Címke: irodalom

EJ Koh: Adena Luce 802/A

Amint kivörösödtek az új szobám falai, úgy ragyogtak fel
a vizes rizs szemektől a plafonra ragadt csillagok.

Egy pár zoknit tett az éjjeli szekrényre,
ezért érezhettem.

Amikor tegnap ott jártam, a padlóra hajítottam.
Takarítás közben felszedhette,

majd bokájánál fogva megragadta és az ágyam
mellé tette. Nem érezhettem idegen jelenlétét.

Anyám nem aggodalmaskodhatott. Az ajtó mögül hallottam,
ahogy az ebédlőből kérdezi: Eszel halat?

Nagypál István fordítása

Árnyékbeszéd

– édesanyámnak –

Kinéz délután fél hat felé az ablakon, kimegy a kapuig, vár.
Még mindig eggyel többnek terítene.
A küszöbön ülve dohányzik és beszél a diófa felé:
A ruháid maradtak,
a bútoraid,
kopott nyugták és szakadozott szerződések,
egy zárójelentés,
az anyakönyveid,
a rozsdás biciklid,
a kutyád,
a rózsaszín póni-sereg,
de a jegyző nem írta fel a lányod,
és nem ítélték senkinek a hiányod, miért engem kínzol vele?
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem válaszol – tudja, hogy nem hozzá beszél.
Szipog kettőt, hármat.
Vörös orra alatt próbálja mosolyra kényszeríteni ajkait.
Elkezd mesélni valamit:
Emlékeztek, mikor…  mindig így kezdi el.
Előveszi az albumot, nézegeti, aztán felnéz a falra.
Sír és nevet egyszerre.
Ez ijesztőnek is hathatna, ha a néző nem tudná, hogy képekbe mumifikálja az emlékeit.
Odamegyünk hozzá, végigsimítjuk az arcát.
Mosolyog és ráhagyja.
Mikor mindenki alszik, éjfél után nyílik az ajtó:
1 cigaretta + 1 cigaretta + 1 cigaretta = de még mindig nem jött haza.
Vár.
Meg akarnám érinteni.
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem tud erre mondani semmit.
1 cigaretta + 1 cigaretta = a diófa nem beszél, a kapu nem nyílik.
Négy órával az ébresztője előtt ledől az ágyra. Abszolút feketébe öltözteti a sötétség.
1 szipogás + 1 nagy sóhaj + 1 szipogás = lassan elaltatja a lehetetlen felismerése.

(Illusztráció: Agata Wierzbicka)

Az emberiség alkonya, avagy a nyestek már köztünk járnak

 

A Biblia emlőin nevelkedett, az apokalipszist lovasokkal azonosító, keresztény kultúrember végzetesen elbízta magát – és ez lesz a veszte! Most az emberiség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló embertársaimhoz szólok: legyenek éberek! Az apokalipszis „lovasai” már köztünk járnak, pusztításukat megkezdték, sokan vannak, ravaszak, elszántak, kegyetlenek, halált megvetően bátrak, mondjuk ki nyíltan: ők a nyestek. „Marhaság!” – legyintenek, és higgyék el, először én is csak legyintettem, amíg a tényekkel szembesülve rá nem kellett döbbennem: az emberiség a pusztulás szélén táncol, ráadásul vakon, mivel ennek tudatában sincs. A mai napig. Lássuk hát, az apokaliptikus vészharangot mire alapozva kongatom.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) és a svájci Szövetségi Hírszerző Szolgálat (NDB) „Szigorúan Titkos” minősítésű jelentésére, melyet egy az emberiség túléléséért aggódó titkosszolgálati munkatárs csempészett ki. A jelentés egyrészről tartalmazza a CERN szóvivője által is megerősített hírt, mely szerint 2016. április 29. hajnali 5.30-kor a Nagy Hadronütköztető műszaki okok miatt leállt. A leállás oka: egy nyest által okozott rövidzárlat. Tudományos kérdésekben kevéssé járatos olvasóim számára: a Nagy Hadronütköztető ma a világ legnagyobb szabású, dollármilliárdokkal támogatott tudományos projektje, melyben kutatók ezrei keresik a választ az élet végső kérdéseire. Maga a létesítmény egy óriási, 27 km kerületű föld alatti részecskegyorsító-alagút, mely többször keresztezi a svájci-francia határt. Állig felfegyverzett zsoldosok ezrei és a legmodernebb biztonsági berendezések védik – „hála istennek!”, sóhajtana fel az olvasó, ha nem kerítené a hatalmába valami baljós érzés. Nyugodjanak meg, az érzés megalapozott. A jelentés titkos záradékában szereplő adatok a legnagyobb nyugtalanságra kell hogy okot adjanak, és arra kell kényszerítsenek, hogy átértékeljük az eddigi nyestbarát politikánkat, de beszéljenek helyettem a tények. Íme, a jelentés titkos záradéka, amit változtatás nélkül adok közre.

