irodalom címkével jelölt bejegyzések

kppp

Charles Bukowski: A tömeg zsenialitása

van elég árulás, gyűlölet erőszak képtelenség az általános emberi viselkedésben hogy ellássa bármely adott hadsereget bármely adott napon

és a legjobbak a gyilkosságban azok akik ellene prédikálnak
és a legjobbak a gyűlöletben azok akik szerelemért prédikálnak
és végül azok a legjobbak a háborúban akik békét prédikálnak

akik istent prédikálnak, azoknak kell isten
akik békét prédikálnak azoknak nincs békéjük
akik békét prédikálnak azoknak nincs szerelmük

óvakodj a prédikálóktól
óvakodj a tudóktól
óvakodj azoktól akik folyton könyveket olvasnak
óvakodj azoktól akik a nyomort megvetik
vagy épp büszkék rá
óvakodj a hirtelen magasztalóktól
nekik magasztalás kell kölcsönösen
óvakodj azoktól akik hirtelen bíráskodnak
attól félnek amiről nem tudnak
óvakodj azoktól akik a masszív tömegek után loholnak
egyedül semmik
óvakodj az átlagos férfitől az átlagos nőtől
óvakodj a szerelmüktől, a szerelmük átlagos
átlagost kutat

de zsenialitás van a gyűlöletükben
elég zsenialitás van a gyűlöletükben hogy megöljenek
hogy megöljenek bárkit
nem akarnak magányt
nem értik meg a magányt
megpróbálnak majd elpusztítani mindent
ami különbözik az övéktől
nem képesek művészetet alkotni
a művészetet nem fogják megérteni
a kudarcukra úgy fognak tekinteni mint teremtők
csak mint egy hibára, a világra
nem képesek teljesen szeretni
a szerelmedről azt fogják hinni befejezetlen
és aztán fognak gyűlölni
és a gyűlöletük lesz tökéletes

mint egy csiszolt gyémánt
mint egy kés
mint egy hegy
mint egy tigris
mint a bürök

legszebb művészetük

Farkas Kristóf Liliom fordítása

Bosch_detalhe da tela central de O jardim

Erotikus nyelvtan

Lo Bort hívóstrófája

 

Hölgyem imperatív igéje
tövem optatív módba rakja,
s ha indikatív a személye,
s konjunkcióját megmutatja,
infinitív lesz majd a kéje:
ügyelvén az egyeztetésre,
hozom magam aktív alakra,
s ragozom őt passzívba téve.

 

 

Monsen Rostanh válaszstrófája

 

Genitív szerelemben égve
szívem vokatív tűz ragadja,
amely minden esetben érte
kész nominatív hódolatra:
hölgyemért, akinek elébe –
sosem akkuzatívan értve,
s ablatív szándékot tagadva –
datív örömmel omlanék le.

Havasi Attila fordítása

1491645_629408567140852_704902270_n

Huszonkilenc nap (részletek)

Egyedül

Hason fekve nézem a kaput, hogy ne kelljen folyton odafordulnom. Fényeket várok, ismerős formájú lámpákat. Kulcsért benyúló bal kezet. Tisztán látom a kapu sarkát. Nem kérdés az sem, hogy felakasztottam-e a kulcsot. A kutyákra nem bízom magam. Rég nem mennek elé, amikor érkezik. Nem várnak tőle semmi jót.

Én sem. Negyedik napja nem jön. Mégsem tudom levenni a szemem a kapuról. Hóemberünk belelóg a képbe. Fogat mosok és lefekszem.

Ismerős éjszakai neszek közt válogat a fülem. Tudom pedig, hogy nem jön ma sem. Van hová mennie. Advent utolsó hete, a teázóban egész héten tart a buli. Ilyenkor messzi földről hazaverődnek az emberek és ivás-maratonit rendeznek a találkozás örömére. A hangárnál alszik, az irodájában.

Az ajtó előtt fekvő kutya hangosan dobban, amikor elrugaszkodik. Hosszas ugatás követi. A macskát hallom, diót kerget. Üres a tálja. Felkelek, enni adok, hogy csend legyen. A gyerekek jól alszanak. Akár magukra is hagyhatnám őket. Legszívesebben autóba ülnék és behajtanék a városba. Halvány, kék láng táncol a parázs fölött. A kályhában hagyom leégni a tüzet, nem rakok több fát rá.

