Címke: irodalom

én megyek elöl

Thomas Bernhard nyomán

a félelem folyton azt akarja
hogy én menjek elöl
és a festő is azt akarja
a félelem miatt

még csak nem is sejti
mire nyit rá
ezekkel a kulcsokkal
ezekkel a félelmetes kulcsokkal

belülről fázom
ért engem?
belülről fázom mindig
félelmetes ez a fázás

már nem tudom
mit is akartam mondani
de valami gonosz dolgot
arra emlékszem

még csak nem is sejti
mennyire gonosz dolgot
akartam mondani
de már nem emlékszem

rímelhetne a kék szem
de a rend nem nyújt lehetőséget
a fantáziára
a rend nem tűri a fantáziát

én megyek elöl
a félelem miatt
mögöttem jön a festő
aki a félelem képeit megfesti

aztán elégeti
de már nem emlékszem
nem kívülről fázom
belülről fázom mindig

(Illusztráció: Hannah Lamb: Baptism, detail, 2014)

Élethű művirág

 

Aszfaltanya lázban ég, felrepedezett bőre a forróságtól, megégeti rajta lépdelő gyermekei lábát. Vagyis nem, mert már nem meztelen lábak taposnak az ősi földön. Magas sarkak szúródnak bele, fekete lakkcipők döngölik. Így hát Földanya bőre is megkeményedett. Kopott betongombák nőttek rá, haloványan derengenek, állandók, mégis semmilyenek. Sápadt, halott óriások, elterültek.
Egész jól belaktuk rogyadozó testüket, mint a paraziták. Úgy látszik, ez kell nekünk, itt érezzük jól magunkat.
Mindenféle lény befészkelte magát ide. A vasrácsok indái közül olykor felvillan egy nagy, kerek, szemüveges hupililára mázolt hüllőszempár. Az utca macskakövein egy valódi ragadozó lépdel, könnyed a járása, nézése hívogató, de vörös karmait kieresztette. Egy benzinszörny kitátott sötétzöld szája elnyeli az ecsethajú oroszlán férfit. Bekerült a cet gyomrába. Aszfalttengereken át utazik a mélyben, végül kiköpi a víz egy hatalmas mustárkék piramis előtt. Csak ez téglatest. Ezeknek a különös lényeknek a temploma. Csak úgy csúsznak-másznak istenük: a Pénz előtt. Reszkető nyilak jelzik az utat, amit a nagy istenség előtt végig kell járni, a zarándoklatot. A gépnimfák templomi éneke végigkísér, amerre szem ellát, mindenhol kincsek. Teljesen megbűvölik ezeket a festékes bőrű, szögekkel átszúrt testű, megnyomorított szolgákat. Elhordják a sok szépséget, cserébe lelkükért, életenergiájukért, mert bizony az istentisztelet végén fizetni kell. Mindennek megvan az ára. Mindennapjaikat vallásuk szokásai határozzák meg, nem sok ilyen buzgó hitközséget találni. A kénszagot a parfüm nem tudja elnyomni. Mi vagyunk itt a papok, kék-sárga csíkos reverendánkban, terelgetjük a kihullott szőrű, girhes báránykáinkat.
– „Ha túléli a házasságunk ezt a konyhavásárlást, akkor mindent túlél.” Szipogja a szánnivaló energiavámpír.
– „ Kiengedlek a szekrényből kislányom, ha megígérsz valamit.”- Neveli szörnyapuka tejfogú emberevő kislányát.
– „Micsoda buziskodás, hogy csak ennyi munkalap van”- sziszegi a rúzsos szájú krokodilasszony, hátán tisztogató madárkalelkű férjével.
De ne aggódjatok, én megtaláltam, mi kell nektek! „Élethű művirág, ami évről évre ugyanúgy fog kinézni.” A kedvenc varázsszavatok: Biztonság! Milyen a kalitkában halacskák? Megleltétek már az örök fiatalság forrását? Szép a mumifikált arcotok! Rossz hatással vagyunk magunkra, drágáim.
„Tökéletes, ha nem lehet élő virágod, de azért élvezni akarod a természet szépségét.” – Vajon a műanyagszőnyeg-füvön kinőttök? Tökéletes a sírköre is, ezt legalább nem eszik meg az őzek.
Olyan éhes jóllakott napközisek vannak itt. Ez lenne az élet? Inkább csak a gonosz ikertestvére. Aki elveszi a fagyit a kezetekből, ti pedig egész életetekben ezt a pár gombóc csokit keresitek legörbülő szájjal. Van egy rossz hírem: elvitte a cica. Rajta nem fogtok ki, hiába másztok a ranglétrán, az más háztetőre vezet.
Egy letört körmű, rókavörös hattyúszárnyú papnő egyetlen értelmes intelme: Az életünket nem fogjuk túlélni. Inkább éljük meg azokat a szebb hétköznapokat!

