A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”-  Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták.  Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját

Feri tízéves gyerek volt, az aulában várt. Feje fölött hatalmas mozaik hirdette: Világ proletárjai, egyesüljetek!
– Ki vagy te? – szólt egy arra járó öregúr, csörgő kulcscsomóval az oldalán.
– Kovács Ferenc – szólt a kisfiú magabiztosan.
– A Kovács Laci fia vagy?
– Igen. – szólt Feri.
– És miért jöttél? – tette fel az öreg a kérdést rosszul leplezett sajnálattal az arcán.
– Kimenőt kaptam a dologházból, édesapám meg régen itt dolgozott, gondoltam hátha megtudhatok róla valamit – felelte a fiú.
– Gyere fiam, meglessük! – az öregúr magához hívta Ferit és elindultak a brutalista betonmassza mélyébe: kórházszag, írógépek zaja, cigarettázó emberek és sok-sok papír.
– Édesapukám csak néha volt itt – kezdte Feri. – Ő az utcán harcolt, hogy mi szabadok lehessünk, hogy mi is lemehessünk a Balatonra nyáron, hogy a többi kisgyerek is kaphasson ajándékot karácsonykor.
–  Igen fiam…igen. – mondta az öregúr.
Feri két piszkafa lába már égett a fáradtság savától, mikor célba értek. Egy egyenruhás férfi ült a raktárhelyiség előterében.
– Hadnagy elvtárs! A fiatalember Kovács László aktáját szeretné elkérni megtekintésre – szólt az öregúr.
Az asztal mögött ülő férfi szemei végigmérték a kis Ferit.
– Tutsek, elmehet! Majd visszaküldöm, ha végeztünk– szólt a férfi és intett az öregnek.
Feri és a hadnagy elvtárs megindult a kartondobozok labirintusában.
– Ismertem az apádat – mondta a férfi.
– Őt mindenki ismerte. Ő egy hős volt és egyszer átúszta a Dunát is, meg lövöldözött a Kossuth-téren – büszkélkedett Feri.
– Itt ülj le és addig ne mozdulj, amíg vissza nem jövök! – utasította Ferit a hadnagy elvtárs, aki hirtelen el is tűnt az egyik polcsor mögött. Feri leült a poros íróasztalhoz és felkapcsolta az asztalon álló fehér olvasólámpát.
Óráknak tűnő percek következtek a félsötét szobában, a kisfiú képzeletében megjelentek a dicső harcok, a lángoló városok, az anyaföldért küzdő katonák képei, amikről édesapukája mesélt annak idején.
Az egyenruhás férfi visszatért és egy vastag kartonborítású, zsinórral átkötött dossziét tett az asztalra. Feri kíváncsian nyitotta ki a dokumentummasszát, várta, hogy elvárásai bizonyosságot nyerjenek most már írott formában is. A kisfiú mutatóujjának segítségével olvasta az iratokat, amíg ahhoz a szóhoz nem ért, hogy „ellenforradalmár”,
Feri megállt, nem tudta mire vélni a szóösszetételt, olvasott tovább. Édesapját olyan jelzőkkel illették, mint „a Magyar Népköztársaság ellensége” vagy a „szocializmus ellen fellépő, az egységet bomlasztani kívánó, deviáns magatartást mutató, bűnözői tendenciákkal rendelkező, állampolgári kötelezettségeit be nem tartó személy”. A kisfiú lapozott, a következő oldalon azt lehetett olvasni, hogy Kovács Lászlót gyilkosság miatt kötél általi halálra ítélték, amit azonnali hatállyal végre is hajtottak. A kis Feri szája remegni kezdett, szemébe könnyek szöktek, nem tudta tovább olvasni a gépelt lapokat, felállt az asztaltól és egyre fokozódó zokogásba hajló sírása miatt csak szaggatottan tudta kimondani azt a hadnagy elvtársnak, hogy „Viszontlátásra!”.
Feri egymagában elindult megkeresni a kijáratot, a hadnagy elvtárs szó nélkül állt az íróasztal mellett, nézte, ahogy egyre távolodik tőle a vékonyka kisgyerek, majd mikor már kiért a helyiségből ő is elindult dolgára.
Feri szomorúan, céltalanul és csoszogva járt a folyosók között, senki sem vett róla tudomást. Csak ment körbe és körbe, azt érezte, hogy nincs is értelme annak, hogy ő most visszamenjen a dologházba, sőt talán önnön létezésének sincs már relevanciája. Életének, büszkeségének alapjait rombolták le abban a pár oldalban.
Egyszer csak csörgő kulcscsomó zaja hallatszott és megjelent az öregúr a folyosón.
–  Ne sírj, barátom! Gyere, együnk egyet, pont ebédidő van! – szólt az öreg és megölelte Ferit. Az idős kéz átfogta a kisfiú vékonycsontú tenyerét és elindultak a zúgó-búgó belvárosi utcákon.
A Lehel piac bejáratánál lévő névtelen talponállóban az öregúr zúzapörköltet és egy korsó Kőbányai világost fogyasztott, a kis Feri pedig a kedvencét: rántott velőt evett tartármártással, mellé pedig egy nagy üveg málnaszörpöt ivott egy opálszínűre karcosodott régi pohárból.
A kisfiú könnyei felszáradtak, a mindent belepő zsírszag családiassá tette az apró bódét, örök emléket hagyva mindkettejük szívében.

