Zsámbéki Gábor oly plasztikusan el is mondta annak idején, amikor választása elé állította színészét, egy árva szó sem esik. A lényegről, hogy a TV2 nem Vajna miatt csapnivaló televízió, mindig is az volt, arra készült, sosem volt egy BBC vagy egy TF1. Hogy ebül került innen-oda, az megint csak azért lehet, mert a lényegről mindig késve beszélünk, feleim.
Szóval maradok középen, amennyiben ez a langyos, megrágott, kiköpött közép hajlandó ballasztjául elfogadni engem is.
És nézem, hogy Contador megnyeri a szakaszt. Beér a célba, a spanyolok üvöltenek, én is üvöltök, heppiend szombat délután. Itthon meg majd csak megmondja valaki, ki lehet bajnok, azaz ki ért fel a hegyre szerinte legelőbb.

Alain Badiou: Az etika. Esszé a gonosz tudatáról

(L’éthique, essai sur la conscience du mal, NOUS, MMXI.)

 

ELŐSZÓ A GÖRÖG KIADÁSHOZ

 

Mint oly sok filozófiai beavatkozás, ez a könyv is elsősorban elméleti haragból született. Mindenekelőtt, vajon Platón életműve javarészt nem a szofisták iránti haragból született meg? Ki nem állhattam mindazok gőgjét, akik – a hatvanas évek gondolkodásának (Foucault, Althusser, Lacan) tabula rasájára tartva igényt – egy bizonyos teljesen nevetséges akadémikus moralizálást nagy újdonságként mutattak fel. Ebben a televízióban, a sajtóban, és végső soron az összes politikusnál megjelenő műveletben csak visszatérést láttam a tökéletesen visszahúzó régi kacatokhoz: az erkölcs elsőbbségéhez a politikához képest, a polgári Nyugat magasabbrendűségének bizonyosságához minden mással szemben; az úgynevezett „emberi természet” és a hozzá kapcsolt „jogok” létezéséhez; a vulgáris antikommunizmushoz; a kapitalizmus, és ennek bevett politikai formája, a parlamentarizmus valóban totalitárius nyilvánvalóságához. És végül a filozófia alárendeltségéhez, mely lemondott minden kritikai funkciójáról a megszilárdult világrend tekintetében.

Tehát először megpróbáltam rámutatni arra, hogy ez a berendezkedés mit sem ér, valamint hogy a filozófiai kritikát az általunk elviselt rend meghatározó „értékeinek” csupasz és egyszerű propagandájával cserélték fel. Frontálisan bíráltam a humanitárius ideológiát, a behódolás politikáját és azt a vértelen akadémizmust, amely a média „filozófiáját” pótolja számunkra.
De nem akartam megrekedni itt. Veszélyesnek tűnik számomra, ha odadobjuk a szép „etika” szót a kapitalo-parlamentarizmus őrkutyáinak. Tehát e szó egy teljesen más értelmét vázoltam fel, kitéptem az ál-kantiánus moralizálásból, és visszavezettem valódi gyökerére: az igazság eseményeire.
Természetesen csak rövid bevezetőről van szó. Az igazságok etikájának teljes kibontása csak az igazság ama új elméletének továbbviteleként történhet meg, amelyet alapozó könyvemben, A lét és az esemény (L’être et l’événement) címűben megnyitottam. Mindenesetre, amennyire lehetséges, törekszem a teljessé tételre, legalábbis ami az általam védelmezendő, sőt rám nézve kötelező valódi etika főbb tájékozódási irányait illeti, a gondolkodásban az alkotás, a kitalálás, az emancipációs politika, az avantgárd művészet jogait. Olyan etika ez, amely ragaszkodik a helyes távolsághoz minden ostoba humanizmustól.
Örülök annak, hogy a görögök megítélhetik vállalkozásomat. Nem azok leszármazottai-e ők, akik – miután feltalálták a filozófiát, s miután szembehelyezkedtek minden szolgai vagy szofisztikus gondolkodással – kikovácsolták az „etika” szót? Csak köszönetet mondhatok a fordítónak és a kiadónak, hogy elolvasásra és ellenvetésekre kínálta fel ezt az egyszerre tömény és nyitott kísérletet.

(1997. december)

 

 

ELŐSZÓ AZ ANGOL KIADÁSHOZ

 

E könyv sorsa különös. Voltaképpen egy felkérésről volt szó, iskolai és egyetemi sorozatba szánva. Barátságból fogadtam el az írásra történt felszólítást, az iránt – Benoît Chantre -, akitől a gondolat eredt, és aki ma a ritka könyvkiadók egyike. Vidéken írtam meg, 1993 nyarán, két hét alatt, ugyanennek a Benoît Chantre-nak az állandó telefonhívásaitól nógatva. Szubjektivitásom tehát azé a gyakorlaté, melynek meg lettek szabva a szabályai: rögzített karakterszám, nem szakmai közönség által olvasható szöveg szükségessége, az aktualitásra történő utalás kötelezősége, stb.            Ugyanakkor az igazi nehézség nem ebben állt. Hanem egy ellentmondásos szellemi állapotban. Egyrészt valóságos őrjöngés mozgatott. A világban teljes erővel dühöngött az „etika”. Mindenki álságos módon egyesítette a politikát egy hülye katekizmussal. Az intellektuális ellenforradalom az erkölcsi terrorizmus alakjában egyetemes mintaként erőltette a nyugati kapitalizmus aljasságait. Az úgynevezett „emberi jogok” mindenütt arra szolgáltak, hogy megsemmisítsék a szabadgondolkodás összes leleményét. E tényből kiindulva könyvem hajlott arra, hogy pamflet legyen. Kiadómnak és barátomnak hányszor fel kellett hívnia a figyelmemet arra, hogy mérsékeljem szidalmaimat. Ám másrészt a felvetődött kérdések egy kifinomult és új gondolkodásbeli fegyelmet hívtak elő bennem. Még nem vontam le a vázolt igazságok ontológiájának, az öt évvel korábbi A lét és az eseménynek az összes gyakorlati (és éppenséggel etikai) következményeit. Úgyhogy szép számmal voltak számomra új és kockázatos kibontanivalók.
Így feszültem a pamfletek leegyszerűsítő kísértése és a fogalmi rátalálások szükségessége között. A megoldás, ha van megoldás, az lett, hogy feloldottam az ideológiai őrjöngést a filozófiai konstrukcióban. Ily módon a könyv úgy kezdődik, mint egy politikai támadás az emberi jogok ideológiája ellen, valamint a hatvanas évek antihumanizmusának a rehabilitálásával. Az igazságok egyfajta etikájával fejeződik be. Az emberállattal, melynek semmiféle „jogai” nincsenek, szembeállítom a tulajdonképpeni alanyt, az igazságfolyamat helyi töredékét és egy esemény hallatlan megalkotását.
A legbámulatosabb az, hogy az ideológiai ellenáramlat (a moralizálás, minden dolog feláldozása consensust teremt) és a fogalmi sematizmus e kissé bizarr elegye sikeres volt, ide számítva a gimnáziumokat is. Ettől fogva, a Filozófiai kiáltvány c. szöveggel együtt e könyvem a legkeresettebb. Amint néha előfordul velem, sok ember hálás volt azért, hogy szabadon kimondhatta azt, amit kényelmetlen volt kimondani. És ugyanők, vagy mások, azt is tudják, hogy e kockázatot valóságos filozófiai alkotás alapján vállalom, tehát mély okokból, és nem a feltűnés kedvéért. Egyébként az igazság az, hogy túlságosan bátortalan vagyok ahhoz, hogy kedveljem a feltűnést.
Ma ezt a mintegy hét évvel ezelőtt megjelent könyvet két vonatkozásban tudom szemlélni: az ideológiai vita és az elméleti konstrukció felől.
Az első pontot tekintve nincs semmi bánnivalóm. Megvolt a nyugati bombázógépek beavatkozása Szerbiában, Irak tűrhetetlen blokádja, vagy a fenyegetések Kuba ellenében. Mindezt moralizáló prédikációk hihetetlen áradata jogszerűsítette. A nemzetközi Bíróság nyilvánvalóan előterjesztésre és ítélethozatalra készül „az emberi jogok” nevében, mindenki beéri azzal a világrenddel, melynek a NATO – vagyis az amerikaiak  – a fegyveres őre. A”demokratikus” totalitarizmus nem tesz mást, mint még jobban berendezkedik. Annál inkább, mert soha nem volt szükségesebb, hogy a szabad szellemek fellázadjanak e szolgai gondolkodás, e nyomorult moralizálás ellen, melynek nevében ránk kényszerítik, hogy elfogadjuk a világ folyását és abszolút igazságtalanságát. Legfeljebb az vehető észre, hogy a consensus lassan gyengül. Volt egy vita a Szerbia elleni beavatkozásról, vita, amely igazából nem Bosznia vagy Irak ügyében zajlott. Az amerikai imperializmus, az európai szolgalelkűség még árulkodóbb, mint néhány évvel ezelőtt. Persze az ellenség, a tekintélyelvű szocializmus összeomlásának betudhatóan, mindenütt meghatározó. De az is igaz, hogy belépünk az emancipatorikus politikai gondolkodás és az ehhez kötődő tényleges erők újrateremtődésének hosszú időszakába. Ennek az újrateremtődésnek a kiegészítő jelszavaként két kijelentés kínálkozik: a NATO felbomlása és a nemzetközi büntetőbíróság feloszlatása.
Ami az elméleti konstrukciót illeti, ki kell jelenteni, hogy e rövid könyv eszméi – legyenek bármennyire orientálók – csak egy vázlatot alkotnak. Folyamatosan dolgozok rajtuk, és olykor megváltoztattam őket, legalábbis négy ponton.

  1. A helyzet fogalma igen fontos, hiszen azt állítom, hogy nincs általános etika, hanem csak egyes igazságok etikája van, tehát egy helyzetre vonatkozó etika. Márpedig egy helyzet, ma már tudom, csak mint sokszorosság gondolható el. Egymással összeszövődött viszonyokkal is kell számolni, melyek rugója az a mód, amiként egy többszörösség megjelenik a helyzetben. Innen ered, hogy egy helyzetet egyszerre kell elgondolni a maga létében tiszta sokszorosságként (azzal összhangban, ahogyan A lét és az eseményben kifejtettem), és a maga megjelenésében transzcendens törvényhozási effektusként.
  2. Ma csak amellett tartok ki, hogy egy esemény egyetlen jegye a helyzetben az, hogy ez az esemény felveszi az eseménynek adott nevet. Ez az elmélet feltételezi, hogy két esemény van, és nem egy (az esemény-esemény és az esemény-elnevezés), és két alany is, és nem csak egy (az alany, aki elnevezi az eseményt, és az ehhez az elnevezéséhez hű alany). Felteszem, hogy egy esemény befoglaló, belőle kiválik egy kijelentés, amely egy egyszer már eltűnt eseményként áll fenn. Az esemény dönti el az értéket (rögzítve az igazolhatóságot, és miközben ezt teszi, módosítja a helyzet egész logikáját (egész transzcendentális tartományát). Másképp fogalmazva, itt még ki kell egészíteni az esemény ontológiai elméletét egy logikai elmélettel. E továbbfejlesztések részletezése megtalálható az 1996/1997-es és az 1997/1998-as szemináriumon. Újra kiadva A világok logikái
  3. Az alany nem lehet merőben hű az eseményhez. E pont egészen sajátosan vonatkozik az etikára. Mivel nem sikerült pontosan kifejtenem A reakciós újdonságok Az új egész elmélete az igazságfolyamatban összpontosult. De mindenekelőtt nyilvánvaló, hogy a reakció, vagy a halott hatalmak beiktatják egy esemény alkotóerejét. Egyébként már hangsúlyoztam, hogy a nácizmus megmagyarázhatatlan a kommunizmusra történő hivatkozás nélkül, még pontosabban az október 17.-i forradalomra történő hivatkozás nélkül. Fel kellett tehát tennem, hogy az esemény megnyit egy szubjektív teret, ahol nem csak a hű, haladó és igazmondó alakja, de más alakok is újak, jóllehet negatívok, mint a reakcionárius alakja, vagy még inkább az, akit „obskúrus alany”-nak nevezek.
  4. Végezetül az igazság mozgási pályáját nem szabad csak a helyzet sokszoros sűrűségére vonatkoztatni, vagy csak az itt szereplő „tudásenciklopédiára”. Meg kell világítani, hogy a helyzet miként alkalmazkodik logikai transzformációkhoz. Ami itt felveti az igazságok megjelenésének a kérdését, amíg ezideig csak a létüket tárgyaltam (tudniillik azt, hogy az igazságok generikus megsokszorozottságok).

