Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

reggel

Rácsokon keresztül hajnalról hajnalra vált a kék. Alighogy felemelkedem, tél közeledtével lép az Orion. Te minden hajnalban más és más. Tegnapi napomat nem emlegeted, jössz az éjszaka és kimosol. Belédlépek, minden éjjel tudlak úgy hogy elfelejtelek és hajnalra fehér emlékeztető ködfátyol marad belőled, amibe nézek amikor kinyitom a szemem, az ablakon keresztül és az égen keresztül. Az ágak sejthetőből láthatóvá kezdenek válni. Te sosem emlegeted mit csináltam tegnap. Nem érdekes. Nem kéred számon az előző pillanatot, nem kérdezel. Úgyis itt van. Kimosva, frissen, meghaltan és feltámasztottan, most csinálhatok vele valami mást. Azt mondom: szegfű! egy percben, és te a következőben nem kérdezed: hol van?, azt mondom: van kedvem fenyők közé menni, és te ma reggel nem kérdezed: hol vagyok?, nem kéred tőlem számon a tegnapi szót, a pillanatot, hogy megint mondjam, ugyanúgy szeretlek, mert sosem fogom mondani. nem kéred számon a folytatást, hogy ma mi van a tegnapi lendületemmel, amikor nekifogtam a hátnak az állványon, vagy hogy hol vannak a gondolataim.

csak jössz és kiterjedsz, és nem kérdezel semmit. úgyis itt van, vagy akárhol, ha éppen ezt akarnám, nem veszett el. te nem állsz meg. nem lehet tőled számonkérnem a macskát tegnapról aki némán jött le a kerten, soha többé ugyanaz a nyávogás, a tegnapi hajnal nincs sehol, te nem állsz meg, és nem lesz még egyszer az a pillanat, amikor Dimitrij a lépcsőfordulónál áll, nincs még egyszer kövek és pad amikor mi ott állunk és én nem tudok mondani semmit és bosszankodom magamban hogy mindig pont akkor van egy sereg ember körülötte amikor én is beszélnék vele, nem tudok társaságban beszélni, én csak egyetlen emberhez vagy teljes magányban, ami ugyanaz mintha az egész világnak mondanám, mert ez a végtelen, itt az ég alatt, nem kérhetem számon tőled a pillanatokat, jössz, elfolysz, reggel van és folyton szólsz, mindig reggel van, mindig fehér, új és új zöld és friss, mindig reggel.

reggel

játék

Most itt állok a szoba közepén és nem tudjuk mi van. Keresgélünk sifonjainkban régi helyzetek között mert lustácskák vagyunk a mostanira egy jelenetet kitalálni. pedig ez vero-vero én és te, megismételhetetlenül, mégis, téblábolunk, és keressük, hogy mit húzhatnánk rá. Én keresem a pózt, legyek mondjuk mindennapi tengő-lengő, kicsit unatkozó, kicsit spleen, és akkor kellene hozzá jazz és sárgás napfény, az a 2008–2009-es évjáratú, amilyen akkor volt januárban és karácsony előtt, nem tudom milyen szögben álltak a bolygók, ki lehetne nézni az asztrolábiumból de már elmúlt. A szoba üres, nincs jazz és nincs sárga, ez a fény fehér és északi, még nem ért össze hogy ennek a jelenetnek mi is a neve és mi is az én szerepem, nem tudom. A tiédet se, de benne vagyunk, játszani kell. Igazi mondanivalóm nincs, vagy olyan áttetsző hogy én se látom. Majd csak öt év múlva, különös, minél több rakódik rá, annál láthatóbb az áttetszősége és annál egyértelműbb. De most még nem tudok öt évvel előremenni és nem tudom mi legyen. Vagy adjam a komolyat és legyen egy csöpp drámaiság benne? egy kis meghalással? hiszen tudjuk hogy elmész és előbb-utóbb én is. Nem képletesen, semmi jelkép, egészen szószerinti emberek vagyunk, egészen limited edition, két-három hónap intervallumban, vagy ki tudja, mindenesetre intervallumban, ránkbízták aztán préseljetek belé amit tudtok. magatokat, főleg, ha belefér. itt állok és lötyög rajtam ez a perc, mint a szoknyám és lábamon a zoknim és az egész ház, minden lötyög, és ha valamihez érnél itt, akkor még mindig nem én vagyok, mert lötyög, és az igazi bőrömig még van 2-3 centi, folyton abban a pillanatban vagy amiben még nem éred el. szerelmet nem játszunk mert azt igaziból akarjuk, de még nem tudjuk milyen. te nem tudod, jobbra menj vagy balra, vigasztalnod kéne vagy meghatódnod, persze ezt is csak játékból, de hát ezek általam kitalált szerepek, mert neked megvannak a sajátjaid, a saját drámáid amelyekhez engem szereplőnek keresel, és próbálgatsz, hátha valahová beleillenék, hátha összejönne egy jelenet, mindegy, bármi, csak játsszunk együtt, egy szép jelenetet persze, ha lehet akkor már válogatnánk is a jelenetek között, de ha nem akkor beérjük azzal is ha egy összejön, csak tudnánk ki kit, csak tudnám mi van. te vagy a szternokleido, aki félrefordítod a fejed hogy kiugorjon ez a híres izom, ez egy vonal a történetben, tudod, ezt csinálták Raffaello és Delacroix a modelljeikkel és Cseh Tamás a saját nyakával, van egy szternokleido vonal, már a görögök is szerették, legalább 2700 éves, talán euripidész drámáin is látták már, dráma, dráma amikor a fej oldalt néz és a törzs előre, ez már önmagában is színház. ha nem tudod mit csinálj, mindig elfordítod a fejed, mert kell a távolság.

