A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lényeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt. A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a villamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a magas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak. Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, kevesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is. A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáró házon. Az udvaron almahéjat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet. Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl sokáig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásárolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához, és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállodákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigombolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták, a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak. Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környékét. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógyszertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy kicsit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetekből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogása, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajladozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszínfoltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szomszéd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával. A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabólegény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta. Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A tavasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken. Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott
Címke: irodalom
Juan Ruiz: A jó szerelem könyve (részletek)
ALCARAZ KIRÁLY FIÁNAK HOROSZKÓPJA
(HORÓSCOPO DEL HIJO DEL REY ALCARAZ)
Alcaraz régesrég élt, király volt és arab;
mikor neje először szült néki szép fiat,
küldött a bölcsekért, hogy hát nyilatkozzanak,
mily jegyben született és mily csillagzat alatt.
Az asztrológusok közt, kik csak érkeztek egyre,
öt nagyhírű tudós volt, híres bölcs, jeles elme;
az ominózus napról, sorban, egymást követve,
előbb az egyikük szól: “Agyon lészen kövezve.”
A másik másra gondolt: “Élve megyen a lángba”.
Aztán a harmadik szólt: “Szakadék mélye várja.”
A negyedik szerint meg: “Kötél kerül nyakára”.
És szóla az utolsó: “Vízben leszen halála”.
Látván, hogy az öt mester ötféleképpen ítélt,
szólt a király: a tömlöc mélyén őket fenyítsék;
ottan külön cellákba őket elkülöníték –
csalárd ítéletükre nem kell több bizonyíték.
Egyszer, midőn az infáns, jócskán felcseperedve,
apjaurát megkéré, ugyan már megengedje,
hogy szarvasra vadászni kimenjen a hegyekbe,
a király nagy örömmel mondott igent a tervre.
Virradt gyönyörű hajnal, verőfényes idő,
de már fönt, a hegyekben minden ködbe vesző,
aztán zuhogni kezdett a deres jégeső,
aztán már kopogott is, mint sok gömbölyű kő.
Ekkor jutott a házitanítónak eszébe,
az öt jeles tudós hogy egykor hogyan ítéle:
“Figyelmezz, jó uram – mond – ama jóslatra és ne
engedd, hogy itt lehessen a bekövetkezése.”
Rögvest keresni kezdték, hol lelnek menedéket,
de mint minden esetben, ha isteni ítélet
rendelkezik a sorsról, futnak az események,
s ahogy kimondatott volt, beteljesül a végzet,
egy hídon menekült át, a túlsó part fele
az infáns, ám a hídba villám csapott bele,
a híd kettészakadt, az infáns leese,
de fennakadt egy ágon, és ez lett végzete.
Ott lógott felakasztva, feje a vízbe ére,
fulladására nem volt segítség semmiféle;
így lőn a jóslatának pontos teljesedése,
így derült ki az öt bölcs tudós igaza végre.
Mihelyt ennek a híre a királyhoz elér,
a tömlöcbe futárt küld a csillagászokér’,
akiket ím elenged és csupán arra kér,
használják tudományuk, melyhez kétség se fér.
PÉLDÁZAT A KÉT LUSTÁRÓL, AKIK EGYAZON NÕT AKARTAK FELESÉGÜL VENNI
(EJEMPLO DE LOS DOS PEREZOSOS QUE QUERÍAN CASAR CON LA MISMA MUJER)
Elmesélem meséjét mindjárt a két tunyának,
akik teljes szívükkel csak házasodni vágytak;
mindketten ugyanahhoz a szépasszonyhoz jártak.
Az is kiderül lentebb, mi nyalkák, daliásak.
Egyikük félszemű, a másik sánta felette,
a hangja, mint a ráspoly, az egész törzse ferde,
egyik a másikát igen lekicsinyelte,
a saját lakodalmát előre ünnepelte.
Kérdé erre a dáma, hogy melyikük a lustább:
a kezét annak adja, azt választaná inkább.
Asszonyi csínytevésnek ekként eszelte módját.
Felel rögvest a sánta, megelőzvén komáját:
“Asszonyom – imígyen szólt –, elébb hallgass meg engem,
mivelhogy sokkal lustább vagyok, mint emez itten.
Lábam két létrafok közt restségből nem emeltem,
a létráról leestem, magamat összevertem.