Látható, hogy a jelen könyv elméleti háttere mozgásban van. A szememben nem kevésbé szilárd a lényegről szóló rész, és ráadásul felkínál egy egyszerre heves és szilárd bevezetőt azokba a széleskörű vállalkozásokba, melyekkel megpróbálom áthelyezni a mai filozófia tétjeit.

Nem akarom a nélkül lezárni, hogy egyszerre ne mondjak köszönetet a  Verso kiadónak intellektuális és harcos bizalmukért, és Peter Hallwardnak, egy igazi barátnak, annál inkább, mivel gyakran nem értett egyet elméleteimmel.

[2000. április]

 

            BEVEZETŐ

 

Bizonyos tudósi, hosszú ideje a szótárakba és az akadémikus beszédekbe zárt szavaknak megvan az a jó- vagy balszerencséjük – kicsit úgy, mint ahogyan egy vénlány, anélkül, hogy tudná, miért, egy szalon gyámolítottjává válik -, hogy gyakran belépnek az idő széljárásába, a plebszé és a közönségé lesznek a sajtóban, a televízióban, egészen az emlegetésekig a kormányzati beszédmódban. Az etika szó, mely oly erősen érezteti görögösségét, vagy filozófiai pályafutását, melyet Arisztotelész indított el (a Nikomakhoszi etika nevezetes bestseller!), ma a lépcsőfeljáró lámpavilága alatt áll.
A görögben az etika a helyes „létmód”-nak vagy a cselekvés bölcsességének a keresésében áll. Az etika e jogcímen része a filozófiának, mint amely gyakorlati létezést rendel a Jó megjelenítéséhez.
Kétségkívül a sztoikusok művelték a legkitartóbban az etikát, nem csak mint a filozófiai bölcsesség egy részét, hanem mint a legbensőjét. Bölcs az, aki – meg tudván különböztetni azokat a dolgokat, amelyek tőle függenek, azoktól, amelyek nem függenek tőle – akaratát az előbbiek köré szervezi, és érzéketlenül viseli el az utóbbiakat. Egyébként magától értetődő, hogy a sztoikusok szokás szerint a filozófiát egy olyan tojáshoz hasonlították, melynek a héja a Logika, a fehérje a Fizika, és a sárgája az Etika.
A modernek, akik számára Descartes óta az alany kérdése központi kérdés, az etika mintegy szinonímája az erkölcsiségnek, vagy – mondaná Kant – a gyakorlati észnek (elválasztva a tiszta vagy elméleti észtől). A szubjektív cselekvés és az általa képviselt intenciói viszonyáról van szó egy egyetemes Törvényhez. Az etika egy Alany gyakorlatainak a megítélési elve, legyen ez az alany egyéni vagy kollektív.
Megjegyzendő, hogy Hegel különbséget vezet be “etika”(Sittlichkeit) és “erkölcsiség” (Moalität) között. Az etikai elvet a közvetlen cselekvésnek tartja fenn, míg az erkölcsiség a reflektált cselekvésre vonatkozik. Például azt mondja, hogy “az etikai rend a lényegénél fogva a közvetlen döntésben lakozik”.[1]
A mostani “visszatérés az etikához” a szót érthető módon elmosódott értelemben veszi, ám bizonyosan közelebb Kanthoz (ítéletetika), mint Hegelhez (döntésetika).
Igazából ma az etika a “megtörténttel” kapcsolatos elvet jelöl meg, a történelmi helyzetekre (az emberi jogok etikája), a technikai-tudományos helyzetekre (az élőlények joga, a bioetika), a “társadalmi” helyzetekre (az együttlét etikája), a média-helyzetekre (a kommunikáció etikája), stb. adott kommentárjaink bizonytalan körvonalú szabályozója.
Az etikával történő társadalmiasult infláció tekintetében a jelen kísérlet célja kettős.
– Egy kezdeti időszakban e jelenség pontos természetének a vizsgálatáról lesz szó, amely a közvélekedésben és az intézményekben a jelen pillanat fő “filozófiai” tendenciája. Megkísérli megmutatni azt, hogy igazából valódi nihilizmusról van szó, és az egész gondolkodást fenyegető tagadásról.
– A második időszakban megvitatjuk az etika szó ilyen irányultságát, egy teljesen más értelmet adva neki. Ahelyett, hogy elvont kategóriákhoz (az Ember, a Jog, a Másik…) kötnénk őket, helyzetekhez kapcsoljuk. Ahelyett, hogy az áldozatok iránti könyörületesség dimenzióját nyitnánk meg, az egyedi eljárások tartós maximáját hozzuk létre. Ahelyett, hogy csak a helyes megőrző lelkiismeretet hoznánk játékba, megindulunk az igazságok rendeltetésének útján.

 

LÉTEZIK-E AZ EMBER?

 

 

Az “etika” a szó manapság bevett felfogásában kitüntetett módon “az emberi jogok”-ra vonatkozik – vagy, kiegészítő módon, az élőlények jogaira.
Felteszik, hogy létezik egy mindenütt felismerhető emberi alany, s hogy ez bizonyos fajta természeti “jogokkal” rendelkezik: a bántalmazás tiltásával, a túlélés jogával, az “alapvető” szabadságokkal (vélemény- és szólásszabadsággal, a kormányok demokratikus kinevezésével, tb.). E jogokat evidens módon tételezzük, és széles konszenzus tárgyát képezik. Az “etika” e jogokkal foglalkozik, betartatván őket.
E visszatérés az ember természeti jogainak e régi tanához érthető módon összekapcsolódott a forradalmi marxizmus összeomlásával, és ennek következtében a haladó elkötelezettségű személyek megritkulásával. Miután minden közösségi jelzéstől meg lettek fosztva, miután nincs birtokukban “a történelem értelmének /vagy irányának – a ford./” eszméje, miután már nem reménykedhetnek egy társadalmi forradalomban, számos értelmiségi, valamint a közvélemény széles tábora a politikában csatlakozott a tőkés típusú gazdasághoz és a parlamenti demokráciához. A”filozófiában” újra felfedezték a tegnapi ellenfelek változatlan ideológiájának erényeit: a humanitárius individualizmust és a jogok liberális védelmezését a szervezett pártosság minden kényszere ellenében. Ahelyett, hogy egy új kollektív emancipációs politika fogalmait keresték volna, voltaképp magukévá tették a berendezkedett “nyugati” rend maximáit.

Miközben ezt tették, egy erőszakos, reakciós mozgalmat rajzoltak föl, mindannak a tekintetében, amit a hatvanas években gondoltak és javasoltak.

 

  1. Az Ember halála?

Tehát Michel Foucault botrányt kavart volt azzal a kijelenésével, hogy az alanyként felfogott Ember egy történelmi és kiagyalt fogalom volt, mely hozzátartozott egy bizonyos beszédmód uralmához, és nem olyan időtlen evidencia, amely képes egyetemes jogok vagy egy egyetemes etika megalapozására. Meghirdette e fogalom helytállóságának a végét, mióta az a beszédtípus, mely egyedül adott értelmet neki, elavult.
Sőt, Louis Althusser kijelentette, hogy a történelem nem volt, miként Hegel gondolta, az abszolút Szellem kifejlése, vagy egy alany-szubsztancia eljövetele, hanem egy észszerű, szabályozott folyamat volt, melyet”alany nélküli folyamat”-nak nevezett, és amelybe csak egy sajátos tudománynak, a történelmi materializmusnak volt bejárása. Ez azt eredményezte, hogy a jogok és az elvont etika humanizmusa csak képzeletbeli – és ideológikus – konstrukció volt, és amelynek arra az útra kellett tévednie, melyet így nevezünk: “elméleti antihumanizmus”.
Ugyanekkor Jacques Lacan arra vállalkozott, hogy a pszichoanalízist kivonja minden normatív és pszichológiai irány alól. Megmutatta, hogy teljesen el kellene választani az Ént, e képzeletben egységes alakzatot, az Alanytól. Hogy az alanynak nem volna semmilyen lényegisége, semmilyen “természete”! Hogy a nyelvnek és a történelemnek, a vágy tárgyainak mindig esetleges törvényeitől függ! Ebből az következik, hogy az analitikus gyógymódnak mint egy “normális” vágy helyreállításának az egész víziója csalás volt, és – még általánosabban – nincs semmilyen norma, mellyel alá lehetne támasztani egy “emberi alany” eszméjét, melynek előszámlálni a kötelességeit vagy a jogait a filozófia feladata lenne.
Így vált vitathatóvá az Ember természeti vagy spirituális önazonosságának az eszméje, és ennél fogva egy “etikai” tan megalapozhatósága, abban az értelemben, ahogyan ez manapság hallható: ami az általában vett emberekre, szükségleteikre, életükre és halálukra vonatkozó közmegegyezéses törvényhozás. Vagy még inkább: annak evidens és egyetemes körülhatárolása, hogy ami gonosz, az nem felel meg az emberi lényegnek.
Mondható-e, hogy Foucault, Althusser, Lacan leckét adott arról, hogy létezik az emberek sorsa iránti közömbösség, a cinizmus? Egy paradoxonnal az elkövetkezőkben azt fogjuk megvilágítani, hogy épp az ellenkezője áll fönn: a maguk módján valamennyien egy ügy éber és bátor harcosai voltak ők, jóval túl az “etika” és a “jogok” mai védelmezőin. Például Michel Foucault különösen szigorúan kötelezte el magát a bebörtönzöttek kérdése mellett, és – határtalan agitátori és szervezőtehetségről téve bizonyságot – ideje nagy részét e kérdésnek szentelte. Althusser nem tett mást, mint egy valódi emancipációs politikát tárt szem elé. Maga Lacan, túl azon, hogy totális “klinikai eset” volt, az embereket meghallgató életén a legegyértelműbben túl akarván lépni, harcát az amerikai pszichoanalízis “normatív” irányultságai és az american way of life elgondolásának lealacsonyító alacsonysága ellenében elfoglalt álláspontját döntő elkötelezettségként fogta fel. Így a szervezeti és a vitakérdések az ő szemében mindig is egyneműek voltak az elméleti kérdésekkel.
Amikor a mai “etikai” ideológia hívei meghirdetik, hogy a visszatérés az Emberhez és a jogaihoz megszabadít bennünket az „ideológiák” szülte „halott absztrakcióktól”, ez valóságos kihívás. Manapság boldogan láthatjuk a konkrét helyzetek állandó gondját, a valóra nyitott és türelmes figyelmet, a legkülönbözőbb és látszatra az értelmiségiek szokványos közegében egymástól oly eltávolodott emberek cselekvő vitáit, melyek tanúja voltam 1965 és 1980 között.
Valójában a bizonyítékot az adta, hogy „az Ember halála” témakör összehangzik a lázadással, a radikális kielégületlenséggel a berendezkedett rendekkel szemben, valamint a helyzetek valóságosságában teljessé lett elkötelezettségekkel, miközben az etika és az emberi jogok témája összehangzik a nyugati ellátással elégedett egoizmussal, a hatalmak és a nyilvánosság szolgáltatásaival. Ilyenek a tények.
E tények megvilágítása ara kötelez, hogy térjünk át az „etikai” irányultság alapjainak vizsgálatára!