 

 

(Illusztráció: Ellie Mawby)

Tankák Ki no Curajukitól (2.)

 

Régi és új dalok gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 49.

 

Akkor költötte, amikor valaki kertjében egy nemrég ültetett cseresznyefát látott, ami épp nyílni kezdett.                                                               Curajuki

 

Te, ki az idén
ismered meg a tavaszt:
cseresznyevirág!
Bárcsak ne tanulnád meg,
hogyan kell lehullani!

 

Régi és új dalok hat kötete, Első kötet, 280.

 

Füvek is, fák is
éreznek, így hát biztos
bízván remélnek
sötét hajnali órán,
és várják, hogy keljen a nap.

 

Curajuki-kötet, 308.

Tél

 

Leszálló harmat
tán ismeri szívüket?
Krizantémvirág:
változó színe mindnek
más és más természetű.

Fordította: Fittler Áron

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

Mi fán ülök itt?

 

Mi fán ülök itt? Földi fa, fagyökerező, gyökérszagot érzek, ég a föld, belőlem, áradok, földben, mi fán ülök? Hol temettem be magam, hogy körém nőtt így, hogy már ülhetek is, nem próbálok a felszínre törni, csak megültem, s a gyökerek köröttem, ülőhellyé, hát mi fán ülök? Kár, hogy kapok levegőt, hiszen ez a föld már oszlat, szétoszlom, ó nagy tömeg, se ijedelmem, se félelmem, hát nyugodtan ülök, fa alatt a gyökér, támasztja életét, táplálja a föld, mely szétoszlat, a fa él meg egyedül, ő nem porlad el, ha él, hát élek én? Itt a föld fején, a gyökérben szálam, tenyeremből átivódtak hajszálaim, átidegültem, úgy ülök itt, nem mozdulhatok többé.

Némaságra inttettem. Egyetlen szerelmem. Némaságra inttettem. Hallgat, mint aki sír.

(Illusztráció: Juan Romero)

Nichita Stănescu: Fényhajlítás (részletek)

Újhold régi éneke

Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.

Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.

De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.

Jött elém háborgó lelkem útján
járdák sűrűjén, jött Isten felém,
de nem ismertem fel és – bután
fütyörészve továbbmentem én.

[Cîntec vechi de lună nouă. 1956. jan. 23. Első megjelenés: 1992]

 

Érzelmes történet

Később egyre gyakrabban találkoztunk.
Én ültem egyik szélén az órának,
te – a másikon,
mint amforán a két fül.
Csak a szavak röpködtek közöttünk,
előre-hátra.
Örvénylésük szinte látható volt,
és egyszer csak
térdre ereszkedtem
könyököm belefúrtam a földbe,
hogy jobban lássam, amint meghajlik a fű
egy-egy lezuhanó szó súlya alatt,
akárcsak egy vágtató oroszlán talpától.
A szavak keringtek-forogtak közöttünk
előre-hátra,
s ahogyan egyre jobban megszerettelek,
szinte látható örvénylésben testté
lett, ami kezdetben ige volt. 

[Poveste sentimentală. Contemporanul, 1962. márc. 31. Kötetben: 1964]

  

Fényhajlítás
I.

