Minden egyes fűszál az igazságba kapaszkodik.

Bezáródik és átalakul és az emberek egymás arcába néznek. Kifordítják a kalapjukat, és átvágják a hasát. Évekkel azelőtt hang nélkül hívta, és érezte, hogy a helyén van. Rövid történelem a teremtés napján azokból a dolgokból. Később elkezdődött a hegy, és Zsófi. Egymás mellett az embertelen tájban. Még nincsenek emberek, mondta a kígyó, egyelőre Ádámnak  meg Évának bele kellene egyeznie. Egymást kacajjal üldözik tovább.  A történelem igazságait követve eljutott addig, pontosabban a zsebkendőjét zászlóként lobogtatva eljutott, jobban mondva belenyomódott a levegőbe, jobbra meg balra CSAVARGATTA A VONALAKAT, meg a köröket. Elvárható volt, többször vágott neki a hegynek. Kibontakozó szellemek jobbra meg balra. Körülöttünk, mondja, a levegő fénylik. A legjobb, ha egymásra gondolunk, mondja. Megtudta, hogy a lábnyomok közvetítenek. Nekiment, igaza volt, fellökte, sokáig állt ott.

Zongorajáték hallatszott, és betűket rajzolt. Értem a rajzait, mondja Zsófi, mert az maga a meztelenség. Én nem fogom beperelni magamat, mondom, és egy másik igazságra gondolok, nevezetesebbre, eltömíteni ezeket a csöveket, mert valakik lövöldöznek a másik kertből. Felülről látszik egy macska, átfekszik a kerítésen, a bajuszát bujja, meg a célpontokat, ahol a katonák magasra ugrálnak. Felülről az látszik, amit az országok még soha sem láttak. Egyik nap, mikor kitört a felkelés komolyan dolgoztak egymásnak háttal az őszies éjszakában. Felülről látszik a műsorfüzet, meg kell vizsgálni a hétköznapokat. Több száz egyedből áll, ennek ellenére rángatják őket. Hosszú, szőke hajú nők és férfiak darabokra vágva ülnek a gépkocsiban. Esznek, isznak, míg valami gázt sikerül fejleszteni szájjal és orral. Semmi olyat nem tapasztaltam, amit ne lehetne megírni, csak a kutyám jött ki átlátszó szürke tréningruhában.

Ez a legjobb mesterség a mennyországban. Ketten mellette, egy ellene. Nem mintha a szavakra kíváncsi volnék. Gépkocsiban ülnek, egyszerűek és világosak, nem hiszem, hogy érdemes vitatkozni velük. Ráborult az asztalra, azt hitte, hogy a szárazföldön van. (Most írsz, most vigyázz, hogy jól csináld! Pontatlan idézet.) Körülbelüli szavakat mondanak a hatalom csúcsán. Egy másik igazság agyonveri, most látott ilyet, harmatcseppek hullnak, amazok meg számolják a rivális jótéteményeket. Kíváncsi szavakat mond, ma amikor inkább ehetne. Csak úgy lement a közértbe körülményeskedni. Maga köré gyűjtött mondókákat, melyek a sáros homokban szaladgáltak.

Állatkísérletekről álmodunk. A tekintet csupa figyelmeztetés és intelem, eszembe jutnak a gömbök, és a tekintete mintha bőröndöt cipelne. A nők szemüvegesek, és a vitorlákat jobb felé hajtják. Egy kutya embernek öltözik, testté válik, kigombolkozik. Fájni kezd a feje, képes tüzes köveket hányni. Zsófi a szemöldökét dörzsölte. Józsikám bácsi lövöldözött, és Zsófi úgy gondolta, hogy most még veszélyesebb.  A nők szemüvegesek, és ügyelnek a bajuszukra.

Zsófi Hamburgba megy és színházat alapít. A hosszú, sárga köpeny fizikailag feszül. Kisebb szünetek látszanak a szemében, éppen átalakul. Az emberek kínok között hajkurásszák a bombát. Zsófi bámulatos gyorsasággal kettesével rohan felfelé a lépcsőn. Szétnyílik a test, mint egy kocka, vagy szalmavirág.