 

Egyik helyről a másikra, leginkább be mennék, de kint vagyok. Nincs magambaajtóm. Hangos, szagos, mozgó. Menekülök a menekülömbe. Kapucnim, székek, ablak.

Lement, feljön. Leesett a kőégbolt, azon járok, Napon. Forró kövek a Napok, leesett, összetörött szavak. Minden helyen leültem már, csak maradni nem tudok.

Szakadnak, foszlanak, hull a feketefelleg. Feketefelleglepke. A szavak nélküli, állok a kövek közt. Ég recseg, ág. A szelek a szavak közt, kezed árnyéka után kapok.

Belemerülve a sebekbe, de melyik zsebembe nem tettem be? Szívem, szavam, megint a helyek közt. Helyett. Kiesnek kezemből a fehér citrom rostjai.

Melyik fehér, sápadok ki a szavakból, szemekből. Napból Holdba, zuhanok. Szakadék a gödörben, beesett oda. Rá az eső, fáznak a cseppek a szelekkor.

Elbújni, felhőt merre keressek? Minek az árnyéka az erdő? Másik helyről az egyikre, vissza, se. Hátamon ez, az, táska, gitár, bizonytalanság, krumplihagyma.

Menj a szelekre, kapaszkodtam a lejtőn. Leesek a küszöbről. Kinek az ajtaja? Se kilincs, se semmi Hold. Olyan lassan haladok, hogy eltévedek.

Viszél magaddal, de magammal megyek. Vigyem magam! Hely nélkül vagyok a semmi hegyek közt. Idegen székre ülök, idegen ül a székre. Elidegenülök.

Kimerültem, bemerültem. Idegen, sivár hely vagyok a szavaknak. Száraz felhő alatt. Akadályszobor, küszöbfreskó. Tóba ejtett könny. Az ágyon fekszem.

Takaró fekszik rám.

2022. 04. 09. 22: 16

 

(Illusztráció: Caroline Thistlethwaite: Night lights (Shaftesbury Snowdrops Exibition 2021; Deborah Brand: Cosmic Sunflower)

Bálint kezdett egyre biztosabb lenni a dolgában, tervezhet az életével mást is, mint katonai szolgálatot. A munkáját megbecsülték új üzemében, a légkör is más volt, kevésbé érezte  az üzemi pártvezetők túlhatalmát, nyugati exportra dolgoztak, első volt a kiváló minőség, a többi nem számított. Marival naponta találkoztak, nálunk hetenként többször megfordult, anya már végképp a szívébe zárta őt a betegsége óta, előfordult, hogy kedves fiamnak szólította. A mi kapcsolatunk is egyre szorosabb lett, valósággal bátyámnak tekintettem. S ha anyával az iskoláról, az itthoni és a templomi dolgokról lehetett beszélni, Zsiga bácsi a világ, az ország dolgaiban lett a tanácsadóm, viszont a sport, Klári, sőt az előbbiek is mind szóba jöhettek, ha Bálinttal beszélgettem. Tőle hallottam először: forrong az egyetemi ifjúság. Már nem tudják megtiltani a gyűléseiket, a következő napokban tiltakozó felvonulás, tüntetés várható.

