irodalom címkével jelölt bejegyzések

albednij_11

Ollók

Ollók,

Szeretett levágni magáról ezt-azt: tekergő szálakat, körmöt, mindent, ami visszanő; árcédulától, pótgombtól kisebb lelkesedéssel szabadult, nem tartoztak komolyan hozzá, nem is nőttek vissza. Kis, piros nyelű ollóját használta ezekre a műveletekre, más, nem ennyire szép csipeszek és reszelők mellett tartotta egy cipzáras, sárga, nagyon is bőrt idéző tasakban, lehetőleg közel a keze ügyéhez. Ragaszkodott hozzá, akárcsak az emlékhez, amiben kapta. Az olló állta az idő próbáját: megvolt. Amikor nagy, színes kislányt rajzolt, vagy karkötőnek keresett megfelelő zsinórt, ahogy a körmeit festegetni kezdte.  Akkor is ott volt, amikor fényképezni kezdett, első, kevésbé sikerült képeinek visszatérő modellje lett, és akkor is a táskájában lapult, amikor Francit megismerte. Nem csorbult, nem fogyott el az éle.

A legjobban Francit szerette fényképezni, különösen, ha a férfit ez idegesítette: most tényleg ne, nem látod, mit csinálok?! Szerette ezt az arcát rajtakapni, nem számított, a képről a test, vagy mi marad le. A szemek dülledtek, a szemöldökök felcsúsztak, a homlok plasztikusan ráncos lett, az orrlyukak tágultak, a száj nyílt. Milyen, amikor bosszús, amikor értetlen, amikor erőlködik, amikor csodálkozik, amikor elélvez, amikor megőrül, amikor elhülyül, amikor a halála pillanatában.
Magával is próbálkozott, lehangoló eredménnyel. A kép nem adott semmit. Nem mintha egy nem létező önmagát várta volna viszontlátni a képen. Az igazság az, nem tudta, mit vár. Lehettek ravasz beállítások vagy vaktában elnyomott képek, egyszerűen csak használhatatlanok voltak, mintha lenne valami, amit nem vehetne észre, amit ő csinál, nem akarja, de mindig sikerülne kijátszania a gépet. Nem tudott, mit kezdeni velük, hiába, Franci nem értette, szerinte nagyszerű önarcképek lettek, viszont a róla készülteket, ha tehetné, szíve szerint cafatokra tépné.
Franci azért sem értette, mert azt gondolta, azok az idők elmúltak.
Amikor Klárát megismerte, a lány mérhetetlenül szomorú volt, mint akit levedlettek. Ezzel együtt a szomorúsága kétségkívül jól állt, vonzóvá és megközelíthetetlenné tette, lerítt róla: nagy a baj. Könnyek nem áztatták, festék nem folyt; mint egy akkoriban vonzó szócikk, mutatott mélabút, melankóliát, saját, egyre bizonytalanabb és letörtebb variánsait, nyilvánvalóvá téve: ezeken kívül nincs helye másnak bent. A fürkészők méregették, nem nagyon próbálkoztak, nem pazarolták rá az időt, volt, aki egyszerű technikának nézte és kinevette. Mint ilyen esetben elvétve, olyan is van, aki valami mást lát, fantáziát, hogy megéri; ajánlatot szomorúságra, amit érzékeny férfiként megold, a szomorúságot eloszlatja, és a szomorúság helyét magával tölti be.
Francit lepte meg a legjobban, mennyire könnyen ment minden, alig néhány hónap után jegyben jártak. Klára szomorúsága, mintha nem is lett volna, nem is hiányozhatott. Arca kisimult, nyáron kiderült, ha sokat van napon, szeplős lesz.
A lány hamarosan átköltözött Francihoz, és mivel ott volt kert, és Klára mindig is kutyát szeretett volna, kiválasztottak és hazavittek egy kölyköt, hogy ez is valóra váljon.
Amikor Klárát a fényképezés kezdte érdekelni, Franci támogatta benne, meglepte Klárát egy komoly géppel, és már maga is alig tudta azt a boldogságot elképzelni, amit Klára öröme fölött érzett.
Egy másik olló Ranka születésénél jut kisebb szerephez: Franci kezéből látszik ki.
Franci mindvégig bent volt, a szülésnek háttal ült, felesége kezét fogta, azt sem tudta, ki szorít jobban kit. A férfi vágta el a köldökzsinórt, ami sokkal vékonyabb volt, mint azt gondolta előzőleg. Nézte Rankát, aki csupa haj, nedves és kék és vörös volt, és egyre követhetetlenebb. Nem ájult el, de a következő, amire emlékezhetett, hogy már kint van a folyosón, percek óta az üres tenyereit nézi.
Vannak képek a kórházról, kórteremről, amiket Franci csinált; fényképezte a lányát, a lányát a feleségével, a feleségét, aki mintha teltebb és érettebb, vagy legalábbis fáradtabb lenne, ajándékcsokrokat, gyümölcsöket, csokoládékat, más kismamákat, nővéreket.
Ranka közben megtanul járni, beszélni, cipőfűzőt kötni, nyújtózkodni, mindent elég jól érteni. Az anyja már negyven kiló híján semmi sem. Az anyját senki, a szomszédok, a barátnői, de még ő sem tudja szomorú helyzetbe hozni.
Miért nem látunk ki az ablakon, anya?
Mert túl sokat lehelünk, kicsim. – ez látszik jól egy téli képen.
Következő olló megint az első olló lenne, ami nem kerül elő.
Anya és lánya kint ücsörögnek a fűben egy pléden, Cukor a lábuknál fekszik, néha beleszimatol a levegőbe. Klára régi képeket magyaráz Rankának, és az egyiken valami felbosszantja. A képen madarak is vannak. Az anyja kaparja, abba sem hagyja, nem is veszi észre, hogy verebek, gólyák, vörösbegyek, varjak, amiket csak Ranka felismer, hullani kezdenek fákról, vezetékekről, a háztetőről.

Hawthorne-Bridge-Levinson

Lakk

És megindulnak a tavasz mélyzöld lavinái,
nyíló szirmainak robajával
maga alá temet.

Szavaink elhullajtott agancsok,
bámulunk a parti füzesre,
vándorként cipeli a roskatag eget.

Ma ismét ugyanarról nem beszélünk.
Átrohan rajtunk széles rétjeivel a táj,
hallgatásunk az aljnövényzet tajtékja.

A szürkületen túl érzem a folyó kanyarulatának illatát,
a gímszarvast, miként bőgésével veszít súlyából.
A befőttesüvegnyi szarvasbogár ropogását,
ahogy elmozdul az árnyék.

És te mégis
erdők látomásaként illansz el
a vékony lakk réteg alatt.
Én meg csak állok
rendezett sorokban, velem búsong a sás
öröklött zárvatermő hajlamán.

