Címke: irodalom

Tamerlán (részletek)

 

 

Tamerlán egy nagy hősről kapta nevét, ki rengeteg háborút megnyert, miután pedig újra csak győzedelmeskedett, és nyert és győzött örökké, ha végül meg is halt valamikor, az már elvesztette jelentőségét. Tanulság nincs, hacsak az nem, hogy a vereséget nem is mindig szükséges, mint vereséget felfogni. Mert néha bizony jó tagadni: amikor nem egy igazságtól fosztjuk meg vele magunkat, hanem megszerezzük általa ugyanannak az igaznak egy szebbik oldalát.

*

Tamerlán hitt Istenben. Vagy pontosabban: hitt valamiben, amiről azt gondolta, hogy mások szerint az az Isten. Ez a valami nagyobb volt nála, ám ő nem gondolta, hogy ki lenne néki szolgáltatva. Lehet, hogy alá vagyok vetve az akaratának, gondolta, de ha ő teremtett engem, akkor én is a része kell, hogy legyek. És akkor Ő, legalábbis egy része, bizony bennem is meg kell, hogy legyen.

Ez azonban nagyjából azt is jelentette, hogy Tamerlán soha nem tudhat hazudni Istennek. Még ha saját magának próbálna is meg, az is olyan lenne, mintha az Isten szemébe mondaná. Ki van ez találva.

Volt olyan is, hogy csak feküdt az ágyán, és semmire sem gondolt. Ellazította testét lábfejétől a feje búbjáig és csak várt, befelé figyelve, a semmire. Aztán ennek a várásnak vége lett, kinyitotta a szemét és egész arcával elmosolyodott. Valamit elvégzett, amiről nem tudta, micsoda.

Egyszer megmondta a gyóntató papnak, hogy ő most már nagyon szeretne a mennybe menni. Mondta neki a pap, hogy ezzel várjon még. Előbb arra törekedjen, hogy a földön teremtse meg azt a bizonyos mennyországot. Mennyországot, kérdezte Tamerlán, a földön? Azt meg hogyan? Hát a pokol keretei között, gyermekem, mondta a pap és behúzta a függönyt.

*

Történt egyszer s másszor, hogy Tamerlán herceg istentiszteleten tette tiszteletét szülővárosa apátságában. Az áhitat végén az apát feléje nyújtotta Krisztus vérét bor képében, mire Tamerlán: rozé nem volt? Majd fenékig.

Utána rendesen az erdőbe vonult kíséretével, hogy tehetős eszképista módjára vadászatba ölje búját. Ezúttal sem tett másként, még ellenségei esetleges ármányodásaitól sem félve, melyek vadászbaleset képében oly gyakran és közhelyszerűen ejtették áldozatul a királyi arisztokrácia becses tagjait. Az ő bátorsága azonban inkább a gondviselésbe vetett hit, meg a hercegi létből fakadó hedonizmus keveréke volt csupán, mely vakmerőség színeiben játszhatott.

Ilyen, és ehhez hasonló gondolatokkal vette körbe elméjét, miközben menete élén baktatott lován az erdő legjében, amikor pedig hirtelen: sárkány.

Meneküljünk, felség, még nem vett minket észre, suttogta valamelyik hű szolgáló, ki lovával legközelebb állt hozzá. Nem, jelentette ki amaz. Leszállt a lóról, közelebb ment a döghöz, és kivonta kardját. Hol a királylány, kérdezte a herceg, csak úgy rutinból. Erre a sárkány éktelenül elbőgte magát, majd fejét égnek vetve borzalmas lángot okádott. Ebből meg lehetett tudni, hogy nem beszél emberül. Tamerlán hátrafordulva látta, ahogy menekülnek a kísérői, ő meg egyedül marad. A sárkány farkasszemet nézett vele. Most akkor nekimegyek, mondta, és nekiment. Az azonban nagy levegőt vett, és egyetlen hatalmas tűzcsóvával páncéljába olvasztotta a herceget. Zu viel Licht, ejtette ki még ajkai között, majd jobb híján, meghalt.

*

A semmi után a mindent birtokolni, az sok volt neki így egyszerre. És nem úgy sok, hogy hát ez bizony, hanem, hogy túlságosan.