Máskoron meg mi történt? Fürödtem a folyóban,
Hogy lehűljek, mivelhogy nagy volt a hőség ottan;
Habár majd’ szomjan holtam, szájam ki nem nyitottam,
Tunyaságom okából így száradt ki a torkom.”
Ekkor a félszemű szólt: “Semmi ez, asszonyom,
amiről ez beszélt itt, az szinte szorgalom;
hallgasd meg lustaságom, bízvást elmondhatom,
ha van nála nagyobb, nem e világon vagyon.
Áprilisban egy hölgybe lettem igen szerelmes,
mindig mellette voltam, férfias, engedelmes,
de megindult a taknyom, orrom szötyörgős, nedves:
Tunya valék kifújni, és elhagyott a kedves.
Máskor, asszonyom, éjjel az ágyamban feküdtem,
nem tudtam elaludni, a zivatart figyeltem,
és mivel a tetőn egy rés volt éppen felettem,
bevert rám az eső és kárt tett nyitott szememben.
Rest voltam, nem akartam mozdítani fejem;
addig hulltak a cseppek, súlyosan, nehezen,
míg végül lágytojássá verték a jobb szemem.
Lásd, én vagyok a lustább, kelj hát egybe velem.”
“Nem tudom – mond az úrhölgy –, nem tudnék hozni döntést,
egyforma lusták vagytok, nincs köztetek különbség;
jól látom, randa vaksi, mely szemed akadt fönt és
látom, rút sánta, hogy féloldalra dülöngélsz.
Keressetek tovább csak, én mondom, nincsen asszony,
kit egy rút, alja lusta szerelemre fakasszon.”
Azért mondom, barátom, lelkedben ne lakozzon
hiba, hogy ferdeséged asszonyt el ne riasszon.
MESE A FÜL- ÉS SZÍVNÉLKÜLI SZAMÁRRÓL
(FÁBULA DEL ASNO SIN OREJAS NI CORAZÓN)
Beteg volt az oroszlán, a feje has’gatott;
és amikor meggyógyult és nem kókadozott,
egy vasárnapi alvás után az állatok
eljöttek, hogy csapnának egy jó kis dáridót.
Jelen volt a szamár is, így hát a dalnok ő lett.
De mivel jó kövér volt, csak döngölte a földet,
a dobot verte s közben oly hangosan üvöltött,
hogy szegény állatok majd’ hogy meg nem siketültek.
Az oroszlánnak menten szörnyű nagy lett haragja,
az énekmondót kettéhasítani akarta,
ám a nagyfülű iszkolt, a dobját hátrahagyva;
így gerjedt az oroszlán még iszonyúbb haragra.
Aztán azt mondta mégis, hogy inkább megbocsátna;
hogy hívják vissza rögtön, mindenki visszavárja,
Kérjen, amennyit kíván, meglesz az adománya;
vállalkozott a róka a visszacsábításra.
Indult is a ravaszdi, a csacsit hogy keresse,
– egy mezőn legelészett –, megállt, hogy felköszöntse:
“Jöjjön vissza, kolléga – szólt –, szépen kérjük erre,
kend nélkül a mulatság nem ér egy rézgarast se.
Akkor már jobb, amit kend csapott, a csinnadratta,
Fenségesen dörejlő, dübörgő dobja hangja,
Ezért hát az oroszlán szépen kéreti arra,
Ne féljen s muzsikáját tőlünk meg ne tagadja.”
Cseberből a vederbe így került a szamárja.
Azonnal visszaindul, s már táncra jár a lába;
nem tudta, az oroszlán milyen fortélya várja:
ráfizet még a dalnok a dobpufogtatásra!
Ráküldé az oroszlán a fegyvereseit.
Elfogni, megkötözni – parancsolá nekik.
S midőn elejbe vitték, széttépte don Csacsit;
szörnyű bocsánatától megrettent mindenik.
Őrként, szólt az oroszlán, a farkas dolga lészen,
— nem úgy, mint a juhoknak — csupán feléje nézzen.
Alig ment el, s az ordas a tettnek színhelyében
a szívet s füleket belakmározta szépen.
Visszatért az oroszlán, vágyott a jó falatra,
a farkasnak izent hát: a szamarat akarja.
Előhozza az ordas, csonkán és megcsufítva;
gerjede az oroszlán féktelen nagy haragra.
A szamár, szól a farkas, imígyen születe:
tudta-értette volna, ha van füle, szíve,
az állatok királya milyen csalárd vele –
de nem volt néki, ez lett éppen a végzete.
