Címke: irodalom

El Greco

 

Candia! Istenem!
A mólóra felcsapó eszeveszett hullámok feketés-jégkék tajtéka
Az utcák, sikátorok motoszkáló puhaságában surranó türelmetlen szellők
Hegyekről esténként lezúduló rózsaszínes napkorong-fonatok lágyító tüze
Égő szemekből csapkodó villámlások neuron-feszültségében születő életek…

Ó Kréta! Te hatalmas dinoszaurusz-formájú lélek-csontváz!
Hát képes voltál tengermély-méhedből aranycsóvát szülni?
Persze magad se tudod, vagy éppen csak Te, hogy hogyan és mikor…

Eljött egy ragyogás az isteni szikra fényes forrósságával
A fehér galambok szárnycsapásaiból a Napkorong Szentlélek-tüze sújtott le
………………………………………………………………………….erre a Világra

Mióta igazán magamra eszméltem járok arra amerre te bandukoltál
Poros kavicsos utak olajfaligetek fennsíkok és hegyek meredélyein
A szikkadt szárazság ízével mindenféle kékség-foszlány rongya alatt
Színeket a test mély sötétségeiben is fakasztó élet-zaklatottságokkal
…………………………………………………………………………….eltelve…

Magamban imádkozva de igazán a settenkedő tettetést kisöpörve
Templomocskák tétova harangkondulásaira zsigerekben megszeppenve
Aranylóban haló Krisztust arat esténként a hegyek mögött lebukó Nap
Ikonokba zuhantan tárva ki szent köntösét a hitté vált táj és zengi a dalt
…………………………………………………………a csendesülő sós szélben – mindörökre…

A kéz és idegszálak összes elme-villanásában ott a krétai-égei gyökér
Lélek-vér csöppen a kárminvörösbe élet-aranyat szülnek a szent testek
Bársony-tapintású arcok gyengéd csendes-könnyes monológjaiban kezek mellek
Kibomló hús-szatén fonataiban születő szent-titkos szerelmek üzennek
………………………………………………………………………..a szenvedélynek…

Érzelem-lángok csapnak fel ostoba áhítatos szépséges rút arcok kezek fejek fölé
A menny szívja ki belőlük gonoszság-maradékuk áporodott dög-levegőjét
Szitáló keselyűk szárny-csőr-csattogásai hallik és zuhan a fülekbe Oros Idiről
Velence romosan lomha locsogós sikátoraiban felordítva ébreszti fel
…………………………………………………………………….az elkényelmesült Istent…

Harsonaszó zúdul alá hol érzéki hol meg rettenetesen bőgőn szerteszét sodorva mindent
Embert emelő eszmék szertelen üvöltései törnek darabjaikra züllött-szent tanokat
Hol vagyok ti akik megmagyarázzák ki mikor miért szent és hogyan is kell viselkedni
A vásznon a festőnek kiérdemelve belterjes nagyságát cikornyába dugott bűzös
…………………………………………………………………………………….inkvizítor-lábaitok előtt

Mert isteneknek és zseniknek is jár a primavera sőt nekik jár csak igazán a felhő-körtánc
Boticelli után szabadon andalogva kertek forró párás légkörében szerelmesen csókolózva
Élni és tüzet vinni gesztusokkal indulattal belevágva az élettelenbe az öröklétet
Lándzsák ezüst-tört szilánkjait égzuhataggal megcsorbítva téve csodát ég alattiakkal
…………………………………………………………………………..hogy látva lássanak…

Megvessék levessék torzult morálok mintázta pucér bőr-maszkjaikat, álarcaikat
Grimasz-lelkű parancsnokok vérpettyes ezüst vértjein vágódjon hanyatt a kegyetlenség
Fonjanak örökélet adó borostyán-koszorúkat megalázott szerelmes nők haj-fürtjeibe
Barna színű szemek sós-áradatában felszáradva vesszenek  el koholt bűnök a koponyák
……………………………………………………………………….megvakult szemüregeiben