A bonyolult természetfeletti jelenségek, olyanok, mint a lábatlan ember. Toporog, mintha egész életében azon igyekezett volna. Egy kopasz távozik, felbukkan egy másik, a hóban szétgurulnak a fogai.  Ünnep meg sztrájk a nemzedékek életében. Sétálgatva kulcsfontosságú dolgokat énekel. Csereberél nagy dülöngéléssel és remegéssel, mint az öregek. Sok mérföldnyi folyosó a palotában. A kristálygömb is afféle táplálékkiegészítő. Akkor megkettőzi és négyzetre emeli, részletek nélkül, roppant különös, ahogy intézkedik. Bosszút kell állni az emberi képzelőerőn. Töltényt cserél, lámpát olt. Kényszerítés nélkül, az események mesterséges igazításával. A legmagasabb helyen voltak. Azt ette, amit akaratlanul sem tesz meg soha.

Az a kérdés, hogy mitől ilyen fehér ebben a kabátban? A szarvai, mint egy pálmalevél viszik magukkal az embert.  Vér helyett a fehér szín a  repeszdarabok színe. Szűkszavúak, kalimpálnak, döngetnek. Zsófi kering még néhány centimétert. Az iskola mögött, vagy néhány kilométerrel arrébb. Egyik déli-sarki útján egy torzonborz ember. A testmagasság ennyi meg ennyi, ez az, amit az ember önként vállal   tettlegességig hajló becsületsértésként.

Ők azok, akik új ruhában is dolgoznak.  Az akácok lefelé csorognak a dombon, furulyáztak, meg hárfáztak. A Duna parton valaki beleharapott Zsófiba, mert deréktól lefelé lány volt abban az értelemben, hogy a köpenye szabályosan és törvényesen követte a vonalakat. Az egész hely szőke, a haja a szemébe lóg. Egy kissrác keresztülhúzta az autóját az úton, és közben mellékszámításokat végzett. Egy buta rálépett, és a kisfiút verekedésre kényszerítette. Először jöttek a tankok, majd a lovas kocsik, végül a székely lovasok.

Először jöttek a féllábú gyalogosok. A tankokat felfújták, kidurrantak, repültek három lábon. A kezükben különféle állatok keze, meg füle. Akik a világűrben születtek, azok visszafordulhatnak. Arra számítottak, hogy a szemük elé tárják. (Gonosz kedvű manók a falka harcosai.) Olyan volt, hogy csakúgy ellenőrizte, kilyukasztotta mint egy villamosjegyet, csévélte, töretlenül könnyezett a szeme, hátha jó illatú útra tér. Sikerrel megalkotott utcácska a bolygók között. A tejúton apró lila költők. A házamat szemmel tartom, mondja Zsófi, talán felemelem. Nem állítottam valótlant, mondta, amikor azt mondtam, hogy az egész föld. Megpihentem annak a sornak a végén. Leállás, vesztesek hídja, sírgödrök a városban. Benyomulni a fénycsíkok közé repülőgéppel. Gondoskodni, táplálni, ápolni.  Képzeljétek embernek az állatokat. A sok értelmű szöveget az arcára festette, és épített hozzá. Elvették azt, amit most tudott. A drónok beszéde, emberi beszéd. Elárulta, hogy a fényvisszaverődés alatt (miatt) az ember közömbös. Zsófi átlépi Józsikám bácsit, az oldalára billen, elszárad, gombolkozik. A sok drága, a sok temetésből visszamaradt ruha visszatér a temetőbe. Tudatomra ébredtem, mondta, felálltunk és elindultunk. Szarvasbogarak harcolnak.  Az eltömődött utcán sok drága barátom és totálfélelem. Ezekben a történetekben Józsikám bácsi nem fog győzni. Az lehet, hogy felbukkan, még mindig olvas. Memóriáról memóriára. Letölti, megnézi, le kell lökni a Tajgetoszról, mondja.  Mindig nézni, míg   kikristályosodik benne.

