Címke: irodalom

A festékjavító golyójának kotyogása

A méz egyetlen cseppje, mint elgondolt örökkévalóság.
Isten pillanatnyilag egy hanghoz köthető.
Akcentusa oltár.
Ő a különbözőség, mint kikezdhetetlen okosság.
Nem engedi, hogy bölcsességét lenyúlják.

A jelentéssűrűség kihátrál, mint egy eltűnt korosztály.
A reggel írja a verset. A mondatokat fények mossák.
És tavirózsák bolyhaiból bontja ki magát.
Egy ölbe tett kéz mozdul be rá.

Valahol az alázat a legnagyobb szabadság. Akár.
Már-már szolgálat, hogy másnap szedi szét az ész.
Beviszi a kávét álmában és másolja az ég.

Felöltözi a pillanatot. Ami a fű alól kinőtt.
S éjszakára a könyvet behálózzák az erők.
A magány megérkezik, hogy kinyissa az időt.

S a történelmet későbbre halasztják.
Mint úgyis elkövetkezőt.

(Illusztráció: Whooli Chen: illustrations for Apple Today Tab)

Mikor nem ajtó az ajtó?

 

Henrik az ablak előtt állt. Bár órája nem volt, tudta, anyja nemsokára megjelenik. Vagy inkább „anyja”, idézőjelben. Egy ideje már mardosták a kétségek ez ügyben, de senkit nem ismert rajta kívül, így nem tudta ellenőrizni feltevését. Arról, hogy léteznek kettejükön kívül mások is, csak két forrásból szerzett tudomást. Egyrészt az anyja gyakran emlegetett valami orvosokat, akik keresik a gyógymódot, másrészt a könyveiben is rengeteg különféle szereplőről olvasott. Henrik tehát abban biztos volt, hogy nemcsak belőle és az anyjából áll az emberiség. De, hogy merre lehetnek a többiek, arról fogalma sem volt. A világ anyagi részét szinte csak a szoba jelentette számára, meg a hozzá tartozó kis mosdófülke. Tízszer nyolc lépés. Egy ágy, felette hatalmas pillangó a falra festve. Egy szekrény. Íróasztal forgószékkel. Ajtó, ablak. Az ablakot régen szerette, de már megunta. Egy téglafalra nézett, kinyitni nem lehetett. Abból a szempontból mindenképp hasznosnak bizonyult, hogy láthatott esőt, napsütést, ködöt, havat. Az éjszakát és a nappalt. A könyveket szerette, kitágították az eseményhorizontját. Ezt a szót egy történetből ismerte meg, és tetszett neki. Klassz volt. Ránézett az ajtóra. Zárva. Visszafordult, anyja úgyis eljön. Mindig eljött. Remélte, hogy kaphat tőle egy újabb könyvet. A meglévőket már százszor olvasta, szinte kívülről tudta mindet. Legjobban a Vernéket szerette. Olyan szabad volt ott mindenki. Még azok is, akik a rejtelmes szigeten ragadtak. Hátranézett. Semmi. Odakint elhalványodtak a fények. Gyanította, felhő került a Nap elé. Még nem látta soha egyiket sem, de olvasott róluk. Persze, biztos nem lehetett abban sem, hogy a könyvei a valódi világot írják le. Lehet, mese az összes. Néhányban ősemberek kergették egymást, máshol meg a világűrben utaztak a hősök. Vajon melyik az igaz? Az utolsó könyvében már párhuzamos világokról is szó esett. Megrándult az arca, bárcsak ezt az egyet kitágíthatná. Mikor nem ajtó az ajtó? Ez a találós kérdés különösen tetszett neki. Akkor, ha. Szervusz, fiam. Összerezzent. Elmélázott, és anyja nesztelenül nyitott be, mint mindig. Szia. Szia, anya! Találtak orvosságot, kimehetek végre? Nem kérdezte meg, mert tudta, ettől a nő mindig feszült lett. Nem volt kedve meghallgatni a szokásosat. Minden erőmmel azon vagyok, hogy neked jó legyen, a tudományt nem lehet sürgetni, ne nehezítsd meg te is a dolgom, blablabla. Inkább megölelte, hosszan beszívta ruhája kint-illatát. A továbbiakban a szokásos forgatókönyv szerint zajlott minden. Sokat kell dolgoznia, de ne aggódjon, biztos helye van a szanatóriumban. Legyél türelemmel. Mi szépet rajzoltál? Gyorsan eltelt a másfél óra. Elbúcsúzott, nyomott egy puszit a fiú homlokára, és kiment. Henrik csalódottan konstatálta, hogy nem kapott könyvet. Nyikorgás.