December huszonkettő. A leghosszabb éjszaka napja. Milán mondta tegnap:

– Mámá! Tudod, mi a jó abban, hogy tátá elment?

– Mi, szívem?

– Hogy nincs annyi veszekedés.

Az nincs. Viszont egyedül küzdök a nagy hasáb fákkal, tuszkolom át a kazán szűk ajtaján. Kesztyűt húzok, hogy ne üssem le a bőrt a kezemről. Nincs a másik, hogy váltson a begyújtással. Kétóránként táplálni kell a tüzet kint, bent a kályhát úgyszintén. Fatüzeléssel melegen tartani a házat folyamatos munkát jelent.

Csillog a tó jege. Nagy kínnal sikerül megnyitnom a vízvezeték csapját. Feltöltöm a kerti tavat, tetején leolvasztom a kiálló jégdarabokat, hogy korcsolyázni tudjunk. Utána ismét mélyre az aknába, leengedni, zárni a vizet, hogy ne fagyjon bele a csap. Ebéd után elhagy az erőm. A lányom ki akar menni a hóba. Felöltöztetem. Hámot rakok a két kutyára, szánkóra ültetem Tündét, kimegyünk az útra. A kutyák fegyelmezetten húznak, pórázon vezetem őket egy darabig. Hazafelé lejt az út, a kislány mögé ülök. Kurjantgatunk Tündével, visszhangzik a völgy.

Haik napok óta bulizik. Nem hiányzom mellőle, úgy tűnik. A gyerekeknek reggeli kell, ha buli, ha nem. Egyikünk megteheti, hogy nem kel fel vagy nincs itthon. Nem én vagyok az.

Nem várom a karácsonyt. A tavaszt várom. Mindig hosszú és sötét a november-december.

Ismét a kaput bámulom. A szemközti erdőt kémlelő hóember pocakja belóg a képbe. Megyek, lefekszem. Ezt már láttam.

 

Közös frekvenciák

– Apád mindig is ivott. Ha jól belegondolok… – mondja anyám. És jól belegondol.

Látom magam előtt apámat, aki valóban érkezik haza az iskolai bulikból furcsa léptekkel. Mindent megünnepelnek a kollégákkal, amire a rendszer alkalmat ad. Március nyolcat, a nőnapot például. De leginkább azt látom, ahogy esténként a műhelyben recsegteti a rádiót.

– Apukám matek-fizika tanár – mondogatom büszkén, a matematikára fektetve a hangsúlyt, mert mindenki azt utálja jobban. A fizikánál is.

Kisiskolás zsúrokon, a teadélutánokon, apám szolgáltatja a zenét. Magnószalagról. Fényorgonát fabrikál mellé sárga, piros és lila égőkkel, így villanyozza fel az osztályteremet. Az ötnyolcas bulikra pedig, amikor meg kell oldani a felügyelő tanárt, ő a „jófej”. Azok a tanárok számítanak jó fejnek, akik elvállalják a péntek délutáni bulik felügyeletét. Büszke vagyok rá, hogy apámat jófejezik. Engem közben nem nyaggat soha a matek házival, hogy megírtam-e rendesen vagy egyáltalán. Ő persze nem ússza meg a nyaggatást.

– Menj, nézd át, mit csinál a gyermek, kell-e neki segíteni! – így anyám. Mert ha már tanár van a háznál, hát tanítson.

A négyszobás tömbház lakás úgy épült, hogy került belé haszontalan zug. Alig egy méter a szélessége, hossza sem több másfél méternél. Ez az apró, ajtótlan, ablaktalan helység a műhely. Apám műhelye, ahonnan mindig égett gyantaszag szivárog. Benne asztal, rajta cinező pisztoly, zöld kínai gumicukros dobozban ón, réztekercsek, ellenállások, kütyük. A földön körbe az egész lépcsőház elromlott elektromos holmija, amit apám javításra vállalt, az orosz kistévétől a magyar porszívóig. Az esti leckébe belerecseg a hangpróbán éppen áteső rádió. A műhely kicsinek bizonyul, telik a lakás a mindenfélével. Mert erős dohányos, kihordja a konyhába a javítandó holmit, a lakásban cigarettázni csak ott lehet, az ablak mellett. Néhány konyhasarok is megtelik lassan. Anyám látni se bírja, utálja a kütyüket. Amint felfedez egy-egy új gyűjtőhely-kezdeményt, hordatja le a garázsba.

