irodalom címkével jelölt bejegyzések

unnamed

Herta Müller: Itt nálunk, Németországban

 

Miután megérkeztem Romániából, rögtön az első napokban meghívtak vacsorára. Amikor beléptem a házigazda konyhájába, ott éppen bárányhús volt a sütőben. Életemben először láttam kivilágított, üvegajtós sütőt. Nem bírtam elfordítani róla a tekintetemet, a fény kitette a nézésnek a húst. A forróságtól képződő hólyagocskák ide-oda mászkáltak rajta, lélegeztek, felfakadtak. Úgy néztem azt a barnán csillogó húst, mint a színes tévében a természetfilmeket: fülledt, nyirkos napfényben áll a táj, és a báránykőzeteket üveges testű állatok lakják be. A házigazda kinyitotta az üvegajtót, és azt mondta, miközben megforgatta a húsdarabokat: „Canetti, ő is Romániából származik.” Azt mondtam: „Nem, Bulgáriából.” Azt mondta: „Ó, igen, az országokat mindig összekeverem, de a fővárosokat ismerem: Bulgária – Szófia, Románia – Budapest.” Azt mondtam: „Budapest Magyarországon van, Románia fővárosa Bukarest.” Ahogy a húst forgatta a villa horgaival, a filmemben olyan volt, mintha egy folyami rák váratlanul átrendezné a tájat. És az volt az érzésem, hogy csak azért történt tévedés a fejében, mert a serpenyőben összekeverte a húsdarabokat. Visszacsukta az üvegajtót, és azt mondta: „Remélem, ízleni fog, ettél már bárányt?” „Romániában sok bárányhúst esznek”, biztosítottam, „a román Nibelung-ének, vagyis a nemzeti eposz nyájakról és pásztorokról szól.” „Nagyon vicces”, mondta erre ő. És kijavítottam: „Nem, egyáltalán nem vicces, becsapásról, csalásról szól, és a félelemben való teljes elhagyatottságról és fájdalomról és halálról.”

         Az anyanyelvem német. Kezdettől fogva minden egyes szót értettem Németországban. Csupa régóta és alaposan ismert szó vett körül – és számtalan mondat értleme mégis ellentmondásos maradt. Nem tudtam előre felmérni a helyzetet, amelyben elhangzottak, sem a szándékot, ami mögöttük állt. Félrevezettek az ilyen faragatlan mondatok, mint hogy „Nagyon vicces”, végső következtetésekként értelmeztem őket. Nem fogtam fel, hogy nem jelentenek egyebet mellékes sóhajtásnál, és semmi tartalmat nem közölnek, hanem csak azt: „Vagy úgy”, „Aha”. Egész mondatoknak vettem őket, azt gondoltam, hogy a „vicces” továbbra is a „szomorú” ellentéte. Minden elhangzott szóban, így hittem, ott kell lennie egy kijelentésnek, máskülönben miért is mondanák ki. Csak a beszédet és a hallgatást ismertem, a tartalom nélküli, elmondott hallgatás közjátékát nem.

         Kétszer virágot vásároltam, ugyanabban az üzletben. Az eladó, egy ötvenes nő, megtartott engem az emlékezetében az első alkalomtól a másodikig. Jutalmul azért, hogy visszatértem, kikereste nekem a vederből a legszebb oroszlánszájat, aztán habozott egy kicsit, és megkérdezte: „Hová valósi, maga ugye francia?” Mivel nem szeretem a „hová valósi” kifejezést, én is haboztam, és hallgatás csüngött közöttünk, mielőtt azt mondtam: „Nem, Romániából jövök.” Azt felelte: „Na, semmi baj, hát nincsen abban semmi”, mosolygott, mintha hirtelen rátört volna a fogfájás. Jóságosan hangzott, mintha azt mondta volna: bárkivel előfordulhat, ez igazán csak egy aprócska hiba. És nem emelte fel többet a tekintetét, csak a becsomagolt csokorra nézett. Kínosan érezte magát: túlértékelt engem. Már akkor, amikor „oroszlánszájat” kértem, kénytelen voltam arra gondolni: „Azon a német nyelven, amit magammal hoztam, Romániában ezeknek a virágoknak békaszáj a nevük, és az otthoni nyelvjárásban, a falumban egyenesen karattyoló virágnak hívják őket, vagyis ugyanúgy nevezik, mint a békák énekét. Az oroszlánok és a békák közötti különbség nem is lehetne nagyobb (habár az állatok egymáshoz hasonlítgatása igencsak félrevezető). A németországi német oroszlánszáj groteszk módon túlértékelt békaszáj vagy karattyoló virág.” Egy néhány perccel később pontosan ugyanígy értékeltek túl engem is.