Nyesttámadás-jelentés, Genf, 2016. május 20. „Szigorúan Titkos”

Fent nevezett nyest 2016. 04. 29.-én 05.17-kor engedély nélkül behatolt a Nagy Hadronütköztető transzformátorházába (röviden: trafóház), majd ott a nagyfeszültségű tápvezetéket elrágva rövidzárlatot okozott. A behatoló nyest tette elkövetése közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni. Ruházata átvizsgálása során a következő tárgyakat találtuk:

– a Challenger űrsikló repülési terve
– Oszama bin Láden névjegykártyája
– a New-York-i World Trade Center légi megközelítési térképe
– a Kurszk atomtengeralattjáró tervrajzai
– a Deepwater Horizon mélytengeri olajfúrótorony terve
– a fukusimai atomerőmű biztonsági berendezéseinek dokumentációja
– a világ atomerőműtérképe
– vegyi és nukleáris fegyverüzemek tervrajzai
– egy Nyestkiáltvány röplap

                          NYESTKIÁLTVÁNY

Világ nyestjei, egyesüljetek! Nyest testvéreim, végnapokat élünk, bolygónk haldoklik, az utolsókat rúgja. Az okok mindannyiunk számára jól ismertek. Az ember féktelen kapzsiságával, tébolyult hatalomvágyával és megzavarodott elméjével a föld minden élőlényét a pusztulás szélére sodorta. Méltatlanná vált, hogy e bolygó lakója legyen. Elárulta teremtője, a természet és önnön törvényeit. Szeretett bolygónk melegszik, a szívünknek oly kedves gleccserek olvadnak, az ózonpajzs lángol, az állatholokauszt tombol, naponta tíz(!) állatfaj tűnik el a földről. Szemét, bűz, rombolás. Ha szeretnétek még a boldog nyestunokáitokkal játszani, ezért tennetek kell! Ütött az óra, a gyűlölködést és háborúkat terjesztő, harácsolásba ájult emberiséget le kell radíroznunk a föld színéről. A nyesteken kívül nincs senki, aki a pusztulást megállíthatná! A békés rendezésre tett kísérleteink kudarcot vallottak, a nyestek türelme elfogyott: menniük kell! Kérem, minden hadköteles nyest jelentkezzen a területileg illetékes Nyest Hadkiegészítési Parancsnokságon, ahol a feladataikat mancshoz kapják. Nem alkuszunk meg soha, nem fáradunk el soha, nem adjuk fel soha! Nyest vagy halál!

Ébresztő, ugye, értik már?! Az emberiséget soha nem látott veszedelem fenyegeti. Tagadhatatlan, hogy a nyestek által megfogalmazott kritika részben megalapozott, de a problémák megoldásán kiváló szakembereink már dolgoznak. Szembe kell néznünk a félelmetes ténnyel, az emberiség története nem ismer hasonló erejű és elszántságú ellenséget: sajnos rendkívül ügyesek, intelligensek, harcművészetekben jártasak, megvesztegethetetlenek, eszelősen bátrak, kitartóak – ráadásul szépek. Talán jobban el tudják képzelni, mekkora bajban vagyunk, ha megtudják, a jelentésben szereplő nyest, miután egy kétszázezer voltos áramütés érte, a felrobbanó trafóház eltörte a gerincét, majd a lángoló transzformátorolaj szénné égette, még a vérével a falra festette: Nyest vagy halál! Felszólítom az ENSZ és a NATO vezetőit az általános mozgósításra, a nyest-doktrína betartatására, a nyestvédelmi páncélos hadosztályok felállítására, és nyestbiztos tömegóvóhelyek kialakítására. Talán még nem késő! Ha mégis, jó volt itt veletek, nem bántunk meg semmit, halál a nyestekre, béke porainkra!

 

 

Forrás: Tízmedve

 

(Borítókép: Patricia Payne; köztes: wsl)

Tankák Ki no Curajukitól (I.)

Curajuki-kötet, 252–253.

[Húsz vers a kjógokui helyettes középtanácsos[1] paravánjára]

Hegyek mélyén áll
lakom, sötét erdőben,
évről évre hát
virágok szíve, bizony,
halovány: hamar hullnak.

