Címke: irodalom

Opus 753

 

A

Az a kis darab anyag, ami a nyelv,
ingerületek és finom izmok szövete.
Testére simul az Ige.
Lényem s létem esszencia- centruma,
a láthatatlan hála.
Káromlás és abszolútum ágya.

Nem euklideszi a beszéde.
Így is a szabad akarat fészke.
S vajon hogyan reflektál most a morálra?
Amikor megfigyelés alatt várja,
hogy Isten megáldja.

Van a tökéletlenségnek varázsa.

 

B

Elbeszélésként  más nem lehet
Csak extrudált
Cizellált gondolkodásmód őrzi
A frigy-ruhát

Hóesést rajzolnak
Jégcsap-ceruzák

Meglöki
A hajszál a hálót
A seprű a morzsát
A kis ügyek a nagyot
Kibontják
Az éjszaka leple alatt
Akvárium szövi a reflektálást
Most másképp mennek a dolgok –
Szűnik az anyázás

 

C

A múlt egy medál
A jövő megáll
Az ég kiderül? Vagy csak vetkőzik
Ahol az evidenciák
Ott a világ
Áthatja az altalajt a vulkanikus zúgás
Azt mondja a Logosz:
Kiszúrás
Mégsem következik pusztán az idő folyásából.
Akárcsak egy új gondolkodásmód –
Teszik a dolgukat a feltételek.
Látjuk őket, elviselnek minket
De nem rendelkezhetünk velük.
Mert a léttől való távolságtartás
kanyarodik vissza
(postás hozza a kocka túrót)

 

(Illusztráció: Shawna Erback: Beautiful Winterland)

Röppálya; Sebecske

 

Röppálya

Egy tompa koppanás az ablakon,
és földet értél. Összeszedtelek.
Az üvegről egy pár csepp barna vért
lemostam szépen, közben este lett,
és nem haragszom rád az ablakért.
Pár spriccelés és újra tiszta már,
nem nagy meló és nem nagy veszteség.
És most egy másik barna kismadár
ugrál a kertben, míg a tested épp
egy nejlonzacskó mélyén bomlogat
és láthatóan nem zavarja őt,
sőt, nem is sejt efféle dolgokat,

és miért is lenne, tényleg, zaklatott?
Hisz nem ő csukta be az ablakot.

Sebecske

Nem emlékszem, hogy szereztem. Ott lett.

Nem fáj már, csak éktelenkedik.
Azt hiszem, nem feltűnő, de nem szép.
Gyógyítgatják, mégsem engedik
múlni percek, évek, néha kencék.

Mint egy majdnem elfelejtett rossz tett
miatt érzett, halvány lelkifurka,
megcsináltam egyszer, aztán ott lett,
néha viszket, lüktet ellilulva,

és talán már végleg úgy marad,
mint az utcasarki húgypatak.

 

(Illusztráció: Sherrie Russell-Meline: Marsh Wren)

Higucsi Icsijō: A tizenharmadik éjszaka

1.