         Hányszor és hányszor kellett Németországban válaszolnom arra a kérdésre, hogy honnan jövök. Az újságárusnál, a varrónőnél, a cipésznél vagy a péknél, a gyógyszertárban. Bemegyek, köszönök, megmondom, hogy mire van szükségem, az eladók kiszolgálnak, megmondják az árat – és aztán egy üres korty levegő után: „Honnan jön?” Két mozdulat között – leteszem a pultra a pénzt, elveszem a visszajárót – azt mondom: „Romániából.” Persze a cipőről vagy a ruháról is kell néhány szót váltani: hogy mit kell kijavítani, megigazítani, milyen legyen az új talp, hogyan alakítsák a holmik szabását és hogyan ne. Amíg tehát tisztázzuk a kívánságokat és a feladatokat, több mondatot is elmondok egymás után. Ezzel búcsúznak tőlem: „Ahhoz képest már elég jól beszél németül.” Ezt nem akarom annyiban hagyni, és nem tudok semmit hozzáfűzni. A dobhártyám lüktetésén érzem, ahogy ver a szívem, annyira feltűnés nélkül és gyorsan akarok az utcára érni, hogy biztosan feltűnést keltek, mert az ajtónál mindent fordítva csinálok: ha tolni kell, meghúzom a kilincset, ha húzni kell, nekimegyek. Láthatatlanul akarok eltűnni, és rögtön én vagyok a nap balfácánja. Ráadásul a varrónő és a cipész ajtajára csengő is van akasztva, ami kihangosítja a zavarodottságomat. A szívdobogásom végigénekel az egész műhelyen, mielőtt végre kint vagyok. Hatalmi csengettyű. Sokszor más kliensek is vannak ott, akik a fejüket egy kicsit ferdén tartják, és bámulnak.

         Közvetlenül azután, az utcán járva elképzelem, hogy milyen lenne, ha mindenkinek, aki előttem és utánam betér egy-egy üzletbe, el kellene mondania, hogy honnan jön. Helységneveket pörgetek végig a fejemben, és hozzájuk rímeket keresek: „Jó napot. Van köhögés elleni szirup? A lakónegyedem Lurup. Jó napot. Kérek szépen egy doboz aszpirint. Csak ezért hagytam el Schwerint. Jó napot. Szükségem volna két üveg borra, anélkül nem megyek vissza Padebornba. Kéne két borotvapenge, nem lehet kapni otthon, Kemptenben.” Vagy elköszönéskor: „Viszontlátásra, még találkozunk néha, a városom Bréma.” Megnevettetem magam, és tudom: először is túl későn nevetek, másrészt pedig a saját rovásomra, mert ez a rímfonadék senkinek sem árt, és nekem következő alkalommal nem használ. Zenélek magamnak, az ajtó csengőjének hangja ellen, de ettől még nem lesz vastagabb a bőröm. Pedig olyan szükségem volna rá, mint a cipőmnek az új talpra.

         Hány és hány mondat kezdődik így, már lassan tizenkét éve: „Itt nálunk, Németországban…” Legeslegszívesebben védekező állásba vonulnék, aztán mégis összeszedem magam, és azt mondom: „De hát én is itt vagyok, itt, maguknál.” Hitetlenkedő tekintet, nagyra nyílt szempár, aztán megismétlik, látszólag visszafogottabban: „De itt Németországban nem úgy mondják, hogy Bretzel [perec], hanem úgy, hogy Breezel. Az első e-t el kell nyújtani, a másodikat meg lenyelni, érti. Végül is nem annyira fontos, de most már tudja.” Azután mosoly következik, amiről azt hiszem, annyit jelent: „Nem akartam én rosszat.” De rögtön utána jön is, kérdező hangszínben ez a mondat: „Minden rendben?” Bólintok és felülmúlok minden elvárást, amikor azt válaszolom: „Laugenbrezel.” És az eladó azt mondja: „Remek [toll].” Még mosolyog egyet, amikor a következő vevő egy Junggesellenbrotot [’agglegény-kenyér’] kér. Már a mozgólépcsőn vagyok, amikor a toll szó átoson a fejemen. Én ennek a szónak egészen más értelmeit ismerem: Tollwut [veszettség, dühöngő őrület], Tollkirsche [nadragulya], Tollhaus [őrültekháza], Atoll [korallzátony], tollkühn [vakmerő]. A toll hangzik fel a toleranciában is, sőt még abban a szóban is, hogy Ajatollah. Ezek közül a szavak közül szinte mindenik olyan hosszú, mint a Laugenbrezel. Vajon mindeniket fel kellett volna mondanom az eladónak, mint a leckét? Vagy van ez a kenyérreklám a metróban: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Paech-Brot kaut.” [A menyasszony nem mond nemet, még elrág hamar egy Paech-kenyeret. Pech = baj, balszerencse]. Vajon meg kellett volna mondanom az eladónak, hogy mennyire tetszik nekem ez a bajkenyér? Hogy ez a bajkenyér a legtömörebben foglalja össze mindazt, amit az emberekkel a diktatúrákban művelnek. Hogy milyen gyakran mondta nekem kihallgatásokon a titkosszolgálat embere: el ne felejtsem, hogy én bizony román kenyeret eszem. Akkor még igazán sejtelmem sem volt róla, hogyan lehetne egyetlen szóval megnevezni azt a kínzást, amivel engem gyötört. Csak a berlini metró kenyérreklámja árulta el a bajkenyérrel a találó szót az idegek szétroncsolására. Elcsodálkoztam, mert ez a mondat: „Megettem a bajkenyeremet” annyira megdöbbentően világos, mint Semprun mondata: „Az otthon az, amit beszélnek.” A mondat olyannyira alkalmas a diktatúra leírására, hogy szinte azt lehetne mondani: „Minthogy Semprun megette a maga bajkenyerét, pontosan tudja, hogy nem a nyelv az otthon, hanem az, amit beszélnek.”

         És mit beszélnek? Amikor összefutok a szomszédasszonnyal a postaládánál, együtt megyünk felfelé a lépcsőn, és ő közben elmeséli, hogy egyetlen éjszaka sem tudja kipihenni magát, mert a hároméves gyereke hajnali kettő és három között kezében egy plüssbáránnyal az ágyához megy, és játszani akar. „Ez kész terror”, teszi hozzá, „a román titkosszolgálat sem találhatott volna ki ennél szörnyűbbet.” Foglalkozására nézve történész. El kell-e neki mondjam, hogy a román titkosszolgálat nem plüssjátékokkal akart velem játszani.