               Október 23-ika a mi iskolánkban egyszerű hétköznap volt, kedd. Ilyenkor vannak a legnehezebb tanóráink: matek, fizika, kémia egymás után, pihenőnek egy egészségtan, végül történelem. Ezen a héten délutánosak voltunk. Olyan sokan jártunk már ebbe az általános iskolába, hogy csak két műszakos váltásban jutott minden osztálynak tanterem.  Hetenként változott a beosztás, délutánosok nagyon nem szerettünk lenni. Délelőtt a tanulószoba már minden tudásszomjat kivett belőlünk. Megelégedtünk a házi feladatok megoldásával, egy kis elméleti tanulnivalóval, megebédeltünk, és amikor jólesett volna a kikapcsolódás, valami könnyed délutáni foglalkozás, akkor kellett tanórákra mennünk. Edzésre is csak heti kétszer jutottam el, de csak öt órára, egyre inkább félig sötétben, kevés villanyfénynél éppen csak mozgásban tudott tartani Laci bácsi. Edzésnapokon ő már fél négytől a pályán lehetett, a tornaóráit korábbra tették. A töri órán az első világháború volt a téma. Tanárunk lelkesen szidta az imperialistákat, akik háborúba sodorták a világot a vacak gyarmataik miatt, népek börtönévé tették Oroszországot, csatatereken pusztult el sokmillió egyszerű munkás és parasztember, teljesen feleslegesen. Még a negyede sem telt el az órának, bejött az igazgatóhelyettes, súgott valamit a töri tanárnak, az elsápadt, majd akadozva néhány mondattal befejezte a mondókáját, kijelölte a tanulni valót, és hazaküldött bennünket, sőt hangsúlyozta, hogy menjünk sietve, és haza, ne máshova. A folyosókon nagy volt a zsongás, egyszerre indult a lépcsőn lefelé valamennyi osztály, az első emeletiek összetorlódtak a másodikról jövőkkel. Az iskolakapu felől valaki berikkantotta: tüntetés van a városban!

               Örültem a korábbi befejezésnek, a kézilabdapálya felé vettem az irányt, legalább világosban is edzhetek egy keveset. A pályán kint nem láttam senkit, mindenki az öltöző előtt állt, felöltözve, senkin nem volt sportdressz. Laci bácsi is hasonlókat mondott, mint az iskolában: igyekezzünk mihamarabb haza menni, ki tudja mi lesz még a mai napon, hírlik, hogy néhol már a villamosok sem járnak. Engem ez nem érintett, gyalogosan sem volt több az utam hazáig egy negyedóránál. Az edzés elmaradását sajnáltam, de szót fogadtam, bandukoltam a hosszú utcán a telep irányába. Az iskolából most jött ki a lányok utolsó csoportja. Őket nem engedték el hamarabb? A szürkületben Klárit véltem látni az utcafordulóban, kisebb csoportban igen csak siettek.

               Otthon sokáig egyedül voltam, anya sem érkezett meg, pedig ilyenkor már itthon szokott lenni. Bekopogtam Zsiga bácsihoz, ő sem volt otthon. A szomszéd, Vargáné a portaügyeletről jött, oda telefonált a férje, ne várja, egyhamar nem érkezhet meg, jobbára gyalogosan tud jönni, a villamosok állnak a körúton. Tanácstalan voltam, most mit tegyek? Azon már nem is csodálkoztam, hogy Mari nem jött meg, Angyalföldről öt után szokott hazakerülni, de így nem valószínű, hogy ma sikerülni fog. Iszonyú éhség jött rám, pedig bőségesen megebédeltem az iskolában. Levágok egy vastag kenyeret, kenem a zsírral, keresem a sót. Miért nincs a helyén? Anya jön be lihegve:

– Kisfiam itt vagy? Jaj, de féltem, hogy nem tudsz hazajönni, vagy belekeveredsz valamibe. Forrong a város, tele néppel a nagykörút, vonulnak valahová. Nemcsak az egyetemisták, idősek, fiatalok vegyesen, munkások, mindenki. Olyan jelszavakat, mondatokat kiáltoznak, amiért eddig bárkit elvittek. De most ekkora tömeg, és alig látni egyenruhásokat! Mari? Zsiga? Jaj, Istenem, hogy kerülnek haza? – Leteszi a nehéz szatyrot, a székre roskad, az arcán látom, nincs jól, megerőltette magát. Miért cipelt ennyi mindent olyan messziről? Kinyitja, mutatja, csupa élelmiszer: kenyér, üveges tej, krumpli, liszt, cukor, só.

– Anya, miért? – kérdem, de közben a sápadt arcát figyelem, hogyan segíthetnék, de fogalmam sincs, mit tegyek, a szatyor tartalmát kezdem elrakni, azoknak tudom a helyét.

– Ha felfordulás van, elsőként élelmiszert kell venni, ki tudja, holnap kinyitnak-e az üzletek. Éhen nem halhatunk – mondja megadóan, ülve maradva, a kezem ügyébe adja a szatyor aljából a maradékot.

               Mari éjfél felé érkezett meg. A telepen mindenki ébren volt, legtöbben vártak valakit, no meg a híreket, mi történik itt valójában? Gyorsan futottak az új hírek: A magyar rádióból még semmi különösről nem tudósítanak, megy a szokott műsor, zene, de jött valaki olyanokat mondva:

– Forradalom van Pesten, már bemondták a Szabad Európa Rádión. – Mariból nehéz bármit is kiszedni, reszket, sír, egyre Bálintot emlegeti. Nem tudja hol van, találkozniuk kellett volna, de nem volt az üzemében sem, oda is elment utána érdeklődni. A portás szerint a fiatalok egy csoportja a belváros felé ment. Bálintot még nem ismeri. Ő mindig éjszakás, csak ma jött be korábban, nem ismerné meg, ha találkoztak is.

– Jaj, Istenem! Csak baja ne legyen! Én végig gyalog jöttem, sok ember, nagy zaj mindenfelé, azt hiszem, lövéseket is hallottam – fejezi be sírva. Nem tudtuk megnyugtatni, nem volt hajlandó lefeküdni sem, úgysem tudna aludni. Ha Bálint a belvárosba ment, ide előbb megérkezhet, mint haza, Újpestre.

– Kitört a forradalom, a rádiónál már lőnek, ostromolják a felkelők! – hallom az erőteljes felkiáltást az udvar felől. Ki lehet? A szomszéd épületben a legényszálláson főleg fiatalemberek vannak, közülük valaki? Zsiga bácsi dörmögő basszusa is hallik, már a folyosóról. Ajtó csapódik a Vargáéknál, az asszony sápítozik sírós hangon, a férje csitítja. Anya kimegy, az ő hangját is hallom:

– Zsiga! Nincs semmi bajod? De jó, hogy már te is itt vagy, Mari nem régen érkezett.

               Reggel a nyugtalan éjszaka ellenére mi korán kelünk, Marit békén hagyjuk, anya takarta be, úgy ruhástól nyomta el végül az álom, csak végigdőlt az ágyán. Gyorsan jönnek a az újabb hírek: Megállt a város, nincs iskolai tanítás, a munkahelyekre sem érdemes elindulni, a közlekedés is szünetel. A rádió ostromáról ellentétesek a hírek, de egyre több szó van a tömegbe lövő ávósokról, a fegyvert letevő és a felkelőknek átadó katonákról, teljes a fejetlenség, a kormány össze-vissza beszél. Mégis mindenki arcán az örömet látni: Végre megszabadulhatunk “ezektől”! Így mondják, ilyen egyszerűen, mégis mindenki tudja kikről van szó:

– Rákosiék, az ávósok, ez az egész rohadt banda végre eltakarodik – hallom a kapus bácsi hangját a portaügyelet előtt, ő magyaráz az egybegyűlteknek.