Általában egy impozáns, fekete riksával jött, és szülei, amint meghallották, hogy leányuk megérkezett a kapu elé, kisiettek, hogy üdvözöljék. Ezen az estén azonban már az utcasarkon kiszállt és hazaküldte a kocsit. Rosszkedvűen ácsorgott a rácsos kapun kívül. Hallotta, hogy édesapja odabent a szokott nagy hangon éppen ezt mondja: „Milyen szerencsés is vagyok! Olyan jó gyermekeim vannak: nem volt soha semmi gondom velük, és most is mindenki csak dicséri őket. Nem vágytam soha semmire, ezért már nem is kívánhatnék ennél többet.
Nyilván az édesanyjához beszél, aki szintén nagyon boldog. Mit sem sejtenek! Milyen arcot fognak vágni, amikor megmondja, hogy a válólevél miatt jött! Biztosan le fogják szidni.
Sok mindent végiggondolt, míg Tarót, a kisfiát hátrahagyva elrohant otthonról. Hogy meglepődnek majd az öregek, és az örömük, mint egy buborék szétpattan… Talán jobb lenne szó nélkül hazamenni. Ha így tesz, mindörökké Taró anyja és Harada felesége marad, szülei pedig tovább dicsekedhetnek a hivatalnok vejükkel. Ha takarékoskodik, néha még valami finomat is tud küldeni nekik. De ha, amint akarja, elválik, Taróra egy mostoha vár, és a szülők büszkesége is oda. Mit gondolnak majd az emberek? Mi lesz az öccse előmenetelével? Ez mind egyedül tőle függ. Nem szabadna az útjukba állnia.
Hát visszamenjek? Visszamenjek? Mégis visszatérjek a férjemhez, aki olyan, akár az ördög maga? Akire ha csak rágondolok is, kiver a víz?”
Amikor bizonytalanul bekopogott a kapun, édesapja hangosan kiszólt:
Ki az? Csak nem valami csirkefogó szórakozik?
Erre ő kint elnevette magát.
– Én vagyok az, édesapám – mondta kedvesen.
– Kicsoda? – húzta el az apja a tolóajtót. – Ó, hiszen ez Oszeki! Mit állsz ott? És hogyhogy ilyen későn jöttél? Sehol egy kocsi, de még egy szolgálólány se kísért el! Á, gyere be gyorsan, gyere! Alaposan megleptél ám minket! Hagyd csak az ajtót, majd én bezárom. Egyébként bent nagyon jó, bevilágít a hold fénye. Ülj a párnára! A párnára, mert a tatami elég piszkos. Szóltunk is a háziúrnak, de azt mondta, hogy a javítók nem érnek rá. Ne légy már ilyen félénk! Ülj rá erre, hogy ne legyen baja a kimonódnak. Miért jöttél el ilyen későn otthonról? Otthon mindenki jól van, mint rendesen, ugye?
Amikor a szülei úrnőként kezelték, mintha egy tűpárnán ült volna: feszengve, csendben nyelte a könnyeit.
– Igen, mostanában nem történt semmi. Sajnálom, hogy nem kerestelek fel titeket már egy jó ideje. Te és édesanyám is jól vagytok? – kérdezte.
– Ugyan, én még csak nem is tüsszögök. Anyád ugyan belépett a változókorba, ezért néha szédeleg, de ha ilyenkor egy fél napra ledől, már rendbe is jön. Szóval semmi bajunk, jól vagyunk – nevetett hangosan az apja.
– Nem látom Inót. Elment valahová? Ugye még mindig tanul?
– Ino az esti iskolába ment – felelte az anyja jókedvűen, miközben teát töltött. – Ez is neked köszönhető. A fizetését megemelték, a főnöke is kedveli őt: nagyon bizakodó. Naponta felemlegetjük, hogy végül is mindent Harada úrnak köszönhetünk. Feleségként biztosan te is tudod, mi a dolgod, de mindenben tégy ám a kedvére! Ino nem a szavak embere. Úgy gondolom, még ha találkozik is néha a férjeddel, nem tudja őt megfelelően köszönteni. Ezért, kérlek, legyél te a közvetítőnk: tolmácsold hálánkat a férjed felé. És kérd meg, hogy gondoskodjon Ino jövőjéről. Mostanában elég rossz az idő, de Taró ugye még ilyenkor is ugyanolyan eleven kis gazfickó, mint szokott lenni? Miért nem hoztad el őt magaddal ma este? Úgy szereti őt a nagyapja!
– Ettől csak még szomorúbb lett.
– Magammal akartam hozni, de már kora este elaludt. Ezért úgy hagytam és eljöttem. Sok a gond vele: kicsit sem hallgat rám. Ha elmegyek, utánam jön, ha otthon vagyok, szorosan a nyomomban van. Igazán fárasztó, de mit csináljak? – mondta, és az emlékek hatására a sírás szorította össze a mellkasát. Bár eltökélt volt, amikor otthagyta a fiát, szemét becsukva arra gondolt, hogy az biztosan most is épp őt hívja: „Anyu, anyu!” és ezzel megőrjíti a cselédeket. Hiába is adnak neki néhány rizssüteményt, előbb-utóbb feladják és végül azzal fenyegetik meg, hogy ha nem hagyja abba, majd megeszi az ördög. „Ó, szegény gyerek!” kiáltotta volna legszívesebben sírva, de képtelen volt megszólalni, nehogy elkeserítse a szüleit. Ezért cigarettára gyújtott, hogy a füst elterelje a gondolatait. Kettőt-hármat szippantott, köhintett és könnyeit az alsóruhája ujjába rejtette.
– A régi naptár szerint ma van a tizenharmadik éjszaka[1]. Lehet, hogy régimódi vagyok, de gombócokat készítettem, akár az egykori holdnéző ünnepeken, hogy felajánljuk a holdnak. Gondoltam, mivel te is nagyon szereted ezeket, Inoszukéval küldök neked néhányat, de nem volt kedve elvinni. Azt mondta, hagyjam a dolgot: a tizenötödik éjszakán[2] nem tudtam küldeni neked, ha pedig csak egy holdnézést ül meg az ember, az nem szerencsés[3], ezért bár nagyon szerettem volna, ha te is megkóstolod, nem tudtam küldeni neked. Az, hogy ma eljöttél hozzánk, olyan, akár egy álom, örül a szívünk. Otthon annyi finomat ehetsz, amennyit csak akarsz, de mégiscsak más, amit anyád készít. Ma este vesd le az „úrnőséget” és légy a mi régi Oszekink! Ne törődj semmivel, egyél babot, gesztenyét, amit csak szeretsz! Apáddal mindig arról beszélünk, milyen sokra vitted az életben. Mindenki csak jót mond rólad; mindenféle magas rangú emberrel találkozol, és a feleségeikkel… Harada úr hitveseként bizonyára nehéz az ő nagy nevének megfelelően élni; a szolgálókkal és a vendégekkel bánni, rengeteg dolgod lehet, ha annyi mindent kell kézben tartanod. Arra is ügyelned kell, hogy ne vessenek meg az emberek, mivel egyszerű sorból származol. Amikor mindezt végiggondoljuk apáddal, bár látni szeretnénk néha az unokánkat, inkább nem szeretnénk a látogatásunkkal gondot okozni. Ha néha elő fordul, hogy a kaputok előtt megyek el a magam egyszerű ruhájában, miközben az emelet bambuszredőnyeit nézem, arra gondolok, vajon mit csinálhat most éppen Oszeki. Ha csak egy kicsit is tehetősebbek lennénk, biztosan egyszerűbb lenne az életed neked is, és mi sem szégyenkeznénk, amikor holdnézés alkalmával gombócos dobozokat küldünk neked. Ha eszembe jut a kedvességed, boldog vagyok, de közben arra is gondolok, hogy bár többet láthatnálak téged.
Amikor az anyja saját nyomorúságukon kesergett, Oszeki így szólt:
– Igazán hálátlan gyermeketek vagyok. Tudom, hogy pompásan festek a finom ruháimban, amikor a saját riksámmal jövök, de mindez csak a látszat, hiszen még arra sem gondolhatok, hogy egy kicsit segítsek az én drága szüleimen. Még ha a legalantasabb munkát is kellene végeznem, nem érdekelne, csak veletek élhetnék!
– Te buta! Ilyeneket még tréfából se mondj! Elképzelhetetlen, hogy egy lány a férjhezmenetele után a családját támogassa. Míg itt éltél, a Szaitó család lánya voltál, de már Harada felesége vagy. Cselekedj Harada kedve szerint és intézd a ház ügyeit, akkor nem lesz semmi baj. Ha az ember ilyen családból származik, mindent el kell viselnie. A nők mindig szeretnek panaszkodni, anyád is mindenféle jelentéktelen dolgot kimond, én meg csak szégyenkezem miatta. Ma is egész nap azon sopánkodott, hogy nem tudott neked gombócokat küldeni. Nagy szeretettel készítette, egyél belőle, hogy megnyugodjon. Nagyon finomak – mondta tréfásan az apja, mire Oszeki hálásan nekilátott anélkül, hogy visszatért volna az iménti mondandójához.
Hét év telt el azóta, hogy férjhez ment. Eddig még sosem fordult elő, hogy az est leszállta után érkezett volna, ajándékok nélkül, egyedül. A ruhája is kevésbé volt ragyogó, mint általában lenni szokott. Bár apja örült a viszontlátás ritka pillanatának, amikor lánya nem adta át a veje üdvözletét, próbált ugyan mosolyt erőltetni az arcára, de megsejtette, hogy valami gond van. Az asztal tetején lévő óráját nézte hosszan:
– Mindjárt tíz óra. Nem lesz gond, ha itt éjszakázol? Mert ha haza akarsz menni, ideje indulnod.
– A lány egy ideig csak nézte apját, az pedig igyekezett kitalálni, mire is gondol a lánya.
– Édesapám, azért jöttem, mert van egy kérésem. Kérlek, hallgass meg – hajolt meg mélyen, két kezét a tatamira helyezve. És most először kibukott belőle a sok keserűség.
– Mi a baj? – kérdezte az apja nyugtalanul, közelebb húzódva.
– Úgy jöttem el ma este otthonról, hogy eldöntöttem: soha nem térek vissza többé Haradához. Iszamu tudta nélkül jöttem. Tarót lefektettem, és úgy indultam el, hogy tudtam, soha többé nem fogom már látni. Pedig mennyire nem szereti, ha másra bízom! Becsaptam őt: elaltattam, és mikor elaludt, mint egy nyughatatlan szellem, elmenekültem otthonról. Édesapám, édesanyám, kérlek, vegyétek figyelembe: a mai napig még senkinek sem beszéltem arról, ami Iszamu és közöttem történik. Számtalanszor átgondoltam már, két-három éven keresztül csak sírtam, de eldöntöttem: a mai napon eljövök és elválok. Kérlek, apám, add ide a válólevelet. Bármilyen munkát elvégzek, legyen az házimunka, vagy akár Inoszukénak is segítek, csak hadd jöhessek el! -mondta hangosan, a kimonója ujját gyűrögetve, és könnyeitől a fekete tussal rajzolt minták mintha szomorú lilává változtak volna.
– De hát mi történt? – kérdezte az apja és az anyja.
– Egészen idáig hallgattam róla, de ha egyszer akárcsak egy fél napon át is megnéznétek, milyenek vagyunk mi ketten férj és feleségként, megértenétek engem. Egyedül akkor szól hozzám, és akkor is barátságtalanul, ha utasít valamire. Amikor reggel felkel és a hogyléte felől érdeklődöm, hirtelen hátat fordít, a kertet nézi, és szándékosan a virágok szépségét dicséri. Már ettől is dühös leszek, de mivel a férjemről van szó, türtőztetem magam és nem veszekszem vele. A reggelitől kezdve pedig folyamatosan szidalmaz engem. A szolgálók előtt élesen kritizálja, milyen tehetségtelen és műveletlen vagyok. Ezt még elviselném. De hogy állandóan ostoroz a tanulatlanságom miatt! Kétségtelen, nem a nemesi leányiskolába jártam. Nem tanultam virágrendezést, teaszertartást, éneket és festeni, mint a kollégái feleségei. A beszélgetőpartnere sem tudok lenni. De ezt nem lehetne úgy orvosolni, hogy titokban taníttat engem? Ám ő nyilvánosan híreszteli, mennyire alacsony sorból származom, nem érdekli, ha a szolgák meghallják. Az esküvő után körülbelül fél évig egyáltalán nem így bánt velem, csak azt hallottam tőle, hogy Szeki így, Szeki úgy, de miután a fiunk megszületett, teljesen megváltozott. Iszonyú! Mintha a sötétség völgyébe zuhantam volna, és azóta nem látom a nap fényét. Eleinte azt hittem, ez csak valamiféle rossz tréfa, de egyszerűen csak rám unt. Gyötör, egyre gyötör, hogy elmenjek, vagy el akarjak válni tőle. Édesapám, édesanyám, ti ismertek engem: akkor sem háborodnék fel, ha gésákkal szórakozna, vagy ágyast tartana. A cselédektől hallok is ilyen pletykákat, de hát a férfiak, akik olyan keményen dolgoznak, mint ő, már csak ilyenek. Ezért is ügyelek rá, hogy mindig a legjobb ruhát készítsem ki neki, ha elmegy valahová, és hogy mindenben a kedve szerint járjak el. De bármit is teszek, nem felel meg neki. Szerinte minden a felesége hibája: az is. ha nem tartom jól az evőpálcát, de az is. ha unatkozik otthon. Legalább elmondaná, hogy mit csinálok rosszul, miért vagyok unalmas! De csak annyit mond, hogy unalmas vagyok, semmirekellő, értetlen, nem tud velem beszélgetni. Egyszerűen csak Taró dajkájának tekint engem. Ő nem egy férj, ő egy ördög! Nem mondja, hogy menjek el, én pedig olyan szánalmas vagyok, hogy mivel szeretem Tarót, nem feleselek vele. Csak hallgatom a szidalmait, mire azt mondja, hogyan is törődhetne ő egy olyan ostobával, akinek se akaratereje, se önbecsülése nincs. De ha egyszer megkérdezném tőle, hogy „Valóban?”, kiállnék magamért, és ő netalántán alulmaradna, bizonyára azt felelné: tűnjek el. Mindegy lenne, ha eljönnék. Harada Iszamu csak a nevében nagyszerű: álmomban sem bánnám meg, ha elválnék tőle. De ha arra gondolok, hogy Taró, aki mit sem sejt semmiről, anya nélkül maradna, elszáll minden erőm, nem bírom tartani magam a bocsánatáért esedezem, a kedvét keresem, minden apróságért elnézést kérek… És egészen a mai napig mindezt szó nélkül tűrtem. Édesapám, édesanyám, olyan szerencsétlen voltam!
Mikor így kiengedte magából a keserűséget és fájdalmat, a szülei egymásra pillantottak, és egy ideig szóhoz sem jutottak a döbbenettől, hogy lányuk ilyen boldogtalan. Az anyja, mivel nagyon szerette gyermekét, egyre szomorúbb lett, ahogy hallgatta.
– Nem tudom, apád mit gondol, de nem mi kértük Haradát, hogy elvigyen innen téged. Miért rója fel a származásod és az iskoláztatásod hiányosságait? Ő talán elfelejtette, de én még jól emlékszem: Oszeki, te tizenhét éves voltál; újév hetedik napjának reggele volt, még nem vettük be a kadomacut[4] a kapu mellől. A régi, szarugakucsói házunk előtt tollaslabdáztál a szomszéd lányával. A lány elütötte a labdát, az pedig beleesett az épp arra járó Harada úr kocsijába és te mentél érte. Akkor látott téged először, és attól a naptól kezdve küldte a közbenjárókat hozzánk, hogy megszerezzen téged. Nem is tudom, hányszor utasítottuk vissza: nem illesz a rangjához, még gyermek vagy, és az iskolát sem fejezted be. Azt mondta, nem lesz apósod és anyósod, akik közbeszólhatnának, és mivel így ő egyedül dönthet, nem érdekli a helyzetünk; és az sem baj, hogy abbahagyod a tanulást, ezért semmi okunk az aggodalomra. Azt is megígérte, hogy mindent megtesz érted: egyre sürgetett minket, akár egy futótűz. Nem arról van szó, hogy erőszakoskodott volna, de azt is felajánlotta, hogy kifizeti az esküvői előkészületek költségeit. Így lettél az ő szeretett hitvese. Nem azért nem látogatunk meg téged, mintha kényelmetlenül éreznénk magunkat Iszamu rangja miatt, hiszen nem ágyasnak vett magához, hanem megfelelő módon feleségül kért. Nem akadályozná meg, hogy büszkén felkeressünk téged. Neki nagyon jól mennek a dolgai, mi viszont sokkal egyszerűbben élünk. Nagyon kellemetlen lenne, ha az emberek azt gondolnák, hogy te általad akarjuk a vejünk támogatását megszerezni. Nem valami hamis büszkeségből, de csak a rangunknak megfelelően tartjuk a kapcsolatot vele, és így nem látjuk a lányunk arcát, aki annyira hiányzik nekünk. De ez mekkora ostobaság volt! És most úgy tesz, mintha téged, mint valami árvát vett volna magához! Meg kéne mondanod neki, hogy ez így nem járja!
Ha hallgatsz, csak egyre erőszakosabb lesz és a végén már szokásává válik. Hiszen, ha a cselédek előtt lerombolja a tekintélyedet, végül nem lesz senki, aki hallgatna a szavadra. És ha így neveli Tarót, mit csinálsz, amikor majd a fiad elkezdi megvetni az anyját? Mindenképp mondd el neki, amit gondolsz! Ha pedig megszid, hogy ez ostobaság, nem az a legegyszerűbb, ha megmondod, hogy van neked saját családod, és otthagyod? Butaság volt egészen a mai napig hallgatni erről a dologról. Túl szelíd vagy, ezért egyre erőszakosabb lesz. Már ha csak meghallom ezt, mérges leszek! Többé ne tűrj! Bármilyen legyen is a helyzeted, van apád és anyád, és van egy öcséd, Inoszuke, bár még fiatal. Nem élhetsz így. Ha egyszer találkoznék Iszamuval, lenne számára mondanivalóm bőven, ugye apjuk? – mondta az anyja dühében, és nem vett tudomást a körülményekről.
Az apja összefonta a karját és becsukta a szemét.
– Hé, anyjuk, ne beszélj ostobaságokat! Mióta csak hallottam ezeket, azon tűnődöm, mit lehetne tenni. Oszeki bizonyára nem mondana ilyeneket, ha nem lenne rá nyomós oka. Nagyon szenvedhetett, ha így eljött. Ma este nincs otthon a vejem? Vagy ismét veszekedtetek? Mikor eljöttél, azt mondta, el akar válni? – kérdezte higgadtan.
– A férjem két napja nincs otthon. Előfordul, hogy öt-hat napig színét se látjuk. Ebben nincs semmi különös. Mielőtt elment, összeveszett velem, hogy rosszul készítettem ki a ruháit, én pedig hiába kértem bocsánatot, meg se hallotta. A ruhát hozzám vágta, aztán felvett egy öltönyt.
– Á, nincs még egy ilyen nyomorult ember, mint én, hogy ilyen feleségem van! – mondta és elment otthonról.
– Mégis hogy képzeli?! Az év háromszázhatvanöt napján át nem szól hozzám. És ha nagy néha megteszi, ilyen kegyetlen dolgokat mond. Szerintetek még így is Harada felesége akarok lenni? Nem tudom, meddig bírom ezt, még így se, hogy itt van Taró. Amikor belegondoltam, milyen volt régen, mikor még nem volt se a férjem, se fiam… Miközben Taró ártatlan kis arcát néztem, ahogy aludt, úgy döntöttem, eljövök. Már sehogy sem bírok Iszamu mellett élni. Azt mondják, egy gyerek szülők nélkül is fel tud nőni. Jobb, ha egy olyan mostoha, vagy ágyas neveli fel, akit a férjem szeret, mint egy olyan szerencsétlen anya, mint én. Talán a javát szolgálná: kissé az apja is megkedvelné később. Eldöntöttem: már nem térek többé haza – még ha akarta volna, se tudta volna letagadni gyermeke iránti érzéseit, és bár bátran beszélt, megremegett a hangja.
Apja felsóhajtott.
– Igazad van. Szörnyű lehet neked. Nehéz helyzetbe kerültél – nézte egy ideig Oszeki arcát. Elegáns frizurája egy fémgyűrű köré volt csavarva, fekete selyem haorija[5] pedig különösen szép volt. Észre sem vette, hogy az ő lánya, csak egy úrihölgyet látott benne. És most kösse hátra a haját, vegyen gyapjú hantent[6], és kösse fel a ruha ujját, mint a cselédek, hogy könnyebben végezhesse a mosást? Nem, ezt alig bírná elviselni. És ott van Taró. Egy pillanatnyi szeszély miatt elvetni ennyi szerencsét! Az emberek is kinevetnék! Ha ismét Szaitó Kazue lánya lenne, többé már nem lehet Harada Taró anyja. Ha nem is szereti már a férjét, a gyermekéről nem olyan könnyű lemondani. Ha elválna, egyre többet gondolna rá, és végül visszakívánná a mostani szenvedését is. Milyen fájdalmas, hogy mivel szépnek született és rangján felül ment férjhez, most boldogtalan.
Sajnálattal mondta:
– Oszeki, most talán azt gondolod, hogy apád kegyetlen. Nem akarlak megbántani, de természetes, hogy mivel máshonnan jöttök, máshogy látjátok a világot, így még ha mindent meg is teszel, hogy a kedvében járj, előfordulhat, hogy nem felel meg neki. Iszamu okos ember, nem gyötörne ok nélkül. Azok az emberek, akik keményen dolgoznak és folyton csak dicsérik őket, nagyon kegyetlenek és önzőek tudnak lenni. Kifelé úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, ám ha hazaviszik magukkal a munkahelyi sérelmeket és csak a hibát keresik mindenben. Nehéz lehet, ha te vagy a célpontja. De a feleségnek helyt kell állnia akkor is, ha ilyen a férje. Ha valakinek a kerületi hivatalban van állásban, ne várd el, hogy házi kosztot visz magával, és otthon még alá is gyújt a kannának helyetted. Tudom, hogy nehéz, de az asszony feladata, hogy jó kedvre derítse a férjét. Lehet, hogy nem látod, de a világon egy feleség sem él boldogan. Ha azon keseregnél, hogy te vagy az egyetlen, vedd tudomásul: ez a világ rendje. Természetes, hogy te több nehézséget tapasztalsz meg, mint mások, hiszen a férjeddel oly eltérőek a gyökereitek. Anyádnak nagy a szája, de az is Harada közbenjárásának köszönhető, hogy Ino ilyen fizetést kap. Az ő gondoskodása nem hétszeres, hanem tízszeres.[7] Pedig csak a háttérből segít. Tudom, nehéz neked, hogy a szüleidért és az öcsédért közbejárj. És ott van Taró is. De ha eddig képes voltál kibírni, ezután is képes leszel rá. Megteheted, elhagyod Haradát, de Taró az ő fia, te pedig csak Szaitó lánya vagy. Ha vége a házasságodnak, többé nem láthatod a fiad. Ha a boldogtalanságodon keseregsz, tedd azt inkább Harada feleségeként. Nem így van, Szeki? Ha ezt most megértetted, rejtsd mélyen a szívedbe és mintha a ma esti beszélgetésünk meg sem történt volna, térj haza, és éld az életed ugyanolyan szerényen, mint eddig. Mi akkor is megértünk, ha többé nem beszélsz ezekről. Az öcséd szintén. Minden könnyed a mi könnyünk is -miközben próbálta meggyőzni a lányát, ő maga is megtörölte a szemét. Oszeki csak szipogott:
– Önző dolog volt tőlem a válást kérni. Valóban, nem bírnék Taró nélkül élni. Mi értelme is volna menekülni, hisz csak a saját keserűségemről van szó? Ha halottként tekintenék magamra, az megoldana minden problémát. A fiamat is mindkét szülője nevelhetné. Bocsáss meg, édesapám, hogy egy ilyen apróság miatt az imént ennyire szörnyű dolgokat mondtam. Ma estétől kezdve úgy gondolok magamra, mint egy szellemre, aki Tarót védelmezi. Így akár száz éven át is el tudom majd tűrni a férjem sértéseit. Igazad volt. Ne aggódjatok, többé nem beszélek ilyenekről – szipogta, és tovább folytak a könnyei.
– Miért ilyen boldogtalan a lányunk? – emelte fel hangját az anyja és egy ideig hangosan sírtak. Könnyeik záporán át még a fénylő hold is oly magányosnak tűnt. Szomorú este volt, a vázában a szuszuki[8] fejei is búsan bólogattak: Inoszuke a ház mögötti töltésen szedte őket.
A szülők háza Uenóban volt, Sinzakasitában, a Szurugadaiba vezető úton: egy sűrű erdő sötétjében állt magányosan. Ezen az estén a hold csak úgy ragyogott, és ha az ember kiment a főútra, olyan világos volt, akár nappal. Mivel nem volt saját riksásuk, az ablakból kikiabálva megállítottak egy, az utcán haladó kocsit.
– Egyetértesz velem? Akkor mindenképp térj haza! Nem lesz mentséged, ha megrónak, mert a férjed távollétében engedély nélkül eljöttél otthonról. Kissé késésben vagy, de egy riksával hamar hazaérsz. Majd néha átmegyünk hozzád, meghallgatni. De előbb térj haza! – fogta meg az apa a lánya kezét, mintha ki akarná vezetni a házból, holott együtt érzett a gyermekével.
– Lemondok az eddigi életemről. Ma este visszatérek, Harada felesége maradok. És mivel egy feleség nem beszélhet így a férjéről, többé nem mondok ilyeneket. Egy nagyszerű emberhez mentem férjhez, aki még az öcsémért is megtesz mindent. Ha ti boldogok vagytok, és minden rendben van, nekem sincs okom a panaszra. Nyugodjatok meg, nem teszek semmi meggondolatlanságot. Mától kezdve a testem Iszamu tulajdona. Mindent úgy teszek, ahogy ő akarja. Megyek is haza. Ha Inoszuke hazatér, kérlek adjátok át neki üdvözletemet. Isten áldjon, édesapám és édesanyám. A következő látogatásomkor már mosolyogni fogok – nem tehetett mást, felkelt.
Az anyja fogta vékonyka pénztárcáját, kiment, és megkérdezte a kocsistól:
– Szurugadaiig mennyi lesz? – mire Oszeki elköszönt:
– Édesanyám, majd én kifizetem. Köszönök mindent – és kiment a rácsos kapun. Ruhája ujjába rejtette könnyes arcát és szomorúan beszállt a riksába. A házban az apja köhögött, és hallani lehetett, hogy ő is sír.

