Szuszi

Biztonságban, így lehetne a lehető legtömörebben méltányolni a pillanatot, amikor, mint péntekenként legkésőbb éjfélre, Emi a szülői ház udvarára libben. Mindazonáltal aligha hívná szülői háznak, a jelenetet is inkább hazatérésnek; csak ne járulna annyi hazatérés minden egyeséhez, akkor. Állandóan ehhez az éjszakába tájolt emlékhez fordulni, noha nem kizárt, kora esti és szombati, ő sem nem tizenhét, sem nem tizennyolc éves, körülményesen megnyugtató. Óráról órára, éjről éjre, hónapok óta tipeg, tipródik, cammog tulajdonképpeni végtelen terében. Máskülönben hívatlanok ejtenék foglyul, ha nem ügyelne; jobb nem is belegondolni. Levél erezete, kelekótya vanília áprilisi szélben, hasára betűket rajzoló férfi hideg ujja, fa reccsen, zápor tesz próbára kanálist, bőrradír gyűr galacsinokat, történetekké vagy történtekké nyilvánítva valamennyit, hiábavalókká, egy kilátástalan nap méltó végére, ágyban, kényelmesen, egyedülálló légzésére összpontosítva, hogy szorongatottsága múlté legyen, alhasson valahára. Adott esetben mindez nem igényelne figyelmet; amint adottként bármi adandó alkalom elfogadható, óvatlanságról tanúskodik.

Nincs az a ragyogóan sematikus udvar, ami tűntében ne idézné sötét anyagát: téglaház szélesre tárt, emeleti ablakokkal, eperfák koronái, széthajigált jánosbogarak, márványnak tetsző kövek, levegő. Az oxigénmolekulát illusztráló tankönyvi körök tulajdonságai közt felbukkanásuk mikéntje minduntalan elsikkad; hogy lehetnének tehát, ez válik sürgető kérdéssé, nem a valóságosságuk. Tolongó, torlódó, azonos átmérőjű – már csak az egymás takarásába esők miatt is –, megbecsülhetetlen számú – maradva az ábránál. Összeesett tüdő kormos hólyagjai, a foltokban színes, nyákos, holt szövet bizonyul velük szemben haszontalannak. Megfigyelése kiküszöbölhetetlen tárgyaként reszkető teste lesz mihamarabb felejtendő a beálló és nem létező fuldoklás következtében.

Kristófnak, Tádénak

Kérdés ezúttal a közterületek impozáns listáját szemügyre véve kínálkozik: van, ami nem az egyáltalán? Árok, átjáró, dűlő. Kapu, körönd, körtér. Lejáró, lejtő, lépcső […], mélyút […], pincesor […]. Egy másik, ha lehet, még ennél is körültekintőbb jegyzékben szerepelnek olyanok, mint malom, üdülőpart, vadászkastély. Listája válogatja. Attól függően, mihez szükségesek. Jellegükből adódóan megannyi lehetőséget tartogatnak. Kiválasztani, megadni vagy bejelenteni, kijelölve feltüntetni, tárva, belekeveredve, elengedhetetlen kitölteni, lakcímnek, ideiglenesnek, tartózkodási helynek, ismeretlenül, kiszolgáltatva. Egy horhosban lappangó lányról áradozni annak, aki nem tudja, mi a horhos, éppen elég komplikáltan hangzik. Ha valahol nem néz utána, könnyen tévútra vetődik. Jelentésére esetleg torkosként, vagy a horkolásból következtet. Közel volnának egymáshoz, ugyan, másrészről, képzésük helye szerinti ingadozás tapasztalható rögtön. Tovább gondolhatná azt, miből gondolja ezt. Horgosnak értve válik a helyzet hátborzongatóvá. Az ország egyes részein mód nyílik rá. Mit keresne ott Emi? Nem jószántából került oda, bizonyosan. Fogoly. Máris csurom egy vér. Hogy van szíve horgosba zárni, akinek nincs és nem is volt. Így, ezzel, talán mégis a boszorkány-hipotézis nyer lendületet, lel új támogatóra. Utazást, próbákat és megpróbáltatásokat kiállni, banyát nyirbálni, varjaknak szórni, Emit fércelni, elvenni, boldogan élni, míg meg nem halni.

Slussz-passz.

Csábító.