Imreh András fordítása
Szavak távoli nyelve helyett
∞ ანსამბლი „თილისმა”: ვერკვლისციხე
(წაღვერი, ბორჯომი, სამცხე-ჯავახეთი;
გადაცემა ეთნოფორი, 2023)
[Ensemble Tilisma: Verk’vlis tsikhe
(Tsaghveri, Borjomi, Samtskhe-Javakheti;
Gadatsema Etnopori, 2023)]
🐋 🐟 ☀️
Keresztülmentek a napsugarak, és mindent a másik oldalukról világítottak meg, és hirtelen semmi sem volt ismerős az ismerős helyen.
A cethalat néztem, vagyis a cethalas helyet a cethal nélkül, durbincs úszott a helyén keresztül, utána a napsugár, ahogy követte.
Követtem a napsugarat, ahogy követte a durbincs útját, és nem mertem hátranézni, engem vajon ki követ.
Szaladtam a hídhoz, a hídról lenézve, várárokba benézve, az égről lenézve, köröttünk a felhők árnyasan.
A vár helyén keresztül, ahogy a napsugarak nem, erdeifenyők tűi, madárszavak. Egymással válaszolnak.
Minek az árnyéka a felhő? Víznek?
A fa és a festmény, a levegőbe is kapaszkodik a gyökerével. Egy másik fára szegezték, egymást nézik a fa és a kép.
A színes házak irányába, vízre mosódó házak, házra tükröződő víz, fenyőágak közül kinézve ablakokra, templomra.
Hídon át. Hídon jöttem, hídról nézek le, a durbincs? A víz helye, a durbincs helye úszik a víz helyén keresztül.
A cethal küszködik a parton, vagy hol keressem?
🗻 🐋
Fa árnyéka gyöngyviráglevelek szentély, völgy lilioma[1]. A fehér lepke? Piros gólyaorr esőben, szélben, másik fa alatt.
Kerti nefelejcs rózsaszín szirma, törpe lobélia, cserepes virágok, ahogy szaladtam. Az ismeretlen bazsarózsa.
A rododendron erdő, napfény levélen keresztül, levélerektérkép. Rododendron és azálea sugarai, csendben.
Kék csatavirág és fehér testvére, nagy szívvirágok, ahogy egymást követik sorban, dupla harangláb szárnya.
Egészen az ismerős bazsarózsabimbóig, nyílik-e, világít? Szellő fújt keresztül a durbincsos helyen, vagy a szél helye.
A szánkóágy, rénszán. Vagy csónak. Amikor a cet, emlékszem, mellettem úszott a jégen, vagy a jég alatt.
🦌
Egyedül zengett a hegy, a többi hegy régóta némán áll, és azt az egyet hallgatja. Volt, amikor egymásnak válaszoltak.
Vagy amikor zengett az egyik, zengett a másik, de egymást nem hallották. Vagy amikor az ég zengett, és minden némán hallgatta?
Amikor zengedeztek a folyók, a hófödte csúcsok. Panduri, garmoni, énekszavak, aztán a hangok helye.
Álmomban az ismerős csík, és a hegyek irányába szaladtam. Mikádófácán mikádófája, fényfácán fényfája.
Madarak szállnak égről ágra.
🗻 🐑 🗻
Ég tetején, a hegy egén. Fogja a kezem, melegít. Olyan a szeme, mint a Nap, ahogy néz, ahogy mosolyog. Ahogy táncol minden mozdulata.
Mélységes, melegséges. Estmeleg. Az otthon készült ételek. A tiszta víz, tiszta levegő, ahogy a felhők között jár.
Lépcsőn jár, a színesszőnyeges, falépcsős házban. Versszavak, ének. Apró, sárga virágok folyamatos, aprószemű esője.
A szeretet, amit érzek, magamban, velem. A vele szeretnék maradni. Juhok, eső, puha moha. Szavak távoli nyelve helyett ének, chiboni.
„Hai ordomi, ordomit’ai, / hai ordomi, ordomit’ai.”[2] Ahogy énekel, mintha mosoly, tánc, nevetés.
Aki énekel, táncol utána, mindenkinek sorban a szemébe nézve. A szakadék, ami mellett, az esőtől ázott földút, amin jöttem.
Megöleltem, mintha folyót, aztán szaladtam, végig a folyó felett, tenger felett, mikor elértem. A tenger felett is lehet köd.