 A kalap közös, kakaós, zsíros, összefogunk benne, mondja. Fújható anyaggal töltik meg. Az ablakpárkány beleakad, lefelé húzza. Olyan, mint Józsikám bácsi  dögcédulája.  Egyre gyakrabban alkalmazott autonóm terület.

Éjfélig érnek oda, a forró, pettyes az út. Azt az álláspontot képviselik, hogy. Fogalmazzunk úgy, hogy tolókocsiban. Sírni és könyörögni, a gyerekek fellázadnak, elbújnak az autó mögé. Öröklött cukorbetegséggel, melynek itt már nincs jelentősége. Odaérünk, a templom ablakában tömjén. A kerekek érintkeznek, szikráznak, lesben állnak.

Illusztráció: Magén István – Görög színház)

 

Beteglátogatóba jöttem. Rokont nem lehet megválogatni. Félhomályos szobába lépek. Állok az ajtóban. Köszönés helyett hallom, gyere beljebb, próbáld ki, nagyon kényelmes. Csak ingatom a fejem. Párnát is tesz az ülésre, a háttámlához igazítja. Megint ingatom a fejem. Zsúfolt a szoba. Nincs levegő. Nem próbálom ki, nem ülök le. Jó lenne megpihenni, de nincs más kényelmes ülőhely a lakásban. Ha beleülnék, talán én is eltűnnék, mint annakidején az édesanyám.

Aki ezt a hintaszéket beszerezte, nem ismerte a nagyanyámat és az anyámat sem, Meséli, milyen jó vásár volt, mostanában ebben ül egész nap. Nem hintáztatja. Akkor meg mi az értelme, gondolom, de nem kérdezem meg. Hiába győzköd, nem próbálom ki. Lábammal megmozdítom, óvatosan. Mintha egy kisbabát ringatnék.

Nagyanyámat látom, merev tartással ül. Ő sem hintáztatja, mintha félne a ringatástól. Anyám utálja hintaszéket, ha közelébe kerül, attól tart, hogy beleveri a lábát és az felsérti a visszeret a lábikráján. Nem láttam, hogy valaha anyám lábához ütközött volna. Kiálló talpa hegyes, de nem csak az sért. Nincs hely a lakásban, egyharmad szobába zsúfolták be a családot, ez a bútordarab uralja a helyiséget. Csúnya. Hajlított fája kígyóként tekeredik. Nem merek belemászni, mert akkor elmozdul. Bátyámék, amikor egyedül maradunk a szobában, kétoldalról rácsimpaszkodnak a kimeredő, éles lábakra, hintáztatják, nekiütköznek a szekrénynek, de nem törik le a hegyes, félkörös lábazat. Thonet, mondja nagynéném, és felsóhajt, hol van az a sok biedermeier? Nem tudom, mi az a thonet, meg azt a német szót sem ismerem, csak Májer nénit a szomszédból. Igy beszélnek, amikor azt akarják, hogy ne értsem.

Kint szeretnék játszani, a nagy almafa alatt, nagymama oltotta be. Nem néz ki betegnek, lehet az injekció gyógyította meg, lehúzza az ágakat a sok piros alma. Nem szeretem az almát, de rám tukmálják. Amikor nem látják, eldobom. Jó messzire, mert a magjából is fa kelhet ki. Nagymama is magról nevelte fel. Nem tudom, hány éves ez a fa, de biztos sokkal idősebb, mint én. Zuhog az eső, bent kell maradnom, nézem nagymamát. Egyenes derékkal ül a hintaszékben, vigyáz, az nehogy megmozduljon. Olvas, vagy kézimunkázik, gyönyörű hímzéseket készít, ilyenkor érthető, hogy nem ringatózik. De a szeme miatt egyre kevesebb a kézimunka, csak az olvasás maradt, nagyítóval. Titkot súg a fülembe, meglepetés lesz az udvaron. Várom.

Egyik napon eltűnt a hintaszék. Ezzel egyidőben édesanyám is. Erre senki sem készített fel. Nicht vor dem Kind, semmit se beszéljünk a gyerek előtt. Nagymama ezután a kis fotelben ült, még merevebb derékkal, de ha magához hívott, ott bátran az ölébe ültem és ő közben mesélt. Ez olyan volt, mint a ringatás. Sohasem kérdeztem meg, mi lett a hintaszékkel, amibe sose akartam beleülni, és ezt senki sem értette.

