Címke: irodalom

Másnap előtt; Úgyis péntek; Hogyan tovább

 

Másnap előtt

Színes filmbe égetett régi
féltékenység, mikor elnézem
arcod egy fura alak mellett,
és bezárnám, de újabb karakterek
nyitnak újabb sorokat,
mert ennek soha nem lesz vége.
Szemlátomást köd kísér hazáig,
szembeötlő idegenek érnek
faltól falig, mint egy mosoly
mit pontosan mérek ilyenkor
megszokásból ábrázatomra,
és elfutnék lábakkal, hiába;
váratlanul vizes macskakő.
Néha még most is vasárnap,
mikor ugyanazt a pocsolyát
benne a sok csikk-hajóval
csak az én két lábam lépi át;
egyedül festi falakra fura, vékony,
belvárosi árnyékát és botlik
a pillanat hevében, mert ilyen.
Sokszor még most is rándul egyet
a kezem, puszta megszokásból
vigyázna a tiédre, vagy csak
úgy érzi mert fárad, netán
a hideg miatt, mi a szembejövő
valóság tekintetéből árad.
Mikor túl későre jár, unottan
és mohón, a hajnali zebrán
szőnyeg híján betont zabál helyette,
közben azon tűnődik, vajon
hová tűnt a pillanat megint; hogy
ismét egy emlék lépett a helyébe.

 

Úgyis péntek

Az idő egy fájdalmas
lüktető ér, mit néha elszorítanál
üvöltő másnapod, egy mosoly,
miután nyugovóra tér
a sok telehányt,
lezabált utca és tér
Visszapillantó tükörként
mutatja tegnap éjszakád
a sok komplexust és hibát;
feltétként rákerültek azok is
a kétszázforintos pizzaszeletre,
ahogy talpad is a macskakőre,
mikor elhagyod a Király utcát
és rátévedsz a generációkat
átölelő villamos sínekre.
Ha már úgyis minden megvan és fasza:
– kulcs, telefon, pénztárca –
ugye egy cigit még elszívunk gyorsba’,
mielőtt ránk üvölt a valóság eltorzult,
mandarinszínű napfelkelte hangja?

 

Hogyan tovább

Részeg bókok töltik fel a kijelzőt,
ahogy beírom a címzettet
mindegy kinek, csak menjen már el
ez az egész abszurd korrajz
mit pár ujjlenyomat tesz hitelessé,
és kiég a képzeletbeli villanykörte
mi az előbb villant fel hirtelen
elmém átlátszó szövegdobozában.

A karikatúrán, ami rólunk készült
mert már nem divat beszélni,
de van idő leírni és ha mégsem tetszik,
kitörlöm, hisz kit érdekel, hogy
az egész rád-gondoltam-megint
medencét vörösborral töltöm-e fel
amiben kényelmesen úszkál
ugyanaz a félreértés, sokadjára.

De az is lehet, hogy egyszer
megkérem, menjen el örökre és
akkor visszagondolok milyen volt
nem gondolni semmire, csak
érzésből megbotlani a járdán,
zsebre tett kézzel cigarettázni,
vasárnap délután levest főzni
vagy zöldre várni a zebrán.

 

(Illusztráció: Michael Sowa: Pig in Soup)

mesélek most valamit; a fényt elérni; erek; műanyagtalp

 

mesélek most valamit

mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek
egyszóval nektek
de csak neked tudatosat maradandót
most
amikor homály-fekete vízesés
az este nyomása a szívemen:
valamit

 

a fényt elérni

vacogó molylepke húz el
az asztallap felett
csattog a fájdalma
árnyékba veti
ordít a gondba ütközve
“keress meg”
mintha maszatoló mutatóujjak
kennék szárnyait
a szoba sarkait szövő sötét
hálóba akad órákra
rágja a textil-kérdőjelet
“lehet nehéz akár egy mozdulat is”
szürkesége alá kap folyton a sötét
“ó borotva-éles fény
keress meg de úgysem fogsz”

 

erek

elhúztak a madármotívumok az üvegen
dermedt kőlapok fekélyesedtek szívemre
a ráhullott levélstósz nedvességétől
kifüstölt a hangkártya
lefagytam és nem válaszolok

a mostanihoz hasonló
megtört pillanatokban
keringek aztán

könnyet véreznek megint az égi lombok
kiindulás és törekvés a változásért
lüktető ősrobbanásokkal
fraktálosodnak a gondolataim amíg
ismét körbeérek

erekké szakadó folyóba futó erek
és így tovább

de most csend van
nem mozog a szátok
se jót se bölcset
csak a véges dobogás

ti is lesztek itt
ha jól számolom
minden önazonos szívverésnél
amikor az ereitek tükörré változnak
rájöttök hogy a pozitív szintúgy ismétlődik
akár a negatív
párhuzamos ciklusok ezek
amik néha egyszerre történnek
lefagysz és nem válaszolsz

 

műanyagtalp

oldalt:
kéklő folyásirányt ásító szél
korlát majd a korlátlan

fent:
egy véres edzőcipő
amivel a téglaszáraz
városállam
épp rám taposni készül

alattam:
por és beton

belül:
divergens
monoton
csapongás

cselekmény:
masszaként ömlök
le a villamosról
petőfi híd
budai hétfő
egy porszemet eltaposok
nevetek

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Oil Slick)

Lia

Tizenhat éves volt, de legalább húsznak látszott. Nyúzott arcát zsíros, hosszú fekete haj keretezte. Viseltes ruhái lógtak vékonyka testén. Merev tekintettel bámult ki a vonat ablakán. Fák suhantak el és tavak, mezők, házak, apró épületek. Egész mások, mint a városban. Egy sem nyújtózott az egekig. Egy sem vetett akkora árnyékot, hogy egy utcányi ember elől takarja el a napot.
Fogalma sem volt, merre tart, csak azt tudta, hogy el onnan, ahol eddig élt. Nem volt nála semmi, csak egy kevés pénz a kabátzsebébe gyűrve. Ha táskával indult volna el, az állomásig se jut.
A vonat már rég elhagyta a város határát, és ő még mindig alig hitte el. Persze nem volt hová mennie, de ez mit számított. Ha marad, előbb-utóbb ő is úgy végzi, mint sok más lány, aki az övéhez hasonló életet élt; derékszíjjal a nyakában, ahogy mozdulatlanul lóg a mennyezetről.
Mikor sorra került a jegypénztárnál, azt a helységnevet mondta be, amit a sorban előtte álló férfi. Ezt a férfi meghallotta, mindjárt rá is köszönt, és érdeklődni kezdett, kinek a rokona, kit látogat náluk. Bár Lia jobb szeretett volna egyedül utazni, udvariasan válaszolgatott. Úgysem tudta, hogyan tovább. Hát… talán így.
A férfi, akit Szabónak hívtak, nagydarab ember volt, jóindulatú, de nem teljesen együgyű. Folyton mosolygott. Kocsmárosként hallott sok mindent, és szeretett is mindig mindenről tudni. A lány, aki a faluja nevét is alig tudta, mégis oda igyekezett, felpiszkálta a kíváncsiságát. Kérdezgette, de az alig-alig válaszolt. Látszott rajta, nem szívesen osztja meg a társaságát senkivel. Aztán csak kiderült, hogy nemcsak úgy lemegy a faluba; ott is szándékozik maradni. Persze munkája az nincs. Hát Szabó a maga nagy jóindulatával felajánlotta, hogy segítsen nekik a kocsmában. Egyre többen járnak oda, ami nagy öröm, de több vele a munka is. A feleségével majd megkedvelik egymást.
Lia megköszönte, és néhány pillanatig egész boldognak látszott. Szabót az az érzés fogta el, hogy a lány arcát még akkor is felhőzi valami sötét ború, amikor mosolyog. Sok csúf dolgot hallotta már életében, de a tapasztalata az volt, hogy az emberek végül csak összeszedik magukat. Hagyta a lányt, hadd bámészkodjon, onnantól egész úton nem beszéltette.

