Címke: irodalom

Paul Celan: Vegyészet

Hallgatás:
ahogy az arany forr
elszenesedett
kezekben.

Hatalmas, szürke,
mint minden, mi elveszett –
mint a közelség, nővérem alakja:

az összes név, minden vele-
égett
név. Annyi
áldani való hamu. Annyi
elnyert föld
a könnyű, olyan könnyű
lélek-
gyűrűk
fölött.

Hatalmas. Szürke. Salak-
talan.

Te, akkor régen.
Te, a fakó,
felhasított zárkózott-szirommal.
Te az áradásban, dagályban, borban.

(Nem igaz, minket is
elbocsátott, felmentett ez az óra?
Jó,
jó, mint a te szavad, ahogy halálában ide átmúlt.)

Hallgatás: ahogy az arany forr
elszenesedett, elszenesedett
kezekben.
Füstté vékonyult ujjak. Mint a koronák, koronák,
körülöttük – –

Hatalmas. Szürke.
Nyom-
talan.
Ural-
kodói.

András Orsolya fordítása

 (Die Niemandsrose, 1963)

ZHÉ SHI – JU FU: Lehetséges következmények

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

tengerparton csontváz
a hús lerothadt róla
hideg és fényes sík
boldog bordák
sejthullák a habok pezsgésével összekeverednek

Lehetséges következmények

Zhé Shi és Ju Fu egy este beszélgettek, ahogyan csak ők tudtak a vízalatti városban. Ez egy kivételes találkozás volt, kivételes alkalom, hogy a Világegyetem ilyesmit megengedett. Különben Ju Fu, hol meg – régi időkben – Zhé Shi akaratából távoltartotta őket egymástól. Jelen életükben ez a telefonkészülékeken keresztül történt. Ha egyikük mondani akart volna valami fontosat, megszólalt a telefon. Mégsem kiáltottak. Egyszerűen tudták, most egy fontos mondat nem hangzott el. Tudták és el is fogadták az elmaradását. Egyszer benyújtják a számlát az ilyen elmaradt mondatokért. Egy legközelebbi kivételes beszélgetésen, ahol csupán a különböző életekből elmaradt fontos mondatokat mondják el egymás után, mintha magnetofonra. A telefont sem hibáztatták, mivel más esetekben ritkán szólalt meg. Ha például Zhé Shi másvalakinek akart fontosat mondani. Megszólalni megszólalt, az illető fel is vette és körülbelül öt percre, legtovább öt percre, megszakadt a beszélgetés. Sajnálja, mondta az illető. Zhé Shi, Ju Fu ilyenkor a maguk részéről bólintottak: benne van a pakliban. Ha viszont ők ketten és egymással szerettek volna szót váltani, hamarosan csengett a telefon és a beszélgetés több mint fél órát tartott. Vagy azonnali elintéznivalót jelentett. Vagy megjelent egy ismerős esetleg egy egész csoport és a helyzetet gyökeresen átalakította. Vagy egy régi osztálytárs, a szomszéd öregasszony, a vízszámla, postás, a felső szomszéd, unokatestvér, színházi meghívó részletes bemutatással, vagy, ha már a színháznál tartunk, akkor Zhé Shi végszavára Ju Funak eszébe jutott egy elmaradt munka, vagy a műhelyben felejtett tárgy, vagy az úgyhagyott veszélyes elem, egy fűtőtest, kályha, villany, akármi.

A vízalatti város ezért volt csoda. Mivel Ju Fut különben tízesével vették körül az emberek és Zhé Shi egyébként hallgatag természetű. Itt Zhé Shi mesélt és Ju Fu hallgatni tudta, aztán fordítva és közbe-közbe. Szóval egy este beszélgettek.

Mindenekelőtt Zhé Shi, mostani állapotainak megfelelően, homlokegyenest az ellenekzőjével kezdte, mint amiről tulajdonképpen beszélni akart. Most bocsánatot kért és ehhez először egy kelta kori lehetséges vadászat történetét mondta el. Ju Fu érdeklődve hallgatta.

– Lándzsák. Aha.