Mert az önmagát félreértő és nagyságossá tévő haláltól remegő ember-torzó lelkében
Végzetesen meghasadt az égi-földi színek csendesen ragyogó játékos ölelkezése
Temetési pompák fényes-fekete ragyogásaiba fúló Isten irgalmát leső elsápadó arcok
Romhalmazai az örök ég túlvilági kékjébe vágyódó tekintetekkel kétségbeesve könyörögnek
……………………………………………………………megbocsájthatatlan bűneik feloldásáért…

S közben a pokoli földi színpadok erőszak-ármány játékai mocskos-szennyezett felhő-Szemfödeleket építettek az amúgy folyvást tárulkozni vágyó mennyek kapui elé
Alatta sorakoztatva a mindhiába halt vértanú-lelkek Istenért esedező seregeinek áradatát
A Soha világába rúgva az Ötödik Pecsét földi ítéletének érettük való eljövetelét
…………………………………………………………….mert már hiába a kiáltások is…

De egyszer csak iszonyú isteni igazságtétel zúdulva az emberre felrobbant a „Hatodik Pecsét”
„A nap olyan fekete lett, mint a szőrzsák, a hold pedig olyan, mint a vér”
Az ég „mint felgöngyölt könyvtekercs” őrjöngve zúdítja azóta méreggé lett gyilkos levét
Mely elől „A könyörületesség Madonnájának” keserűen fekete leple sem véd
………………………………………………………………se urakat, se földönfutó szenteket…

Az aranyló testeken átüt a halandóság a portrékon a szemekben a ki nem mondott szavak
Folyama árulkodik a pantokrátor ikonszemű festő ellenállhatatlan ecset-csapásai által
Nincs kegyelem csak kifelé-befelé szembenézés minden szépséggel és borzalommal
Hogy az ember halhatatlanság-hitébe öltöztetett lelke ha csak erre való akkor igenis
………………………………………………………………..pokolra jusson…

Kétkedő tekintettel nézed bizonytalan kezekkel tartod az elkerülhetetlen végső állapotba
Jutott emberi mimikára képtelen örök feledésre ítélt egykor gondolkodó koponyát
Ó Francesco hát ennyit érünk mi Istennek világnak hisz túlél bennünket a fény és a sötét
Pedig te is hogy tudtál szeretni hinni zarándokolni imádkozni és mily magasra tartottad
……………………………………………………..Krisztus kereszten is ölelésre nyíló karjait…

Itt e Földön ahol azóta is zakatolnak kattognak süvöltenek a gyilkolásra szánt gépek
Vérontásra idomított agyak uszítva üvöltve mozgatnak bábként rángatódzó életeket
Megfosztva kifosztva ruhától értelemtől mindörökre tudattalan vértanúságba hajtva
Egy poszt Szodoma Gomora világba terelve és ott öngyilkosságig dagonyáztatva
……………………………………………………….ígérve megszegve hatalmat és boldogságot…

Senki sem néz már le a lóról megszaggatva köpenyét szeretettel mosolyogva
A koldus meg már nem áll meg előtted csak félősen hunyorogva ütéstől tartva
És az ég sötét felhői sem nyitnak utat a mennyei kékség világító jóságának
Mint ahogyan azt Te láttad lehunyt szemhéjad nyomán megmutatva mindenkinek
………………………………………………………akik még idelent szenvednek…

Hanem Toledo az maga volt a hánykolódó fékevesztett fekete-sötét ragyogásba
Bújt égbe kiáltó indulat-zene mintha a pokolból robbant volna elő egy tomboló torzó
Ezüstösen villogó épület-lándzsáival ostromolva a végső csapásra készülődő
Elsötétített utolsó ítéletet földre ráncigáló Isten büntetését hozó örvénylő eget
…………………………………………………pofon vágva a hiábavaló értelmességet…