☁🗻☁
A hegyek, felhők együtt. Felhők ülnek a hegy csúcsán, ott ülnek rajtuk a madarak. Valahol a felhő a hó.
Kigurul, kigömbölyödik egy kicsike felhő, kibújik a barlangból. Ki tudja, mi van a felhőkben, senki se fogja tudni?
Hegymászó ornitológusok tévelyegnek a ködben. Olyan hangot hallok, mintha esne az eső, pedig a felhők felett biztos nem esik.
Van hely, ahol azok vannak, akik nincsenek a helyükön, és ott a helyükön vannak? Néha lehullnak a sün tüskéi, mint a levelek?
A madár, a cet, még a durbincsot is megkerestem, ahogy fordultak a napsugarak, és megmutatták az utam.
Harang szólt, amerre gólya szállt, gyöngy gurult. Hátranéztem a hegyekre, ahogy egymást követik. Nincs híd a hegyek közt.
Az ismerős bazsarózsa fényénél megláttam a cirbolyacédrus árnyékát.
🐦 🐟 🐋
2025. 01. 12. 11: 28: 53–2025. 01. 24. 11: 53: 41
[1] völgy lilioma: lily of the valley ’Convallaria majalis’
[2] „ჰაი ორდომი, ორდომიტაი, / ჰაი ორდომი, ორდომიტაი.” რა ლამაზი გოგო შენ ხარ; ფატუ თაფლაძე (92), ეთერი და ავთანდილი დარჩიძე; ოლადაური, აჭარა [Ra lamazi gogo shen khar; Patu Tapladze (92), Eteri és Avtandili Darchidze; Oladauri, Achara].
1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett
(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo 1–3. és 12–14., Valkijärvi 4., Helsinki 5–11., Finnország, 2024. 06. 03.–09.)
Testodüsszeia (részlet)
ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE
„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]
A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.
Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.
A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!
A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.
A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.
Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.
Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.
De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!
A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.
Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.
Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.
Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.
És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.
Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.
Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.
Simulékony attitűd; Lassú leképzés; Törékeny rezdülések
Simulékony attitűd
érzéki
közelséged
azonosul
majd
változik
EZ
fatális
találkozásunk
(rövid)
története
Lassú leképzés
a lehulló levél törékeny hártya
tóban tükröződő részlettöredék
elmúlást idéző pillanatkép
a korai sötét rögzíti
a fent és lent végtelenségét
a láp zenéjét csak az hallhatja ki beavatott
Törékeny rezdülések
mint rosszkedv mikor előtűnik
egy komor reggel hajnalán
rád tör a magány csendje
s leláncol a szavak sorfalán
tünékeny szirom
az élet körforgása
mint a lehulló cseresznyevirág
(Illusztráció: Michal Boubin: Autumn leaf on the water)
A Kecak-tánc
Találkozás Rámával, Szítával és a majomhadsereggel
Érdekes, az első Bali – sőt ennél mélyebbre megyek, ubudi – tartózkodásom alkalmával szinte semmit sem tudtam még – illetve meg – a Kecakról. Arról a táncról, amely semmivel sem összetéveszthető, sokak számára a legikonikusabb balinéz kulturális aktus, s amely az egyik legfontosabb közösségi program a helyiek, és az egyik legcsalogatóbb látványosság az indonéziai szigetre látogató turisták számára. Talán annak volt köszönhető ez, hogy akkor igyekeztem – és akivel együtt utaztam, szintén próbálta – elkerülni a fő látványosságokat, s bár Ubudban ezt nehéz megtenni – egy, kulturális és kulináris élményeket intenzíven kínáló, gomolygó városról van szó –, nem jutottunk el Kecakra. Nem éltük át még az érdeklődő tömeg okozta sokkal együtt is meglévő, elemi erejét. Csak hogy még könnyebben behatárolható legyen, melyik táncról van szó, már így az elején, Ron Fricke 1992-es Baraka[1] című felkavaró dokumentumfilmjének is az egyik legszuggesztívebb jelenetét adja, amikor is a tampaksiringi Gunung Kawiban sok tucat ember „járja” ezt a táncot, akik jellegzetes hangokat hallatva nem is annyira járnak, mint inkább a földön ülnek, fekszenek, egymásnak feszülnek, egymásba kapaszkodnak, vagy az ég felé nyújtózva kántálnak, hörögnek, ismétlődő, szinte állatias hangokat hallatnak, ami nem is véletlen; hiszen azok az emberek, alakok akkor – ott – már nem is emberek, ők Hanumán, a majomkirály majomhadserege, akik harcba indulnak egy nemes és szent ügy érdekében.