2.

A holdfényben csak a szél zúgása és a bogarak zümmögése hallatszott. Minden szomorúnak tűnt. Még alig értek Uenóba, amikor a riksás hirtelen megállította a kocsit.
– Mi történt?
– Nagyon sajnálom, de tisztelettel megkérem, szálljon ki. Nem kell fizetnie – mondta a riksás váratlanul.
Amikor Oszeki ezt meghallotta, megrémült. El sem tudta képzelni, mi történhetett.
– Uram, kétségbe ejt, ha ilyeneket mond. Sietek! Szívesen fizetek akár többet is, de kérem, igyekezzen! Különben is, egy ilyen elhagyatott helyen nem találok másik kocsit. A szívbajt hozza az emberre! Ne tréfáljon, menjen már! – kérte kissé remegve.
– Nem kell többet fizetnie, arra kértem, hogy szálljon ki. Már nem tudom tovább húzni.
– Talán rosszul van? De akkor miért hozott el engem idáig? És most azt mondja, hogy sajnálja, de elfáradt! – Oszeki egy kis erőt vitt a hangjába, úgy dorgálta a riksást.
– Elnézést, de már amúgy sem bírnám tovább – emelte fel a férfi a lámpást és távolabb lépett.
– Micsoda egy önző riksás maga! Ha már a megbeszélt helyig nem is, az is elég, ha legalább odáig elvisz, ahol találok egy másik kocsit. Legalább a Hirokódzsiig vigyen el! – kérte a nő kedvesen, hogy rábeszélje.
– Ó, látom, Ön egy fiatal hölgy… Bizonyára megrémült, hogy egy ilyen elhagyatott helyen akartam kitenni. Ez igazán nem volt szép tőlem. Akkor hát elviszem. Elnézését kérem, hogy megijesztettem – a riksás nem tűnt rossz embernek, és amikor visszatette a lámpást, Oszeki idegessége is csillapodott végre. Megnézte a kocsis arcát. Huszonöt-huszonhat éves, sötét bőrű, csontsovány fiatalember volt.„Ki lehet ő? Kire hasonlít?” Amikor a férfi a holdfény felé fordította az arcát, már a neve is a nyelvén volt Oszekinek.
– Te vagy az? – kérdezte önkéntelenül.
– He? – fordult meg a férfi.
– Igen, te vagy az! Csak nem felejtettél el engem? – Oszeki megcsúszott, amikor kiszállt a riksából.
– Te vagy az, Szaitó Oszeki? Szörnyen nézhetek ki. Nincs hátul szemem, így nem tudhattam, hogy te vagy az. De a hangodról fel kellett volna ismerjelek. Borzasztó egy semmirekellő lett belőlem –  hajtotta le a fejét szégyenkezve.
Oszeki tetőtől talpig végigmérte.
– Dehogy is! Ha az utcán sétálva találkozunk, bizonyára nem ismerlek meg. Egészen eddig azt hittem, hogy csak egy ismeretlen riksás vagy. Természetes, hogy te sem tudtad, ki vagyok. Bocsáss meg, hogy nem ismertelek fel. Mióta csinálod ezt a munkát? Ugye nem árt meg neked? Hallottam, hogy a nagynénéd elköltözött vidékre, és ott hagyta az ogavamacsibeli boltot. De már én sem vagyok a régi, velem is sok minden történt. Nem látogattalak meg. Levelet sem írtam. Hol laksz most? Hogy van a feleséged? Van gyermeketek? Néha elmegyek megnézni az ogavamacsibeli boltokat. Az öreg dohánybolt még most is olyan, mint régen, csak most Noto a neve. Ha arra járok, mindig bekukkantok, és azon tűnődöm, vajon hol lehet és mit csinálhat most Kószaka Roku, akivel gyerekkorunkban iskolába menet mindig elszívtuk a dohánymaradékot, amit hozott. Aggódtam, mert egy ilyen kedves embernek, mint te, nehéz lehet a mai világban. Ha hazalátogatok a szüleimhez, mindig kérdezgetem, mit tudnak rólad. De már több mint öt éve elköltöztek Szarugakucsóból, onnantól kezdve pedig nem volt senki, aki tudott volna rólad bármit is. Úgy hiányoztál! – mondta a nő, elfeledkezve magáról.
A férfi letörölte magáról az izzadtságot egy kendővel.
– Szörnyű, hogy hová süllyedtem. Már otthonom sincs. A szállásom egy Murata nevű ócska kis aszakuszai fogadó emeletén van. Ha úgy tartja kedvem, késő éjszakáig dolgozom, mint ma is, de ha nincs kedvem, csak lustálkodom. Te még mindig gyönyörű vagy. Amióta tudom, hogy férjhez mentél, azt kívántam, bár láthatnálak és beszélhetnék veled még egyszer az életben. De ez csak egy álomnak tűnt. Eddig mihaszna, mellőzött senkiként éltem. Ezt meg is érdemlem. De legalább még élek, és így találkozhattam veled. Örülök, hogy te még emlékeztél rám, Kószaka Rokunoszukéra! Köszönöm – hajtotta le a fejét, mire Oszeki könnyes szemmel ezt mondta:
– Ne gondold, hogy egyedül te szenvedsz ezen a világon. És a feleséged? – kérdezte.
– Talán ismered. Szugitáék lánya. Ott laktak velünk átellenben. Fehér bőre és szép alakja miatt felhőnek nevezte mindenki. Szertelenül éltem, nem jártam haza. A rokonok azt hitték, ez csak azért van, mert nem nősültem meg, amikor kellett volna. Erre anyám vette a szemüvegét, és csak papolt nekem megállás nélkül. Úgy voltam vele, ha lennie kell, hát legyen: elvettem feleségül a lányt, épp akkoriban, amikor meghallottam, hogy gyermeket vársz. És egy év múlva nekünk is gratulálhattak az emberek: mindenütt gyerekjátékok sorakoztak. Ám én ettől még nem hagytam abba a kicsapongásaimat, bár az emberek azt hitték, ha szép feleségem lesz, lenyugszom, és ha gyermekem születik, majd megkomolyodom. De hívhatott volna Komacsi[9] vagy Hszi Si[10], táncolhatott volna nekem akár maga Szotoorihime[11],nem térek jobb útra. Miért változtatott volna meg egy csecsemő látványa? Csak szórakoztam, szórakoztam és ittam, csak ittam. Nem törődtem se a családommal, se az üzlettel, és a végén nem maradt semmim, még egy evőpálcikám se. Ez tavaly előtt történt. Anyám a nővéréhez költözött, aki vidékre ment férjhez. A feleségem pedig a gyerekkel visszatért a szüleihez. Nem tartjuk a kapcsolatot. Mivel a gyerek lány volt, nem bánkódtam. De úgy hallottam, tavaly meghalt tífuszban. Okos egy gyerek volt a korához képest, és mikor meghalt, biztos felemlegetett engem is. Ha még élne, idén lenne öt éves. Amint látod, nem sok érdekes történt velem, nem is mondok többet.
Elmosolyodott.
– Olyan udvariatlan vagyok, hogy téged sem ismertelek meg. Szállj be és elviszlek. Nagyon megrémiszthettelek. Riksás is csak névleg vagyok. Talán örülnöm kéne, hogy ezt a rudat húzhatom, mint egy ló vagy ökör? Ha néha kapok egy kis aprópénzt? Szerinted boldog vagyok, ha iszom? Nekem aztán minden mindegy. Utálom, ha vannak utasaim, de azt is, ha üres a kocsi. Irgalmatlanul elegem van! Még engem is meglep, milyen önző vagyok. Hát nem felesleges rám fecsérelned a kedvességedet? Gyere, szállj be, elviszlek.
– Amíg nem ismertelek fel, megtehettem volna, de most, hogy felismertelek, hogyan is tehetném? De mivel nagyon félelmetes ezen az elhagyott helyen, kérlek, kísérj el a Hirokódzsiig. Közben pedig beszélgessünk! – Oszeki megemelte kicsit a kimonója alját. Lakozott getájának[12] hangja magányosan kongott a kihalt utcán.
Ő volt a régi barátai közül az egyetlen, akit nem tudott elfelejteni: Kószaka Roku, az ogavamacsibeli kicsi és tiszta dohánykereskedésből. Milyen sötét lett mostanra a bőre! És milyen piszkos! De régen, a csíkos kötényében milyen szépen tudott kedveskedni! Olyan barátságos és tisztelettudó volt, mint kevesek az ő korában. A bolt is jobban ment, mint az apja idején. Valóban nagyon okos gyerek volt. „Akkortól kezdve változhatott meg ennyire, hogy én férjhez mentem. Ez a sok szórakozás és kicsapongás! Mintha egy teljesen más ember lett volna belőle. Talán egy démon műve? Vagy egy átok? Amikor mindezt meghallottam, képtelen voltam elhinni. De most, hogy ma este megláttam ebben a szánalmas állapotban… Nem hittem volna, hogy egy olcsó fogadóban kénytelen megszállni.
Nap mint nap láttam tizenkét és tizenhét éves korom között, ahogy ott ült a boltjában, újságot olvasott és vezette az üzletet. Aztán eldöntetett, hogy egy olyan emberhez kell hozzámennem, akire nem is gondoltam. Mivel a szüleim akarták, nem ellenkezhettem. Szerettem volna Rokuval lenni, de rájöttem, ez csak egy gyerekszerelem. Úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Hozzámentem Haradához. De egészen az utolsó pillanatig sírtam és azóta sem tudtam elfelejteni. Biztosan ő is legalább annyit gondolt rám, mint én őrá. Talán ezért is züllött le. Milyen gőgösnek gondolhat, ha ránéz a frizurámra és a drága ruháimra. Pedig ha tudná, hogy korántsem vagyok boldog!”
Oszeki remegve Rokunoszukéra pillantott. A férfi csak nézett maga elé kifejezéstelen arccal, nem lehetett tudni, mire gondol. Nem úgy tűnt, mintha örülne annak, hogy oly sok idő után ismét találkozott Oszekivel.
Amikor kiértek a Hirokódzsira, ott már voltak más riksák is. Oszeki elővett némi pénzt a tárcájából, és gyengéden beletekerte egy krizantémos papírba.
Roku, tudom, ez udvariatlanság tőlem, de kérlek, vegyél belőle legalább néhány zsebkendőt vagy valami mást. Olyan régen láttalak! Annyi mindent szeretnék még mondani neked. De nem tudom szavakba önteni. Remélem, megérted. Most elbúcsúzom. Kérlek, vigyázz magadra, nehogy a nagynénéd nyugtalankodjon miattad. Titokban én is imádkozom érte, hogy ismét a régi Roku légy és láthassam, ahogy újra egy remek boltot nyitsz. Isten veled! – köszönt el, mire Rokunoszuke elvette a papírt.
Vissza kellene utasítanom, de mivel tőled kaptam, örömmel elfogadom. Nem szívesen búcsúzom el tőled. Olyan ez a ma esti találkozásunk, mint egy álom. De nincs mit tenni. Menjél. Én is hazamegyek. Későre jár, lassan már nem jár senki az úton – mondta majd megfordult, és elindult az üres kocsival kelet felé. Oszeki délnek ment. Az út szélén a fűzfák ágai hajlongtak a holdfényben és csak a geta erőtlen kopogása hallatszott.
A Murata-fogadó második emeleti lakójának és a Harada-ház úrnőjének lelkére egyazon bánat súlya nehezedett.