Túláradt kiöntött és összeölelkezett Styx folyama a félreérthetetlen égi üzenettel
Kettős utolsó kenettel megáldva a mennyet földet káromolva gyilkoló embert
Hát nesze itt van neked a te igazi Mennyei Jeruzsálemed magadnak építetted
Lakd be töltsd meg boldogsággal könnyű lesz hiszen pontosan olyan rettenetes
…………………………………………………..mint te voltál vagy és leszel…

Áthullnak az időkön az esők és az Ige folyvást zeng a Mindenség zenekara által
Mert a végső apokalipszis lelkiismeret-fodraiban is ott szunnyad a megváltás dallama
Ártatlanságban lubickolva mint kisdedek imádásától ködösülő szent szeretet-szemek
Igazi öröklét-üzenetében és majdan amikor megáll egy kisfiú az ajtóban hogy önfeledten
………………………………………………………fényeket hozó szénparazsat fújjon…

 

 

(Illusztráció: Kiss Tamás alkotásai: Hommage a’ Greco 2023)

 

Éjszaka Málta felett (regényrészlet)

Ruthnak neveztem el útitársamat, aki szemtakaróval arcán és homlokán az alig észrevehető forradással alszik a repülőgép hajtóműveinek monoton zúgásában; az előttem lévő monitoron Máltát jelzi a zölden világító piktogram, a dél-afrikai légitársaság járata a Földközi-tengeri szigetország felett célozza meg a líbiai sivatagot, hogy éjjel hosszában átszelje az afrikai kontinenst. Az éjszakai repülés zsibbadt félálmában könnyű elképzelni a Golden Day’s luxustengerjárót, ahogy a verőfényes nyári reggelen befut a valettai Grand Harbour-be, az üdülőhajó fedélzeti teraszán Ruth és John éppen kávézik. A lélek, ha úgy adódik, érzékeny rezonanciával képes előhívni az emlékeket, például ennek a máltai utazásnak a ködképét; erre az említett útvonal nem lehet elegendő magyarázat, tudniillik az ember ritkán választhatja meg álmai helyszínét és cselekményét, de szomszédommal mégis ez történik. Ruth álmában az öböl vízén szivárványosan csillognak a hajómotorokból szivárgó olajfoltok, a tengerjáróktól távol, a partközeli földnyelvek hasítékaiban drága jachtok és viharvert halászbárkák horgonyoznak, egész nap parttól partig cikáznak az izgága vízitaxik. A kikötők közti félsziget csúcsán az égbolt túlságosan is kék hátteréből emelkedik ki a Sant’ Elmo-erőd, ez a szabálytalan csillagalakú hatbástyás citadella az ezerötszázas évektől védte szigetet, manapság háborús múzeum, de az erődítményt semmiképpen ne tévesszük össze a nápolyi sziklákba vájt névrokonával.
Amennyiben házastársunkkal, esetleg szeretőnkkel járunk Vallettában, valószínűleg Ruth-hoz és John-hoz hasonlóan mi is egész délelőtt kézen fogva sétálnánk az óvárosban, frissen facsart narancslével csillapítanánk szomjunkat a zajos piacon és az egyik bodegánál megkóstolnánk a „cannolót”, ezt a szicíliai eredetű, ricottával töltött sült „tésztacsövet”. Természetesen, jégbe hűtött édes moscatot innánk hozzá, aztán a melegtől és a bortól megrészegülve kótyagosan csókolóznánk a szűk sikátorokban, cinkos kíváncsisággal kémlelnénk egymás arcát, mint Ruth és John, az ifjú nászutasok. Alkonyatkor felkaptatnánk a Barakka-kertekhez és a teraszok magasából jól kivehetnénk, ahogy párhuzamosan futnak a hosszirányú középkori utcácskák, amikre merőlegesek az itt-ott meredek lépcsőkkel könnyített közök, s emiatt fentről úgy láthatjuk, hogy a közvilágítási lámpák négyzethálója fogja össze várost, mint modern épületeket a szilárd, de mégis hajlítható vasbetonszálak.