         Mindezek a példaként felsorolt esetek folyamatosan történnek, ezek a mindennapok. A politikában is és az irodalom intézményes-kereskedelmi hátterében is. Rüttgers úrnak is megvan a maga rímecskéje: „Kinder statt Inder.” [Gyerekeket indiaiak helyett.] Ezzel Schröder úr rímére válaszol. Mert Schröder úr azt akarja, hogy az indiaiak gyorsan idejöjjenek, aztán három-négy év múlva szedjék a sátorfájukat. Végül is a kibérelt kocsit is kölcsönveszik, megfizetik, aztán bizonyos idő múlva visszaadják, ha az embernek megvan a saját, új autója. Német szempontból minden indiainak legalábbis nemesi rangra emelve kell éreznie magát, ha Németországnak szüksége van rá. Egy indiai, a németországi tartózkodása által megnemesítve, három év múlva hazautazik, vegyes élményekkel: elismerés az irodában, és magyarázatok a pékségben, ha „itt nálunk, Németországban” nem ejti ki helyesen a Brezel szó kétféle e hangját. És hozzá esetleg valamivel hevesebb szívdobogás, kései órákban a városok aluljáróiban és a villamosokon, vagy fényes nappal az autópályák benzinkútjainál, a hegyekben, a tavaknál és azonkívül is mindenfelé, ahol egy indiai bármikor a német skinheadek prédájává válhat.

  Rüttgens úr rímel Schröder úr ellen, aki hívogatja a vendégmunkásokat, noha Schröder úr világosan megmondta, hogy mikor csukják össze a vendégek számára előszedett sportágyat. De Rüttgers úr tudja: Németországban már láttunk elég elrettentő példát. A vendégmunkásoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy munkaidejükön kívül is – amikor igazán le lehetne róluk mondani – még mindig itt vannak. Dolgozni hívjuk ide őket, és közben még élnek is. És aztán mindenféle hosszú távú tevékenységekbe bonyolódnak, háztartásuk és családjuk lesz, itt maradnak, gyerekeik születnek. És azok is indiaiak, ha nem egészen, akkor félig. Tovább tart, mint egy élet, több generáció idejébe telik, amíg megtanulják tisztességesen kiejteni a két e hangot a Brezel szóban (az elsőt megnyújtani, a másodikat lenyelni). A törökökkel már végigcsináltuk egyszer. És a politikusok szüntelen integráció-könyörgései ellenére Németország a mai napig nem hajlandó elismeri az országban a török kisebbséget. A törökök neve, évek hosszú sora után is: „Ausländer” [külföldiek]. És a kegyesebb német nyelvváltozatban, ami nagy udvariasságában a nyelvébe harap: „Mitbürger” [társpolgárok]. Úgy hangzik ez, mint a kordában tartott elutasítás a térbeli hovatartozás felé. A „Mitbürger” szó anatómiáját még régebbről ismerem. A román állam a magyar, német, szerb kisebbségeket, amelyek már évszázadok óta (egyes vidékeken pedig már jóval a románok előtt) azon a helyen éltek, „a velünk együtt lakó nemzetiségeknek” [naţionalităţi conlocuitoare] nevezte. Mint a románokon kívül mindenki, én is a német kisebbséghez tartozó voltam és maradtam: a románok hazájában született vendég – a háromszáz év ellenére, ami azóta telt el, hogy a családomat odatelepítették. A titkosszolgálat embere a kihallgatáson emlékeztetett arra, hogy román kenyeret eszem, és ez cinikus volt. Mert a családomnak földjei voltak, nagyapám gabonakereskedő volt, akit megfosztott a tulajdonától az az állam, amelynek a nevében engem kihallgattak. Azért ettem tehát román kenyeret, mert a családomat az állam törvényeinek értelmében kirabolták, hogy „együttlakóként” a román vendégszeretet játékszerévé váljon. Háromszáz év után még mindig vendégnek lenni – meg kell hagyni, ez szép teljesítmény Románia részéről. Még az is megtörténhet, hogy Németországnak ez a törökökkel mindenféle szocialista fortély nélkül is sikerülni fog.

         A Németországban élő törökök példáját véve alapul, az indiaiakat illetően már ma is elmondható: Németországnak nagyon jól fognának a virtuális indiaiak, ez a szó manapság úgyis olyan modernnek számít. Egy japán cég gyárthatna mondjuk tamagocsi-indiaiakat, és kiszállíthatná őket egy nagy kartondobozban. A használati útmutatóban ez állna: „A munkájuk elvégzése után nem is léteznek; a szolgálati idő lejárta után meg kell etetni, és hűvös fiókokban kell tárolni őket. Türelmetlenül várják a következő munkanapot. Családi élettől nem kell tartani.