Empire-Builder-Levinson


képek: Brin Levinson

Wing_by_JorsArt2006

FELHŐK, MŰSZAKVÁLTÁS UTÁN

A város legfeljebb nőknek, nőknek, asszonyoknak, lányoknak és – esetleg – törpéknek való. Az anyag olyan magasrendű tisztelete, a hányódás olyan kiszámítottsága, amely már a véletlent formázza. Vagy egy regény néhány fejezetét. Ez többé nincs. Valaki beszél. Aztán elhallgat, de a szavak tovább formálódnak, keletkeznek, születnek szinte, miközben az idő elsöpri az anyákat, a nemzeteket éppen úgy, akár a nyelveket, vagy a pozitív gondolkodást. Jelen kívánalmak szerint hálásnak kellene lenni, de hála helyett a város harangjai rezdülnek meg, a dél is elmúlik, azt is fölfalja minden tágasságával az idő. A felhők, műszakváltás után, elhagyják az égtereket. Komló harangjai, aztán az egyetlen harang, itt keresztelték, ebben a templomban. Akkor még egyetlen harang volt, azóta sok, aztán már egy sem. Vagy a harangozó ment nyugdíjba, sőt egyenesen a föld alá, szégyenében, hogy elfogytak a hívek, süketek lettek itt még a falak is. Mióta visszatért, mintha a tengerről tért volna haza, vagy a föld alól, nehéz műszakok népeseiről, zavarta ez a csend. Tengerről. Az asszony homloka volt az a tenger, a hullámverés, az izgalmas hajóút, szava, suttogása irányfény. A másik városból és földrészről és álomból. Az apjuk elhagyta őket. Ezért nem gyűlölte meg sem a fővárost, sem azt a másik nőt, aki miatt. Aki miatt? Az igazi ok, persze, bizonytalan.
A bizonytalan iránt sem tiszteletet, sem erőteljesebb undort nem kell érezni, nem ilyes pepecselésre való ez a túl-rövid élet. A letöredezett részeket el kell távolítani, ki kell kerülni, átlépni, ez a „kell” a legnagyobb, már tovább nem fokozható s nem is gyengíthető irgalom irántuk. Piusz jól tudja, hogy az egészet semmi nem képviseli jobban önmagánál, sem az ókor négy eleme, sem az újkori, úgynevezett periódusos rendszerek, amelyek aztán végképpen szétszórnak, és hamis összefüggéseket kínálnak az egész természetének ismeretéhez. De, bottal jár ott az Isten, ahol csupa fél lábú lakja a városokat.  Oromívek emelkedtek csikorogva a fejében, hasonlíthatatlan, nehézkes acél elemekből, ezek nem építészeti elgondolások, inkább lassan elmosódó, rozsdás, a város fölött uralkodó munkaállványok voltak. Voltak, amíg voltak. Eltűntek. A fegyenctelep is a múlté, ha van az emlékezetnek színekkel jellemezhető rétege, ez a réteg teljesen ködszínű, köd állagú. Rongyszedő Timur, így hívják a város legrégebbi elítéltjét, a kijáratnál várja. Tenyerén csepp alakú, zöld kavicsokat csörget. „Érdekel?” „Nem érdekel.” „Pedig nem akarlak átverni.” „Tudom, nem is tudnál.”      Féltékeny volt a felesége Timurra, lehetőleg rongyokban járatta volna, de a férfi túljárt a neje eszén és Piusz szomszédjánál tartotta öltönyét, egy-két finomabb ingét, nyakkendőjét és felöltőjét. „Egyszer úgyis elvágja álmomban a nyakamat.” „Nem kapna sokat érted.” Igaz, ami igaz, meg is adta az esélyt az asszonynak, hiszen példásan pontos időpontban haza járt, vacsorázott, fürdött, borotválkozott a régi módi késsel, arcszesz a pofacsontra és alvás. Álomtalan alvás. Ilyen férfivel mit kezdjen a fiatalasszony? Persze, gombát is szedhetne neki. Gombapaprikás. Véletlenül. Meg is úszta volna, gondolta Piusz. A kijáratnál leültek egy padra. A lépcsőházat az új rendszerben számkombinációval védték. Teljesen fölöslegesen, hiszen azelőtt sem sok lopnivaló akadt errefelé, az életükre pedig, már amennyire, Isten vigyázott, ahogy máskor is. A közeledő Mindszentek virág- és koszorúforgalma felől nézve, nem vitte túlzásba  a vigyázást ő sem. Csak mint máskor és máshol és más teremtményeivel. A csodazáraknak meg kellett lenniük valamely homályos kereskedelmi érdeket a háttérbe rejtve. Piusz egy székesfehérvári szállodába bejelentve, és Ágira gondolva, megrémült, hogy elfelejtette a lépcsőházuk és lakásuk azonosító kódját, órákig bolyongott a „királyi” székhelyen, tágabb és tágabb köröket téve a hotel épülete körül, törte a fejét, mígnem észbe kapott, hogy ez egy másik város és egészen más a „műsor”.  A színház épületétől nem messze volt a helyi lap szerkesztősége. Közelben egy szálloda, nekik éppen megfelelő helyen. Ágival itt szoktak találkozgatni.  Jelentéktelen, kétemeletes épület volt. „Ne szúrjunk szemet senkinek” Még most is hallja a hangját. Az első találkozást követően fél év telt el, amíg Ági belement a második találkozásba. „Egy a távolság Komlótól, Pesttől.” De a helyszínhez, a „Ne szúrjuk szemet” szállodához és második emeleti szobához – érzelmi alapon? – is az asszony ragaszkodott. Az érzelmi alap később más rangra, talán olyas fokra emelkedett, hogy egyiküknek sem kellett ágaskodni a másik, mondjuk ki: személyiségének, eléréséért, de ez – érintettük a korábbiakban – már a későbbi életükhöz és életükre tartozik. És persze Vikiéhez. „Te is itt fogsz meghalni, pajtás.” Piusz nem tudta, hogy megállapítás vagy kérdés az ott a mondat végén, eszébe jutottak a zöld kavicsok, belőlük futotta volna egy kérdőjelre, ha betűkirakóst játszanak, mint gyerekkorukban, illetve az ő gyerekkorában, hiszen Timuron, amikor megismerte, a rabok kincstári öltözéke lötyögött. Valahonnan Jugoszláviából, talán Újvidékról, szökött át a zöldhatáron, háború után. Nem adták vissza Titónak, a szelek másfelől fújtak, Timur szerencséjére.  Csíkosba öltöztették. Béta aknán csillés, aztán vájár. Volt egy komája a délvidéki menekültnek, egy másik menekült. Őt 1967 elején akasztották fel a királynék városának börtönudvarán. Timurt 1966 májusában rövid időre elvitték, de a puszta ismeretségen kívül nem tudtak semmit Timur nyakába varrni, a devecseri sínrobbantáshoz pedig végképpen semmi köze nem volt. Betűkirakóst Timur fiával játszottak, akinek fiát úszni tanította a hatvanas években. Hát az meg igazán nem az öreg Timurra tartozik, hogy ő hol fog meghalni. Lehet, hogy csak egy napló-lap, néhány sor választja el attól, amit Timur állít (vagy kérdez?, illetve kérdezve állít?), az a lap bizonyára üresen marad majd, akár további lapjai a zöld füzetnek, de a város betűit más kövekből rakják ki. Valaki beszél vagy elhallgat, az évszakok korongján jön és megy az értesülés, a nem értesülés is az, lehet, hogy fül sem lesz már hozzá, de mégis. Az idővel szemben a teremtménynek annyi lélekjelenléte kell, hogy legyen, és ez utolsó esélye, mint a harangszónak, a harangozó emlékének, mikor a keresztelővíz helyét a testet lemosó végső víz, némi szappan és a bátor, egyáltalán nem kíméletes szivacs vagy rongy veszi át.  Aztán – sine ceremoniis et pompa – irány a stiglickerti vízszintes.  Máskor máshogyan volt ez is, de a lényegen a formalitások egyszerűsítése nem változtatott. – Na, mutass egy olyan követ – nyújtotta a markát Timur felé.  A kő csiszoltsága meglepte, átfúrtsága csak tapintható volt az alkonyodó fényben.
– Mi ez?
– Nem ismered? Pedig hált veled egy ágyban a gazdája – érkezett a válasz.
– Nem értem – mondta Piusz. – Mozis Gizi neve mondd valamit?
– Persze. De ennek mi köze a kövekhez?
– Édesanyjáé volt. Vagy nem tudta kiváltani, vagy nem akarta. Vagy…
– Gizi tud róla?
– Azt már nem tudod meg, Piusz.
Az öreg az égre nézett. A lemenő nap felől érezték a szelet. Az öreg a kavicsnak nézett ásványokat potyogtatta Piusz kezébe.
– Tedd el – mondta Timur, – rám nem hoz semmi jót.                   Piusz előrehajolt és egy ovális nyakék alakzatot kezdett kirakni a pad előtt levő sárga homokon.
– Hm – mondta, amikor végzett. – Már csak egy ezüst szál kellene – merengett
– Vagy egy közönséges, sárga cérna? – kérdezte Rongyszedő Timur, aztán kibújt sárga-fekete sávos nyakkendőjéből. Lassan sötétedett, megjelentek az első égitestek a város felett, fejük felett pedig egy utcalámpa gyulladt. Timur a nyakkendőjével matatott.   – Timur, meddig van kimenőd? – kérdezte nem minden célzás nélkül Piusz.
– Hát ameddig én akarom, tudod – hangzott a fölényes válasz.     Ezen Piusz kuncogott, aztán elkomolyodott. Az öreg a nyakkendőjéből arany színű szálat gombolyított le.                         – Nesze. Ennyi elég lesz. Szépen felfűzöd ezeket.
Piusz maga elé nézett. Aztán a csiszolmányokra. Illetve a helyükre. Mert semmit nem látott, a krizolitok homokban maradt nyomán kívül. Zöld felhők futottak az égen, ahogy a lebegő, sárga cérnaszál mutatta: kelet felé. Rongyszedő Timur már messze járt. Piusz borzongott, fázni kezdett.