Ahogy a vonat füstje eloszlott, az állomás sárgásan világított a vakító tavaszi fényben. A peron mellett vadalmafák virágoztak. Lia alig hitt a szemének. Azt hitte, valami egészen idilli helyre került. Szabó kocsmája, a Kréta közel volt az állomáshoz. Mikor megérkeztek, a felesége éppen a pultot takarította. Kerek arcú, telt, markáns asszony volt, és sokan rajongtak érte, pedig már kezdett őszülni. Melegszívű volt ő is, mint a férje, csak sokkal józanabb és tartózkodóbb.
Mikor a Szabó beállított oldalán a lánnyal, és előadta, hogy másnaptól ő is ott lesz velük, mert munkát adott neki, hűvös tekintettel mérte végig Liát. Aztán hamar belátta, hogy nincs oka tartani tőle, mert nem is különösebben szép, és semmi esetre sem az a fajta, amelyiken a férjének rajta akad a szeme, ha nem figyel. Ez a lány nyeszlett volt, a Szabónak meg ismerte azt a nagy szívét. Nem volt oka rá, hogy bármi rosszat sejtsen.
– Azt’ lakni hol fog? – kérdezte.
– A nagynénémnél.
A kocsmárosnak elakadt a lélegzete. Miféle nagynénjénél? Mintha azt mondta volna még a vonaton, hogy nem ismer senkit a faluban.
Így is volt. Lia nem ismert senkit, és fogalma sem volt, hogy hol húzza meg magát, de valamit mondania kellett. Hálás volt, hogy munkát kapott, de nem kért a további kérdésekből.
Szabóné látta a zavart a férje arcán, és érzett némi bizonytalanságot a lány hangjában is, de neki ez a válasz megfelelt.
– Jó. Délután három órakor nyitunk. Ha meg tudod különböztetni a bort a pálinkától, és a számokat is ismered, akkor nem lehet nagy baj. Nem vagy valami jó bőrben. Ma csak pihenjed ki magad, aztán holnap serénykedhetsz.
Lia megköszönt mindent, elbúcsúzott és nekiindult, fogalma sem volt, merre. Igyekezett magabiztosan haladni, amíg még látszódhatott a Kréta ajtajából, befordult az első sarkon, aztán lassan mélázva bolyongott tovább, míg elérte a faluhatárt.
Patak csörgedezett az utolsó néhány ház előtt, ami egy kicsi, tőzeggel szinte teljesen benőtt tóba folyt. Azon túl dombos legelők, egy részükön néhány fából erdő is nőtt.
Egész vadregényes, gondolta Lia. Először járt vidéken, és egy pillanatra eltűnődött, miért van ez így. A városban, ahol eddig élt, csak bántalom érte, amióta az eszét tudta. Tíz éves forma gyerekként találtak rá az utcán a romok alatt, nem sokkal a háború után. Aztán úgy kereskedtek vele, mint egy darab ronggyal, amibe bárki beletörölheti bármijét, ahogy jólesik, ha fizet.
Órákig sétálgatott a dombokon, és alig bírta felfogni, hogy szabad. Még azt sem érezte, hogy megéhezett, csak mikor már beesteledett, és eszébe jutott, hogy valahol aludnia is kell. Nem akarta végig kilincselni a falut, és különben is, jó idő volt. Keresett egy puhább, füves mélyedést a domboldalban, azt kibélelte a kabátjával, oda bevackolta magát, készült pihenni.
– Lia.
Ahogy kinyitotta a szemét, egy kisfiú állt előtte. Mosolyogva nézett le rá, és Lia nem tudta mire vélni. Nem ismerte. Ami azt illeti, nem ismert egyáltalán semmilyen gyereket. Egyet sem.
– Nincs hol aludnod, ugye?
Már hogyne lenne, gondolta a lány. Itt ez a remek kis fészek. Legalább annyira otthonos, mint ahol eddig éltem. Nem kéne már ennek a gyereknek otthon lennie?
– Ott van a ház. – mutatott a távolba a kisfiú.
Milyen ház? Lia elnézett arra, amerre a fiú mutat. Föltápászkodott a földről, tett néhány lépést előre. A patak mentén a tóhoz legközelebb, a többi házaktól pedig egy kicsit külön állt egy kétszintes, kertvárosias ház, az alsó szinten még égett a villany.
– Jó, hogy hazajöttél.
Liát mintha arcon vágták volna. Azonnal megfordult. A fiú már nem volt sehol. A dombokon semmi mozgás, hallani is csak a tücsköket lehetett. Egy darabig nézte a házat, aztán elindult.

Mikor odaért, a villany még égett. Csengetett, a kapuban szinte azonnal megjelent egy nő. Különös szabású, fekete ruhát viselt, ami úgy festett, mint egy hatalmas, ide-oda hajtogatott lepedő len színű szegéllyel. Ahol ennek a lepedőnek az oldalai lehettek, ott az anyag fonalakra bomlott, amik eltűntek a ruha hajtásaiban és redőiben. A nő az egyik kezében épp egy ilyen fonállal babrált hosszú, csontos ujjai között. A végét nem lehetett látni. Talán a ruhából lógott ki ez is.
– Szervusz, Lia! Csakhogy idetaláltál. – mondta kimért, de legkevésbé sem barátságtalan hangon.
Lia csodálkozott, meg sem szólalt, még köszönni is elfelejtett.
– Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van?
Lia még mindig nem szólalt meg. Egy hang a fejében azt szorgalmazta, kérjen elnézést.
– Na, ne csodálkozz már annyira, én vagyok a nagynénéd, akiről a Szabóéknak meséltél.
„Nem”, vágta rá magában a lány. Miféle nagynéni?
– Éhes vagy, gondolom. Készítettem neked vacsorát. Fent van a szobában, ahol lakni fogsz. – azzal apró mosolyt villantott. Liának az volt az érzése, hogy ezt az arcot nem arra teremtették, hogy mosolyogjanak vele. Mégis, valahogy meggyőző volt, sőt, bizalomgerjesztő.
– Megmutatom, gyere!
Talán a fáradtság, az éhség vagy a kíváncsiság volt az oka, Lia maga sem tudta, miért, de belépett a kapun. Az asszony becsukta mögötte.
Megkerülték a házat, és ahogy keresztülhaladtak az udvaron, a lányt hatalmába kerítette az érzés, hogy ő ezt a helyet ismeri. Pedig biztosra vette, hogy sosem járt még erre, sőt, a városon kívül sehol.
Igaz, azelőttre, hogy a romok alatt rátaláltak, nem tudott visszaemlékezni, és azt kívánta, bár az azután történtekre se tudott volna. Egyetlen emléke egy csupa ránc arc volt, amellyel gyakran álmodott. Egy kedves arc, egy idős nőé, aki talán a nagymamája lehetett. Ez volt az egyetlen kedves emléke, és éveken át az egyetlen menedéke is a világ elől.
Hirtelen gyereksírásra lett figyelmes. Felkapta a fejét, mire a hang abbamaradt, mintha elvágták volna.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Csak a szél. – felelte a nő, aki a nénjének mondta magát. – Mindenféle zajokat erre hord.
Szélcsend volt.
A ház túloldalán egy lépcső vezetett a fal külső részén fel az emeletre. Odafenn egy apró előszobában egy üres fogas állt, és minden irányba egy-egy ajtó nyílt.
– Ez itt balra a padlás. Nincs ott semmi, csak lomok. Az az ajtó – mutatott a szemben lévő ajtóra – az én otthonomba vezet. – ezt különös nyomatékkal mondta. Majd hangja kissé lágyult. – Ez pedig a te szobád mostantól.
Benyitott a jobb oldali ajtón, és felkapcsolta a villanyt. A szoba kicsike volt, de roppant barátságosan festett. Ablak alatt az ágy, mellette egy tükrös fésülködőasztal, szék, meg egy ruhásszekrény a falnál. Az asztalon tálcán a vacsora. Lia korábban soha meg nem tapasztalt gondoskodás melengető érzését járta át. Hálától ragyogó arccal fordult meg, hogy köszönetet mondjon, de a nő már a lépcső alján járt. Sétált vissza az udvar felé. Lia nem tudta, hogyan szólítsa, hát nem szólt semmit.
A tálcán kalács volt, kis csészében mellette lekvár, és egy bögre tej. Azonnal nekiesett, befalta, aztán az ágyra fordult, és elaludt.
Álmában felderengett a kedves arc. Mosolya körül a temérdek ráncon vidám táncot járt a fény. Mögötte fehérre meszelt falak. Egy konyhaszekrényt esetlenül utánzó tákolmány meg egy festetlen, törött tányér volt még a falon. A szekrény majdnem üresen állt. Ajtaja lassan himbálózott, egy agyonfoltozott vasfazék tekintett csak ki mögüle. A tányér közepén sötét színű cseppek jelentek meg, és szikkadtak bele a nyers kerámiába.
A fazék fortyogni kezdett a szekrényben, Lia sírást hallott, éhes kisdedek sírását. Az asszony nem hallhatta őket, mert a mosolya nem apadt, sőt, egyre szélesedett, és már-már úgy tűnt, el sem bírja ez a csupa barázda, cserzett bőr, és máris széjjel szakad, mikor egyszerre fogyni kezdett az arc a mosoly mögött.
Bőre a csonton már csak lógott, a szemek körül mély gödör szélesedett, és azok beestek mélyre, messzire, alig látszódtak már. Fekete kendője alól sorra bukkantak elő a megőszült szálak, és lobogni kezdtek a szélben, ami időközben elfújta a síró hangokat.
Aztán eltűnt az arc, és az ottmaradó sötét semmiben nagy földhalom emelkedett, a tetejéről apró csontok gurultak mindenfelé. A legapróbbakat elsöpörte a szél, ami egyre csak erősödött. A nehezebbek, göcsörtösebbek, lapockák és csigolyák dombba fúródtak, és egy ajtót kezdtek körvonalazni. Ahogy a gyönge holdfény rávetült, látszott, hogy odabent még a kintinél is mélyebb a sötét. Lombok suhogása hallatszott, majd hirtelen gyönge roppanás, mintha apró, törékeny csontra lépett volna valaki.
Lia felriadt. A szél az arcába borzolta a haját, tarkójára fagyasztotta a patakokban csorgó izzadságot, és halk nyikordulással feltárta a szobája ajtaját. Szemben a padlás ajtaja tárva nyitva. Mögötte a mélységes sötétségben mintha moccant volna valami. Közben az ajtófélfán látta, hogy ott fehérlenek a csontok. A következő pillanatban már csak egy közönséges ajtókeret volt. Lia remegő kézzel csukta be a szobája ajtaját, és igyekezett elaludni. Igyekezett, ahogy csak tudott.

Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kinyitotta az ablakot, és mélyet lélegzett. Ahogy kinyújtózott, észrevette, hogy a ruhája kissé átázott. Szerette volna átvenni, de nem volt mire. Megnézte a szekrényt, az üres volt. Hát persze. Azt azért mégsem várhatta, hogy egy garnitúra ruhát is kap a vacsorája mellé. De sebaj. Kiteríti ezt, amíg megmosdik, csak szárad valamennyit, olyan szépen süt a nap. Hogy mosdani hol fog, azt persze nem tudta, de hát az első dolga úgyis az lesz, hogy megkeresi a nénit és beszél vele. Odafordult az asztalhoz, hogy felvegye és levigye a tálcát, de az nem volt sehol.  Kilépett az előszobába, és már nyúlt volna a középső ajtó kilincséért, amikor eszébe jutott, hogy az asszony nem arra ment le előző nap. Hát megy arra ő is, amerre az ment.
Lent körüljárta a házat, a túloldalán talált egy ajtót, azon bement. Tágasabb előszoba fogadta. Innen nyílt az ajtó a mosdóba, meg egy a nappaliba, aminek a közepén nagy asztal állt. A nappali egyik vége tovább nyúlt és elkanyarodott alighanem a konyhába, a másik végében egy ajtó látszott, ez meg talán a hálószobába vezetett.
– Néném! – kiabált egyet óvatosan Lia. Meglepődött, hogy pont ez a szó jött ki a száján, de különben meg hogy szólítsa. Fogalma sem volt, és különben is, miért ne lehetne neki is egy nagynénje. A hívásra nem felelt senki. Lia rövid tétovázás után bement a mosdóba, és megmosdott. Aztán visszament az emeletre, hogy megnézze az alsóruháját, amiben aludt, de az alig szikkadt. Csípős hideg volt, amikor visszavette, de anélkül mégsem indulhatott el.
Viszont éhes volt, és bár jóllehet, talált volna a konyhában ennivalót, nem akart visszaélni az asszony vendégszeretetével, meg valami ennivalóra azért elég volt, amivel a zsebében a városból eljött.
Fél háromra, ahogy ígérte, megérkezett a Krétába. Szabóné már várta. Jó idő volt, és sok emberrel számoltak, ki kellett hozni néhány asztalt a kerthelyiségbe.
– És hol lakik ez a te nagynénéd? – kérdezte.
Azt akarta kérdezni, hogy hogy hívják, de ez jött a szájára hirtelen. Lia elmesélte neki, merre van a ház, és melyik is az pontosan, mire Szabóné megtorpant, kezében egy asztallal, aminek a másik vége Liánál volt. Majdnem magára rántotta őt a bútorral együtt.
– Vigyázz, lépcső! – mondta Szabóné, pedig a lépcső még odébb volt, és már a harmadik asztalt hozták elő.
Az est gyorsan telt. Sok volt a vendég, Lia főleg mosogatott meg asztalokat törölt, és mindkettőt nagyon ügyesen csinálta. Többen megjegyezték, hogy milyen csinos, és hogy több ilyen rátermett fiatal lány kéne a Krétába. Közvetlen hozzá nem szóltak, azt is csak egyvalaki kérdezte, hogy honnan való, kinek a gyereke, de azt a Szabóné hamar figyelmeztette, hogy inkább azt nyomozza ki, honnan és mikor egyenlíti ki a hitelét.

Mikor Lia hazaért, a házban nem égett a villany. Sajnálta, mert szeretett volna legalább néhány szót váltani a nővel, aki most a nagynénje volt. Legalább a nevét megtudni. Vagy azt, hogy hogy szólítsa.
Már az ágyában volt és elalváshoz készülődött, mikor érezte, hogy a hideg szél belekap a hajába. Az ablakhoz fordult, hogy becsukja, de az csukva volt. Nem értette. Odasétált az ajtóhoz, mert bár egyáltalán nem onnan érezte, valahonnan mégiscsak jött a huzat. A levegő ott mozdulatlan volt. Szemben lassan kinyílt a padlás ajtaja. Odabent egészen sötét volt, csak a szállongó port lehetett látni, a keskeny sávban, amit megvilágított a Hold. Meg ugyanott egy pár cipőt a padlón.
Furcsamód úgy érezte, az a cipő az övé. Vagy legalábbis mintha az övé lett volna valamikor. Tett egy lépést az ajtó felé, mikor a huzat hirtelen kisöpört rajta valamit. Pincebogarak és különféle férgek csapódtak a lábfejének. Kapálóztak aprón kis végtagjaikkal, ahogy próbálták visszanyerni az irányítást szelvényes kis testük felett. Lia felsikoltott és hátrahőkölt.
A padlón nem volt más, csak száraz falevelek és korhadt, ujjnyi fadarabok. Belépett az ajtón és keresni kezdte a villanykapcsolót, de annak nyoma sem lelte. Már nem volt biztos benne, hogy beljebb akar menni. Talán inkább majd reggel. De a lábai, szinte maguktól, megindultak.
A következő pillanatban már ott állt a padlás közepén, lábai előtt a cipők, vastagon porral belepve. Körülötte a sötétben mozogni kezdtek az árnyékok. Lehajolt, felmarkolta a cipőket és rohant kifelé.
A szobába visszaérve nagy lendülettel bevágta az ajtót, és nekivetette a hátát. Zihált. Hirtelen tudatosult benne, mekkora zajt csapott, és hogy erre a nénének fel kellett ébrednie. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Néhány pillanatig az a gondolat kerítette a hatalmába, hogy az asszony talán nincs is odalent, és ő egyedül van a házban. De ezt a gondolatot hamar elhessegette.
Lassan leengedte a földre a cipőket, amik minden óvatosság dacára kövér porfelhőt engedtek fel magukból. Köhögni kezdett. Odasétált az ablakhoz, és kinyitotta, hogy a pornak legyen hova szállni. Mikor visszafordult a szoba felé, a vaskos porréteg mocorogni kezdett a cipőn, majd lassan lekúszott róla, és atkák, apró százlábúak és kicsiny szürke pókok százaivá bomlott szét. Az apró férgek szélsebesen iramlottak a szoba sötétebb zugai felé, bemásztak a padlódeszkák közé, a fal repedéseibe, az ágy alá, az ágynemű gyűrődéseinek árnyékába, és jóformán mindenhová, ahol árnyék volt. Néhány nagyobb pók viszont egész lassan, esetlenül billegve mozgott. Egy-egy kilapított, összeszáradt bogártetemet vonszoltak maguk utén, mely a potrohukhoz tapadt. Hosszú, vékony lábaikat akadozva dobálták előre, és esetlenül billentek hol jobbra, hol balra, ahogy – ellentétben a többiekkel – Lia felé közelítettek.
A lány sikítva rohant az ajtóhoz, feltépte, és iramodott lefelé a lépcsőn. Az egyik fok egyszerűen kifordult a lába alól, ő pedig nem tudta megtartani az egyensúlyát, és arccal előre a földre zuhant. Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Mozdulni nem mert, csak várta lélegzet-visszafojtva, hogy az apró póklábak a testét kezdjék tapodni. De nem történt semmi. Az idő elnyúlt a végtelenbe. Lia végleg kimerült, és elnyomta az álom.
Álmában megint a mosolygó, kedves asszonyt látta, a fehérre meszelt falakat, meg a szekrényt, amiben egyre erőszakosabban fortyogott a víz. Közelebb ment hozzá, a fazék fölé hajolt, arról félrecsúszott a fedő, és a lobogó vízfelszín alatt egy alvó babaarc látszott. Lemondó tekintettel nézett fel Liára. A lánynak ismerős volt ez a szempár, de nem tudta, honnan. A háta mögött felzengett a gyereksírás, és egyre erősödött. Mikor megfordult, egy szúette ajtókeretet látott. A benti félhomályból két hatalmas, ízelt pálcikaláb csapott elő, és próbált valami támaszt találni két oldalt a fehérre meszelt falakon. Aztán még kettő, és még kettő a padlón.
Óriási, kövér pók bújt elő az ajtóból valamit húzva maga után a földön. A lány lassan hátrált, majd megfordult, és rohanni kezdett. A fehér falak nem voltak már sehol. Egy udvaron szaladt, ahol a kerítések végtelen távolinak tűntek. Sötét éjszaka volt, és az udvar egyik sarkában szénfekete földből halmok emelkedtek. Egy nagyobb halom tetejéről megindultak a csontok, és csak folytak-pörögtek mindenfelé. Az egyik Lia lába alá gurult, és aprót roppant, mikor a lány rálépett.
– Jó, hogy hazajöttél. – mondta egy ártatlan hang, és a lány rádöbbent, honnan volt ismerős neki a szempár. Felébredt.
Arccal a nedves fűben feküdt, harmattól vizes ruhában, és sajgott mindene. Körülötte alig volt világosabb, mint mikor elájult. Be volt borulva az ég, de úgy, hogy a nap emlékét is el lehetett volna felejteni. Lia feltápászkodott, és elindul, fel a szobájába, hogy felöltözzzön.
A szoba ajtaja előtt megtorpant. Eszébe jutottak a pókok meg az álma. Közben érezte, hogy szép lassan hűl a teste. Vacogott és köhögni kezdett. Ha nem veszi le ezeket, aztán vesz fel valami szárazat, ide fog fagyni az ajtó mellé a falhoz.
Nagy lélegzetet vett, lassan reszketve kifújta, és lenyomta a kilincset. Odabent sem volt jobb idő. Az ablak nyitva, a földön ott hevert a pár cipő. Csupa por, de látszólag azon kívül semmi. Sietve ledobálta az alsó ruháit és felvett minden mást, de továbbra is rettentően fázott.
Lerohant a lépcsőn, megkerülte a házat, és bement a bejárati ajtón. Az ajtó egyből a nagyszobába nyílt. Furcsállta. Úgy emlékezett, volt előszoba is. A szoba egy része kis folyosóként megnyúlt és elkanyarodott, a szemben lévő falon pedig két ajtó volt, az egyik félig nyitva. A konyhába vezetett. Egy régimódi konyhaszekrény széle látszott benne, meg fölötte a fal, fehérre meszelve.
– Néném. Néném! – kiáltozta Lia, de nem jött semmi válasz. Ekkor már megint annyira fázott, hogy remegett. Nem szeretett volna felfordulást okozni, sem kérdés nélkül hozzányúlni semmihez, de a szemeivel már pásztázta a bútorokat valami után, amit maga köré tekerhet.
Talált egy nyirkos plédet az egyik széken, azt terítette magára, úgy vacogott tovább. Közben odakint eleredt az eső. Liának eszébe jutott, hogy ennie kéne és vizet is szeretett volna forralni magának, de nem akart bemenni a konyhába.
Eltelt fél óra, és az eső még mindig esett. Lia a szobát vizsgálgatta. Ismerősen festett. Ilyen, vagy ehhez hasonló tapéta, szőnyeg és bútorok voltak abban a szobában, ahová akkor vitték, mikor kiszedték a romok alól. Kislányként csodálattal szemlélte, és azt remélte, talán örökké ott maradhat abban a gyönyörű szobában, de nem maradt ott sokáig. Egy erősen kifestett, felszegett orrú nő vitte el onnan, azt mondta, majd gondját viseli. Hazudott.
Innen most csak a fűtés hiányzott. Meg a kilátás. A szoba, amire emlékezett, száraz, meleg, sokadik emeleti szoba volt, az ablakából messzire el lehetett látni sok szép lakóépület fölött.
Az eső csak órákkal később állt el. Lia addigra kissé el is bóbiskolt, mert az éhségtől le volt gyengülve, és különben sem pihente ki magát. Mikor hallotta, hogy elállt az eső, fölkelt és elindult, hogy visszamegy a szobájába.
A szoba közepén még mindig ott volt a cipő. Nem örült neki. Arra gondolt, hogy kár volt egyáltalán áthozni a padlásról. Óvatosan nyúlt érte, hogy el tudja kapni a kezét, ha mindenféle bogarak szaladnának szerteszét belőle. De nem történt semmi ilyesmi.
A padlás nappali fénynél sokkal kisebbnek tűnt. Persze a legtöbb holmit így is árnyékok takarták, de ezek az árnyékok nem mozogtak. Lerakta a cipőket a padlóra, nagyjából oda, ahonnan előző este felvette őket. Nem sokkal odébb a most aranyszínben úszó fénysáv mellett egy kupac papír hevert. Levelek. A legfelső kihajtogatva. Lia szeme elkapott valamit a szöveg felső részében, de el is vesztette. Lassan és nehézkesen olvasott. Még valamikor kislány korában tanulhatott olvasni, azóta alkalma sem igen nyílt rá. Felvette a levelet, és nekifogott kibogozni. A betűk ismerősek voltak.