Nyeste Zsolt fordítása

[1]    A kilencedik holdhónap tizenharmadik napjának éjszakája, a hagyományos őszi holdnéző ünnep ideje, innen ered a novella címe is.
[2]    A nyolcadik holdhónap tizenötödik napjának éjszakája, szintén egy holdnéző ünnep, amikor a közhiedelem szerint a legszebb a hold.
[3]    A babona szerint balszerencsét hoz, ha valaki egy évben csak az egyik holdnézést ünnepli meg.
[4]    Fenyőből és bambuszból készült újévi dísz
[5]    A kimonó fölött viselt kabát
[6]    Téli rövid kabát, az egyszerű emberek viselete
[7]    Utalás a japán szólásra: Oja no hikari va nanahikari (‘A szülő fénye hétszeres’) azaz valakinek a sikere attól függ, mennyire befolyásosak a szülei. Jelen esetben arról van szó, hogy Harada még egy szülőnél is jobban segíti Oszeki családját.
[8]    Japán pampafű (Miscanthus sinensis), a holdnéző ünnepség hagyományos dísze
[9]    Ono no Komacsi (c. 825-c.900) szépségéről híres japán költőnő.
[10]  Hszi Si (japánul Szei Si) (i. e. 506 – ?) az ókori Kína négy legszebb nőjének egyike. Állítólag olyan szép volt, hogy amikor erkélyéről kinézett egy medencére, a halak annyira elámultak szépségén, hogy elfelejtettek úszni, és lesüllyedtek.
[11]  Szotoorihime („A hercegnő, akinek szépsége átsugárzik a ruháján keresztül is”) Ingjō legendás császár (411-453) ágyasa.
[12]  Fából készült japán lábbeli

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már kezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség.)

Herta Müller: Minden nyelv más szemekkel lát

A falu nyelvében – ahogyan azt gyerekként megfigyeltem –, a körülöttem levő emberek beszédében a szavak közvetlenül rajta voltak azokon a dolgokon, amelyeket megneveztek. A dolgokat pontosan úgy hívták, amilyenek voltak, és pontosan olyanok voltak, ahogyan hívták őket, egyszer és mindenkorra lezárt egyetértésben. A legtöbb falusi számára nem léteztek olyan rések, amelyeken keresztül a szó és a tárgy között átnézve a semmibe lehetett volna bámulni, mintha a saját bőréből az ürességbe siklott volna az ember. A mindennapos tennivalók az ösztönösen, szótlanul begyakorolt munka mozdulatai voltak, az értelem nem követte az útjukat, és nem is voltak saját, szerteágazó útjai. A fej azért volt a helyén, hogy a szemet és a fület tartsa, mert azokra szükség volt munka közben. Ez a fordulat: „A feje azért van a válla között, hogy az eső ne essen a nyakába” a mindennapokra is alkalmazható. Vagy talán mégsem? Miért tanácsolta nagyanyám anyámnak, amikor tél volt, és kint semmi tennivaló, apám pedig napokon keresztül szünet nélkül csak ivott: „Ha úgy érzed, már nem bírod, akkor csinálj rendet a szekrényben”? A fej lecsendesítése a ruhák ide-oda rendezgetésével. Anya a saját blúzait és a férje ingeit, a saját harisnyáit és az ő zoknijait, a szoknyáit és az ő nadrágjait újra és újra összehajtogatta vagy a helyükre akasztotta a szekrényben. Kettejük ruháinak, tisztán és egymás mellé rendezve, kellett megakadályozniuk, hogy ő kiigya magát ebből a házasságból.
A szavak csak akkor kísérték a munkát, ha többen együtt dolgoztak valamin, és egymás mozdulataira voltak utalva. De akkor sem mindig. A nehéz munka, mint a zsákhordás, a kert felásása, a kapálás, kaszálás nem volt egyéb a hallgatás iskolájánál. A test túlságosan is igénybe volt véve, semmint hogy a beszédre pazarolhatta volna erejét. Húsz, harminc ember is tudott együtt órákon át hallgatni. Amikor ezt figyeltem, néha azt gondoltam, hogy éppen azt nézem, ahogyan az emberek a beszédet elfelejtik. Biztos, hogy mire befejezik ezt a kemény munkát, már egy szóra sem fognak emlékezni.
Amit teszünk, nem kell szóban is megismételnünk. A szavak fékezik a mozdulatokat, a testnek tulajdonképpen csak az útjában állnak – ezt ismertem. De az, hogy eltérés van a kívül, a kezek, és a belül, az értelem között: hogy most valami olyasmit gondolsz, amihez nincs semmi közöd, vagy amit mások nem feltételeznének rólad – ez valami más volt. Ez csak akkor jött, amikor a félelem. Nem voltam félősebb másoknál, és ugyanúgy, mint nekik, valószínűleg csupa alaptalan forrása volt a félelmeimnek: kitalált, a fejben épült okok. De ez a kitalált félelem nem pusztán képzelt, hanem nagyon is igazi lesz, amikor meg kell küzdeni vele, mert ugyanolyan valóságos, mint a külső okokból származó félelem. Éppen, mivel a fejben épül, fejetlen félelemnek is nevezhetnénk. Fejetlen, mivel nem ismeri a saját okát, és így orvossága sincs. Emil M. Cioran mondta, hogy az alaptalan félelem pillanatai járnak legközelebb a létezéshez. A hirtelen értelemkeresés, az ideges láz, a borzongás a kérdésre: Mit ér az életem? Ez a kérdés erősebb volt a megszokottnál, legyűrte azt, ott hunyorgott az egészen „normális” pillanatokban.             Nem kellett éhségtől szenvednem, sem mezítláb járnom, este a tiszta, ropogósra vasalt ágynemű között fekve vártam az elalvást. Mielőtt eloltották volna a lámpát, még elénekelték nekem a „Bevor ich mich zu Ruh begeb, zu dir, oh Gott, mein Herz ich heb” [Mielőtt nyugovóra térek, Istenem, szívem hozzád emelem] kezdetű imát. De azután az ágy mellett álló csempekályha átváltozott a falu szélén magasodó, vadszőlővel benőtt víztoronnyá. Helga M. Novak szép versét („A vadszőlő a víztornyon egészen kifakul, mikor elnyílik, mint a katonák alsó ajka”) akkor még nem ismertem. Az ima, aminek meg kellett volna nyugtatnia, és egyenesen az álomba vonnia, fordítva hatott, egészen felkavart, összezavarta a fejemet. És ezért később, sőt a mai napig sem értettem meg soha, hogyan enyhítheti a hit az emberek félelmét, vagy hogy másokat hogyan helyezhet egyensúlyba, hogyan lehet alkalmas arra, hogy a koponyájukban lenyugtassa a gondolatokat. Mert minden ima paradigmává vált, még akkor is, ha annyira gyakran mormolták el, hogy egészen belekopott. A saját állapotom értelmezését követelte tőlem. A lábak helye a földön van, valamivel fennebb a has, a bordák, majd a fej következik. Legfelül van a haj. És hogyan emelhetném a szívemet a hajamon át a szoba vastag mennyezete fölé, az Úrhoz. Minek énekeli nagyanyám ezeket a szavakat, amikor maga sem tudja megtenni, amit kérnek.
A vadszőlőt a nyelvjárásban tintaszőlőnek [Tintentrauben] nevezik, mert fekete leve a kézen olyan foltokat hagy, amelyek napokra a bőrbe eszik magukat. Az ágyam mellett ott állt a víztorony, olyan fekete tintaszőlővel, amilyennek a mély álomnak kell lennie. Tudtam, hogy elaludni azt jelenti: hagyni, hogy belefulladjak a tintába. Azt is tudtam, hogy aki nem tud elaludni, annak rossz a lelkiismerete, súlyos terhet hordoz a koponyájában. Tehát ez volt bennem, csak azt nem tudtam, hogy miért. A falusi éjszaka kint is tele volt tintával. A torony markában tartotta az egész vidéket, elhúzta helyéről a földet és az eget, és a faluban, a tintában mindenkinek csak egy aprócska szilárd helye maradt, az, ahol éppen akkor volt. Minden irányból kuruttyoltak a békák, tombolva zenéltek a tücskök, mutatták az utat a föld alá. És a falut, hogy senki ne szabadulhasson belőle, bezárták egy láda visszhangba.
Mint minden gyereket, engem is elvittek a halottakhoz. A házak legszebb szobájában ravatalozták fel őket. Elmentünk, hogy utoljára meglátogassuk őket, mielőtt a temetőbe kerülnének. A koporsó mindig nyitva volt, a halott lába, felpolcolt cipőtalppal, az ajtó felé mutatott. Bementünk, az ajtótól, a halott lábától kezdve egyszer megkerültük a koporsót, és megnéztük a halottat. A békák és a tücskök a halottakhoz tartoztak, mintha az udvartartásukat alkották volna. Éjszakánként valami áttetszőt beszéltek az élők fülébe, hogy összezavarják a fejüket. Visszatartottam a lélegzetemet, ameddig csak bírtam, hogy megértsem, amit mondanak. De aztán pánikba esve kapkodtam levegő után. Akartam, hogy megértsem őket, de azt nem, hogy elveszítsem a fejemet, és soha többet ne térhessek vissza a világukból. Aki az áttetszőt egyszer megérti, gondoltam, azt a lábainál fogva magukkal ragadják, és eltűnik a földről.