Amikor félig nyitva van.

Anyja elfelejtette bezárni az ajtót. Odarohan, megtorpan a küszöbnél. Élete elmúlt tizenhárom évében még sosem lépett ki rajta. Huzatot érez, és ismeretlen, szúrós szagokat. Izzad a tenyere. Jobb lábát egy centivel előbbre tolja, óvatosan megnyomja az ajtót. Kikukucskál. Hideg neonfény, kihalt folyosó. Visszahúzza a fejét. Remeg a keze, szíve verébként csapkod. Előbbre lép, átemeli talpát a küszöb felett. Aztán inkább rálép. A szőr feláll a karján, fogai összekoccannak. Összeszorítja a szemét, és pánikba esve csapja be az ajtót. Kattan a zár, könnyes szemmel bújik a takaró alá. Másnap reggel egy új könyv várja az asztalán.

 

 

(Illusztráció: BenWill)

Nichita Stănescu: Első elégia

Első elégia

Ajánlom Daedalusnak, aki megalapította  a művészek híres nemzetét

I.

Önmagával kezdi és önmagával
végzi.
Nem hirdeti semmilyen dicsfény, nem
követi semmiféle üstökös csóvája.

Belőle kifelé nem árad
semmi, ezért nincs arca
és alakja sincs. Hasonlítana valamelyest
a gömbhöz,
amelynek legnagyobb testfelületét
a lehető legszorosabban borítja
be bőr. De őneki még annyi bőre sincs,
mint a gömbnek.

Ő a tökéletes – belső,
és,
bár határai nincsenek, mélységesen
korlátozott.

De látni nem látható.

Saját mozdulatainak a történetét
nem követi azonképp, ahogy
a patkó nyoma követi
bizalommal
a lovakat…

II.

Nincs neki még jelene sem,
habár nehéz azt elképzelni,
hogyhogy nincs neki.

Ő a tökéletes belső,
a pont belseje, jobban önmagába
gyúrva, mint maga a pont.

III.

Nem ütközik ő senkibe
és semmibe, mivel
kívül semmi odaadhatója nincs,
amibe beleütközhetne.

IV.

Itt alszom én, körülvéve tőle.

Minden mindennek a fordítottja.
De vele nem ellenkezik, és
még kevésbé tagadja:

Nemet csak az mond, aki
ismeri az Igent.
De nála, aki mindent tud,
a Nem és az Igen kitépett lapokon áll.

És nemcsak én alszom itt,
hanem a férfiak egész sora,
akiknek a nevét viselem.

A férfiak sora benépesíti
egyik vállamat. A nők sora
másik vállamat.

És nincs is helyük. Ők
a tollazat, a láthatatlan.

Verdesek szárnyammal és alszom –
itt,
a tökéletes belsőben,
amely önmagával kezdi
és önmagával végzi,
semmilyen dicsfény nem hirdeti,
semmiféle üstökös csóvája
nem követi.

Kiss Zsuzsanna fordítása

Szellemes versek…

Szellemes versek szerelmemnek születésnapjára:

30

Ha… ha…. HARRMINCC!!
– tüsszented ki rögtön.
És a huszonéved? – Az nincs.
Három x közt a börtön.
Mostantól amiket mondasz:
„ősz”, „kopasz”, „prosztata-panasz”.
Ami eddig állt, az mind lekonyul.
Nem tehetsz semmit – bealkonyul.

31

Huszonkilenc, harminc, HARMINCEGY!
Aki bújt, aki… nem megy!
Fogam lazul, lábam remeg.
Egyszál hajam lágyan lebeg.

Lágyan?!
Talán határozottan, vagy valami.
Vagy Valami.

