Címke: irodalom

az álmodó haja

 

az álmodó mindenhová lángoló hajjal jár,
hogy senki se zavarja.
közben próbálja megtudni,
ki ő, és honnan jött.

ismereteit egyedül rendszerezi:
jegyzeteket készít, a hajába tűzi,
és rábízza magát az elfolyó időre.

amikor melege lesz,
levetkőzik,
és csak ilyenkor gondol arra,
milyen kár,
hogy a fodrászok sem zavarják.

 

(Illusztráció: Toni Demuro: Tree 165)

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 3. rész

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )

Sir Philip Sidney: Astrophil és Stella (részletek)

 

 

38.

Éjjel, míg szárnyával szememre ül
az álom, s a zabolátlan szellem
kószálni indul, s fő erőm, lelkem
a rab dolgok rendjéből menekül,
ábrándom tévedése kiderül,
ha Stella képe villan eszembe,
Szerelem szőtte arcát oly remekbe,
hogy vélem, nemcsak ragyog, felcsendül.
Riadok, nézek, fülelek, de mit
lezárt érzékszerv ért, az nyílt útján
a semmibe száll, s engem gyász feszít.
A szebbnél is szebb jelenés múltán
esengtem, hívtam az álmot vissza,
de vad vendége, a rossz, leszúrta.

46.

Átkoztalak sokat, de most szánlak,
vak íjász fiú, mert ő téged s engem
is int, ural, oly zsarnok feletted,
hogy étket és hajlékot hagysz hátra,
míg ő vadul megtiltja, hogy láthasd.
Arcát? Ámor, nyomorú gyötrelmed,
hogy nemcsak látni s szeretni gerjedsz,
de jaj, további üdvre nem vágyhatsz.
Szegény legény, kicsapott diák vagy
tanárnődnél s az új tananyagot
ne lógd el, ez parancs, vagy jár a pálca.
De szerzek én, Stellám, bocsánatot,
ha könyv fölött fiúd vágytól remeg:
csiholj te szén híján forró tüzet.

47.

Mi az, szabadságomat feladtam?
Képes két sötét sugár pecsétet
égetni rám? Vagy rabnak születtem,
s illik a zsarnok járma nyakamba?
Vagy nem is érzek nagy nyomoromban?
Vagy nincs eszem megvetni, hogy megvetett
vagyok, s hűségemért, bár kegyelmet
remélek, nyelek koldus-szidalmat?
Ébredj, erény, a szépség csak szépség;
szabad, muszáj, lehet, fogom, merem
elengedni azt, mi veszve nyereség.
Menjen! De csitt, erre jön ő. Eredj,
cudar, nem szeretlek! Ó, két szeme
tölt szívemből hamis szót nyelvemre.

 

Kiss Zsuzsánna fordításai

A homály szürke gomolyag; Vérvörös hegeimen

 

A homály szürke gomolyag

A homály szürke gomolyag
szemünkből lógnak fonalai
kemény, törődő szellő oldozgat
az istenek dörgő facsontjai
trapézokról lógnak

A homokra tépett levegőben
húsokra éhes keszkenő
sarló élesen lobogva
csípőt riszál a lágy szellő
forog a kés, csak forog
duzzadt patak a levegő

 

Vérvörös hegeimen

Vérvörös hegeimen
virágos szerpentin
barna szeszború
csorog fényszirmain

Felszakadt bőrszövet
rumláva patakok
Szentleplekre fröcskölt
szennyleves bánatok

Azúros vízesés hálóját olvasom
sorai zárt ajkak
vákuumos szóhalom

 

(Illusztráció: A view from the air of the Suwannee River delta)

Charles Bukowski: Nem is tudod,

nem is tudod milyen jó
tud lenni
egy ismeretlen városban
senki nem tudja ki
vagy,
megjönni a rosszul fizető
állásodból,
elfelejteni a vacsorát,
levenni a cipőd,
felmászni az ágyra,
fények leoltva
abban az olcsó sötét
szobában
együtt élni a csótányokkal
vagy az egerekkel,
hallani a tapéta
recsegését
vagy a rohanó apró
lábakat a
padlón szökkenve.

