„A kurva egy olyan nő , aki többet vesz el, mint amit ad, azt a férfit, pedig aki többet vesz el, mint amennyit ad üzletembernek hívják.”

– Charles Bukowski

 

Gondoltam csinálok neki valami reggelit. Végül is csak tízre kellett visszamennie, talán még lesz egy kis időnk, ha felébred. Az én szervezetem korán kelő, a munkámból adódóan menetrend szerint hajnali négykor ébreszt. Persze így, hogy jóval éjfél után vergődtünk haza, szerencsére már nem működött a biológiai órám, de így is kevesebb időre van szükségem a regenerálódáshoz, mint a másnaposoknak általában.

És hát nem is vagyunk olyan másnaposok. Nem feszítettük túl az estét, csak néhány sör, miközben beszélgettünk a bárban, ahol különben valami közepesen ismert Dj-nek volt a születésnapja. A zene gőzölögve pattogott, ültünk a pézsmaködös boxokban, aztán egyre többen lettek, senkit nem ismertem, de persze előbb-utóbb valaki így is megkínált, mégsem ez volt a lényeg, hanem hogy olyan volt vele, mintha tényleg ezer éve ismertük volna már egymást, pedig hát csak aznap délelőtt találkoztunk először.

A tömeg egyre jobban bekészült, egyre szűkebb lett a tér, kimentünk inkább cigizni és az utcára nyíló teraszon tovább beszélgettünk arról, hogy az emberek ugyanazokat a viselkedésformákat veszik fel, mert nem tudnak már újakat kialakítani, hogy egybeolvadunk, közös digitális jelekké válunk, és a mindenáron-korrektség jegyében elérkezett a „tulajdonságok nélküli ember” kora, amelyben többé nem érezzük, hogyan kellene élnünk, hiszen teljesen általánossá vált a káosz meg a zavarodottság, így az elődöktől örökölt viselkedésmodellek egyikével sem tudunk mit kezdeni, csak nézzük tovább, ahogy a modern kor elveszti a hitét, s benne az egyén egyre kiábrándultabbá válik.

Aztán elhatároztuk, hogy inkább lelépünk, és itthon folytatjuk az eszmecserét, azt mondta, már ő sem bírja úgy az éjszakázást, mint annak idején, a zajt, a tömeget – én meg bólogattam, hát igen, régen nekem is voltak barátaim.

Gyalogoltunk végig a Damrak-on, az északi dokkok felől csípős novemberi szél fújt, úgyhogy sietősre vettük, hogy minél előbb elérjünk a lakásomig. Haladtunk az ismerősen idegen házak közt, a város még javában izzott, s a házakban mind a jóhiszemű ostobák csordája, jóhiszemű ostobák, azok, akik elhiszik, hogy az írott jog és a hatóság mindenáron követendő, akár a nyilvánvaló erkölcs kárára is. A tömegek, amelyek bármikor szó nélkül elveszejtenek minket, akik, ha megfizetik vagy meggyőzik őket, akkor a megfelelő ideológiai meggyőződésük birtokában úgy néznek a kegyetlenségre, mint az erény lehetséges változatára.

A Muntplein tornya már majdnem egyet mutatott, mire megérkeztünk, és rögtön felbontottunk még egy üveg acélvodkát, hogy átmelegedjünk. Aztán belemélyedtünk gy utolsó utáni beszélgetésbe, szó volt persze a nőkről, meg a politikáról, és nagyon örültem, hogy azonos hullámhosszon vagyunk. Lefekvés előtt közös egyetértésben kimentünk egy joint-ra az erkélyre és ahogy ott néztünk le a városra betépve, megállapítottuk, hogy ragyogó hulladékok vagyunk: villogó fogsorok, ravasz tekintetek, a babérfák alatt lapuló megfeketedett arany álarcok, üvegesnek tetsző szemek a ragyogásban. Hogy az utolsó kiszámított kétségbeesés vagyunk, akik után már nem következik semmi az idő tajtékfoltos peremén, mert ez egy mániákus társadalom, katasztrófa utáni világegyetem, ahol a politika szent, a döntések megfellebbezhetetlenek, a szükség törvényt bont, és ha az uralkodó osztály mohó profitvágya úgy ítéli meg, hogy a szellem korlátozza az akaratot, akkor azt kordában kell tartani, főleg most, hogy a technika elárulta az emberiséget és nászágyukat vértengerré változtatta. Ideák, eszmék, beteljesületlen pillanatok, az egész emberiség öngyűlöletben szenved.

Így kell lennie.