Drága Miklós bácsi!

Levelet kaptunk a frontról, hogy azt írják, hogy meghalt az Imre. Tudom jól, meg tetszett haragudni mind a két fiára, de lássa, egyik se él már, csak mink, akiket itt hagytak, és mink is már csak alig.
Az én Péteremet itt kötötték föl a gyerekek szeme láttára. A kis Lia úgy csimpaszkodott a lábán még napokig. Aztán eltemettük, és mellé az Imre óráját, mert belőle csak ennyit küldtek haza. Hanem most már nincs itt semmi, csak mink, édesanyám meg a sok gyerek. Azoknak meg ennijük sincs mit adnunk, mert semmink sincs már.

Harangoztak. Fél három volt. Nem akaródzott félbehagyni a levelet, de nem volt más választása. Rohant vissza a szobájába, hogy némi vacilálás után visszavegye az alsóruháit, mert szégyellt volna nélkülük menni. Azok, ha lehet, még vizesebbek voltak, mint azelőtt, és a padló is csurom víz volt. Pedig csukva hagyta az ablakot. Sietve felöltözött, a levelet a fésülködőasztal fiókjába tette, és rohant is tovább, közben majd’ megfagyott. Mire elérte a Krétát, már erősen köhögött.
Szabóné sápadtan nézte.
– Te meg hogy nézel ki, te lány? – töltött egy pálinkát, és intett Liának, hogy igya meg. – Úgy. És most eriggy hátra. A kisszobát megtalálod. Ott vetkőzz neki, én meg kerítek rád valami ruhát.
Nem sokkal később már ott volt vele a kisszobában. Összeszidta, felöltöztette, aztán gondterhelt arccal figyelte egész este. Lia köhögött meg izzadt, de rendesen elvégezte a dolgát. Mire zártak, már teljesen ki volt merülve, a levélre gondolt, a kis Liára.
Alig hallhatóan köszönt, de Szabóék nem feleltek, talán nem is hallották. Hátul voltak, épp megvitattak valamit. Lia sietett. Elköszönt újra, valamivel hangosabban, aztán elindult. A kocsmáros és a felesége csak percekkel később jöttek elő és vették észre, hogy a lány már nincs ott. Az asszony arca gondterhelt volt. Nem akarta elengedni őt, de majd akkor másnap beszél vele. Felnézett az égre, és megnyugtatta magát, hogy esni már úgy sem fog az éjjel.
Lia szinte rohant hazáig. Már nem érzett fáradtságot. Futva kerülte meg a házat, ugrotta a lépcsőfokokat. Nagy lendülettel rántotta ki a fiókot, ami nagy meglepetésére üres volt. Átkutatta az asztalt, az ágyat, az egész szobát, de a levelet nem találta sehol.
Fáradtan ledőlt az ágyra, és azon gondolkodott, mi történhetett vele. Aztán már csak bámulta a plafont. Az arcára egy esőcsepp hullott. Aztán még egy, majd egyre több. Szabályosan szemerkélt rá az eső. Pedig felette a mennyezet látszólag teljesen ép volt. Mégis, mintha csak kint állt volna a szabadban. Az eső egyik pillanatról a másikra fölerősödött, és szakadt. Lia kirohant az előszobába, de ott sem volt jobb a helyzet. A padlásajtót nyitva találta, látszólag egyedül ott nem esett, de mintha az árnyékban valami mozgást látott volna. Eszébe jutott a cipő, a pókok, a férgek hordái, és tudta, hogy képtelen oda bemenni.
Akkor lemegy a nénihez. Itt az ajtó, ami egyenesen hozzá vezet. Tétovázva nyúlt a kilincs után, még egy pillantást vetett a padlás felé, aztán lenyomta. Az ajtó mögött egy széles helyiség húzódott, mélyen, mint egy kút, padlóját alig lehetett látni. A falai mentén körbe lépcső vezetett onnan, ahol Lia állt le a mélybe, egy boltívig, amelynek belső falán kék tükröződés csillogott. A lépcső alján ott állt az asszony, kezében egy fonalat igazgatva, amelynek végei eltűntek a boltív alatt. A mélyből fojtogató csend szökött Lia felé, kiűzve a füléből az eső zajait.
Az asszony felnézett, egyenesen a szemébe. Tekintete idegen volt, barátságtalan és hideg. Lia nem állta sokáig, de nem is merte azonnal elengedni. Az volt az érzése, ha elfordul, a nő a következő pillanatban már ott lesz mögötte.
Hátralépett, becsapta az ajtót és nekivetette a hátát. Várta, mikor vágódik neki valami, de semmi sem történt. Az eső idő közben újra csepergéssé szelídült. Lia egy darabig a mennyezetet vizsgálgatta, aztán a szemei elnehezültek, és ő túl fáradt volt, hogy ellenálljon.
Álmában ott állt a fehérre meszelt falú konyhában a nagy, ócska szekrény mellett, kislányként, cingár, csontos kis lábán az a pár cipő. Túl nagy volt rá. Az anyja cipői. Azokban illegette magát. Azt játszotta, hogy már nagylány. Aztán lépteket hallott. Valaki közeledett kintről. Levette és elrejtette a cipőket a szekrény mögé. A konyha udvarra néző ajtaja kitárult. A nagymama lépett be rajta. Arca ráncosabb volt, mint valaha és vékonyabb is. A teste is elfogyott, ruháit már félig sem töltötte ki. Csak a mosolya nem tűnt el.
Odasétált Liához, lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát. Lia érezte, hogy a keze nyomán arca nedves lesz, és látta, mikor az asszony elvette a kezét, hogy sűrű, sötét folt csillog rajta. Aztán elhaladt Lia mellett, és halk koppanással gőzölgő tányért tett az asztalra. Néma csend volt körülöttük. Lia nem akarta látni, mi van az asztalon. Elfordult, nem mert odanézni, de tudta, látta, hogy a tányér karimáján túlcsordul, ami benne van, és vékony kis oszlopokban vér csorog az asztal lapjára. A lány összeszorította a szemeit, és akkor végre eltűnt az asztal meg a tányér. A végtelen fehér fal egyetlen világító téglalappá zsugorodott össze, amit apró csontok kereteztek, körülötte teljes sötétség. Az az ajtó volt az, amit Lia már látott, de most belülről nézte. Ruháját megvilágította a beáramló fény, teljesen át volt ázva, csurom vér volt az egész. Futni kezdett az ajtó felé, de az egyre csak zsugorodott, a lányt pedig egyre húzta a nehéz, ázott ruha.

