Címke: irodalom

Talán álmomban sírtam; Borod keserű egészen; Letakartam tövises növénnyel

 

Talán álmomban sírtam

Amikor tegnap kiléptem a házból, jegenyéket láttam,
hol nincsen útja az énekeknek,
ahol a seregélyek robogva leszállnak a karós hegyre,
előttem hullott le minden, ezt most képzelem,
mintha rozsdűlőt temettek volna szenes bőrömbe,
Császló medrét kémlelő bokrokat, selyem-lépcsőket,
fák kérgére írt nevet, sóhaj nélküli violákat,
egyszer csak egy rigó aludt az árnyékomon,
olyan öreg s oly fáradt,
akár az anyám, aki Gyümölcsoltó Boldogasszonykor
számolatlan kapavágással szedte ki a szőlőt a földből,
hajtotta el kacorral az eleven gyökereket, szakállakat,
és hagyott a gyepű mellett,
ruhám átázott, arcom vizes, talán álmomban sírtam,
talán ébren, nem volt délelőtt, nem volt délután sem,
néztem az öröklét csillagaihoz csapódó lepkéket,
ahogy kövekként zuhogtak,
mégis valahogy más volt minden, a levelek érintése,
fényképek, feketelábú szitakötő potroha,
ahogy a mellemet szívig kirágták csíkos-ruhás méhek.

 

Borod keserű egészen

Délelőtt messze nézel, délután semmit sem kívánsz,
vagy csak nyárfalevelet, hadd remegjen,
szél hordja-viszi át tenger fövenyén, kihaló falukon,
és te fölébe hajolsz, akár egy elhagyott hangya fölé,
próbálod szőlőre szitálni a permetlevet,
égbe röpíteni a kémény füstjét, hódolatra készen,
a kiszebábok szalmaarcát ott, a folyó mellett,
belefájdul az életed a tavaszba, busz röpít át a Rábán,
a városon, a hegyközségen, a lefüggönyözött szobán,
felelni nem tudsz semmit, beléd szorultak a szavak,
emlékezetből járod a Herpenyő csárda helyét,
fordulsz a magány útjára, a nagycsöndű mezőkre,
egyre jobban vonz a szántó, homlokodon gyöngyök,
közeledsz vörös szőlődombhoz, pincékhez, csőszhöz,
aki bokros zsombékban ballagott,
de most kutyájával az ölében Tóth János visszajött,
horkol minden, hallgat minden: prés, kád, butykos tök,
az angyalok megszállják a várost,
borod keserű egészen, mint a mandula, mi lenne,
ha nem mennél haza, csak tengerpartokkal álmodnál,
ha csak a szilva kék mellét zárnád szívedbe,
egy prospektus kínálatát, levelek susogását, a tücsköt,
ahogy a gitárját hangolja, szárnyán dallamot dörzsöl,
nézne egy tükörbe kopott arc, visszatekintene utakra,
akácok lila fürtjeit terítené kezedre,
homokba mosná a nyárt, a rozsdás kaput, a madarakat.

 

Letakartam tövises növénnyel

Részeg voltam s énekeltem, könyörögtem az esőhöz,
enyém a pince, a torkomnak drága otelló,
bor lángol föl hasadozó pohárból.

Az embereknek gyászuk van, vagy búcsút ülnek,
vagy a szekerük kereke törött el,
azt hittem, nem számít, ki lakik a házban,
úgyis eltaszítom magamtól, nem hiszem el, hogy élt.

Itt ez a szerteszakadt szív, hideg, akár a fagy,
letakartam tövises növénnyel,
dombra meg fűre szárad, látja kezem ledőlt falak előtt.

 

(Illusztráció: Alice Saltiel-Marshall: Jewels of Provence)

 

James Francis Leathersock: Legyek vacsorája

 

„A pestis életérzés, tagadás nincs.”

(részlet James Francis Leathersock Földszagú Úristen című eposzából)

Megfáradtan tapadt a gerendára, tüdeje a nagy zihálástól majd’ szétrepesztette potrohát. A rongyos újság és durva szitkok elől való menekülés azonban megérte a fáradságot. Színültig zabálta magát a kutya ürülékével. Hosszú idő után végre újra érezhette az utánozhatatlan zamatot. Manna volt a rothadó húshoz vagy gyümölcshöz képest. Egyetlen étel íze múlta felül a bizsergetően fanyar kutyaürülékét: a legalább három nap óta a tűző nap martalékává vált patkány testében érő salakanyag. Összes szárnyát odaadta volna, ha ismét érezheti gyerekkorának meghatározó ízét. Szentül hitte, hogy az az íz határozta meg fejlődését, repüléseinek útvonalát, meneküléseit, nappalait és éjszakáit. Mintha ő maga egy üres hüvely lenne, s azzal szállta volna meg valamiféle démon. Ez a démon mintha napról napra gyengült volna benne, de mielőtt teljesen eltűnik, még pusztító függést akar kényszeríteni rá. Megszállott lett. Nem tudta, hogy amit keres, az egyszeri csoda rövid életében, s ezt hajszolni a legnagyobb hiba, ami megeshet a világban. James Francis Leathersock: Legyek vacsorája bővebben…

PAUL Celan: MÁSKÉNT VAN MINDEN

MÁSKÉNT VAN MINDEN, mint ahogy azt te elgondolod, mint ahogy azt én elgondolom,
a zászló még lobog a szélben, a láng a fájdalomban,
a törékeny titkok magukban maradnak,
még árnyékot vetnek, ebből
élsz, ebből élek, ebből élünk.