Készítem a rántottát, már bőven világos van, de ő még alszik. Főzök egy feketét is a maradék fazenda fundas keverékemből, és várom, hogy felkeljen. Tegnap este megbeszéltük, hogy majd én beviszem, hagyja a tömegközlekedést, ki akarom használni az időt, amit kifizettem.

Amikor felkel, jókedvvel és egymást barátian kóstolgatva elevenítjük fel a tegnap estét. Feltoljuk a koffeint és röhörészünk. Reggeli közben bekapcsolom a tv-t, ahol az aktuális tehetségkutató műsor elmúlt esti döntőjét ismétlik. Fitymagólemek, húgycsőbalerinák, abortuszhableányok, kokainpápák versenyeznek, és persze a zsűri ezúttal is a nemzeti magzatszurokpornó makkhámlásos hőseiből avanzsál.

Megy az etetés rendesen, jót nevetünk rajta. Amúgy meg majd a tarot, a vajákosok, a cigány-jósok, a trénerek, a nadisok, a reikisek, a fényevők, az aura-látók, az asztráltest-masszőrök, az ezo-kiborgok, a médium-gömbösök, a csakratisztítók, a rontás-levevők, a szellemmészárosok, a coach-ok, az életfonal-szövők és távgyógyítók megmondják. Majd a csillagok. Majd lesz valahogy, valamiben majd megint hinni kell, hogy tovább bírjuk.

Reggeli után összerázzuk magunkat és lassan megindulunk a kis Lancia Y-ommal, hogy visszavigyem őt. Alig bírok kiállni a parkolóhelyemről, mert egy rakás reggeli zombi keresztül kasul tántorog az utcán, míg végre megtalálják magukat. A lárma, a kacagás és a félelem pépes masszája kavarog a lábunk alatt, kiüresedett szólamokat labdáznak a tükrök és az utolsó vetéseket bámulják az emberek, akik könnyedén beállnak a sorba, ha az isteni büntetés kozmikus tüneteivel riogatják őket.

Nagy nehezen elindulunk de még mindig van vagy egy óránk, ezért úgy döntök, hogy megállok a Vondelparknál, hogy igyunk egy karamellás forró csokit. Ezt ő is örömmel veszi, egyben megállapítja, hogy mennyire jó csapat vagyunk. Találkozhatnánk még.

Miközben már parkolok le a park oldalában, én is megköszönöm neki az elmúlt napot, a meccset, a mozit, a sörözést meg mindent, szóval úgy tűnik, ez tényleg működik, nem hiába a több százezer elégedett felhasználó.

„Mindenképpen kereslek majd”- mondom, és jelzem azt is, hogy éves bérletem van, úgyhogy számít- hat rám, akár már a jövő héten. Arra gondoltam ugyanis, hogy a heti egy alkalmat engedem meg magamnak, azt még nem tudom, milyen leosztásban, de talán így a hétvégék jól működhetnek.

A forró karamellás ital nagyon jól esik a reggeli, tejfölös párában. Dumálunk még erről-arról, nézzük az ide-oda cikázó embereket és mindkettőnknek úgy tűnik, mintha boszorkány-tejjel itatták volna le a fél világot. Állandósult a szelíd, de görcsös idiotizmus, az erősek letipornak mindent, a gyengék veszítenek, a kisebbségek soha nem kapják meg a jogaikat. Kókuszférgek uralkodnak a népek törzsén, ez a tárgyak világa, és az ember úgy éli benne az életét, hogy tárgyakat szerezzen, mindenféle kétség, bizonytalanság és gyanú gyötri, de mindig megmarad a vigasztaló hite, hogy a tárgyak kárpótolják ezért: automata mosógép, légkondicionáló berendezés, síkképernyős plazmatelevízió, játék-konzol, önjáró porszívógép, vezeték nélküli hangfal-modul, okoskaróra, hibrid gépjárművek, feszített víztükrös medence vagy fürdődézsa a kertben és a legújabb almás kütyü, ami pár hétig a legtöbbet, legfeleslegesebbet tudja. Hangszerek, festmények, könyvritkaságok, történelmi relikviák, muzeális értékű fegyverek, Jézus halotti leple vagy a Mona Lisa eredetiben.

Szívjunk el még egy cigit, de aztán most már menjünk. Az iroda épp most nyit, viszont lehet, hogy lesz egy kis sor. Az egynapos, szombati bérlés elég népszerű, és a BEST FRIEND amúgy is az egyik legfelkapottabb a városban. Kiválaszthatod a karaktert, megadhatod, hogy nagyjából milyen súlyú legyen, vagy milyen színű legyen a haja, igazából bármi. Kérhetsz rá tetoválást, vagy szeplőt. Még a hangjának a tónusát is képesek beállítani. Egy jó órát faggatnak, mire kiadja, hogy milyen barátot is akarsz bérelni. Kevés olyan feltétel van, amit ne tudnának teljesíteni.