Hogyan lehet a semmit birtokolni, ebbe nem is kell most belemenni, hanem elég az, hogy néha csak azt szabad. Vagy arra van lehetőség. És hogy ezt felválthassa a minden, ahhoz aprólékosnak kell lenni: téglánként bontani le azt, ami téglánként emeltetett. Hiszen a rombolás mást nem is hozna, mint bánatot.

Tamerlán ezt nem annyira tudta, mint inkább érezte, illetve tudta ezt annyira, amennyire megérzése tudni engedte. Érzés és tudás, jutott néha eszébe: talán nem is különb egymástól. Hallgatni egy megérzésre az annyi, mint hinni benne, tudni valamit meg annyi, mint valaminek a tudásában hinni.

Hinni vagy nem hinni, dobta föl a labdát, ha ez a két lehetőség adott, akkor jobb hinni, még ha csak a tudásban is. Persze az ideális az volna, ha ugyanekkora erővel a hitben is lehetne, az egyensúlyt megtalálva, hinni tudni. Akkor lenne nagyon jó.

*

Az ég nagyon kék volt, és a föld nagyon sárga. Tamerlán tíz évig a sivatagban. Vagy harminc? Hosszú hadjárat, mely végül megmaradt a hosszútávú eredménytelenségben, ugyanakkor a résztvevők személyes fejlődése, akár számukra látható, vagy éppen rejtett voltában, nagy utat járt be. Így a hercegé is, ahogy fáradtságtól remegő kezében tartotta kardját, mikor eszébe jutott valami, mégpedig hogy neki ezzel biztosan van még dolga. Már a kardozással. Ez így csak halvány sejtelem volt, bölcsesség szilárdsága meg nem keményíté. Tamerlánt ugyanis kezdetben a bölcsességhez csupán plátói szerelem fűzte, ami miatt élete jó részében bűnözött is ezt-azt. Olykor meglehetős komoly dolgok is száradtak lelkén, melyek épp e hiányosság miatt sokáig nem is nyomasztották különösebben, ám nyugodtan állítható az is, hogy voltak jó pillanatai. Például mi más is juthatott volna eszébe erről a kardról, küzdelmei jelképéről, mint az, hogy ő, a Tamerlán, változásra született?

 

 

 

(Illusztráció: drgtl)

szavak nélkül; [törékeny vagy]

szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

 

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

 

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)

Esernyő (múlt ezredi egyenmese)

 

Rövidítek, átvágok a parkon. Nem is olyan régen még a fűrelépnitilos volt érvényben, a kutyaszem-magasságban elhelyezett tábla most is tilt, de minek, hol van már a zöld. Vagy hol van már a tavalyi hó, vagy hol a sok év előtti; a közelgő tél kiharapja lassan a sugarak melegét a napból, alapot rak magának az őszi hidegből. Cipőm alatt süllyed a haraszt, a felszínen még sárgáspiros, tenyérforma levelek, alább rothadó, összetöppedt, barnafekete a lombmező. Nyiszorog a nyársirató avartörmelék a bundabélelt lábbelim talpán, ráragad, majd a járdaszegélyhez csiszatolva megszabadulok tőlük. Kapaszkodom nagyanya becsben tartott ernyőjébe, húzom magam felé, nehogy kikapja a szeles október a kezemből, és nélkülem szálljon akárhová.

Nagyanya már rég nem szidna meg, ha elhagynám valamijét, nekem számít, hogy őrizzem, ami maradt belőle. Milyen érdekes, ha hazamegyek, oda, ahol már nem is az én hazaházam van, hanem az egyik testvéremé jó ideje, a kertről mindig a szüleim jutnak eszembe, de a kiskocsma, ahol jófajta szilvapálinkát, és alig iható noha borokat mértek, feljebb a ház, ahol a családi fészek húzódott, hátul a marhaistálló, a disznóól, mindig csak az ő képét villantja elém. Pedig ő nem is a nagyfészket lakta, hanem a kisebbe húzódott, amelyiknek a téglái a halála után beépültek a másik testvérem házfalába. Amikor az utcai kapun belülre kerülök, a megmaradt pincetetőn varázsütésre kinő újra az elbontott, zöldléces, pitvaros mézeskalács-házikó, bent nagyanya ánizs-vanília illatban kenegeti a cukormázat a falubeliek lakodalmi tortáira, lekvárt simít a mézes zserbókra, zöld-piros, csokoládékrémes piskóta-őszibarackok sapkáját színezi, nekem meg előhozza a suhajdát, a kedvencemet, amit egyetlen falatként tömök a számba.