Rögtön – még a Kecakban való elmerülés előtt – fontos megjegyezni, hogy a szinte megszámlálhatatlan balinéz táncot három jól elkülöníthető kategóriába sorolhatjuk. A tánc az egyik legfontosabb kulturális jelenség, tevékenység Balin, és tulajdonképpen egyetlen vallási esemény sem lehet teljes nélküle; a tánc kapocs az emberi és az isteni világ között, a látható és a láthatatlan világok általa érintkeznek.[2] Vannak kifejezetten szent táncok, a Wali-k, mint például a Mendet vagy a Szanghjang, amelyek kizárólag a balinéz, azaz hindu templom legbelső udvarán (jeroan) táncolhatók. Természetesen meghatározott időben, azon a helyen, ahol az istentiszteletet is tartják, ahol csakis szent események történhetnek. Mindegyik szent tánc célja elsősorban a hindu istenek kiengesztelése, és mindig csoportos táncokról van szó. A Bebalikat – azaz a félig megszentelt táncokat – a templom középső udvarán járják, azon a helyen, ahol a szent és a világi, a papok és a világiak összetalálkoz(hat)nak. Ezek a táncok főleg a jávai-hindu eposzok egy-egy történetét „beszélik el”, a legismertebb közülük a Gambuh, mely egy csodálatos szerelmi történet megjelenítése. A történet szerint az esküvőjük éjszakáján Panji herceget és menyasszonyát, Candra Kirana hercegnőt elválasztják egymástól, s a két szerelmes ezt követően hosszú éveken át keresi egymást a középkori Jáva különböző tájain. Végül egy csatatéren találkoznak össze, egymásra találnak, és boldogan élnek együtt halálukig. (A Gambuh-t általában négy- vagy nyolctagú fuvolazenekar kíséri.) Harmadikként pedig a világi, azaz a Balih-Balihan táncok szerepelnek, amelyek közé a Legong, és az a Kecak is tartozik, amit régen nem a templom külső udvarán táncoltak, s amely a Rámájána eposz történetét tárja elénk az isteni, az emberi és az állati jelenlét, a tánc, az ének, a természetben megjelenő képek és hangok elképesztő erejével, szuggesztivitásával. A rituális Kecak eredetéről nincs konkrét feljegyzés. Senki sem tudja pontosan, hogyan keletkezett a Kecak, vagy mikor épült be a Szanghjang-táncba. Sokan azonban úgy vélik, hogy a Kecak viszonylag új találmány. A gianyari Bona falu mesterművésze, I Made Sija egyszer azt mondta, hogy szülőfalujában hozták létre a Kecakot a holland megszállás előtt. Abban az időben Bonát és a környező falvakat pusztító járvány támadta meg, amely számtalan halálesetet okozott. Amikor egy alkalommal a falusiak imát folytattak a helyi templomban, hogy megállítsák a járványt, a Szanghjang–médium transzba esett, és szent üzenetet adott át a gyülekezetnek arról, hogy a templomban lakó istenségek szeretnének egyfajta „új” zenét. Mivel bizonyos táncok akkor eleve nem voltak megengedettek, a falubeliek spontán módon énekes zenét és kántálást alkottak. Csupán néhány egyszerű dallamot „játszottak”, mások pedig a gamelánt utánozták, hogy gazdagítsák a dallamot. Ennek az ének-zenének a végeredménye egy „primitív” zenei forma lett, amelyet akkoriban Cak – vagy már Kecak – néven ismertek. A Szanghjang–tánchoz való kötődése miatt a Kecak idővel elnyerte rituális jellegét. A világi Kecak a 20. század harmadik évtizedében jelent meg és a keletkezéstörténetének két különböző változata létezik. Az első azt állítja, hogy a világi Kecak eredetileg Bedulu faluban jött létre, Walter Spies német származású művész és a beduluiak közös erőfeszítésével; a második változat szerint a világi Kecakot is Bonában (Gianyarban) fejlesztették ki I Gusti Lanang Oka és I Nengah Mudarya erőfeszítései révén.[3]
