avagy a tiszafürdőskei falókor
„S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket
– szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel –”
Istár alvilágjárása, ford. Rákos Sándor
„Csináltam sok nem műfaji filmet is, de azokat senki se látta.”
George A. Romero, in: 501 filmrendező, Gabo, 2007
Köszönöm Virágnak, aki nélkül Tácnak nem lenne pisztáciagyára,
és Berka Attilának, aki mindig megóv a szétzilált mondatoktól.
1. Tyúkól
Hamvasné Bőrödi Erzsike szeméből ömlik a könny. Megállás nélkül csurog, az álláról rá a sárga virágos blúzra, onnan az asztalra, székkarfára. Jaj, nyafogja Erzsike, jaj, a jó édes nénikéjét neki, hát mi van ma ővele! Bőg, mint egy vénjány! Édes Istenem! Ilyen töméntelen sírásra már az se mentség, hogy a második tucat vöröshagymát pucolja, aprítja, és az éles kés szeletről szeletre ereszti a levegőbe, vagyis az arcába, az erős illóolajat.
Ömlik az a könny, ömlik! Na, ez már sok! Egyszeriben elege lesz, odacsapja a kést a cserfából fabrikált lapickához. Gurulnak le a szeletelésre váró hagymagömbök, illannak el az illóolajok. Erzsike szitkozódva pattan a székből, kiviharzik az udvarra. Jön a könny megállás nélkül, törli a virágos blúzába, míg gyors lépésekkel az ásott kúthoz igyekszik, a vödörhöz, ami mindig oda van készítve a karimára. A buggyos blúz ujja könnytől ázik. Erzsike fogja a vödröt, akasztja a kötél végi kampóra, dobná is be a kútba, de akkor, ej, hirtelen úgy megmerevedik, mintha az egész testét görcs kapná össze. A könnyhöz valami vörös keveredik. Néz a blúzára, a kezére, sikoltani se tud, csak erőlködik a szemével, hogy lássa, azok a buggyok már nem csak könnyesek, de pirosak, mélypirosak. És nem is a könny az, ami csurog végig az arcán, az álláról rá a blúzra. Jaj, édes istenem, nyöszörgi, jajjaj, nyekergi, miközben sűrű patakban folyik a vére, az egész jobb és az egész bal ingujj, és az összes virág bepirosodik, és az összes könny elcsurog.
Hamvasné Bőrödi Erzsi nem tud jobban bőgni, nem tud még inkább nekikeseredni, mert a vér, ami belőle buggyan lefelé, az udvar porába, az a vörösség lassan felbőszíti és elvakítja. Kétségbeesésből előbb zavarodottság, majd képtelen dühösség kerekedik. A vödröt bevágja a kútba, csapkod egy percig, forognak a szemei. Aztán mintha egy kicsit csitulna a düh, tétovasággal és érzelgősséggel keveredne. Meglepik a gondolatok, pillanatra még valami romantikus fordulat is eszébe jut, hogy könny és vér, a filmekből elképzelt háború, benne a férje, mint katona, épp hazatér, és ő magához szorítja a sárga virágos ingében, az anyjától örököltben, aminek a szegélye alul feslett, meg kéne varrni, de hát végül is felesleges, ha nincs kinek kiöltözni. Körülnéz. A kút mellett senki ölelhető. Mármint hogy a férje? Jaj, dehogy katona! Az egy barom! Már tudja ő újra! Hiszen állandóan a fürdő melletti kocsmában lóg a buggyant haverjaival! Ott a napszámosnak is rossz Rendes Sanyi, a fejszék és fűrészek szerelmese, Rekettyés Jani, aki a tökkelütöttségnek is a legrosszabb esete. Hogy az Isten verje meg ezeket mind, a katonátlan férjét pláne! Még hogy romantika! Még hogy érzelgősség! Anyja mindenit!