Már Haarlem-ban járunk, látom az iroda reklámtábláját, a Barátkölcsönző előtt semmi parkolóhely. Tényleg csúcsidő van így vasárnap délelőtt, ezt meg kell jegyeznem. A bérletemet múlt héten kaptam anyámtól az ötvenedik születésnapomra – milyen figyelmes – és, most, hogy az egy napig használt barátom, Tergu, kiszáll a kocsiból, máris pittyeg egyet zsebemben a kártya, hogy le lett vonva egy egység. Az elégedettségi kérdőív panelja azonnal felugrik a képernyőmön. Már csak azt nem tudom, hogy ez egy tíz alkalmas bérlet, vagy bármennyit használhatom?

Fel kell hívnom anyámat.

 

 

 

 

 

 

 

 

A parkban sétálok. A régi pad foglalt, egy fiatal lány olvas, közben hajfürjeit sodorja a szél. Délután van, késő tavasz. Várok valakit. Rendevúnak is mondhatnám. A második. Az első talán egy hete volt, a Vásár Csarnokban. Akkor láttam először.

Almát válogatott, goldent, a sárgákat kereste. Én a jonatánt szeretem. Egy golden elgurult, felvette, mosolygott, kesztyűt viselt, válogatott tovább. A halasnál kötöttem ki, hekket kívántam, hozzá egy pohár sört. Ismét feltűnt a melírozott hajú nő, kolbászt kért, mustárral. Egy asztalnál álltunk, egyikünk sem szólt. Valahonnan ismerős, de nem tudom, honnan. Kérdő pillantást vetett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Most látom először – mondom.

– Kötve hiszem, jó a memóriám, arcokat festek, rajzolok. Ha átlapoznám a gyűjteményemet, megtalálnám a maga arcát is. Úgy hiszem, valamelyik parkban vettem észre, újságot lapozott, gyorsolvasó, tömörít, a lényeget keresi, a lényeget látja.

A nő most is pontos, mint az órák, amelyek mindig előbb érnek a találkozóra. Zsadányi köszönt, kissé túl hangosan, mintha a bizonytalanságát akarná leplezni.

– Már várt? – kérdezi.

– Talán – feleli a nő. – Néha az ember nem tudja, kit is vár.

Leülnek egymás mellé. A pad hideg, a festék lepattogzott. Madarak húznak el a fák fölött, a szél belekap a nő hajába. Zsadányi figyeli a mozdulatot, és hirtelen, egészen tisztán, mintha egy régi rajzlapon látná viszont.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap. Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál visszahívni.

– Biztos, hogy nem találkoztunk korábban? – kérdezi most ő.

– Biztos, hogy nem? – kérdez vissza a nő.

Egy pillanatig csend. A park zaja, a kavics roppanása a cipő alatt, egy gyerek kacagása a távolban. A férfi a táskájába nyúl, elővesz egy kis spirálfüzetet, lapozni kezd. Szénrajzok, gyors portrék, utcai arcok.

Megáll az egyiknél. A nő tekintete követi a mozdulatot.

– Ez én vagyok – mondja halkan.

– Nem emlékszem, hogy megrajzoltam volna.

A nő elmosolyodik.

– Akkor talán maga álmodott engem. Vagy én magát.

Zsadányi nem válaszol. Csak nézi a rajzot, amelynek vonalai lassan elmosódnak a délutáni fényben, mintha a papír is tudná, hogy a bizonyosság sosem több, mint egy árnyalat.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán valóban a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap, mintha a várakozást is meg akarná örökíteni.

Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál az ember visszahívni.

A füzetet nézem. A papír sarka elhasznált, a grafit elkenődött. Valóban én vagyok, bár nem emlékszem, hogy modellt ültem volna neki. Mégis pontos: a szemem körüli árnyék, a szájam vonala. Talán ő is ott volt, a háttérben.

– Maga hisz az emlékezetnek? – kérdezem.

– Inkább az árnyékának – feleli.

Nevetek, de nem tudom, min. A pad alatt a kavicsokon átgyűrűzik a fény. Tudom, hogy ez a pillanat is el fog mosódni, mint a rajz a füzetben. De most még itt vagyunk, ketten, és ez a még a legtisztább bizonyosság.

