irodalom címkével jelölt bejegyzések

kéreg4

Paul Celan: Vegyészet

Hallgatás:
ahogy az arany forr
elszenesedett
kezekben.

Hatalmas, szürke,
mint minden, mi elveszett –
mint a közelség, nővérem alakja:

az összes név, minden vele-
égett
név. Annyi
áldani való hamu. Annyi
elnyert föld
a könnyű, olyan könnyű
lélek-
gyűrűk
fölött.

Hatalmas. Szürke. Salak-
talan.

Te, akkor régen.
Te, a fakó,
felhasított zárkózott-szirommal.
Te az áradásban, dagályban, borban.

(Nem igaz, minket is
elbocsátott, felmentett ez az óra?
Jó,
jó, mint a te szavad, ahogy halálában ide átmúlt.)

Hallgatás: ahogy az arany forr
elszenesedett, elszenesedett
kezekben.
Füstté vékonyult ujjak. Mint a koronák, koronák,
körülöttük – –

Hatalmas. Szürke.
Nyom-
talan.
Ural-
kodói.

András Orsolya fordítása

 (Die Niemandsrose, 1963)

191444_1818408934994_2259375_o

Kijelentő mód

Az ápolónőd bőre fehér,
átlátszódnak rajta az erek,
mint a filmekben szereplő bombák piros és kék drótjai.

Azt mondja, ad neked egy kezet, amit szoríthatsz,
ha fáj az oltás,
és én megkérdezem, beletehetem-e majd a számba,
zsebbe, tóba,
lerághatom-e a körmeit.

De nem válaszol. Ad egy vattát,
szorítsd a sebre,
mint felhőt a napra a szél.

Majd a szüleidhez lép,
anyád arca már olyan ráncos,
mint a tányér szélére ragasztott rágók.

Azt akarja tudni, mi a bajod. De nem kérdezi.
A rendelőben nincsenek lámpaburák.
Minden villanykörte olyan csupasz,
mintha az igazságon nem lehetne szépíteni.

 