(Illusztráció: Charley Harper: Luna Moths)

Boti, a költő

Kiss-Farkasnak rossz napja volt. Délelőtt a sógora kocsiját vitte vizsgáztatni, délután a személyigazolványát intézte az Okmányirodában, aztán órákig ült a hetes buszon a dugóban…  csak nyúlt-nyúlt az idő, mint egy Duna-parton tekergő, hatalmas kígyó, és nem látszott a vége.
Otthon érte az üzenet, középső gyereke, Boti megnyert egy irodalmi pályázatot.
– De hiszen csak kilenc éves! – hördült fel Kiss-Farkas a telefonban. – Miféle versek! Ilyen nincs is, ez abszurdum!
Gyorsan hívta a feleségét, de Erika ki volt kapcsolva, hívta az anyósát, végül – kínjában – a kislányát, Lénát, de senkit sem ért el.
Botinak, a fiának nem volt telefonja.
De hát miért lenne akkora képtelenség?, töprengett. Ha vannak gyermeteg lelkű költők, akkor miért ne lehetnének a költők közt gyermekek? Miért ne írhatna egy kilenc éves fiú is tökéletes verseket? Kiss Botond, Kiss Botond, Kiss Botond… Egy negyedik osztályos tanuló! Micsoda meglepetés! Kiss-Farkas végigdőlt a kanapén, és a legszigorúbban végigolvasta a fia neten keringő verseit.
Üres poénok, semmi különös.
Mikor az ötödiket olvasta, átfutott rajta a boldog felismerés, hogy ezeket a fia  csak kimásolta valahonnan. Ügyes kisfiúként csúfot űzött néhány sznob szerkesztőből. Az ő Botond fia egy elmés trükkel leleplezi… de mit leplez le egy kilenc éves? Abszurdum. Ez ugyanakkora abszurdum, mint a költészet
A hatodik versnél tartott, mikor visszahívta Erika, a felesége.
Ő mindig jó anya volt, neki a gyerekei az elsők, ő értük él, mindig rájuk gondol, magyarázkodott, mintha nyilvánosan rajta kapták volna valami mulasztáson. Három gyerek, igen: Léna, Boti, Samu. És ő mindig erején felül. Mindig maximálisan… Boti is mindent megkapott! Figyelmet, szeretetet, törődést. Intellektuális pluszt.
– Nagyszerű dolog ez a díj, büszkének kell Botira lennünk – mondta Erika bizonytalanul.

Kiss-Farkas Sándor, bár nem élt a családjával, egyáltalán nem volt hanyag apa. Mint sokat nélkülöző dramaturg természetesen nem engedhette meg, hogy anyagilag is méltóképp támogassa Erikáékat. De szerencsére az édesapja, a befutott építész nem viselhette el, hogy az unokái nélkülözzenek. Az öreg mániája volt a Botond név, és mivel nehezményezte, hogy a fia, Kiss Sándor beillesztette a nevébe a Farkast, ezért a fia kénytelen volt az unoka nevében kompromisszum-késznek mutatkozni.
Így lett Botiból Boti.
Kiss Botond. Kiss Botond. Kiss – és hozzá  Botond! Te jó ég!
Kiss-Farkas hátradőlt, és újra elolvasta a verseket. Aztán újra és újra.
Hát semmi értelmük, az biztos. Csak egy kis  ingyom-bingyom tá libe.
Hamarosan telefonált az egyik legközelebbi barátja, és kérte, meséljen valamit a kis zseniről.
– Ó, öregem! Ez valami abszurdum! – dadogta Kiss-Farkas, és félszegen  bontotta a vonalat.

Erikának igaza van, mind a ketten sokat tettek a gyerekekért.
Lénát hetente háromszor kellett jazz-balettre vinni, előtte-utána elviselni a hisztijeit, fellépőruhát csináltatni, ide-oda kísérgetni. Samu autista volt, Erika feladta az állását, hogy éjjel-nappal fejlesztésekre hordhassa, hogy blogot írjon Samuról és a magyar oktatásügy siralmas állapotáról. Erika nemcsak anya volt, hanem híres és tiszteletre méltó aktivista is
A szendvicsgyereknek, Botinak persze nem volt könnyű két ilyen különleges gyerek mellett: Sándor csak annyit tudott a fiáról, hogy a 33-as a lába, kicsit nagy a füle, él-hal a minecraft-ért, és hogy semmi baj nincs vele az iskolában. Hogy megfelelt, jól megfelelt vagy kiválóan megfelelt. Boti többnyire jól megfelelt. De hogy kik a barátai és mi van vele…? Tutá libe má libe. Közepes fiú, középső gyerek.
Tárcsázta Erikáék vonalas számát, hogy viccelődve gratuláljon a díjhoz, és megkérdezze a fiától, hogy hogy van.
– Semmi különös – mondta a gyerek.
Mikor visszafordult a laptopjához, Boti megosztásai már 350-nél tartottak.