(Részlet az Úszómester néhány szezonra c. regényből.)

 

 

 

9-Sergio-Michilini-¡DILES-QUE-NO-ME-MATENJuan-Rulfo.-El-llano-en-llamas2011-oleo-sobre-tela-cm50x61

Juan Rulfo: Matilde Arcángel öröksége  

Lakott Corazón de Maríában, nem is olyan régen, egy apa meg a fia, akiket Remeték néven ismertek; talán azért, mert mindkettőt Euremiónak hívták.[1] Az egyiket Euremio Cedillónak, és a másikat is Euremio Cedillónak, habár egyáltalán nem volt nehéz megkülönbözteti őket egymástól, ugyanis az egyiknek bő huszonöt év előnye volt a másikhoz képest.
A bőség főleg abban mutatkozott meg, hogy az idősebbik Euremiót a mi Urunk Istenünk jóindulata magas, tagbaszakadt termettel áldotta meg. A fiút azonban, ahogyan mesélik, épp ellenkezőleg, igen csenevésznek teremtette, és nemcsak a testét, de az értelmét illetően is. És nem elég, hogy vézna testalkatú volt, de egész életében, ha ugyan él még, úgy nehezedett rá a gyűlölet, mint a kő; úgyhogy igaz, ami igaz, csak szerencsétlenségére született erre a világra.

Legjobban a saját apja gyűlölte, aki közelebbről a komám, merthogy én tartottam keresztvíz alá a fiút. Meg kell mondjam, a komám mindenben, amihez csak hozzáfogott, kihasználta a hatalmas termetét. Olyan óriási volt, hogy már attól is elfogta a düh az embert, ha csak mellé állt, és ha másképp nem, szemmel fölmérte az erejét. Úgy érezte magát, ha ránézett, mintha őt csak kelletlenül vagy valami maradékból teremtették volna. Nem is volt Corazón de Maríában, és a környékén sem még egy férfi, aki olyan magasra nőtt volna, mivel mifelénk széltében nőnek az emberek, de alacsonyak; olyannyira, hogy azt mondják, a kis növésűek erről a vidékről származnak; alacsonyak az emberek, és olyan a helyzetük is. Remélem, a jelenlévők közül senki se sértődik meg, ha netán odavalósi, de bizony én kitartok a véleményem mellett.
De visszatérve az előbbiekre, arról a két emberről kezdtem beszélni, akik jó pár évvel ezelőtt Corazón de Maríában éltek. Az idősebbik Euremiónak volt egy ranchója, amely a Las Ánimas nevet viselte, és a sok bonyodalom következtében tönkrement, jóllehet a nemtörődömség volt az okok közül a legfontosabb. No, és úgy áll a helyzet, hogy semmiképpen se akarta örökül hagyni ezt a birtokot a fiának, aki, mint mondtam, a keresztfiam. Az egészet elitta, pálinkára költötte a pénzt, amihez úgy jutott hozzá, hogy darabonként túladott a földeken, mert csak az lebegett a szeme előtt, hogy a fiúnak, mire felnő, ne maradjon semmije, amibe belekapaszkodhatna. És ezt csaknem sikerült is elérnie. A fiú épphogy meg tudta vetni egy kicsit a lábát a földön, noha így is igen elesett volt, és ezt is inkább csak úgy, hogy néhányan megszánták, és segítettek talpra állni neki; az apja ugyanis nem törődött vele, sőt inkább úgy fest, a vére is felforrt, ha csak megpillantotta.
Ám ahhoz, hogy ezt az egészet megértsük, vissza kell mennünk az időben. A távoli múltba, azokba az évekbe, amikor a fiú még meg se született, sőt talán még azelőttre, hogy Euremio megismerte volna azt az lányt, aki aztán a fia anyja lett.
Matilde Arcángelnek hívták. Csak mellesleg jegyzem meg, hogy ő nem Corazón de Maríába valósi volt, hanem egy magasabban fekvő helységbe, Chupederosba, ahova ez a bizonyos Cedillo soha nem jutott el, jó, ha mások elmondásából ismerte. Akkoriban ez a lány az én jegyesem volt; de az ember sohase tudhatja, mit tart a keze közt, így aztán elvittem bemutatni Euremiónak, kicsit dicsekvésből, kicsit meg azért, hogy elvállalja a tanúskodást az esküvőn; álmomba se gondoltam, hogy olyan hirtelen eltűnik a lány irántam érzett állítólagos szerelme, kihűl a vágyakozása, és a szíve máshoz húz majd.
Ezt csak később tudtam meg.
De előbb még azt is el kell mondanom maguknak, kiféle-miféle volt ez a Matilde Arcángel. Hát fogjunk is bele. Elmesélek mindent apróra. Sietség nélkül. Végül is előttünk az egész élet.
Egy bizonyos doña Sinesiának, a chupaderosi fogadó tulajdonosának volt a lánya; ahogy mondani szokás, mindig alkonyati homály borította ezt a fogadót, merthogy jórészt ott ért véget a munkanap. Így aztán ahány fuvaros megfordult azon a környéken, mind tudomást szerzett a lányról, és kedvtelve legeltethette rajta a szemét. Mert akkoriban, még mielőtt elment volna, Matilde kislányként olyan természetesen forgolódott köztünk, akár a víz.
Ám egy szép nap, észre se vettük, igazi nővé cseperedett. Álmodozó lett a tekintete, néha meg fürkészve hatolt bele az emberbe, mint a szög, amit csak üggyel-bajjal tudsz kihúzni. Az ajkai is teltebbek lettek, mintha csókokkal fosztották volna meg az ártatlanságától. Akárki akármit is mond, szép lány lett belőle.
Az rendben is volna, hogy nem érdemli meg az ember. Hisz’ maguk is tudják, én csak egy fuvaros vagyok. Egyszerűen, mert ehhez van kedvem. Mert szeretek magammal társalogni miközben járom az utakat.
De az ő útjai hosszabbak voltak, mint az összes út, amit én valaha is bejártam; még az is megfordult a fejemben, hogy soha többé nem fogom tudni nem szeretni.
De egy szó, mint száz, Euremióé lett.
Egyszer, amikor hazaértem az egyik utamról, megtudtam, hogy hozzáment a Las Ánimas gazdájához. Arra gondoltam, hogy a pénzsóvárság hajtotta hozzá, vagy talán a férfi hatalmas termete vonzotta. Magyarázatok sosem hiányoztak. De leginkább az fájt itt a gyomrom táján, ahol a legjobban fáj a bánat, hogy elfeledkezett rólunk, szegény ördögökről, akik eljártunk hozzá, ott találtunk menedéket, felmelegedtünk a tekintetétől. Legfőképpen rólam, Tranquilino Herreráról, alázatos szolgájukról, aki iránt csókkal, öleléssel, miegymással elkötelezte magát. Habár, ha jobban megnézzük, az állat is elhagyja a karámot, ha éhes; ő pedig, hogy úgy mondjam, nem volt éppen nagyon jól táplált; egyfelől, mert olyan sokan voltunk, hogy neki nem jutott, másfelől meg, mert képes volt a saját szájától megvonni a falatot, csak hogy mi együnk.
Később meghízott. Lett egy fia. Aztán meghalt. Egy megbokrosodott ló ölte meg.