Míg odaérek,
oh, biztos mind lehullnak!
Virágok szívét
hogyan ismerhetném meg,
hogy tudjam, mikor menjek?

Fittler Áron fordítása

 

Ki no Curajuki (Ki no Tsurayuki)

?872–?945. Korának egyik legnagyobb költője, a Régi és új versek gyűjteményének (Kokin vakasú, Kokin wakashū) egyik összeállítója, jelentős szerepet vállalt a japán nyelvű költészet (vaka) irodalmi közéletben való elterjedésében. A X. századi költészetben játszott vezető szerepét jól mutatja az a tény, hogy az első három (X. században keletkezett) császári rendeletre összeállított versantológia (csokuszen vakasú) mindegyikében Curajuki szerepel a legtöbb verssel. Fiatal kora óta számos költői versenyen (utaavasze) szerepelnek költeményei, 930 és 935 közötti Tosza tartományi kormányzósága idején pedig maga is rendez költői versenyeket. Gyakran kérték fel paravándalok (bjóbuuta) írására illusztrált paravánok képeihez. Toszából a fővárosba (Heiankjó) való hazautazását az első japán nyelvű naplóban, a Toszai naplóban (Tosza nikki, Tosa nikki) örökítette meg.

 

 

(A bélyegkép a fordító felvétele)

[1] Kjógoku no gon-csúnagon. A jeles költő, Fudzsivara no Kaneszuke (877–933) tisztségeneve 927 és 930 között. Az itt szereplő két tanka (többi tizennyolccal együtt) tehát Kaneszuke festett paravánját díszítette.

Emi és

Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

 

 

(Illusztráció: Hossam Dirar)

Lavinia Braniște: Belül nulla (részlet)

Ursu visszahív, és szól, hogy a csávó megtalálta a kulcsot. Még mond valamiket, aztán Mona szétnéz maga körül, és kezdi: Cristina, Timi, Bogdan… A kezével ernyőt tart a szeme elé, és sorra végignéz minket, mi meg felállunk a járdaszegélyről, és arrébb ülünk, mert ide is elért a nap…
– Azért szólhatott volna nekünk is – mondja Mona, aztán hamar lezárja az egészet. – Mentem, sziasztok.
– De vajon minket megismer az a csávó? – kérdezem, mire mindenki elneveti magát.
Összezsúfolódunk a járdán, már el sem lehet menni tőlünk.
Ha már amúgy is felébresztették, a főnök sorra mindenkit felhív: ezt már megcsináltad, azt már elküldted, felhívtad azokat? Bekapcsolom a gépet, és elküldöm önnek is, mondja Bogdan. Mindenkit sorra végigkérdez ez a nő, hogy ki mikor ért be, Cristina, Timi, Bogdan… Kis idő múlva lecsillapodik.
Visszaérve az épületbe megint elkezdenek röhögni, hogy menjünk ebédelni, és ne is jöjjünk vissza, engem meg elkap a pánik, hogy a főnök biztos felhív öt előtt tíz perccel, hogy megkérdezze, ki van még bent. Én meg majd falazhatok nekik. Ő is tudja, hogy falazok. Hol van X? Épp most lépett ki. Miért nincs Y az irodában? Biztos kiment cigizni, menjek, nézzem meg? Hagyjad, nem fontos… de azt megmondhatod neki, hogy elegem van a cigarettáiból.
Zajt csapnak, és szinte szaladgálnak a teremben, mint az iskolában, amikor késett a tanárnő, én meg azt gondolom: a jó Isten őrizzen meg attól, hogy valaha főnök legyek, és így nyúlpásztorkodjak.
Persze engem is kiröhögnek, mert ülök a helyemen, és nézem a telefont. Mi dolgod van még? Gyere te is, megyünk enni a mekibe. Már a szagától is rosszul vagyok, mondom, és: biztos fel fog hívni ötkor, ők meg felnevetnek, és már a menüt tervezik.