Erzsike vicsorog, grrr, gurgulázza, grrr, és utálkozik, magát szapulja, hogy ő meg minek vette fel ezt a bűn ronda inget, amit most hajíthat ki a vér miatt, az anyja most biztosan lekeverne neki egy nagyot, hogy azt a hülye mindenit neki, meg a büdös kútvíz se jó, hogy az Isten verje meg ezt az egészet…
Folytatná még tovább Hamvasné Bőrödi Erzsike a szitkozódást, csakhogy egyszerre elakad mind a szava, vagy nem is az akadás a jó szó rá, mert inkább az történik, hogy elmúlik a beszéd belőle. Szó szó után, előbb értelmetlen kárálásra vált, aztán hörgéssé alakul, a végén puszta fújtatás és vicsorgás marad.
Mostanra eszméletlenre kellett volna véreznie, el kellett volna ájulnia és bedőlnie a kútba, esetleg lerogynia, bele a sűrűn kiömlött vörösségbe. De Erzsike él és virul. Sőt. Körbe és körbe forgatja a nyakát, rajta a kócos fejével. A vértől sötét szemek kerekebbre nyílnak, már-már természetellenesen. Közben egyre gyorsabban tekeredik, az egész teste átveszi az őrült forgolódást, kinyeklik balra, visszaránt jobbra. Ráng és rázkódik.
Egyszerre aztán megmerevedik, a nyak újra beáll, a test megfeszül, hörgés és bugyogás. Görcsállapot. A vér spriccel, fröcsköl a két szemből kifelé. Nem lát és már nem is hall, de a szag, az mutatja az utat. Erzsike kitépi magát saját, kifeszített pózából, és megindul a bizonyosság felé. Talán a gyógyír, a megoldás a vérre, könnyre és az egészre, a szempirosságra, a fújtatásra és a vicsorgásra ott van előtte.
A tyúkól. A tyúk lesz az ellenszer! Megy, rángva-botolva. Odaér. Rávetődik, felrántja a ketrecre drótozott, falécekből tákolt ajtócskát és már furakszik is be a nálánál kisebb lukon. A tyúkok szétugranak és veszettül kotkodácsolnak, igyekeznek távolabb kerülni Erzsikétől. A másfélszer kétméteres ketrecben ez nem igazán megy nekik. Milyen büszke volt erre az ólra annak idején a férje. Amikor készen lett vele, és beeresztette az állatokat, teli szájjal nevetett Erzsókra. Abban a néhány órában még részeg sem volt, Erzsinek sikerült eldugnia előle vagy három üveg körtepálinkát. Egy kicsit újra a fiatal, dologra kész urát látta benne, aki tette is a szépet a nőnek, miközben az izmával ráhurkolta a drótot a kis ajtóra, amit az imént rántott ki Erzsike mindenestül. Dicsérte a melleit, szájon cuppantotta, szorosan ölelte, egyszóval a férje a ház és az ól ura volt, hacsak arra a röpke pár órára is.
Most a tyúkok észvesztve röpdösnek át Erzsike feje felett, a vállát karmolják, nyaktörő szárnycsapásokkal átbuknak a nőn és felemelkednek, már amennyire a magasra húzott drótháló engedi. De a nő keze is gyorsan jár, úgy kap a kotlósok után, mint ember még soha. Az ujjai elérik az egyiket, és belemarnak. Mélyen, a tollazata alját fogják, a másik keze is rátalál az állatra, a nyakánál éri, már szorítja-zúzza is a sipítozó jószágot. Egy pillanat, reccsenés, a tyúknak annyi. Ám egyáltalán nem annyi Erzsikének. Neki hatalmas hévvel most kezdődik minden.