Kimentem az udvarra, megláttam a meglepetést. Az almafára rögzítve a hintám várt rám. Felültem rá. Nem ütközött semmihez. Nem kellett senki meglökjön. Repültem. Az ég felé. Hallom nagynéném hangját, jaj, ne olyan magasra!

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A fenségesség koboldjai)

 

∞ Ольга Стурова (Воронеж): Страдания под балалайку
(Народная студия, 2018)
[Olga Sturova (Voronezh): Stradaniya pod balalayku
(Narodnaya studiya, 2018)]

Tegnaptól egy hétdecis citromlekvár van a szoba közepén. Emlékszem, tavaly főztük be, semmit sem tettünk hozzá. A kis fáról szedtük, a verandán áll. Nincs egészen középen, kimértem, hol lenne, ha középen lenne az üveg. Ott nincs semmi. Nem is hét deci, hét egész kettő. Átlépem, mikor a szobában járok. Laura is átlépi. Áron is. Kerülgetjük.

Végül is nem túl nagy, alapkörének körülbelül hét centi az átmérője, az üveg magassága tizenhat. Elhúzom a függönyöket. Tavaly főztük be először, Laura kérte. A citromfa az ő fája. Egy üveg lett. Arra gondoltam, mikor kevergettem, de inkább behúzom a függönyöket. Már négyéves.

Laura kígyókról mesél. Este kígyót szokott látni a falon, na nem én meséltem neki. Áron szokott este mesélni. Laura magának is mesél, vagy a kígyó a falon mesél neki magáról. Volt egy Piroska és a farkas mesekönyvem, amiben majdnem minden képen más a kendő a kosárkán. 590 forint, megrendelem. Laura és a kígyó, ez minek jut eszembe.

Tegnaptól tizenhárom építőkocka van az asztal alatt, látom, a macska átlépi őket, mikor az asztal alatt jár. Na nem mind kocka, van téglatest és gúla is. Illetve háztető alakú, annak négyzet az alapja, két háromszög és két négyzet az oldala. Egymásra meg egymás mellé vannak rakva. Azon a vásáron vettük, ahol a macskával találkoztunk.

Hazáig követett minket, pedig nem gyalog mentünk. Mikor az asztalnál ülünk, vigyázunk, bele ne rúgjunk az építménybe. Főleg a lila háztetőre vigyázok, Áron a zöld kockákra. Összerakni és szétszedni, elrakni, felseperni, itthon ez a játék. Az erdőben meg lehet hagyni az építményeket. Az asztal alatt erdő van most?

Áronnal is vásáron találkoztam először, akkor sem oda indultam. Nem vettünk semmit, és nem is akkor ismerkedtünk meg, hanem a fenyőerdőben. Laurával aztán itt találkoztunk, mikor megfogant és megszültem. Akkor a macska még petesejt volt az anyja petefészkében. Laura a kígyót rajzolja, na nem a falra, füvek és az árnyékuk, ilyen színű.

Tegnaptól szibériai írisz virágzik a citromlekvár mellett. A váza sincs középen, kimértem. Mikor a könyvespolchoz megyek, meglocsolom. Van egy könyvem az íriszekről, azt nem locsolom. Laura azt mondja, Luca is mesélt neki a kígyókról, náluk is van biztos a falon. Neki se én mesélek este. Mikor nálunk alszik, együtt nézik a kígyókat?

1996-ban adta ki az Elek és Társa, az antikváriumban a fiúval is nevettünk a kendőkön. A nagymama meg a szekrényben, „még az ajtót is magára zárta”. De melyik szekrény záródik belülről? Áron is „zár”, mikor „csuk”. Én már csak azt kérdezem, kulccsal vagy kilinccsel? Mondjuk a szekrénynek kilincse sincs bent.