Tekintélyes, szigorú asszony volt az amúgy édeskuglóf-arcú, egyenes hátú nagyanya, mert ki és mi más is lehetne a „Mélyen tisztelt özvegy Lágler Júlia Úrhölgy”-nek, „Tek. özv. Lágler Júlia Asszony”-nak titulált, papoktól, amerikásoktól érkezett képeslapok, légipostai levelek, csomagok címzettje, ha nem olyasvalaki, aki előtt nem félelemből, de szófogadásból kapta magát vigyázzba a lelkem. Soha rám nem kiabált, mégis tartottam tőle, nem úgy, mint a másik nagyanyámtól, az anyaitól, akinél akár rosszcsontkodni is szabadott. Ugyanakkor büszkeséggel töltött el, hogy egy ilyen úrhölggyel vagyok rokonságban. Éreztem, hogy a környékbeliek becsben tartják, felnéznek rá. Tisztelettel beszélnek vele, kikérik a véleményét apró-cseprőbb ügyekben. Júlia néni, tudja…?, Júlia néni, megmondaná…? Gyakran hallottam társalogni valakivel a belső szobában, akitől viszont ő kért tanácsokat. Titokzatos, láthatatlan személy lehetett az a valaki, kijönni sosem láttam onnan. Ilyenkor nem mertem zavarkolódni, magamba gyömöszöltem egy mogyoróscsókot, vagy ami épp volt az asztalon, kiloptam a hajamon, az ingemen, a rövid nadrágomon a finom süteményszagot, visszaóvakodtam a pitvarba, ott várakoztam, és úgy tettem, mintha bent sem jártam volna.

A bánat és a szigor lényegét, a hitét, azt, hogy az első kettő szorosan összefügghet, sőt, valahogy a harmadiknak is köze lehet mindezekhez, hogy az önfegyelem olyan, mint gallérnak a keményítő, és a tartás színlelése megszüli a valódit, hogy kapaszkodni kell az utolsó szalmaszálba is, különben a megpróbáltatások során széteshet az elme, csak később tanultam, értettem meg.

Akad, amiket viszont soha.

Nagyanya nem érte meg a történelem újrafogalmazását. Ha megérte volna, akkor sem hiszem, hogy az a múltját eltörölheti, vagy jóvá teheti.

Ahogy mesélte, osztályidegennek

nem babra, idegenre ment a játék

bélyegezve elvették régen a földjeit, az állatait, bezáratták a kocsmáját, meg hogy még annál is régebben, amikor ő volt gyerek, aztán meg fiatalasszony, háborúk dúltak,

di, dá, dú, te vagy az a nagy

elképzelni sem tudtam, mi az,

béketelenség…

a szavak jelentését sem mindig értettem, a figyelmem el-elkalandozott, de ő csak egyre doni csatákat emlegetett, fagyhalálokat, kényszermunkákat, azt, hogy egy kéményből foszlottak a kékségbe valami szatócsboltos Schwarcz bácsiék, s hogy jégből varrt menyasszonyi ruhát öltöttek a Dunába lőtt lánytestek,

ez meglőtte, ez megsütötte…

megerőszakoltak, vagy szétbombáztak,

kerék alá tettek, onnan ki nem vettek…

hát számít a „zsíros” szorgalmasok

vajon mekkora bödönbe, hány gazda fér…

állami kifosztása?, nagyanya nem kapott enni, inni is alig, fényt se nagyon látott, csak egyszerűen ütötték, mintha vallatnák,

katajúlianka szállj el…, mindjárt agyonvernek… töröld le a lábszáradra száradt vért, katonadolog, nem szabad sírni

mocskos kulák!, mit kellene mondani, Istenem, mit kellene?!,

hármat találhatsz, hogy mivel fürdik a kiskacsa, és milyen színű lesz a tolla, ha nem szabad szappanozni a  fekete a tóban…

kevésnek bizonyult, hogy szegényebb lett az egyenlőknél, a szabadsága is kellett, de az sem volt elég, a lelkét is kifosztották, mit tehetett volna?!, hagyta; alázattal, hittel viselte a sorsát.