Nagyra nyitja a száját, látszódnak szúvas hátsó fogai, meg az egyik helyett a sötét lyuk, ahol néhány éve úgy begyulladt az egyik őrlő, hogy ki kellett rántani. A hatalmasra tátott Erzsikeszáj beleharap a forró jószágba, tollastul, tyúkszarostul tolja befelé, egyre bentebb a szárnyát, a fejét, hogy aztán húst érjenek a fogak, dőlni kezdjen a tyúkvér, összekeveredjen a saját szeméből valóval. Ha ezt most valaki látná, ezt a vérfürdőt, azt hinné, Erzsikét halálra marják a szárnyasok. Éppen, hogy fordítva van.
A többi baromfi röpdös, kotkodácsol és egymáson tapos, miközben Hamvasné Bőrödi Erzsike a pofájába tömi a tyúkcafatot. Ha tudna még, most hangosan nevetne a boldogságtól, de csak vérben fürdő arcára ül ki valami földöntúli öröm, amit alig venni észre a szaros tolltól és portól és mindentől, ami rátapad és összekeni.
2. Rendelő
Doktor Tárnoki Rezső a második emeleti rendelő ablakán néz kifelé, kezében még két korty kávé a bögre alján. Nyolc óra elmúlt. Nagy levegőt vesz és lassan ereszti ki, komótosan elfordul az ablaktól. Hörpint.
Lüki Bernadett lopva ránéz, hátha szemkontaktusba kerül vele, és noszogatni tudja, hogy hát indul a rendelés.
– Doktor úr… – kezdené is a sürgetést.
– Jó, Bernadett, persze, lássunk hozzá!
A 25 éves asszisztenslány biccent, megigazítja a frissen mosott, fehér vászonköpenyt, hetykén feláll, nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal a fenekéhez nyúl, és egy gyors csippentéssel helyreigazítja a bugyogóját. A székétől három hosszú lépéssel az ajtóig ér, nyitja és már szólítja is az első pácienst.
Doktor Tárnoki Rezső direkt nem néz oda, ahova Bernadett csippent. Egyrészt hát, na, másrészt elvi okokból. Magában érveket sorol, hogy például ne kísértse a sorsot. Meg nem éri meg. Ott van a huszonkét év korkülönbség is, ami nagy, nagy, de még ez sem lényeges. Szakértő szemmel nézve, mantrázza tovább, van legalább két, fontosabb. Egy: a nő szőkesége, és kettő: vékonyka dereka. Abszolúte sztereotip szín és forma. Rezsőnek ilyenkor aztán – lelkiismeretfurdalás gyanánt – eszébe jut az ő kedves, teltkarcsú felesége, Móni. A rövid, barna, dauerolt frizura. Továbbá ott van a lánya, Ili, aki szintúgy barna. Tomi, a fia is, de ez most végképp nem lényeges, és nem tartozik ide, bár ugyanúgy sztereotip. A barna család. Egyáltalán nem összehasonlításképpen…
Lüki Bernadett ugyanannyi lépéssel visszaér a székéhez, lehuppan rá és megigazítja azokat a hajtincseket, amik hát kicsit elmozdultak a lépkedésben.
A betegnek tűnő, hatvanas férfi jó napottal köszön, majd nehézkes mozdulatokkal csukja az ajtót. Krákog röviden, ezzel egyidőben a telefon megcsörren. Utóbbiról mintha senki nem venne tudomást. Bernadett a beteges arcú férfi TAJ-kártyáját böngészi, Rezső pedig lelkileg felkészül a vizsgálatra, megigazgatja magán az inget és mosolyt erőltet az arcára. A mellőzött telefon csak szól és szól, bele az előkészületekbe, de legalább elnyomja az újabb krákogást.
A telefonálónak persze fogalma sincs, mi zajlik a rendelőben. Joggal gondolhatja, hogy direkte mellőzve van. Hogy csörgése nem kívánatos. Talán ki is akarnak babrálni vele. Ezért aztán végigcsörgeti a rendelkezésére álló egy percet, hátha valaki méltóztatik végre beleszólni a kagylóba. Általában időpontegyeztetéssel hívják a rendelőt, amit Bernadett szépen el is intéz két receptnyomtatás között. Adódnak aztán az esetek, amikor vészhelyzet van. A mostani telefoncsörgés például.