Nőszirom, van ilyen gombom is, azt sem locsolom. Arra a két szoknyára szeretném felvarrni, amiket a párnahuzatból csináltam. A nagypárnából magamnak, a kicsiből Laurának. A takaróhuzatból nem csináltam szoknyát. Nincs zsebük, a párnáknak nincs. Áron azt mondja, én még a párnahuzatra is varrnék zsebet.

Tegnaptól patchwork takaró van a könyvespolc előtt. Laura ül rajta, vagy a macska. Mikor könyvért hajolok, vigyázok, rá ne lépjek. Áron kéri a Dispenzát, kéri Az ezüstfogú leányt. Míg a könyvekért megyek, meglocsolom az íriszt, a takaróra nem lépek, visszafelé a macska szalad át előttem, átugorva a citromlekvárt.

A kiságyba szántam, takarónak. Nem fejeztem be, a szekrényben a ruhák mögött volt eddig. Mutatom Laurának a kendőket a könyvben, nevetünk. Belép a szekrénybe, igaziból nincs-e kilincs. Szegletes lednek főzeléket eszünk, a macska nem. Áron még nem ért vissza az erdőből. Laura térképet rajzol a falról, hol van rajta a kígyó, mikor hol.

Felhőt is szokott látni az ablakon bejönni, meg hogy hány szem szezámmagot teszek a pogácsatésztába. Azt is látta, hat óra tízkor felhív Lile, és mikor beszéltünk, mondta, látja Lilét, kék a szoknyáján a zseb, ne felejtse el kivenni belőle a három szem paszulyt és a maroknyi tüdőfüvet. Nem mertem rákérdezni.

Tegnaptól a nagy sámli van a lekvár másik oldalán. Laura alatta bújik át, Áron átlépi, én mellette megyek el. A macska a sarokból nézi meredten. A kamrában volt eddig, Áron apja készítette, a fa az erdőből. Teát főzök a dombon szedett kakukkfűből. Madár van a szobában, megijedt, nem mozdul. Áron kinyitja az ablakokat, várunk. Vár.

Áron a partvissal felé nyúl, na nem tudom, ez bátorítás-e. Röpdös, kirepül. Legalább nem kell azt mondanom, tegnaptól madár van a szobában, az asztal alatt a kockavár emeletén lakik. Meg az asztalon a gyümölcsöstálban. A ruhaszárítón. Az írisz mellett. A komód tetején. És akkor mondhatnám, melyikünk hogyan kerülgeti.

Meg hogy amikor megyek locsolni, esetleg magvakat szórok ki a madárnak, remélem, megeszi. Már csak az ágvágó hiányzik, Áron egy éve keresi, a szoba közepén lenne ideális megtalálni, mondjuk az asztal alatti erdő és a görbefa bútorok nem tudom, mit szólnának. Tegnaptól a sámlin ciklámen virágzik, meg egy sárga virág, azt nem ismerem.

A ciklámenről nincs könyvem, a sárga virágról van. A vázák agyagból, Lucáéknál korongoztunk, aztán Laurával díszítettük itthon, fenyőket festve rájuk körbe, mikor Lucára gondolt, de nem mehettünk át, mert elutaztak. Luca nekem is megmutatta a kígyót, ő agyagfigurákat készít róla, agyagtérképet. Figyelem, Laura hova nem lép, oda én se.

Félek, hogy fél, de nem fél, lát. Pedig attól félek, veszélyben van, vagy veszélyben vagyunk, és én tehetek róla vagy ellene. Senkivel nem beszélünk róla. Én kértem. Laura kígyótérképei a lila rongyszőnyegen, Áron átlépi őket. Lefordítom mind, átvág egy szél a szobán, megfordulnak, Áron átlépi őket. Laura kérdezi, Luca mikor jön át.

De Luca nem lesz a testvére, pedig van egy Luca nevű testvére, látom. Mire várok? A félkész ruhák, szobrok. A szoptatás. És amiket akkor láttam. A varrógép vár, az egyik szobor néz. Laura kérdezte a szobrokat, de az már mintha egy másik élet lett volna. Lucáék lehet, külföldre költöznek. Tengeren túlra. A kígyó nem tudom, tud-e költözni, vagy a falhoz tartozik?