Ha dezertálunk Ruth álmából és csatlakozunk az Airbus ébren lévő utasaihoz, akik unalmas filmekkel, ostoba videojátékokkal múlatják a kilátástalannak tűnő időt, a mélyben felfedezhetnénk a tripoli kikötő lámpasorának homorú ívelését, ahogy az Al-Shat Road-on cikk-cakkban követi az öböl hajlatát, s ez a szabályozott rend az Al-Kumish Road-on törik meg, ahol a világító pontokat éhes vadállatként elnyelik a városi park fáinak lombkoronái. Ha mindezt mégsem látjuk, annak oka nyilvánvalóan az, hogy a stewardessek Róma után kedves határozottsággal lehúzatták az utasokkal a kabinablakok redőnyeit, kikapcsolták a fedélzeti fényeket, s ezzel jelképesen éjszakai nyugodalmat rendeltek el, így csak a menekülési útvonalat jelző fehér vonalak derengenek az ülések közötti keskeny folyosón.
Hogyan került Ruth a München-Johannesburg járatra? Látszólag, erre kérdésre egyszerű a válasz, a bajor fővároshoz közeli Starnbergben látogatta meg zimbabwei barátnőjét, a városkáról érdemes megjegyezni, hogy hajózható tavával, kellemes erdei környezetével a müncheniek kedvenc kirándulóhelye; a távolban az Alpok hófödte süvegcukor csúcsai pontosan olyan szépek, mint a havas hegyek a jó ízlést nélkülöző nappalik giccses posztertapétáin. Ruth és Rebecca iskolatársak voltak a fehérek harrerei magániskolájában, ebből a jó hírű intézményből eredeztethetjük barátságukat, amit az eltelt évtizedek alatt is megőriztek, s ezen az sem változtatott, hogy Rebecca férjhez ment az alpesi ház nappalijában vidoran sört vedelő tagbaszakadt bajor férfihez. Megismerkedésükkor Martin tigrishalakra horgászott a Kariba-tónál, a Zambézi-folyó kétszáz kilométer hosszú és negyven kilométer széles víztározójánál; Rebecca akkor az ottani Caribbea Bay Resort recepciósaként dolgozott, innen a házastársi elfogadássá szelídült szerelem.
A hatalmas kiterjedésű mesterséges tó létrejöttét a múlt század ötvenes éveiben határozta el a brit fennhatóság alatt álló dél-rhodesiai állam, hogy a duzzasztással lezúduló irdatlan víztömeggel forgassa meg az újonnan épülő vízerőmű turbinalapátjait, hogy a generátorok szorgalmas zizegésükkel hasznosítható villamosenergiát termeljenek. A gigantikus völgyzárógát többéves megfeszített munkával készült el, s ezzel a betonmonstrummal lezárták a Botererkwa-dombok hosszan bevágódó meredek oldalú szurdokát, egyúttal a gát gerincén átvezették a karbantartó- és összekötő utat a szomszédos Észak-Rhodéziába, amit ma Zambiaként találunk meg a térképen. A Kariba elárasztásakor a halászó, vadászó, növénytermesztő bennszülött batonga törzsi falvakat – az ott élők felháborodott tiltakozása ellenére – a magasabb fennsíkokra telepítették, a vadonélő állatokat többségét pedig igyekeztek kimenekíteni a környék nemzeti parkjaiba.
Ruth és Rebecca hétköznapjai egyformán kezdődtek, reggel iskolatársaikkal együtt felszálltak a menetrendszerű mustársárga iskolabuszba, a kényelmes jármű a kertvárosi negyedekben szedte össze a fehér diáklányokat; a sofőr az elegáns egyenruhába öltözött  ifjú hölgyekkel megkerülte a belvárosi parkot, ahol a Chapman Golf Club tagjai már a korai órákban megpróbálták beütni tömör kislabdáikat a gondozott gyep zászlókkal jelzett lyukaiba.
A lányoknak a hajdan kiváló játékos női trénerük irányításával hetente háromszor volt field hockey edzésük, a hajlított végű, tenyeres oldalon lapos ütőkkel kitartóan gyakorolták a gyeplabda támadási kombinációit. Ha a lelátóról alaposan megnézzük a lányok barátságának e fontos helyszínét, megállapíthatjuk, hogy a játéktér szinte olyan, mint a biliárdasztal hibátlan zöld posztója, persze, nem véletlenül, hiszen a fekete kertészek már hajnalban nyírták a gyepet, locsolták a pázsitot, és a mészporos kiskocsival javítgatták a kifakult fehér vonalakat.
Meccsnapokon a frissen vágott fű fanyar illata lengte be a pályát, Ruth pólóból kilátszó karját jólesően cirógatták a délelőtti napsugarak, a csapatok bevonulásakor ütemesen tapsolt a közönség. Ruth intelligens, jó tanuló volt, de csak évtizedek múlva, a párizsi operában ismerte fel és azonosította Bizet Carmenjének közismert dallamát, amit torreádor-indulóként emlegetnek. Élünk a rosszindulatú gyanúperrel, hogy Dél-Rhodéziában, a majdani Zimbabwében akkoriban talán kevesen járatosok a zenedrámák világában, viszont az igazság kedvéért tegyük hozzá, Salisburynek, a későbbi Harrerének nincs operaháza és a komolyzenei koncertek sem voltak túl gyakoriak.