Bernadett gépelgeti a TAJ-számot, és rutinból kivárja az egy percet. Tizenkét csörgés, mielőtt a rendszer bontja a vonalat. Tíz, tizenegy… Az utolsónál emeli a kagylót, szépen köszön, bemutatkozik, majd rövid hallgatás után:
– Doktor úr, keresik.
– Jolán! Így nem fogok tudni segíteni. Látnom kéne, hogy mi baja. Kimegyek hozzátok. Értem. Hogy elment az esze… Csapkod? Üti a kaput… De a garázsban van éppen, igaz? Veri szét a kocsit… Ühm, hát akkor is beszélni kéne vele. Adnék neki egy injekciót, hogy lehiggadjon. Persze, nyugtatót. Erőset. Aztán megvizsgálom. Na, várj, Jolán, ne csinálj semmit. Mondom, most kocsiba ülök és megyek. Tíz perc. Hogy kit? Vigyem magammal Janit is, azt mondod? Tényleg úgy ki van bukva? Kalapáccsal? Értem, Jolán. Értem. Janival beszélek. Te meg nyugodj meg. Nem lesz semmi. Megoldjuk. Jani hozzá van szokva ehhez. A veréshez mármint. Hogy? Nem, nem bántjuk, ha nem muszáj! Persze! Ott vagyok, pár perc!
A hatvanas éveit taposó beteg szépen ül, krákog, és rezzenéstelen nyugalommal azt is végignézi, ahogy doktor Tárnoki Rezső összekapja a holmiját, a sztetoszkópot beletolja a köpeny bal zsebébe, majd elegánsan, de gyorsan kilép a rendelőből, a kint várakozók nem kis megrökönyödésére. Lüki Bernadett rámosolyog a beteges arcú férfira, feláll, hogy egy nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal megigazítsa a bugyogóját, és három hosszú lépéssel az ajtóhoz kerül. Mosolyog, miközben a folyosón türelmetlenkedőket kérdezi, ki jött csak receptért.
3. Kovács-garázs
Kovács Pista a zárt garázskapunak hajítja a kalapácsot, de olyan erővel, hogy a nyél kitörik a fém fejből, visszapattan és kis híján orron találja. Pista hörög, forog, rázkódik. Felpattan a barkácsasztalra, és észvesztő lendülettel markolászni kezdi a szögekre akasztott szerszámokat. Nem épp sikerrel. Őrült igyekezetében mintha nem fogná fel, mit csinál. Félrenyúl, el- és elvéti. Mintha vizet csapkodva próbálna halat fogni. Egyre dühösebb. A fogók, vésők, csavarkulcsok repülnek szerteszét, Pista meg felváltva a levegőt csapja vagy épp a falra tenyerel. Mint egy hisztis kölök. Ugrál és hadonászik. Ebből nem sül ki semmi jó. Persze, hát el is borul az asztallal, estében fejjel előre belevágódik a felmosóvödörbe, ami annak rendje és módja szerint a fejére szorul.
Kovács Pista artikulátlan hangja fémesen rezonál a horganyzott acél vödörben, ahogy megpróbál talpra állni. A felesége, Jolán talán nevetne is rajta, ha látná, ahogy ökör módon feltápászkodik, aztán meg dülöngél a garázsban, nekimegy a kocsinak, jól átesik a félreborult asztalon. A padlón folytatja, de rossz irányba mászik, falnak megy, végképp a sarokba szorul. Minden erővel igyekszik feltápászkodni, de csak dúrja beljebb magát a termetes fagyasztóláda és a fal közé. Hörög, mint a veszett kutya, négykézláb erőlködik, a cipőtalpa hátracsúszkál a padlócsempén. Nem kíméli magát, csak nyomakodik a falnak. A feje így még inkább a felmosóba szorul. Krákog, nyíg. A vödörből vér csöpög, és azon már senki sem akarhatna nevetni.