Tegnaptól doboz van a szobában. Vagy csomag. Múltbéli félrerakott dolgok, vagy most érkezett? Pórélevest eszünk, Laura kérdezi a festményeket a dobozban. Apa képei, én is látom, mikor kérdezi. Áron kinyitja a dobozt, le volt ragasztva. Festmény a takahepárról, a kauai akialoa, az oahui akepa és a kis koapinty találkozása a gyászos gyapjasmadárral.

Senkivel nem beszélünk, mióta nincs óvoda, itthon vagyunk. Lucáék kiköltöznek a házukból, pakolnak. Erdei galambvirág, berki szellőrózsa, harmatos hegyékesség és kilenc turkesztáni tulipán, az égen ködív, ez egy másik festmény. Most látom először. Tegnaptól egy életnagyságú guécs fa indiai elefánt szobor van a doboz mellett, az lenne érdekes.

Tegnaptól crwth, kokle és balalajka van a takarón. Álmomban játszom rajtuk. Holnaptól biztos csillagos tragopán fog a komódon költeni, éjszaka fán alszik, remélem, akkorra fa is nő. Laura mesélte, álmában nőnek a bútorok ágai. A hangszeres könyvet nézzük, nincs benne a crwth. Leesik a toronyról egy gúla, a macska szökkenve vág át az asztal alatt.

Laura szalad utána, majdnem átesik a varrógépen. Vadcsapásokat alakítunk ki? Hová kerülnek ezek a dolgok? A kockák szétgurulva, már ha gurultak, Lucát látom, vajon Laura is látja? Tud róla? Áron az erdőből jön, nyílik a kapu. Begyúrom a tésztát, nem gondolok se lenmagra, se napraforgóra. Hol látod a kígyót? Mutassuk meg apának.

2020. 05. 09. 4:07 – 2024. 12. 21. 17:09:32

 

(Illusztráció: Maya [Ranjani and Ramya from Chennai Tamil Nadu, India]: Slithery Snakes’ scaly skins; Csillagos tragopán [Satyr Tragopan, Singalila National Park, India, 2017.03.30.])

 

A riporter éppen időben érkezett a megbeszélt időpontra. Sem a késést, sem a túl korai megjelenést nem tartotta illendőnek. A drezdai Zeppelin utcában álló impozáns, saroktornyos épület, amely hajdanán az NDK kutatóintézete volt, most egy legendás kutató otthonaként szolgált. A kutatóintézet szabadalmai az újraegyesítés után a Max Planck Intézet tulajdonába kerültek, de a helyszín megőrizte tudományos auráját. Az interjúkészítő lassított léptein, mikor a kapuhoz ért. Pulzusa felgyorsult; úgy érezte, hogy valami lényeges információ hiányzik a fizikusról. Mikor jelenthetjük ki, hogy ismerünk valakit? Csak azt ismerhetjük fel a másikban, amit önmagunkról is gondolunk – elmélkedett. Kevesen tudták, hogy a legtöbb manapság használt elektromos mikroszkóp és plazmafizikai eszköz az ő nevéhez fűződik, s hogy a legtöbb modern gyógyászati eljárás nélküle nem lenne. Több mint 500 szabadalom fűződött a nevéhez. Ki volt ő valójában?

A riporter furcsállta, hogy nem a fővárosban, Berlinben volt a kutatóintézet; a fizikus nagyon kötődhetett Drezdához. A fizikus nemcsak a fizika tudományterületén eredményeivel tűnt ki, hanem példamutatásával is, díszdoktori címe volt orvostudományokból és pedagógiából is. Útmutatása nyomán reformálták meg a kelet-német felsőoktatását. Még érettségije sem volt. Tizenhat évesen az első szabadalom, 28 évesen megalapítja kutatóintézetét. A Harmadik Birodalom idején fizikusként számítottak rá. A bukás után háborús jóvátétel része volt, hogy évekig az orosz atomprogramban kellett segédkeznie. Később, az ötvenes évek végén a TIME címlapjára is felkerült. Sosem kompromittálódott. Tiszta marad a lelkiismerete. Mindkét nagyhatalmi blokk egyaránt tisztelte. Érthetetlen, miért maradt az NDK-ban, mikor többször is lehetősége adódott, hogy Nyugaton folytassa kutatásait. Hiányzott egy darab a kirakósból.