         Németország 1945 óta – és az újraegyesítés után még nagyobb erőfeszítéssel – dolgozik a saját „normalitásán”. Ezt egyrészt abban keresik, ahogyan a nemzetszocializmus katasztrófájához az „utána születettek” viszonyulnak – vagyis azon a területen, ahol az egyetlen normalitás abban áll, hogy soha nem lesz normalitássá. Másrészt pedig abban a vágyban, hogy a kelet- és nyugatnémetek egyenlőek legyenek. Gyorsan, gyorsan normalitást, csak a szocialista diktatúra következményeiről ne kelljen beszélni. Kelet-Németország viszont más marad, a negyven évig tartó korlátozások és megalázások nyomai nem fognak eltűnni akkor sem, ha az utolsó falusi utcát is újraaszfaltozzák. Normálissá válhatna ehelyett, hogy az itteni németek a hozzájuk érkező, más akcentussal beszélő embereknek nem mondják folyton: „Itt nálunk, Németországban.” Normálissá válhatna, hogy ennek az idegen akcentussal beszélő embernek ne kelljen aszpirinvásárlás közben elmondania, honnan jön, és a pékségben ne kelljen a megnyújtott és a lenyelt e hangokat gyakorolnia. Mint minden politikus, Rüttgers úr is a külföldiek integrációjáról beszél (persze a rímjein kívül). Szándékában támogatandó, nagyon csábít a gondolat, hogy javaslatot tegyek neki egy olyan integrációs programra, amely egyetlen mondatból áll: „Az idegen akcentus integrációja a német perecbe.” A program egészen konkrét volna. Elég sok embert ismerek, aki Rüttgers úrnak először hinné el, hogy azt, amit mond, meg is akarja tenni.

         Az irodalom intézményes-kereskedelmi háttere is a normalitáson fáradozik. Egyes irodalomkritikusok legnagyobb álma az össznémet regény, amelyben végre a nagy egész volna benne, pontra téve, és nem pusztán a kicsi, a perifériára szorult, a kirekesztett, mint eddig. Foggal-körömmel ragaszkodnak a jelenhez, csak ezt akarják és semmi mást. A német témák esetében a jelen szerencsére nagyon rugalmas, évtizedekre visszanyúlik. Az olyan regényekben, amelyek a múltban távolabbi német eseményekkel foglalkoznak (a háború utáni időszak, az ötvenes évek gazdasági fellendülése, a 68-as év) soha nem kifogásolják, hogy túl régi dolgokat tematizálnának – mégpedig azért, mert kétféle összetartozást is garantálnak: az akkorit, amit felidéznek, és amelybe ma az olvasó újra és szívesen belekapaszkodik. De ha valaki, mint például én magam, egy másik országból jön, és németül ír, de nem erről, hanem a másik országról, akkor a kritikusok szemében a tizenkét évvel ezelőtt történtek már tíz éve a múlthoz tartoznak. Ezt minden könyvem kapcsán megtapasztalom: a német irodalomkritikusok ugyan valamivel bonyolultabban fogalmaznak a német perec- és aszpirinárusoknál, de az óhajaik és elvárásaik ugyanabba az irányba mutatnak. Ők is azt akarják, hogy megláthassák végre az itteni akcentust a könyveimben. Azt tanácsolják nekem, hogy hagyjam már abba a múlttal való szöszmötölést, és írjak végre Németországról. Mint a legtöbb ember ebben az országban, ők is úgy gondolják, hogy nem kell más, csak a jelennel elég alaposan foglalkozni ahhoz, hogy a múltat eltöröljük, és elég a német kenyérre nézni evés közben, hogy a bajkenyeret elfelejtsük. Nekem őszintén semmi kifogásom sem volna az ellen, ha ez a recept beválna. De nem válik be. A tapasztalatom szerint ez fordítva van. Minél jobban figyelek Németországra, annál szorosabban fűződik össze a jelen a múlttal. Nincs más választásom, amikor az íróasztalomnál ülök, nem vagyok a cipészműhelyben. Néha hangosan szeretném feltenni a kérdést: Hallottak már valaha a sérülésekről? Romániából már régen eljöttem. De nem szakadtam el attól a problémától, hogy a diktatúrák az embereket szándékosan és eltervezetten megkárosítják – és a diktatúrák maradványai lépten-nyomon felvillannak. Ez a téma engem nem hagy nyugodni, akkor sem, ha a keletnémeteknek már semmi hozzáfűznivalójuk nincs, a nyugatnémetek pedig már hallani sem akarnak róla. Az írásban ott kell maradnom, ahol belsőleg leginkább meg vagyok sebezve – különben egyáltalán nem is kellene írnom. És azonkívül ott egészen összhangban érzem magam a német kenyérreklámmal: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Pech-Brot kaut.”

         P.S.: A Pech-Brot a reklámban ae-vel volt írva. De ahogy a virágárusnő is mondta: „hát nincsen abban semmi.”

András Orsolya fordítása

 

 

Müller, Herta: Bei uns in Deutschland. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 176-185.

 

A szöveg 2000-ben készült, előadásként hangzott el Frankfurtban, a Römerberggespräche című nyilvános vitasorozat részeként.

Amaral-2

Nichita Stănescu költeményei

NOCTURNA

Mi történhetett
azzal az óriási ábrázattal,
amely a földet megérintve
a fákat hagyta hátra
sebhelynek,
a rókákat és nyulakat könnycseppnek
s az csillagos ég keserűségét
Hohó,
mi történhetett
végtére is azzal az óriási ábrázattal!

 

GONDOLAT

Szív,
légy oly egyszerű, mint a halál!
Az egyszerű dolgokat nem lehet bizonyítani,
és annyi itt a halott…

 

VERS

Mondd, ha egyszer elkapnálak,
és megcsókolnám talpadat,
ugye utána sántikálnál egy picit,
attól félve, hogy szétzúzod a csókom?