Levegő után kapkodva ébredt fel a saját könnyeiben fulladozva. Ruhája valóban teljesen átázott, és már szinte hozzá is fagyott a testéhez. Az eső most is esett, és Lia tudta, hogy nincs más választása, csak a padlás. Az életösztöne pedig erősebb volt a félelménél.
Odabent szinte teljes volt a sötétség, és abnormális módon a folyosóról semmi fény nem volt képes betüremkedni. Egyedül a helyiség túlsó végében, egy kis ablakon át beszökő holdvilág hasított ki egy téglalapot a feketeségből. Lia nekiiramodott, és mikor odaért, hallotta, hogy valami megmoccan mögötte. Megtorpant. Tompa puffanás, aztán halk zokogás. Az ablakon túl a kertből egy fiatal férfi hangja hallatszott.
– Százados Úr, én ezt az embert ismerem.
– Ha még egy szót szólsz, –  mordult rá egy ércesebb hang – Isten az atyám, mellé köttetlek.
Egy pillanatig csend volt. Lia lélegzetvisszafojtva figyelt. Nem mert odanézni.
– Józsi! – ordított az idősebb dühödten. – Kotródj el onnét!
Csend.
– Józsi!
Kisvártatva pisztoly dörrent. Egy fiatal nő fuldokló sírása hallatszott a padlás egy másik zugából, mint a korábbi, az udvarról egy kislány hangját lehetett hallani.
– Édesapa!
Lia a saját hangját hallotta. Tisztán látta maga előtt a fűzfát, amire az apját felkötötték. A táblát a nyakában, hogy „hazaáruló”, a halott bakát a fa tövében, aki védeni próbálta, meg magát, ahogy a lábánál fogva rángatja az apját.
– Édesapa! Tessék lejönni! Nem szabad kint maradni, jön a vihar.
A szoba másik sarkában ismét felsírt az első hang. Mikor lélegzetet vett, hallatszott, hogy öblösebb, idősebb, mint a másik volt. Csendben sírdogált. Valahol nem messze surrogás hallatszott, valamit vonszoltak a földön.
– Hát te is itt hagytál minköt, te! – sírta a hang szakadozva. – Hát hogy viseljem én ezeknek a gondját? Édes jó Istenem! Hát hogy?
Valami megmozdult egészen közel Liához. Valami nagy. A lány némán rimánkodott, hogy ne felé közelítsen. Morajlás rázta meg a szobát. Visszaverődött a falakról, és egy-egy zugból felszakadó gyereksírás felelt rá. Lia homlokáról egy izzadságcsepp megindult lefelé, végiggördült az orrán, és lehullott a poros padlódeszkára. Ott csillogott feketén. A lányban most tudatosult, hogy látszik. És ha ott marad a fényben, a monstrum egészen biztosan észreveszi. Lassan és óvatosan araszolni kezdett hátrafelé.  Vékony, percegő hangokat hallott maga körül, idegesen remegő keze pókhálóba kapott. Sikoltott volna, de már a zsigereiben érezte, hogy nem lehet. Egész testében megfeszült.
A monstrum megindult, de nem felé. Súlya alatt recsegtek a padlódeszkák, fémesen csikorogva haladt el a padlás túlsó falán is túlra a semmibe. Amerre haladt, csontok ropogtak.
Valahonnan egészen közelről víz fortyogása hallatszott. A padlás ajtaján fény áramlott be, mintha az közvetlenül a szabadba nyílt volna. Világosabb így sem lett, csak egy újabb sávot hasított magának a holdfény.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban. Lia felismerte benne a nagyanyját, és már rohant is volna felé, de megtorpant az ablak előtt. A földön a saját árnyékát látta kirajzolódni. Egy kislány árnyéka volt. Csontsovány.
Az öregasszony kezében ott csillogott a nagykés. Kilépett a fényből, be az árnyékba. Mikor újra megjelent, egy kisfiút vonszolt maga után. Olyan kicsit, aki még járni sem igazán tudott. Behúzta maguk mögött az ajtót.
Lia minden erejét összeszedve, sikítva rohamozta meg, tépte fel az ajtót, úgy rontott ki az előszobába, majd le a lépcsőn, ki a kertbe. Még mindig esett.
Lia sehol sem látott senkit. Csak a fűzfa állt ott, ami alatt két katonát végeztek ki, akik csak emberek próbáltak maradni. Nem messze volt egy földhalom. Korábban baromfiudvar volt ott, mikor Lia még itt lakot.
Odarohant, négykézlábra esett és tíz körmével kaparni kezdte a sáros földet. Kétségbeesetten csapkodva ásott hosszú időn keresztül. Az ujjai egyre merevebbek, görcsösebbek lettek. Kékek voltak, fagyottak és alig mozogtak már úgy, ahogy ő szerette volna. Nem törődött vele. Aztán talált valamit, ami sima volt, és fehér. Akadozó mozdulattal simogatta le róla a földet. Két szemüreget tapintott. Kitört belőle a sírás. Görcsökben vergődő testtel görnyedt a félig kitemetett koponya fölé. Védte a szemgödröket, hogy ne essen beléjük az eső.
Mögötte a házban fény gyúlt. A szeme sarkából látta, hogy a ház falán egy új ajtó nyílik. A nő, aki a nagynénjének mondta magát, most ott állt az ajtóban.
„Menj oda!” Mondta egy hang. Lia megrázta a fejét.
Eltelt egy kis idő. A lány ott kuporgott a koponya felett. Könnyei a földre hullottak. Tagjai elgémberedtek. Köhögni kezdett. Néhány perc alatt a köhögése úgy felerősödött, hogy össze-összerándult tőle. Ismét egy hangot hallott, nem tudta, honnan.
„Na, most már menj!”
Lia feltápászkodott a földről és kábán, mint akit csak úgy visz a lába, besétált az újonnan nyílt ajtón. Abba a szobába lépett be, amelyikből nemrég még egy konyha és a mosdó nyílt, még egy nappal korábban pedig még egy előszoba is.
Ott, ahol a bejárati ajtónak kellett volna lennie, most egy szoba ajtaja állt félig nyitva. Bentről fás kattogás és halk surrogás hallatszott. A szoba egy része most is nyúlványként kanyarodott, de látszott, hogy ahova vezet, az nem annyira szoba, mint inkább egy barlang szája. Több ajtó nem volt, de volt egy nagy ablak a falon, amiből látszottak az utcák. Sok emelet magasból, hatalmas lakóépületekkel, lebombázott pályaudvarral.
A nagynéni, akárkié volt is, ha az volt egyáltalán, épp egy vitrinből pakolt tálcára két üveget meg néhány poharat. Az egyik üvegben valami konyak-féleség ragyogott különös fénnyel a lámpafényben. A másikban valami fehér. Látszólag tej. Ezekkel odasétált a szoba közepén álló asztalhoz és töltött. Három pohárba a fényes italból, egybe pedig a tejből. Ezt rakta Lia elé.
Most is ugyanazt a ruhát viselte, amit akkor, mikor Lia először látta a kapuban, aztán a hosszú lépcső alján, és most is egy fonalat sodorgatott. A fonál egyik vége az asztal alatt, a másik a félig nyitott ajtó mögött tűnt el.
Az asztalnál egy másik asszony ült. Idősebbnek tűnt nála, és ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Egy ezüst olló volt az övébe tűzve. Felvette az egyik poharat és egy húzásra kiitta.
–  Keserű – jegyezte meg közönyösen.
– Kicsit késő már, de itt vagy megint. Látod, nem tudtál máshová menni végül. – mondta a nagynéni.
A jótékony felejtés burka nagy darabokban pattogott le a lány emlékeiről. Itt élt kislányként, itt hullott körülötte darabokra a világ.
–  A halál elől az embertelenségbe menekültél, aztán az elől is megpróbáltál elmenekülni. De amit egyszer elkövettél, az elől hiába futsz.
Lia már mindenre emlékezett. Arra, hogy az emberi aljasság hogyan pusztította el az apját, az éhezés az anyját. Hogy megbomlott a nagyanyja, és arra is, hogy mit evett, mikor már nem volt gyereksírás. Akkor fel sem fogta. Talán nem is lehetett. Aztán felszökött egy vonatra, ami egy olyan élet felé zakatolt, ahonnan utána mégis jobb volt menekülni. Próbálta mindezt most felfogni, de képtelen volt.
–  Miért? – kérdezte szinte némán, a semmiben kutató tekintettel.
–  Mert ember vagy.
–  De hát – kezdte, és könnycseppek fordultak ki a szeméből – Nem csináltam semmit – tekintetét hol ide, hol oda kapta – Miért kellett édesapának meghalnia? Vagy édesanyának, miután olyan sokat szenvedett? És a testvéreim? A kicsi testvéreim, ők mit követtek el? Mit, hogy ilyen végük kellett, hogy legyen? – ordított és szakadtak a könnyei – Mit?!
Az ajtó mögött abbamaradt a surrogás. Az asszonyok hallgattak. Arcukon a hűvös közöny némi értetlenséggel keveredett. Mintha csak azt kérdezte volna tőlük valaki, hogy kedd után miért éppen szerda jön.
– Válaszolj! – ordított a lány – Válaszoljatok!
Köhögött, nyelte a könnyeit, és megindult az ajtó felé, mert tudta, hogy odabent van még egy harmadik, amelyik eddig csak sunyin kattogott és surrogott. Felrántotta az ajtót, és abban a pillanatban sötét lett. Mintha lekapcsolták volna a villanyt. Az ajtó mögött nem volt más, csak omladozó falak, döngölt föld és a földön egy szúette, törött rokka. Lia megfordult.
A szoba és az asszonyok már nem voltak sehol, csak az egykor fehér falak körben, javarész lemállott vakolattal, kitört ablakok, egy kazettában még pár üvegszilánk meg letört deszkák. Egy kopott asztal, egy rozoga szekrény meg egy tűzhely rozsdás maradványai. A gerendák között itt-ott átsütött a Hold.
Lia némán átlépet a falon lévő hatalmas lyukon, amin át bejött a házba. Egy romos kis parasztház feküdt előtte. A tető egy helyen be volt omolva – ott, ahol a napokban lakott, és ahova nem vezetett fel lépcső, csak a fal volt épp lépcsőzetesen beomolva.
Aztán lenézett a lába elé, és látta, hogy csepeg róla a víz. A lábán hideg patakok folynak, a ruhája gyűrődéseiből is vízcseppek peregnek, és még mindig esik. Hallotta, hogy köhög, de már ez a hang is mintha valahonnan egészen messziről hallatszott volna.
Tagjai teljesen átfagytak, már alig bírt mozogni, és nem is nagyon akart. Lassú léptekkel sétált vissza a baromfiudvar helyén álló kis földhányáshoz. Mire odaért, már a lábát sem érezte. Az kifordult alóla, ő pedig összecsuklott ott, ahol a csontok már kilógtak a földből.
Különösen hideg volt. Mintha csak a tél tért volna vissza még egy estére. Lia lassan a testének minden pontját megszűnt érezni, csak annyit fogott fel, hogy hűl. Csendben sírdogált, a halomra borulva. A tekintete lassan elhomályosult.
Érezte, hogy valaki megsimogatja a fejét. Kinyitotta a szemeit, és a nagymamát látta. Arca telt volt, és sugárzó. Ráncain vidám táncot járt a napfény. Zöld gyep terült el mögötte, ott látszott nem messze Lia apja és az anyja, karjukon két kisfiúval. Az egyikük Lia felé nyújtózott. Az anyja letette a földre, mire az totyogva megindult, és minden lépéssel kicsit idősebb lett. Mikor odaért a lányhoz, úgy hatéves forma lehetett. A hangja ismerősen csengett:
–  Jó, hogy hazajöttél – mondta, és átölelte a nővérét.

