biztosra vettem hogy nem létezel.
azután megjelentél.
az eső esett és bekopogtál az ablakon.
vizes hajad a bőrödhöz tapadt.
beengedtelek és tüzet gyújtottam.
valamit belekevertem az italodba
amitől eszméletedet vesztetted.
kirohantam és megindultam a folyó felé.
a hídnál eszembe jutott hogy otthon vársz rám.…
Várom, hogy az önműködő ajtó önműködésbe lépve becsukódjon mögöttem. Alig férek fel a metróra, de nem is baj, nem szeretek belegázolni az embersűrűbe. Ez talán még a szorongásokból maradt vissza. Bár ha belegondolok, a tömegtől speciel nem is rettegtem soha, most is egyszerűen kényelmesebben érzem magam, ha nem tűnök a részüknek.…
A züllött és dekadens Kentucky Derbi
Kényszer hatására írta:
Hunter S. Thompson
Rúzzsal és szemöldökceruzával firkantotta:
Ralph Steadman
Az alábbi írás a Scanlan’s Monthly 1970. Júniusi, 1. évf. 4. sz.-ban jelent meg.
Éjfél körül szálltam le a gépről. Senki sem szólt, amíg a kifutón a terminál felé sétáltunk.…
A lépcsőn áll, féloldalt, háttal a háznak,
ahová nyugodni térnek. Mögötte az ősz,
egyetlen ablak a sötétben, utoljára, hogy majd
túléli valami. És te alatta térdelsz,
egész testeddel roskadsz
az egyetlen épen maradt lépcsőfokra. A többi
mintha egy rom maradéka: hogy lehet így,
ahol ember jár, kérdeznéd.…
Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra.…
Egy szemcse homok
Kő, amiből kifaragtalak,
amikor az éjszaka erdőit kiirtotta:
fává faragtalak
és bevontalak elsuttogott szavaim homályába
mintha kéregbe burkoltalak volna –
Egy madár kikel egy könnyből,
ami simává csiszolódott, mint a gyöngy, mint a kavics a tengerben,
szárnya lombként zizzen fölötted:
vársz még,
amíg minden szemek mélyén egy homokszem parázslik fel neked,
egy szemcse homok,
ami segített nekem álmodni,
és amikor alámerültem, téged megtalálni –
feléje mozdítod gyökereidet,
és szárnya kapsz, ha a föld a haláltól izzik,
magasra nyújtózol,
és én előtted lebegek, levélként,
ami tudja, hol nyílnak meg a kapuk.…