 

  1. Az emberi jogok etikájának alapjai

A nyílt hivatkozás erre az irányultságra a klasszikus filozófiai korpuszban Kant.[2] A jelen pillanat egy „vissza Kanthoz” pillanata, melynek részletei és különfélesége, őszintén szólva, labirintusszerű. Itt csak az „átlagos” tant veszem szemügyre.
Ami a lényegénél fogva visszatért Kanttal (vagy egy Kant-képpel, vagy inkább „a természeti jog” elméletíróival), az, hogy léteznek formálisan képviselhető felszólító kötelességek, melyek nincsenek alárendelve tapasztalati vagy helyzeti vizsgálatokból eredő megfontolásoknak; ezek az imperativusok a bántalmazás, a bűn, a Gonosz eseteit érintik; hozzáteszik, hogy ezeket nemzeti vagy nemzetközi jognak kell szankcionálniuk; s hogy ennél fogva a kormányzásokba be kell építeni ezeket az imperativusokat, és meg kell nekik adni mindazt a valóságosságot, melyet megkövetelnek; mert máskülönben kikényszerítik ezeket (a humanitárius beavatkozás jogát, vagy a jog beavatkozásának a jogát).
Az etikát itt egyszerre tekintik úgy, mint a priori képességet a Gonosz megkülönböztetésére (hiszen az etika modern szokványában a Gonosz vagy a negatív – elsődleges: feltesznek egy közmegegyezést arról, ami a barbár), és mint az ítélkezés végső elvét, különös tekintettel a politikai megítélésre: jó az, ami látható módon fellép egy a priori beazonosítható Gonosz ellenében. Maga a jog először is jog a Gonosz „ellen”. Ha a „jogállam” fennáll, egyedül neki áll felhatalmazásában a Gonosz beazonosítása (az etikai vízióban elsősorban a Gonosz megjelölésének a szabadsága), és eszközöket ad a bíráskodáshoz, ha a dolog nem világos (a jogi óvintézkedések apparátusát).
A meggyőződések magvának előfeltevései világosak:

  1. Feltesznek egy általános alanyt, mely jól-rosszul egyetemesen beazonosítható (jóllehet ezt az egyetemességet gyakran hívják teljesen paradoxális néven „közvélemény”-nek), úgyhogy ez az alany egyszerre passzív, vagy patetikus, vagy megfontolt alany: az, aki, azonosulván a szenvedéssel, tudja, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel véget kell vetnie neki.
  2. A politika alá van rendelve az etikának, egyetlen ponton, mely valóban fontos a dolgok e víziójában: ez a körülmények szánakozó és felháborodott szemlélőjének az ítélete.
  3. A Gonosz, bármire készülve, rendelkezik a Jó felett, és nem fordítva.
  4. Az „emberi jogok” jogok a nem-Gonoszra: ne sérthessen és bántalmazhasson sem az életben (a gyilkosság és a kivégzés iszonyata), sem a testben (a kínzás, a kegyetlenkedés és a kiéheztetés iszonyata), sem a kulturális önazonosságban (a nők, a kisebbségek stb. megalázásának iszonyata).

E tan ereje elsősorban a nyilvánvalóságában áll. Tapasztalatból tudjuk, hogy a szenvedés látható. A könyörületesség már a XVIII. századi elméletíróknál – azonosulás az élőlény szenvedésével – a másikhoz való viszony hatókörébe tartozott. Azt, hogy a politikai vezetők közömbössége vagy kegyetlensége a legfőbb oka lehet hitelvesztésüknek, már a zsarnokság görög elméletírói feljegyezték. Azt, hogy könnyebb konszenzusra jutni arról, mi gonosz, mint arról, mi jó, az egyházak megtapasztalták: hogy mindig könnyebb megállapítani azt, hogy mit kellene tenni, vagy beérni az önmegfékezéssel, mint kifejteni, hogy mit kellett volna tenni. Ráadásul bizonyos, hogy a nevére méltó politika megtalálja a maga kiindulópontját abban az ábrázolásban, melyet az emberek készítenek életükről és jogaikról.
Tehát elmondható: itt van egy evidenciákból álló korpusz, mely képes bebetonozni egy planetáris konszenzust és erőt adni a kikényszerítésének.
És mégis azt kell hangsúlyozni, hogy ebből semmi nincs meg, s hogy ez az „etika” nem szilárd, hogy a tökéletesen látható valóság az egoizmusok tombolása, az emancipációs politikák eltűnése vagy szélsősége, elbizonytalanodása, az „etnikai” erőszaktétel és a vad versengés egyetemességének a megsokszorozódása.

  1. Az ember: eleven állat, vagy halhatatlan különösség?

A kérdés mélyén egy egyetemes emberi Alany előfeltételezése áll, mely képes etikát rendelni az emberi jogokhoz és a humanitárius akciókhoz.
Láttuk, hogy az etika alárendeli ennek az alanynak az identifikálását a gonosz egyetemes elismerésének. Tehát az etika az embert mint áldozatot határozza meg. Mondhatnánk: „De nem! Megfeledkeztek a cselekvő alanyról, aki fellép a barbárság ellen!” Valójában legyünk pontosak: az ember az, aki képes mint áldozatra ismerni magára. E hirdetett definíció elfogadhatatlan. Aminek három fő oka van.

  1. Mindenekelőtt azért elfogadhatatlan, mert az áldozati állapot, a szenvedő állat, a

lesoványodott haldokló állapota hasonlóvá teszi az embert a maga állati szub-sztanciájához, az élőlény tiszta és egyszerű önazonosságához (az élet, mint Bichat[3] mondja, csak „olyan funkciók együttes, melyek ellenállnak a halálnak”). Persze, az emberiség egy állatfaj. Halandó és ragadozó. De e szerepek egyike sem teheti különlegessé őt az élőlények világában. Hóhérként az ember egy állatias alávalóság, de bátran ki kell mondani, hogy áldozatként sem ér általában többet. A kínzások[4] és a megmenekülések valamennyi elbeszélése fölerősíti: bár a zárkák és a táborok hóhérai és bürokratái úgy kezelik áldozataikat, mint vágóhídra váró állatokat, semmi közösségi nincs bennük, egyszerűen ilyen állatokból lettek az áldozatok. Azt tették, amit ezért meg kellett tenniük. Hogy mégis néhányan megmaradtak közülük és tanúskodtak, igaznak bizonyult tény. De éppen mindig is hallatlan erőfeszítéssel e tanúkban – akik szertesugárzó felismerést ébresztenek -, majdnem érthetetlen ellenállásként van bennük az, ami nem vág egybe áldozati identitásukkal. Itt az Ember, elgondolandóként: abban, amit tesz, miként Varlam Chalamov A táborélet elbeszéléseiben,[5] egy másként ellenálló állatról van szó, mint a lovak, nem törékeny testén keresztül, hanem makacs megmaradásával abban, ami, vagyis éppen hogy ő más, mint egy áldozat, más, mint egy halál-felé-való-lét, tehát: más, mint egy halandó.
Egy halandó: íme, a legrosszabb helyzetek, melyek kiróhatók rá, mutatják meg, hogy mi
az Ember, már amennyire különössé teszi magát az élet ragadozó és sokalakú hullámzásában. Bármit gondoljunk is az Emberre vonatkozóan, innen kell elindulni. Úgyhogy ha léteznek emberi jogok, ezek bizonyosan nem az élet jogai a halál ellenében, vagy a túlélés jogai a nyomorúság ellenében. Ezek a Halhatatlanság jogai, önmaguk számára kinyilvánított jogok, vagy a Végtelen jogai, megjelenítve szuverenitásukat a szenvedés és a halál fölött. Hogy a végén meghalunk, és csak por marad utánunk, mit sem változtat az ember mint halhatatlan lény önazonosságán, s amikor leszögezi, hogy épp fordítva van, ő egy állati-létező, ki van téve a körülményeknek. És minden egyes ember, tudjuk, előre nem látható módon képes erre a halhatatlanságra, aligha fontos, hogy nagy vagy kisszerű körülmények közepette, egy jelentős vagy másodlagos igazság miatt. Mindenesetre a szubjektiváció halhatatlan, és ez teszi az Embert. Amin kívül létezik a biológiai fajta, a „tollatlan kétlábú”, akinek a varázslatossága nem evidens.
Ha nem ebből indulunk ki (ami egész egyszerűen azt jelenti: az Ember gondolkodik, az Ember néhány igazságból van szőve), ha az Embert azonosítjuk az élőlény puszta valóságával, akkor kikerülhetetlenül az ellentétéhez jutunk annak, amit az elv megjelöl. Mivel ez az „élőlény” a valóságban megvetésre méltó, és meg is vetik. Ki ne látná a humanitárius expedíciókban, a közbeavatkozásokban, a karitatív légionáriusok kihajózásában a feltételezett egyetemes Alanyt meghasadni? Az áldozatok oldalán a rémült emberállat, akit kirakunk a képernyőre. A jótevők oldalán a lelkiismeret és az imperativus. És e meghasadás miért mindig ugyanazokkal jár ugyanazokban a szerepekben? Ki nem érzi, hogy ez a világ nyomorúságára aggatott áldozat-Ember mögé rejtőző fehér-Embert rejti? Minthogy a helyzet barbársága csak „emberi jogi” terminusokkal adható vissza – tehát mindig egy politikai helyzetről van szó, mindig politikai gyakorlati-gondolkodásnak nevezve, melynek terén mindig hiteles szereplők lépnek fel -, látszólagos civil békénk magasából nem civilizáltságként fogható fel, ami a civilizáltat civilizáló beavatkozásra kötelezi. És az „etika” azért mai, évtizedekkel a gyarmatosítás és az imperializmus bátor kritikái után, a „Nyugatiak” rút önkielégítése után, ama kiagyalt tézis után, mely szerint a harmadik világ nyomora a saját ügyetlenségének, a saját hiábavalóságának, röviden, a saját emberiség-alattiságának a következménye.

  1. Másodjára azért elfogadhatatlan, mert ha az etikai „konszenzus” a Gonosz

elismerésén alapszik, ebből az következik, hogy az emberek minden összegyűjtési kísérlete a Jó valamely pozitív eszméje köré, és még inkább az ember azonosítása egy ilyen tervvel – valójában magának a gonosznak a forrása. Ez vésődött belénk az elmúlt tizenöt évben: minden „utópikus”-nak minősített forradalmi terv – mondják nekünk – totalitárius rémálomba fordul. Minden akarat arra, hogy bevéssük az igazságosság vagy az egyenlőség eszméjét, a legrosszabbra fordul. A Jóra való minden kollektív törekvés a Gonoszt teszi.[6]

Csakhogy ez a szofisztika pusztító. Mivel csak az a priori elismert Gonosz ellenében

érvényesített etikai elkötelezettségről van szó, s innen ered, hogy tekintetbe vesszük-e annak bármilyen transzformációját, ami van? Honnan lehet ereje az embernek , hogy az a halhatatlan legyen, aki ő? Mi lesz a gondolkodás rendeltetése, melyről jól tudjuk, hogy affirmatív invenció, vagy nem az? Valójában az etika által fizetett díj egy vaskos konzervativizmus. Az ember etikai felfogása – azonkívül, hogy végeredményben vagy biológiai (az áldozatok képei), vagy „nyugati” (a fegyveres jótevő elégedettsége) – megtiltja a lehetségességek minden tágas vízióját. Ami itt minket dicsér, a jogszerű etika valójában az állítólagos „Nyugaton” konzerválása annak, amit birtokol. Annak birtoklására ül rá (anyagi birtoklás, de létének birtoklása is), hogy az etika úgy határozza meg a Gonoszt, mint bizonyos módon azt, ami nem az, amit játszik. Csakhogy az Ember mint halhatatlan a kiszámíthatatlanságnak és a birtokolhatatlanságnak tartja magát. A nem-lévőnek tartja magát. Igényli annak tiltását, hogy maga jelenítse meg a Jót, hogy kollektív hatalmakkal rendelkezzen, hogy nem sejtett lehetőségek eljövetelén dolgozzon, hogy elgondolja azt, aki lehet, radikális szakításban azzal, aki ő, vagyis egész egyszerűen a humanitás tiltott az számára.