A csecsemő keresztelőjéről jöttünk. Matilde a karjában hozta a gyereket. Nem tudnám apróra elmondani, miért és hogyan bokrosodott meg az a ló, mert én legelöl mentem. Csak arra emlékszem, hogy egy vasderes állat volt. Úgy száguldott el mellettünk, magányosan, egészen közel a földhöz, akár egy szürke felhő, a lovat nem is igen láttuk, inkább csak a szelét éreztük. Matilde Arcángel pedig ott maradt hátul, nem sokkal messzebb, a földre ledobva, arccal egy pocsolyában. Az az arcocska, amelyet annyian szerettünk, most szinte elmerült a vízben, mintha a még remegő testéből forrásként előtörő vért mosná le.
De akkor már nem volt a miénk. Hanem Euremio Cedillo tulajdona, ő volt az egyetlen, aki birtokolta. Milyen gyönyörű volt! És Euremio nemcsak birtokolta, de a test határainál sokkal mélyebben hatolt belé, annyira, hogy Matilde még gyereket is szült neki. Így nekem abban az időben nem maradt más belőle, csak az árnyéka, meg tán néhány emlék.
Ennek ellenére nem nyugodtam bele, hogy ne lássam többé. Felajánlottam, hogy én leszek a fiú keresztapja, csak hogy a közelében maradhassak, ha másként nem, mint a komája.
Ezért van az, hogy még mindig érzem, ahogy megcsapott az a szél, amelyik kioltotta az élete lángját; mintha most is itt fújna mellettem.
Én zártam le vízzel telt szemét; én igazítottam meg a száját, mely eltorzult a rémülettől: a pániktól, ami elfogta, és bizonyára egyre nőtt benne, amíg vágtatott vele a ló, egészen az utolsó pillanatig, amikor érezte, hogy lezuhan. Azt már elmeséltem, hogy a fiára borulva találtunk rá. A teste kezdett kihűlni, már csak az üres burok volt, miután a szerencsétlen baleset miatt az összes vér kifolyt belőle. Nyitott szemét a gyerekre függesztette. Ahogy mondtam, teljesen átjárta a víz. Nem könnyek, hanem annak a sáros pocsolyának a szennyes vize, amibe arccal belezuhant. Halálában is látszott rajta az elégedettség, hogy nem nyomta agyon a gyermekét, átsugárzott a szemén az öröm. Mint említettem, én zártam le a szemét, és a tekintete még akkor is olyan simogató volt, mint életében.
Eltemettük. A szája, amit olyan nehéz volt megkapni, földdel lett teli. Néztük, ahogyan eltűnik, egész valójában elsüllyed abban a mély gödörben, és mi már nem láthatjuk többé viszont. Euremio Cedillo csak állt ott, mint a pózna. És meg arra gondoltam: „Ha otthagyta volna békében Chupaderosban, még ma is élne.”
«A fiú tehet róla – szólalt meg ő –, különben ma is élne.» És elmesélte, hogy a fiú egyszer csak sírni kezdett, úgy rikoltozott, mint a bagoly, a ló meg, amin jöttek, nagyon ijedős volt. Ő előre figyelmeztette a gyerek anyját, mondta neki, hogy ne engedje bőgni a fiút. Azt is mondta, hogy Matilde vigyázhatott volna magára, amikor leesett; de épp az ellenkezőjét tette: „Ívben megfeszítette magát, hogy a gyereknek legyen egy kis helye, és ne nyomja agyon. Szóval, mindent egybevetve, csakis a fiú tehet róla. Úgy bőg, hogy bárki megrémül tőle. Miért szeressem. Semmi hasznát nem veszem. Matildétől sokkal többet kaphattam volna, annyi gyereket, ahányat csak akarok; de ez itt nem hagyta még megízlelnem se.” Dőlt belőle a panasz, úgyhogy már nem tudta az ember, bánat-e vagy harag, amit az elhunyt iránt érez.
Azt viszont mindig is tudtuk, hogy a fiát gyűlöli.
Erről beszélek maguknak az elejétől fogva. Aztán ivásnak adta a fejét. Kisebb földdarabokat cserélt pálinkára. A végén már hordószámra vette. Egyszer nekem kellett elvinnem egy egész szállítmány pálinkás hordót, amit Euremio Cedillónak küldtek. Ebbe ölte minden erejét, meg abba, hogy a keresztfiamat ütötte-verte, míg bele nem fáradt a karja.
Sok év telt el így. A fiatalabb Euremio, néhány jótét lélek könyörületességének hála, mégiscsak felnőtt; szinte a levegőből, amit még a születésétől hozott magával. Minden nap az apja gyalázkodására ébredt, aki gyávának és gyilkosnak tartotta, és ha megölni nem is akarta, mindent elkövetett, hogy éhen haljon, és azt is elfelejthesse, hogy létezett. De ő élt. Az apja viszont, ahogy múlt az idő, egyre rosszabb bőrben volt. És maguk is, én is, mindenki tudja, hogy az idő súlyosabb a legsúlyosabb tehernél, amit ember elviselni képes. Így hát, bár a haragja nem múlt el, a gyűlölete alábbhagyott, míg végül a kettejük élete egyetlen eleven magánnyá olvadt össze.
Én nem sokat törődtem velük. Azért tudom, mert mesélték, hogy a keresztfiam mindig furulyázott, amíg az apja kialudta a részegségét. Nem beszéltek egymással, egymásra se néztek; de még napszállta után is, sőt néha még jóval éjfél után is, egész Corazón de Maríában hallani lehetett a furulyaszót.
Szóval, hogy hosszúra ne nyújtsam, egy csendes napon, amilyen bőven akad ezekben a falvakban, felkelők érkeztek Corazón de Maríába. Alig csaptak zajt, mert az utcákat benőtte a fű; hangtalanul mentek végig rajta, pedig mindannyian lovon jöttek. Azt mondják, olyan békésen, minden lárma nélkül vágtak keresztül a falun, hogy még a búvármadarak kiáltozását meg a tücsökciripelést is hallani lehetett; de még ennél is tisztábban hallatszott az a kis furulyaszó, amely, amikor elhaladtak a Remeték háza előtt, csatlakozott a csapathoz, majd, ahogy távolodtak, egyre messzebbről hallatszott, míg végül a semmibe veszett.
Ki tudja, miféle felkelők voltak és milyen ügyben jártak. Az biztos, bár ezt is csak mesélték, hogy pár napra rá, a kormány csapatai is átvonultak a falun. Ez alkalommal viszont az idősebb Euremio, aki az idő tájt már elég beteges volt, kérte meg őket, hogy vigyék magukkal. Vélhetően azt mondta nekik, hogy elszámolni valója van az egyikkel az útonállók közül, akiket üldöznek. Azok meg bevették maguk közé. Puskával a kezében, lovon hagyta el a házát, vágtázva, hogy utolérje őket. Mint már mondtam, igen magas volt, így inkább valami zászlónak, mint embernek látszott a lobogó hajával, mert azzal már nem törődött, hogy előkeresse a kalapját.
Pár napig senki se tudott semmit. Ugyanolyan békésen folyt tovább az élet, mint annak előtte. Én akkor értem oda. „Lentről” jöttem, de ott se volt semmi hír. Míg egyszer csak emberek érkeztek. Tudják, afféle bérmunkások: akik úgy töltik az életük egy részét, hogy a hegyoldalakon kóborolnak, és csak akkor jönnek le a falvakba, ha szükségük van valamire, vagy valami gondjuk akad. Most az ijedtség hozta le őket. Elmesélték, hogy odafönn, a hegyekben napok óta folyik a küzdelem. És hogy azok, akik szeretnének megpihenni, már errefelé tartanak.
Eltelt a délután, de nem láttunk senkit. Beesteledett. Néhányan azt gondoltuk, talán más utat választottak. A bezárt kapuk mögött vártunk rájuk. A templom órája elütötte a kilencet, aztán a tízet is. És a harangozással szinte egy időben felharsant a kürtszó. Majd a lovak ügetése. Kinéztem, hogy lássam, kik azok. Egy csomó rongyos alakot láttam lesoványodott lovakon; voltak, akikből csöpögött a vér, mások nyilván aludtak, mert igencsak bólogattak a fejükkel. Nem álltak meg, mentek tovább.
Mikor már úgy tetszett, véget ért a sötét alakok felvonulása, akiket alig lehetett kivenni az éjszaka homályában, furulyaszó hallatszott, eleinte nagyon halkan, aztán erősebben. Nem sokkal később megláttam a keresztfiamat, Euremiót, a komám Euremio Cedillo lován. A ló farán ült, bal kezével a furulyáját fogta keményen, a jobbjával pedig az apja holttestét tartotta a nyeregben átvetve.