*

Másnap Szabóné nem tudott nyugodtan várni fél háromig, hogy Lia megérkezzen, és elindult megkeresni őt. A testére a falu szélén álló romos ház udvarán talált rá. Egy koponyát ölelt magához. Merevre volt fagyva és mosolyogott.

 

Illusztráció: Lonely girl – unknown

örökké; szent hely

 

örökké

esőcsepp hull egy teknős hátára,
a gravitáció az óceánba zuhan,
én pedig mindig ugyanarról beszélek.

a törött páncélból talizmánt faragok;
sós súlyú, sötét obszidiánok
a megszeghetetlen ígéretek,

abban fogom a nyakam körül tartani őket.

 

szent hely

a tájakon, ahol én járok, nem szüretelik az almát.
sötétben gyorsabban erjed az ősz,
az avarba hullott imák maguk fölé emelik a talaj súlyát.

bal kézzel követem a bokrok vonalát, egyenes agancsredőkben tévedek el.
hiába nyílik meg előttem az út.
törékeny párát lehel egy őz, körötte több száz csipkebokor előlem menekül,
töviseiket széttárva menetel.

csak az én léptem könnyű.
talpamon jóslat, fénytelen fél szem, vágott magja vándorok szent helyévé süllyed el.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Morning Grove)

Lavinia Braniște: Nulla belső (részlet)

Anya már olyan régóta dolgozik Spanyolországban, hogy az az érzésem, ez mindig is így volt. Egy hotelben takarít a tengerparton, és évente egyszer jön haza, amikor épp szünetel a turistaszezon. Úgy intézi, hogy itthon legyen Karácsony környékén. Már évek óta nem látta Romániát kizöldülni és kivirágozni, mindig latyakba érkezik, vacogó és kabátba burkolózó emberek közé, a fakószürke ég alá, és azt hiszi, hogy szomorú ez a vidék. Néha elkap egy-egy havazást, és úgy örül, mint egy kisgyerek, a szemére csúszik a sapkája, folyik az orra, fogja a lapátot, hogy elhányja a havat az udvarról. Aztán majd elmeséli Spanyolországban, hogy né, ekkora volt a hó, azok meg csodálkoznak, és mindig elmondják, hogy legalább egyszer nekik is el kellene jönniük Romániába.
Amikor nálam van Bukarestben, mindig részletesen eltervezem, hogy mi legyen a program, hogy hova menjünk és mit csináljunk, csak ne üljünk a lakásban unatkozva.
Most egy egész napot arra szántunk, hogy szétnézzünk Berceniben, az új blokkok között. Hadd lássuk, mi van ott, mert már küldtem neki pár linket az új lakótelepekről, ha eldöntöm, hogy hitelt veszek fel, ő adja az előleget.
Reggel kicsit kisüt a nap, de addig szöszmötölünk indulás előtt, hogy lemaradunk róla. A nap visszaváltozik hamuszürke gomolyaggá, amilyen tegnap és tegnapelőtt volt, lemegyünk a metróba, átszállunk a Victoriei térnél, aztán ott maradunk az ülésen egymás mellett, a Dimitrie Leonidáig vezető hosszú úton. Mondom neki, hogy ezek az új vonatok spanyol gyártmányúak. Meg hogy az a csaj, aki a megállókat bemondja, pereskedik a Metrorexszel, mert nem fizették ki a munkáját. Nem tudom, mit mást mondhatnék még neki Romániáról.
– Á, vagyis nem Ceaușescu idejéből van?
– Nem, nem, egy fiatal lány. Színésznő.
A Dimitrie Leonida megálló egy időkapszula, anyának tetszik.
– Nahát.
Találomra befordulunk balra, és azonnal el is fogy lábunk alól az aszfalt. Itt-ott, az új blokkok között még látni falusias udvarokat, amelyek túlélték az ingatlaninváziót. Egy tehénlepény, egy lónyerítés, egy kakaskukorékolás. Szerintem hangulatos. Távol a város zajától. És húszezer egy garzon, máshol ilyet nem találsz.
– Vajon hol van a szennyvízcsatorna? – tűnődik anya.
– A fórumokon azt olvastam, hogy ezeknek itt, a főúttól távolabb, nincs is csatornázásuk. Csak emésztőgödör.
– Az meg mi?
– Nem tudom pontosan.
– Hát csak nem fognak szivattyús kocsival járni a blokkokhoz.
– Nem hiszem.
Beérünk egy csupa sár utcába. Kicsit odébb, pont a közepén hatalmas pocsolya.
– Honnan lett ide ennyi víz? Mikor nem is esett – jegyzem meg.
– Biztos elrepedt valami cső – mondja anya.
Találomra bolyongunk az utcákon, míg el nem távolodunk minden tájékozódási ponttól. Hol van aszfalt, hol nincs. Járdát nem látok, a blokkok egymás hegyén-hátán, az egyik erkélyről a másikra látni, az épületek között elhaladva sötét útvesztőben mozogsz. Nincsenek zöldövezetek. Nem kapsz levegőt. És mégis népszerű környék, sok ablakon már függöny van, meg kocsik leparkolva mindenfelé, ahol érték.
Egyszerre csak kiérünk a peremre, és meghökkenünk: előttünk nincs más, csak egy üres mező.
Egy kutyafalkát látunk.
– Vajon visszatalálunk? – kérdezi anya.
– Mintha arról jöttünk volna – válaszolom, és a kezemmel jelzek egy irányt, valahol a hátunk mögött. Szerinted?
– Fogalmam sincs. Menjünk csak arra.
– Még bírod? Elfáradtál? – kérdezem.
– Még bírom.
Újra betérünk a blokkok közé, de az utcák nem egyenesen vannak elrendezve, hanem csak úgy találomra húzták meg a vonalaikat, és az az érzésem, hogy megint rossz felé megyünk.