  1. Végezetül, a Gonosz negatív és a priori meghatározásán keresztül az etika

letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását, azt, ami a kötelező kezdete minden tulajdonképpeni emberi cselekvésnek. az „etikai” ideológiához csatlakozó orvos gyűlések és bizottságban elmélkedik bizonyos megfontolásokról a „betegségeket” illetően, pontosan úgy tekintve ezeket, amint vannak, az emberi jogok élharcosaként mint az áldozatok megkülönbözetlen tömegét: a valóságos ember-alatti”emberi” totalitását. De ugyanez az orvos semmi kényelmetlenséget nem lát abban, hogy ezt az embert nem ápolják kórházban és minden szükséges eszközzel, mert nincsenek iratai, vagy nem jegyzi a társadalombiztosítás. Ismétlem, a „kollektív” felelősség kötelez! Ami itt töröl, nem más, mint csak egyetlen helyzet létezik: a klinikai helyzet[7], és nincs szükség semmiféle „etikára” (csupán e helyzet világos belátására) ahhoz, hogy tudjuk, e körülmény miatt az orvos akkor orvos, ha a lehető maximálisan kezeli a helyzetet: ápolnia kell ezt a személyt, egészen a végsőkig, ha ezt kéri tőle (itt semmi erőszakos beavatkozás!), mindazzal, amit tud, minden eszközzel, melyeket ismer, és semmi tekintettel semmi másra. És ha meg akarják szakítani az ápolást az államháztartásra, a halálozási statisztikára vagy a migrációs hullám törvényeire hivatkozva, ám küldjék rá a csendőrséget! A maga hippokratészi kötelessége alól sem húzhatja ki magát. Az „etikai bizottságok” és egyéb, az „egészségügyi kiadásokon” és az „ügyviteli felelősségen” kérődző intézmények, mivel radikálisan külsődlegesek az egyetlen tulajdonképpeni helyzethez képest, csupán csak megtilthatják az orvosnak, hogy legyen esküjéhez. Vagy, ha úgy tetszik, megtilthatják, hogy a lehető mértékig eljusson oda, amit e helyzet az affirmatív emberiesség elé állít: hogy e helyzetben megpróbáljon halhatatlan lenni.
Voltaképpen a bürokratikus orvoslásnak az etikai ideológia szerint szüksége van „betegekre” mint megkülönbözetlen és statisztikai áldozatokra, de ezt gyorsan megakadályozza a kérés egyedi és tényleges helyzete. Ebből fakad, hogy az „ügykezelő”, „felelős” orvoslás ezt az etikát leszűkíti arra az alávaló döntésre, hogy mely betegeket ápolhat „a francia egészségügyi rendszer”, és kiket kell elutasítani, miután az államháztartás és a közvélekedés arra kényszeríti őket, hogy Kinshasza külvárosaiban haljanak meg.

  1. Néhány elv 

El kell utasítani az „etika” ideologikus rendelkezését, semmit nem szabad engedni az ember negatív és áldozati definíciójának. Ez a rendelkezés az embert egy egyszerű halandó állattal azonosítja, egyfajta nyugtalanító konzervativizmus tünete, és absztrakt és statisztikai általánossága miatt letiltja a helyzetek egyediségének elgondolását.
            Ezzel három állítást szegezhetünk szembe:

  1. tézis: Az Ember az affirmatív gondolkodásával azonosítja magát, azokkal az egyedi igazságokkal, melyekre képes, a Halhatatlannal, amely az állatok között a legellenállóbbá és a legparadoxálisabbá teszi őt.
  2. tézis: A Jóra való pozitív képességből, vagyis a lehetőségekre kiterjedő kezelésmódból és a konzervativizmus elutasításából kiindulva válik a lét megőrzőjévé, ami meghatározza a gonoszt, és nem megfordítva.
  3. tézis: Minden emberség az egyedi helyzetek elgondolásával történő azonosulásban gyökerezik. Nincsen általában vett etika. Esetileg csak a processzus etikája van, melynek révén egy helyzet lehetőségeit kezeljük.

De ekkor megelevenedik az etika kitanult embere, amint ezt mormolja: „Értelmetlenség! Értelmetlenség az etika kezdete óta. Az etika egyáltalán nem az Alany önazonosságán alapszik, sőt nem az elismert áldozatként történő önazonosításán. Elvszerűen, az etika a másik etikája, alapvető nyitány a másikhoz, mely alárendeli az önazonosságot a különbözőségnek.’
Vizsgáljuk meg ezt a nyomvonalat! Mérjük fel újdonságát!

(folyt. köv.)

 

fordította Szigeti Csaba

 

 

 

[1] Hegel: Phénménologie de l’Esprit, Aubier, 2. kötet, 32. p. A Szellem fenomenológiájának ez az egysége nehéz, de rendkívül szuggesztív.

[2]  Kant: Az erkölcsök metafizikájának alapjai

[3] XVIII. Századi orvos, anatómus és pszichológus.

[4]  Henri Alleg: A Kérdés, 1958. Nem rossz hivatkozás kínzásos epizódokra, melyeket a francia hadsereg rendszeresen megrendezett 1954 és 1962 között.

[5] Varlam Chalamov: Kolyma. Récits de la vie des camps, Maspero – La Découverte, 1980. Ez az igazán csodás könyv művészi formát ad az igazi etikának.

[6] André Gluksman: Les Maîtres Penseurs, Grasset, 1977. Gluksman az, aki a leginkább hangsúlyozta a Gonosz lelkiismeretének abszolút elsőségét, és ama eszmét, amely szerint a Jó katasztrofális primátusa filozófiai kreálmány volt. Az „etikai” ideológia gyökereinek egy része is megvan a hetvenes évek vége „új filozófusai”-nál.

[7]  Cécile Winter: Qu’en est-il l’historicité actuelle de la clinique? (elmélkedés Foucault-ról) Megjelenés előtt. E szöveg, amennyire csak lehet, szigorúan újrafogalmazza a klinikai kötelesség elgondolt akaratát az orvoslás jelen feltételei között, mint egyedüli vonatkozást.

Schrödinger macskája

A CEU elleni támadás egy sor fontos kérdést vet fel.
Hol kell meghúzni az ismeretelméleti határt? (A kérdés a kérdést tárgyaló tudomány, az episztemológia szerint eleve hibás, és bármilyen válasz magát a megismerést szünteti meg.)
Mely tudásfajták, ismeretek lehetnek a társadalomra nézve károsak? Azaz, van-e tudásnak olyan állapota, mely a tudás keretét és terepét, a társadalmat bomlasztja szét, szélsőséges esetben az ismert világot rombolja? Melyik típusú és milyen a „jó” társadalom, illetve ennek létrehozása és megőrzése milyen tudással lehetséges,é s ha már itt tartunk, ez a tudás, mely feltételezhetően „jó” tudás, honnan és milyen ismeretelméleti módszerekkel szerezhető meg?
Az ezeken a kérdéseken való töprengés azon társadalomtudományok dolga, melyek működését ma igen sokan, némely állításait a más állításokkal élő társadalom tudósok maguk is veszélyesnek minősítenek. Azon társadalomtudományok dolga, melyeknek egyik egyetemét a „helytelenül való gondolkodás” miatt éppen ellehetetlenítik.
Szóval, van az a macska. Benne van a dobozban egy csipetnyi radioaktív anyaggal, mely vagy lebomlik, vagy nem, s így vagy beindítja a relét, mely kinyitja a méregkapszulát vagy nem.
Valószínűleg éppen úgy gondoltak saját rendszerükre és ellenzékükre a nyolcvanas évek politikusai, ahogy mi a dobozra. És a maiak is valószínűleg így vannak egymással és velünk. (Bár a képletet nyilván bonyolítja, hogy a képzeletbeli kísérletben egyszerre vagyunk a macska és a kísérletet megfigyelő tudós.)
A nyolcvanas évek számos társadalomtudományi vívmánya ma már nevetségesnek tűnhet, holott mindegyik vívmány gondos mérlegelés eredménye volt. És némelyikükből az ideológia kicsiny méregkapszulája lett, mely a macskát vagy megölte vagy nem ölte meg. És akkor is voltak, akiket ez az egész kísérletezősdi nem érdekelt. Ahogy ma is vannak, akik egyszerűen feltépik a doboz tetejét, és azt mondják: büdöszsidó vagy mocskosnáci. Mert ez a két hullámfüggvény, melynek állapotában a fent leírtak alapján eljárók szerint létezhetünk. Persze, lehet, hogy ez is egy hipotézis.
Csakhogy van a tudomány, melynek módszertana, ha néha tévutakra is visz, hosszú idő óta az egyetlen megbízható rendszerező elgondolása megfigyeléseinknek, ismereteinknek. És vagy megbízunk benne vagy sem, de jelen állapotban ez az egyetlen dobozunk, nem lehet azt mondani, hogy a megismerésnek lehet egymást kizáróan kétféle szempontrendszere, azaz létezne kétféle tudomány, melyek közül az egyik a másik szerint tudománytalan, azaz áltudomány, a másik az egyik szerint pedig szimpla manipuláció – de hogy melyik melyik, annak bizonyítására nincsenek tudományos eszközök, lévén nem tudjuk, hogy van-e tudomány.
Nézetek, vélemények és hipotézisek persze léteznek, és én személy szerint éppolyan tisztelettel szemlélem a húr- vagy a hurok- elméletet, a párhuzamos dimenzió vagy a multiverzum elméletét. És vélhetően éppen ezért nagyon hiszek az ősi hitvilágban is, és nem azért, mert metafizikai bizonytalanságban tart, felment műveletlenségem és személyes felelősségem alól, hanem mert kvantumfizikai kontextusát adja, azaz biztonsággal bejárható teret teremt, mindannak, amit magamról, a múltamról, a saját kultúrámról, a világról még nem tudok. Az, hogy világéletemben a hideg rázott, ha katonai vagy felsőoktatási intézménybe kellett látogatnom, talán éppen e spirituális bozon hiányának, egyszerű, paradigmatikus működésüknek volt köszönhető. Annak, hogy az axiomatikus és a csak feltételezhető megkülönbözhetetlenül oldódott bele pragmatikus elvárások és rendelkezések cselekvési terveibe. És ami ma bosszant a közéletben éppen ez az integrált „logika”, direktívák kiagyalására és végrehajtásárára korlátozott, gerincvelői működés, mely szerint valóban megkülönbözhetetlenné válik az, ami nemzetbiztonságilag kockázatos és az, ami eltérő világnézetű. Hogy nem axióma, hogy egy egyetem hasznos – ha ne adj Isten, más fajta gondolkodású vagy csak másra is nyitott emberfőket oktat is – , ellenben feltételezhető, hogy aki mást állít, az hazaáruló. Hogy morál és szakmaiság is összekeveredik. Hogy például a hazaszeretet igazolja az egyetemi autonómia megsértését.
Olyan, mintha azt mondanánk, jó erkölcsű ember nem kínoz macskát egy dobozban, még képzeletben sem, soha.
Olyan ez, mint a legtisztább marketing-érvelés, mely szerint, ha kólát iszol, szép is leszel.
Hogy a tudomány nem mindenki számára „szent cél” vagy „nemes, szellemi ügy”, az nem lehet kérdés senki előtt, aki már hallott az atombombáról. Pedig a fizika, az elméleti fizika jóval elvontabb módon tárgyalja a valóságot, mint bármelyik bölcseleti vagy társadalomtudományi szak. Az sem lehet kérdéses, hogy bárki, aki egyetemet alapít, finanszíroz, meglehet, az elsődleges okon túl egy másodlagos céllal teszi azt. Egy kultúra a számára mérhető, hasznos tudást adja át, vádként: szimpatizánsokat szerez. Zsigmond sem gondolkodott másként, amikor egyetemet alapított Óbudán. Kodály Zoltánnak célja volt, hogy az elfeledett magyar zene segítségével a népet nemzetté tegye. A csodálatos Kobzos Kiss Tamás iskolája is azzal a céllal működött, hogy többet, szélesebb horizonton lássunk a világból. Nem akarok összemosni látszólag különböző témákat és területeket, csak azt szándékozom állítani, hogy a műveltség, a tudás, a rálátás a világra alapvetően jó dolog. S hogy a tudás minőségét éppen az a rendszer adja meg, mely rendszer egésze sérül és válik viszonylagossá a mostani elfogadhatatlan eset után. Bármely veszélyes tan, hit, vallás, ideológia épp abban a közegben működhet a legjobban, mely semmilyen objektív módon nem körülírható.
Schrödinger kísérletéből marad a hasadó anyag.
Amikor a diákság fellázad, általában nem a tudás, a tudomány vagy a bölcselet védelmében fog össze, bármilyen szépen is hangzana, inkább egy életformát véd, mely életformában minden kérdés feltehető és bármilyen válasz helyes lehet, akár Platón Állama a téma, akár a következő üveg ital. Általában és normális társadalmi viszonyok között mindez következmények nélküli: kísérlet, mint Schrödinger kísérlete. A tudás, tanulás szabadsága általános szabadságot jelent. Így történt ez a középkori Párizsban is, amikor a Quartier Latin egyetemeinek diákjai megvédték iskoláikat, s a Sorbonne-t, és elérték, hogy királyi védelmet kapjon a negyed, melynek értelmében katona nem léphetett az egyetem területére.
Mégis, mi adja a tudás megbízhatóságát? Rejtély.
Fukuyama húsz évvel ezelőtt akkora sztár volt, mint az elektronikus zenében David Guetta, de mára mindkettejük jó pár állításáról kiderült, hogy helytelen konklúziót vontak le feltevéseik után.
A kétezres években vagy akár 2006-ban alig akadt olyan értelmiségi, aki a baloldalról vagy a liberális szellemi körből kritikával illette volna az akkor működő politikai, gazdasági viszonyokat és folyamatokat, ahogy ma is csak elvétve hallani jobb oldali gondolkodóktól rendszerkritikát vagy legalább ellenvéleményt. (Aki elmondja: az sértett, áruló.) Jó jobboldali politikus ma is a Gyurcsány kormány működését véleményezi, ahogy moralistaként – és nem az arroganciával már mit kezdeni nem tudó csalódott polgárként – csupán a „jó erkölcsre” hivatkozva tekint semmisnek minden, esetleg talán mégis hasznos, fontos, de legalább megvitatandó kormány oldali felvetést bármelyik ellenzéki politikus, és ahogy valamikor vélhetően egy más világnézetű szellemi kör is az Orbán kormányról mond majd véleményt, s nem vizsgálja saját állapotát, akkor már talán morálisan sem, nemhogy szakmailag.
Úgy tűnik tehát, hogy rengeteg ember, rettentő tudása, melyről nem a CEU-n szereztek diplomát, egyáltalán nem megbízható. Olyannak látják a macskát, amilyennek akarják. A helyzetértékelési képességük zérus, állandóan beleragadnak a premisszáikba és nem jutnak el a konklúzióig, objektív vizsgálati módszereik nincsenek, csak erkölcsi parancsaik és morális aggályaik.
És ők döntenek arról, hogy melyik kultúra a jó és melyik az ostoba, hogy melyik egyetem?

