Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy én aztán soha nem leszek részese olyan típusú szardobálós veszekedésnek, amiben még egymás hetedízigleni felmenőit is melegebb éghajlatra küldjük, azon túl persze, hogy alaposan lekurvázzuk meg érzéketlen parasztozzuk, majd válogatott szidalmakkal vérig sértjük egymást. És azt gondoltam, te nem tudnál akarattal bántani. Aztán egy nap veszekedtünk. Épp ilyen csúnyán. Ahogy az lenni szokott, valami piszlicsáré ostobaságon pattant ki a vita, majd ez a szikra éktelen pusztításba kezdett, ahogy kezdtük belelovallni magunkat, és répamese módjára rángatták elő egymást a régóta halmokban pihenő sérelmek.

Fullasztó hőség volt, a sarkig kitárt ablakon a huzat az utcára rángatta a függönyt, mintha ki akarná szellőztetni az indulatokat, vagy segítségért integetne, aztán már úgy lobogott, mint ami nekilendül, és inkább kiugrani készül a negyedikről, mint hogy tovább hallgassa ezt az undorító mocskolódást. Semmiféleképpen sem a megadást jelző fehér zászló volt. Egyikünk sem adta fel, nem engedett a maga hülyeségéből. Utálod, hogy ott hagyom a bögre alján a kakaót, belekövül, este már olyan nehéz kivakarni belőle, a faszért nem bírom legalább beáztatni. Erre azt mondtam, ha annyira zavar, áztasd be te, de persze azért is piedesztálért kiáltasz, ha fényévente egyszer elmosogatsz. És különben is, folytattad, felnőtt ember nem iszik kakaót, ez is azt bizonyítja, milyen gyerekes vagyok. Meg nemtörődöm. És lusta is. Te vagy a gyerekes, replikáztam, folyton szedegetem össze utánad a koszos gatyát, nem vagyok az anyád. Micsoda átkozott szerencse, felelted, mire éktelen dühbe gurultam, hogy mégis mi bajod az anyámmal. Innentől indult csak be igazán a cirkusz. Aznap a kanapén aludtál, a langyos lepedőn forgolódva úgy éreztem, sokkal inkább a mellkasomon telepedtél meg, mind a hetvenöt kilóddal és az évek óta hurcolt keserűséged súlyával egyetemben.

Szúrt a hasam. Egyre elviselhetetlenebbül. Már hetek óta. Amióta duzzogva kerülgettük egymást negyvennégy négyzetméteren. Hosszú hetek, hónapok kínlódása következett. Labor, belgyógyászat, vizsgálatok. Tályog. Ki kell vágni. Rutinműtét. Segítettél összepakolni a kórházi motyót, de nem éreztem rajtad az aggodalmat. Feladat ez is, amit teljesítened kell. Utálom a hálóinget, meg a fehér pamutbugyit, de valami belső kényszer folytán dédnagyanyám óta ezt kell viselni, ha orvoshoz vagy kórházba megy az ember. Te hazamentél, mielőtt még betoltak volna a műtőbe. Majd jössz, ígérted üresen. A műtőasztalon fekve figyeltem a sebészek gyöngyöző homlokát, láttam, hogy megpróbálták kimetszeni azt a tályogot, de felhasadt, és betűk peregtek ki belőle. Szétgurultak, az orvosok és a nővérek először próbálták összeszedni, de aztán azt vettem észre, hogy értelmes szavakat próbáltak meg kirakni belőlük. Közben én csöndben összevarrtam a hasfalamat, suta öltésekkel, sosem sem ment a hímzés, és még hatott a bódítószer, kértem elvitelre is, de nem adtak. A szemetek. Átvettem a véres köpenyt egy tisztára, de mielőtt visszacsoszogtam volna a kórterembe, a földön kuporgó egészségügyi személyzet válla fölött bekiabáltam, hogy te ostoba picsa. Felnéztek, mondtam bocsánat, nem önöknek mondtam, csak azt még nem rakták ki, nekem megvan az összes szó és kifejezés, amit ezekből, még emlékszem.

A zárójelentést már a kórtermi ágyamban olvastam, az állt benne, egy betokosodott, elgennyesedett tüske volt. A kakaó rászáradt a pléhbögre peremére, amíg a műtőben voltam. Akkor jutottál először eszembe megint. Újra szúrni kezdett a hasam.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A piros szín manipulálói)

Beestem a Napba, felhő voltam és fűzöld. Sütöttünk a Nappal, jól van, egy napig kibírom, gondoltam, de nem.