játék

AUM itt és most, hirtelen rájöttem mi az, amit mindig is meg akartam köszönni neked: a távolságot. sosem lépted át és én sem fogom sosem. ebben a dimenzióban, az időben ahol most vagyunk, mintha nem lennének terek, minden mindenben egy rekeszben és rekeszben és az is egy rekeszben, és veled nincsenek rekeszek, csak tér. távolságot adtál: időt adtál. teret adtál! köszönöm, sosem fogok közel lépni hozzád. amivel érintelek, a létezés. az én kezem átnyúl a falakon, azzal ahogyan itt mozgok az egész egy kicsit másképp rezeg és ez feltétlenül elér. rajzoltál nekem, nem is tudtad mit, de akkor már lerajzoltad a jelenetet amiben most vagyunk. hogy ki kicsoda, nem lehet tudni, én azt hiszem, a szerepek változnak, ahogyan egy színes reflektor sorra vetíti ránk a drámaibb és meghittebb színeket, a hideg és meleg tónusokat, teljes körkép. per pillanat a rajzon egy guggoló harcos, kezét kinyújtja, a kéz fekete, egy másik anyagból lehet, vagy átnyúlt épp valamin és ott megváltozott. Te vagy vagy én vagyok, mindegy. És távolabb alszik valaki, kinyúlt test, a lábai látszanak, ez az a másik tér ahová a kéz hirtelen átnyúl? Nádak között. Valaki alszik és valaki keres. Valami történik. Állunk a szobában, még nem telt el a pillanat és még mindig nem tudod, mi legyen a félrefordult fejből. Egy séta, talán, közös megoldás, halasztás amíg megjön a jelenet további része. Három hónapja indultunk és még egy szóig sem jutottunk el. kísérletezünk.

Vajon, kérdezem a háttérből, mert most  a bőröm a színfal, vajon ezek a mi jeleneteink? honnan vannak bennünk a képek amelyekről azt hisszük hogy le kellene őket játszanunk? és amikor állok az ajtódban kezemben egy marok mirhával akkor feláldozod a pillanatot annak hogy megőrizd a távolságot és sikerüljön egy jelenet, amiről nem tudod mi az? hogy megőrizd a maszkot hogy komoly és hogy tudó vagy, hogy józan és hogy nem tévedtél el, hogy világosan látsz és még mindig tudod hol vagyunk, éppen miben. Egy pózt, egy pozíciót, ami képként benned van, még nem játszottad el, és sietsz játszani – érdekel még ez? ez amiről nem tudjuk mi ez? nem élhetjük meg ezt a pillanatot mert regisztráltuk magunkban az előzeteseket amelyeknek szerintünk meg kellene előzniük ahhoz hogy megélhessük és még nem következett el, mert mielőtt kimosnám a ruhát el kell menjek és vissza kell jöjjek, gondolom, és gondolod hogy most délután kellene legyen és nem délelőtt, vagy esni kellene a hónak vagy nem kellene esni, és ha nem esik akkor ez egy másik jelenet, nem az, ami most van és most szaladunk előle, keressük, amit meg tudnánk élni. Itt vagyok és szétmállik kezeim között. Siess, siess, siess mert a pillanatot nem tudom tartani. Tíz, húsz száz akárhány év múlva az örökkévalóságban rájössz, vagy akár már holnap, hogy mi is volt ma és mit kellett volna tenni. De most nem tudod. Mi lenne ha nem lenne semmi? ha nem lenne jelenet? mondd, mersz zuhanni? mersz beesni ebbe a pillanatba? mit mersz? mersz rájönni hogy zuhanunk, hogy már esünk és nincs talaj, hogy itt vagyunk a végtelenben? egy nix, egy köd, útjelző táblákkal a semmi felé