Másnap Kiss-Farkas Sándorból Kiss Boti édesapja lett.
Szerkesztők hívogatták, aztán egy unokatestvér az állami tévéből, majd az a színházigazgató, aki kirúgta két éve, és most az orrát szívogatva kifejtette, hogy „mennyire irigyli”.
Ő meg közben újra és újra elolvasta a verseket. Mást amúgy nem olvashatott a neten: ha kinyitotta facebookot, minden percben a fia díjnyertes versei jöttek vele szemben, mintha őt akarnák elnyelni.
Kilenc éves, ugye? Ez valami abszurdum.
Szép lassan azért kiderült, hogy hogyan kerültek ezek a kis, Boti-féle ingyom-bingyomok, játékos versikék a szerkesztőségekbe. Kiara nénit  helyettesítette a 4/A-ban Ági néni, Ági nénit aztán Adrienn néni, aki Boti verseit benevezte az iskolai Ki mit tud-ra. A Ki mit tud zsűrijében ott ült egy izgága öregdiák, aki javasolta Adrienn néninek, hogy Boti verseit küldjék el egy irodalmi pályázatra. Meg is mondta, hova.
Kiss-Farkas most természetesen botrányt kavarhatott volna – de Adrienn néni meghurcolása azt a hitet kelthetné, hogy nem örül a fia sikerének. Pedig , a fene vigye el, dehogynem!
Rápislantott a facebookra: a versek már hétszáz megosztásnál tartottak.
Ez már tényleg abszurdum! Boti óvodás korában felolvasta a betegágynál Weöres Bóbitáját, aztán néhány népmesét és egy kalózos mesekönyvet, amit az egyik színházi kollégája tukmált rá, de Boti csak udvariasan unatkozott. Egyetlen vers sem váltott ki belőle nagyobb lelkesedést, mint a Csodák palotája vagy az Állatkert. Kiss-Farkas akkor becsapva és megalázva érezte magát. De nem annyira, mint a díjnyertes pályázat után.
Délután már apja, Kiss Zoltán vidéki építészirodájába is eljutott a hír.
Hát ez hihetetlen, nem? Jobban kéne vigyáznunk erre a  kis gyöngyszemre. Az öreg lelkesedése nem ismert határt: ha egy gyerek kilenc évesen megnyer Magyarországon egy költőversenyt, akkor tíz év múlva már akármit megnyerhet. Talán külföldre kéne vinni, egy jónevű magániskolába. Boti lesz az angol nyelvterület legnagyobb költője. Egy új Shakespeare. Csak vigyázni kell rá.
És bár az öreg egy rendkívüli összeget átutalt a számlájára, Kiss-Farkasnak esze ágában nem volt az iskolából kivenni a fiát. Viszont visszaköltözött Erikához, mintha valamelyik gyerek – vagy maga Erika – halálosan beteg lenne.
Mert valakinek irányítani kell a dolgokat.
Kézben tartani. Becsatornázni.
Mit szólsz, Boti ehhez a Pilinszky-vershez? Hogy tetszik neked?
Boti udvariasan és félénken felelgetett, és Kiss-Farkasnak az volt az érzése, a fia talán még azt sem gondolja, hogy a versei, amikből manapság akkora hűhót csinálnak, olyanfélék, mint amikkel tele van az irodalom tankönyve.
A minecraftos barátait pedig nem érdekelte a költészet.
– És kik ezek a minecraftos barátok? – kérdezte Kiss-Farkas.
– Orange-Eszti. Crocodilus 17. CreepyShake. Jó fejek.
– Ó! – mondta Kiss-Farkas Sándor. – De kik ezek?
Boti sem tudta. Pedig a minecraft és az anyja laptopja jelentette a kapcsolatot az igazi valósággal. Ami azt illeti, Botinak naplója vagy kéziratai sem voltak, a verseit fejben tartotta.  – Mi értelme lenne leírni azt, ami már arra sem elég jó, hogy emlékezzünk rá? – magyarázta.
Boti elhitte, hogy az ötletek áradata kitart az élete végéig. Hogy minden nap lesz jobb, lesz másik. Hogy elég reggel felébredni, és kezdődik az “áradás”.
Kiss-Farkas péntekenként felolvasóestekre vitte a fiát.
Boti a kicsit manószerű arcával, az elálló füleivel ott ült a közönség első soraiban. Udvariasan és félénken. Mint valami kis zombi, gondolta szégyenkezve az édesapja.
– Alig hiszem el! Te vagy a kis Botika? – kérdezgették öregedő költőnők a felolvasások szüneteiben.
Gyengéden a tarkóját simogatták, a fülét húzogattak, némelyek a keblükre is vonták, mintha Boti nem egy kisfiú, hanem egy rózsaszín malacka lenne.
– Istenem! Alig hiszem el!
Kérdezgették, hogy hány kiló, ki a kedvenc költője, és hogy mit álmodott tegnap. És nem jönne el, hogy néhány aranyos, kis abszurdot felolvasson a saját költői estjükön?
Az aranyos, kis abszurdok szerzője udvariasan és félénken hallgatott. Este kilenckor már rettenetes fáradt volt, az ágyába vagy a minecraftos barátai közé kívánkozott.
– Igen, igen – hajtogatta engedelmesen.
Kiss-Farkas megígérte a hölgyeknek, hogy ő lesz az, aki a fia jelenlétében majd felolvas a verseiből. Mert nem akarja a sok nyilvános szerepléssel a fiát tönkretenni. Ő még egy kisfiú, mindene a foci, a minecraft, ezt tiszteletben kell tartani.
Kiss-Farkas Sándort ezek után már senki sem hívta Kiss-Farkasnak. A nevéből kihullott a „farkas”, Kiss Sándor lett, a csodálatos és zseniális Kiss Boti édesapja. A legodaadóbb, a legigazabb apa.
Erikával eldöntötték, hogy a „körülményekre való tekintettel” felújítják a fürdőszobájukat, és vesznek egy saját laptopot Botinak. Hogy Olaszországba mennek nyaralni az „atmoszféra” miatt. Az öreg Kiss amúgy egy használt autót ajánlott fel, ha Boti eljön az ő szülővárosába, és ad egy „szép interjút” a megyei újságnak. A verseket természetesen mindig Kiss-Farkas Sándor olvasta fel, és ő nyilatkozott – Boti nevében – a megyei újságnak. A tévébe is együtt mentek, ahol Boti a szerénységével mindenkit „megigézett”.
Igen-nem. Igen-nem.  Boti soha nem felelt egyebet.
A rendes tyúkok naponta egy tojást tojnak, de Kiss-Farkas naponta két verset is ki tudott a fiából préselni, egyet reggel és egyet este.
Soha nem beszélgettek egymással, mert ami azt illeti, a zseniális Botit egy cseppet sem érdekelte a kultúra. Boti csak úgy írt verseket, mint ahogy mások futnak vagy levegőt vesznek. Az apja színházi bemutatóját ugyanolyan udvariasan ülte végig, mit a saját felolvasásait. – Olyan kis szerény a fiad, meg kell enni – mondták Kiss-Farkas kolléganői.
Megenni, megenni, megenni. Boti egyre soványabb lett, mintha az emberek a pillantásaikkal is harapnának belőle.
Kiss-Farkas Sándor csak mosolygott. Lenézte a fiát, miközben rettegett is tőle.