borosüvegért nyúlni
a holdfényben
vagy az utcai lámpák
és neon táblák
fényében,
a bor a testedbe
jut,
a gyufád lángja
meggyújt egy

cigarettát.

nem is tudod, milyen jó
tud lenni
nő nélkül
telefon nélkül
TV nélkül
autó nélkül.

egy mosdóval lent
a hallban.

a sötétben pihenni
hallgatni a többi lakó
zaját,
a serpenyő csörömpölését,
az étel sercegését,
a wc öblítését,
a vitákat,
néha nevetést

nem tudod
mi a neve
az utcáknak,
ki a polgármester,
vagy meddig fogsz
maradni
maradsz
a következő városig,
a következő szobáig,
a következő rosszul fizető
állásig.
az egerek egyre

bátrabbá válnak.
az egyik felmászik az
komódra,
felmászik a kávéscsésze
fülére.
ott csüng
téged néz.

felkelsz és
megközelíted az egeret.
te vagy a
betolakodó
ahogy közelebb érsz
még mindig
mozdulatlan.
szeme a szemeddel
keveredik.
a századok
összecsapása ez.

majd ugrik
a levegőn keresztül
a sötétbe
és nyoma vész.

visszatérsz
az ágyba, mosolyogva,
gondolván, hogy milyen szerencsés
amiért nem kell
lakbért fizetnie

iszol még egy kicsit
a boros
üvegből,
majd feltápászkodsz, leveszed
ruhád, felakasztod

a székre.
felülsz a párnának
dőlve
hallgatod az
odalent elhaladó
autókat

felkelsz,
ellenőrzöd az órát,
látod, hogy
7:30-ra van
beállítva

majd nevetséges módon
fel kell venned a nadrágod
újra
hogy elrohanj a
mosdóba

a hall csöndes lesz
és üres,
a fények leoltva
csak a sötétség
minden ajtórésben.
alszanak
a lakók.

az arcod a
mosdó tükrében
rád vigyorog
majd.

majd visszasétálsz
a szobádba
leveszed a nadrágod
újra, felakasztod
a szék

hátára, ami valószínűleg
idősebb, mint
te

az utolsó ital a
legjobb, az utolsó gyufa
lángja
meggyújtja az utolsó
cigarettát.
tartod a gyufát,
tovább ég,
egészen a jobb
kezed
tenyeréig.
hosszú életvonal.

kár.

majd kinyújtózol
betakaródzol
a nyakadig.
meleg takaró
bérelt takaró
a szeretet takarója.

a nap szépen visszafolyik
a tudatodon keresztül.
nem sokáig.

majd, mint a többi
lakos te is
alszol.
egyenlő vagy

a háromszög
oldalával,
egy heggyel
Peruban,
egy tigrissel
ki nyaldossa
mancsát.

Nem is tudod,
milyen jó ez,
amíg nem vagy
ott.

Mussó Erika fordítása

A kiűzetés

 

És csak állnak
egymással szemben.
Bő szavakkal a kimagyarázás,
egyre szótlanabbul a csoda.
S ahogy mozgásba hozza a kar,
az arc, a nyelv megannyi színezetét,
mint elhaló fügefalevelet,
ejti, pergeti sorra
verdeső szemérméről a szél.
Körül a kert, a vad s szelíd
a földig ereszti vajúdó lombjait.
Lopózó pírján égő gyümölcsök,
felgyúló esti, hideg szikrák
a láthatár pallosai.
Emeld föl fejed.
Ideje megnéznünk a termést.
Sétálnunk egyet, fiam.

 

(Illusztráció: Domenico Ghirlandaio: Ritratto di vecchio con nipote)