Címke: irodalom

Hol a Nap

 

∞ Úlfur Eldjárn: Þið munið eftir Mjallhvíti és Hvenær dóstu fyrst? (Yfirvofandi, 2009)

Leesett a Nap. Várták, hogy visszaessen. Nem esett. Elindultak megkeresni. Keresték a Napot. Mentek, ha jött valaki, megkérdezték, hol a Nap. Fönt. Hol a Nap. Fönt. És így. A Nap nem kereste őket. Nem esett vissza. Hol a Nap. Ha jött valaki, várták, mondja a Napot. Nem mondta. Elindultak, vissza. Nézték az ablakból az eget. Hol a Nap. Bent?

Várták a Napot. Elindultak a fürdőszobába, a hálószobába, a nappaliba, a konyhába. Keresték a Napot a fiókokban, a szekrényekben, az ágy alatt, a legfelső polcon. A gitártokban. A gitár belsejében. A lámpaburában. Az izzóban. Könyvek lapjai között. Olvasták egy könyvben, Nap, de az nem a Nap volt. Meg kis betűvel is írták.

Leesett a Nap. Nézték a Napot az ablakból, hogy leesett-e, leesett volt. Leírták valahová, Nap, nagybetűvel. Elolvasták. Felolvasták egymásnak, Nap. Nem a Nap volt. Kinyitottak egy könyvet a Napról, tele volt rajzolva meg írva a Nappal. Nézték, olvasták. Magyarázták, értelmezték. Hol a Nap, kérdezték a könyvtől. Fönt. De nem.

Egyre sötétebb és sötétebb lett, ahogy keresték a Napot. Felkapcsolták a villanyokat. A lámpafényben sem a Nap volt. Írtak egy könyvet a Napról, reggelig. Felkelt a leesett Nap. Estig olvasták. Szép könyv lett a Napról, de nem a Nap volt, csak betűk, amiket becsuktak a könyvbe, a könyvet a polcra. A szekrényt is becsukták.

Leültek a gitárhoz, az egyik játszott, a másik. A zenében sem a Nap volt. A Napról írt és a nappal írt dalokban sem. Hol a Nap. Elindultak megkeresni. Mentek és mentek, ha valaki jött, figyelték, látja-e a Napot, de nem tudták, látja-e, mert ők nem. Hol a Nap, kérdezték, fönt, hol, fönt, hol. De a leesett Nap leesve volt. Fönt nincsenek leesett Napok.

Várták a Napot. A Nap nem várta őket, lement. Ültek a lement Nap alatt, benéztek egy ablakon. Kinéztek az ablakon, akik bent voltak. Hol a Nap. Lent. Majd holnap fent. De már holnap volt. Napok óta holnap van. Valakik kinéztek egy másik ház ablakán. Benéztek rájuk. Ők nem mondták a Napot. Most Hold van. Nézték a Holdat.

De nem volt Hold. Leesett a Hold? Várták, visszaessen. Nem esett. Elindultak megkeresni. Keresték a Holdat. Mentek, ha jött valaki, megkérdezték, hol a Hold. Fönt. Hol a Hold. Fönt. És így. Vagyishogy nem sokan voltak kint. Bent vannak. Benéztek egy ablakon. Ajtón nem tudnak benézni. Bemenjünk? De a bentek kívülről be vannak zárva.

Ültek a háznak az ablaka alatt és várták, kinyissák. Bent kinyitottak egy könyvet a Holdról. Hallották, hogy a Holdról olvasnak egymásnak. Reggelig. Vagyishogy reggelig hallották. Azután a Napról hallották, de leesett Nap és Hold van, azokról meg nincsenek könyvek. Elindultak, megkeressék a bentjük, de nem láttak be az ablakokon.

Nem voltak jó kulcsaik. Nem tudtak benézni az ajtón. Nem voltak emberek kint. A leesett Nap nem adott fényt, a leesett Hold nem adott fényt. Nem volt fényük. A kicsi csillagok a földön legelésztek. Üresek voltak a hátizsákjaik. Üresek a lámpáik. Nem volt a zsebükben piszok. Nem voltak gitárjaik. Egy se. Üresek voltak a kulcsaik. Nem volt leesett Napjuk.

