Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

„A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

„sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)

Nem tudom, láttam-e már a fura csajt, aki úgy nézett rám, amikor a mirelit pizzát kiszedtem a hűtőládából a SPARban. Behúztam a láda fedelét, hirtelen a bevásárlókocsim felé fordultam, és szembetaláltam vele magam, ledöbbentett az arckifejezése. Vajon mi jár a fejében?
Nézhet így, aki utálja a pizzát. Vagy undorodik tőle, mert vegán, és a szegény bocikák elől milyen undorító már elzabálni a tehéntejet, egyetlen állat sem issza egy másiknak a mirigyváladékát, kivéve az embert. Ja, és disznóhulla-darabok is rá vannak szórva a tetejére. Lehet, hogy a fitnesz-életmód híve volt, eléggé nyizege csajszi, fúj, fehérliszt, felpuffad tőle az ember, húsból is csak sovány csirke, tejtermékből zsírtalan sajt, max energiaszegény joghurt, ha nem akarod úgy végezni, mint egy bálna. Lehet, hogy nem helyeselte az egészségtelen összetevőket, inkább ennék természetes cuccokat, mint nagyanyáink, a zöldség lenne bió, a töpörtyű valódi, boldog disznóból, kerti kakukkfüvet szórnék a tetejére frissen, ja, megnő az a gangon is, vagy vásároljak a termelői piacokon összeaszalódott nénikéktől. És ha a csajszi a hideg tárgyak érintésétől irtózott? Van ilyen! Uhh, megfogni azt a fagyott cuccot, de durva, mintha egy holttestet tapogatnál, komolyan, nem érzed a halál jeges ujját? Mióta megérintette nagyanyja kezét a ravatalon, nem bírja, sose vesz mirelitet.
Gőzöm sincs. Lehet, valami tök más. Talán hasonlítottam egy szemét pasira, aki kifacsarta őt, mint egy citromot, mindent megígért, aztán semmit nem tartott be, lelépett. Vagy csak visszalépett a családjához, volt neki olyan. Ebből a szempontból nem árult zsákbamacskát, csak a lány titkon azt remélte, egy nap jön a pasas, hopp, találja ki, mi történt, megmondta otthon, ott hagyja őket, kész vége, kifújt, mostantól csak a lánnyal akar élni. Vagy a gyerekkori szerelmére emlékeztettem, meg se merte szólítani, csak szemezett vele. Vagy a fiú nem merte, mindig hazakísérte a hídon keresztül, de a híd túloldalén ment, sose mert átjönni az innenső oldalra, a lánysó oldalra. Ha van ilyen szó. És ha az öccsére emlékeztetem? Vagy a fizikatanárára? Vagy a kedvenc sorozata kedvenc színészére? Annyi hülye sorozat van. Annyi hülye színész. És ha én vagyok a legutálatosabb arc az egész sorozatban?
Nem szoktam elakadni ilyesmiken. Sehogy se találom a hangot a csajokkal, nincs energiám rájuk, mióta Zsófi öt év után elhagyott. Azt mondta, teljesen kiürültem, mintha kiették volna a belső szerveimet a fáraóhangyák. Főleg a szívemet. Amikor megsimogattam gépiesen, a simogatásban nem volt benne a szívem. A ránézésben sem. Ha megdicsértem a kaját vagy a haját, abban sem. Ha elfelejtettem megdicsérni, abban pláne nem. Egyre több mindent elfelejtettem megdicsérni. A körmét. A gyűrűjét. Az új ruhára hetek múltán figyeltem fel. Ja, új, persze, újszülöttnek új, alig egy hónapja hordja, kegyeskedem végre észrevenni. Nem is azt, hogy jól áll, hanem hogy van. Mondanám inkább őszintén, hogy pocsékul áll, csak mondanám szívből. Lehetne jót veszekedni, jót békülni. Veszekedős szex vagy békülős szex. Vagy mindkettő. De még az ágyban is mirelit voltam. Mondta. Máshol járt az eszem. Biztos a hangokat füleltem akkor is. A rohadt hangokat. Hát akkor nesze nekem hang, és becsapta maga után az ajtót. Remélem, felveszed a csattanást, te beteg állat, kiabálta.
Tényleg hatásosan csattant az ajtó, de már korábban felvettem. Megvolt digitálisan, alig kellett módosítani. Zsófi nem értette meg, hogy nem kiürültem, hanem pont megteltem. Hangokkal. Az élet hangjaival. A hangok kellettek a számítógépes játékokhoz, amiknek a hangmestere voltam, de ez több, mint szakma, nem puszta munkamánia. Ha kitört a vihar, rohantam a gangra mennydörgésért, esőcsepp-kopogásért, szélsüvítésért. Jók a szintetikus cuccok, de egy idő után megszállottja lettem a természetesnek. Mint aki műkajának tartja a mirelit pizzát. Láttam én már valaha ezt a pizzás lányt? Nem úgy nézett rám, mint aki először néz rám.
Meg a galamblábak topogása a bádogtetőn. A burukkolásuk. A szomszédék szeretkezésének hangjai. Beteg dolog ilyesmit rögzíteni, mondta Zsófi. Jó, hogy nem a sajátunkat veszem fel. Próbáltam nem elárulni magam, mert azt is rögzítettem egyszer. Gumicsikorgást az utcán. Motorok, autók, mentők. Szerelmi veszekedést. Verekedést. A surrogást, ahogy a parkban beindul az öntözőrendszer. Nem hiszed el, de tökre mint egy selyemruha. Valami verekedős játékban a kimonóknak lett a hangja, elképesztő, mennyire… Beteszed a digi-rendszerbe, módosítgatod, és egyszerre érzed, hogy ez az, megvan, tadám! Csizma alatt csikorgó kavics. Pengecsattogás. Testek, kövek zuhanása. Sistergő láva. Kocsikerék zörgése. Tele vagyok, mondom, hogy lennék már üres.
Egyszerre pakolunk a szatyrunkba. Mosolyog a lány, de furán. Mint akit közben megkéseltek. Ez nem tudom, hogy jutott eszembe.
Biztos, hogy sose láttam. Talán csak valami hülye sorozatban.

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu – Abstract pizza 1)