A kilencvenes évek elején a Nyugat hirtelen felébred, hogy ezek a szegény románok a diktatúrából jövet, azt se tudják, mi a kóla, pepsi, semmijük nincs, benyomnak hát az országba több kamionnyi segélyt. A műhely tele kartondobozokkal, benne ruhák. Felpolcozva plafonig, hogy több férjen. A műhely költözik a garázsba. Az erkély is megtelik dobozokkal, abban is ruhák.

Apám tanári fizetése mindig eltörpül anyám keresete mellett. Amikor aztán anyám – ügyesen – saját patikát nyit, a különbség fényévnyire tágul. Az első számítógépünket, a Comodore hatvannégyest felváltja egy négynyolcvanhatos IBM, majd jobbak követik. Az új technikát anyám finanszírozza, a gépek egyre többe kerülnek. Apám a windows98-ig képes tartani a lépést. Az angol hibaüzenetekkel hozzám fordul megfejtésért. Amikor bejutok az egyetemre, bátyám pedig egy éve Kolozsváron, nincs senki, aki a hibaüzeneteket megválaszolja.

A háború nem mindig zajlik hang nélkül. Apám lerohan, iszik egy jó kortyot a rejtekből, nagy lélegzetet vesz, felmászik a harmadikra és elmondja, hogy ő itt rosszul érzi jól magát. Nem, nem így mondja, hanem azt, hogy anyám munkamániás, aki soha egy könyvet a kezébe nem vesz, és aki három éve kiköltözött a közös hálóból. Amikor aztán bátyám a második diákvízumos amerikai nyara lejártával elfelejt hazajönni, én pedig Vásárhelyen kóstolgatom az élet élhető oldalát, a kétszemélyes háború elmérgesedik. Anyám nemcsak kiköltözik a bátyám szobájába, de magára is zárja az ajtót minden éjjel. Kulccsal.

A nagy lakás-átalakításnál anyám kitöreti a falat, apám műhelyét beolvasztja a bátyám szobájába. Mivel nem képes egyedül eldönteni, milyen színűek legyenek a falak, engem kérdez. Ekkor már nem szívesen járok haza. Gyermekkorom szép emlékeit megváltozott viszonyuk átírja lassan.

– A nappalit narancssárgára festeném – válaszolom sietős hanyagsággal. – Bátyám szobáját lilára. Északi, hűvös, az találna oda.

A gyermekeim szeretnek Csíkba járni, rendszeresen beköltöznek apám tanári vakációjába. Olyankor a lila szobában alszanak anyámmal. Hárman. Ott a legnagyobbra nyitható ágy. Ilyenkor anyám nem zárja az ajtót.

Apám napközben a konyhában bütyköl, Tündével beszélget. Tünde ilyeneket kérdez tőle:

– Nagytata, miért kopog az eső?

– Nagytata, mi az, hogy villámlás?

– Már megint miért dörög az ég, nagytata?

Ettől apám boldog. Tündével – kicsi tanítványával – végre egy húron pendülhet. Közös frekvencián. Alig várja, hogy ezekről is beszélhessen.

Férfi nélkül

Utolsó napjaiban alkalmam nyílt megnézni, amit mama nem akart gyerekkoromban megmutatni, amikor nem engedte magát lerajzolni a fürdőkádban.

Mire leállítom a motort a ház előtt, Apám nyitja a kaput Almáson. Autócsere. Mert ő reggel megy az anyjához falura. Beteszem a kocsit az udvar legmélyére, a kutyaól elé. Kutya nincs már. Szép német juhász keverék lakott a kutyaházban, amit Dezső unokabátyám szerzett, nemrég elpusztult egy agresszív és gyors lefolyású daganatos betegségben. Három évesen. Dezső hozott tápot a kutyának átlátszó műanyagzsákban. Piros bogyók voltak benne. Anyám is vásárolt olcsót valahonnan. Nyáron kihívtuk az állatorvost, levette a daganatot. Őszre a nyakát újabb csomók borították és fogyni kezdett. Mártott puliszkán tartott elődjeivel sosem volt ilyen bajunk. Utolsó kutyánk, Fuxi, élt vagy tizenöt évet, ha nem többet. Esténként belelefetyelt a moslékba. A kutya temetéséről kép jelenik meg Facebookon a családunkban:

Anyám: „Ma eltemettük szegény Tóbit.”