Akik szerint a menekült nem ember, vagy akik szerint a menekült áradat nem jelent semmilyen veszélyt. Akik garázsvásárt csináltak az országból, és akik a legidiótább EU-s jogszabályt is aprólékosan betartatták, ha volt értelme, ha nem, vagy akik szerint az EU jogharmonizációjának minden paragrafusa kolonizáló szándékú marhaság. Akik szerint „el lehet menni” és akik szerint „haza lehet jönni”. Akinek köszönhetően a valóság a Swift-i vízió apoteózisa.
Akik egy inerciát ismernek: a sajátjukat.
Én azt mondom, bízzuk az egyetemek sorsát azokra, akikre tartozik. Tudósokra, professzorokra, diákokra. És bízzunk benne, hogy a politikusok is szakmaian végzik majd munkájukat. Hogy lassan kikopnak a régi megszokások, és nem születnek helyettük újak. Hogy az erkölcs lesz. Hogy az egyetemi képzés pedig a tudományos hivatás része marad. És hogy a tudással jól sáfárkodunk. (Mert, ugye, van aki harangot, van aki ágyúkat önt.)
Nem elviccelve és lekicsinyelve senki munkáját, döntéseit, és a lépéseik mögötti súlyos, racionális megfontolásokat, de azt kell mondanom, műveljük kertjeinket.
Mi most kinyithatjuk a rendszerváltás dobozát, és megnézhetjük, a macskával mi lett. Bízom benne, hogy vannak, akik még emlékeznek a szabadság egykori nagy kísérletére. Bízom benne, mert a mai fiatalok nem emlékeznek, ők ismerik. Hogy milyen tudással, milyen tapasztalatokkal mire mennek vele, az majd húsz év múlva, amikor ezt a dobozt is kinyitjuk, kiderül.
Addig is, a kísérletnek ma két fontos üzenete lehet. Az egyik, hogy empatikus lényként bíznunk kell benne, hogy a macska él, a másik pedig annak reménye, hogy ismereteinket bővítő gondolatkísérletektől a továbbiakban sem fognak eltiltani.