Ju Fu tudta, a lándzsa közös. Neki is, Zhé Shinek is lándzsákkal volt tele a képzelete. Egy idő után már meg sem lepődött rajta. Ugyanazt álmodták. Ugyanott fájt a hátuk. A továbbiakban a szerepekre figyelt.

– Kicsinek nézte, kevésnek – folytatta Zhé Shi kutyaszemekkel, hol az asztalra, hol lopva Ju Fura tekintve. Inkább a hasából beszélt, a csontjaiból, ezért nézett úgy az asztalra, mintha levegőből lenne. Ju Fura pedig, mivel nem merte megsímogatni az arcát.

Egy vadász és egy feketehajú lány voltak a történetben, és a vadász kevésnek nézte a feketehajú lányt, akit talált és aki gyenge volt, amikor találta. Ju Fu nem kérdezte miként érti a keveset, a kicsit. Zhé Shi ebből azt látta, Ju Fu érti.

– Akkor én voltam a vadász és te a lány – fejezte be fejét lehajtva.

– És ennek milyen összeköttetése van a mostani helyzetünkkel? – tette fel Ju Fu a kérdést, mert ki akarta ugratni a nyulat a bokorból. Zhé Shi attól tartott, ha tovább megy, nagyon is kiugrathatja. Hát világos??!

– Mivel te távol vagy, elhúzódsz, most kénytelen vagyok téged értékelni, nagyrabecsülni. Érted?

Ju Fu hátradőlt a fonott szalmaszékben és úgy tett, mintha a pillanat igencsak súlyossá vált volna. Közben belül pukkadozott a nevetéstől. Zhé Shi csak Ju Fu hátradőlését vette észre, a pukkadozást nem, és szorongó kutyaszemekkel nézte Ju Fu kezének rezzenéseit. Az arcát nem is merte. Hát tényleg ő volt az a vadász, aki nem értékelte az akkori Ju Fut, aki akkor a feketehajú lány volt, ezért most Zhé Shi Ju Fu kutyája.

– Nem értem, milyen elvárásai vannak ennek irányomban.

– Ohó – gondolta Zhé Shi, most felmentést akar. Nincs mi alól felmentsem. Hát nem válaszolt. Azaz csak ennyit:

– Elmondtam a történetet. Rád is tartozik. Mi vagyunk Zhé Shi és Ju Fu. – Éppen ez zavarta Ju Fut.

– A továbbiakban?

– Mi a továbbiakban? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva.

– Azt lehetne hinni abból, amit mondasz: a továbbiakban is van egy történet, ahol mi valakik vagyunk, a tiéd egy szerep és az enyém is egy szerep. Ez a te fejedben van és tudni szeretném, mit találtál ki.

– Semmit – vonta fel vállait Zhé Shi. – Miért, mit gondolsz, mi lehet a továbbiakban?