 [1] A remete szó spanyolul eremita.

Imrei Andrea fordítása

unnamed

(Részlet A Lángoló puszta című, a csíkszeredai Bookart kiadó gondozásában, a Rulfo életműsorozat második darabjaként a mexikói Protrad támogatásával megjelenő novelláskötetből.  Az életműsorozat első darabja, a Pedro Páramo 2014 áprilisban jelent meg. A kötetek Magyarországon is megvásárolhatók.)

Illusztráció, bélyegkép: Sergio Michilini

586_Tropensonne_-1914_Tafel_0

PAUL CELAN: A SZAVAK ESTÉJE

A szavak estéje – kincskeresés a csendben.
Egy lépés, és még egy,
egy harmadik, a nyoma
nem rövidít árnyékodon:

az idő sebe
felnyílik,
és vér alá borul az ország –
a szóéj kutyái, a vadászkutyák
most beléd
marnak:
a vadabb szomj,
a vadabb éhség ünnepe ez…

Egy utolsó hold kap utánad:
hosszú, ezüstös csontot
– meztelent, mint az út, amin jöttél –
vet a falkának,
de nem menekít meg:
a sugár, amit ébresztettél,
közelebbről habzik fel,
és fenn lebeg a gyümölcs,
amibe évekkel ezelőtt haraptál.