Később már nem tudom, mikor ült mellém. Talán mindig is ott volt, csak éppen most vettem észre. Az idő körülöttünk lelassul, mint egy vékony rétegű folyadék, amelyben minden mozdulat tovább rezdül. A madarak mintha ugyanazt a kört repülnék újra, a pad alatt a kavicsok helyet cserélnek, de mindig ugyanúgy koppannak.

Zsadányi valamit mond, de a hangja nem hang, inkább rezgés, mint amikor a víz tükre alatt beszél valaki. Nézem a kezét, ahogy a füzetét simítja – ismerem ezt a mozdulatot. Lehet, hogy én is így érintem a múltat, félve, hogy szétesik.

A park lassan kihűl, a fény fakul. Nem tudni, hány óra lehet, talán már nincs is óra. Csak ez a jelen, amely se előre, se hátra nem tartozik.

Arra gondolok, milyen különös: ha most felállnék, és elindulnék, vajon ő maradna itt, vagy én tűnnék el előbb?

Nem mozdulok. A szél végigfut a hajamon, a levelek közt zizegés.

Zsadányi rám néz, mintha valamit felismert volna.

– Talán mindketten rajz vagyunk – mondja halkan. – Csak külön lapra kerülve.

Nem felelek. Nem kell. Érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nincsen se idő, se múlt, csak a vonalak finom rezgése, amely lassan eltűnik a papíron, ahogy a fény is elenyészik.

A park üres. Padok sorban, némán. Egy levél hullik a földre. Zsadányi már nem ül ott. A füzet nyitva maradt, grafitvonala elmosódva. Az arc ott van, mégis elmosódott. Lélegzet sem hallatszik. Csak a fény rezgése marad, lassan fakul. Talán voltunk, talán nem. Talán minden csak árnyék, amelyet a délután vetett. És mégis… Valami nyom maradt. Kód, amit csak a szél olvas.

(A kép forrása: Saatchi Art)

 

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Բալա, նանիկ
[Susanna Safaryan: Bala, nanik]

Mezőn jártak, pillangós-madársóskás mező. Körberakott köveken körbe. Szél járt a dobokon, a dobok hangján a szél. Szavak, énekek. Fák szobái.

Aztán az egyik lány kolibrivé változott és elrepült. Amikor a lány éjszaka elaludt, akkor ébredt a kolibri. Felhők szobája, vajon látja, vagy a felhőszobáik látják-e egymást?

Kerek foltú gyöngyházlepke röpködött a lány körül, mikor fölébredt. Egyik mezőn, másikon, mindenütt.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz. Semmi tüske, csak a csend, a sírással töltött napok, holdak.

A lány álmában a kolibri földjén járt. A nem látott földön. A csend földjén. Szavak nélküli nyelven nyelv nélküli szavak. A kolibri mellett is pillangó röpdös.

A csenddel töltött órák, várakozás órái. Számolta, számlálta, térképet rajzolt az időről, órát készített a térről, napóra, hold-.

A lány minden éjszaka együtt ébredt a kolibrivel a távoli földön. Örökösen ébren, mert amint felkelt a Nap ott, ahol ő élt, fel kellett ébrednie a kolibri nélkül.

Azt sajnálta, nem tudnak beszélgetni, mert amikor lány volt, nem értette a kolibri nyelvét, amikor kolibri, nem beszélgettek.

Nem tudta megérinteni. Meséket mesélt a felhők egén át, örökösen mesélte a fácánokat, a bútorokat, akik lementek a lépcsőn, a hattyúkat a fákon, a kis koapintyet.

Aztán, ahol ő élt, a néma pillangók, sivatagi szél. Akkor is tudunk beszélgetni, ha nem halljuk egymást? Akkor is visszhangozzuk, tükrözzük egymást?

A termoszában volt még az együtt töltött napok vizéből, ahhoz töltött. Mindig hagy az alján, és ahhoz tölt, az ölelésig, amikor újra szeméből szemébe.

2025. 06. 30. 14:08:38
Pilisvörösvár

 

📖 Kígyót szült az öregasszony. Mari népmesék, ford. Árvay János–Enyedy György, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1962 (Népek meséi, 31).
* A hattyúlány, 28–30.
* Álom, 144–145.

„a fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz”: Külön ege
„a bútorok, akik lementek a lépcsőn”: Egymás nyelven [januárban várható]
„a hattyúk a fákon”: felkelni a Napot
„a kis koapinty”: Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül
„szeméből szemébe”: Amikor jól

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Hummingbirds and Gold and Purple Orchids; Kerek foltú gyöngyházlepke [Argynnis aglaja, Val d’Aosta, Italy, 2006])