Ju Fu nem kérdezte meg, amit könnyen megkérdezhetett volna, mit ért Zhé Shi az értékelésen. Miként akarja most értékelni őt. Zhé Shi épp nagyra tartotta ezt. Azt remélte, ezek után Ju Fu hagyja magát szeretni. A gondolatai továbbléptek és máris megjelent előtte a továbbiakban, épp miután az előbb azt mondta rá, semmit. Éppen akkor kitalálta. Ha Ju Fu továbbra is elhúzódik, ez egy lehetséges továbbiakban, amire az ő lépése… mit is tehet? tehetetlen. Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket. Ha Ju Fu eddig elhúzódott, az csak félig-meddig elhúzódás. Most, miután ismeri a helyzetet, legalábbis a Zhé Shi fejében levő helyzetet, a további elhúzódás egyértelműen blokkoló. Vagyis Zhé Shit megállítja a közeledésben. Ami megállítja a folyamatot, mivel a Világegyetemnek ebben a kivételes alkalmában ők egy folyamat részei. Igen, van szerep, Zhé Shinek és Ju Funak is külön, és mivel Zhé Shi nem a rendező, ő nem nevezi meg, kinek mi a szerepe. Csupán annyit tud, lehetne… és ezt akarta kifejezni az előbb. Mindez néhány másodpercnyi idő alatt folyt le Zhé Shi fejében és máris jött a lehetséges következmény képe: ha az alkotás elhalasztódik emiatt, akkor egy Kellemetlen Helyzet alakul ki mindkettejüknek, egy olyan Üresség, amelyben csak tengenek-lengenek és aztán az odaillő alkotás helyére bezúdulnak tucatszám oda nem illő dolgok. Találkozni kell, beszélni kell, cselekedni kell, ezek imperatívuszai az emberi létezésnek, és ha a megfelelő személlyel nem akar találkozni, akkor is találkozni fog azokkal, akik maradnak, a kevésbé- és a nem megfelelőkkel. Zhé Shi belelátott Ju Fu ismerősei körébe és tudta, kivel milyen következmény várható. Erről hallgatott, mivel Ju Fu különben is kényes volt a titkaira. Talán felbőszítené, gondolta Zhé Shi, ha rájönne, hiába hallgat. Ez is pillanatok alatt szállt át fején, miközben Ju Fu még mindig a drámai helyzetben volt. A következő kép, ami Zhé Shi fejében megjelent, a kialakult Kellemetlen Helyzet, olyan, aminővel mindenki találkozik kevésszer vagy többször, és lehetséges folytatások.

„Szóval egy este beszélgettek.”

Ju Fu feje telepatikusan rezgett Zhé Shi gondolataira. Mielőtt Zhé Shi megszólalt volna és feltehetett volna egy kérdést egy lehetséges Kellemetlen Helyzetről, amelyre fel lehet-e és miként, készülni, Ju Fu a kövekező történetet mondta:

– Van egy történet. Tudod, egy herceg, akit ki akarnak végezni. Megmondják neki, elítélik, bezárják, és azt nem mondják meg, mikor. Illetve, ő azt hiszi, másnap hajnalban. Ott tartják egy ideig a földalatti cellában és aztán felviszik a legelőkelőbb helyekre, finom holmik közé, zenéhez és tánchoz. Úgy bánnak vele, mint herceg korában. Ettől még elítélt marad és elfelejtik felmenteni. Azt mondják neki, akármelyik pillanatban kivégezhetik. Egy idő után a herceg könyörög a kivégzés végrehajtásáért.

Zhé Shi értette, miként jön ide ez a történet. Ez éppen a Kellemetlen Helyzet. Éppen amiről ő beszélni kezdett magában.

– Te, és ha tudnád ezt előre, ha tudnád egy ilyennek a bekövetkezését – kérdezte Ju Fut –, akkor tennél valamit?

Ju Fu ravasz esze tekervényt sejtett a dologban.

– Hova akarsz kilyukadni? – kérdezte. Ezzel a Zhé Shivel óvatosan bánt, folyton meglepetések jöttek tőle.

– Tegyük fel – folytatta Zhé Shi –, te vagy az a herceg, akit elítélnek majd és ezt előre tudod. Odamennél a kastélyba? Ha találkoznál közben egy barátoddal, aki elhívna solymászni és ezzel megmentene téged az ítélettől, vagy más lehetőséged lenne, választanál más utat?

– Nem értem – mondta Ju Fu.

Ebből Zhé Shi világosan látta: érti. Azért kell azt válaszolnia, nem érti, mert nem akar elköteleződni.

– Mindig vannak útkereszteződések – folytatta. – Ebben semmi új nincs, ezt mindenki tudja. Hanem ha azt is tudnád, melyik út hova vezet? Mi lesz az eredménye – akkor választanál?

– A helyzet szerint nem tudom. Csak sejtem.

De én igen!, kiáltott magában Zhé Shi, miközben nyugodtan ennyit mondott: – És ha valaki tudja, figyelembe vennéd, amit mond? Vagy kérdezzem úgy: ha tudod, megvan még a szabadságod? Ha tudod, melyik megoldás vezet ki, van-e még szabadságod kísérletezni, azt választani, amelyik több vesződséggel jár?

Ju Fu úgy tűnt, érti is, nem is.