Nyelveden megolvad az ezüstpénz,
íze a reggel, a holnap, a mindig, egy út
Oroszország felé indul, szívedből növekszik,
a fehér nyírfa
hűséggel
várakozott,
az Oszip név feléd tart, neki meséled,
amit már tud, és ő elveszi, leveszi rólad a terhét, kezével érint,
te leoldozod karjait a vállairól: először a jobb karját, aztán a balt is,
és saját karjaidat fűzöd a helyükbe, kezeiddel, ujjaiddal, tenyered vonalaival,

– ami szétszakadt, elhullt, most ismét összenő –
és ott van, a tiéd, vedd hát el, most együtt van a kettő:
névre talál a név, kézért nyúl a kéz,
vedd, fogadd zálogul,
ő is elveszi, magához fogadja, és ismét
a tiéd lesz, ami a tiéd, ami az övé volt,

szélmalmok

ütnek levegőt tüdődbe, vitorlázol és evezel
át a folyókon, csatornákon, lagúnákon
szavak csillámló fényétől kísérve,
hajód tatjánál nincs miért, és orránál nincs hová,
ha ütközöl, ha fordulsz, nem kérdezed,
kosszarv-kürt emel fel téged
– Tkiá gdolá! –,
ahogy a harsona szava átvágja az éjszakát a nappal felé, a jövendőmondók
lenyúzzák egymásról a húst, az embernek
megadatik az ő békéje, az Úrnak
a maga csendje, a szerelem
visszatér a nyoszolyákra, és a nők
haja újra hullámzó hosszúra nő,
mellükön a befelé csavarodó szirmok
megint kinyílnak, élet-
szív-vonalak ébresztenek
tenyeredbe, kibomlanak,
öledbe emelkednek –

Hogy hívják a te országodat
a hegyek mögött, az évek mögött? Tudom, mi a neve. Úgy hívják, mint a téli mesét, úgy hívják,
úgy hívják, mint a nyári regét,
édesanyád háromévnyi járóföldje, az volt,
és most is az,
vándorföld, mindent bejár, mint a nyelv, nincs maradása, mint a szavaknak,
dobd el, szakítsd le magadról,
így lesz újra a tiéd, akár a kovakő
Morvaország mély völgyeiből,
amit gondolataid hátán vittél Prágába,
a sírra, a sírokba, az életbe,

régóta
messze jár már, mint a levelek, mint minden
lámpás, megint
meg kell keresni, ott van,
parányi, fehér,
a sarokba rejtőzött,
a tenger mellé, a folyókba,
ott, ott, ott,
a ház mögött, a ház előtt,
fehér, nagyon fehér, azt mondja:
Ma mindez igaz.
Fehér, nagyon fehér, víz-
sugár üt át rajta, szívsugár,
egy egész folyam,
ismered a nevét, a partok
napvilággal telve függenek fölötted, mint az a név,
amit kitapintasz, kezeddel érintesz:
Alba.

(Die Niemandsrose, 1963)

András Orsolya fordítása

kk

Falak és fülek; Létár; Kézfogó; Hagyaték; A rózsatüzér

 

Falak és fülek

Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.

– Hozz szabad holnapot!

S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.

 

Létár

Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.

 

Kézfogó

Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.

Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.

Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.

Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.

Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.

Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.

Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?

Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?

Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.

Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?

Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.

 

Hagyaték

A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.

 

A rózsatüzér

A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.

Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.

A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.

Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.

Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.

 

Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.

(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)

Vannak vidékek

 

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

 

(Illusztráció: Raven: A Sanctuary of Calm)

Éva

 

(mit akarsz tenni a nyomásmérő műszer elhelyezésével megnyitásával  járni amíg vége nem lesz azt állítják az űrhajós kellemetlenül érzi magát a kabinban a manométerek adatai torzítanak feltételezhetjük a hold ásványi anyagai a földével megegyeznek így történhetett hogy Somfai pulzusa felszökött és a mesterséges űrállomás a napenergia középpontjába került)

Elrejtettek egy órát egy nyájas délutánon a napsütésben. Eldugták az időgép alá, bízva a meglepetésben. Eléggé hegyes és élénk óra volt valamilyen magasságban. A mutatók görbék, és vánszorognak, mint a vakond, és a nap helyzetének megfelelően mozognak. Néha könnycseppek gördültek végig rajta. Összehasonlításokon fog múlni, mit tesznek, és miben járnak. Összejönnek, ajánlkoznak, kit kéne megkörnyékezni? Éva is közöttük van, katonaruhában, kiböjtöli, sőt még utánuk is köszön. Kevésbé pillantgatnak egymásra, pedig elérkezettnek látszik az idő. Felnéznek, körülmutogatnak, boldogtalanok. Egymás hátába kapaszkodnak, ez a sírás. Beleszúrja a tűt, öltögeti oda-vissza a bőrét. A bánatot felváltja a lelkesedés, a legendát az anekdota. Éva bővebben…