Apám: „Én voltam a sírásó. Anyu a kántor és a pap.”

Három kutyám a komposzton is szépen elvan. Jó tápot esznek, és csak annyit, hogy ne hízzanak tőle. Minden nap végigtapogatom az oldalukat, érezzem, a bunda alatt mennyi a szalonna. Szilva kapja a legkevesebbet. Őt kénytelenek voltunk ivartalanítani.

Apám mama esti pisiltetésénél eljátssza a részeg fizikatanárt, aki hülye gyerekeket tanít a semmire. Kiküldöm a szobából. Másnap reggel mondja, hogy ő délelőtt indul az anyjához. Ül az előszobában. Cigarettázik.

– Azt mondtad, reggel – válaszolom mogorván.

Anyám csitít, hogy szükség van férfierőre az emelésnél, ne bosszantsam föl.

Kis leleményességgel azonban boldogulunk magunk is. Mama alá törülközőt csúsztatunk, hórukkal egyszerre emeljük. Fel kell állnom az ágyra, a súlypontomat éppen az emelendő test fölé helyeznem. Ennyi.

Apám hív faluról. Telefonon, kétszer. Hogy az anyjával találkozott az úton, éppen ment templomba. Mondom, örülök, hogy jól van. Másodszor, hozzon-e a körtefa alól vad csemetehajtásokat. Tudja, hogy szenvedélyem a kert. Mondom, ne hozzon nekem semmi vadat.

Délután már ismét körülöttünk lábatlankodik. Ül a kanapé sarkán, és mesél valamit, ami egyáltalán nem érdekel, nem tudok figyelni. Mondom, dolgozom, hagyjon most. Megsértődik. Mondom, a részemről mehet, mert itt teljesen nélkülözhetőnek bizonyult. Csak idegesít mindenkit. Anyámat és nagyanyámat vőlegény kora óta. Engem mindig, amikor értetlenkedik.

Józan még. Beül a kocsiba és elrobog haza. Anyám félti a kocsit, a patikáé az is. Megjegyzem, erre jó a full Casco.

A kokain

A fehér port Jenibahar, Haik barátja teszi egy borongós tavaszi reggelen a legnagyobbik konyhakésem hegyére.

Hajnali ötkor jönnek haza a férjemmel. Az ágyból hallom Jenibahar nyájas hangját. Rögtön, ahogy belép a házba, engem szólít:

– Hol vagy, asszonyka? Alszol?

A férjem nyitja-csukja kályhaajtót. Mire kijövök a hálószobából, Jenibahar a konyhaszéken ül, sötétben, az ebédlőasztalnál, a fiam helyén. Haik az asztal túloldalán a padlón elterülve. Alszik. Majdnem sikerült elérnie a kanapéig. Párnát teszek a feje alá, betakarom. A szemüvege nincs rajta.

Villanyt gyújtok az asztal fölött, gyertyát is. Teát főzök, fát rakok a tűzre, zenét töltök a hangfalakba. Táncolok közben. Iszunk egy pálinkát Jenibaharral. Leülök az asztalhoz, a helyemre. Kilencven fokos szögben találkozunk, csak az asztal sarka választ el egymástól.

Mindig úgy tűnt, igazán hall engem, ért engem. Azt is láttam rajta, hogy csípi a fejem. Haik barátai közül senkivel nem voltam olyan felszabadult, mint Jenibahar társaságában. Egyszer régen jól leittuk magunkat kettesben.