Eközben a ház másik részén Jolán az ingujjába törli a könnyeit. Nincs több papírzsepi. A kétszintes lakás emeletén, a vendégszobában húzza meg magát, az egyetlen ajtó mögött, aminek a kulcsát nem tökítették el. Bezárta, ütközésig fordította a kulcsot, megrángatta a kilincset, hogy biztosan nem nyílik, még a kis öltözőszekrényt is eléhúzkodta. Most ül a franciaágy szélén, bőg, könnyet töröl, kínozza a félelem és a tehetetlenség. Meg hogy nincs zsepi.
Mi történik a férjével? Pista, Pista, mi ütött beléd? Sosem látta ilyennek, higgadt, hidegvérű ember volt világéletében, ha voltak is vitáik, és felemelték a hangjukat, nem fajult idáig a dolog. Hogy rátámadt volna az ő embere! A férje! 16 év házasság után! Előbb valamit ordított. Nem értette. Aztán harákolt és elkezdett jönni felé, mint… mint a nem is tudja, mi. Semmi logika, semmi ész. Szeretet? Szépség? Csak jött Pista kegyetlenül, hörgőn.
Hiába a szólongatás, hogy drágám, mi történt, mi van veled. Mintha megsüketült volna. Csak jött, ő meg hátrált, kergetőztek a garázsban eszetlenül. Kerülgették a kocsit, elétolta a nagy szerszámosládát, amin a férfi átborult, aztán feltápászkodott, nyomult tovább. Nem volt túl gyors Kovács Pista, és mintha nehezen egyensúlyozott volna. Az a vak eltökéltség viszont látszott rajta. A szemei vérben. A hörgés, a menése, érezte Jolán, hogy ebből a helyzetből neki szabadulni kell. Ki kell jutnia a garázsból, mielőtt a férje marokra kapja. Mielőtt magához szorítja a kezeivel, mielőtt… Rágni kezdi? Tépkedni? Nem! Nem lehet! Végre kifordult a konyhából, és becsapta az ajtót. Átszaladt a kicsi előszobán, fel a lépcsőn. A vendégszobába. Az előbb.
Most Jolán néz ki az ablakon, doktor Tárnoki Rezsőt várja, meg a kigyúrt Janit. Azt ígérték, 10 perc múlva itt vannak. Negyedóra is eltelt a telefonálás óta. A mutatóujjával töröl egyet a szemén, zsepi híján.
A garázsból fémes nyiszatolás hallik.
4. Termál
Csütörtök reggel, 9 óra, nyílik a fürdő. Megszólal Jean Claude Borelly Dolannes Melodiea című nótája a hangszórókból. Trombita és fuvola a ’70-es évekből, lassú, kellemes, már-már ünnepi. Unalmas. A főbejáratnál álló hat ember rezignáltan hallgatja. Türelmesen, várakozón. Nyugdíjasan.
Holdas Ancsi a pénztárban megigazítja természetesen göndör haját, ellenőrzi, hogy a pénztárgépben a papírtekercs helyesen van-e befűzve, aztán elhúzza a kis ablakot és kedves mosolyt kerekít az arcára. Fényes Zoli és Hajnal Hajni a bódé mellett állnak, ők fogják a karszalagokat ellenőrizni és feltenni a fürdőzők karjára. Már aki nem tudja magától.
Ancsi nagyon szereti a Borelly-nótát. Gyerekkora óta minden nap kétszer játsszák, nyitáskor és záráskor. A strand elmaradhatatlan kelléke. Mint a befelé igyekvő Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhája, amit valószínűleg legalább harminc éve vásárolt. Mintha semmit sem kopott volna a minta rajta. Mintha Fogarasi néni ugyanannyit nyomott volna harminc évvel ezelőtt. Jó sokat.
