A szigetről nézem az óváros templomtornyát, előttem a tengerben apró halak úszkálnak. Ha a parti sziklákról bemászom a vízbe, testesebbeket, nagyobbakat is látok a lábam körül. Szemben állok a végtelennel. Tudom, nem az, csak én nem látom a túlpartot, mégis, ez a beláthatatlanság távlatot ad. Végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal.
Bőrömön cseppekben áll meg a víz, a végtelen cseppjei borítanak be. Tudsz úgy szeretni, mint a tengert? Látsz-e olyannak?
Mögöttem a szigetet macchia és fenyőerdő borítja. Napok óta erős illóolajakat árasztó növények, olajfa, füge, krisztustövis, leander illata kering körülöttem.
A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami a végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.
Tenyeremben csigaház. Egykori lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de háza, létének esszenciája megmaradt. Egész életében azt a házat növesztette, amely most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, de ki fogja nőni, vedlés után továbbáll. Nem dolgozott meg a házért, nem testéből termelte. Nyilván a csiga sem neki teremtette eredetileg, mégis, olyan jó arra gondolnom, hogy amit megalkotott, az másnak is hasznára válik.
Hullámzik a víz, a tenyeremben a csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a neszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá.
Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: alkotni állhatatosan, napról napra, de abban a tudatban, hogy amit megteremtettem, egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, de hátha segít. Hogy miben is, azt nem tudom, de ha nem gondolhatnám így, az szomorúvá tenne. Akkor miért építsek? Minek?
A mellettem lévő nyugágyon egy férfi kenegeti magát napolajjal. Egyedül jött (sőt, érkezett, mi több: vonult be), nyilván azért, hogy jól érezze magát. Saját időt él. Kiválasztotta a megfelelő napágyat, felvette a hibátlan testtartást, majd felkínálta magát a napfénynek. Minden tökéletesen kimunkált rajta. Nem az izmaira gondolok – mert arányos a teste különösebb erőfeszítés nélkül is, bár nyilván sokat mozog, utazik, úszik rendszeresen –, hanem a kellékeire: jó minőségű, könnyű sporttáska, napszemüveg, a táska és a szemüveg összhangban van a bőre és a haja színével. Tökéletesen tudja, hogy mi áll jól neki. Nem téveszti el, nem nyúl mellé. A bőre napbarnított, sötét hajába beletúr az olajos ujjaival, kicsit igazít az amúgy hibátlanul megtervezett hajtincseken, végigsimít borostás arcszőrzetén is. Pihen, hiszen azért van itt, ahogy mindenki, ám mégis máshogy. Issza a napsugarakat, közben pásztázza a partot, de nem csajozni jött, nem olyan pásztázás ez most. Azt majd este, gondolom. (Magabiztosan és gyorsan fog választani.) Méretes szivart vesz elő, meggyújtja, hátradőlve pöfékel, aztán a táskájában rendezkedik. A jó ízléssel kiválasztott táskájában. Közben a szivart a fogai között tartja, nem középen, hanem kicsit oldalra tolva, arca barázdákba húzódik. (Természetesen jól állnak neki a barázdái, ezt tudja is). Fú, de állati férfias vagyok!, sugallja minden egyes állati férfias barázda az arcán, a hunyorgása, ahogy egy pillanatra az alkonyi napba néz. Aztán kávéért megy (inkább: vonul), utána elhever újra a napágyon, parányi csészéből kortyolgatja az olasz presszókávéját, valahogy kibulizta magának, hogy lehozhassa a csészét (kistányérral) a partra – miközben a többiek műanyagpohárból gurítják le a sörüket. Gondolom, a legjobb minőséget választotta a hely kínálatából. Újabb szivar, újabb barázdák, hogyénmennyirejópasivagyok-tekintet. Amúgy tényleg az. Mégsem vonz. Inkább csak figyelgetem a napszemüvegem mögül, mint egy egzotikus növényt. Megéli az időt. Ez jó. Kávés szivart szív, közben ezt is kiderítem. Lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják. Kizárt. Miért kizárt, hiszen nem is ismerem, semmit nem tudok róla. Érzem csak.
Előítéleteim vannak talán? Biztosan. Mégis, nem tudok nem gondolni arra, hogy az életének alfája és ómegája – ő maga. A legfőbb műalkotás. Nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. A tányér aljáig kitunkolja a pillanatot, aztán összecsomagol, és megy tovább. Vonzó út első látásra, talán még példakép is lehet, hiszen ki ne szeretne ilyen lenni, így hordani a napszemcsit, így túrni a hajába, így inni a kávét a tengerparton. Így nézni. Szivarozni. Ha férfi lennék, biztosan azt mondanám: így kell! Jól teszi! Mégis, valami nyomaszt. Talán az, hogy ordít róla, hogy a gondolatbuborékában egyetlen szó áll: én. És ez a kérkedő tudás magáról lehangol. Nem akar röghöz kötődni, senkihez igazodni, mert akkor alkut kell kötni a pillanatokkal, az meg már nem olyan tökéletes.
Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes. Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy, ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig. Ha nem csak énvárát építi. Ha nem csupán egy gyönyörű zsákutca.
Lehet, azért érzem mindezt, mert inkább olyan vagyok, mint az a csiga, aki másokra hagyja majd egyszer önmagából kinövesztett házát, létének lényegét. A tengeri csigák nyelvét értem, beszélem, ő pedig a remeterák, aki vedlés után új helyet keres. Talán ezért idegen nekem az a pasi – és nem csak azért, mert amikor megszólal a telefonja, olaszul beszél. Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.
(Első megjelenés: Olvasat.hu, majd a “Bölcsőmben magam ringatom” c. kötetben)