Szigorúan a kutatás eredményeire szorítkozva: kétségbeejtő, kilátástalan, veszett, menthetetlen, helyrehozhatatlan, esélytelen, lehetetlen, hiábavaló. Reménytelen a megléte. Emi netán máshonnan szorul keresésre.

   Van megoldás. Kell lennie. Nem elég több, ha egyszer nincs.

Illusztráció: Breathless

Próza? Valamikor sokat forgattam Jókait, Mikszáthot, Móriczot. De már gyerekkoromban elavultnak éreztem irodalmunk nagyjait. Más volt a nyelvük, mások az emberek, életcéljuk, erkölcsük, más szóval modern könyveket kell böngészni. Akkor gyerünk, nyomd meg a gombot, pajtikám! Megtettem. Na, nem azért, hogy ezentúl novellát, regényt írjak vers helyett! Csak úgy, egyszerű kíváncsiságból. Hátha valamelyik könyv lapjain ismerek valakiben magamra. Beiratkoztam egy könyvtárba, és átrágtam magam egy sereg regényírón. Csaplár Vilmos, Spiró György, Esterházy Péter, Vámos Miklós… Nem tudom, más hogy van vele, de én személy szerint úgy éreztem, mintha üres, koromtól független térbe csöppentem volna. Sehol egy ismerős, aktuális probléma, hús-vér emberek, beleértve csekélységemet. No persze, ki foglalkozna egy ilyen szürke egérrel! Abbahagytam hát a keresést, és kezdtem megszokni, hogy ez vagyok. Tehetség, önmegvalósítás: gyermekbetegség, amin a legtöbb gyermek átesik, s mihelyt felnő, szépen ki is gyógyul belőle.
Anyagi gondjaim nem lévén (asztalosként elég jól kerestem), no meg a korom is megvolt hozzá, elhatároztam, hogy megnősülök. Agyő, zongora, gitár, belső hangok, költemények! Egy év múlva megházasodtam, később apa lettem, aztán nagyapa anélkül, hogy egyszer is rájönnék, mi mocorog bennem olyan szívósan. Ha ugyan mocorgott, mert az ember fantáziál is időnként, és olyankor össze-összetéveszti a valós dolgokat a fiktívvel.
Közben eltelt, helyesebben elröppent 69 esztendő minden különösebb esemény nélkül, amikor egy hideg téli éjszakán… De innen, engedelmükkel, hadd idézzem inkább a naplómat.

2009.  január 1.

Gyűlölöm január 1-jét, mégpedig pontosan azért, amiért mások szeretik: az ünnepek miatt. Mióta meghalt a feleségem, ünnepnapokon érzem a legjobban, mennyire egyedül vagyok. Gyermekeim külföldön élnek, és annyira elfoglaltak, hogy néha még újévkor sem találkozunk. Különös, nem? Sajnos ilyen a mesterségük. Hilda Stockholmban orvosnő, Márk kutatómérnök Baltimore-ban. Erzsi, Erzsi miért kellett neked ilyen korán eltávoznod!
Az éjjel megint rosszul aludtam. Minél jobban öregszem, annál szerényebb az alvásigényem. Amúgy sohasem voltam jó alvó, de most a szokottnál is hosszabb ideig forgolódtam. Csak nem ér valami baj, kellemetlenség! – fogott el a nyugtalanság. Bekapcsoltam a rádiót, s csaknem reggelig hallgattam az MR1-et, miután más prózai rádió nem is létezik országosan. Zene, zene, zene, na, az van orrvérzésig, mert nálunk, Magyarhonban, mindenki danol, táncra perdül, miközben máshol cselekednek.

2009. január 12.