A szereplésekért Boti egyetlen dolgot kért, hogy szombatonként nyugodtan focizhasson a haverjaival. – Hál’ istennek! Ugyanolyan kisfiú, mint a többi – mosolygott Erika.
De Kiss-Farkas Sándor tudta, hogy ez nem igaz.
Az ő fia nem ugyanolyan, halálra sebezte ez a pályázat. Ahogy Boti kitette a lábát, Léna rákezdte, hogy a szülei úgy odavannak ezért a hólyagért, hogy már azt sem vennék észre, ha ő holtan esne össze… Aztán pár perc múlva Samu, a legkisebb kapott dührohamot, mert az apja hazaköltözésével nagy lett a felfordulás, nem talál semmit. Ó, dögöljetek meg! Dögöljetek meg mind!
Kiss-Farkas arra gondolt, hogy fiát a titokzatos Orange-Esztin, Crocodiluson, CreepyShake-en kívül senki sem szereti. De ez a gondolat ijesztő volt és értelmetlen. Erika, aki Boti „feltűnése” óta amolyan pedagógiai tekintélynek számított a neten, kifejtette, hogy itt az ideje, hogy egy nagyobb és rendesebb lakásba költözzenek.
Itt az ideje, itt az ideje, itt az ideje. Kiss-Farkas Sándor nem morfondírozhatott ezen sokáig, mert a fia hamarabb jött vissza a focipályáról: valaki beletalpalt a sípcsontjába.
– Drága kicsikém! – hajtogatta Erika. – Drága kisfiam! Hidd el, neked ez meg sem kottyan! Gyere csak, megsimizem neked!
Hogy mi kottyan meg a fiának, azon Kiss-Farkas is már sokat gondolkodott. A középső gyereke lába minden ütéstől megduzzadt és bevörösödött, mintha Boti egészen másféle anyagból lenne, mint ők négyen, a „farkasok”. És Kiss-Farkas éjszakánként érezte a falakon át, hogy a fia nem tud a kíntól aludni. De nem mert átmenni a gyerekszobába, hisz mi van, ha csak képzelődik, ha csak szeretné, hogy Boti meglakoljon a zárkózottságáért… Igaz, most sokkal sápadtabb és soványabb is, mint a múlt hónapban… És valahogy fülesebb lett, mert azok a nagy, elálló fülei mintha maguktól nőnének, miközben a gyerek lassan zsugorodik össze.
– Nem akarod, hogy valamit felolvassak, kisfiam? Nem ennél valami különlegeset vacsorára?
Nem, ma nem. És mintha minecraft sem létezne, Boti magzatpózban lehevert az ágyra, és a falvédő mintáit bámulta.
Szerdán a legnagyobb irodalmi lap hozta le Boti „tréfás abszurdjait”, illett hát elmenni a bemutatójukra.  A hét második felében Boti nem ment iskolába, hogy péntek estére friss és kipihent legyen. De a nagypapának így is csalódást okozott, olyan sápadt volt, kicsi és elgyötört. Ám ez a gyötrelem valahogy hitelessé is tette a költészetét. Akárki nem tud kilenc évesen ilyen verseket írni, ám ez a vértanúhoz hasonló, angyalszerűen sápadt kisgyerek, talán igen.
– Beletalpaltak a vádlidba? – szörnyülködött a nagymama. – Ó, kisfiam! Az ilyesmi egy rendes gyereknek meg se kottyan.
Erika nevetett. Mert aki focizik, az normális. Az pont olyan, mint a többi.  Hát, persze. Katonadolog.