NÉPI HIBRID MANIFESZTUM

  1. A nép testétmegerőszakolják, feldarabolják, elkülönítik, levágják egyes tagjait és másokkal pótolják. Kiüresítik belsejét, hogy új szerveket ültessenek belé, míg látható alakját új s új metaforákba, szimbólumrendszerekbe, képsorozatokba és archívumokba rendezik el. Ezután gazdasági-politikai kozmetikahivatalok, nemzeti főszakácsok, pop-próféták, rendőrök, erdőkerülők, mészáros papok, oltogató pedagógusok, a lakható és gondolható világ vadőrei veszik önként kezelésbe a nemzet készülő bipolitikai hibridjét. Nyesegetik húsát, palántát ültetnek a szájba, erotiko-ezoterikus bombaszttá növesztik, végül kiterítik, mint egy hálót, mellyel halászni, vadászni indul az istenadta nép. Az új térkép, az új ország, az új planéta nagyobb, gazdagabb, mint a valódi, mely már nem hozzáférhető, mégis kevésbé férünk rajta. Ezért maga a népi test kénytelen újra és újra szelekciós, tisztogatási, elkülönítési, regisztrációs, önvédelmi progromokat, háborús beavatkozásokat, önkorlátozó gazdasági sokkterápiákat hajtani végre önmagán – ez a modern, önmagát programozó népi hibrid keletkezése, a naturizáló újőszinteség retorikája mögötti társadalmi folyamat. Ez a módszer a túl-élésre, mellyel önmagát száműzi a jelenből egy soha el nem érkező jövőbe, vagy egy soha nem létezett múltba. A marsbéli krónikák, a múltról készülő filmes utópiák és a holdbéli tájak műszakilag előállított fantáziaképei egyesítik és konzerválják az egyetemes humanitás ábrándját az elkerített negyedek, táborok, gettók és természetvédelmi övezetek banalitásával és a tiszta esztétikai tér muzeális-metafizikai nihilizmusával.
  1. A planéta közben a gazdálkodástól, a használati értéktől és a hasznos tevékenységektől, a szükségletek rendjétől elkülönült és autonómmá vált gazdasági szektor illesztékévé, alkatrészévé vált. A haszontalan és öncélú termelékenységgel, az alkotmányok paragrafusaiba, munkatörvénykönyvekbe és szabadpiaci fair trade szerződésekbe kodifikált „természetes” munkamorál, továbbá a fajmenedzsment propagandájával, az akadémiai, vállalkozói, médiapolitikai karrierizmus és öndesign, a globalista mobilizáció életpályamodelljeivel szemben ideje megalkotnunk az intenzív lustálkodás, a munkátlanság tisztelete és tisztessége, az élő és halott, szerves és szervetlen világokkal kötött fair szerződések, a lokálisan szegmentált terekhez való ragaszkodás, az odúkban és repedésekben való semmitevő időtöltés, a rejtőzködő begyökerezettség éthoszát. Egy macska ásítása és koncentrált nyújtózkodása, távolságtartó dörgölőzése, figyelmes kalandozásai a talaj-, padló-, fal- és padlásmenti hangok, szagok, mozdulatok és formák ökonomikus ritmusai között számunkra értelmesebb példázat, mint a legtöbb magas- vagy népszerű művészeti alkotás. Éppen ezért hirdetjük a munkátlanság dicséretét, a munka beszüntetésének hasznát, a szolidaritást a munkanélküliekkel, az ingyen (nem mások kárán, hanem fölöslegén) élőkkel, a sztrájkot. A sztrájk nem pusztán tiltakozás egy alkalmi igazságtalansággal, a kizsákmányolással és a mindennapi élet gyarmatosításával szemben. Hanem a közösségi élet visszatérése oda, ahonnan száműzve van a termelés érdekében. Alkalom az egymásra találásra, a terek és találkozási alkalmak defunkcionalizálására. Erény épp az lenne, ha tudnánk munkanélküliként és munkátlanul is élni, ha a saját munkánkon keresztül kifosztottakból igazságosan újraosztó kegyetlen fosztogatókká válnánk.
  1. A neo-, ultra és szupraliberális elvont szabadságeszméknek a szabad tőkeáramlással, a technológiai és kommunikációs univerzalizmussal, a materiális kizsákmányolás indusztriális és posztindusztriális gyakorlataival való fúziója során a szabadság alakult át a függés legkegyetlenebb formáivá. Nem ott laksz, ahol dolgozol és nem dolgozol ott, ahol laksz; de nem is ott laksz, ahol jól érzed, egyáltalán érzed magad és nem azt dolgozod, ami hasznodra vagy okulásodra válik; nem azt tanulod, amit tudnod kellene és semmire nem jó az, amit tanulsz; nem azokkal töltöd az időd, akiket szeretsz, vagy akiktől tanulhatnál, és így tovább. Pozitív életesélyeid: vendégmunkás leszel a saját életedtől elválasztott munkaerőpiac valamelyik kolóniáján; intellektuális nomád analfabétává képezed magad az egyetemeken; hangtalan, bár némiképp látványos túlélő leszel a bürokratikus spektákulum valamelyik areális szektorában. A valódi életed határozatlan időre fel van függesztve, el van halasztva. A helyettesítések, cserék, áthelyezések, a fizetett szabadságtúrák, a kreativitás spiritualizált termelékenységének, az önmagad és a világ megismerésének és fölfedezésének turistaútvonalain, egyszóval a végtelenített planetáris mobilizáció mitológiáiban a szabadság végül nem több, mint az örökösen áthelyeződő függések láncolata. Saját időd: haladékidő. Totális mobilizációban élsz, ha mozogsz, ha nem. A materiális világgal való viszonyod folytonos kommunikatív megszakításaiban vegetálsz.
  1. A totális mobilizáció, flexibilitás, fluiditás, ugyanakkor és ezzel együtt a „biztonsági okokból” történő körülkerítés és felügyelet-alatt-tartás hétköznapi körülményei között a tiltakozás formájának tekinthető az is, ha makacsul odaláncoljuk magunkat egy helyhez vagy gondolathoz, ha az istennek sem vagyunk hajlandóak tágítani attól. Végtére is az ember még börtönének celláját is megszeretheti, és mondhatja azt: innen most már nem akarok elmozdulni. Mert ha tehetetlenné válok, tehetetlenségem nem azt jelenti, hogy képtelen vagyok valamit megtenni, sokkal inkább azt, hogyképes vagyok nem megtenniugyanazt a dolgot. A tehetetlenség így pozitív és affirmatív képességgé alakítható, ráadásul feltétele annak, hogy szabadon dönthessek arról, hogy mi az, amit megteszek és mi az, amit nem. Annak igazságát, hogy mik vagyunk, az garantálja, hogy tudjuk, mik nem lehetünk; ugyanígy annak világos tudata, hogy mire vagyunk képtelenek, teszi tudatossá cselekedeteinket. Napjaink spektakuláris rezsimjei éppen azáltal korlátozzák azt a képességünket, hogy bizonyos dolgokat képesek legyünk ne megtenni, hogy azt sugallják, bármit megtehetünk és bármivé válhatunk. A „bármi megtörténhet”, a „minden lehetséges”, a „mindent meg lehet oldani”, „minden igazság csak értelmezés kérdése” vagy az „ez a világ a végtelen lehetőségek tárháza” típusú populáris ideológiák így észrevétlenül kiiktatják azt a képességünket, hogy bizonyos dolgokat ne tegyünk meg, hogy ne változzunk át korlátok és határok nélkül bármivé, amit felajánlanak nekünk. Röviden: korlátozza a döntés és a tiltakozás képességét.
  1. A tiltakozás képességének korlátozása a tudatosságot is korlátozza: bármivé lehetünk anélkül, hogy tudnánk, valójában mivé is lettünk. A szabadság fogalmát – ami itt a lehetséges és a nem lehetséges, a „képes vagyok” és a „nem vagyok képes” közti különbségtétel és döntés szabadságát jelenti –, észrevétlenül kiiktatják és a lehetőség fogalmával helyettesítik. Szeretnénk megszabadulni végre a végtelen, meghatározhatatlan és pusztán képzeletbeli lehetőségek végtelenül nyomasztó ajánlataitól. Diákok és tanárok, akik megértették, hogy a család és az iskolarendszer rontja meg a tanulókat! Munkások, akik megértették, hogy soha nem lesz annyi idejük és pénzük, hogy egyszer rendesen megpihenhessenek! Alkalmazottak, akik megértették, hogy túlélésük érdekében elveikkel ellentétes üzenetek, hatások, tevékenységek operacioanlizálására vannak kényszerítve! Művészek, akik megértették, hogy a művészet majdnem mindig a fetisizmus, az elfojtás és a tehetetlenség egyik változata, pótkielégülés! Vallási gyülekezetek tagjai, akik megértették, hogy a vallás igazságait kifosztották és felismerhetetlenné tették, s így most már az állam és a piac mellett a vallás is felelőssé vált a létező túlélési rendszer anonim bűneinek újratermeléséért és elhallgatásáért! Fogyasztók, akik megértették, hogy saját létfeltételeiket fogyasztják, hogy végső soron kannibálok! Mindannyian a saját helyükön maradva használhatják az intézményeket arra, hogy kettéhasítsák a funkciót, amit elfoglalt helyük kiszab rájuk, hogy átfúrják a köztük lévő falakat, s a planetáris hazafiság és testvériség nyelvén kezdjenek el beszélni, dadogni, brekegni, kukorékolni, nyeríteni, csipogni, morogni, ugatni, röfögni, nyávogni, szívből jövő kacagással és fájdalommal. Ahogy a szél odúkat váj, redőket hímez a levegő húsába, a mi hangunk a széllel egyesülve hatoljon át a falakon, hogy hallhatóvá tegyük az antropocén anyag érzékeny morajlását!
  1. A biológiai élet kimozdult a megváltoztathatatlan adottság vagy tényszerűség szintjéről és tervezhetővé vált azáltal, hogy már a születés előtt előre jelezhetővé váltak bizonyos betegségek, s a géntechnológiák lehetővé teszik a jövőbeli individuum testi és szellemi képességeinek megjósolását, sőt tervezését. A tiltakozás az élet ilyen manipulálhatóvá válása, például a magzati diagnosztika alkalmazása ellen, vagy a saját test fölötti rendelkezés visszakövetelése innentől általános alapelvek mentén nehezen megalapozható kockázatvállalás és az élet közösségi formálásához való hozzáférés visszakövetelésének alakját ölti. Az egészséges test fasizmusa bio-esztétikai normaként tér vissza, miközben megfoszt annak lehetőségétől, hogy magunk döntsük el, mit tartunk jó életnek és jó halálnak, vagy mit tartunk szép testnek. Pedig szépek a szegények, a torzszülöttek, az őrültek kiáltásai, a hajléktalanok és a megcsonkított állatok is – nem azért, mert megfelelnek valamiféle esztétikai normának, hanem mert hírt hoznak a testi észlelés jelentéshiányáról és anarchiájáról, a jelöletlen testről, a tudat, a test, az idő és a föld olyan viszonyairól, pszichogeográfiáiról és pszichokozmogóniáiról, melyek az egészségesek számára csak megszelídített álmokban, utópiákban, művészetekbe szublimáltan és perverziókban érhetőek el, ha egyáltalán. De az anyagi életet csak akkor szabadíthatjuk föl, ha képesek leszünk megvalósítani a humán régiók szuverenitását, az emberfeletti és szupranaturális eldologiasodás automatizmusaitól való függésünk felszámolását.
  1. A munkafegyelemben, a pontosságban, az érzelmekkel vagy a testi igényekkel kapcsolatos távolságtartásban – mivel ezek egy általános szabálykövető magatartás és pedagógiai rezsim részeiként, az emberi méltóság vagy a kultúráltság követelményeiként intézményesültek, – már nem ismerhető fel a humanitás eredeti értelme: a természet túlerejével vagy az erős szenvedélyekkel való szembeszegülés a túlélés érdekében. Életviszonyaink között az önuralom ismét külső kényszerként, hatalomként jelentkezik, s ami korábban erkölcs és belső fegyelmezettség volt, ma már inkább a politikai status quo megszervezésének és a termelésnek az ösztönzőjeként, felügyeletként és kényszerként tér vissza az életünkbe. Ezért a szabályszegés révén szerzett öröm, a heterogenitás, vagy a káosz részleges visszakövetelése, a saját biztonságos „polgári” individualitásunk konvencióinak megszegését, integritás-vesztést is jelenthet, ugyanakkor elmozdulást az évszázados humán önszabályozás gyakorlataitól. De önmagunk elől nincs hova meneküljünk. A szabályszegés és a káosz visszakövetelése nem lemondás önmagunkról vagy feloldódás valamiféle romantikusan hátborzongató idegenségben. Csupán ami eddig díszlet és hangtalan nyersanyag volt, immár szembenéz és beszél hozzánk, miközben az emberi szféra dezantropomorfizálódik. Útra keltek, érkeznek a folyók, a fák, az állatok, akiket saját magunkkal együtt hozzáláncoltunk kormányozhatatlan civilizációs masinériánkhoz. Nem békés vonulás ez, hiszen a természeten is úrrá lett mostanra a rendetlenség. De talán ennek a káosznak is vannak szabályai, mint például a precizitás és a radikális mellérendelés.
  1. Egy olyan rendszerben, melyben, mint elárulják, „minden mindennel összefügg”, egy tűpontos csapás az egész rendszert, vagy egyes szűkebb rezsimjeit lebéníthatja, ha csak rövid időre is. Továbbá rámutathat az egész mint általános arra való rászorultságára, aminek elnyomására berendezkedett. Vagyis rámutat arra, hogy eleve egymás mellé vagyunk rendelve egy, az általánosság szintjén és eredendően sohasem szabályozott, sohasem véglegesen összefüggő vagy egységesíthető, egyszerre külsődleges és bensőséges viszonyban. Hisz éppen ezért lehetséges, hogy erre a viszonyra önkényesen intézmények, történelmi, hatalmi, politikai, tudományos, szakértői, pedagógiai, ökológiai, gazdasági és technológiai rezsimek telepedjenek rá, hogy igazságokat és alapelveket tápláljanak belé. A precizitás azonban épp azért anarchikus, mert nem egy szabály ismétlése vagy alkalmazása, hanem a szabály visszatérítése önnön egyszeriségéhez, ami persze látszólag paradox. Meg kell hasítani a szabály fogalmát, hogy értelmet nyerjen a szabály és precizitás kapcsolata: minden valódi szabály igazából csak egyszer, „ott és akkor”, „itt és most” alkalmazható, s abból nyeri érvényességét, hogy eltaláljuk általa egy elágazás irányait. Az abszolút precizitás akairosz, a megfelelő pillanat elve, amikor és csak akkor lehetséges úgy cselekedni egy rendszeren belül, hogy az egész rendszer fejlődési irányát megváltoztassuk. Ez a precizitás egyszerre egyéni és kollektív gyakorlat, csak egyszer alkalmazható szabály, permanens idiómatizmus, eseményszerű megszólalás, a kommunikációs sémák, a szakmai-felügyeleti rezsimek, az úgynevezett gazdasági szükségszerűségek felrobbantása, amit a rendszer életellenes (persze a saját élete elleni) támadásként fog érzékelni.
  1. Számolni kell azzal, hogy a modern államban ingatag összekapcsoltságban és egyensúlyban áll a monopolizált (állami) erőszak és a közjó reprezentációja. A monopolizált erőszak egyrészt indokolja, hogy miért van szükség az erőszakmentes ellenállás jogára, másrészt – s ez már némiképp ellentmondásos –, amennyiben az állami erőszak a népfelség elvén alapszik, szüksége van minden állampolgár egyetértésére abban a tekintetben, hogy a közjót, a közbiztonságot szolgálja. Az ellenállás joga ebben az összefüggésben éppen azt is jelentheti, hogy az egyénben éppen akkor tudatosulhat állampolgári méltósága és szuverenitása, akkor válik ténylegesen is az állami szuverenitás részesévé, ha rendelkezik az állami szuverenitás visszahívásának legalább részleges és időleges tapasztalatával. Vagyis akkor lesz tudatos állampolgár, amikor képessé válik arra, hogy szembeszegüljön az állammal. Az ellenállás joga így tehát az általános, pontosabban a többségi szabályok által érvényesülő közakarat és a közjó közti megfeleltetést kérdőjelezi meg. A szembeszegülés itt az általánosság (ami a gyakorlatban a szavazói többséget jelenti) legitimitása ellen a partikulárissal, regionálissal, kisebbségivel, a non-humánnal, a legkisebbel kötött testvéri szövetsége nevében lép fel, ezáltal pedig felhívja a figyelmet a közakarat partikularitására. Épp ezáltal azonban túl is lép önnön partikularitás érdekein és megalkothatja egy új nép, egy új egyenértékűségi láncolat lehetőségét. Átrendezheti a partikularitások szövetségi logikáját és új mellérendeléseket hoz létre elnyomott nők és kizsákmányolt férfiak, éhezők emberek és megevésre szánt állatok, hazafiak és hazájuktól megfosztott földönfutók között. Jelenleg az interiorizált és az újra objektív-monolitikussá váló felügyeleti rezsimek kettős szorításában élünk. Egy lokális ellenállás vagy engedetlenség így országos, nemzeti, vagy még tágabb jelentőségűvé válhat, ha engedjük megszökni a rend elől, felnőni, kibontakozni, precízzé válni. Minden válság a szövetségesünk, amíg nem bízzuk rá a megoldást arcátlan hatalmasokra.
  1. Számolni kell azzal is, hogy a túltermelés és a természet kizsákmányálása is a mesterségesen előidézett káosz egy formája, még ha az aktuális termelési mód történelmi vagy természeti szükségszerűségnek, s ezáltal alternatíva nélkülinek is állítja be magát. Igaz ugyanakkor, hogy nincs alternatíva új társadalmi-természeti szerződés és egy új kollektív akarat megszületése nélkül. Egy új zoológiai vagy ökológiai bálvány koncentrációja, fetisizálása és brandingelése helyett a javaknak az intézményes keretek szisztematikus újraírása közbeni újraelosztására és a lokális gazdasági szuverenitással rendelkező populációk megszervezésére kell törekednünk. Röviden: a szabad tőkeáramlás és az áruforgalom korlátozására, a termelési eszközök társadalmasítására a tudás és az emberek mobilitási lehetőségeinek fenntartása és a gazdálkodás ökológiai hatásainak maximális tudatosítása mellett. A túltermelés csak úgy korlátozható, ha az emberi munka értelmét nem pusztán a csereértékben és a pénzben jelöljük meg, melynek újraértékesülése a termelő közösségek számára átláthatatlan és uralhatatlan, ezáltal transzcendensnek tűnő folyamatként jelenik meg, hanem a formálás, létrehozás autonóm folyamataként, melynek felhasználásáért és értékesüléséért a termelők adott közössége a felelős. A túlnépesedés folyamata csak úgy korlátozható, ha a rendelkezésre álló individuális életidő és életenergia értelmesen társadalmi-közösségi idővé és tevékenységgé szublimálható. Így tehát olyan közösségi formák létrehozása a cél, melyek mindinkább kiszabadítják az egyént izolált individuális, családi, szakmai, munkahelyi pozíciójából és kapcsolatba hozzák nemcsak a többi emberrel, hanem materiális környezetével is, ami ugyanakkor magától korlátot szab a pusztán virtuális közösségi jelölőkhöz való rögződés kompenzatórikus kényszerének.