Ubud egy gomolygó, élettel, emberekkel teli város, amely azonban őrzi a hagyományokat, még ha sok tekintetben fogyaszthatóvá és közérthetővé tett formában is, s ahol – Cangguval és Kutával ellentétben – még nem az emberi (nyugati) rombolás, betonozás, szennyezés, a természet aránytalan mértékű pusztítása az elsődleges, hanem a balinéz építészetnek, a balinéz szokásoknak – szent helyeknek, a templomok adta életérzés, a különféle események – átélése, amelyeken persze már nyomott hagyott az 1930-as évek óta egyre intenzívebbé váló turizmus. Most, hogy ezt írom, nagyjából egy hónapja tartózkodunk itt. Közben eltöltöttünk pár napot Floresen és Jáván, Yogyakartában is –, s egy kedves barátom, Barabás Tamás, aki párjával nemrég tért vissza Magyarországra egy több hónapos dél-amerikai tartózkodás után, átküldött nekem egy videórészletet, amely a ’80-as évek Baliján készült. Nyilvánvaló, hogy alapvetően a szerencsésebbek közé tartozom, mert már 2019-ben ellátogathattam a szigetre, s az öt évvel ezelőtti állapotokhoz képest jelentős változások álltak be, de azok a képek, amelyek ezen a rövid, talán egy percnyi hosszúságú videón tárultak a szemem elé, még erősebben elgondolkodtattak, azazhogy mit is csinálunk mi itt tulajdonképpen – milyen súlyosan romboló, és összességében fertőző hatása van a nyugatról érkezett ember jelenlétének egy ilyen, sokáig zártan működő világban, amelyre szó szerint rászakadt – és folyamatosan szakad – az érdeklődők, a vágyni vágyók áradata.
2019-ben Gauder Márkkal, aki akkor már évek óta Lombokon élt, ellátogattunk Trunyanba, a Batur-tó észak-keleti részén fekvő baliaga településre, és annak, csak hajóval vagy csónakkal megközelíthető, szinte hírhedt temetőjébe. Csupán egyetlen őr ült a bejáratnál kialakított kis fa móló fölötti kőlépcsőn, amelynek alsó fokára, főleg csúszóssága miatt, bátortalanul mászott ki az ember a nem veszélytelen csónakázás, a közel egy órányi himbálózás után, hogy aztán belépjen annak a fojtófüge-fának az árnyékába, amely nem csak hogy árnyékot ad, föl is szívja az ott, a mi értelmünk szerint temetetlenül hagyott halottak nedvét. Ezeknek a halottaknak a koponyája idővel természetesen odakerül a többi koponya mellé/közé, a fa gyökerei közt kialakított halomba, ahol a tágas szemüregek a félhomállyal együtt föltűnő mélységet biztosítanak ennek az amúgy is hátborzongató helynek. Azóta a temető előtti részt már hosszú, a víz alatti betonozással megerősített, nagy móló övezi, csak hogy még könnyebben és még többek számára elérhető legyen a hely. Egy olyan helyszín, szintén szent tér, amely többek közt a nehezen megközelíthetőség, az intimitás, a félhomályosság, a vízen, majd a csúszós köveken való egyensúlyozás miatt volt különleges, nem is beszélve a csontvázakról, és az egyedi temetkezési szokással való tiszta, őszinte szembenézésről. Amikor Márk elmesélte, hogy úgymond „elveszett” a temető, azoknak a helyszíneknek a sorsára jutott, amelyek már „sohasem lesznek olyanok, mint azelőtt”, az első érzésem, azaz gondolatom az volt, hogy én is okozója vagyok ennek a természetellenes, túlságosan gyors ütemú átalakulásnak, s amely egyértelműen az egyediségek és a csodák halálát hozzák el. Bűntudatom volt, ami akkor éledt újra bennem igazán, amikor megnéztem az imént említett rövid, még a ’80-as években készült felvételt Baliról, mert újra tudatosult, hogy mit is veszítettünk, pontosabban: mit veszítettek el az elmúlt évtizedekben a balinézek, akik talán nem is tudják, nem értik még igazán, hogy a szigetük sok tekintetben a pusztulás felé halad.