 

 Kovács Kinga Tünde

 

 

Eliot-Lee-Hazel_web15

távolodó

minden ami ezután következik
az csak a csönd játékában
                képződhet meg
 
csak a zaj recsegése
a szavak belevacakolása a nyelvbe
ahogy                   szétfeszíti a
rácsokat mint állkapcsot
                mint felleget
és most
                szorít
                       úgy szorít ahogy
     tartani sem bírod
                tartani sem szabad
                                tartani sem lehet ezt
mert ránk záródik akkor
a tér és a félelemben csak
                macskák születnek
csak tülkölés és manőverezés
most hova még
                ha az utcák is bevizelnek
mint én is néha
de legalább meleg
                             ugye
                                  meleg
                egy darabig
      mint a szó
 
mert ennyi marad ma belőled
csak a kertből kiásott földet viszed
                haza a táskában
fogkefe és selyemzsinór
        szabad a csonk
 
  ez nem az a taszítás
     ez nem az a vonzás
        ez nem az a szuszogás
     ez nem az a tagadás
 
 most hova menjünk
  ha a küszöböt elvitték
   és nincs amin átlépni
       pedig nem hazamenni hanem
                               átlépni akartunk
és akárhány testet jártunk körül
 mindig                               a szív a legkisebb
   de a májat sem szabad kifeledni
                hallod
                    ugye
                        hallod
                mert én nem igazán
      de majd elmeséled nekem jó
        el kell mesélned mert ha már te sem
           akkor én ki vagyok nélküled
   ha csak tükrök árulásában kell élnem
         bár ha így már az is élet
el se néz se előre             se hátra
                de kivezet
 
                ugye elmeséled majd az utat
    elmeséled és lerajzolod és ha majd szó se lesz
                és vers se lesz és kép se lesz és festék se lesz
   akkor is elmeséled és lerajzolod
                               a nyelvedbe a nyáladdal
                                               a húsodba a körmöddel
                                                               vagy az én húsomba
 
                de én nem lehetek műalkotás
                                               nem vagyok műalkotás
                                                                              és akkor hova menjek
 
és most mondhatnám hogy én csak úgyis
                úgyis csak ledarállak
                               ez viszont nem vezet sehova
és azt hiszed hogy jobb neked ha én is itt
     és azt hiszed hogy jobb nekem ha te is itt
de én nem vagyok hangok de nem vagyok csend sem
                én a hangok hiánya vagyok
én nem vagyok színek de nem vagyok árnyalat sem
                én a fények hiánya vagyok
                én a galambok tolláról lehulló
                                               atkák zizegéséből
                                                               maradtam itt neked
                csak te hiszed hogy közöm van még a madarakhoz
és nem mondhatom neked hogy
                itt én öntöttem ki a sarat a földre
                                               és beárnyékolt mindent
                               és nem volt mit együnk
                                               mert én kiöntöttem a sarat
és nem mondhatom neked hogy
                én zártam befőttesüvegbe a szavaid
                                               és megpenészedett minden
                               és azt hitted nem értelek
                                               mert én elzártam a szavakat
de attól még elzártam mindent és
                               kiöntöttem csak ezt
                                               nem akarom hogy tudd
ahogy én sem tudom hogy például miért szállnak együtt a madarak
                és hogy a galambok miért nem mennek a többiekkel
hogy gyengék vagy csak nem elég kitartóak
                               de nem számit mert most itt futok én is vaktában
                                                               hogy zárjak és öntsek
 
                de én csak a galambokról tudok
                               de hát őket mindenki gyűlöli a főtéren
                                               még én is és akkor most
 
hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem rajzolsz
                                               vagy te rajzolnál
                               de én nem értek a rajzokhoz
                                       mert hozzám nem ér el a fény
és hogy mondjam hogy mi vagyok
                               ha te nem mesélsz
                                               vagyis mesélnél
                               de elzártam a szavaid sárba
                                               öntöttem ki a szét a szavakat
                                                                              és össze              
                                                               és akkor most hogy érjen el
                                               hozzám a hang mert
                                                               az én hangom csak zajban él
 
                                nincsen sár
                nincsenek szárnyak
                                                               csak hovatovább
 
                az éjszaka pattanásai hunyorognak
               
                                én pedig lassan már
                                               egyáltalán nem tudok
 
                                                       belelátni
                               a susogásaid illatába
               
                csak saját magamnak ülök
                                                               háttal



(kép: Eliot Lee Hazel)

 

fruit basket art photo 026

Úszómester néhány szezonra (részlet)