49f5d08a-31d1-4571-beec-aa3d4e4c9f7e

Az érzés, hogy ebben a faluládában ki vagyok szolgáltatva a vidék éhségének, ami bármikor felfalhat, ugyanígy hatalmasodott el rajtam a kábítóan forró napokon a folyó völgyében, ahol a teheneket kellett őriznem. Nem volt órám, az időmet a város felé tartó vasútvonal mérte. Minden nap négy vonat ment át a völgyön, és én csak a negyedik után indulhattam haza. Akkor volt este nyolc óra. Ugyanakkor kezdett az ég vadul a fűbe marni, és magához húzni a völgyet. Igyekeztem minél messzebbre kerülni onnan, mielőtt egészen felfalná. Ezeken a véghetetlen napokon, a hatalmas, szégyentelenül zöld völgyben számtalanszor megkérdeztem magamtól, hogy mit ér az életem. Piros foltokat csíptem a bőrömbe, hogy megtudjam, milyen anyagból vannak ezek a lábak, ezek a karok, és hogy mikor fogja az Isten ezt az anyagot visszakövetelni tőlem. Leveleket és virágokat ettem, hogy azok a nyelvem rokonaivá váljanak. Azt akartam, hogy hasonlítsunk egymásra, mert ők tudták, hogy hogyan kell élni, és én nem. A nevükön szólítottam őket. A Milchdistel [’tejbogáncs’] nevű valóban ez a tövises növény volt, aminek tej jött ki a szárából. De a név nem illett hozzá, nem is fogadta el, és nem is hallgatott rá. Kitalált nevekkel próbálkoztam: Stachelrippe [’tövisborda’], Nadelhals [’tűnyak’], amelyekben sem a tej, sem a bogáncs nem jelent meg. Abban a csalásban, ahogyan minden hamis név ott állt az igazi növény előtt, nyílt fel a rés az ürességbe. A szégyen, hogy hangosan beszélek, és magamban, nem a növénnyel.
A négy elhaladó vonat ablakait kinyitották, ott álltak rövid ujjú ingben az utasok, én integettem. Olyan közel mentem a sínekhez, amennyire csak lehetett, hogy legalább valamicskét lássak az arcokból. A tiszta városiak voltak a vonaton, néhány hölgyet is láttam, ott csillogtak rajtuk az ékszerek és a vörösre festett körmök. Amint elhaladt a vonat, rajtam újra ott lógott a cafatos ruha, a fejem megtelt köddel a hirtelen félbeszakadt menetszél után, és mint egy repülő körhinta kényszerleszállása után, úgy ültek a szemeim a fejemben, és fájtak. Túlságosan is kimeresztettem őket, a huzat kihűtötte és szinte kitépte őket a homlokomból, utána nem fértek vissza a helyükre, túl nagyok voltak a szemgödrökhöz. Émelyegtem, a lélegzetem gyenge volt, a bőröm a karomon és a lábamon piszkos, összehorzsolt, a körmeim zöldek és barnák. Minden vonat után úgy éreztem, cserbenhagytak, undorodtam magamtól, és még alaposabban megnéztem magam. És akkor a völgyég egy nagy kék mocsok lett, a mező egy nagy zöld mocsok, én pedig egy kis mocsok a kettő között, ami nem számított. A „magányos” [einsam] szó nem létezik a nyelvjárásban, csak az „egyedül” [allein]. Így mondják: alleenig, úgy hangzik, mint a wenig [kevés] – és az is voltam.
Így volt a kukoricaföld közepén is, ahol a kukoricának ősz haja nőtt, mint az öregeknek, copfba lehetett fonni, és sárga, töredezett fogaik – a kukoricaszemek. A saját testem is zörgött, olyan kevés volt, mint az üres szél a porban. A torkom belülről száraz a szomjúságtól, odafent pedig egy idegen nap, mint egy tálca az előkelő embereknél, ha a vendégnek egy pohár vizet hoznak. A hosszú kukoricaföldek a mai napig elszomorítanak, ha vonattal vagy autóval megyek el mellettük, becsukom a szemem, mert mindig elszorít a félelem, hogy a kukoricaföldek függőlegesen az egész földet körbeérik.            Utáltam a hajthatatlan földeket, amelyek vad növényeket és állatokat faltak fel, hogy a termesztett növényeket és a háziállatokat etessék. Minden szántóföld a halálnemek határtalanul elnyúló panoptikuma volt, egy-egy virágzó halotti tor. Minden táj a halált gyakorolta. A virágok az emberek nyakát, orrát, szemét, száját, nyelvét, ujjait, köldökét, mellét utánozták, nem nyugodtak, viaszsárgában, mészfehérben, vérpirosban vagy véraláfutás-kékben vették kölcsön a testrészeket, zölddel párosítva elpazarolták, szétszórták, ami nem is volt az övék. A halottaknak aztán ezek a színek úgy szűrődtek át a bőrükön, ahogy csak akartak. Az élők olyan buták voltak, hogy még kérték is ezeket a színeket, kapkodtak utánuk, a halottakon pedig ott virágoztak, mert a húsuk felmondta a szolgálatot. A halottlátogatásokból ismertem a megkékült körmöket, a sárga porcot a zöldes fülkagylóban, ahova a növények már belevájták a fogaikat, türelmetlenül elkezdték a bomlás munkáját, mégpedig a házak legszebb szobájában, nem vártak a sírig.
A falu utcáin, a házak, a kutak és a fák között ezt gondoltam: ezek itt a világ rojtjai, és a szőnyegen kellene élni, az pedig aszfaltból van, és csak a városban lehet. Nem akartam hagyni, hogy ez a virágzó panoptikum, ami az összes színt eltékozolja, engem is elragadjon. Nem akartam a testemet átadni ennek a mindent felfaló, virágokkal álcázott pusztító nyári hőségnek. Amit akartam: el a rojtoktól, fel a szőnyegre, ahol a talpam alatt az aszfalt olyan szorosan lezárja a földet, hogy belőle a halál nem lopakodhat oda a bokám köré. Pirosra festett körmökkel, városi hölgyként a vonaton utazni, ezt akartam, és gyíkfejekhez hasonló szép cipőben az aszfalton járni, a lépések száraz kopogását hallgatni, mert emlékeztem, milyen ez, amikor kétszer a városban voltunk az orvosnál. Nem bírtam kiegyezni az élettel, amit a növények örökös pusztító éhsége vett körbe, sem a levelek zöld visszfényével a bőrön, pedig csak parasztokat ismertem. Mindig azt láttam, hogy a föld csak azért ad ennem, mert később engem is meg akar enni. Rejtély maradt számomra, hogy az ember hogyan bízhatja rá az életét egy olyan környezetre, amely minden pillanatban szembesíti azzal, hogy bármikor a halál panoptikumába kerülhet.
Kudarc volt, hogy az, amit csináltam, nem volt meggyőző a számomra, és azt, amin gondolkoztam, senki nem gondolta volna rólam soha. Kényszert éreztem, hogy felhasítsam a pillanatot, és aztán akkora szakadék tátongott benne, hogy semmi emberileg lehetségessel nem volt kitölthető. Addig hergeltem a mulandóságot, amíg teljesen meztelenül állt előttem, és nem voltam képes megtalálni az elviselhető mértéket, nem tudtam magamat a megszokotthoz igazítani.
Szégyent vall, aki a bőréből az ürességbe siklik. Közel akartam kerülni a környezetemhez, és egészen felhorzsolódtam rajta, hagytam, hogy úgy szedjen darabokra, hogy többé ne tudjam összerakni magamat. Incesztusszerűen, gondolom ma. Vágytam a „normális érintkezésre”, és elzártam tőle magamat, mert semmit nem hagytam magában nyugodni. Sürgetően szükségem lett volna a belső elcsendesedésre, de nem fogtam fel, hogy hogyan juthatnék el odáig. Azt hiszem, kívülről nem látszott semmi ebből. Az pedig eszembe sem jutott volna, hogy beszéljek róla. El kellett rejteni ezt az őrült bolyongást, ami a fejemben zajlott. A nyelvjárásban amúgy sem voltak erre szavak, a következő két melléknéven kívül: „lusta”, a dolog testi részét illetően, és „merengő” a pszichikai vonatkozásában.
Nekem sem voltak szavaim rá. Máig nincsenek. Nem igaz, hogy mindenre vannak szavak. És az sem igaz, hogy az ember mindig szavakban gondolkodik. Most is van olyasmi, amit nem tudok szavakban elgondolni, mert nem találtam szavakat: sem a falusi, sem a városi németben, sem a románban, sem a kelet- vagy nyugatnémetben. És egyetlen könyvben sem. A belső tartalmak és a nyelv nem fedik egymást, hanem oda húzódnak – és az embert oda viszik –, ahol a szavaknak nincs maradásuk. Gyakran éppen a döntő mozzanat az, amiről semmit nem lehet mondani, és a késztetés, hogy róla beszéljünk, akkor jár jó úton, ha kikerüli ezt. Az abba vetett hitet, hogy a beszéd megoldhatja a gondokat, én csak Nyugatról ismerem. A beszéd nem teszi rendbe az életet sem a kukoricaföldön, sem az aszfalton. Azt a meggyőződést is, hogy nem lehet kibírni, aminek nincs értelme, csak Nyugatról ismerem.
De mit tud a beszéd? Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Láttam a saját szavaimat a mélybe zuhanni. És biztos voltam benne, hogy velük együtt azok a szavak is széthullanának, amelyek nem az enyémek, ha az enyémek lennének. A nem meglevők azokká váltak volna, amelyek az enyémek voltak, és szétestek. Soha nem tudtam, mennyi szóra lenne szükség, hogy egészen eltakarják a homlokom mögött az őrült, tévelygő rohanást. Olyan bolyongás ez, ami rögtön eltávolodik a szavaktól, amelyeket éppen a számára találtam. Milyen szavak ezek, és milyen gyorsan kellene készen állniuk, és váltaniuk egymást más szavakkal, hogy utolérjék a gondolatokat. És mit jelent utolérni? Hiszen a gondolkodás saját magával egészen másképpen beszél, mint ahogyan a szavak vele beszélnek.
És mégis ott van a kimondás, az elmondás vágya. Ha nem lett volna állandóan bennem ez a vágy, akkor nem jutottam volna odáig, hogy a bogáncsnak neveket keressek, és próbálgassam, hogy melyikkel szólíthatom az igazi nevén. E nélkül a vágy nélkül nem kerültem volna idegen félelembe a környezetemtől, ami a félresikerült közeledés eredménye volt.
Számomra mindig fontosak voltak a tárgyak, a megjelenésük hozzátartozott az emberek képéhez, akik birtokolták őket, ugyanannyira, mint maguk a személyek. Mindig elválaszthatatlanul hozzákapcsolódtak ahhoz, ami és amilyen egy ember volt. A tárgyak az emberek legkülső, a bőrüktől elváló részei. És ha tovább élnek, mint tulajdonosaik, az egész távollevő személy átvándorol ezekbe a megmaradt tárgyakba. Amikor apám meghalt, a kórház átadta nekem a műfogsorát és a szemüvegét. Otthon, a konyhaszekrény egyik fiókjában, az evőeszközök között ott voltak a legkisebb csavarhúzói. Amíg élt, anyám szinte naponta mondta neki, a szerszámoknak nincs ott semmi keresnivalója, legyen szíves és tegye a helyére. Amikor meghalt, még évekig ott maradt minden a fiókban. Akkor már nem zavarta anyámat, hogy ott látja a csavarhúzókat. Ha a tulajdonosuk már nem ül az asztalhoz, akkor legalább a munkaeszközei legyenek az evőeszközök között. Félelem költözött anyám kezébe, nagyvonalú kivételek ásták alá a rendszeretetét. Most, gondoltam, apámnak szabad volna kés és villa helyett csavarhúzóval enni, ha visszatérne az asztal mellé.
De az udvaron álló makacs barackfák sem restelltek kivirágozni. Az érzelmeket furcsa módon gyakran kifelé vetítjük, néhány olyan tárgyra, amelyek minden ok nélkül alkalmasak arra, hogy megvilágítsák az emlékeket. Ilyenkor kerülő úton járunk. Így az apa hiányát nem a műfogsor vagy a szemüveg jeleníti meg, hanem a csavarhúzók és a barackfák. A szememmel olyan valószerűtlenül hatoltam bele a fákba, hogy a még csupasz, rövid ágak a megtévesztésig hasonlóvá lettek a csavarhúzókhoz, ha sokáig figyeltem őket. És akkor már felnőtt voltam, de a dolgok mégis ugyanolyan alattomos módon kapcsolódtak össze, mint azelőtt.        Berlin nem a barackfáiról híres vidék, ahhoz túl hideg van. Ott nem hiányoztak nekem ezek a fák. És aztán, anélkül, hogy kerestem volna, találtam egyet. Egészen közel áll egy S-Bahn-vonal síneihez, nem lehet hozzáférni, az a fa senkié, legfennebb a városé. A töltés egyik mélyedésében áll, a koronája olyan magas, hogy felérne a sínek fölött átvezető híd korlátjáig, de olyan messze van tőle, hogy vakmerő vállalkozás lenne kihajolni a gyümölcseiért. Hetente néhányszor elmegyek mellette. Az a barackfa számomra egy darab szökött falu, sokkal régebbi, mint az én Németországban töltött időm. Mintha a falu megunt volna egyes fákat, és azok észrevétlenül megléptek volna a kertekből. Mintha a szökött fák is olyanok lennének, mint az elmenekült emberek: még éppen időben hagyják el a veszélyes helyet, találnak egy szinte megfelelő földdarabot, de benne csak azt, hogy nem jó ott maradni, és nem bírnak máshová menni. Ha az üzletbe megyek, az utam elvezet a barackfa mellett. Világos, hogy az utcának két oldala van, és elkerülhetném. A barackfa miatt lehetetlen, hogy csak úgy egyszerűen kimenjek az üzletbe. Attól függően, hogy melyik járdát választom, el kell döntenem, hogy meglátogatom-e a fát, vagy inkább elkerülöm. Azt mondom magamban: Lássuk, hogy van ma a fa. Vagy: Ma inkább hagyjon békén. Nem az apám az, aki ezekre a látogatásokra kényszerít, nem a falu, és nem az országom – semmi honvágyat nem érzek. A fa nem teher és nem megkönnyebbülés. Úgy áll ott, mint az idő utóíze. Ami a közelében ott zizeg a fejemben, félig cukor, félig homok. A „barack” [Aprikosen] szó hízelgő, úgy hangzik, mint a „becéz” [liebkosen]. A sok barackfa-látogatás után készítettem egy kollázst is a következő szöveggel:

A parkoló macskái vonszolják öt-hat mancsukat és zörögnek
a lépcsőn mint az akáciák termése
amikor a férges barackot ettük és a falu macskái
ott ültek körös-körül a székeken megnyúlt orral
mint üvegcsészék forogtak a szemeik
és ha aludtak lélegeztek a szőrszálaik
a barack romlik hidegrázás elágazik édes
hogy a parkoló macskáinak még most is köszönök