András Orsolya fordítása

Illusztráció: Emil Nolde

Anselm Kiefer

„VAJON MEDDIG MÉG?“

SEMMI SEM MEHET KÁRBA

Magunkénak éreztük az októberi napokat, és fáradhatatlanul róttuk az utat keresztül-kasul a városon.
Amikor már nem térhettünk ki az ismerősök elől, néhány mondatos beszélgetésekbe elegyedtünk, hogy elkerüljük az udvariatlanság látszatát; az ismerősök többsége a Bátyám barátai és egykori munkatársai közül került ki. A Rózsa utca fölszámolásával az ottani népek elszéledtek; szinte jövevénynek számítottam a sajátjaim közt, amikor hazacsöppentem, hiszen megtette a magáét a hátam mögött hagyott három Pesten eltöltött évtized is, és gyermekkorom szinte valamennyi arcát elsodorta mellőlem az élet a szülővárosomban. Mondják, a rátarti kanizsaiak új barátokra ritkán tesz szert az ember egy bizonyos életkor után, így ez velem sem történhetett másként, hiába szongyolodtam el emiatt néhanapján.
Hogy ne essen csorba a család becsületén, kis időre azért csak-csak bekapcsolódtam a beszélgetésekbe, aztán hagytam, hogy a Bátyámék diskuráljanak tovább; távolabb húzódtam, minek zavarjak. A szokásos témákra terjedtek ki ezek a röpke délutáni eszmecserék; aggódás a betegségek miatt, vagy éppen az öröm érzése, ha valaki ismerőst pirospozsgás jókedvében láttak valamerre. A tréfás ugratások se maradtak el, és ki-ki a vérmérséklete szerint magyarázta az aznapi politikai eseményeket, és városi pletykákat. Majd egy tréfálkozó mozdulat, vagy egy kemény, férfias kézszorítás után Isten hírével mindenki ment a maga dolga után, és a szertartás véget ért.
Látszott, hogy a Bátyám erőre kap ezektől az aprócska közjátékoktól. Nem is palástolta az elégedettségét; láthatóan jóleső érzéssel töltötte el, hogy szeretik a saját városából való emberek.
Hát kik is szerethetnék mások, ha nem ők, szökött föl bennem, de utólag úgy érzem, hogy akkor csúfot űztem belőle, amelyet sohasem tudok majd megbocsátani magamnak.
Kicsikét csípett az idő már, tolta maga előtt a hideg fuvallatokat a levegő, de ezzel együtt sem gondoltuk volna, hogy a sétáinkon változtassunk, és lerövidítsők őket. Az eső is valahogy mindig elkerülte ezeket a napokat, sőt a Nap korongja render átbújt a felhők mögül, és kisütött, ha nem is fényesen vagy melegen. A körülmények elfogadhatóak voltak ahhoz, hogy ezeken a véget nem érő sétákon megfeledkezve az apró köznapi teendőkről, igyekezzünk megbirkózni közös múltunk egy-egy fölsejlő darabjával.
“Vajon, meddig még?”
Ezzel a tilalmas kérdéssel Anyánk halála után sem számoltunk igazán, még ha tudtuk is, hogy a családból már más senki nincs előttünk a sírhoz vezető úton. Ma sem tekintem ezt a felejtés provokációjának, és nem sejtek valamiféle megoldásra váró rejtélyt benne, amelyre föl kellett volna akkor figyelnem. Az emlékezés nem arra való, hogy igazoljon korábbi eseményeket, amelyeket a magunk védelmére állítunk aztán hadrendbe.
Estefelé jártunk. Már kihallatszott az ismerős kutyaugatás a kertek mélyéről. A régi Fabik Károly utcában egy hajladozó alak a lehullott gyümölcsöket gyűjtötte vödörbe, kopogott az edény fala. Elkapta a tekintetünket, ahogy a zaj irányába pillantottunk.
A fény kezdte elveszíteni maradék erejét.
Föltámadt a szél. A megmaradt leveleket kezdte söpörni.
Imbolygóvá vált kissé a reszketeg bokroktól a vasúti árok szegélye, amerre az út vezetett. Valamikor nagyon régen, még a háborús sérülések helyreállításakor, Öregapám is ásót és csákányt fogott a kezébe, hogy mielőbb begyógyuljanak a város sebei. A házakat csúnya bombatalálatok érték, negyvenöt telén és koratavaszán, egész utcasorok dőltek romba, megrongálódott a temetői híd, bombatölcsérek éktelenkedtek mindenfelé. A front megérkezésekor hatalmas pusztítás söpört végig Kanizsán. “Minden nap olyan hosszúra nyúlt – mesélte a Nagyanyám –, mintha véget sem akart volna érni. Vér szivárgott a füstszínű falakból, az omladékok alól emberi végtagok meredeztek ki. A borzalomra senkinek sem volt kész terve. Temettünk, és reménykedtünk. Az időn kívül éltünk. Szörnyű dolgot tett velünk a világ. Nélkülöztünk. De a félelemnél nem volt rosszabb semmi.”
A kórház utolsó barakkjának vonalában lámpa gyulladt, olyan, amilyen a műtőkben szokott, hideg, derengő, halotti fény.
Ez az ellenséges fény mindig ránkijesztett.
A Bátyám beidegzett mozdulattal lehajtotta, majd elfordította a fejét. Kereste, hogy hová nézhessen. A túlparti jegenyék mögött laposan elnyuló terület húzódott, amelyen betakarítottak már. Fekete, csupasz árnyékokat láttunk mozogni a távoli fázós ágak között. Egyik-másik fát egészen a törzsig visszavágták, és ezeken a közökön jó messzire ki lehetett látni a riadt határba. A letarolt föld hullámos emelkedővé vált a látóhatáron, varjak terített asztalává.
A táj mégis olyan lágynak látszott, mintha a kedvünkért puha faliszőnyegről elevenedett volna meg.
A kórház szépen megépített, a főutca emeletes polgárházaihoz hasonlatos pavilonjaihoz közelítve elfogott bennünket  a pánik, amit csak nagy nehézség árán tudtunk valahogy megfékezni. Egy villanásnyi idő alatt kicsrepesedett az ajkunk, és belénknyilalt a félelem, hogy azon a kerítésen belül tör ránk majd a végzet, és a szenvedés is ott fog csírázni és kiterebélyesedni a testünkben öregkorunkra. Viseljük az utolsó pillanatig majd az idő csúfos hegeit, amelyekről ki tudná megmondani, hogy elmúlnak-e halálunk óráján?
És onnan visznek ki majd minket a „temetői áruval” a Hidegház falai közé.
Lehet, hogy mégis azoknak van igazuk, akik hisznek abban, hogy az összes utat megrajzolták az Égiek előttünk, és azokról nincs letérés a földi pályán.

A Bátyám októberben született, Mérleg havában, de a csillagjegy a legszélén, huszadikán. Ez az életvitelében és a döntéseiben is meglátszott. Az első megérzéseire hagyatkozva minden számítgatás távolt állt a jellemétől. Sohasem kettőzte meg a lépéseit. Nem tett úgy, „mintha”. Utóbb se vont vissza egyetlen szót sem, ha kimondott valamit.  Ez jeladás volt a számomra is.
A mi októberi sétáink a születésnapi beszélgetések ünnepi formáját öltötték  magukra napokon keresztül a városban azután, hogy leszálltam a pesti buszról a régi 7-es műútnál kialakított megállóban, ahol ő várt, fagyoskodva a városszéli szőlőhegyekről lezúduló szélben, vagy valamelyik gesztenyefa alá húzódva, ha hideg eső permetezte vigasztalanul a világot. De a legvadabb időjárás is végül mindig megemberelte magát az érkezésemkor, legalábbis mi ebben a hiszemben néztünk a közös napok elébe.
Hogy tetézzem még valamivel a Bátyám előtt az októberi hónap jelentőségét, Bohumil Hrabal cseh író kék felöltőjéről kezdtem el mesélni.
Októberében egy hónapot töltöttem Arany Prágában irodalmi ösztöndíjasként. A város és a Moldva fölött Gustav Hušak pártfőtitkár, a megszálló szovjet hatalom helytartója székelt, de Prága akkor is az egyik legizgalmasabb európai főváros volt; számomra Kafka és Hašek bolyongó árnyaival kocsmákban, kávéházakban. És ez a Prága volt Bohumil Hrabalé is. Söröztem az Arany Tigrisben, emlékezetes napon, október 23-án. Utólag tudtam meg, hogy Václav Havel akkor éppen rabkoszton tengette az életét.
A belügyminisztérium szürke, idomtalan belvárosi épülettömbje mellett többször is elgyalogoltam.