Később azzal vigasztalt másokat, hogy soha azelőtt ilyen jól nem éltek az emberek…

A térnél felszuszakolódom a tömeggel egy buszra. Borongós az idő, ilyenkor össze-vissza csaponganak a gondolataim. Nagynépnemzeti évfordulók… Csak az ünnep marad, az élő elporlik. Alaposan rázendített odakint. Vastag esőfolyam fürdeti az ablaküveget. Ülök mozdulatlanul ebben a többé-kevésbé száraz dobozban, hallom, szétcsapják a kerekek az útjukba álló, összegyűlt vizet. Hatvan év, száz, a hatalmak elvették nagyanyám életét, a lehetettvolná-kat. Nem kellett hozzá golyó vagy kötél. A halál fájdalma véget ér az utolsó pillanattal. Az életé is. A léleké, azé, amelyik megszenvedte, hogy egyik-másik szerette menekülni volt kénytelen, áldozatként vagy ellenségként, nem lehettek életének részei, pedig a sorsába pecsételődtek, azé nem.

Van jóvátétel, ami nem csupán fricska az orra?

Meg kellene találnom azt az idegent, aki a belső szobában pusmogott nagyanyával, talán ő elárulhatná nekem, apám anyjának hol, mikor és mire válthatnám be a kárpótlási jegyét!? És mit kérhetnék cserébe a világháborúkért, a halottjaiért, a titokban milliószor elsóhajtott segítsenmegazég-fohászokért...? Valahogy át kellene írni azt a francos történelmet! Az egész huszadik századot! Mondjuk…: békére. Kívül-belül békére!

A kinti világ elmosódott pacaként suhan mellettem. Ráfehérednek az esernyő kopottas rézkampójára az ujjaim. Keményen fogom, nem akarom fennhagyni a buszon. Ebben a szeles, esős októberben bármi megtörténhet.

Még az is, hogy visszaszáll velem ’905-be, Lágler Júlia megszületéséig.

 

 

 

(Illusztráció: Ksenia Zasetskaya)

Golgona Anghel költeményei II.

 

Tökéletesen háziasított,

miközben egy egész akol jóindulatot mutatott fel,
csak lopva titokban támadott.
Most viszont nyílt színpadon volt,
mindenki szeme előtt.

Sorjában körmök és irhák, karok.
A keselyűk csőre
hogy a napot kétfelé tépje.

Senki nem kiabált,
pedig vér volt.
Cézár voltam-e, Brutus voltam-e,
nem emlékszem.

2017.

 

Olyan egyszerű volt az ábra

senki se bajlódott vele hogy végigolvassa az instrukciókat.
Elég követni az intuíciót.
A csőrt kinyitni és fönnakadni az első horgon
amit a szükségszerű a sötétbe beledobott.

Kövessék a fényeket, mondták odafent.
De idelent a háló úgy kiszélesedett
hogy a nagy halak tudtak rajta haladni.
Itt a szemmérték számított,
csak a legprofibbak voltak biztosítva.

Hát célszerű lenne a hangot
lejjebb venni,
fekve várakozni hogy a kalória ne fogyjon,
visszafogni a gesztust,
kioldani a gyújtást,
csökkenteni a hulladékot,
a hitet egybe
befektetni:
jó tudni hogy a cigarettafüst
a végén a felhőket mindig összezavarja.

2017.

 

Lipp Márta fordításai 

 

Golgona Anghel (1979. Alexandria, Románia) portugál költő. A Lisszaboni Egyetem Modern nyelvek és Irodalom szakán szerzett diplomát portugál és spanyol nyelvből, majd doktori fokozatot kortárs portugál irodalomból. Tudományos kutatóként dolgozik. Több tanulmány- és esszékötete mellett 2011 és 2017 között öt verseskötete jelent meg. 2013-ban elnyerte a Portugál PEN Club Költészeti Díját. A verseit portugál nyelven írja, de esetenként spanyolul és olasz nyelven is. 1997 óta él Portugáliában, Lisszabonban.

 

Szépség: eszmény

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)