Természetesem nem várom a szövegtől, hogy a barackfákat illetően bármit is végérvényesen tisztázzon. Azt, ami foglalkoztat, nem tudja sem megcáfolni, sem megerősíteni. Más szerzők szövegei esetleg tisztázhatnak valamit a számomra, a sajátjaim nem. És ha nekem a cukor félig homok, nem segít egyetlen mondatom sem rajtam, legfennebb Alexandru Vonaé, tömören kimondott poétikus sokkjával: „Az emlékezés rejtélyére gondoltam, ahol a folyamatok nagyon gyorsan zajlanak le. Egy emlék nagyon átfogó is lehet, akár egy egész nap vagy több idő is lehet benne sűrített formában – és mégis csak másodperceket vesz igénybe a felidézése. […] A kérdés valójában egyszerű: Hová tűnik az idő, ha csak ilyen kevésre van szükségünk, hogy újra átéljük, ami belőle megmarad?”[1]
A pillanatok, amikor a tárgyaktól megmagyarázhatatlan okokból hirtelen félelem töltött el, újra és újra visszatérnek. A tárgyak megismétlik önmagukat, és rám találnak. Alexandru Vona írja: „Létezik a dolgoknak egy gyötrő jelenléte, aminek nem ismerem az értelmét.”[2] Értelem nélkül van a kalapokban valami ólálkodó természet, a tulajdonosuk tudta nélkül titkokat csempésznek a haj és a bélés közé. A legtöbbet magam sem ismerem, de mindig érzem, hogy ott vannak, amikor valaki a kalapjával babrál. Így a „kalapot emelni” [den Hut ziehen, den Hut lüften] vagy a „le a kalappal” kifejezéseknek kevés köze van a tiszteletadáshoz, sokkal több a szembeszálláshoz [die Stirn bieten], mert a szem és a homlok meztelen, ha leveszik a kalapot. És ha leveszik, a kalap belseje látszik: a fehér selyembélés. A kalap bármilyen fehér béléses fejfedő lehet. Egyszer két titkosszolgálati ember egyszerre vette le bundasapkáját, amikor a gyárba jöttek, hogy gyötörjenek. Amint levették a sapkát, a hajuk a fejük tetején borzosan meredt felfelé. Az agyuk felborzolta a hajukat, hogy elhagyhassa a fejüket – láttam, megakadt a bélés selymében. A két férfi arrogánsan, gyalázatosan viselkedett – csak a fehér bélésselyem tekintetében voltak szánalmasan tehetetlenek. A fehér csillogás számára érinthetetlennek éreztem magamat. Ki tudtam siklani a kezeik közül, világos, szemtelen gondolataim támadtak, és ők nem vették észre, hogy mi védelmez. Rövid versek jutottak eszembe, magamban szavaltam el őket, mintha a bélésselyemből olvasnám ki. És a nyakuk vén volt, az arcuk elhasznált – tiltott módon egyértelművé vált, amíg ezek az urak az én halálomról beszéltek, hogy ők nem menekülhetnek a magukétól. Ahol az én verseim álltak a fehér selyemben, ott volt felravatalozva a fejük.
Szeretem a kalapos embereket, mert amikor leemelik a kalapjukat, bepillantást engednek az agyukba. És a mai napig lesütöm a szememet, amikor ez történik. Ne nézz oda, a végén még túl sokat fogsz látni. Soha nem tudnék magamnak fehér béléses fejfedőt venni, lüktet a halántékom, mert rögtön arra kell gondolnom, hogy a kalapbélés elől a fej semmit nem tud elrejteni, minden kalap előtt eltűnnek a titkai.
Mindezt elmondhatom, megemlíthetem a barackfát, a kalapok fehér selymét – de azt elmagyarázni, amit bennem előidéztek, szavakkal nem tudom. A szavak a beszédre vannak szabva, talán pontos és találó is ez a szabás. Csak a beszédre valók, vagy mondjuk még az írásra is alkalmasak. De a barackfák csavarhúzó-ágait és az agy-kalapot ők sem értik. Nem képviselhetik azt, ami a homlok mögött történik.
Könyveket olvasni, netán írni – ez semmit nem orvosol. Ha meg kell magyaráznom, miért látok egy könyvet szigorúan szerkesztettnek, egy másikat sekélyesnek, akkor csak azoknak a szöveghelyeknek a gyakoriságára hivatkozhatok, amelyek a fejben őrült bolyongást idéznek elő, a helyekre, amelyek a gondolataimat oda húzzák, ahol nem maradhatnak meg a szavak. Minél sűrűbben vannak ilyen helyek a szövegben, annál feszesebb, minél ritkábban, annál sekélyesebb. Egy szöveg minőségének a mércéje számomra mindig ez az egyetlenegy volt: elindul-e a fejben ez a néma bolyongás, vagy nem. Minden jó mondat oda torkollik a fejben, ahol az, amit kivált, másképpen beszél magával, nem szavakban. És ha azt mondom, hogy a könyvek megváltoztattak, akkor ez emiatt történt. És – noha sokszor állítják – ebben a tekintetben nincs különbség líra és próza között. A prózának ugyanazt a sűrűséget kell tartania, akkor is, ha másként valósítja azt meg, mivel hosszabb lélegzetvételű. Bruno Ganz, aki sokszor szaval verseket, ezt mondja egy interjúban: „Igen, a lírában lehetséges, hogy egyetlen sor felnyisson egy hatalmas teret, mégpedig azon keresztül, ami a szavaknak értelmet ad. Ez aztán különös módon összekapcsolódik a következő sorral, az új terek állandóan felnyílnak. Tehát nem úgy, mint a lineáris szerkezetű prózában, a fejtegetés, érvelés módján. Ott a késleltetéssel, vagy a szöveget keresztül-kasul átjáró mozgásokkal találkozhatunk. Számomra a líra egy tágas térben áll, levegővel beburkolva. Mindig többet jelent, mindig többet mozdít annál, mint amit közvetlenül a szavak mondanak.”[3]
Bruno Ganz találóan fogalmazta meg, hogy mi történik, amikor valakit magával ragad egy szöveg. És ez minden írásra igaz, a prózára is, kristálytisztán látszik, hogyan működik. Hanna Krallnál például: „A bécsi Gestapótól Auschwitzbe vitték. Ott karanténban volt; három hónappal később – tovább nem maradhatott, mert Mauthausenben várta a férje – odament Doktor Mengeléhez a feljáróra, azt mondta neki, hogy ápolónő, és arra kérte, hogy a transzportot kísérhesse. […] Doktor Mengele ott a feljárón, de előkelően és udvariasan, rövid vizsgát tartott. „Hogyan különbözteti meg az artériás vérzést a vénás vérzéstől?”, kérdezte. Ezt tudta, hiszen a gettóban a tífuszkórházban betegápolást tanult. „Percenként milyen gyakran lélegzik az ember?”, kérdezett Doktor Mengele tovább. Ezt nem tudta, és megijedt. „Percenként hányszor ver a szív?” kérdezte, mint egy megértő tanár, aki nem szereti megbuktatni a vizsgázókat. „Attól függ”, felelte ő, „hogy fél-e az ember, és hogy milyen magas.” Doktor Mengele felnevetett, és akkor ő észrevette, hogy a két metszőfoga között rés van, Diasztéma, jutott eszébe a megnevezés a betegápolói tanfolyamról. Egy ilyen rést a fogak között diasztémának neveznek.”[4] Hanna Krall dokumentál, a szóbeli stílusban meghagyott mondatokból álló írás az izgalom nélküli pontosság felé tart, élesen hallható csendbe fut. A mondatok egyszerre beszélnek és figyelnek, és olvasáskor a tények szinte elviselhetetlen közelségében tartanak. Hanna Krall minden kommentárt megtagad tőlünk, a tömörítés és a tények elrendezése folytán kérlelhetetlen közvetlenség jön létre, ami elkezd visszhangzani a fejünkben. A szerző dokumentált valóságai látszólag önmagukat beszélik el. De ez Hanna Krall nagyszerűsége, hogy elhagyja a kommentárokat, és mégis ott áll minden mondat mögött, láthatatlanul belemosódva. Fikció nélküli, nyomatékos irodalmiasítás ez, csupán a szavak, a sorrend, a snittek öntudatának segítségével. Hanna Krall könyveiben a megtörténtet visszahelyezi a megélt rejtekhelyére.
Egy másik példa Alexandru Vona, aki a fikcióval dolgozik. De ez a fikció dokumentumszerű. Vona mondatai ragyognak, mert olyan csupaszok. Az otthon levés érzését így írja le: „… ha este a sötétben belépek a szobába, felismerem a széket, mert tudom, hogy abban a pillanatban ott kell állnia, de (tudom, hogy) egy másik, sötétségbe burkolózó szobában nem ismerném fel – mert idegen helyen egyáltalán nem látnék semmit.”[5] Vagy: „Az egész város olyan volt, mint a koncertteremben a mellettem ülő árnyékának rezzenéstelen körvonalai.”[6] Vagy: „Mindig jobban figyelek a saját arckifejezésemre, mint a beszélgetőtársaméra, és magamról mégis alig tudok többet mondani, mint azt, ami a másik szemében visszatükröződik.”[7] Vona mondatainak lapidárissága őrült bolyongást idéz elő, a megállapítás elidegenedik saját magától, paradigmává szélesedik, és nem tudom, hogyan és miért. Amit a mondat a fejben megmozdít, azt az ember nem is gondolná, ha magát kívülről nézi.

355b9658-e843-41d1-8801-41d38116205f

De egy szöveg metaforikus is lehet, láthatóan képekbe szőtt, mint António Lobo Antunesnél, és ebből kiindulva is torkollhat az önmagát elveszítő bolyongásba: „Fekete kedv, felhőszínű dühös melankólia gyűlt a tenger fölé, párnák párnákra tornyosultak, gomolygásuk redői tafotából voltak.”[8], írja És visszatérnek a karavellák című regényében.
Az itt idézett három szerző egymástól egészen különböző módon ír, és a fejemben mégis ugyanazt érik el, a mondataik lebilincselnek és elképesztenek, úgyhogy zavarodott és kábult leszek, mintha saját magam mellett állnék, és a mondatokkal a saját életemen kell dolgoznom. A prózában jól sikerült mondatokat gyakran azzal dicsérik, hogy líraiak. Talán azért, mert alkalmas arra, hogy önmagában megálljon. De ez csak a líra jó mondataira érvényes, a sekélyesekre nem. Itt vagy ott, csak két jó mondat hasonlíthat egymásra. Ez a mondat: „Ha a madarak meghalnak, a hasukkal felfelé sodródnak a szélben”, Antunes prózájában magától értetődő. És csak azért hangzik azonnal úgy, mint a jó líra, mert ez jó próza.            A cselekvésre vonatkozó szavakban – nem pedig azokban, amelyek a gondolkodásra vonatkoznak – már éppen elég csapda volt. De aztán elszöktem a világ rojtjairól, átléptem az aszfaltra, ahol a szőnyeg volt. Tizenöt éves voltam, amikor a városba költöztem, egészen más dolgokkal találkoztam, és megtanultam románul. Az elején nehéz volt, nagyon kellett figyelnem, ez megterhelt. Most már megvolt a kopogós gyíkcipőm, de mintha én magam hiányoztam volna. Úgy éreztem, mintha csak a lábujjhegyeim maradtak volna belőlem, hogy legyen valami a tűsarkú cipőben, amikor a városban jártam. A lehető legkevesebbet beszéltem. És aztán, fél év múlva, egyszerre szinte minden újra ott volt a helyén, mintha semmit sem kellene tennem, mintha a járdaszegélyek, a hivatali pénztárablakok, a villamosok és az üzletekben minden holmi az én számomra tanulta volna meg ezt a nyelvet.
Amikor a környezetünk csak azt a nyelvet beszéli, amit mi nem tudunk, akkor az egész környező vidékkel együtt fülelünk a nyelvre. És ha elég sokáig maradunk ott, akkor a vidékben levő idő megtanulja számunkra a nyelvet. Így volt ez velem, és az értelmem egyáltalán nem fogta fel, hogyan történt. Azt hiszem, alábecsüljük a szavakra való odahallgatásunkat. A figyelmes hallgatás azonban a beszéd előkészülete. Egy napon a szám magától kezdett el megszólalni. A román nyelv akkorra olyanná vált, mint a sajátom. A szavaknak elnyílt a szemük csodálkozásukban, amikor – akaratlanul is – a saját német szavaimhoz kellett hasonlítanom őket. Néha bosszantó, torznak tűnő zavarosságuk érzéki volt, pimasz, és meghökkentően gyönyörű.
A falusi nyelvjárásban így mondtuk: a szél JÁR [der Wind GEHT]. Az iskolában viszont, ahol a standard németet kellett használni, azt mondták: a szél FÚJ [der Wind WEHT]. És hétéves koromban ez számomra úgy hangzott, mintha fájdalmat okozna saját magának [sich wehtun]. És románul így mondták: a szél ÜT [der Wind SCHLÄGT], vântul bate. A mozgás zaját azonnal lehetett hallani, amikor azt mondtuk: üt, és akkor a szél nem magának fájt, hanem másokat bántott. Amilyen különböző volt a szél fúvása, ugyanolyan eltérő volt az is, ahogyan ez abbamaradt. Németül így mondják: a szél ELÜLT [der Wind hat sich GELEGT], ez sima és vízszintes. Románul azt mondják: a szél MEGÁLLT [der Wind ist STEHENGEBLIEBEN], vântul a stat. Ez meredek és függőleges. A szél példája csak egy a számtalan és állandóan működő elmozdulás közül, amelyek a nyelvek között egy és ugyanazon tény esetében megtörténnek. Szinte minden mondat egy más pillantás, más szemszög. A román nyelv a világot annyira másképpen látta, amennyire másak voltak a szavai. És minden másképpen volt belefűzve a nyelvtan hálózatába.
A liliom, crin, románul hímnemű. Világos, hogy a nőnemű liliom [DIE Lilie] más szemmel néz ránk, mint a hímnemű liliom [DER Lilie]. Németül egy liliomhölggyel, románul egy liliomúrral van dolgunk. Ha mindkét látásmódot ismerjük, ezek összekapcsolódnak a fejünkben. A nőnem és a hímnem nézőpontja felhasad, és a liliomban egymásba ring egy nő és egy férfi. A tárgy belsejében egy parányi spektákulum megy végbe, mert már nem ismeri egészen önmagát. Mi lesz a liliomból két, egyidőben működő nyelvben? Egy női orr egy férfiarcon, fehér kesztyű vagy gallér. Jövés-menés-illata van, vagy időben-megmaradás-illata. A két nyelv lezárt, mozdulatlan liliomából egy rejtélyes, soha véget nem érő történés lett a két liliom-látásmód összekapcsolódása révén. Egy ilyen kétrétegű liliom mindig ott nyugtalankodik a fejünkben, és magáról meg a világról ezért mindig valami váratlan dolgot mond. Többet látunk benne, mint az egynyelvű liliomban.
Az egyik nyelvből a másikba vezető úton átváltozások történnek. Az anyanyelv látásmódja szembekerül az idegen nyelv más látásával. Az anyanyelv birtokába szinte saját közreműködésünk nélkül jutunk. Ez a hozományunk, ami észrevétlenül jön létre. Ami felbecsüli értékét: a később hozzá csatlakozó, másképpen megszerzett idegen nyelv. Az addig egyértelműnek hitt szavak közül hirtelen ránk villan azok esetlegessége. Az anyanyelv ettől a pillanattól kezdve nem a tárgyak egyetlen rögzített helye, az anyanyelv szava nem a dolgok egyetlen mértéke. Biztosan igaz, hogy az anyanyelv elmozdíthatatlan abban, amit számunkra jelent. Nagyjából továbbra is hinni fogunk ennek a mértéknek, akkor is, ha azt viszonylagossá teszi egy később megtanult nyelv más látásmódja. Tudjuk, hogy ez a legbiztosabb és legszükségesebb mérték, amink van, akkor is, ha véletlenszerű, ugyanakkor ösztönszerű. Az erőfeszítés ára nélkül áll a szánk rendelkezésére, anélkül, hogy tudatosan vagy szándékosan megtanultuk volna. Az anyanyelv a pillanatnyi szükségben, feltétlenül ott van, mint a saját bőrünk.
És ugyanolyan sérülékeny is, ha mások becsmérlik, megvetik vagy egyenesen megtiltják a használatát. Aki – ahogyan én is – Romániában a nyelvjárást beszélő faluból, az iskolában hiányosan elsajátított standardnémet-tudással bekerült az ország nyelvének környezetébe, a román városba, annak bizony nehéz dolga volt. A városban töltött első két évem alatt általában egyszerűbb volt, hogy egy ismeretlen helyen megtaláljam a helyes utat, mint az ország nyelvében a helyes szót. Úgy voltam a románnal, mint a zsebpénzemmel. Alig kezdett csábítani egy tárgy valamelyik üzletben, a pénzem máris túl kevés volt ahhoz, hogy kifizessem. Amit el akartam mondani, azért meg kellett fizetnem a megfelelő szavakkal, és sokat nem ismertem, az a kevés pedig, amit ismertem, nem jutott idejében eszembe. De ma tudom, hogy ez a fokozatosság, ez a késlekedés, ami a saját gondolkodásom szintje alá kényszerített, időt adott nekem arra, hogy megcsodáljam a dolgok átváltozását, ami a román nyelv megismerése közben következett be. Tudom, hogy szerencsésnek mondhatom magam, amiért ez megtörtént. Mennyire más pillantás vetül a fecskére [Schwalbe] a román nyelvben, ahol ezt a madarat így hívják: rândunica, azaz SORBANÜLŐCSKE [REIHENSITZCHEN]. Mennyivel több van ebben, mint a német szóban. A madár neve elmondja nekem, hogy a fecskék fekete sorokban ülnek a villanydróton, az egyik egészen közel a másikhoz. Én ezt, amikor a román szót még nem ismertem, minden nyáron láttam. Elámultam rajta, hogy a fecskét ilyen szépen is meg lehet nevezni.
Egyre gyakrabban fordult elő, hogy a román nyelv szavai érzékletesebbeknek, a saját tapasztalatomhoz találóbbnak bizonyultak az anyanyelvem szavainál. Nem akartam többé nélkülözni az átváltozások trapézmutatványait. Sem beszédben, sem írásban. A könyveimben eddig egyetlen mondatot sem írtam románul. De világos, hogy a román nyelv velem együtt ír, mert belenőtt a látásmódomba, a tekintetembe.
Az anyanyelvnek nem árt, ha a véletlenszerűségei megmutatkoznak más nyelvek nézőpontjának tükrében. Éppen ellenkezőleg: ha az anyanyelvünket egy másik nyelv segítségével, azaz egy más látásmóddal szemmel tartjuk, az egy újra és újra megerősített bizalomhoz, hitelességhez vezet, erőfeszítés nélküli szeretethez. Az anyanyelvemet soha nem azért szerettem, mert jobb lett volna másnál, hanem azért, mert a legjobban ismertem, és a legmélyebb bizalom kapcsolt hozzá.