A könyvüzletek előtt végeláthatatlan emberszalag kígyózott, sokan székekkel és hálózsákokkal fölszerelkezve már az éjszakai órákban elfoglalták a bejárat előtti járdát. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, a nyitásra megérkezik Hrabal új könyve a nyomdából. Ólomszínű az idő, a száraz őszi Ég színtelen lepedőt terít a kialvatlan arcokra. Azon a napon, 1984 október huszonharmadikán. nyugodt este köszöntött Prágára. Szél se rebbent, a csillagok éppen csak készülődni kezdtek a háztetők fölött. Árnyak vonultak a Károly-hídon keresztül. Gondoktól elnehezült arcok siettek szapora léptekkel a folyó két partja felé. Kerülték egymás tekintetét; a város kőcsipkés látványába is csak néhány őgyelgő turista merült el. Egy kedélyes társaság a híd korlátjának dőlve bámulta a susogó vizet lent a sötétben. Nézelődéseim közben jobbára nappal jártam a városnak ezen a varázslatos részén. Nehezemre esett a tájékozódás; az Óváros girbegurba sikátorai elnyelték az utcai lámpák szeszélyes pislogását. Időbe telt, amíg megtaláltam a Husova utcát az ékességével, a messzi földön híres Arany Tigrissel. A kocsmahelyiségben testes, jóízűen beszélgető férfiak ültek két sorban, egymással szemközt a hosszú asztaloknál. Ezekből több is volt. Az egyik pad végénél szorítottak helyet nekem. Minden porcikámmal azon voltam, hogy belekóstolljak ebbe az estébe.  Emlékszem, hogy a kövezeten kiterjedt vizes nyomok csillantak meg, nemrég törölhették föl a padlót.  Ajtócsapkodás hallatszott mindenfelől: pincérek futkorásztak jól megrakott tálcáikkal. A közönség nagy iramot diktált, egyre csak ürültek a korsók és a hamutálak. Az átható füstben és meleg párába minden mozdulatomra ügyelni kellett. Akit lestem, a kedd estéket rendszerint ebben a kocsmában töltötte el. A harmadik csapolást ittam, amikor megjött. Szemvillanásnyi időbe se telt, hogy áthaladt a zajos helyiségen a mosdókra nyíló szűk folyosóval szemközti kicsinyke terembe; ott az egyik sarokba ékelt padnál leült.  Háromnegyedes, kék felöltője szinte beleúszott a levegőbe. Pepin-bácsi vonulhatott így a koraesti szürkületben a sörgyár udvarán keresztül, amikor a kávéházi kisasszonyokhoz igyekezett, hogy megjátssza valamelyik szisztémáját, amivel az osztrák vitéz újból győzelmet arathatott.

Amikor idáig jutottam a történetben, Bátyám félbeszakított: „Szépen mondtad eddig! Tényleg ez történt, vagy még ezt-azt hozzáteszel a mondókádhoz, hogy legyen eleje meg vége, és hogy a kedvembe járj, mert tudod, hogy szeretem, ha mesélsz nekem, és nemcsak a Rózsa utcáról?”
„Tényleg így esett ez az Arany Tigrisben”, tettem hozzá, és jó erősen megnyomtam a szavakat, hogy időt nyerjek ezzel is. Bátyám tapasztalt ember lévén, nem feszegette a kérdést; tudta, hogy a kitalált mese felér a valósággal, ezért nem kell mindenáron bolygatni az összes részletét, ha amúgy az igazságot ki lehet hámozni belőle.
Kisvártatva, a biztonság kedvéért, belefogtam egy eredeti Hrabal-novellába is. Élet szmoking nélkül. Tetszetős a címe. Vártam a hatást. A nymburki reálgimnáziumi évekből való történet az írónak arra a korai, ócsudó életszakaszára esik, amikor „a tartós tudatlanság üvegharangja vette körül”, ahogyan ezzel a szép metaforával körülírta az érzéseit. Rossz tanuló, osztályról-osztályra bukdácsol. Számára az iskola pokoli gyötrelmek okozója volt. Érettségire szmokingot varratak neki a szülei, és mint kiderült, egyedül neki volt ez a flancos ruhája. Ez végképp ledarálta az önérzetét! A többiek a féltve őrzött vasárnapi ruhájukat viselték! Nem tellett másra. Képzeld csak el! Ő, az égetni való diák ellenben szmokingban virított!  Volt mit szégyellnie!
“Pedig az életet csak szmoking nélkül lenne érdemes élni! –  tűnödött el a Bátyám, és törölt egyet szemüvege lencséjén.
Jellegzetes mozdulata volt ez.
Bizonyos megkönnyebbülést leplezett vele.