Fényes Zoli a kasszánál áll, a feje belóg a kisablakon. Nézi Ancsit és igyekszik mosolyogni. – A Borelly-nóta. Szereted – mondja nehézkesen, de kedvesen és bólogat mellé, hogy éreztesse, mennyire törődik a lány érzéseivel. Legalábbis, hogy mennyire szeretne. Ancsi merengve visszabólogat, miközben Fogarasi néni a rombuszában közeledik.
Gyerekként sosem nézett utána ennek a számnak, csak annyit tudott róla, hogy szép fúvós és a fürdőhöz tartozik. Ennyi pont elég volt. Most, hogy lassan felnőtt lesz, túl van a középiskolán, már máshogy áll ezekhez a dolgokhoz. Érdekelni kezdték a történetek. A régi emlékek mögé szeretne látni, szeretné megismerni a teljes képet, legyen szó egy dalról vagy épp a fürdő megnyitásáról. Például, hogy miért van itt ez a fürdő? Vagy miért pont ezt a dalt játsszák minden nap, mióta az eszét tudja? Miért olyan hülye az amúgy tök helyes arcú Fényes Zoli? Ezek a dolgok érdeklik mostanság.
Fogarasi néni, ez köztudott, sosem utcai ruhában jön. A fürdő szomszédságában lakik, neki két perc végigmenni a Tejút utcán a fürdőpénztárig. Ha kinéz a konyhájából, szemügyre veheti a bejáratot. Ha főz, gyakran kinyitja az ablakot és a fürdő hangszóróiból sugárzott zenéket hallgatja. Integetni is szokott. Ez az élete gyerekkora óta. A fürdő mellett nőtt fel, idestova 50 éve lakik a fürdő szomszédságában.
– Csókolom, Fogarasi néni! – köszön rá a már nem merengő, göndör és fiatal Holdas Ancsi a pénztárból kihajolva. Fényes Zolihoz nagyon közel kerül a szép arca, a göndör tincsek már-már súrolják a fiú orrát.
– Khhh! – krákog Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhájában, majd furcsa, természetellenes vicsort ereszt meg felé, és az ajtónálló srácoknak. Neki nem kell jegy, szezonos bérlete van, és ezt a fürdő minden alkalmazottja tudja. – Khhh, drágáimmmmm! – artikulál különös módon, aztán kissé girbe-gurbán beslattyog a strandra.
Fényes Zoli és Holdas Ancsi egymásra néznek, grimaszt vágnak. A fura és csiklandó pillanat elmúlik. Ancsi visszahúzódik a pénztárba. Fogarasi néni prüszköl egy irdatlant.
Ez a nap is, Fogarasi nénitől eltekintve, tök ugyanolyannak ígérkezik, akár a többi, gondolja Hajnal Hajni a beengedő kapunál, és hapcizik egyet.
5. Kisbolygó ABC
Rendes Sándor üggyel-bajjal nyitja az ajtót, és két részletben betuszkolja magát a kisboltba. Előbb az arca és a kezei, majd nagy sokára érkezik a hátsója a lábakkal. Centrum-feliratú nejlonszatyor lóg a kezéből, benne csörömpölnek az üvegek. Az ajtó visszacsukása, hát az már nem sikerül, túl sok volt a bor, ami reggel óta lement.