60c2ef87-376f-4306-b939-df10bfa086d1

Az anyanyelvbe vetett ösztönös bizalmat sajnos meg is semmisítheti valami. A nácik zsidóüldözései után Paul Celannak együtt kellett élnie azzal, hogy a német, az anyanyelve, egyben az anyja gyilkosainak nyelve is. Celan ebben a jeges hasadékban állva sem szabadulhatott a saját nyelvétől, hiszen már a legelső szóban, amit kimondott, amikor beszélni tanult, ez a nyelv már benne volt. Ez a nyelv befészkelte magát a fejébe, hozzánőtt, és ott is kellett maradnia. Noha a koncentrációs táborok kéményeinek füstjét hozta magával, Celannak továbbra is hagynia kellett, hogy ez a nyelv legyen számára a legintimebb kifejezés nyelve, annak ellenére, hogy választhatott volna a jiddis, a román és az orosz közül, mert ezeket is korán megtanulta abban a környezetben, ahol felnőtt, később pedig a franciát használta nap mint nap. Egészen másként volt ez Georges-Arthur Goldschmidtnél. A zsidóüldözés után elzárkózott a német nyelvtől, és évtizedekig csak franciául írt. De a németet nem felejtette el. És későbbi, németül írt könyvei olyan virtuózak, hogy a legtöbb Németországban írt könyv hozzájuk képest száraz és sekélyes. Azt is mondhatnánk, Goldschmidtet hosszú időre megfosztották az anyanyelvétől.
Számos német szerző abban a hitben ringatja magát, hogy az anyanyelv – ha éppen ezen múlna – bármi mást helyettesíteni és pótolni tudna. Noha az ő esetükben még soha nem múlt ezen, ezt mondják: A NYELV HAZA. Az írók, akiktől a hazájukat nem vitatja el senki, akiknek az otthonukat nem fenyegeti veszély, hanem az minden további nélkül a rendelkezésükre áll, bosszantanak ezzel a kijelentésükkel. Aki németként az mondja, A NYELV HAZA, annak kötelessége, hogy valahogyan viszonyuljon azokhoz, akik ezt a mondatot meghatározták. És emigránsok voltak, akik meghatározták, akik Hitler gyilkosságaitól csak elmenekülve szabadulhattak meg. Rájuk vonatkoztatva A NYELV HAZA hirtelen üres önigazolássá zsugorodik. Csupán annyit jelent: „Még létezem.” A NYELV HAZA az emigránsok számára a kilátástalan idegenségben a saját szájukba adott ragaszkodás volt saját magukhoz. Azoknak, akiket a hazájuk kedvük szerint enged jönni és menni, nem kellene koptatniuk ezt a mondatot. Biztos talaj van a lábuk alatt. Ha az ő szájukból hangzik el, a mondat kioltja a menekülők minden veszteségét. Azt sugallja, hogy az emigránsok eltekinthetnek egész egzisztenciájuk összeomlásától, a magánytól, örökre megtört önértelmezésüktől, mert az anyanyelv – amit a koponyájukba zárva hordozható hazaként magukkal visznek – mindenért kárpótolja őket. De az anyanyelvet magunkkal vinni nem lehetőség, hanem egyszerűen nincs más választásunk. Csak akkor nem lenne nálunk, ha meghalnánk – de ennek a hazához semmi köze.
Nem szeretem a „haza” szót, Romániában ezt magával a hazával együtt két csoport is kisajátította. Az egyik a falvak polkabajnokaiból és erkölcsszakértőiből állt, a másik a diktatúra hivatalnokaiból és tányérnyalóiból. A falusi haza: németkedés, az állami haza: gondolkodás nélküli engedelmesség és az elnyomástól való vak félelem. Mindkét haza-fogalom provinciális, xenofób és arrogáns. Mindenütt árulást szimatoltak. Mindkettő ellenségeket keresett, az ítéletük gyűlölettel teli, pontatlan és megváltoztathatatlan volt. Mindkettő rest volt egy hibás ítéletet később újragondolni. Mindkettő a rokoni felelősségre és annak ököljogára hagyatkozott.
A falusiak az első könyvem megjelenése után szembeköptek, ha a város utcáin találkoztunk – mert a faluba már vissza se mertem menni. Otthon pedig a borbély közölte nagyapámmal, egy akkor már majdnem kilencven éves bácsival, aki már évtizedek óta minden héten a kuncsaftja volt, hogy többet soha nem fogja megborotválni. A parasztok nem akartak többet anyámmal egy traktorba vagy szekérre ülni, megbüntették és egyedül hagyták a végtelen kukoricaföldeken, amiért ilyen elvetemült lánya volt. Más okokból ugyan, de ugyanabba a magányba taszították, amilyet gyerekként én is átéltem. És eljött hozzám a városba, sírt, de próbált szemrehányások nélkül beszélni, és mégis vád volt minden szava, amikor ezt mondta: „Hagyd már békén a falut, nem tudsz valami másról írni? Nekem ott kell élnem, neked nem.” A városban az államhivatalnokok elráncigáltak kihallgatásra, és megbízták a falusi rendőrt, hogy anyámat egy egész napra zárja az irodájába. Soha nem engedtem, hogy a családom beleszóljon abba, amit írtam vagy nyilvánosság előtt elmondtam. Nem is beszéltem nekik arról, hogy mivel foglalkozom, és ők nem kérdeztek erről. Tudtam, hogy kockázatos, amit teszek, és kívül akartam tudni őket ebből a veszélyből. A falu és az állam rokoni megtorlásokra épülő rendszere azonban felelősségre vonta őket abban, amihez semmi közük nem volt. Bűntudatom volt ezért, de semmit nem változtathattam, nem vonhattam vissza egy szavamat sem velük vagy az állammal szemben. Haza volt-e ez a hely, csak mert mindkét haza-párt nyelvét ismertem? Éppen azért, mert ismertem ezeket a nyelveket, odáig jutottunk, hogy nem akartuk és nem is tudtuk ugyanazokat a nyelveket beszélni. Mondataink tartalma már az első szónál összeegyeztethetetlen volt.
Jorge Semprun egyik mondatához tartom magam. Federico Sánchez búcsúzik című könyvében áll, és összegzi a KZ-fogoly, illetve a Franco-diktatúra elől emigrált, idegenben élő Semprun tapasztalatát: „Nem a nyelv a haza, hanem az, amit beszélnek.”[9] Ez a mondat tud arról a minimális belső egyetértésről az elmondottak tartalmával, ami ahhoz szükséges, hogy úgy érezzük: hozzátartozunk a nyelvhez, és ahhoz, aki használja. Hogyan is lehetne számára haza Franco Spanyolországában a spanyol nyelv? Az anyanyelvén elmondott szavak az életére törtek. Semprun belátása, A HAZA AZ, AMIT BESZÉLNEK, gondolkodik, ahelyett, hogy az egzisztencia legnyomorúságosabb pillanatában a hazával kacérkodna. És hány iránit vetnek ma is egyetlen perzsa mondatért börtönbe. Hány kínai, kubai, észak-koreai, iraki nem lehet az anyanyelvében egy pillanatig sem otthon. Vagy talán Zaharovnak lehetett hazája az orosz nyelvben, házi őrizetben?
Ha az élet összhangja és rendje felbomlik, a szavak is összeomlanak. Hiszen minden diktatúra, akár jobb-, akár baloldali, ateista vagy istenekre hagyatkozó, a szolgálatába állítja a nyelvet. Az első könyvemben, ami a bánáti sváb faluban töltött gyerekkorról szólt, a román kiadó annyi minden mellett még a BŐRÖND szót is cenzúrázta. Izgató szónak számított, mert a német kisebbség kivándorlásáról hallgatni kellett. Ez a kisajátítás eltakarja a szavak szemét, és megpróbálja eltörölni a nyelv szavakon belüli értelmét és érthetőségét. A rendeleteket követő nyelv ellenséges lesz, mint a méltóságtól való megfosztás maga. Itt a hazáról, otthonról szó sem lehet.
Románul a szájpadlás a SZÁJ EGE [MUNDHIMMEL], cerul gurii. Ez románul nem hangzik patetikusan. Románul mindig új, váratlan fordulatokban és hosszú átkokban lehet káromkodni. A német nyelv ebben a tekintetben egészen puritán. Sokszor gondoltam, hogy ott, ahol a szájpadlás a száj ege, ott sok a hely, a szitkok a keserűség kiszámíthatatlan, poétikusan rosszindulatú tirádái lesznek. Egy jól sikerült román káromkodás már félig kész forradalom a szájpadlásunk alatt, mondtam akkor román barátaimnak. Ezért nem lázadnak fel az emberek a diktatúra ellen, egy szitkozódással letudják a dühüket.
Amikor már folyékonyan és hibátlanul beszéltem románul, még mindig elképedéssel füleltem ennek a nyelvnek a vakmerő képeire, fordulataira. A szavak látszólag jelentéktelenek voltak, és mégis a legtalálóbb politikai üzeneteket hordozták. Egy-egy szóban egész történet volt, ami önmagát mesélte, anélkül, hogy el kellett volna mondani azt. Az ország, ahogyan azt a szegénység mindenütt magával hozza, tele volt csótányokkal. A csótányokat OROSZOKnak nevezték, a lámpaernyő nélküli csupasz villanykörtét OROSZ CSILLÁRnak, a napraforgómagokat OROSZ RÁGÓGUMInak. Az egyszerű emberek nap mint nap a Nagy Testvér ellen fordultak furfangos, megvető szójátékaikkal. Az értelem összefüggései rejtve maradtak, ami a kifejezéseket annál gúnyosabbá tette. Amikor az üzletekben már csak füstölt csülköt lehetett kapni, amin hús sem volt, csak csont és köröm, ezeket TORNACIPŐnek nevezték el. Az ilyen jellegű politikai állásfoglalást nem lehetett megakadályozni.
A szegénység hozzátartozott a mindennapi élethez. Ha az ember a nyomorral viccelődött, azzal saját magát is kigúnyolta. De a gúnyban ott voltak a vágyak is, és karizmatikussá tették azt. Persze kivételekkel. Egy könnyűipari gimnáziumban, ahol egy ideig tanítottam, az egyik tanár alkatrésznek nevezte a diákokat, amikor felszólította őket: Popescu alkatrész, a táblához. A gépgyárban egy törpe volt a futár, aki az iratokat szállította, mert a gyár három épülete a város különböző részeiben volt. Amikor kopogott, nem lehetett őt látni, mert a nem ért fel az ajtó üvegéig. A gyárban úgy nevezték: NINCS ITT ÚR. Vagy a cigányokat, akik a vályogviskók nyomorát maguk mögött hagyva a gyárban fűtőig vagy szerszámlakatosig vitték, megvetéssel SELYEMCIGÁNYOKnak nevezték.
Ha a talpraesett, szinte minden helyzetben alkalmazható humort a diktatúra minden pillanatában megcsodáljuk, ez azt is jelenti, hogy elnézzük és kiszépítjük ballépéseit. Ahol a humor a kilátástalanságból ered, szellemességét a kétségbeesésből meríti, elmosódnak a határok a szórakozás és a méltóságtól való megfosztás között. A humornak csattanókra van szüksége, és ezek csak akkor szikrázhatnak fel, ha kegyetlenek. Verbális sziporkákról van szó. Voltak emberek, akiknek minden helyzetre volt egy viccük, talpraesettek voltak, variációk és kombinációk urai, egyenesen viccekre edzették magukat, a viccek bajnokai voltak. De ha ezek a viccek kivétel nélkül minden helyzetben ott voltak, sok közülük a legocsmányabb rasszizmusba siklott át. Az emberek megvetését magatartásformává tették. Néha megfigyeltem a gyári kollégáknál, akik akár órákon keresztül is képesek voltak viccelődni, hogy ezt a fajta emlékezetet nemcsak a verbális poénok szintjén gyakorolták, hanem minden és mindenki lenézésében is, ami vagy aki körülöttük volt. Az arrogancia, ami szükségszerűen jelen van minden poénban, reflexió nélküli megszokássá alakult. Egyfajta szakmai ártalom volt ez a viccelődők számára, ők eltorzultak, célt tévesztettek anélkül, hogy észrevették volna. Így kísérte a bűnös államhatalom ellen irányuló, szubverzív vicceket a rasszizmus. A gyár minden gyakorlott viccmondója esetében külön statisztikát lehetett volna készíteni, hogy hány szubverzív poénra jut egy rasszista vicc.            Ugyanígy van ez a szólásokkal, közmondásokkal vagy a rímes mondókákkal, amelyek dallama rögtön az emlékezetünkbe vésődik, és az egész kifejezés olyan simára csiszolt és zárt, hogy nem találunk benne hibát, hanem egyszerűen csak elkezdjük ismételni. A szabad piacgazdaságban például a reklám alkalmazza mondataiban és képeiben a csattanók hatékonyságát. Amikor Németországba érkeztem, megrémített egy költöztető cég reklámja, ezzel a mondattal: „Velünk lábra kelnek a bútorok.” A lábra kelt bútorokat csak a titkosszolgálat tudatosan elhelyezett jelzéseiként ismerem. Hazaértem, és láttam, hogy amíg nem voltam otthon, a szobából a szék átsétált a konyhába. A kép a falról a szobán átrepülve ráesett az ágyra.
Mostanában láttam Berlinben valamelyik buszmegállóban egy plakátot, egy női nyakat ábrázol, rajta két friss lövésnyom van. Az alsóból egy vércsepp folyik lefelé. Ez egy internetszolgáltató reklámja. Egy másik plakáton egy tűsarkú cipő egy férfikezet tapos. Nem tehetek róla, hogy komolyan veszem a képeket, és a szükségtelen, ezért a legaljasabb bántalmazást látom bennük, az alaptalan támadást. Nyegle játszadozást a kínzással és a gyilkossággal. Mi köze egy cipő csinosságának ahhoz, hogy egy emberi kézen áll? Az én szememben ezzel a cég csak lealacsonyítja a termékét. A gyönyörű cipőt, amit a plakáton láttam, soha nem tudnám megvásárolni, mert mindig eszembe jutna vele együtt a széttaposott kéz története. Ezt többé nem lehet elválasztani a cipőtől. Még nagyobb is, mint a cipő, fojtogatja az emlékezetemet. A cipő színe és a varrásának technikája eltűnik, de a kéz, amit taposott, világosan megmarad a fejemben. Többé soha nem kell megnéznem a plakátot, és mégis pontosan fel tudom idézni, hogy milyen helyzetben volt ott a férfi keze, amikor ráléptek.
Az emlékezet választása nem lep meg, mert olyan, amilyennek lennie kell: a brutalitáshoz kapcsolódva minden szépség elveszíti saját értelmét, kifordul magából és ellentétébe csap át, obszcénné válik. Így van ez a szép emberekkel, akik másokat bántanak, szép tájakkal, ahol emberi nyomor lakozik, és így van az aszfalton járó gyíkcipőkkel is, még akkor is, ha a kopogásuk után megfordulok az utcán. A cipőreklám azoknak az embereknek az emlékével zaklat, akiket személyesen ismertem, és akiket a diktatúrában kínoztak, akiket láttam összeomlani. Ez a kecses cipő a plakáton az én szememben mindenre képes. Soha nem lehetne az enyém, még ajándékként sem fogadnám el. Nem lennék benne biztos, hogy a cipő nem tér vissza a kéztaposás rossz szokásához anélkül, hogy észrevenném.
Az ilyen reklámot csak az tudja kitalálni, aki egy pillanatig sem gondol bele, hogy az erőszak fáj, és eltorzítja az embereket. Egy cipőt ilyen történettel megterhelni – ez nem az esztétika kifinomultsága, hanem brutalitással való felőrlése. Az ilyen reklámplakátok nagysága és csendje a szemeknek szánt mindennapi program. A plakátok megrágalmazzák az ábrázolt terméket, noha a szándékuk az, hogy kimagaslónak mutassák. A plakátok nagysága és csendje befészkeli magát a fejünkbe. Amíg a buszra várunk, a gyerekkocsit toljuk, a tele zacskókat cipeljük hazafelé a piacról, naponta süllyed egy-egy kicsit az a nagyon fontos küszöb, ami meghatározza, hogy mitől kezdve fájdalmas valami mások számára. Olyan csendben, mint a plakátok, a brutalitás felismerése becsúszik a civil mérték alá, amelyet pedig fenn kellene tartani. Amíg a plakátok makacsul vissza- és visszatérnek a szemem elé, szívesen megkérdezném a reklám és a cipő készítőjét: Még meddig akartok elmenni? Hol van nálatok a gyíkcipő határa?
Minden nap elhatározom, hogy figyelmen kívül hagyom a plakátokat, és mégis oda kell néznem. Cinikus módon tehát nagyon is jól működik nálam a reklám. Csak éppen a hatása fordított. Az olyan vásárlókkal, mint én, aki a legboldogabb lenne, ha az övé lehetne a gyíkcipő, ha éppen nem kompromittálná ez a reklám, nem számol senki. Attól tartok, a plakátkészítők nem tudatlanok, hanem reálisan gondolkodnak: a legtöbb vásárló a plakát láttán nem gondol semmi rosszra, nem lesz hűtlen a márkához, hanem lelkesen elmegy az üzletbe. Arról a néhányról, akik megrémülnek, mert komolyan veszik a képeket, könnyű szívvel le lehet mondani.
Sokszor láttam apámat, mielőtt kilépett volna a házból, ahogyan ráköp a cipőjére, és egy ronggyal eldörzsöli a köpést. A leköpött cipő csillogott. A nyál volt az orvosság a szúnyogcsípésekre, a tövisek szúrásaira, az égési sebekre, a felhorzsolt térdre és könyökre. Nyállal lehetett eltüntetni a piszkot, ha az utcán járva a sár felcsapott a harisnyára vagy a kabát szegélyére, és az összemaszatolt bőrről is. Gyerekként azt gondoltam, a köpés mindenre jó. Nyáron hideg a bőrön, télen meleg. Aztán később olvastam az SS és a Wehrmacht fegyelemre idomító szabályairól. Ehhez hozzátartozott a csillogó csizma is. És amikor apám a cipőjére köpött, azt gondoltam: ezt a náciknál tanulta. Pontosan az át sem gondolt apróságokból látszik, hogy ott van benne az SS-katona. Akkor már tudtam a barátaimtól, akiket az egyetem előtt behívtak katonai szolgálatra, hogy a lezüllött román hadseregben is megvolt a cipőpucolás mániája. A katonáknak nem volt mivel a lövést gyakorolni, mert a puskagolyó túl drága volt, de a szájukban volt nyál. Minél kevesebbet lehetett célba lőni, annál többet gyakorolhatták a cipőpucolást. Cipőkrém az egész országban sehol nem volt. Egyik barátomnak, aki brácsán játszott, három napig kellett a tisztek cipőjét pucolni, amíg a torka a sok köpéstől egészen kiszáradt, és a keze úgy tele lett vízhólyagokkal, hogy néhány hétig nem tudott a hangszerén gyakorolni.
Nemrég olvastam valami egészen mást a katonákról és a köpésről. Nádas Péter írja a magyar hadsereg és a Varsói Szerződés csapatainak Csehszlovákiába való bevonulásáról, amikor 1968-ban leverték a prágai tavaszt, hogy „a magyar katonai járművek szélvédőjét addig köpdösték a Prága felé vezető úton, hogy az ablaktörők már nem működtek, és mögöttük a magyar katonák reszkettek és sírtak…”[10] A köpés mint a civilek fegyvere a hadsereg ellen.
Ha egy gyerek nagyon hasonlított a szüleire, a faluban úgy mondták: az anyja vagy az apja kiköpött mása [das Kind ist dem Vater (der Mutter) wie aus dem Gesicht gespuckt.]. A vidéknek, ahonnan származom, különös és ártatlan viszonya lehet a köpéshez, különben ezt az önmagában sértő fordulatot nem tekintenék tárgyilagosnak, sőt egyenesen barátságosnak. De ugyanott mondják ezt is emberekről: „Rossz, mint a köpés.” [Er ist schlecht wie Spucke.] És ez a rövid mondat a legdurvább szitok volt, amit valakire lehetett mondani. A köpésnek és a beszédnek köze van egymáshoz. Ahogyan Nádas példája mutatja, a köpködés ott kezdődik, ahol a szó már nem elég, hogy kifejezze a megvetést. Valakit leköpni: ez minden szitkozódáson túltesz. A köpés kemény, testi összetűzés.
A románban, mint a legtöbb újlatin nyelvben, szinte minden szó hangzása hajlékony, és az egyik szó könnyen rímel a másikra. Ezért alig volt olyan helyzet, aminek ne lett volna meg a maga rímes mondókája, szólásmondása, találó fordulata. Sima kifejezések kísérték a mindennapok zuhanásait és repedéseit. Mint a vicceknél is, kétszeres figyelemmel kellett hallgatni őket, hogy eldönthessük: valamikor majd megismételjük-e őket, vagy soha nem fogjuk a szánkra venni. Azt, hogy „Egy cigány távolról embernek látszik” ugyanolyan gyakran mondták, mint hogy „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel hosszabb”, amikor tavaszodott, és délután egyre tovább tartott a világosság, vagy ősszel: „Mostantól minden nap egy kakaslépéssel rövidebb.” A szólások és közmondások képzelőereje minden nyelvben a szavak pofonütései és bársonyos simogatásai között mozog.
Egy dél-németországi ismerősöm mesélt egy történetet a gyerekkorából, amit a háború utáni Németországban élt át. Szilveszterkor mindig látott olyan petárdákat, amiket kisgyerekek is használhattak. Egy hosszú gyújtózsinórból és a pukkanó hangot adó részből állt, és ZSIDÓDURRnak hívták. Amikor ezt a szót hallotta, úgy értette, DZSÚDÓDURR, és azt gondolta, hogy a hangos robbanás a dzsúdóhoz, a sporthoz kapcsolódik. Egészen tizenhét éves koráig ezt hitte, és ez idő alatt mindig, otthon vagy az üzletben, amikor ezt vásárolta, DZSÚDÓDURRt kért. Soha nem javították ki sem a szülei, sem az árusok. Az ismerősöm azt mondta, hogy később, mikor megtudta a petárda igazi nevét, minden egyes szilveszter esti robbanásért szégyellte magát. Az apja ekkor már halott volt, de az anya még élt, és mégsem volt képes a mai napig sem megkérdezni tőle, hogy hogyan tudta a szilveszteri petárdákat Auschwitz után is ZSIDÓDURRnak nevezni. Miért nem tudja most megkérdezni az anyját, erre voltam kíváncsi. Erre megvonta a vállát.
A nyelv soha és sehol nem volt politikamentes terület, mert nem választható el attól, amit valaki mással teszünk. Mindig az egyszeri esetekben él, és mindig újra fülelni kell rá, hogy mit akar mondani. A cselekvéssel való elválaszthatatlan viszonyában válik legitimmé vagy elfogadhatatlanná, széppé vagy csúnyává, azt is mondhatjuk: jóvá vagy rosszá. Minden nyelv, vagyis minden beszédmód más szemekkel lát.