Eljön az ebédidő, elmennek, a kulcs gondja rám marad, vagyis hétfőn én kell elsőnek ideérjek, hogy kinyissam az irodát. Csend van, és félhomály, a redőnyök le vannak eresztve, egyedül vagyok, akár be is zárkózhatnék, elkezdhetnék fénymásolni. Vagy hivatalos papírokat nyomtathatnék. Telefonálhatnék külföldre. Vagy bármiben kárt tehetnék.
Bezárom az ajtót, és levágódok a székre.
Facebookozok, Dan képeit nézegetem, 2008-as fotói is vannak, nem is tudtam, hogy 2008-ban már volt facebook. Minden képen boldognak néz ki, rákattintok az összes csajra, aki írt valamilyen kommentet. Van egy, aki elég gyakran megjelent egy időszakban, nem is olyan régen, gondolom, a legutóbbi barátnője. Megnézem azt a néhány fotót róla, ami nyilvános, és nagyon szépnek, vagány csajnak találom, összeszorul a szívem, kicsit én is beleszeretek.
De lehet, hogy mégsem volt köztük semmi, gondolom. Persze nem kérdezhetem meg.
Aztán belépek egy külföldi tudományos folyóirat online shopjába, ahol már kb. két hónapja nézegetem a strébereknek kitalált ékszereket. Nem tudom eldönteni, hogy mi tetszik jobban: egy nyaklánc, és hozzá medálnak egy anatómiai pontossággal ábrázolt szív, vagy inkább a szerotonin-molekulás. A szív azért egy kicsit undorító. És eszembe jut róla egy boncolós film is, amit egy volt egyetemi barátom nézetett meg velem, aki pszichiáternek készült, és amiben először láttam, hogy milyen ijesztő méretű az üres visszér és az aorta. A medál őrzi az eredeti arányokat. A szerotoninnak ezzel szemben egyszerű struktúrája van, két és fél hatszög, és ha mindig a nyakamban hordanám, az feltételezné, hogy valahol a szervezetemben apró gépezetek képesek kibocsájtani ezt az anyagot.
Kíváncsi vagyok, mennyibe kerül a szállítással együtt, amihez az oldalon rengeteg részletet meg kell adnom, kattintásról kattintásra egyre több adatot töltök ki, és arra ébredek, hogy már csak egy lépés választ el attól, hogy megvegyem a nyakláncot. Előveszem édesanyám sárga bankkártyáját a pénztárcám bugyrai közül, és kifizetem. Az a kártyája, amire a nyugdíjat kapja. Tavaly ment nyugdíjba, jó sok év munka és Romániának fizetett adó után, a nyugdíja kevesebb, mint a minimálbér, egy vicc, persze, és a kártyát ideadta már a legelső hónapban, hogy használjam, ha szükségem lenne rá. Ez az ő pénze, amire öreg korában nagy szüksége lesz, és szégyellem magam, nem ez az első eset, hogy hozzányúlok, és költök belőle, ebből cserétem ki a szemüvegemet, ebből vettem az ikeás matracot is, mikor rájöttem, hogy nem tudok a kanapén aludni, mert túl ócska és girbegurba. Annyira szeretném egyszer visszaadni az összes pénzt, de nem hiszem, hogy valaha sikerül. „Jártam ott”, ezt az üzenetet írom neki mindig, amikor használom a pénzét, mire ő ezt írja: „Tudod, hogy anya szeret”.
Hallom, hogy valaki dörömböl az ajtón, és ránézek az órára. Most múlt három. Lehet, hogy mégis visszajött valamelyikük az ebédszünet után. Elindulok kinyitni, de egy kulcs megfordul a zárban, az ajtó az én közreműködésem nélkül nyílik ki, és a küszöbön ott áll Tavi, nevetve.
– Te meg mit ülsz itt a sötétben? – kérdezi.
– Á, maga volt az… Semmi, csak lusta voltam felhúzni a redőnyöket – mondom zavartan.
Rövidnadrág és papucs van rajta, úgy fest, mint valami turista egy trópusi szigeten.
– Mi ez a nagy csend? Csak egyedül vagy?
Felnéz a lépcsőn, de az emeleti teremben még nagyobb a félhomály, mint a földszinten.
– Igen, a többiek elmentek ebédelni… mármint majdnem mindenki.
– Traian van?
– Nem, ők ma nem is jöttek.
– Tehát csak egyedül vagy? – megint ezt kérdezi, és a fenekével hátratolja az ajtót, amíg a kilincs kattan.
– Mindjárt itt lesznek a kollégák – mondom.
– Asszed, azok még visszajönnek? Pénteken? Te minek vagy még itt?
Visszamegyek a recepciós pulthoz, elveszem a telefonomat. Ő is közelebb jön, nevetgél. Kikeresem Bogdan telefonszámát, és rajta hagyom az ujjamat.