Nem voltak holnapjaik, de akkor milyen nap van. Üresek voltak a fények. Üres a Nap. Nem voltak csomagjaik. Nem voltak valakik, akik jönnek. Nem volt menésük, nem mentek. Hol a hol. Nem voltak kérdéseik. Keresték volna a kérdőjeleket, mert azok olyan fizikai dolgok, biztos meg lehet fogni a kampójuk, de nem volt elindulásuk. Próbáltak elindulni. Nem volt próbájuk.

Kenyérért fognak koldulni az úton? Kérdezte egy valaki, aki nem volt. Nem voltak kenyereik, valóban. Üres volt a kenyérfiókjuk, a kenyérzsebük, a kenyérablakuk. De annak a valakinek se volt egy kenyere se, aki nem volt. Nem tudták, mit csináljanak, de nem volt nem tudjákuk. Hol a Nap, ott, ahol a Hold, hol a Hold, ott, ahol a bent, hol a bent. Kint? Ki zárta be a bentjüket?

És az egyik kulcs akkor kinyitotta az ajtót. Bement az egyik, bent volt. Bement a másik, bent volt. De az egymás nem jött. Egyik, másik, egyik-másik. Az egyiknek három ablaka volt a nappaliban, a másiknak négy. Az egyiknek sárga rongyszőnyege volt az előszobában, a másiknak türkizkék. Az egyiknek kerek étkezőasztala volt, a másiknak ovális.

Az egyiknek nyitott könyv nézelődött fölfelé az asztalán, a másiknak csukott, önmagát olvasó. Az egyiknek madármintás ágyneműje volt, a másiknak felhős eges. Az egyiknek a fürdőszobában volt a vécéje, a másiknak külön. Az egyiknek amarilliszei és pillekosborai voltak, a másiknak ökörszív és datolyaparadicsom palántái.

Az egyiknek Úlfur Eldjárn szólt a teraszon, a másiknak Dinnyés József. Az egyiknek a füzetébe kígyókat és tüskéket rajzolt egy ötéves kislány, a másiknak Kundera-idézetek és néhány zen koan volt a parafatábláján. Az egyiknek templomra nézett a konyhaablaka, a másiknak egy másik, távoli ablakra.

Az egyiknek litván sutartinė szövegek és kották voltak a mappájában, a másiknak egy szanszkrit mantra a hűtőszekrényén. Hol az egymás? Néztek ki az ablakaikon, néztek be a könyveikbe. Néztek be az ablakaikba, néztek ki a vörösfenyők tobozaiból. Néztek és néztek. Üres volt a nézésük, nem volt? Üres volt az egymásuk. Nem volt. Egy egymásuk se.

És az ajtót bezárták. És a kulcs kifelé már nem volt kulcs.

2017. 10. 01. 7: 35–2018. 03. 29. 6: 37: 42–2018. 03. 31. 6: 06: 36

 

(Illusztráció: Freydoon Rassouli: Soul’s Journey)

Okkal; Vakond

 

Okkal

Vagy ok, vagy nem ok
Az, hogy vagyok
Nem vagyok oktalan
Talán egy kicsit dologtalan

Nem vagyok okos
Sokkal inkább kos
Ha bosszantanak mindig ok
Hogy Fejjel a falnak szaladok

Néha bajok okozója
Gyermekek homokozója
Magam okolom
Ha nincs is okom

Ide-oda fordulok
Olyan is akad, koldulok
S lehet ez néha sok(k)
De van, kinek pont ok!

 

Vakond

Nem kecses alakom
A föld alatt lakom
S én magam ásom
Saját önnön lak-ásom

Kényes földmunka
Egésznap unva
Kertedet feltúrva
Tűrve hideget-meleget

Szeretnek, utálnak
Nem neveznek butának
Ügyesen kaparok
A vendéged maradok

Ha kirúgsz akkor is.

 

(Illusztráció: Margaret Isobel Wright: Children in a Sandpit)

Luis Cernuda: Fáradt vagyok

Tollat növesztett rám a fáradtság,
szépet, mint a papagáj tolla
azé, aki repülni nem tud vele,
csak folyton gagyoghat róla.