191444_1818408934994_2259375_o

kép: Masaad Amoodi

OLYMPUS DIGITAL CAMERA

Claire Massey: Fehér tollak

 „A tolluknál fogva kell megragadni őket, amíg még fiatalok!” – tartja a mondás a faluban, ahol a férfi felnőtt. E falu törékeny, fehér hajú asszonyai sosem restellték megosztani fiaikkal a lányfogás fortélyát; őket is így fogták meg egykor.
Napfény csillant lenn, a tó fekete vizén, bűvös ragyogásba vonva a szürkületet. Hosszú út vezet a faluba, de a férfi nem sajnálta rá az időt. Ráérősen kikerülgette az úthibákat, a birkatrágyát, és az út mellett magasodó sziklákról lehasadt kőtörmeléket. Feje fölött szúnyograj hullámzott. Letépett néhány szálat az út szélén kihajtott magas fűből, és addig hajlítgatta, sodorta, csavarta őket, míg el nem roppantak az ujjai között. Annyi éve járt már ezekre a találkákra, és mégis minden alkalommal újra kisfiúnak érezte magát. A gyomra is, mintha csak egy tavon ringatózó csónakban ülne.
A Nyúl és Vasmacska cégérén repedések futottak végig, és a festék is úgy elhalványult, hogy alig lehetett kivenni az ezüst horgony mellett kuporgó mezei nyulat. Az omladozó házak, melyek ablakaiban már csak a penész csipkézte a függönyt, szorosan bújtak a kis kocsmához. Itt, a domboldalon a Nyúl és Vasmacska messze volt ahhoz, hogy idegenek merészkedjenek a közelébe. A turistákat a tóparton szolgálták ki, ahol szinte le sem kellett lépniük a kompról, máris eláraszthatták az ajándékboltokat, ruhaüzleteket és olyan kávézókban ihatták a tejszínes teát, ahol a csipkefüggöny is ragyogott a tisztaságtól. Szerelmének el kell haladnia mindezek mellett. Vajon elhagyta már a tavat? Szinte látta, ahogy a lány átmegy a keskeny, kavicsos parton, fellép a járdára, úszóhártyás lábai lábujjakká válnak, víztől csepegő tollkabátja a karján lóg. Karján, amely nemrég még a szárnya volt.
– A szokásosat, Bill?
Mary, a kocsmárosnő félretette a tévéújságot, amit eddig olvasgatott.
– És egy pohár csapvizet és egy…
– Csomag ecetes-sós chipset. Ma este találkoztok, drágám, nem igaz?
A férfi nem válaszolt, várta, hogy kitöltsék a pint világost, és közben a kandallónál álló üres asztalt bámulta.
– Tudod – mondta Mary –, addig kellett volna megragadnod a tollát, amíg fiatal volt.
Törzsvendégek zsúfolódtak be a kocsmába, szürke hajú, vele egykorú férfiak. Tudta, hogy közülük jó néhány megfogta már magának azokat a fehér tollakat. Legénykorukban, nyári estéken gyakran összegyűltek a tóparton, és minél nagyobb kenyérdarabokat a vízbe dobálva próbálták elnyerni a lányok kegyét. A házi kenyér vált be leginkább. Johnny, az unokatestvére egyszer egy egész cipót hajított a vízbe, ami majdnem rosszul sült el, mert a falánk lány kis híján megfulladt rajta. Persze azért hozzáment végül. Az Eileen nevet választotta magának.    Leszámolta Mary kezébe a pontos összeget, majd az italokkal és a chipsszel letelepedett az asztalnál. Nem vallott a lányra, hogy késik. Az alátét, amire a poharakat rakta nedves volt, kezére ráfolyt a sör, le kellett ráznia. A kandalló hidegen ásítozott. Mary spórolt a szénnel, csípős levegő ide vagy oda, szerinte korai volt még begyújtani.
A kocsma berendezését különféle gyűjtemények tarkították: whiskys dobozok, üres borosüvegek, harmincas évekbeli filmcsillagok bekeretezett képe. Színészek, akiknek soha eszükbe sem jutott volna, hogy betegyék a lábukat egy ilyen helyre. Az egyik falon három darts tábla lógott, de arra már senki nem emlékezett, hol lehetnek a nyilak. A kandallópárkányon egy halom porral és hamuval belepett üveg hamutartó tornyosult. Talán a régi időknek állítottak emléket, de az is lehet, hogy csupán azt a tényt bizonyították, hogy Mary sose dob ki semmit.
Nem hallotta, hogy mikor jött be, de egyszerre ott állt a lány. Éjszín szemétől olyannyira elütő sápadt arcán nedvesség csillogott, pillantása idegesen rebbent ide-oda. Sudáran állt pelyhes, fehér ruhájában, kezével kényszeresen babrált, mintha nem bírná ki, hogy ne használja ujjait. Tollkabátját az asztal alá gyűrte, ő maga egy támlátlan székre telepedett. A férfi arrébb húzta a lábát, hogy ne kelljen tudomást vennie a nadrágját súroló tollakról.
Kinyitotta a chipses zacskót, s hogy együtt ehessenek, szétbontotta a csomagolást is.
A lány elmosolyodott, s mosolya nyomán finom vonalak jelentek meg szeme és a szája körül. Mondani akart valamit, de hangja érdesen szólt, így lehajtotta a fejét.
A férfi bólintott. Idő kellett a megfelelő szavakhoz, idő kellett a lánynak, hogy meglelje emberi hangját. Neki azonban nem volt ilyen mentsége.
A lány az ujjaival csipegette a ropogtatnivalót. A férfi mindig érdeklődve figyelte ezeket a mozdulatokat, mintha az ujjak a csőrt, a hosszú, vékony kar a kecses nyakat helyettesítették volna.  Ahogy belejöttek a beszédbe, szó esett a tóról, az egyre gyorsabb csónakokról, a nádas szomorú állapotáról, a civakodásról a szomszédokkal – a rakoncátlan szárcsákkal és az örökösen búvárkodó kárókatonákkal –, a vízinövények minőségéről, a mocsári varjúháj terjeszkedéséről.
– Ezeket elvinném – alkalmatlankodott Mary, megragadva a még ki nem ürült poharakat. – Hozok helyette másikat és egy újabb csomag chipset is.
A lány bólintott, de nem szólt Mary-hez, sőt, soha senkihez nem szólt a férfin kívül.
Valaha a férfi nagyanyja is a fehér tollúakhoz tartozott, ugyanaz a fagyos jellem, ugyanaz a szigor. Sose jött rá, hogy férje hová rejtette a tollkabátját. A férfi mindenféle történetet hallott már rebesgetni a fehér tollakról; ahol találsz egy tollat, ott angyal járt, máshol azt beszélték, ha fiatal lányok adják háború idején civil ruhát viselő ifjaknak, akkor gyávának tartják őket. A faluban talált fehér toll azt jelentette, hogy a lányok egyike már elrepülni vágyik. Olykor megesett, hogy egy-egy toll visszanőtt a tarkójukra, vagy a könyökük hajlatába, de ki is hullott hamar. A férfi egyszer rátalált nagyanyja egyik elhullajtott tollára a kenyértartó ládában. Zsebébe rejtette, majd hetekig egy könyv lapjai között őrizte a kincset. Végül egy borongós decemberi napon, amikor esőcseppek táncoltak a tó színén, vízre bocsátotta a tollpihét.
A férfi felesége déli asszony volt, akinek nem volt ideje holmi idétlen hattyúmesékre. Azzal a rengeteg fehér hajú nővel az egész falu különben is egy óriási beltenyészet. Mondott persze még sok más effélét is. Aztán visszarepült délre, amint a gyerekek felnőttek.
Mary hanyagul az asztalra lökte a poharakat. Sörhab és víz folyt az alátétekre, majd takaros tócsába gyűlt az asztalon. Mary várt egy percet, aztán megunta és inkább visszacsoszogott a pulthoz.
A férfi ismét szétbontotta a csomagolást. Egyszerre nyúltak a ropogtatnivalóért. A finom ujjhegyek egy pillanatra hozzáértek az érdes bütykökhöz. A férfi visszarántotta a kezét.
Már most tudta, hogy fog végződni az este. Hogyan hömpölyög lassacskán az egész falut betakarva a köd, amíg ők idebenn visszafojtott hangon beszélgetnek. Túl sokáig üldögélnek majd üres poharaik mellett, kettejük között a kiürült chipses zacskóval, miközben mindketten érzik, hogy ideje menni. Maga előtt látta, ahogy a lány magához ragadja tollkabátját, hallotta a kocsma küszöbén a virágot rég nem látott függőkosarak társaságában elhadart istenhozzádot.
Próbálta elhessegetni magától a képet, ahogy a lány sétál lefelé az úton, egyenesen a tó vizén megcsillanó apró fények felé.  Próbálta legyűrni aggodalmát, mert a kinti hűvös levegőn a lány rögtön reszketni kezd majd, de tollkabátját csak akkor veszi fel ismét, ha elérte a tavat.
Próbálta nem halogatni az ingoványos földeken át vezető hazautat, ahol nem kíséri más, csak az alkonyati szürkébe öltözött birkák komor pillantása.
Próbálta kiverni fejéből a magasból érkező szárnycsapások hangját, melyek egészen az otthonául szolgáló zömök kőházig kísérik majd elnehezülő lépteit.
Egyelőre csak a lány morzsák után kutató ujjait nézte, alig érzékelve a pultnál beszélgetők egyenletes moraját, és a Mary színlelt törölgetése nyomán összekoccanó poharak halk, csilingelő hangját.