András Orsolya fordítása

Herta Müller: In jeder Sprache sitzen andere Augen. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München: Carl Hanser Verlag, 2003. 7-39.

 

[1] Alexandru Vona: Die vermauerten Fenster. (Bukarest, 1993), német ford. Georg Aescht. Reinbeck 1997. 47.
[2] Vona, 43.
[3] Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2000. november 18.
[4] Hanna Krall: Legoland. Német ford. Wanja W. Ronge, Frankfurt am Main 1990. 43.
[5] Vona, i.m., 11.
[6] Uo., 55.
[7] Uo., 1.
[8] António Lobo Antunes: Die Vögel kommen zurück (Lisszabon, 1981), német ford. Ray-Güde Mertin, München 1989. 68.
[9] Jorge Semprun: Federico Sánchez verabschiedet sich. Német ford. Wolfram Bayer, Frankfurt am Main 1994, 13.
[10] Nádas Péter: Parasitäre Systeme. In: Neue Zürcher Zeitung, 4/5., 2000. november.

Az utolsó reggel

Kikapcsolta a rádiót, nagyon zavarta a hang, és már órák óta nem volt egy nyugodt perce sem. Talpán nem viselt zoknit, kiment a balkonra, ahol tavaly meghalt az anyja, éppen stroke-ot kapott, de senki sem volt otthon, ő éppen dolgozott, és csak órákkal később talált rá. Addigra már mindegy volt. Azóta cigarettázik és kávézik, azon a széken ülve, ahol megtalálta. Vérrögnek képzeli az anyját, folyamatosan rágondol, hogy akkor hátha, talán, így vagy úgy, ő is meghalhat.
Öngyilkos nem akart lenni, így csak egy lehetősége maradt, annak az orvosnak kell őt megölnie, aki nem mentette meg az anyját. Alaposan felkészült, jól kidolgozott terve volt. Kezdetben kisebb betegségekkel, megfázással kellett elérnie, hogy láthassa az orvost. Megfürdött, hajat mosott, és még vizesen kiment a január esti hidegbe, fél óra után reszketve bement a fűtetlen szobába, és várt.
Másnap az orvoshoz kisebb ajándékokat vitt, hogy gyógyítsa meg, ez pontosan illeszkedett a tervébe. Meg akart halni, de először meg kellett gyógyulnia, az orvosával bizalmi kapcsolatba kellett kerülnie, mert, ha létezik elég pénz a gyógyulásra, lesz elég a halálra is.
Nátha, tüdőgyulladás, arc- és homloküreg gyulladás, befeküdt a kullancsok közé, mindent kipróbált, hol elhízott, hol nem evett semmit, egyre többet volt beteg, és egyre kevesebbet dolgozott. Volt valamennyi megtakarítása, abból élt, de még előtte felvett egy hitelt is, tudta, a dolgoknak ára van. Így ment ez jó sokáig.
A szervezete lassan rezisztenssé vált az összes antibiotikumra, nem volt lassan gyógyszer, amit még nem szedett volna. A terv szépen alakult, beteg lett, aztán meggyógyult. Újra és újra. Visszament pálinkával, raháttal, halvával, bonbonnal, szép lassan előkerültek az ajándékkosarak, és a borítékok is. Az orvos pedig még csak nem is gyanakodott, mindig is voltak gyenge immunrendszerű emberek, gondolta.
Az utolsó reggel felkelt, és az előző este jól megtömött borítékot betette a táskájába. Mezítláb kiment az erkélyre, rágyújtott. A Nap felkelt, de nem látszódott, vastag felhőréteg takart mindent. Leült a székbe, éppen arra gondolt, hogy kelleni fog egy esernyő, ne legyen teljesen elázva, amikor az orvoshoz ér. Aztán az anyja átvillant a fején, ott keringett a vérében, közben talpa alatt kilenc emelet, a vérkeringésében ötvenhárom elvesztett év, és mikor elért a bal kamrához, becsukta az ajtaját.

 

 

(Illusztráció: bio)