– És a ruszkik is takarodjanak ki! – teszi hozzá valaki éles hangon felkiáltva, az öklét rázva. Helyeslő moraj követi. Munka, feladat a telepen keveseknek adódik, csak a szolgálatban lévőknek kell biztosítani a telep működését még ebben a helyzetben is. A többiek itt gyülekeznek a kapu környékén, innen az utcán történtekre is rálátni. Mások, főleg a független fiatalok elindulnak a város felé szótlanul, határozottan. Az utcáról zsivajgás hangja tör be. Kifutunk valamennyien. Nagy a tömeg a kereszteződésben, beszélgető kisebb-nagyobb csoportok, mindenféle híresztelések futnak végig, egymásnak adják tovább, eljut a legtávolabb állóhoz is. Anya nem örülne, ha látná, hogy az utcára mentem. Megfordul a fejemben: Most alkalmazkodni kell, vagy inkább magamra vigyázni? Ennyi embernek nem lehet baja!

               Sodródom a tömeggel. A járdán, az úttesten mindenhol emberek, fiatalok, idősebbek. Olyan érzésem van, mintha focimeccsre mennék. A közeli Népstadionban egyszer a kettős bajnoki fordulóra mentem a telepi srácokkal, ott voltak ennyien. Szinte helyben topogva, centimétereket haladva jöttünk kifelé a meccs végén. Nem is volt kedvem máskor elmenni, annyit nem ért az egész.

– Ruszkik jönnek Gödöllő felől – fut végig a hír a tömegen. Sokan arrafelé szaladnak, a tömeg sűrűje már ott hullámzik, várakozón megállnak az út szélén. És jönnek is sorban, szépen az orosz páncélautók, mindegyik elején géppuska, rohamsisakos katona áll a mellvéd mögött mereven, keze a fegyver elsütő berendezésén, mögötte mélyebben a többiek ülnek, csak a sisakjukat látni és az égnek tartott kézi fegyvereiket.

– Ruszkik, haza! – kiáltanak fel a tömegben. Erősödik, ismétlődik a dühös felkiáltás. A hangzavar olyasféle, mint a focimeccsen. Öklök emelkednek magasba, fújozás, füttyszó, mintha csak a futballbíró ellen tüntetnének:

– “Ez tizenegyes! Nincs szemed? Te rohadt csaló! Kik fizettek meg?” – De itt előbb csak a fújozás és a füttyszó erősödik, majd átalakul a tömeg ütemes kiáltásává:

– Ruszkik, haza, ruszkik, haza, ruszkik, haza! – A dühödt arcok hasonlóak, mint a meccsen, de mégsem. Ott hullámzik, változik a hangulat a játék menete szerint, belefér az ujjongás, a saját, kedvenc csapat biztatása, a gólöröm mámora is, itt feltört az évek óta elnyomott keserűség, végre megszólalhat, most kell megszólalnia, mert itt jönnek minden bajok okozói, ellenük tüntet a nép. A hátrébb állók nyomakodnak, már az útra lökik az elsőket. A páncélautók sora megáll, velük szemben a tömeg egyetlen hatalmas füttyszó, már szavakat sem keres, s mint hatalmas bírói fütty, megálljt parancsol a fegyvereseknek.