Tóth Dóra fordítása

Claire Massey 1981-ben született. Lancashire-ben. Magyarországon művei nem ismertek, Nagy-Britanniában novelláit többek között a The Best British Short Stories 2011, a Flax, a Patricide és az A cappella Zoo is publikálta. A Litfest kiadó szerkesztője, a Paraxis című, novellákat megjelentető online magazin társszerkesztője és a Gathering Craps című blog írója.

cbcc959bf0c5f0d7786fc397505aa501

Még mielőtt

a diófa felső ágán dobbantok
pernyék súlytalanságával taszítom el
magamat a párkánytól.
Föléje emelkedem a városnak,
verőfénytelen, sziporkát
nem szóró nappala fölé, s kioltom.
Ami marad, az a szél-kavarta hulladék
néma inerciája, ringlispílje,
miként térfogat hízik térfogatba –
s hiányképződményét pótolja.
Akár a kötőszövetesedés,
úgy zsugorodik, és mégis nő;
az anyagok másképp hasonulnak
egymáshoz – önmagukhoz.
Álomvesztetten, pizsamásan
csoszogok az ablakhoz, üvegén
jégvirágok közt sarki róka,
elolvad, ha rálehelek – rálehelek –,
ne lakjon bérmentve ott, hol
nincs helye, itt biztosan nincs;
helyére ráírok valamit az ujjammal,
amit majd akkor látni,
ha mézgás szememből ki-
dörzsölöm a maradék reggelt,
ha még mindig azt hiszem,
hogy a Sotheby’s-be kell mennem –
de mire felöltöztem már vasárnap van,
s hirtelen bosszús leszek minden
ablakra fagyott állatra.

cbcc959bf0c5f0d7786fc397505aa501

kép: Francesca Woodman

vangogh-shoes

Kulcsok, ajtók, ablakok

 

 

Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.

inspired_by_beksinski_by_amitchellscott-d332rd3

MARY KARR: DIOGENÉSZ KITALÁLJA A JÁTÉKOT

 John Engmannak

Legutóbbi hobbim, azzal üzletelek a sötéttel,
hogy betöltöm a tinta fekete tengert.
Néhány éjszaka órákra elterül, leszakítom
a matrac gombját, hallom,
ahogy lepattan, folyamatosan egyre
kisebb terekre osztom a világot,
hogy elérjem ezt a visszhangos pontot,
míg legutolsó éjjelen nem ért földet
a gomb. Egy pókhálóban találtam rá
hajnalban. Túl nagy
epekőnek. A bogár hasonlóan
zavarodottan néz,
akár egy vad hegedűművész,
érdemtelen veszedelmeknek
néz elébe. Megérintette fejét
a mérgezett tisztelgés,
mielőtt visszatért volna ehhez a ragacsos
játékba, ami ellenáll
a sötétség elleni harcban.

                            Nagypál István fordítása

 

(Mary Karr 1955-ben született, Texasban nőtt fel. Pushcart és PEN/Martha Albrand  díjas költő, memoáríró. Legismertebb könyve  az 1995-ben megjelent The Lair’s Club. 2009-es Lit c. memoárjából a HBO televíziós csatorna készített sorozatot. Jelenleg a New York-i  Syracuse Egyetemen tanít angol irodalmat. )