– Sanyi, basszus! Lassíthatnál egy kicsit, ma már másodjára jössz – korholja köszönés helyett Nagy Benedek, aki egyszemélyben a Kisbolygó ABC tulaja, eladója, raktárosa, pénztárosa, könyvelője. A pult mögött rendezi épp a csokikat, a Balatonszeletből, a Szerecsenből, meg néhányféle Bociból jött tegnap szállítmány. Nem fogy sok belőlük, de nyáron mégis több, hiszen fürdőidény. A termálfürdő egész évben nyitva, de családosokra kizárólag a nagy melegben számíthat a gyerkőceikkel, egyébként az öregek és a nyavalyások, mondjuk szépen, gyógyulni vágyók tartják el a falut. Ezt mindenki tudja. A Kráter Hotel, az egyszerű nevű Csillag, meg a bonyolult nevű Sztratoszféra panziók, és a strand mellett a kisházak mind-mind dugig vannak nyuggerekkel. Ők aztán pálinkát se nagyon isznak. Tisztelet a kivételnek. Nem bírja a gyomruk. A szívük. Vagy a vérnyomásuk megy fel és szédelegnek vagy egyszerűen csak elhaláloznak két felestől. Csokit még az idősek is ehetnek. Benedek szerint. A nénik különösképp édesszájúak. Valahogy mégsem eszi őket ide a penész, mármint a vágyás a csokikra. Különben se csinálnak semmit, kivéve, hogy leáztatják a koszt magukról a 37 Celsius fokos, nemrég felújított medencében. – Mit szeretnél, Sanyi?
– Elfogyott… Mari… Fel van írva…
– Na, add ide azt a cetlit, Sanyi! Mit írt rá a feleséged, hadd lássam!
Benedek olvassa a girbe betűket: – Élesztő, só… Mogyoró… Pisztácia? Jól van, Sanyi, legalább tegyetek úgy, mintha élnétek. Pisztácia… Bor. Sanyi, vigyél már akkor valami vitamint is. Rakok oda paprikát, meg paradicsomot. Egyekről hozták ma Lajosék. Friss és szép.
– Igen. Meg két Bakter Bandit!
– Megittad tegnap, Sanyi. Bakter Barack van, meg Bakter Bumli. Meg a keserű.
– Bakter Barackot akkor… kérek.
– Holnap kapok italszállítmányt, úgyhogy hétvégére lesz Bandi is. Nem kéne ezt a szart innotok, te Sanyi!
– Ühümm…
Rendes Sanyi viszi a megpakolt, Centrum-feliratú nejlonszatyrot kifelé a boltból a nyitva maradt ajtón át. Kevésbé csörögnek az üvegek a pisztáciás, meg mogyorós zacskók miatt. El kell sétálnia a fürdő főbejárata mellett, végig a Tejúton, aztán, már a falu végénél, ahol Kovácsék laknak, rá kell kanyarodnia a Naprendszer utcára. A második ház balra az övék. Kicsi, földszintes épület, a korához képest is elég vacak, a vakolat sok helyütt mállik, két ablak kitörve, de hát duplaüveges, a belső ép, ezért nem számít. Vagy nem sokat.
A mostani kinézet nyolcvanas évekbeli. Azelőtt vályogból voltak a falak, de a szülei idejében az egész ház összedőlt, mert alámosta a termál. A vályogot elhordták, bontott téglából húztak fel a helyére egy nagyjából ugyanolyat. A vizet még azon melegében, mármint szó szerint, szinte forrón, bekötötték. Később lett villany, de földgáz azóta sincs. Időnként jön a Primagázos autó, arról szoktak venni palackot. Egyszer ajándékba kaptak egy félig töltöttet, mert a sofőr, Laci szerint az eladhatatlan, és vissza kellett volna vinni megsemmisítésre. Valamiért nem vitte, odaadta nekik.
Ez a süket, iszákos Sanyi, gondolja magában Nagy Benedek a pult mögött. Ej… Egyáltalán, honnan van pénze? Végez a csokikkal, nekikezd a chipseknek. Meg az a nő, Zitácska, a felesége. Mégis milyen név az, hogy Zita? Eszébe jut, hogy ma jön a Táci pisztáciagyáras autó is. Még jó, mert Sanyi felvásárolt majdnem minden zacskót. Pisztáciagyár, hehe. Mégpedig a táci. Egyébként mindenféle magvakkal foglalkoznak, amikből többet szokott rendelni nyáron. A gyerekeknek. Meg hogy hátha. Meg, persze, elállnak vagy 5 évig. A magvak. A pisztácia. Ej, te Sanyi!