               Az első páncélautó géppuskása megmozdul, szemében rémület látszik, mozdul a fegyver is, körbe-körbe a tömeg irányába. Döbbent csend lesz hirtelen. A páncélautó mélyéről pattogó vezényszót hallani. A katona még egyszer körbepásztázza a tömeget, majd az ég felé emelve fegyverét dörgő sorozatot lő. A tömeg szétrebben, a házak felé futnak, futok én is, lábam tapossák, tolnak, löknek, oda húzódok a fal tövéhez. Akkor szólal meg egy újabb sorozatlövés, most már valamennyi géppuskából. A tömeg a földre vágódik, vezényelni sem kellett, sokan egymásra estek, az alulra kerültek nem panaszolják, lapulnak, bebújnának a föld alá is. A fal tövénél huppantam le, a fejem bevertem, homlokom vérzik. Jajkiáltás hangzik, majd egy újabb géppuska sorozat. Felpillantok. A páncélautók elindultak a belváros felé. Lassan feltápászkodunk a földről. Valaki, erős férfihang kiáltja:

– A mieink ellen mennek, a felkelők az ávósokat már elkergették, lefegyverezték. Most beleavatkoznak a ruszkik! – Másik hang:

– Csak a levegőbe lőttek, nem sérült meg senki? – Morajlás kíséri, egymást vizsgálják a tömegben, hozzám is odalép egy fiatalember:

– Mutasd, öcsi, mi érte az arcodat? – Csak intek, semmi, karcolás, de már indulok futva a telep felé, velem együtt többen is, eloszlik a tömeg az útkereszteződésből.

               Végig sem tudom gondolni, mi történt körülöttem. Felerősödtek az eddig csak suttogva kimondott szavak, nevén nevezték a bajt, a bajok okozóit, ellenállnak, bátran felkeltek az emberek az elnyomó hatalom ellen. Így nevezték. Nekünk eddig a szabadságról papoltak, elnyomóknak pedig a régi rendszer urait mondták, azokat, akik nekünk – anyám mondta – ennél mégis jobb életet biztosítottak. És nemcsak a felgyülemlett, most felszabadult haragot látom az emberek arcán, valami különös fényt, derűt, nyílt tekinteteket, mosolygást, kedvességet a másik ember felé, újságolják a közös örömet:

– Végre, végre! – Egyre gyakrabban hallom a szabadság szót is, nem a kikényszerített hazug köszöntés szavát, mint eddig, a valódit, egyre többször magyar szabadságnak mondva. Bennem is kiengednek a fékek: Most már ezt is, azt is szabad majd mondani, más lehet a mi életünk? A Gábor bácsit káplán úrnak szólíthatjuk a kiránduláson is? Ott, a bővizű forrásnál nem állíthat meg a tiltó szót üvöltő hangszóró? Megtudhatom végre, kik nem akarták ünnepelni április negyedikét? Nem lesznek besúgó feleségek, s ki tudja, milyen titkos foglalkozású apák. Pali is olyan lehet, mint bármelyik gyerek, aki büszke lehet az apjára? S nekem sem kell szégyellnem apámat, tisztelhetem holtában, s ha minden úgy alakul, nekem is lesz teljes családom, Zsiga bácsit elfogadhatom nevelőapámnak, hiszen, ha meggondolom, eddig is az volt félig-meddig.  Megdőlhet anyám igazsága: nem alkalmazkodni kell, csöndben maradni – jobb, ha inkább nem is szólunk, csak tűrünk –, hanem egyszerűen élni lehet, örülni a jónak, a szépnek, szeretni, akit nagyon lehet, érdemes szeretni, de tisztelni a többieket is. Figyelem magam: Olyan dolgokról gondolkodom, amiről még sohasem. Pedig hallottam hasonlókat, csak nem volt hozzá közöm. Inkább előírás volt, a jövőbe vetített tökéletes világ vágya, tanították, és ezt hazudtolták meg naponként. Melegem lesz, nem kívül, belül érzem. Átjár valami tökéletesen jó érzése. Valaki szólít, igen így van, jól gondolod: Szabadon szeretni, tisztelni. Mintha újra belém költözött volna az a pünkösdi Lélek. Majd ezt hallom: Csak nyisd ki a szemed, jól vigyázz! Azok a fegyverek az előbb még csak a levegőbe dörrentek…

               Józanabb leszek: Igen, még itt vannak az oroszok, a katonák, a fegyverek tömege. Most a belváros felé indultak. Anyámhoz megyek sietve. Munkába nem mehetett, otthon tesz-vesz, gondoskodik rólunk. Együtt aggódik Marival Bálintért, ott a helyem, velük.