irodalom címkével jelölt bejegyzések

Andie-Wilkinson-Autumn3

A többi néma csend

Gyalog átmenni egy hídon.
A habokba köptem, hogy egyszer leutazzak
a Fekete-tengerig,
aztán egy trolibusz bőrébe kapaszkodni,
ahol a bordák mentén
az eső
beesik.
Néha elmosolyodom, vagy megköszönök valamit,
mert a fejemben játszódó
valószínűtlen szcenáriókban logikusan ez következne.
Nyúzni a cipőtalpat, hogy foszlása mentén
legyen panorámám.
Nyálad ízének emléke
a kávésbögrémen és a telefonon.
Ijesztő szillogizmusa a szerelemnek:
nemcsak, hanem, is.
Tébláboló kutyák az idő kerekénél, akiket
póráz híján a hangjukra fűznek föl gazdáik.
Szegény fűmagok fázós kucorgása, vagy
a hajhagymák tülekedése, egyre megy.
Végül úgyis mindkettőt
belepi a hó.

 


kép: Andie wilkinson

 

Leonora-Carrington_are-you-really-syrious-1609

Hatalom szavak nélkül (Fordított – részlet)

Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrrkkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

 arcvedos-sisak1

 

frozen_time_clock_wide_wallpaper-wide

Robotka úr hétköznapjai (részlet)

A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.

7zkC7

Lenda de Gaia

Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?

TrinityFineArt2212008T151538-507x372

A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméleténél volt, a fiáért, Don Ordonho infánsért, és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotáidban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.

Jánossy Gergely fordítása

Rákóczi István–Giampaolo Salvi szerk.: Középkori portugál irodalmi antológia. Budapest: Nemzeti Tankönyvkiadó. 1994. 124–130.

bothwell

apatheia

b. a.-nak

amikor anyai nagyanyám
egy gyergyói öregotthonban
békében vagy hangtalan
grimaszok közepette
elfelejtette
összes unokája
és gyermeke nevét
felőlünk csak úgy érdeklődött
hogy a fiúcska? hát a leányka?
– eleinte mindig
szünetet tartva kettőnk között
hogy azért anyám is érezhesse
csak a nyelve felejt.
később
amikor már a nemek
sem kötötték meg
történelemből kiszakadó
emlékezetét
csak a kicsiről
és a nagyobbikról faggatta
anyámat néha
azzal az idegenséggel
amit családja bukaresti
cselédévei hordtak szavaira.
amikor anyám
a halálhírt hozta
még befejeztem
egy meccs lábteniszt
később
bűntudatból azt hiszem
megkérdeztem
hátha kedve volna
egy kis Beatles-höz.
most
hogy a szégyen
amit kimondhatatlanul testi
halála fölött érezhettünk volna
ismét megvonja
arcának jegyeit
jólesik arra gondolnom
hogy valakinek
egy csoda folytán
ami a sclerosis multiplex
több lehettem
mint a puszta nevem
ez a kéretelen örökség.
akkor télen
már szinte teljesen kopasz volt
ő
a nagyanyám
és amikor hónapok múlva
magányát meglátogattuk
féltünk arcon csókolni
ő pedig inkább
a banánról kérdezett
hogy vittünk-e neki

 


SVBF+Crystal+Cavern+at+Sky+High+Gallery

képek: Serra Victoria Bothwell Fels

382970

Wisława Szymborska: Múzeum

Tányérok, amelyekhez nem fűződik étvágy.
Jegygyűrűk, amik viszonzatlanul maradnak
legalább háromszáz évig.

Rajongó – merre van mátkája?
Kardok – de merre haragjuk?
És a lant sem ad hangot szürkületkor.

Ínség idején az örökkévalóság felhalmoz
tízezer évnyi ősrégi dolgot.
A berozsdállt teremőr édesen szendereg
bajuszát lógatva a vitrinnek dőlve.

Fémek, agyag, és madártollak
diadalmaskodnak csendesen az idő felett.
Csak néhány egyiptomi hajtű merészel kacarászni.

A korona túlélte viselője fejét.
A kéz alulmaradt a kesztyűkkel szemben.
A cipő jobb oldali párja győzött a láb felett.

Ami engem illett, élek, amint látod.
Harc a ruhámmal továbbra is tart.
Milyen akaratos egy darab!
Mintha túl akarna élni engem!                  

                   Nagypál István fordítása

willem_van_aelst_detail