Ubud mértanilag szinte Bali közepén helyezkedik el, és mára gyakorlatilag az egész szigetet úgy kell elképzelni, mint lazán, vagy nem is annyira lazán egymásba szövődő települések összességét, amelyek között rizsföldek és némi dzsungel is található – főleg a hegyvidékes részeken. Ubud maga is apró falvak összekapcsolódása, amelyeknek megvan a saját élete a városon belül, saját temploma, kulturális és főleg hitélete, gyakorlatai. Minden háznak, otthonnak is van saját szentélye, amely jól jelzi a balinézek szellemiségének fő irányát; azazhogy milyen komoly szerepet tölt be a mindennapjaikban a vallás, a rituális gyakorlatok, hogy mindig közel legyenek az isteneikhez – az áldás, az áldozat, a kiengesztelés napi, napszakonként ismétlődő gyakorlat náluk. A Pura Dalem Taman Kaja is egy ilyen templom, és egyben közösség, ahová a Jalan Sri Wedari környéki családok tartoznak, s akik az egyik legszuggesztívebb előadók Ubudban, ha Kecakról van szó.
Hat óra múlt. Yannik, a házigazdánk egyre izgatottabbnak látszik, dohányzás közben is jár a lába, már rajta van a saronghoz hasonlatos, jellegzetes kockás mintával díszített derékkötő, ujjatlan pólót visel, amely nem sokáig lesz rajta, a majomhadsereg tagjaként félmeztelenre vetkőzik majd a tánc kezdete előtt. Int nekem, hogy menjek közelebb, s miközben elnyomja a cigarettát, indonéz szavakkal teletűzdelt furcsa angol nyelven mondja, hogy ideje elindulnunk. Kérdezi, készen állok-e. Saya siap[4], mondom, ő pedig mosolyog. A házuktól csupán öt perc sétára található a közösség temploma, mi mégis motorral megyünk, errefelé a legtöbben a legkisebb távon is motort használnak. A nap már jócskán ereszkedőben, de még érezni az erejét, a rövid száguldás közben a szél frissít, míg be nem kanyarodunk a templom hátsó részéhez, ahol már folyamatosan érkeznek a táncosok, és a Kecak egyéb résztvevői. A templom egyik nyitott részén megyünk keresztül, majd egy kis folyosó vezet abba a hátsó, fedett, ám oldalt szélesen nyitott helyiségbe, ahol a különféle eszközök, tárgyak sorakoznak. Hatalmas tükör előtt maszkokat látni a hindu mitológia különféle alakjaival, az arcuk mered rám megkettőződve, oldalt hatalmas szemek tátonganak; első pillantásra szekérnek tűnik egy nagy tárgy, olyan szállítóeszköznek, amelynek kecses lófeje van. A tér közepén ketten üldögélnek. Nem sokat foglalkoznak azzal, hogy egy nem balinéz is föltűnik ezen az elzárt, készülődésre fönntartott helyen, csak az egyikük figyel pár másodpercig mereven, majd bólint, nem szól, így én is csöndben maradok. Mindketten festik magukat. Kis kézi tükörben figyelik a saját, folyamatosan változó arcukat, a földön szépítőeszközök, ruhadarabok hevernek. Yanik közben eltűnt egy kis időre, és csak akkor fogom föl, hogy nem volt mellettem, mikor a templom egy másik kijáratán visszatér, majd odaszól nekem, hogy a belső térbe egyelőre nem mehetek be. Maradjak csak itt, fűzi hozzá, amíg az előadás el nem kezdődik, nyugodtan fényképezhetek, a szereplőket nem fogom zavarni, szólt nekik, hogy itt leszek velük végig az előkészületek alatt. Ez a kijelentés megnyugtató, mert közben egyre többen áramlanak be az előkészületi helyiségbe. Félmeztelen férfiak telepszenek a csempével fedett padlóra, majd halkan, ám annál intenzívebben beszélgetnek, fojtott hangon vitatkoznak balinéz nyelven. Hátrébb egy fehér ruhába öltözött, prémszerű, díszetett gallért viselő alak dohányzik, akinek majomfarokszerű tekervény ágaskodik ki a hátsó feléből; az első szereplő, akire konkrétan ráismerek, ő Hanumán, a majomkirály – szürreális most, ennyire emberszerűnek látni.