A gyeplabdapálya nézőtéren üldögélő mamák és nagymamák ugyanitt, ebben a patinás high-schoolban tanultak, így jól ismerik a gyeplabda minden csínját-bínját, tehát nem véletlenül dobognak a lábukkal, amikor a házigazdák a mérkőzés elején egy „szerencsés kanalazással” megszerzik a labdát. Az ellenfél védelmében kitör a pánik, langaléta kapusuk hiába nyugtatgatja társait, azok feleslegesen lökdösődni kezdenek, ezért a bíró büntetőkornert ítél ellenük. A kékmezesek – a szabálykönyv előírása szerint – az alapvonal mögé vonulnak, hogy a beadáskor kirohanjanak a felrajzolt félkörig, hogy megpróbálják blokkolni a hazaiak várható kapura lövését.
Egyik bevetődő játékosukról Ruth elé pattan a labda, aki rutinosan féltérdre ereszkedik, hogy előkészítse csatártársának az újabb lövést, de az ellenfél védője mindenáron szeretné ezt megakadályozni, ezért hevesen mozdulatokkal igyekszik Ruth elől elkotorni a labdát, eközben szabálytalanul magasra lendíti az ütőjét. Ruth a későbbiekben úgy meséli, nem érzett fájdalmat, sőt, az ütő csattanását se hallotta a homlokán, csak süketen zuhant, zuhant, zuhant egy kiszáradt kút feneketlen mélységébe, Rebecca kétségbeesett, hangos zokogását sem hallhatta.
Ruth kábán hátrasimítja haját zimbabwei házuk hálószobájában, ujjaival hozzáér homlokán a heghez, az alig látható forradás már annyira hozzátartozik az arcához, mint az apró szeplők a járomcsontjának a bőrén, az ágyban jeges félelemmel hallgatja a nyitott ablakon bezúduló válogatott szidalmakat. A gyakran kimaradó áramszolgáltatást helyettesítő aggregátort ismeretlen tettesek két napja megrongálták, John a függöny mögül lesi a szurokfekete udvart, kezében az édesapjától örökölt Remingtont szorongatja, Ruth csendesen fohászkodik, férje nehogy elsüsse a puskát, mert annak beláthatatlan következményei lehetnek.
A környékbeli hírek nem sok jót ígérnek, az éjjeli látogatók a házak felgyújtásától sem riadnak vissza, a farmerek bennégnek a gyorsan terjedő tűzben, vagy kifutnak a bosszúra éhes földfoglalók karjaiba. A napokban emelkedett törvényerőre a zimbabwei kormány telepeseknek szóló ultimátuma, mely szerint, ha a fehér gazdálkodók nem mondanak le önként birtokaikról, fekete honfitársaik kiszámíthatatlan haragjára kell számítaniuk.
A farmerek igazságtalannak és felháborítónak tartják az utóbbi időkben történteket, családjaik a gyarmatosítók harmadik nemzedékéhez tartoznak, ők már itt születtek Afrikában, úgy érzik, ez az ország az ő szülőföldjük is. Az tagadhatatlan, hogy a fekete lakosságnak szabadságot, de az egész társadalomnak békétlenséget hozó választásokig, a fehérek túlságosan kiváltságos életét élték, ezért nehezen fogadják el a dolgok ellenkezőjére fordulását, mégsem akarják elhagyni az országot, de végül a fokozatosan növekvő társadalmi légszomj és az életüket egyre inkább megkeserítő veszélyérzet erre kényszeríti őket.
Az emigrálók közé tartoznak Ruthék is, akik az utolsó pillanatban  készpénzre  váltják ingatlanjaikat, földjeiket, hogy áttelepedjenek a biztonságosabbnak vélt szomszédos Dél-Afrikába, a zimbabwei gazdálkodást külföldről importált locsoló berendezések forgalmazására cserélik. Nincs okuk panaszra, új barátokat is találnak, mégis, ha naplementekor Ruth a kertjükben üldögélve behunyja a szemét, az eladott dohányültetvények alkonyi horizontját látja és lelkében ott sajog az elveszített múlt hiánya.