Walter az ólak felől jött, kiürült a korpás zsák, nem ment újabbért, mára végzett a teendőivel. Mehetett horgászni, mert úgy tervezte. A fához támasztott kerékpár kerekeit megtapogatta. Rendben lesz, kitart odáig. A harmatos fűben ledörzsölte a kezét és a nyeregbe ült. Előtte állt a nap. A gát mögött, a nádasban elrejtett szerelést magához vette, s indult a szokásos helyére. Balra a dombon még nem nyitott ki a vendéglő, a zöld spaletták  lebernyegét a korai árnyék is fogva tartotta. A horgásztó fölött néhány fecske cikázott, lehet hogy ma eső is lesz. A disznóknál elkészített daragolyócskákat használta csalinak. Két erőteljes dobás. A suhintások nyomán alig gyűrűzött a víz.
Talán nem is tévedés, s ha az, nem olyan égrengető, a történelmet mint útonállók történetét felfogni. Kiparcellázott rész volt nekik ott szemben. Hol és hogyan intézték, nem volt akkora rejtély, hogy valaki szót vesztegessen rá. Olyan világban éltek. De a halak útjába kitett eszközök itt nem voltak hagyományosak, sőt ellenérzést keltettek. „Ha kell a hal, tegye le a parton a fehér vagy fekete seggét. Őket sem zabálják meg a szúnyogok.” Ezt számtalanszor hallotta Walter, s igazat is adott magában a morgolódóknak. Ült a két horgászbot között.  Fog halat a görög lánynak, aki váratlanul megvendégelte főtt kukoricával. Pénze otthon maradt, Atthisz meg csak legyintett. „Hagyd csak! A vendégem vagy.” A vendégszeretés aztán folytatódott. Egyszerűen. Moziba mentek. Gombát szedtek. Múltkor meg cseresznyét, de néphagyományunk szerint nem a lány mászott a fára, hanem Walter. Atthisz szeretett olvasni, s a fiú el-elkísérte a könyvtárba. Most meg vinne nekik halat.
Sikondára gyakran és eredményesen járt ki horgászni. A kifogott halból olykor a barátai, Kanyos, Daniék, Barsi, Ági ebédlőasztalára is jutott. Az úszók egyelőre mozdulatlanok voltak, ő a túlsó partot figyelte. Egy kerékpáros, barna svájcisapkás alak éppen az egyik varsát emelte ki. Beletúrt a zsákmányba és egyenként visszadobálta a halakat. Ezért nem fogják isteníteni, gondolta, legfeljebb a halak. A varsákat ezek a pécsiek tették le, szétdobáltak azon a partrészen mindent, kivágtak egy csomó gallyat, az összevissza kezük nyoma máig is ott szárad. A svájcisapkás a következő varsából is kiemelte és vízbe hajította a halakat. Ugyanezt művelte mind az öt varsával, aztán a partoldalba fektetett kerékpárjára szállt, és átjött a gáton Walter oldalára. Hallotta a közeledő lánczajt, felnézett. Ismerős az a barna svájcisapka.  Kapás volt, felvette az egyik botot. Jókora tükörpontyot fárasztott s vonszolt a partig. A barna sapkás a bringájáról leszállva figyelte. Amikor vödörbe tette a halat, megszólalt.                                                                                                   – Jó szerencsét, Walter! – A fiú hunyorgott, aztán felmászott az úthoz. Sándor Vazul állt ott a kerékpár kormányát fogva.
– Ó, tanár úr! Bocsánat, de ellenfényben nem ismertem fel. Jó szerencsét!
– Semmi baj, fiam. Most legalább látom, miféle hivatás áll a legközelebb hozzád – somolygott Sándor tanár úr.                                 Walterék hárman voltak testvérek, a két húga közül az egyik egy kőműveshez ment férjhez, aki a város megépültéig Dávidföldön lakott családjával. Ott is volt három gyerek. A vállalatuk azonban, munka nem lévén, áttette székhelyét Szekszárdra. Eladták a házukat és a tolna megyei városban vettek újat. Másik húga Árvácskát választotta. Két kislányuk született. Ők nem sokáig voltak együtt, Árvácska elhunyt egy békefenntartói misszió során. Misszió. Ilyen kegyes névvel illetik a háborús állapotok félkatonai szemtanúit.  Walter volt a legidősebb. Róla, termetéről, jelleméről és megbízhatóságáról senki nem sejtette, hogy egy életerős, minden tehetséggel áldott, jóravaló család ága szakad meg személyében. Van úgy, hogy a legzöldebb, legerőteljesebb sarjat üti meg a villám, költözik belé a féreg vagy bizonyul állhatatlannak sorsával szembe kerülve. Walter esetében más történt. Sorsával szemben Istennel szövetkezett. Könnyű ezt röviden vallásosságnak nevezni, de azért nem egészen erről van szó. A fiú esetében inkább arról, hogy a külsővel szemben a belsővel fogadunk hűséget. Édesapjukat még Walter gimnazista korában ragadta el egy hirtelen szívroham. Anyja kérte, vigye el a húgait hazulról. Találkozott Piusszal, szerencséjükre náluk eltölthették az estét, éjszakát a megszeppent lányok. Walter nem értette. Húgai még általános iskolába jártak. Az özvegy sokat dolgozott, Walternek is magára kellett vállalni a hiányzó családfő otthoni munkáját. Matematika és fizika korrepetálásból pótolta valamelyest a hiányzó apa keresetét. Olykor a fiúkkal tartott, olykor másokkal: egy-egy vagon kirakásából is származott némi jövedelem. Amikor kerthez lehetett jutni Mánfa fölött, elsők között jelentkezett. Akkor lépett a gimnázium negyedik osztályába.  Húgai is, Flóra és Teri, jó, kitartó segítségnek bizonyultak. Atthisszal való kapcsolata, s miután a húgai szemében is mindennapos csoda lett a szerelmük, segített neki a borúsabb napok zsákjait cipelni. Szerelme nem csak a könyvtárt látogatta szívesen. Templomba járó család lányaként olykor elkísértette magát Walterral a domboldal aljában meghúzódó katolikus templomba. Georgiék görögök voltak, elég régen éltek az országban ahhoz, hogy elsőszülött lányukat római katolikusnak kereszteltessék, noha emiatt sok, később ide menekült földijükkel gyűlt meg a bajuk, akik a kommunista párt felkelőiként kellett Magyarországra emigráljanak. Higgadt szemmel nézve ezt a csoportot, az különböztette meg őket a magyarok hasonlóképpen marxizáló pártjától, hogy sohasem szakadtak el a görög nemzeti talajtól, valamiképpen a görög népiség képviselői voltak és maradtak a dinnyetermelő paraszttól a Nobel-díjas költőig. Ezek a külsőségek. A vérmérséklet, a gazdag képzelet és a mértéknek valami ösztönös tisztelete, ha nem is kényszerítése dolgában eléggé elütöttek egymástól Atthisz és Walter húgai.
– Megszöktetlek – mondta tréfásan egyik este Walter a lánynak.
– Ezt soha nem fogom kérni tőled – komolyodott el Atthisz.
– Bármennyire szeretlek? – Atthisz letette a kosarat és padlásfeljáró lépcsőjén ülő, kukoricát morzsoló Walter ölébe ült.
– Bármennyire szeretsz – válaszolta a fiú haját babrálva. – Menjünk be. Fázom – tette még hozzá és megfogta a fiú kezét.