Felszívom a kokaint. Nálunk felé úgysincs sok benne, legtöbb harminc százalék tiszta anyag. Egyszer egy ismerősöm bevizsgáltatott egy mintát Vásárhelyen. Amúgy meg nekem nyolc. Elég jól vagyok bármi nélkül. A fűtől bepörgök, de rémesen cinikussá tesz, úrrá lesz rajtam a szarkazmus. Utálom, mert nem jó, amit látok. Döglött halakat, halandó, mulandó festményeket. LSD-t vagy más hallucinogént nem próbáltam soha.

Knoll József igen. Olvastam. Tőle tanultam morfint, egyebet. Anyámtól örököltem a két szép, ciklámen borítójú kötetet, ami a hatástanról szól. Erről ennyit.

Sürgök-forgok, ahogy szoktam reggel. Jenihabar elkap. Ölébe ültet.

Halálfélelmet érzek.

Férjem a földön, betakarva, kómásan.

Fel akarok állni. Jenibahar nem enged.

– Engedj el!

Felállok. Tartja a derekam. Szenvedek nagyon. A tenyere valamiért úgy húz, mint a mágnes. Meleg és ismerős. Legszívesebben bóbitává válnék és eltűnnék benne.

– Mondtam, hogy engedj el. Nem érted? – villogtatom a szemem. – Itt most én vagyok itthon!

Erre elenged.

Elvágyódik

– Annyi szép hely létezik a világon – mondja egy nap a férjem, miközben pucolom a tűzhely ablakát. – A vásárhelyi lakásodat eladnánk, vehetnénk belőle egy házacskát valahol. Svájcban például. Néztem a Google Earth-on, van egy hely az Alpokban, Hetvenkét vízesés a neve. Kis falucska a hegyek közt. Vehetnénk egy telket, rá kulcsos házat vagy panziót könnyű szerkezetből. Én szervezem a turistákat, te pucolod ügyesen a kályhaablakot, készíted a reggelit. Mit szólsz?

Szóhoz se jutok. Miért pucolnám vendégnek patyolatra a kormos üveget, ha megtehetem magamnak, magamért, itthon. Persze, tudom. Ebben az országban nehéz és sokszor bosszantó élni. Ha társaságban a kivándorlás kerül szóba, mondom mindig, amikor én is elhagyom az országot, lehet a villanyt lekapcsolni mögöttem. Második oklevelemért megküzdöttem, hogy ne eladóként kelljen ülnöm a patikában. Az a tartalék ász a zsebemben. Ha valaha is külföldön kell munkát keresnem, klinikai gyógyszerészként könnyedén jutok jó álláshoz. Különben azt vettem észre, hogy aki itthon nem találja a helyét, az máshol még annyira sem.

Székely vagyok, nem mehetnék. Örmény vér, nyughatatlan. No meg a bagoly és pacsirta. Későn fekszik, későn kel.

Korán kelek és kályhát pucolok. Meleg legyen, mire a gyerekek előbújnak a paplan alól.

 

…. …. ….

spiraljetty

Hullámtörés

Ha ez a tenger, akkor én párában alszom.
Távolságnak szólítom, de magányba szorít.
Pedig jelentése: többlet. És úgy fogy, kopik.
Mint utólag a várakozás. Hangjai kagylókból.

Onnan ered a mély, és a cserepes fanyarság.
Miféle álmokat szórtam? Úgy vigyáztam képeim.
Úgy hurcoltam, óvtam a naptól, víztől mindet.
Míg végül elmosta az alkohol oldotta rögzítés.

Ha ezek sziklák, akkor én törmeléket szórok.
Ha valami érdeset érintek, törni szeretnék.
Hullámtörők lazuló fegyelme ez. Inni enged.
Sós kortyok jönnek a szomjúságra.

spiral-jetty
Spiral Jetty – Robert Smithson land artja
mehrdad-zaeri

Erich Fried: Hogy is van

Nincs semmi értelme – mondja a józan ész
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

Balszerencse és baj – mondja a számítás
Nem egyéb fájdalomnál – mondja a félelem
Egészen kilátástalan – mondja a belátás
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

Nevetséges – mondja a büszkeség
Könnyelmű dolog volna – mondja az óvatosság
Teljesen lehetetlen – mondja a tapasztalat
Így van, ahogy van – mondja a szeretet

András Orsolya fordítása

 (Illusztráció: Mehrdad Zaeri)

waves

A Félszemű Sellő

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…