Fáradt Nap volt a Nap, én meg súlyos felhő. Nyomtuk az eget sötétre, vakra. Feketeég volt a kékég, örvénylő.

Kerekhold sütött a Napra, nem megyünk le, láttam, de meddig? Nem mentek? Nézett a Hold. Az éjszakai felhők.

Sorban hulltak a nappali felhők tóba, folyóba. Fűre, lombra, kőre, tetőre. Beestem a Napba! Néztem a Kerekholdra fehéren.

Ó, bárcsak tóba, folyóba! Néztem a sárga halak piros pikkelyein a fények zöldjét. Kavicsok pettyeit, levelek suhogó rajzát.

Nap kélt, emelkedett az égre. Másiknap, néztük. Nézett. Sütöttünk a Másiknappal, kétnapig kibírom, gondoltam,

de nem. És a Nappal maradtam, mikor a Hold kélt, a Másiknap lehullott, gurulva, kihűlve. Ahogy záporozva zuhantak a nappali

felhők.

2022. 05. 12. 19: 56
Vidracco, Piemont, Olaszország

(Illusztráció: Jaime Barks: Paradise in Real; Mike Lathrop: Clover Point)

Érzem, hogy a szombat reggeli napsütés melegíti a szemhéjamat. Pislogok egy keveset, próbálom nyitva tartani a szemem. Ez azok közé a reggelek közé tartozik, amikor olyan jót alszik az ember, hogy enyhe fejfájással ébred. Lehúzom a telefonom a töltőről, s hunyorogva olvasom a tegnap éjjel érkezett üzeneteimet. Nem sok volt, csupán pár hibabejelentés az albérlőktől. Gyorsan reagáltam is rájuk, aztán videókat nézegettem. Már lassan egy órája próbálok kikelni az ágyból, de hétvégén mindig olyan lassan telik az idő, soha nem tudom lekötni magam. Nem mintha hétköznap tudnám. A lakásom és a ruhatáram megszállott tökéletesítésébe már belefáradtam, célokat akarok kergetni, mint a barátaim, akik soha nem érnek rá.
Ekkor pattan ki a fejemből egy gondolat. Angolt kellene tanulni. Ugyan elboldogulok nyelvtudás nélkül is, de kétségtelenül jól jönne ha folyékonyan beszélném, külföldi érdeklődőkkel is könnyebben szót értenék.
Felütöm a laptopomat és tanfolyamok után kutatok. Szerencsére találok is egy nyelviskolát, épp a mai napra hirdet nyílt napot, este hatra. Gondoltam egy kis kocsikázást is csempészek a napomba, mielőtt oda vezetne az utam, beautózom a Pilis dombjait. Az ilyesmi jól kikapcsol és utána tökéletesen tudok fókuszálni huzamosabb ideig.
A mai relaxációmat azonban egy holló szabotálja. Már a nyelviskola felé tartok, amikor nagy huppanást hallok a bal fülemmel, s a szemem sarkában egy nagy fekete folt jelenik meg. Ösztönből elrántom a kormányt, az autóm megcsúszik a nedves úton, de szerencsére meg tudok állni. Az ablakra pillantok és egy nagy vérfoltot látok, aminek közepén egy fekete folt sötétlik, körülötte nedves tollakkal. Erre nem számítottam. Utamat folytatom tovább, egy benzinkutat is útba ejtek, ahol a magam kínos ügyetlenségével először egy fogpiszkálóval próbálom eltávolítani a szétkenődött madár holttestének nagyobb darabjait, mielőtt nekiesnék az ablakpucoló kefével. Természetesen magamhoz híven sikerül a cipőmre pöckölni a madár vértől ragadó csőrét, amit próbálok minél diszkrétebben lerugdosni róla. Közben a pénztáros kissé érdekes arcberendezéssel figyeli, ahogyan árnyék boxolok a kút mellett. A művelet után gyorsan visszaülök a kocsiba és a nyílt napra igyekezek.
Az óra előtt negyed órával érkezek. A recepciós szól, hogy addig nyugodtan üljek be a tanterembe. Óvatosan be somfordálok a szobába. Először kíváncsi szemekkel körbe pásztázom a falakat, asztalokat, székeket és egyéb bútorokat. A szagokat is analizálom. Mosoly ül ki a szám sarkára, jó hangulatot áraszt a hely, a falakon olvasható “élni, nevetni, szeretni” és hasonló feliratoktól eltekintve. Az ötödik emeleten vagyunk, a teremből egy kellemes kis tetőterasz nyílik, az ajtaja is nyitva. Szép tavaszi idő van. Az óra háromnegyed hat-ot mutat, a nap lemenő sugarai melegítik a termet. A mosolyt gyorsan le is törli az arcomról egy hollófészek, amit az az egyik szemközti villanyoszlopon pillantok meg. Legalább tanulni hagyjatok már! Gondoltam…