Próbáltam kifeszíteni a fényt,
ahogy Odüsszeusz ajzotta fel íját a kérőktől még
hemzsegő kőcsarnokban.

Próbáltam behajlítani a fényt,
akár az ágat, amelyen egyetlen levél
ül, a nap.

De a fény hideg villogással kitépte
két karomat,
azok olykor visszanőttek a helyükre,
máskor meg nem.

Próbáltam meghajlítani a fényt,
térdemen kettétörni, mint egy szablyát,
de éle kicsúszott tenyeremből,
és levágta ujjaimat tőből.

És jaj, mind lehulltak a földre
lepotyogtak,
akár egy rakoncátlan tavaszi zápor,
mint baljóslatú riadót pergő dobok.
Én csak ültem, várakoztam,
olykor visszanőttek ujjaim
a helyükre
máskor meg nem.

És ölembe vettem a fényt,
akár egy fatönköt,
és próbáltam puhítani, hogy hajoljon
végre el nekem,
de csak zörgölődött, aztán
homlokkal előre a kövek közé levetett,
két lábam a csillagok felé kalimpált,
mint két vad félholdas zászló, vijjogatva
egy harc hevében elgurult árva sisakra.

 

Euridiké

A levegő még rajongva zsibongott
körülötted,
homályba vonva az időt,
mely szívem szekerén gurította
előre az éjszakát.

És hangod elszakadt a csók alatt,
mit neked adott az el nem kezdett kezdet.
Fáklyák és lángok és tüzek és mécsesek
gyúltak szemedben, könyörgőn kialudtak
arcom fellegétől, mely úgy vonta be
arcodat, mint hó lep el csúcsokat.

Még karomban tartottalak,
életed életemhez tapadt,
el nem szórt szerelem bő jutalma,
pillanathoz csomózott pillanat.

Léptek, kacagás, szótagnyi mesék, történetek,
vallomások, remények – ti
igaz való voltatok
e pár körül azon a télen, amikor
melletted a levegő felszikrázott égett
lángja elmúlt. Lángja elmúlik… 

[Euridice. Luceafărul, 1964. aug. 1. Kötetben: 1964]

 

 Asztal régi barátokkal 

Mindenki ismer mindenkit,
már senki nem figyel oda senkire.
Úri méltósággal, a pincér
kihozza a palacsintákat,
az aludttejet,
és egy fecskendőt.
A szomorúság ismétlődik, sorra a mindenkié,
egészen az egyhangúságig,
anélkül azonban, hogy szerencséje volna –
léggyé változni.
A vita hirtelen robban ki és hamis hangon,
a kibékülés eleve elrendeltségével,
a második pohár meleg sör után.
Nyakon ragadnák egymást,
de fáradtságból – összeölelkeznek.
Egymás vállán sírnának kölcsönösen,
de ki-ki takarékoskodik a könnyeivel.
Úri méltósággal, a pincér
kihoz és a hamutartó mellett elhelyez
egy fél bárányfejet,
egy vesepecsenyét,
egy véres hátszínszeletet,
és egy mandragórát.

 [Masă de vechi prieteni. Megjelent az Argeş című lapban 1973 novemberében. Kötetben: 2004]

Kiss Zsuzsánna fordításai

(Illusztráció: Giorgio de Chirico)

három

az utcára néző szobából jött be egyedül fény, csak ott volt ablak,
de sose volt elég levegő, az utca miatt, azt olvastad, a növények
oxigént termelnek, de azoknak meg fény kell, így csak az ablakba
tudtad őket rakni, egyre többet pakoltál ki, és a végén már se levegő,
se fény nem volt.

egyedül szerettél a könyvtárba járni, de ha mosdóba kellett
menned, féltél, hogy elviszik a dolgaid. ilyenkor megkértél
egy melletted ülő lányt, figyeljen rá. őt sem ismerted,
mégis bíztál benne.

hazafelé a szabadságon keresztül mentél, az a kedvenced, milyen
érdekes, gondoltad magadban, ha átmész rajta, akkor nem láthatod
teljes egészében.

(Illusztráció: Fusun Urkun Sanatevi)