A készülődés alatt, meglepő, Rávánával, az őt megtestesítő környékbeli idős férfival értjük meg egymást a legegyértelműbben, szavak nélkül is – Rávána, Ceylon (Sri Lanka) démonkirálya az, aki a Rámájana története szerint elrabolja Szítát, Ráma feleségét, Szíta kiszabadításáról, a jó és a gonosz erők összecsapásáról szól nagyrészt maga az eposz –, elképesztően humoros figura, és érezhetően már itt, a készülődés közben nagyon beleéli magát mitikus szerepébe. Pár perc és a majomhadsereget játszók nagy részén kívül az összes szereplő ott álldogál már a hatalmas tükör előtt; a Szítát alakító fiatal, kecses alkatú lány, és Ráma is, aki egy magas, egészen vékony és fiatalnak ható férfi, szinte kamaszos arccal, nőiesnek tűnő vonásokkal. Megbabonázó figyelni, ahogyan mozgás közben folyamatosan változik a külseje; az egyik pillanatban nevet, s mint egy virág, olyan, aztán hirtelen komorrá válik az ábrázata, mereven figyel, már jóval magasabbnak látszik, és mint egy végtelen inda, úgy tekeredik rá a lányra, miközben annak díszes ruháját igazgatja. Hamar elillan ez a szűk fél óra az előadás előtt, és azon kapom magamat, hogy már csak állok, a gépet leengedtem. Szinte megbabonázva figyelem az egyre lassuló mozgást, az átalakulás megtörtént. Mindenki készen áll, Hanumán, Laksmana, Rávána, Ráma és Szíta is, hogy elkezdődjön, azaz megismétlődjön a történet a mai estén is.
A templom külső udvarán szemerkélni kezd az eső. A padokon és a földön ülő mintegy 100-120 érdeklődőt a helyi közösség egyes tagjai elkezdik befelé terelni, a templom külső udvarának fedett részére, amely leginkább egy szűk katlanhoz hasonlít. Azonnal érezhető, hogy itt sokkal szűkösebb lesz minden, mint odakint, forróbb, párásabb, és a Kecak eseményei is szinte lélegzetvételnyi közelségbe kerülnek hamar. A második sorban foglalok helyet, valamivel magasabban, mint a padlószint, hogy ráláthassak a már földön ülő majomhadseregre; már jelen vannak, körben egymásba karolva ülnek a vöröses félhomályban, s némi csönd után, amelybe csak a sok néző ütemes lélegzetvételének hangjai szűrődnek be, fölhangzik egy határozott taps, majd az első kiáltások.
A Kecakban a legfontosabb a Jó és a Rossz küzdelme, ábrázolása. Ez jelenti az alapot, ami mélyen benne rejlik a Rámájána eposz történetében. És ugyan más, hasonló tanítás, erkölcsi és filozófiai lényeget tartalmazó történet is lehetne akár a Kecak alapja, a hindu eposz képezi az előadás gerincét – szimbolikusan ezt a történetet jeleníti meg, „meséli el” a Kecak. Ebben a zárt, a tűz fényétől vöröslő térben negyven-ötven ember fekszik most a földön, és skandálásuk, üvöltésük, monoton énekük, ha ráhagyatkozunk, tényleg más dimenzióba repít. Ez a primitívnek tűnő, ám igen komplex zene egyértelműen az archaikus rituálék atmoszféráját idézi. Az ember fokozatosan veszíti el idő- és térérzékelését, belekerül egy olyan állapotba, amelyben már csakis a történet létezik. Föltűnnek a szereplők, akiknek ütemes, tökéletesen szerkesztett mozgása az idő rendjét, a világ mozgásának ütemét, és állandó, lépésről lépésre történő változását (is) szimbolizálja, s lassan már csakis Ráma bolyongására, Szíta szenvedésére, fájdalmára, Rávána gonoszságára és telhetetlenségére, valamint Hanumán erejére, elszántságára, és segítő szándékára vagyunk képesek figyelni; arra, ahogyan az isteni szándék, az isteni erők formálják az ember sorsát, jellemét. Természetesen archetípusok rajzolódnak ki ebben a zárt, ám mégis határtalannak tűnő térben, amelyben a rendet közben a legelemibb aktusok egyike, az ének, a ritmus érezteti-érzékelteti leginkább, majd azon kapjuk magunkat, hogy mi is skandálunk, és együtt lüktetünk a tőlünk csak pár méternyire vonagló, nyújtózó és folyton-küzdő majomhadsereggel, hogy aztán egy végső nagy harcban – és az azt követő transztáncban, tűzön járásban – teljesedjen ki az utazás, az elemi erők végső találkozásában.
[1] Baraka. Rendező: Ron Fricke (Magidson Films, 1992)
[2] Bali táncai: a kecak és a barong, Drávucz Péter, in. (dravuczpeter.hu)
[3] Forrás: I Wayan Dibia: The Vocal Chant of Bali, Hartani Art Books Bali, 1996.
[4] Készen vagyok. (Bahasa)
(Fotók: Szöllősi Mátyás)