A Wisconsinból származó újságírót nem véletlenül választották ki a feladatra, hiszen maga is német emigránsok leszármazottja volt. A közös nyelv segítségével nagyobb bizalom alakul ki közötte és a riportalany között. Számos hírességgel készített már interjút, mégis olyan nyugtalanságot tapasztalt, amelyet még kezdő korában sem élt át. Mély levegőt vett, majd bekopogott. A TIME magazin borítóján látható emberhez már csak szemeiben hasonlított az ajtót nyitó híres kutató: megkopaszodott, testtartása viszont egyenes és határozott maradt. A riporter az alanyait mindig életútjukon keresztül ismerte meg, s ebből fakadóan úgy vélte, a testtartás mindig arról árulkodik, hogy az illető autentikus életet élt-e vagy sem. Az interjúkészítő nem tétlenkedett és bemutatkozott:

-Charles Wohlrab vagyok a Daily Newstól. A new york-i irodánk egyeztetett időpontot az interjú ügyében.

-Kérem, fáradjon beljebb.

Belépés után, a kézfogást követően, a tudósító a kabátját az antik fogasra akasztotta. A vaskos fogasállvány, amely a tizenkilencedik századot idézte, önmagában árulkodott a régmúlthoz való kötődésről. A házigazda halk, de határozott hangon csupán annyit közölt:

-Kérem, kövessen.

A tudósító merevnek és távolságtartónak érezte ezt a híres embert,   a bemutatkozást egyenesen kimértnek ítélte. Nehéz lesz ezen a merevségen áthatolni. A hosszú folyosón jobbra és balra termek csukott duplaajtajai, a végén egy lépcsőfeljáróval az emeletre, a falakon festmények lógtak. Inkább hasonlított egy porosz nemes otthonára, mint kutatóintézethez.

-Wohlrab? – Szólalt meg váratlanul a házigazda, miközben előre haladt.

-Ez német családnév!

-Igen, ez egy régi német családnév. – Jegyezte meg a riporter. – Madisonban, Wisconsin államban nőttem fel. Nagyszüleim Niedersachsenből vándoroltak ki az USA-ba még a nagy gazdasági világválság idején. –  Tette hozzá önfeledt, baráti stílusban, így próbálta

-Itt is vagyunk, itt zavartalanul beszélgethetünk. – Miközben az egyik duplaajtós szobába benyitott.

Az újságíró érezte, meg kell törnie a jeget. A beszélgetés nagyon formális volt. A szoba egy tipikus német humanista benyomását keltette: plafonig érő könyvespolc, a falon bekeretezett grafitképek, kényelmes teve színű fejtámlás fotelekkel. Másfél órát ültek a fotelben. A riportkészítő a szokásos kérdéseket tette fel, amelyek inkább az életrajzi adatokra vonatkoztak. Azokra a kérdésekre, amelyek finoman arra vonatkoztak, miért maradt Kelet-Németországban, mi marasztalta még akkor is, amikor már nyilvánvalóvá váltak a rendszer hiányosságai, csak kitérő válaszokat adott. Néha felállt a fotelből, és idegesen fel-alá járkált. Néha motyogott is valamit a kérdés hallatán, de amikor az újságíró visszakérdezett, csak legyintett. A riporter úgy vélte, a szótlanság ezekre a feltett kérdésekre eltakar valamit. Minden csend a harag féltestvére. De kire vagy mire lehet mérges? Egyszer csak egy kérdéssel állt elő az interjúalany:

-Szeretné látni az eszközöket, amelyekkel kísérleteket végeztem az évek alatt?

-De nagyon szívesen csinálnék néhány képet is, ha megengedi.

-Természetesen. Nem mindenkinek szoktam felajánlani ezt a lehetőséget.