IGYEKSZEM BEVÁRNI A PILLANATOT

November derekára már megtépázott volt körülöttünk az évszak, a megcsúnyult  utcákon és a kopott parkokban a csalódottság és az elveszettség érzése vett erőt rajtam. Haragos hetek jöttek. Hideg esők verték kövezetet,  az elhagyott kertek alján sár ült, esténként és hajnalonként fűteni kellett. A sötétfekete Égen, mint a kiteregetett ruhák,  nedves felhők csücskei lógtak Ha elállt, a párás levegőben az ereszcsatorna fojtottan cseperészett, a ház végében, a konyha sarkához állított vízgyűjtő hordókban gyűlt a mosáshoz az esővíz.  Nagyanyám erre a lúgos vízre esküdött, és egy csöppjét sem hagyta volna kárba veszni. Ez a folytonos csurgás betöltötte lefekvéskor az udvari szobát, és sokszor ragadta ki a szememből az álmot.
A vak bombatölcsér, a történelem csöppnyi ásónyoma, a mi kertünk pörkszagú kísértete is lassan elfogyott a szemünk elől; a korai szürkeségbe és tompaságba szinte belevakultunk.
Hajnalonta a meszesgödör melletti kicsinyke tócsákban kocsonyásodni kezdtek a megfeketült szilvaszemek; ettől olyan viszolyogásom támadt, hogy majdnem belebetegedtem. Lassan, megállíthatatlanul a környékünkre telepedett a kapzsi tél, hogy néhány hónapra elvegye tőlünk az eleven világot, és mély torkából hideget leheljen;  hogy falánk sarki szelekkel keserítse meg  az életünket, melyek átfújtak a letarolt dombok hajlatain, hogy odatömörítsék a védtelen kerítések és a házfalak mellé a tél minden kínját.
Az első első kemény fagyokban a föld megadta magát az elmúlásnak.
A gyéren kivilágított Sétakertben a hó szaga gyűlt az orromba, amikor félve átosontam a bokrok között, hogy a vasúti árkon átívelő gyaloghídig eljussak, mely olyannnyira vonzott, hogy mindent veszélyt vállaltam érte. Itt a hatalmas megkopaszodott fák alatt éreztem, hogy lecsapott ránk a a tél,  hátrálni kezdett az év, késői rakományát lerakta; mintha az öröm lángját lecsavarta volna egy láthatatlan kéz valahol messze, hogy ne lássuk szomorú arcát, és hogy a tettének következménye elől elbújjon előlünk.
Ahogy érett az év végzete, egyre aggodalmasabban figyelték az öregek az  eget, ide-oda ácsorogva az utcában lesték a duzzadt felhőket, és a távoli, meggörnyedt dombok alján elterpeszkedő ködöket.  „Milyen telünk lesz?“, találgatták, és igyekeztek volna mind többet kiolvasni abból, amit látni véltek, de hogy mit tartogatott az elkövetkező néhány hónap itt a mezőktől védtelen városszéli házsorokon, azt valójában senki sem sejthette. Az összezsugorodó napok, olyan egyformaságban teltek, mintha gúnyt űzne belőlünk valaki, hogy az aranyló októberi napsütések árát kamatostul fizettesse meg velünk.
Egyetlen esemény  törte meg ezt a komor egyhangúságot, ha szakadó havazások kíséretében egyik pillanatról a másikra tört ránk a mindent elborító fehérség.  Minden alkalommal mesebeli álomnak éreztem, ahogy egy gyapjú pléd melegében ámuldoztam a kanapén erről, az engem ért  hatalmas kiváltságról. Rövid idő alatt befestette a táj valamennyi aprócska zugát a hó, vastagon belepte a tárgyakat és mindent, ami csak eléje tárult. A lakadatlan hóesés a gyógyító puhaságával tüntetett ki mindent; mintha csak azt akarta volna a tudtunkra adni mindenféle alakoskodás és cicoma nékül, hogy  az élet egyetlen momentuma sem mehet kárba ezen a földkerekségen.
A zsibbadt, elsötétedett délutánokon, amelyeken addig a komorság és a mozdulatlanság ült, most engedetlen kutya módjára cikázni kezdtek a lázas fények. Neszezett a sűrű hó a villanylámpák boldog cilindere alatt.  Akkor még lovasszánok is jártak a Rózsa utcában; a városi gazdák  a házak mögött elterülő széles  mezőket átszelve a borospincékhez használták ezt az útat.  Mintha csak ők is az első, érintetlen hóra vártak volna, amely a hosszú távollét után végre megérkezett. Farsangi hangoskodás hasított bele a levegőbe, nevetések csirpelése szállongott. A lovak tompa rugdalódzása meg-megremegtette a léckerítések közeit, gőzölgött a fejük, fujtattak, csörtettek a hóban.
Mindez váratlanul történt, egyik pillanatról a másikra, szinte előzmény nélkül, mint egy hirtelen, képzeletszülte látomás, noha ízig-vérig valóság volt.  A téli évszak minden megerőltetés nélkül egy szemvillanásnyi időre megcsillantotta a jóságosabb arcát, mutatta, hogy kicsoda is ő voltaképpen; hókirálynői palástban pompázott.  Aztán a gyors adakozásának véget vetve néhány röpke nap múltán hűvösen elfordította a tekintetét, hogy  tőből kitépje mindazt a jót, amit addig elültetett a szívünkben.
Azóta is csak az első hóesések zongásába tudok belefeledkezni, azokba az álomszerű jelenésekbe, amelyeknek  gyermekfejjel foglyai lettünk mindannyian. Igyekszem bevárni a pillanatott, hogy ez a szemem láttára történjen meg.
Az emlékezet vállogat és selejtezik, és csak ritkán olyan erős is, mint a föld alól kitörő láva. Ezek azok a kegyelmi pillanatok, amelyektől a költők írnak, és nekem sokszor inkább elijedni volna kedvem tőlük, de ezt mégsem teszem, mert az irodalom hitével élek, bármily romantikus hőzöngésnek hangzik is.
A kései, elrongyolódott telektől, mint valami bőrbetegségtől, hamar kimerülök; a járdaszélre púpozott mogorva, zsíros és hókupacok irtózattal töltenek el. Amennyire csak tudom, elűzöm magamtól őket, hogy ne nehezedjen rám nyomasztó terhük, és ne kelljen segítségért kiáltanom az átvirrasztott éjszakákon, amikor a világ kihűl körülöttünk.

FELHŐK EZÜSTJE REZDÜLT

A szovjet időkben történt, a Gorbacsovi-érában. Színhelye a Riga melletti üdülőváros, Jurmala.
Moszkvából vonaton tettem meg az utat, tömény éjszakán keresztül; ahogy ki-kitekintettem az ablaktáblákon, láttam, hogy fagy és sötét járt a nyomunkban, kietlen kinti világ, farkasordító idő, a leghidegebb tél, amit valaha is érzékelhettem a saját bőrömön. A száraz hideg néha fölszakadt, egy-egy távoli lámpa gyönge fénye átsütött a dermesztő vaksötéten; holdfénynek nyoma sem volt. Vágtatott a vonat, lassan elszunyókáltunk, s mire kivilágosodott, Rigába értünk. A pályaudvar fölött kormos füst lebegett, az utcákon és a szélesen elnyúló parkokban vastagon összegyűlt a hó; elkódorgott kutyák zsinatoltak a szemétkosarak körül. Morogtak, ajánlatos volt távolságot tartani tőlük; szőrzetükön véres harapások és marások szörnyű nyomai éktelenedtek. Máskülönben is minden meddőnek és idejétmúltnak tűnt. Az emberek nem szívesen álltak szóba idegenekkel, hiába kezdődött el a politikai olvadás, a zavarodottság tapintható feszültséget szült.
Vendéglátóim eleinte lesték a kívánságaimat, és igyekeztek a kedvemben járni a lett főváros szép házai, az óváros pompás látványa jókedvre hangolt.
Kiértem a fehérre mázolt faházak között a partra.
Lélegzetelállító látvány fogadott.
Felhők ezüstje rezdült, a tenger tömör kristálynak hatott.
Lassan fogalmazódott meg bennem a befagyott tenger képe. Bádogszürke, ahogy olvastam valakitől. A látóhatár gerincén elnyújtott tollvonásnak látszott a messzi vízi élet.  Éreztem, hogy a vastag jég végére soha nem érhet el a pillantásom, bárhogy szeretném.
Semmi mást nem tettem, csak néztem a tenger fagyos szemébe.
Az összetorlódott jégtáblák ollójában megcsikordultak a móló vaskapoccsal összefogott gerendái.  Sercegő, hangokat adott ki magából a roskadozó építmény, mintha rimánkodásba kezdene, de az okát nem tudnám megfejteni.  A sejtelmes neszeket mély csend követte.
A csönd elijeszt; mindig a csönd az ijesztőbb.
Aztán megdördült a márvány-eres balti ég.
Belesajgott az egész táj.
Egy kemény donga zuhant a pokol feneketlen mélyére.
Rövid idő múltán az ólmos felhők alól előbukkant a Nap, fénye megnövesztette a kövek árnyékát a lábam előtt. Bokacipőm alatt csontkemény homok roszogott, hogy visszaindultam.
Kegyetlenül hideg volt a levegő.
Egy egész szezonra elegendő lett volna belőle Kanizsán.

(Részletek a szerző A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT című, decemberben, a PRAE.HU  kiadónál  megjelenő  könyvéből)

 

unnamed