 

Szabad és függő (Egy új iskolamodell)

Nyilván számtalan értelmiségi szülőben ma is felvetődik: miért nem otthon tanítom a gyerekemet. Bár a különböző háttérből érkező gyerekek együttes oktatása speciális szaktudást igényel, de egyetlen gyereket senki sem oktathat a saját anyjánál-apjánál személyre szabottabban vagy gondosabban.
Ámde a legszeretetetteljesebb és legodaadóbb otthoni oktatás sem képes pótolni egy eleven gyerekközösséget. Ez azért fájdalmas veszteség, mert a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségeket a kisgyerek nem a szülőtől, a tanító nénitől, hanem a többi gyerektől lesi el.
A rossz pedagógusoktól vagy a más társadalmi osztályoktól való félelmükben (ezt a félelmet nyilvánosan kevesen vallják be) sokan magán- vagy alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Ennek is van pedagógiai értelme: a kémiát, a fizikát vagy bármit nyilván könnyebb megtanítani azonos módon szocializált gyerekeknek – ilyenkor a pedagógus is kevésbé fusztrált, és nyilván több ereje marad odafigyelni az egyéni különbségekre. A valódi elitiskolák politikai kártékonysága viszont létező veszély, és akár a liberális demokrácia most tapasztalható megroppanásával is kapcsolatba hozható. (Tölgyessy Péter érdekes elemzése a „bukásban” az elitegyetemek szerepét emeli ki[1].) Hiszen nem vitatható, hogy mennyire ártalmas olyan elitet kinevelni, amelynek csak dogmái, előítéletei vagy nosztalgiái vannak a „szegényekkel” vagy a „kisebbségekkel” kapcsolatban, ámde nincsenek valós társadalmi tapasztalatai. Az integrált oktatás – úgy vélem – nemcsak pártokhoz kötődő, divatos politikai jelszó, hanem egy egyre sűrűbben lakott  (és egyre zavarosabb) bolygón a demokratikus együttélés ésszerű feltétele is.
Az „integráció” kelet-közép-európai megvalósulása siralmas és visszataszító. Hiszen nálunk a nagyvárosi elit alternatív iskolákba menekíti a gyerekeit, miközben bőszen ostorozza és rasszistázza a vidéki alsó-középosztályt, aki ugyanígy próbálja „megmenteni” a saját gyerekeit – azaz különféle trükkökkel elkülöníteni a roma tanulóktól. A szabad iskolaválasztás ilyen „értelmezése” az egyik legnagyobb csapás a társadalmi szolidaritás eszméje ellen, és ez is hozzájárult nyilván a kelet-közép-európai elitek hitelvesztéséhez.

Ám nem tekinthetünk el a magyar középiskolák rohamosan romló színvonalától, amelyhez az a fájdalmas felismerés társul, hogy politikailag sem működőképesek: konzerválják az otthonról hozott különbségeket. Ez az „elitizmus” semmiféle intellektuális nyereséggel nem jár: a két világháború közötti iskolákkal ellentétben ma a diákok egyre romló tudással, egyre csekélyebb műveltséggel érkeznek az egyetemekre.
De vajon a hiányos műveltség az egyetlen, ami megnehezíti a belépést a felsőoktatásba?
Még a bölcsészkarokon sem az ismeretanyag hiánya a legfájdalmasabb. Természetesen a hallgatóknak akármikor megtaníthatjuk az „alapokat” a szonett rímképletétől Arany János szülőhelyéig, de a logikai-kombinatorikus készségeket, a fogalmi gondolkodás kereteit nem huszon- hanem inkább tizenévesen a legcélszerűbb és legkönnyebb elsajátítani. (Azokon az elbliccelt kémia és fizika órákon, ahol azt színleltük, hogy az irdatlan anyagból bármit megtanultunk.) Én legalábbis a természettudományos oktatás válságának tudom be, hogy a hallgatók egy része képtelen koherensen gondolkodni, bármiféle okfejtésben ellentmondásokra vagy akár összefüggésekre felfigyelni – egyáltalán irodalmi szöveget elemezni.

A műveltség átstrukturálódását iskolán kívüli okokkal is magyarázhatjuk, ennél sokkal nehezebb értelmezni a közoktatás politikai kudarcait.
A különféle hátterű hallgatók otthonról hozott közösségi stratégiái sem egyformán könnyítik meg az iskolai beilleszkedést, nyilván ez a magyarázata annak, hogy a más-más kulturális közegből jött tanulók teljesítményei olyan különbözőek. De  miközben mindez nyilvánvaló, az iskoláknak úgy kell tenni, mintha ezek a hagyományok mégis egyformán jól adaptálhatók lennének. Pedig a gépek angolul beszélnek, az érettségin méterben, és nem könyökben vagy lépésben számolunk, és a fizika törvényeit sem sem kecsua vagy kínai, hanem nyugati gondolkodókról nevezték el. Ahogy a matematika főbb tételeit, úgy a világtörténelmet is a győztesek (ma már bűntudatos győztesek, de győztesek) írják – hát csoda-e, hogy a kilencedik osztályos, a nyugati gondolkodás felsőbbrendűségétől elkábult Ahmed zavarban van? Hiszen tőle azt várják, hogy ugyanúgy gondolkozzon, számoljon, teljesítsen, mint a győztesek, de szünetekben, tornaórán vagy „egyébként”  legyen büszke a származására.  A nem a többségi társadalomból jött kamaszok mindezt a gyengeség vagy a cinizmus jeleként értelmezik.

A nyugati iskolák nem feltétlenül azért ontják magukból a fusztrált,  ellenséges, iskolai kudarcoktól megsebzett fiatalokat, mert a tanáraik nem elég „korszerűek”, hanem mert nagyon is azok – mert maga az iskola is épp olyan ellentmondásosan viszonyul a multikulturalizmushoz, mint a társadalom. Miért is viszonyulna máshogy? Ha a megmondóemberek is csak zavartan hablatyolnak a sokszínűség értékeiről, akkor mért lenne bölcsebb egy fizikatanár vagy egy iskolaigazgató? És az integrálódó kamaszok nézőpontjából még számos kérdés megfogalmazható. Ha a tolerancia tényleg számít valamit, akkor miért olyan engesztelhetetlenül intoleránsak a nyugatiak egymással? Ha a tolerancia és az univerzalizmus érték, akkor ki szabja meg, hogy kire-mire kell toleránsnak lenni – miért nem fér el a szinte parttalan multikultiban a csador, a szeméremajkak eltávolítása… vagy akár a más vélemény.
A kamaszok olyan gondolkodó lények, akik nem elégednek meg a jelszavakkal: ők tényleg úgy érzik, azért járnak (vagy azért kényszerítik őket) iskolába, hogy az „urak”, a „fehérek”, a „gádzsók”, a „keresztesek” kultúráját tanulmányozzák – és ezen a politikailag korrektség sem sokat változtat.
Mert maga az iskola nem képes megoldani a nyugati demokrácia szemléleti ellentmondásait, ám mivel rendszeresen kamaszokkal, fiatal felnőttekkel foglalkozik, ezért nincs annyi lehetősége, hogy „elkonferenciázza” a problémákat. A kamaszok pedig mindig mindenhol kamaszok: azonnali válaszokat akarnak.

Az iskolák „küldetésévé” emelt multikulturalizmus persze nem feltétlenül liberális érték. Gondolhatjuk úgy, hogy hiába vagyunk olyan gőgösek – már egyfajta dölyf a rajtunk örökösen eluralkodó „eljött a világvége”-hangulat is – nem tudhatunk mindent, nemcsak bűnösök vagyunk, hanem tudatlanok is. A világ állandóan változik: holnap talán majd olyan emberi tapasztalatokra is szükségünk lehet, melyek ma joggal tűnnek bizarrnak, idejétmúltnak vagy nevetségesnek. Tehát nemcsak udvarias, hanem racionális döntés is megbecsülni mások kulturális hagyományait.
Egyetlen iskola persze képtelen arra, hogy – akárcsak elvben – minden hagyományt képviseljen, ami nem jelenti, hogy ne lenne hasznos, hogy a gyerekek a lehető legtöbb félével találkozzanak. Épp ezért nem szükséges rokonszenveznünk a hiearchizált „tudásközpontokkal” vagy bármiféle túlzott központosítással.  Meggyőződésem, hogy a mai középiskolák épp ezért működésképtelenek, mert egy széthulló világban próbálnak univerzalisztikus értékrendet közvetíteni – ami tulajdonképpen érthető is, hiszen nehéz szilárd értékrend nélkül hitelesen tanítani.  A megoldás talán nem az lenne, ha a „központi” irányelveket folytonosan tökéletesítjük és korszerűsítjük, hanem ha az iskola falain belül többféle értékrendnek is helyet adunk.

escher__belvedere_926_521_s_c1_c_middle

Az én oktatás- és művelődéseszményem az érett középkor pluralizmusában gyökerezik, ahol az értékalapúságot többféle intézmény (többféle nyelv és  értékrend) békés egymás mellett élése biztosította. Az érett középkor egyetemei ugyan büszkén universitasnak nevezték magukat, de tudásmonopóliumaikat nem voltak képesek a társadalom egészére kiterjeszteni. Nem is voltak univerzálisak a szó mai értelmében, nem oktattak egy csomó mindent, például kortárs, népnyelvű irodalmat, történelmet, politikai filozófiát vagy a mi fogalmaink szerinti művészettörténetet. Természetesen a népnyelvű irodalom is élt és virágzott, de az ilyen alkotásokat inspiráló főúri udvarok (vagy az olyan művelt mecénások sem, mint Charles d’Orléans) sem gondolták úgy, hogy nekik okvetlenül befolyással kell lenniük a Sorbonne filozófia- vagy esztétika-oktatására.
Ám ezek a párhuzamos intézmények mégsem eredményeztek párhuzamos társadalmakat. Az akkori értelmiségiek könnyebben és szabadabban mozogtak az akkori intézmények között, mint a mai, akadémiai központokat, szalonokat, szekértáborokat kerülgető fiatalok.