Anya egy kicsit lemarad.
– Ez túl gyors?
– Senki nem fog meglátogatni itt – mondja. – A világ végén van.
Megállunk.
– Inkább kérdezzünk meg valakit, legalább megtudjuk, hogy ez-e a helyes irány – mondom.
– Mennyi előleg kell a húszezerhez?
Nem hagyja, hogy válaszoljak, ő folytatja:
– Húszezer, az szerintem csak az alagsorra vonatkozik.
– Igen, mert úgy írja, hogy húszezertől
Még csinálok pár képet a bannerekről, amikre az ingatlanosok telefonszámai vannak kiírva.
– Egész életedben fizethetsz egy veremért. Én adok pénzt, ha akarod, de jól gondold meg.
– Hát azért hoztalak ide, hogy tanácsot adj. Mit gondoljak még meg, már elegem van.

Egy éve keresek egy garzont, amit megvehetnék. Stabil állásom van, tisztességesen keresek, a bankban megbízhatónak találtak, azonnal adnának hitelt. Egy csaj az ING-től, ahol a fizetésemhez a számlát nyitottam, és ahol legelőször voltam részletekről érdeklődni, rendszeresen felhív, hogy megkérdezze, átgondoltam-e a dolgot. Folyton olvasgatom a hirdetéseket, néhány lakásba el is mentem, de mindegyik úgy nézett ki, mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Én pedig lassan meghaltam mindenikkel egy kicsit, fokozatosan. Annyira szeretnék egy új lakást, ami a sajátom lehet.
– Hát honnan tudjam, mit tanácsoljak, csillagom. Nem tudom. De ide biztos nem jön majd senki hozzád…
– Most se jön senki. Csak te jössz, amikor elhozlak a repülőtérről.
– Na, azért ez nem éppen így van.
– De, pont így van.
Egy helyben állunk, anélkül, hogy bármit hozzáfűznénk. Egyszer megjelenik egy didergő nő, kifelé tart egy alagsori vegyes boltból.
Megkérdezem, merre van a metrómegálló.
– Á, nem erre kell menni, itt a Popești-Leordeni-i út van. A metró meg ott túlfelől.
Újra elindulunk a nyomorék utcákon, és próbálunk támpontokat keresni, hogy ne zavarjon össze megint ez a sok görbe út. Még kétszer megkérdezem, hogy jó felé megyünk-e.
A metrólejárónál, a főút zajában anya ezt mondja:
– Adok pénzt, ha akarod, tudod, hogy nem szólok bele a döntéseidbe, de én őszintén nem örülnék, ha itt laknál. Amíg itt mindent kiépítenek, még eltart egy jó darabig.
– Igen, még egy Megát se láttam. De közvetlen járat van a központba, húsz perc alatt ott is vagy.
Az a baj, hogy a fórumokon sem számolnak be valami rózsás helyzetről, mindenki panaszkodik az új blokkokra. Hogy rossz a beton, a csövek szűkek, nem jó a szigetelés, némelyiknél egyszer csak észreveszed, hogy a hálószobába szerelték be a központi fűtés kazánját. Nehogy olyat vegyél, ami még nincs befejezve, mondta Paul Dobre kollégám. Mindenképpen nézd meg, mit vásárolsz. De azokban, amik már készen vannak, csak az alagsorban meg a legfelső emeleten van még elérhető lakás. A többi elkelt.
Szeretném, ha a barátom, Mihai, akivel távkapcsolatban élek, kicsit rámenősebb lenne. Ha jobban akarná, hogy együtt legyünk. Ha legalább egyetlen olyan dolog lenne, bármi, amit nagyon akar.
Akkor jöttünk össze, amikor mindketten Kolozsvárra jártunk egyetemre. Azért szakítottunk, mert neki valahogy mindegy volt. Aztán én elköltöztem Bukarestbe, és egyszer újra felvettük a kapcsolatot, amikor az egyikünk, már nem is tudom, ki volt, szilveszterkor felhívta a másikat, hogy boldog új évet kívánjon, csak úgy.
Azt mondta, hogy néha eszébe jutok. Úgy gondoltam, ez elég is. Velünk minden úgy van, hogy néha. Néha beszélünk telefonon, néha találkozunk. Elég ritkán van ez ahhoz, hogy mindenki más azt higgye, egyedül vagyok. Én meg néha azt érzem, hogy elég gyakran gondolok rá ahhoz, hogy azt hihessem, a barátom.
Anya nem tud róla, nem akarok elvárásokat ébreszteni benne.
Mihai is ezt mondta nekem, hogy nem akar elvárásokat ébreszteni bennem.
– Ha lenne valakid, mondjuk. Ketten, az más – mondja anya, aki egyedül van a fiatalsága ködbe vesző idejétől fogva.
– Tudod…
– Azt tudom, hogy milyen, amikor nincs erőd egyedül cipelni minden terhet.
Lemegyünk a metróba, odaérintem a kártyát, hogy átmenjen a kapun, aztán még egyszer, és átmegyek én is.
– Ne kezdj cseszegetni azzal, hogy menjek férjhez.
– Tudod, hogy nem cseszegetlek.
Megállunk a központban, és elmegyünk a Történelmi Múzeumba, ahol a régi gyerekkönyvek kiállítása nyílt nemrég. Mielőtt bemennénk, megmutatom neki Traianus szobrát az anyafarkassal, elmesélem, mennyit kritizálták, hogy hogy sikerült, meg hogy Traianus pucája attól olyan fényes, hogy mindenki ráteszi a kezét, amikor fényképezkedik ott. Olyan arcot vág, mint aki jól szórakozik, de szerintem csak udvariasságból. Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki Romániáról.
A kiállításon egyes könyveket felismerek gyerekkoromból, és anya is felismeri őket, mások viszont régebbiek, nem kerültek soha a kezünkbe. Van egy egész tárló csupa Pinocchióval, különböző kiadások. Elbűvölten nézem.
– Nekem soha nem volt meg a Pinocchio!
Anya bűntudatosnak látszik. Aztán unottnak. Aztán fáradtnak.
– Még bírod, vagy üljünk le?
– Még bírom – mondja, és megfogja a kezem.
Odatartom az arcomat, hogy megpusziljon, ez egy közös viccünk.
Ahányszor csak találkozunk, feltűnik, hogy változott az arca az előző látogatása óta. Pedig látni közben is látom, mindig, a skype-on. Most egészen hosszú a haja, amilyen soha nem volt, amíg itthon lakott, életem első tizenhét évében. És látom, hogy telik fölötte az idő, ahogy egy fatörzs gyűrűit látod, meg tudom mondani egyik évről a másikra, hogyan változott. Ha fölötte telik, fölöttem is telik. Ő az őrangyalom, mit csinálsz, ha az őrangyalod öregszik?
Egész életemben arra vágytam a legerősebben, hogy jó gyerek legyek.
– Gyere, mindjárt indulunk, és leülünk valahová – mondom.
A kávézóban az asztalnál azt mondja, hogy rendeljek bármit, ő meghív.
– Tudom, hogy magadnak nem veszel soha semmit, nem szánod rá magad. Nem is jársz ki.
– Nem vagyok olyan egyedül, ne gondold.
– Jó.
A pincér két csésze cappuccinót és egy elegáns tálcácskán macaronokat hoz, egyet mindenik fajtából, hogy „megpróbáljuk” őket, ahogy anya mondja, a spanyollal kevert román nyelvén. Az én csészémben egy tökéletes tejhab-szív van, míg az övében szétfolyt a rajz, nem lehet kivenni semmit.
– Jaj, milyen szép – mondja az asztalon áthajolva, az orra az én csészémben.
– Kéred? – kérdezem.
– Neeem. Hát minek, nekem talán nincs?
Igyekszik egyből beleszürcsölni a csészéjébe, hogy legyen oka nem cserélni. Hogy nekem maradjon a szép kávé. Így értelmezte ő az anyaságot. Hogy gyorsan megegye, ami rosszabb, és nekem maradjanak a legfinomabb falatok. És úgy benne van ez már a vérében, hogy fel sem tűnik neki.
Megégeti a nyelvét.
– Még mesélj magadról – kérem, és egyszerre rám szakad a tudat, hogy mennyire nem vagyok jelen az életében.