Vasárnapra Boti másik lába is megfájdult, a pupillája a szenvedéstől összeszűkült, a szeme nem is acélkék volt, hanem haragos fekete. Megváltozhat valakinek kilenc éves korában a szeme színe? Kiss-Farkas nem tudta. Ahogy még mindig nem tudta, írhat-e valaki kilenc évesen ennyire jó verseket. És ha ír, akkor hogyan?
Elvitték megröntgenezni a lábát: semmi. Talán nő a gyerek, mondta a sebészorvos, ezért fájnak ennyire a végtagjai. Katonadolog, tűrni kell.
De Kiss-Farkas úgy látta, a fia az utóbbi hónapokban nem nőtt semmit, inkább összezsugorodott.
– Mint valami csúnya manó – mondta Léna elégedetten.
Kiss-Farkas tudta, hogy más orvosokat is meg kéne keresni, de készült egy bemutatóra, és neheztelt a fiára: csak duzzogj, kisfiam,  néma gyereknek az anyja sem érti…
A hét közepén az iskolaorvos telefonált, és dühöngve szidta a szülőket, akik ennyire felelőtlenül…, akik ilyen helyzetben sem…
– Milyen helyzetben? – kérdezte dadogva Kiss-Farkas.
Az iskolaorvos úgy beszélt, mintha valami katonai akcióról lenne szó.
Teljes vérkép. Kivizsgálás. Ha-la-dék-ta-la-nul.
– De nem ez a szegény kisfiú ír verseket? Hihetetlen kínokat tűrt összeszorított foggal! Tényleg különleges gyerek.