Pedig a mai gyerekek iránti egyik legfontosabb szülői elvárás, hogy „mozgékony” legyen, hogy ügyesen „feltalálja magát” különféle közösségekben. A szülők nem azért hurcolják végkimerülésig a gyereket különórákra, tanfolyamokra, mert bíznak abban, hogy a lányukból-fiúkból balett- vagy hegedűművész lesz, hanem mert – helyesen – felmérik, hogy a gyerek jövőbeli sikerének a záloga, hogy korán megtanuljon alkalmazkodni különféle értékrendekhez és közösségekhez. De ez csak a nagyvárosi, középosztálybeli gyerekek kiváltsága: egy falusi iskolás élete legtöbb óráját – egyetlen szerepbe betonozva, lúzerként vagy hangadóként – ugyanabban a gyerekközösségben tölti el.
A személyre szabott vagy emelt szintű oktatás igénye természetesen a magyar állami középiskolákban is megjelenik. De az irdatlan kötelező óraszám, a tanári foglalkoztatás feltételei nem teszik lehetővé, hogy a fakultációs oktatás keretében valóban más közösségekbe, vagy más szemléletű tanár csoportjába kerülhessenek a gyerekek.

Pedig a stabilitás és nyitottság egyensúlyát az iskola úgy is megőrizhetné, ha a hét három napján (akár angol nyelven, de mindenképp hagyományos módon) megtanítaná a természettudományos tárgyakat, retorikát-kommunikációt, készségtárgyakat és informatikát, egy nap (természetesen magyarul) a nemzeti hagyományhoz kötődő tárgyakat, irodalmat és történelmet, az ötödik, a „szabad napon” pedig korongozást, táncot, kreatív írást, környezetvédelmet vagy akármit. Egy ilyen struktúrában már könnyű elhelyezni a „másságot.”
A szegényebb gyerekek számára is elérhető „szabadság”, „választás” természetesen nem megvalósítható a törzsanyag ésszerű csökkentése nélkül.
De még így is felvethető több ellenérv: egy kisvárosi középiskola egyszerűen nem képes ennyi alternatív műhelyt  a „szabad napokra” magához vonzani. Ez valóban így van, de egy ilyen pedagógiai igény a lokális kulturális élet gazdagodását is maga után vonná: a számos érdeklődő középiskolásra tekintettel már érdemes lesz egy kisvárosban is természetbúvár-kört, sakk-egyletet, hagyományőrző csoportot, irodalmi műhelyt, amatőr színházat alapítani.
És valóban jogos az aggodalom, hogy egy gyerek egy ilyen „félig-meddig nyitott” iskolában ellenőrizetlen hülyeségekkel (is) találkozik. Ez elkerülhetetlen, ám nincs másképp a társadalomban sem. De én szeretnék azért olyan bölcsészhallgatókkal találkozni, akik középiskolás korukban angolul elemezték Swift Szerény javaslatát, aztán egy más felfogású tanár vezetése mellett illusztrálták a Walesi bárdokat, végül (a heti „szabadnapokon”) egy helyi költő vezetésével tanultak meg haikut írni.
Bár én egy ilyenfajta – a konzervatív és liberális oktatás előnyeit ötvöző – középiskolai modellt tartanék leghasznosabbnak, azt nem gondolnám, hogy egy ilyen oktatási modell Patagóniától Grönlandig felvirágoztatná az emberiséget (…és legyőzné az ebolát, a rasszizmust, és meghosszabbítaná az emberi életet.) Pusztán azt állítom, hogy ez a modell a számtalan hagyománnyal együttélő, a „Nyugathoz” való felzárkózást még mindig célnak tekintő Kelet-Közép-Európában működőképes lehet.

images

[1] (http://index.hu/kulfold/2016/12/23/tolgyessy_peter_elemzes_a_nepuralom_uj_modellje_kulpolitikai_2_resz/

Eltékozolt vizek

Úgy tartjuk, nálunk nem nehéz vizet fakasztani.
Képesek vagyunk csodákra. Időnként melldöngetve büszkélkedünk, hogy talpunk alatt bőséges édesvíz-források erednek. Bárhol ásunk, alig néhány méternyi mélyen, nagy az esély, hogy könnyedén ivóvizet találunk, vagy hőforrások törnek fel ­–  gejzírek a régi geológiai időkből –  gyógyír minden külső és belső testi bajra. Jobbról és balról (hihetetlen, de pártállástól függetlenül) két nagy folyó karolja át e tájat. Északról, nyugatról, sőt kelet felől hozzánk patakzik a szomszéd országok nagy hegyeinek gleccser- és hóolvadékvize.
Ki ne hinné, milyen irigylésre méltó édenkertet kaptunk örökbe?

Tudhatták ezt eleink is, nem véletlenül esett ide a választásuk? Nézzünk le a magasból, és ma is könnyen kivehetjük – különösen a Kisalföldön, de a közép- és kelet-magyarországi régióban ugyancsak – az egykori öntözéses művelés csatornarendszerének nyomait. Ha kutatunk, a zsilipek  nyomai is fellelhetők –  kivitelezőik sokkal többet tudtak a technikáról, mint mi nagyképűen feltételezzük. Akár egyidős lehet a nagy hagyományú ókori földművelő népek vízkultúrájával. Mielőtt azonban túlhangsúlyozzuk (ebben is)  hogy élenjárók vagyunk a világon, nem árt, ha észrevesszük, az ősidők lakosai között is voltak – közvetetten akár világméretű – kapcsolatok, bár a jelen kor kommunikációja nem mindig ezt sugallja. Szívesen értelmezik ugyanis a történelmet csodabogár népek elszigetelt jelenségeinek.  Valójában nem oly nagy furfang, ha egyik földrészen kőből épültek piramisok, a másikon meg földből, ha az volt elérhető a közelben. A többi lelemény sem sajátítható ki. Ahhoz sem kellett nagy találékonyság, hogy a vizet – és a jó vizet különösképpen – meg kell becsülni. És a fortélyok nem maradtak titokban.

Ma már szatelit felvételek is alátámasztják, hogy az öntözéses földművelés párhuzamosan létezett – szintúgy, mint legtöbb más emberi vívmány – az összes földrészen, birodalmakon és korokon át. Magreb vagy Száhel sivatagjaiban is, és Arábiában, és olyan, kietlen vidéken, mint Közép -Ázsia egyes részei. Utóbbi sorsát ismerhetjük Abu Ibn Szína – Avicenna- (980-1037) emlékirataiból, aki fájdalommal tapasztalja, amikor hosszú idő után visszatér hazájába, Buhara városába, hogy az új hódítók pusztítása után a pompás kertek helyét homokdűnék takarják. Tegyük hozzá: máig akként maradtak, példájaként, hogy az emberiség időről időre mintha elvesztené a tudást, amit egyszer már elsajátított, és a tettrekészséget is, amit korábban a legtermészetesebben gyakorolt.
Talán soha nem tudjuk meg, hogy mifelénk mely népek terveztek és építettek olyan összefüggő vízhálózatot, ami semmiben sem maradt alul a hírneves vidékek remekeinél.  Némelyik a maga korában védműnek is megállta a helyét, vagy mondabeli királyfi hajózott rajta lánykérőbe, de egy villámcsapás megölte a boldogtalant. Csörsz árka helyenként ma is megtelik vízzel.
Nagy folyamainkat több, mint száz éve megreguláztuk, leszabdaltuk kanyarulatait, gátak közé préseltük a sodrát, hogy mihamarabb fusson a fölös víz egészen a tengerig. Azóta egyhuzamban siránkozunk, hogy mégsem így kellett volna. Megtölthettük volna az elhagyott ősi medreket. De sem kedv, sem egyéb kapacitás nincs az ilyesfajta regenerációra.
Különben is van még bőven vizünk! Sokkal jobb sorunk van, mint ahonnan százezrek kelnek vándorútra érte, és – bármily más ok látszólagos –  végső soron miatta.
Hangoztatjuk – legfőképpen, ha a legújabb wellness-beruházást kell megmagyarázni – ez lesz a mi folyékony aranyunk, mi több, ez van nekünk olaj helyett, és ha jól sáfárkodunk, ettől lesz pazar gazdagságunk.
A vízben bízhatunk is, mert errefelé az eső, ha nem is állandóan, viszonylag gyakran esik. Megengedjük a vízcsapot, örülni sem tudunk a kifolyó vízsugárnak, oly természetes. Lassan félévszázada, hogy gyakorlatilag az ország minden zugába eljutott a vezetékes ivóvíz, és a nagyobb városokban száz éve, vagy százötven is.
A víztől időnként félünk, mert azt tartjuk róla, nagy úr, főleg, ha nem vigyázunk mind rá, mind önmagunkra. Hatalma van árral, belopózik mindenhová. Kimossa a talajból a túladagolt mezőgazdasági vegyszereket, a csatornázatlan falvakban a hagyományosan szigetelés nélkül készült szennyvízaknák fekália és mosószer tartalmát. Felszín alatti rétegekben ezt sajátosan összevegyíti, és ismeretlen összetételű elegyeket alkot. Titokzatos útja során élvezettel rágcsálja szét a túlkoros fémvezetékeket. Ezáltal biztos módszerre lel, hogy az ivóvíz rendszerbe talajeredetű szennyeződések, az emberi szervezetet veszélyeztető fertőzésforrások kerülhessenek.
Ismert, hogy az ország egyes vidékein hiába van kiépült vezetékes ivóvízrendszer, a kiemelő kutak vízszolgáltató rétegében a szennyeződések beszivárgása miatt a megengedett érték (van olyan? ) sokszorosára növekedett az arzéntartalom, és évtizedek óta súlyosan káros vizet fogyaszt a lakosság. Kelet- és Dél-Magyarország kistelepülései ma már csaknem teljes egészében erre a sorsra jutottak.
Ha arra hivatott személyek, a magas hivatalnokok és hivatalok megvizsgálnák e térségek halandósági rátáit, a leggyakrabban előforduló halálozási okok statisztikáit, ebből az egyes betegségek tipikus kiváltó okait, bizonyosan kimutatható összefüggéseket találhatnának.
De a magas hivatalnokok mással vannak elfoglalva. Ugyan kinek állna ez érdekében?  Inkább meghirdetik a sokasodási pénzügyi programot.
Így az elfelejtett régiók népe buzgón temeti halottait, ápolja évekig kínokkal szenvedő szeretteit, és majd ha a későbbi korok régészei feltárásokat végeznek, meglepődhetnek a temérdek mumifikálódott test felett, megállapíthatják, milyen sokan jutottak hasonló sorsra ebben a nehezen érthető korban, mint a máig leginkább erről nevezetes kalocsai érsek a XVII.−XVIII. századból, az arzénmérgezésben elhalt gróf Széchényi Pál.

 

 

20150717gemeskut-a-felkelo-nap-elott

 

http://csaktisztaforrasbol.hu/szennyezett-ivoviz/

http://eljtudatosan.blog.hu/2012/03/21/arzenos_a_viz_feljunk  http://www.origo.hu/gazdasag/20150813-ivovizhelyzet-magyarorszagon-megyenkent-vizzel-nem-ellatott-telepulesek-vizhiany-ivoviz.html