Levél, ágak, gyümölcs, virágok; csak neked,
s ha látlak, szívem úgy ver, ahogy soha még.
Óvja hamvas kezed. Csak hogy tekinteted
fényes legyen; tiéd. Bár apró semmiség.
A szellő fújta rám a hideg harmatot,
mikor jöttem feléd, és mindent betakart.
Elfáradtam.…
A direktor háza magnólia szegélyezte utca elején állt. Városi sorház volt ez, háromemeletes, puszpángos loggiával és nehéz kopogtatóval. Fehér stukkós, függönyözetlen földszinti ablakán bekukucskálni mégsem lehetett, de nem is kellett, mert egyéb látványos kép kötötte le az arra haladó figyelmét. Alig karnyújtásnyira a főbejárattól életnagyságú bronzszarvas bámult az arrahaladóra.…
A traktorok a két szomszédos telken
a miénkkel párhuzamosan
fel-alá irtják a konkolyt.
Minden hossz után egy hozzánk
még közelebb eső területet fognak be,
elvágva utunkat a költözés utolsó lehetősége elől.
A tartályaikból szabadon szálló vegyszer íze
köhögőrohamnyi helyet kapar magának torkunkon.…
Újhold régi éneke
Háborgó lelkem útjára lépett,
járdák sűrűjén jött Isten felém,
csillagok, göröngyök raja égett
az utcán: nem ismertem fel én.
Az úton lámpasor alvó hamuján
macskaszemek pislákoltak,
süllyedő léptem elterült bután
… és fütyörésztem, hogy ne sírjak.
De bíztam, hogy tán a puha férgek
üres szememben nem tenyésznek,
nem rágják át sem adott mosolyom,
még bíztam, hogy tán ez nem a torom.…
8.
Este hatig azzal ütöm el az időt, amivel a legtöbbször: visszahúzódom a lakrészembe, olvasgatni. Az olvasás a legjellemzőbb tevékenységem. Nem ritkán elszenderedem közben, s olyankor a legkülönfélébb álmokat látom. Rendre visszatérő látomásom például a ruhátlan, arctalan ember. Kopogtatnak az ajtómon, én kinyitom, s ott áll egy pucér egyén, a nemi szervei helyén csak sima bőrfelület, ahol pedig arcot kellene viseljen, kerek, vakító tükör.…
Láthattam időknek múlását.
Az elvesző emlékezést,
hogy lesz egyre törődöttebb,
szomorkásabb, vigasztalanabb.
Pár egybenyíló pillanatot,
ígéretét egyedül megélt,
sosem látott örömöknek:
kikezdhetetlen hajnalok ragyogását,
újszülött szemek,
Madonnák tündöklő kékjét,
a nyári mólón tollászkodó
jégmadarat.
Hogy ujj s a húr
csak érintésért sajdul,
határa nincsen
a teremtésnek,
az érzékelésnek, a mámornak,
a fájdalomnak.…