Nekem a gyerekeim az elsők, magyarázkodott Erika az onkológusnak.
A gyerekek, a gyerekek, a gyerekek! Mindent értük tettem!
Hideg, könnytelen decemberi nap volt, Kiss-Farkas nem tudott sírni, csak tántorgott. Ez nem lehet igaz! Ez abszurdum!
– Van ilyen – mondta az orvos. – A ráknak egy különösen agresszív fajtája, nem is olyan könnyű felismerni.
Kiss-Farkas este visszament a kórházba, hogy megkérdezze Botit, van-e új vers… hogy hogy érzi magát, hogy nem enne-e valami különlegeset, hogy nem akarja-e, hogy felolvasson valamit.
De nem volt semmi: a gyerek magzatpózban hevert az ágyon, a pupillája egy tűhegynyi ponttá zsugorodott.
Már egyáltalán nem válaszolt.
Többször Kiss-Farkas nem is látogatta meg. Erika maradt Botival a kórházban, ahogy az természetes, ő pedig rohant haza, hogy estére pizzát rendeljen a gyerekeknek, kezelje Samu dührohamait, felkészítse Lénát a holnapi fellépésre. Meg aztán jön a vízvezetékszerelő, mielőbb el kell dönteni, hogy lemondják-e a felújítást. Meg egyáltalán… ott a két gyerek.
– Azt mondják az orvosok – sikoltozott a telefonban egy hét múlva Erika –, hogy fel kell készülnünk a legrosszabbra! Hogy fel kell kell készülnünk! Érted ezt?
– Fel kell készülnünk – mormolta tompán Kiss-Farkas. – Ez abszurdum!
Fel kell készülnünk, fel kell készülnünk, fel kell készülnünk.
Hónapok óta először álmodott: ugyanabban a dugóban ült a hetes buszon, mint aznap, mikor Boti megnyerte a pályázat. De most csoda történt: a kocsisor hirtelen megindult, a hetes buszon káromkodó-zsörtölődő utasok egymás vállának estek.
Másnap reggel a saját facebook-profiljával (a bélyegképe egy farkas) belépett Boti rajongói oldalára.
„Ez elképzelhetetlen” – kezdte a facebook-posztját, melyben hírt adott Boti rettenetes betegségéről, miközben megemlékezett a kisfia csodájáról, a Boti elméjében kavargó csodálatosnál csodálatosabb versekről, az ő mérhetetlen bánatáról. Mióta Boti az onkológián feküdt, valahogy könnyebben ment az írás. Bőbeszédűen újra rátért a csodára, amit Boti jelentett mindannyiuknak. Hogy Boti úgy írt verseket, ahogy más táncolt vagy szökdécselt. Aztán drámai tőmondatokban taglalta  a rájuk váró, szörnyűséges veszteséget.
Megnyomta a „közzététel” gombot, aztán könnyekkel a szemében még egyszer elolvasta a posztot.
Mire felnézett, legalább ötvenen osztották meg.

(Illusztráció: Paul Klee, Igor Melnikov)

Fa tetején ül a Hold

Fa tetején ül a Hold,
Anyaarc mosolyog ki
Füst és köd alól, távol
Fűzágak hajladoznak.

Paptalan, cipruság nélkül,
„Messzünnen közelg” valaki –
Árnyalak vagy én vagyok az?
A válasz veremben csücsül.

Vágytalan, mély zsibongás reng,
Megtelik vele szív, tüdő,
E világ vétkek komája,
Farsangra gyász, feltámadás.

(Illusztráció: Christian Schloe: A Bluebird’s Song)