A teremben rajtam kívül ketten vannak, két középkorú hölgy. Köszöntjük egymást, s egy rövid small talk-ot is megejtünk. Rokonszenvesek…
Két perc múlva hat óra, elkezdenek özönleni az emberek. A terem gyorsan meg is telik, különböző arcok foglalják el a helyeket. Szokásomhoz híven végigfuttatom rajtuk a szemem, s elgondolkodok, vajon ki min mehet épp keresztül az életében az arckifejezése és az egész energiája alapján. Ennek nem érek a végére, ugyanis másodperc pontosan hat órakor, belép a terembe egy különös alak.
– Jó napot kívánok! Mondja csak…
–  Jó estét! – válaszol mindenki, és tekintetüket visszaszegezik a telefonjukra.
Az arcberendezése különösen egységes és szimmetrikus. Mintha egy viasz figura lenne. A haja barna, tökéletesen vasalt. Szemöldöke is barna. Szeme szúrós világoskék, nem illik sem az arcához, sem a haja színéhez. Olyan, mintha utólag megváltoztatta volna a szeme színét, valamilyen puccos magánklinikán. Az arckifejezése arra enged következtetni, hogy a kezelés után sírva fakadhatott, benzintemető terepjárójának visszapillantó tükrébe tekintve.
Azta, gondoltam.
Olyan mereven ül az asztalfőnél, hogy képes lenne egy ceruzát is kibalanszírozni feje búbján. Szemét nem mozdítja, a tanár érkezéséig a tábla kellős közepét bámulja egyenes nyakkal.
Testalkata rendkívül vékony, az anorexia határait súrolja. Vakond szürke kasmírpulóvert visel, szűk fekete farmernadrággal, s comb fölé érő tűsarkú csizmával.
Közben eszébe jut, nem akasztotta fel kabátját, s nem vette elő jegyzetfüzetét. Lassan feláll, kiegyengeti a gyűrődéseket felsőjén. Mintha a kifutón menne végig, mérges tekintetet szegez a fogasra, míg odaér. Felakasztja fekete gyapjú kabátját, táskáját leteszi a kanapéra, feléje hajol, majd szisztematikusan egymásra pakolja különféle jegyzetfüzeteit majd öt különböző színű filctollat. Végül egy kék golyóstoll is kerül a kupac tetejére. Megismétli a sétát, kihúzza a széket, majd óvatosan helyet foglal. Az egész egy aprólékos procedúra volt.
A tanár belép a terembe, hatalmas életkedvvel üdvözli tanulóit. Pár viccet is el lő, néhányan óvatosan kacagnak, mások csendben figyelnek.
– Üdvözlök mindenkit szeretettel, a középszintű kurzusunkon, először is fussunk egy bemutatkozó kört.
Mindenki mond pár dolgot magáról, melyik városban él, mit csinál, csak a szokásos.
A görcsös hölgyre esik a sor.
– Hollós Angéla vagyok, Budapesten élek és biobolt-üzletláncom van, valamint vitaminnagykereskedést üzemeltetek.
Angéla értetlenül néz rám, nem érti miért lesem üveges tekintettel.
– Ennyit tudok mondani magamról.
Elmosolyodik, s átadja a szót a tanárnak. Fura mosoly volt, a szeme nem követte a mimikáját.
Körülbelül az óra felénél járunk, Angéla lefordul a székről. A többiek gyorsan odaugranak hozzá.
– Eszméletlen! Valaki gyorsan hívjon mentőt! –  szól az egyik résztvevő.
Negyed órával később megérkeznek a mentők, de már nem tudják megmenteni.
–  A halál időpontja tizenkilenc óra hét perc. Kérem, most mindenki hagyja el a termet! –  mondja a mentős.
Üres tekintettel és összerándult testtartással araszolnak ki a teremből. Én vagyok az utolsó a sorban. Már a főbejárathoz érek, amikor gyanúsan ismerős puffanást hallok a hátam mögött.

In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.

Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.

Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.

Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.

Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.

Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.

Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.

Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.

Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)