A munkatársairól beszél.
– Milyen pocsék hely ez a Berceni, nem? A site-on teljesen másképp nézett ki.
– Igen… Hagyjad, majd még nézelődünk. Ne siesd el.
– Mi legyen? Költözzek Ursuhoz?
Ursu egyik nap az ebédszünetben elrángatott, hogy megnézzem a garzonját. Mert kimeszelte, és közel van, fél óra alatt odaérünk.
– De az egész szünet fél óra – mondtam. – Ötkor nem jó magának?
– Ne törődj, nem lesz semmi baj – mondta halkan a recepciós pult fölött, ami magas, mint egy bárban, és mögötte van az íróasztalom. – Gyere most, minek töltsük az időt öt után?
– És ha keres a főnöknő?
– Majd Timi azt mondja neki, hogy kimentél ebédelni.
Szokatlan volt vele menni a metróig, sietős léptekkel. A metróba az én havi kártyámmal ment le, a 62 alkalmassal. Turkált a zsebében, de mielőtt kikotort volna valamit, mondtam neki, tessék hagyni, én úgysem használom el mindet. A metróban a kapaszkodókon lógva álltunk egymás mellett, ő meg elkezdte mesélni, hogy már mióta ki akarják rúgni, de nem jön össze, mert megzsarolta őket – „túl sokat tudtam, és félnek!” – meg hogy azért vették fel Ioana Păunt, mert a férje a főnöknő unokatestvére.
– Azért ül egész nap ölbe tett kézzel! – tette hozzá bosszúsan.
Tehát ezért utálják egymást, gondoltam, mert az messziről látszik, hogy a két nő nem jön ki valami jól. A kiselőadás két megállón át tartott, és rendkívül zavarba hozott, noha a zaj miatt csak megszakításokkal hallottam. Nem kértem, hogy ismételje meg. Egy zsák vagyok, amibe a kollégák minden pletykája és elégedetlenkedése beleömlik. Talán nekem is el kellene kezdenem mindenkiről rosszat terjeszteni, hogy elmenjen a kedvük a további vallomásoktól. Vagy mindenbe beleköthetnék, hogy idegesítsem őket. Habár azt hiszem, sok idegesítő megjegyzés lefolyhatna a Dunán, amíg ezek megtanulnák végre tartani a szájukat.
A garzon a második emeleten volt, az ajtaja vadonatúj, még a védőfóliát sem húzták le róla, de bent minden ósdi volt. Mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Ursu ilyesmikkel foglalkozik, lakásokat vesz, kimeszeli, aztán kiadja őket. Egy idő múlva eladja, és másokat vesz, kezdi elölről, öt-hat lakása is van Bukarestben, egyik hitelt a másik után veszi fel, forgatja a pénzt, egész áldott nap hívják a cégünket mindenféle alakok a bankból, hogy ellenőrizzék, tényleg van-e munkaviszonya. Máskor személyesen is eljönnek, ő meg kéri, hogy tessékeljem be őket az irodába. Jóban van minden bankkal. Minden szerelővel meg mázolóval. Minden párttal.
Volt egy beüvegezett erkély is, előtte fák, amik súrolták az ablakot, ő meg biztosított afelől, hogy nyáron itt pompás a kilátás. Minden zöld, a szemben levő blokk nem is látszik. Az erkély tele volt kampányanyagokkal – plakátok, négyféle szórólap, naptárak, két zacskó golyóstoll. Gyorsan elmagyarázta, hogy a fia belekeveredett a választási kampányba, egyik párt azért fizette, hogy terjessze ezeket az anyagokat, a másik meg azért, hogy megsemmisítse, amit
szét kellett volna osztania. Nem tudta, hol dobja ki a holmit, úgyhogy idehozta a lakásba, az erkélyre.
– De ha beköltözöl, majd elviszem, persze. Vagy két zsák szórólapot falura vittem, jó az a tyúkok alá… Ha esetleg szükséged lenne golyóstollra…
És nagyvonalúan rámutatott a Billás zacskókra.
– Mennyit fizetsz ott, ahol most laksz? Kétszáz eurót?
Régebben említettem neki, amikor még nem tudtam, mit forgat a fejében.
– Neked kiadom nyolcszáz lejért.
– De nincs is olyan közel, mert a Dristortól még legalább negyed óra gyalog.
– Mehetsz a Muncii felé is.
– De akkor át kell szállni a Victoriei téren, és úgy még hosszabb… Nem tudom, mit mondjak, át kell gondolnom.
– Nyugodtan, nem sietünk.
Visszafelé menet azt mondta, hogy jól jönne neki, ha én laknék ott, mert olyan csendes vagyok.
– Meg aztán ha valami lenne, tudom, hogy honnan szedjelek elő – tette hozzá, és gyanúsan nevetett.
Anya azt kérdezi, hogy van-e türelmem még egy költözéshez. Nincs, de a változás talán nem ártana. És megszabadulnék a szomszéd kutyától, ami az éjszaka közepén ugatja a semmit.
– Az ilyesmiket nem kerülheted el, ha blokkban laksz.
– Két éve megesküdtem magamnak a bajuszom alatt, hogy következő alkalommal a saját lakásomba költözök.
– Na, sok mindent megígér magának az ember – mondja erre anya.
Évek óta arra várok, hogy tanítson nekem valamit az életről. Hogy kinyissa a száját, és valami szilárdat mondjon, valami megingathatatlant. Ez a dolog így van, és nem másként. Vagy legalább csak annyit, hogy minden, amit gyerekkoromban mondott arról, hogy „ha nagy leszel”, az tévedés volt. Lehet, hogy annyit tanultam harminc év alatt, mint ő ötven alatt, és mindketten messze járunk még bármilyen hasznavehető bizonyosságtól.
– Milyen jól áll neked a hosszú haj – mondom, mire egyből felragyog az arca.
– Tetszik?
– Igen, és ez a fülbevaló is vagány.
– Kéred?
– Neeem, én már nem hordok fülbevalót. Nincs türelmem az ékszereket összeválogatni.
– Elég rosszul teszed. Neked adom, ha akarod.
– Nem kérem, nem hallod?
Egyetlen macaront evett meg, és azt mondja, jóllakott, a többit nekem hagyja.
Érzem, hogy nagyon kifárasztotta ez a nap, és hívok egy taxit.
Mikor hazaérünk, nem veszem le a kabátom, rájövök, hogy nincs kenyerünk, se vizünk, és le kell mennem a Megába.
– Elvinném a kulcsot magammal, hogy aztán ne csengessek fel a kaputelefontól. Mi legyen, bezárjalak?
Levágódik a kanapéra, kiveszi a távirányítót a feneke alól.
– Zárj be.

(András Orsolya ford.)

Braniște, Lavinia:
Interior zero. Bukarest: Editura Polirom, 2016. 23-32.

Illusztrációk: Alisza Jufa

 

Gyertyatészta, alaplé, passzírozás

 

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem avatsz be újra és újra
a jazz-gasztronómia gyönyörűségeibe.
Hogy nem láthatom többé,
ahogy szívességet teszel a dohánynak,
mikor parázsra ébreszted.
— Holnap már téged kell parázsra ébreszteni. —

Már nem láthatom a szemeidben
a napról napra hosszabbnak és hosszabbnak tűnő sétákat a sarki boltig,
az egyre… kisebb… falatokat… és az egyre…
rövidebb… ébrenléteket.

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem találgatunk,
vajon hány Karácsonyunk lesz még.

Nevetni fogsz,
de amikor úgy tűnt, hogy a hajszárító,
amit tőled kaptam (talán épp karácsonyra),
végleg elromlott,
be akartam hajtani az ígéreted,
hogy majd megjavítod.
Az ajtón töltöttem ki a mérgem,
amiért itt hagytál – megjavítatlanul.
Hogy tudsz ilyenkor is nevetni?

Ez lesz az első Karácsony,
hogy rám marad a halászléfőzés.
És ez lesz az első Karácsony,
amikor nem kérdezed meg, tudom-e,
Mi a különbség a szegedi és a bajai halászlé között?

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Two Trees)