A tudós a pincébe berendezett labor felé vezette a vendéget. Miközben a lépcsőlejárón leereszkedtek, az interjúkészítőnek az volt az érzése, mintha a tudós valami mélyen őrzött titok felé vezette volna. Lassan ereszkedtek alá, a riporter a házigazdát követte, a gyér világítás miatt gondosan a lábuk elé kellett nézniük. A pincelejáró ódon falai egyáltalán nem illeszkedtek a ház felszíni képéhez. Középkori várbörtönre emlékeztetett. A vendéget, ha nem tudta volna, hogy egy kutatóintézet laborjába igyekeznek, félelemmel töltötte volna el a helyzet. Az interjúalanyt megismerve, inkább emlékeztetett egy óvóhelyre, ahova elbújik az ember gondolkodni, elmélkedni. Ezt a gondolatot erősítette fel benne a fizikus hirtelen megnyilatkozása:

-Ez a pince kibírna egy bombázást is – szólalt meg a tudós halkan, miközben szinte láthatatlan mosollyal lépdelt lefelé. Nem fordult hátra, mintha a megjegyzés inkább önmagának szólt volna, semmint az interjúkészítőnek.

A pincelaborba leérve, technikai eszközök színes kavalkádja tárult fel előtte.  A rendetlenség utalt egy félbemaradt ötletsorozatra, amely befejezésre vár. A tárgyak gyökeret eresztettek, megelégedetten, békében kuporogtak a helyükön.  A rendetlenség az alkotó gondolatok intenzitását tükrözte. Körös-körül számos kacat, gép, feljegyzés, dokumentációk, melyek rendeltetéséről Charles semmit sem tudott. A fizikus első házilag barkácsolt mérőeszköze is ott volt, amellyel a levegő elektromos potenciálját mérte. Tizenkét éves korában készítette. A szerkezet alapjából egy seprűnyélre erősített gyertyából és néhány drótból állt. Ahogy a riporter sürgött-forgott, az olvasólámpát pillantotta meg, amely egy falnak támasztott íróasztalon volt. Az íróasztal feletti falon képek lógtak. Mindegyik egy-egy dicső momentumot ábrázolt a kutató életéből. Olyanok voltak, mint az évgyűrűk a fákban, melyek koncentrikus köröket alkotnak, a legöregebb, legbelsőbb gyűrűtől kifelé a fiatalabbak felé. Charls végigszemlélte őket, miközben gondolatban egyre mélyebbre ásott az időben.  Feltűnt neki, hogy az összes kép egy központi kép körül helyezkedik el. A képen távolról nem volt teljesen kivehető, mintha egy széngrafika lenne, amit ceruzával rajzoltak. Közelebb kerülve, látta Charles, hogy igazából hamut, perzselt földet ábrázol a kép, amelyen talán egy ház épen maradt két tartóoszlopa volt kivehető. Nem értette a kép jelentőségét. A kép jobb alsó sarkában a következő felirat volt olvasható: Drezda a bombázás után 1945.február 15. Ezen a napon a szövetségesek a várost hamuvá bombázták. A támadásnak katonai jelentősége nem volt, a város még földi légvédelemmel sem rendelkezett, ezzel szemben viszont számos menekülttel. Későbbi kutatások rámutattak, hogy több ember halhatott meg, mint Hiroshima és Nagasaki esetében együttvéve. Az interjúkészítő számára világos lett, kik voltak a fizikus világában a démonok, s választ kapott a kérdésére is. Először értetlenség lett úrrá a riporteren, majd lassan, mint egy kirakós játék, minden darabka a helyére került, s láthatóvá vált a teljes kép. Nyugtalansága már csak emlék maradt.  Egy újabb kérdés vetődött fel: vajon a fizikus megtalálja-e valaha ezt a megnyugvást? Charles többet kapott, mint gondolta volna. Nemcsak a kíváncsisága lett kielégítve, de úgy érezte, hogy a tudós nézete nála is gyökeret vert. Másképp kezdett tekinteni a világra.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Isteni szaglás avagy a kallantyúk sikátora)