– Hallod, csak azt akartam mondani… – kezd bele Tavi – és szólj a többieknek is, hogy ne hagyjátok nyitva a kaput, mert bejön mindenféle csavargó, látod, a vízórát is azok lopták el.
Ezt már számtalanszor elmondta, de olyan alacsony az a vaskerítés, hogy aki be akarna törni ide, az simán átugorná, nem foglalkozna a kapuval. És amikor ellopták a vízórát, akkor az Apa Novások cserélték ki, ő egy banit sem kellett azért fizessen, legrosszabb esetben a főnök adott valami pénzt, gondolom.
– Hát én már mondtam nekik, de nem fogok ott állni, hogy mindenki után bezárjam a kaput – mondom.
Egyébként is csak egy harminc-negyven centis résre lehet kinyitni, mert azután megakad a kövekben.
A jelenléte elkezd nagyon hevesen irritálni. Nem hiszem, hogy bántani akar, valószínű, hogy ez csak tesztoszteron-parádé, de érzem, hogy rosszul leszek, ha még egy darabig itt marad a szemem előtt.
Egy ezredmásodpercre átvillan az agyamon a gondolat, hogy valami kellemessel foglalkoztam, mielőtt ő beállított, de nem jut eszembe, hogy mi volt az, ő meg felemeli a hangját, és utasít:
– Nyomtass ki legalább egy A4-es lapot, írd rá, hogy „Kérjük a kaput bezárni”, és szépen ragaszd oda ki!
– Biztos le fogja tépni valaki! – mondom. – És ha esik? Nem csinálok semmit, ha nem kéri a főnök – vetem oda.
Elvörösödik, és elkezd üvöltözni:
– Fantasztikus! Biztos otthon is így megy ez nálatok, nem? Nyitva hagyjátok magatok után a kaput, hogy minden utcakölyök meg tekergő ott járkáljon?
– A vízórát nem is maga fizette ki!
– Az mindegy, hogy ki fizette! Kitör a frász, amikor elmegyek a kapu előtt, és látom, hogy nyitva van. Trehány, pofátlan társaság…
– Ezen aggódik, mi? Talán nem fizetünk elég sok bért az irodára? És még a rózsáinkat is le tetszett vágni a kertből!
Ujjal mutogatok kifelé, és idegesen verni kezdem az ablakot:
– Pont itt szemben voltak azok a fehér rózsák. Minek kellett levágni? Mikor a kertet is béreljük!
Erre már nem mond semmit. Nem kaptam rajta, de tudom, hogy minden évben eljön, és nyírja a rózsákat egész nyáron, megkopasztja a kertet.
– Most ezért jött be? Hogy engem szidjon a kapu miatt? – kérdezem.
Undorral odadobja a pultra a kulcscsomót, amire még én tettem a gumidelfines kulcstartót.
– Itt vannak a kulcsaitok – mondja.
Elmegy, és becsapja az ajtót, én meg azonnal bezárom utána belülről.
Lüktet a halántékom. Ég a fülem. Én, aki olyan konfliktuskerülő vagyok. Pont én, aki minden hibát magára vállal, csak hogy ne legyen veszekedés a többiek között, és velem se kiabáljon így senki. Mi ütött belém? Érzem, hogy megindult bennem valami elemi, valami, ami azt képzelte, hogy ebben a helyzetben a túlélés a tét.
Ahogy öregszem, biztos egyre kevesebb a türelmem, gondolom. És egy néhány másodpercig, amíg megteszem azt a tizenkét-tizenhárom lépést a bejárattól a helyemig, furcsamód úgy érzem, hogy erős és hatalmas vagyok.
Levágódok a székre, elteszem a bankkártyát a pénztárcámba, azt meg a táskámba, és az agyam egyből megtelik mindenféle gondolat pókhálóival: lehet, hogy hétfőn megint eljön, és beköp a főnököknek, hogy szemtelenül viselkedtem, és azt is megmondja, hogy háromkor már nem volt senki az irodában, és engem persze majd lecsesznek, és dühös leszek, hogy mindenki csak velem kötözködik. Oara néni is engem vett elő a múltkor, hogy miért engedem az Ezredes urat turkálni a mi kukánkban. Mert mind szétszórja a szemetet. Én soha nem láttam, hogy a kukánál járt volna.
Az egyetlen, aki eddig még nem kötött belém itt, az az Ezredes úr.
Leteszem a fejemet az asztalra, és becsukom a szememet, csak néha nézek fel, hogy lássam, hány óra. Itt maradok ötig.
Aztán elveszem mindkét kulcscsomót, bezárom az ajtót a sajátommal, a delfinessel. Hátramegyek az udvar végébe, megnézem a kukát, de nincs kiborítva. A vízóra is a helyén. Bezárom a kaput, és elindulok a metróhoz.
A peronról, amíg a vonatot várom, írok egy üzenetet édesanyámnak: Mi újság? Jártam ott…

András Orsolya fordítása

Lavinia Braniște: Interior zero. Editura Polirom, 2016. 114-119.