felkel a nap. Amianthosz, Ciprus

(Illusztráció: Varga Borbála: reggel; játék; felkel a nap, Amianthosz, Ciprus)

Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár egy fém tartóban, színes pöttyök, kézzel festve, az üveg egyenetlen. Nincs két egyforma, a sárga mintásnak kicsit vékonyabb a széle, jobb lesz óvatosnak lenni.

Nagyapám temetése után hoztam el őket, mondhatnám, még sírba sem tették, de nem volt sír, nagyanyám nem akarta a hideg földben hagyni. Karácsony után halt meg, ilyenek ezek az öregek, egy bizonyos kor után nem bírják a telet. Amikor a vízsugarak elindultak, és a mélybe rántották a hamvakat, a közeli diófán megszólalt egy madár. Az egyik unokaöcsém szivárványt látott. Mindenki máshogy emlékezik.

Egy zöld, egy kék, egy sárga, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Hat kis pohár, nagyapám sosem ivott belőlük, még ünnepnapokon sem. Ha fröccs van, béke van, mondogatta. Hogy akkor mégis minek tartották, eszembe sem jutott megkérdezni. A nagyszülők egyik legnagyobb hibája, hogy korán mennek el, mire fel tudnám tenni a kérdéseket, már nincs kinek. Például a háborúról, ugye, papa? Hogy is volt, amikor elvittek, és csak évekkel később jöttél vissza? Hideg volt? Féltél? Tudtad, hogy egyszer még hazajössz? Ha igen, honnan? Sosem akartad feladni? Biztosan nem, ugye, papa? Emlékszel, mit mondtál, amikor lefutottam azt a versenyt, pedig mennyire utáltam? Ez az én unokám, sosem adja fel!

Egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Nem én törtem el a sárgát, papa, teljesen biztos. Anya volt az, láttam, virágot akart bele tenni, kertben szedett kis kék nefelejcset, a tavaszi elsőket, nem sokkal a születésnapod után. Pedig mondtam neki, hogy a sárgával vigyázzon, annak vékonyabb a széle. Nem baj, vázának pont jó lesz, nevetett mindentudóan, aztán eltörte. Egy hétig nem beszéltünk.

Onnantól kezdve senki nem nyúlhatott hozzájuk, még anya sem, sőt leginkább ő nem. A vendégek műanyag pohárból itták a rövidet, vagy viszkisből, mit bántam én. Takarítás előtt elcsomagoltam, dupla réteg papír, ahogy dukál, hősiesen szembenézve annak az egynek a hiányával. Ugyan már, mit tudtam akkor a hiányról?!

A következő költözéskor még megvoltak, egy zöld, egy kék, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. Átvészelték a dobozokat, az ide-oda szállítást, hogy mi lesz, hogy lesz, és hogy lesz-e egyáltalán valahogy. Talán pont a polc miatt választottam ezt a lakást, masszív tölgy, szép széles, két sorban is elférnek egymás mögött a tányérok, poharak, pont úgy, ahogy abban a régi zöld szekrényben, elől a hétköznapiak, hátul az ünneplősek. Ez az én unokám, sosem adja fel!, hallottam újra a szavait az éjszakai csendben. A dobozok kiürítve, mindenki alszik. Én csak ünnepelni akartam, papa, az is olyan nagy baj? Tudom, fáradt voltam, nem kellett volna, különben is, ökör iszik magában.

Egy zöld, egy piros, egy fehér, egy narancssárga. És egy kék színű hiány. Talán nem túl nagy ár egy új életért.