Atthiszék otthona egy földszintes ház volt, kicsiny konyhával, tágasabb nappalival, amit görög szőttesek barátságos fénye töltött meg. És még egy kerámia baglyon kívül más nem utalt származásukra. A lány apja fuvarozással és kertészettel felváltva foglalkozott. Az előbbire jó régi iparengedélye volt, az utóbbit a város mögötti völgyben, egy bő vizű patakhoz közel eső rét mellett kerítette el még azokban az időkben, amikor távoli honfitársai nem egymás ellen, hanem a németek miatt hullatták a vérüket, s nem nagyon tudták, hogy a magyarok hazája merre van, s a magyarok nyelve milyen nehéz. Gadánynak nevezték ezt a helyet, a környékén is találtak késő római kori agyagedény-maradványokat, de törökök is pusztították az itteni – már nem létező – falut. A jelen kincse azonban mindenképpen a jó föld, a közeli tiszta víz, a kedvező kisklíma és a hozzáértő szorgalom. Atthisz már régen nem dolgozott a pattogatottkukorica-árudában, a közeli patikában talált gyógyszerész asszisztensi állást. Jó lenne ősszel megtartani az esküvőt, ez járt a fejében Walternak. Mintha megérezné Sándor tanár úr, rákérdezett: – Aztán csak így, egyedül?
– Elbírok ezzel a kevéske hallal így is – jött a válasz.
– Tanár úr miért csinálja? – kérdezte óvatosan.
Sándor Vazul egyik szája sarka lefelé, a másik fölfelé görbült. Úgy tett mintha nem értené, miről kérdezi a fiú. De végül megszólalt:
– Szeretem, ha mások is szabadok. Minden teremtett lényt megillet. Nem gondolod?  Megrándult az úszó, nem ért rá nyomban válaszolni. A hal elvitte a horgot, Walter megtörölte a homlokát.
– Szabadság abban van, ami nem válik ártalmunkra. Én most ártottam ennek a halnak – válaszolta kissé lesújtottan.
– Ami az emberre vonatkozik, nem vonatkozik az a többi teremtményre – érkezett kapásból a válasz.
– Az Ószövetséget tudom ajánlani, Walter.  – A fiú olvasta ezt a szentkönyvet is. Az időben, amikor megnézték érte. Walter új horgot szerelt a damilra. Nyugtalanította tanára fürkésző szeme mélyén lobogó fény. És honnan ezek az ismeretek? Magyart, történelmet és művészettörténetet tanított Vazul tanár úr. Walterral menyasszonya,  Atthisz végigolvastatta az evangéliumokat, a páli leveleket, a teljes új testamentumot. Templomban szeretnének esküdni. Pontosabban: választottja templomban akart esküdni. Walter édesanyjának nem volt kifogása egybekelésük, sem az egyházi esküvő ellen. Amikor a lírai nagyvad előadásán a lányt bámulta a bódéjában, Giorgi Atthiszt sokkal felületesebb fruskának képzelték. Ő is, a barátai is. A fiú figyelte az úszókat kint a vízen. Nem értette mellette guggoló tanárát. Kapás! Egymás után két hal, két ezüst ív röppent partra. Azután semmi.
– Hagyjunk másnak. Mára elég lesz. – kecmergett fel Walter, s utána Sándor Vazul felegyenesedett.
–  Meghívhatom tanár urat? – intett a vendéglő felé.
– Majd az idősebb – válaszolta biciklijét a parton fölfelé tolva Sándor Vazul.  Csöppet sem szuszogott, pedig elég meredek töltésen tolták föl kerékpárokat. Walternak még mindig a varsák jártak az eszében. Még az is meglehet, hogy ez a két utolsó hal a tanár által kiszabadítottak egyike-másika. Mi a különbség akkor? A pécsiek varsáihoz egy sárga kocsi érkezett. Két halászcsizmás alak kutatta végig a halcsapdákat. Átnéztek hozzájuk a túlsó partra, visszaültek a kocsijukba és elporoztak.
– Igazán, amin fennakadtam – kezdte Sándor Vazul – ez a hanyag, pénzsóvár zughalászat. Nem az a gond, hogy engedélyük nincs, de az már gond, hogy nincs észlelhető küzdelem a halász és zsákmánya között. Az erősebb nem érez tiszteletet a gyengébb iránt. Nem tudom, látod-e a különbséget. Saját közegében esik fogságba. Mert az út elkerülhetetlen. Minden, ami élet: mozog, minden mozgásnak útja van. Ezért álságos, több annál: útonállás az ilyen szerkezetek használata. Kivéve a derék halászokat, akiknek törvényes minden mozdulatuk, mert családokat kell fenntartaniuk. Ezek a pécsiek meg itt is, Orfűn is, Abaligettől el a Dunáig telepítik a varsákat, szedik ki a halat, ellátják a vendéglősöket, hiszen szerződésük van velük, a beszedett pénz olykor tetemes, olykor hitvány, csak az okozott kár felmérhetetlen utánuk.                                                                                 Hozták az italukat, az első hűs kortyok után befejezte Sándor Vazul:
– És nem riadnak vissza elektromos eszközök használatától sem.     Pacsirta fúrta magát egyre feljebb a magasba, az útja mintha néma hívás érkezett volna neki, föntről, egyre föntebbről hallatszott.
Vazul a hangba bámult, egy régi alföldi ég jutott eszébe.
– Isten arany tűreszelője – így írt Piusz a pacsirtáról. Walter bólintott.   – Elég találó. – Nézték az eget, aztán a poharaikat.
Sándor Vazul ismét megszólalt.  – A kérdés nem az, hogy sok hallal kevés pénzes vendéget jóllakatni. Inkább az az ember, aki két hallal és öt kenyérrel képes a sokaságot.
– Öt hallal  – élénkült fel Walter. – Annyit fogtam.
– Igen, az a művészet – mondta Sándor Vazul. Elfogyott az ital, induláshoz cihelődtek. A pacsirta hangja és az égkék eggyé váltak. Sándor Vazul nem a városba, hanem Magyarszék felé kerekezett.
– Hová mehet? –  bámult utána Walter, miután jól elrejtette az eszközeit, a piros vödröt a halakkal a kormányra akasztotta.
A barna svájcisapka eltűnt, ő pedig visszapedálozott a dűlőúton, amin érkezett. Diadalérzés fogta el a fogásra, az egész reggeli munkájára gondolva. Lám, a Teremtő is a legenyhébb, a legméltányosabb büntetést szabta ki rájuk. „Orcád verítékével…” A Georgi-féle ház, Atthiszék háza, kerítésén átemelte a halas vödröt és leeresztette, éppen a favágító mellé. Várta a kutyacsaholást, de úgy látszik a jó házőrző elkóborolt. Háromszor megnyomta a kerékpárcsengőt, aztán kikanyarodott a kövesútra.                               Oszkó plébános úr éppen előtte ment át az úton. Nyúlt a nagy csomag spárgája a sötét reverendás idős férfi kezében. Hosszú lábát lelógatta, térdben kicsit beroggyantotta Walter, s azon gondolkodott, hogy mi az a nagy csomag, amitől majd leszakad a plébános úr keze. Vagy a keze, vagy a spárga szakad, gondolta. Leszállt a bringáról. Nézte a papot, aztán ráköszönt és se szó, se beszéd: kivette az öreg kezéből a csomagot. Hát, ami azt illeti: jókor.
– Akár a só, Atya – mondta csodálkozva a meglepődött plébánosnak.
– Könyvek. Azért ilyen nehezek – mondta Oszkó, a plébános.
– Ez a spárga se tart sokáig.
– Csak a templomig kitartson – törölgette homlokát a plébános.