Fáraszt, hogy hirtelen a semmiből
romokként fekszenek a házak;
fárasztanak engem a dolgok, amik
selymes lüktetéssel fordítanak hátat.

Maga az élet az, ami elfáraszt engem,
a halálhoz erőt kéne magamon vennem;
belefáradtam, hogy fáradtnak kell lennem,

és életem könnyed tollak közt, bölcsen,
mint az ismerős, szomorú papagáj, töltsem,
a papagáj,  ami örökké fáradt bennem.

Bakó Judit fordítása

Illusztráció: Paul Klee

 

 

São Roque; A kötéltáncos

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

A SZÁNDÉK; A PISZKOZAT KÉRDÉSEI; VASÜNNEP; VAN, MERT VAN

 

A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

 

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

 

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

 

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

Szemétdomb (részlet I.)

Eee… nézd csak!
Mit?

Én meg nem nézem
Kit érdekel.                              hagyjál békét
Hát jó. legyen úgy               ahogy na e

Beesteledni látszik az égboltozat, valaki zsebre teszi a Napot.

Sok fity-firitty kezd ficánkolni fenn, csillag alakú Izék meg Szatellitek, különös alakzatokban.
Formaalkotáshoz

Ne higgy neki!

Ez a te dolgod.

Egyre inkább esteledik.
Repetitív-tétova módon a felhők peremfelületein felemás sugárnyalábok halnak el, lassan sötét, sőt, már sötét van.

A világossághoz bináris kapcsoló: az a gomb, igen. Ne, ne azt… azt. Úgy. Igen. Várj. De, most jó. Nem. Kifogyott. Várj. Most próbáld. Most jó. Nem. Francba. Elromlott.               Segítsek?

Csak Ki-Be / neeeem, nem így, rosszul csinálod.

Műanyag gombok.
Értelmetlen.
Igen… tudom-tudom.
Billentyű

A rohadt életbe

Ejj de pelyvás a levegő CO CO
Jajj de kényelmetlenül érzem magam most így, ahogy.

– Bolygók imbolyognak, akár a gombolyag.
Micsoda véletlen.
Ch.

– A csillagok fényt bocsájtanak ki, igen.

– Olyan kesze-kusza az egész. Vagy ilyen húzd meg ereszd meg a dolog.
–  Rendetlen.

– Szemét
– Az egész egy nagy börtön! Rácsok!
– A ló túlsó oldala

– A csillagképek, mint anyajegyek, szétterülnek a tervezőasztalon.

– Szemét
Sötét.
– De hát… de… na most…
– Pszt.
– Naaa.

– Befejezték feketén a munkások a munkát a szeméttelepen. Egy köpcös úr állítja le ebben a pillanatban a markológépet, nem tologat és nem egyenget ma már több dombot ide-oda. Valami 8 órás szórakozást dúdol magában, félhangosan. A mellékbódé felé tart, ahol már söröznek páran. Tízperces rövid csapatépítés ez. A főnök veszi ilyenkor egy tálcával a napi adagot. Elkényezteti a társaságot. Muszáj.
– Egyre sötétedik.
– Az ellentétes irányból is érkezik valaki. Éppen a gumiégetést hagyja abba, amúgy is allergiás reakciókat vált ki nála a sűrű füst orrlyukain való átszűrése, az inger köpettávolításra készteti.
– Titokban az összes munkatársát lefikázza.
– Tócsa
– Tájkép. Csendélet.
– A szél feltámadt, és haragosa a térnek. Szatyrokat futtat, melynek fülei beleakadnak egy rozsdás Rottweiler-láncba és egy hipós üvegbe.
– Rongy
– Az összes egy…
– A feltúrt földön a kajamaradékok romlott elegye penész-kolóniákat hozott a világra, melyek életet adnak megannyi további élőlénynek.
– Egyfajta teremtés.

– Sac per

– Egy fémkábel gubancolódott rá egy magányos bicikliküllőre.
– Egy bizonyos baktériumtípus a fogkrémet bontja le.
– Egy halom hasított fa.

(…)