A The Concise Oxford Dictionary első kiadása 1911-ben készült el, a jelenleg érvényes tizenkettedik pedig a centenáriuma évében, 2011-ben jelent meg. A „concise” azt jelenti, hogy tömör vagy tömörített, így az utolsó változat például csak 1728 oldalra rúg, szemben a teljes oxfordi angolszótár több mint huszonegyezrével. Az első kiadás érdekessége, hogy megjelenésekor már magában foglalta az S-Z-ig tartó részt, miközben a „nagytestvére” még el sem jutott addig a szakaszig.

Jómagam egy negyedik kiadással rendelkezem 1951-ből, amely bő 1500 lapon magyarázza a különböző angol szavak, kifejezések értelmét. Hogy pontosan hogy jutottam hozzá, az most nem érdekes, de a címoldalon fölül látható egy nehezen olvasható név – talán Schorosch vagy Schorsch, illetve ugyanazzal a folyóírással a „Summer 1954 / 22. 7. / in St. Peter’s Hall / Oxford” felirat. Az utolsó oldalon pedig egyetlen, még érdekesebb sor: Island of Iona. Ezt, már amennyire laikusként meg tudom ítélni, egy másik ember írta, ellentétben az előzővel golyóstollal.

Iona szigete, skót-gael nyelven Ì Chaluim Chille, egy alig tíz négyzetkilométeres földdarab nem messze Skócia partjaitól északnyugatra. Arról nevezetes, hogy 563-ban Szent Kolumba kolostort alapított rajta, és innen indult el társaival megtéríteni az akkor még pogány skótokat. Később jelentős temetkezési hely lett az ország uralkodói számára, többek között itt nyugszik a Shakespeare által ismertté tett Macbeth, a „Vörös király” is. De hagyjuk az ilyen ódon történeteket, hisz e szótárral kapcsolatban léteznek sokkal izgalmasabb legendák is.

Azt beszélik, hogy az 1911-es kiadásban még megtalálható néhány olyan szó, amelyeket a későbbiekből eltüntettek. Az én példányom 1072. oldalának jobboldali oszlopában például a row’lock (evezővilla) és a Rox’burghe (egy különleges könyvkötési módszer elnevezése) szavak után rögtön a roy’al (különböző, királyhoz, uralkodóhoz kötődő fogalmak) szócikk következik. Kissé különös, hogy a roxb… után azonnal a roy…-ra ugrik a könyv, érzésem szerint itt kimaradt néhány szó.

Ami nekem rögtön kiszúrta a szememet, az a roxolánok hiánya. Erről a szarmaták szövetségébe tartozó törzsről már Sztrabón is megemlékezett, és az i.e.-i 3. századtól az i.sz.-i 4. századig létező népcsoportot biztosan nem hagyták volna ki egy ilyen rangos műből. Vagy ott van Roxelana szultána, I. Nagy Szulejmán rutén származású felesége, tulajdonképpen társuralkodója, aki letette az alapjait az oszmán történelmet százharminc évig meghatározó „nők szultanátusa” nevű időszaknak. Gerardo Roxas y Arroyo, a Fülöp-szigetek ötödik elnökének édesapja is megérdemelt volna néhány sort.

Kutakodásom alapján nagyjából sikerült felfejtenem a hiányzó elemek legvalószínűbb okát. Meglepő módon a kulcsot a már említett Rox’burghe könyvkötészeti eljárás, pontosabban az azonos nevű hercegség adja, ahol kifejlesztették. Történt ugyanis, hogy amikor Anna királynő 1707-ben megalapította e címet, John Ker, Roxburghe első hercege titokban segítségére volt egy titkos szerelmi lak kialakításában birtokán, ahol a királynő rendszeresen hódolhatott leszbikus hajlamainak. A herceg által felajánlott kastélyt Roxfortnak hívták.

Amikor Henry John Innes-Ker, Roxburghe nyolcadik hercege kezébe vette a COD első kiadását, és meglátta, hogy a Roxfortról szóló szócikkbe rengeteg olyan intim, sőt kifejezetten illetlen részlet is bekerült, ami méltatlan mind szegény királynőhöz, aki tizenhét gyermeket szült a hazának, bár egyik sem érte meg a felnőttkort, mind egy olyan ősi nemesi családhoz, mint az övé, irdatlan haragra gerjedt. Minden tekintélyét és befolyását latba vetette, hogy a következő verziókból eltűnjön e kifogásolható tartalom, a tördelő viszont csak úgy tudott eleget tenni a kérésnek, hogy még egyéb szavak is száműzetésre kerültek. Ezek hagyományőrzésből azóta sem kerültek vissza, és nem is fognak.