redőny

800px-Jan_Porcellis_-_Shipping_in_Stormy_Seas_-_WGA18154

Fernando Pessoa: Amit gondolnék, csinálnék

Amit gondolnék, csinálnék,
mindennek csak fele lesz meg.
Végtelenbe húz a szándék.
Semmi sem valós a tettnek.

Milyen undor néz rám vissza,
ha látom, mit cselekedtem!
Lelkem gazdag, nyílt és tiszta –
moszatok tengere lettem,

melyben hordalék kavarog
más tenger sodorta lomból…
Szándékok? vagy gondolatok?
Nem tudom, s tudom nagyon jól.

Havasi Attila fordítása

Illusztráció: Jan Porcellis

 

Guenter-Grass-Letzte-Taenze

Günter Grass: Utolsó táncok

Fátyoltánc 

 

És lehull még egy,
mert kelléktárad kimeríthetetlen:
turkálós láda, végkiárusításkor.

És rétegenként egyre ritkulnak
a fátylakba tévedt történetszálak:
folytatásuk következik.

És mindig új leplezésekkel
feded fel csattanóikat
hol tragikus, hol komikus fordulatokban.

És minden szövet áttetszően elárulja
a következőt, ami szintén
áttetsző.

És körülötted, csakis körülötted
forog, forog minden
lassított felvételben.

És érintetlenül marad,
amit fösvénységed (könnyekben dúskálva)
összekuporgatott.

Így marad meg minden mozdulattal
a lefüggönyözött szépség
találgatásnak.

És mert legalább ötszáz év
van még elfátyolozva raktáron,
soha nem szűnik ez, a te táncod.

És én – a sztriptízhez szokva –
csak nézlek, türelmetlenül,
kicsit idegesen.

 

Éjfél után

Nem, nincs semmiféle csontkezű kaszás,
aki kecses tánclépésben parasztot és polgárt,
nemes kisasszonyt, elhízott papot,
koldust és császárt magával ragadna,
és nem is a táncoló Isten ez
Sils Maria hegyeket tükröző vizei felett,
aki szakadékokkal mutat magára,
és, mint Superman, szövegbuborékokat tölt ki;
egyedül mi ketten vagyunk, párosan,
ha éjfélkor,
éppen a késő esti hírek után
– háború fenyeget megint –
elvezet minket még egy darabig
a konyhában a rádió:
régimódi slowfox fűzi most össze azt,
ami napközben szétszórva, ezerfelé szaladt.

Kedvesem, csak néhány ütem,
mielőtt engem és magadat
– mint ilyenkor mindig –
gondosan ellátnál tablettákkal: egyenként,
átszámolva.

András Orsolya fordításai

VLUU L200  / Samsung L200

 

Illusztráció: G. Grass: Tanz im Schnee

(Günter Grass: Letzte Tänze. Göttingen: Steidl Verlag, 2003.)