(Kép: Paul Klee)

A vidámpark vége

Egy éjjel a tengerpartra vezettem
télen,
és ültem és lestem a leégett mólót,
és csodálkoztam, hogy miért hagyják így állni
a vízben.
Szeretném, hogy eltakarítanák onnan,
robbantsák fel,
tüntessék el,
töröljék ki;
hogy ez a móló ne látszódjon ott többé.
Hiszen rendszerint őrültek alszanak csak
a leégett vidámpark területén…
Ez árulás, mondom, robbantsátok fel ezt a rohadt izét,
tüntessétek el a szemem elől
ezt a sírkövet a tengerből…

Az őrültek találnak majd máshol odúkat,
ahová bevackolódhatnak.
Ezen a mólón sétálgattam
8 éves koromban.

Márkus László fordítása

 

Csontváry 170

 

Magányos cédrus

A pasztellszínek íze és hangja

A patikus géniusza
A kontaminációk koordinátái között
Volt kénytelen kibomlani.
Mint egy hókristály-orchidea.
Gordonka és hárfa. Lángra lobbant este.
A szimultaneitás vezette.
München és az energia.
A tekintély és a tartózkodás a szesztől.
Mosztar és Taormina vöröse
A legszebb piros, ami valaha lángolt
A hidak alatt folydogáló tükör felszínén.
Akár a szublimált gondolkodás.
A sárgába megágyazott bordó sűrű vére.
Elnyelt minden melankóliát és rezignációt –
Hogy az ég kékje voltaképpen a folyók énje?
Mint a felhők közé emelkedő tények.
A szárny nélküli szaxofon dala,
Reneszánsz ének.
Élteti a néző szépség-igénye.
Mint behajtott könyvlapok: a teljes élet.
A tenger fölé kiterjesztett erény, ítélet.
Hideg, de üde morál. Angyali kagylók s lények.
A táj, mint összeszőtt fények.
Lila bogár. Gránit impresszionizmus.
Zöld kerub, lombkorona-lélek.
S mire a Nap-út közelebb érne,
Tél lesz.
S végül ecsettel rajzolt gregoriánt
A Vezúv őzikéje.

 

(Illusztráció: Csontváry Kosztka Tivadar: Magányos cédrus)