Délután meglátogattak régi szakmunkásképzős barátaim: Sarkadi Robi, a cipész, Vas Gábor, az esztergályos és Rostás Emil, a volt levélhordó. Általában hetente egyszer összeültünk kártyázni, römizni. Nyáron pingpongoztunk, még hordozható mini biliárdom is volt. Egy ideig szótlanul kártyáztunk, de a játék ezúttal egyikünket sem kötötte le.
– Passz, kiszállok. Egyébként is fáradt vagyok – ásított a gólyanyakú levélkézbesítő. – Ezek az ünnepek idegileg kicsináltak.
– Engem fizikailag – mormogta a beesett vállú, enyhén púpos cipészmester. – Négy gyerek, nyolc unoka… Összesen 20 személy. Igaz, csak vendégek, de egy vendéglátásra is elő kell ám készülni. Te hol szilvesztereztél, Ferike?
– Az ágyban. Egyedül. Néztem a tévét, míg el nem aludtam.
– Nagy család nagy gond, család nélkül még nagyobb. És te? – fordult a bajuszát rágó, kajla fülű öreghez.
– Párizsban. Mégis mit gondolsz, meddig nyújtózkodhat nálunk egy iparos?
– Jó, jó, ne kapj be! Hej, ha csak 20, nem, 30 évvel lennék fiatalabb!
– Nem lenne rossz. Ha lehetne. De hát nem lehet – hörpintette ki a borát Vas Gabi.
– Nem. Irigylem a mai fiatalságot! Ki Párizsba mehet, ki Bécsbe, ki…
–… egyenest az utcára – szúrta oda epésen. – Bezzeg a mi időnkben! Nem éltünk jól, de legalább ettől nem kellett tartanunk. Bocs, helyesbítek: sokkal jobban éltünk is. Hála Kádár papának, akit most… Á, hagyjuk! Ami volt, elmúlt, és kész!
– Ez a fejlődés, Eszterke – nevetett Rostás. – De ahova nem jutottál el te, eljutottak a fiaid. Meg a tieid – tette hozzá a suszter felé mutatva.
– Megkérhetlek, hogy ne szólíts Eszternek? – fortyant fel az esztergályos. – Különben nem értem: most a Munkáspárt vagy MSZP ellen vagy?
– Mintha nem tudnád. Egyik kutya, másik eb, hozzávéve a híres Fideszt is. Most mit néztek? Talán nincs igazam?
– Nincs, mert ha a Munkáspártra hallgatunk…
– Akkor még ma is a Balatonon nyaralunk – dőlt hátra a székén Sarkadi, aki meggyőződéses MSZP-és volt. – Az Adriai-tenger és Kanári-szigetek helyett. És nincs se Isten, se privatizálás, se ellenzék, se anyám tyúkja, csak állam bácsi élén a Munkáspárttal, aki mindnyájunkat kommandíroz.
– Kapd be! – ugrott talpra az esztergályos. – Alá’ szolgája! Ide se jövök többé, a kutyafáját!
Vette a kabátját, és faképnél hagyott bennünket.
– Viszontlátásra! – kiáltott utána Rostás Emil. – Majd visszajön, ha lecsillapodott. Kicsit hirtelenharagú a munkásosztály.

Nevettek.

– Te meg mért hallgatsz? – bökött oldalba kíváncsian.
– Hisztek ti a 6. érzékben?
– 6. miben?
– Megérzésben, előérzetben.
– Nem kell ide előérzet. Már kétszer is előfordult, mióta agyára ment a politika. De eddig még mindig visszajött a kajla fülű.
– Én nem Gáborra gondoltam.
– Hanem?
– Csak úgy általában.
– Miért ne! Nem 100 %, de… Igen, elég sokszor ráhibázunk.
– Véletlenül – legyintett fitymálóan a cipészmester. – Na, Isten Isten!

Koccintottunk.

– Adja az ég, hogy igazad legyen!
– Mert? – sandított rá az egykori levélhordó.
– Olyan fura érzésem volt a tegnap este.
– Jó vagy rossz?
– Inkább rossz. Mintha… Hagyjuk, úgysem tudnám leírni.
– Szoktál-e máskor is előre megérezni dolgokat?
– Mikor hogy.

Nem firtatta tovább, másról kezdtünk beszélni. Egyszer csak csöngetnek. A sürgönykihordó volt. Kalapáló szívvel futottam át a kurta, de annál mellbelökőbb szöveget:

Meghalt a mostohatestvéred. Temetés holnapután. Angéla

2009. január 13.

Folyton mostohatestvéremen és a vele kapcsolatos megérzésemen töprengek. Szegény Sebi! Még élhetett volna 10-20 évet, ha nem támadja meg ez az új típusú H1N1 vírustörzs. Szinte hihetetlen, hogy felszálltunk a Holdra, átvizsgáltuk a Marsot, egyre sikeresebben gyógyítjuk a rákot, őssejt beültetéseket végzünk, de nem tudunk elbánni egy influenzácskával. Ami pedig azt a bizonyos 6. érzéket illeti, az sem éppen tiszta ügy. Hiszen éreztem én ezt-azt máskor is anélkül, hogy ilyen biztos lettem volna magamban.

2009. január 19.

Illusztráció : Sixth sense