– Van egy növény – kezdte Zhé Shi a Sancho Panza-i magyarázatot. – Ha te tudod, víz kell neki, próbálkozol-e borral, amikor víz is van a közelben?

– Értem, mit mondasz – mondta Ju Fu –, csak nem értem, mire fel.

ÓÓÓÓÓÓÓÓÓÓ, megint én mondjak ki valamit? kérdezte magában Zhé Shi és sejteni kezdte, Ju Fu ezúttal is a távolodási stratégiát alkalmazza. Vagyis pillanatnyilag éppen fordítva cselekszik.

– Hát ha én tudom, tudom rólunk – kicsit elpirult –, hogy van valami, amiben együttműködhetünk, akkor nem keresek mást.

– De hát itt vagyunk a vízalatti városban – mondta Ju Fu. – Akarsz még mást is?

– Nem. Csak épp…

…épp ha te is jobban itt lennél, gondolta tovább.

– Igen?

– Csak épp felismerni kellene magunkat.

– Óh – sóhajtott Ju Fu. – Megijesztettél, azt hittem, valami komolyat fogsz mondani.

– Hát ez nem komoly? – kérdezte Zhé Shi csodálkozva és kissé sértődötten. Közben gondolkozott, miként is legyen egyértelműbb. Mivel ismerte a következményeket is, és egyidejűleg illetlenségnek tartotta nyíltan kimondani őket. Mennyire szeretné, ha ebben a pillanatban Ju Fu szavak nélkül belelátna a fejébe!

Ketten kettőt akartak.
Ju Fu nem belelátni, belelátva se lenni.
Zhé Shi belelátni és belelátva lenni.
Egy kő és egy fény.

„Éppen ez a kérdések veszélyes volta. Miután egyszer feltevődtek és válasz jött rájuk, már nem lehet még egyszer ugyanúgy feltenni őket.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Arhája Alífira 2600 éves romjai. Ezen a ponton állt a vigyázó erőd Ília, Messzínia és Árkádia között.)

Bevilágítani egymásba

 

Poppy Ackroyd: Glass Sea (Escapement, 2012)

Felér, lenéz. A másik meg le, és fel. Hogy nézik egymást, de nem. Fentről lenézve mást látni, mint lentről fel. Mondja egy harmadik. Közben leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A harmadik azt mondja, így nem lehet. Hogy meg kellene állni középen, és úgy. De akkor is túl messze vannak egymástól. Csak a látás kötné össze őket.

És még az is csak akkor, ha nem pislognak épp. Az egyik lehunyja a szemét, kipróbálja, milyen, ha nincsenek összekötve, jó. Nem jó. Jó. Attól függ, felér vagy leér, talán. A másik épp azt próbálgatja, meddig bírja ki pislogás nélkül. Leér, felnéz, mert az egyik felért. Aztán próbálja, hogy akkor nézze, amikor középen vannak.

De az nem tart sokáig, szinte észre sem lehet venni, mikor jön. Mire észrevette, már el is múlt, ment tovább. Az egyik meg a lehunyt szemével, kellemetlenül bezártnak érezte magát. De legalább nem kell pislognia, mint a nyitott szeműnek. Szakadatlanul zárva lehet lenni. A harmadik meg nem néz oda akkor, felér, leér.

Dönteni kellene, hogy fel, vagy le, napersze, a tenger döntsön, ahelyett, hogy hullám. Tükörsima víztükör. Vízsima. Hintázni sem tudnak szinkron. A levegőt is máskor veszik. Máskor pislognak. Leér, felnéz. A másik meg fel, és le. A középenről megint lemaradtak, pedig most tovább tartott kicsivel. De az egyik épp pislogott.

Mert újra nyitva próbált lenni. A másik lehunyja a szemét. Az egyik is, mert eszébe jut, hátha akkor találkoznak, de nem. De legalább nem látják a harmadikat, aki kívülről nézi őket, és azt látja, hogy nem látják egymást, meg messze vannak, meg hogy így nem lehet. Felér, aztán le, megy a Nap, végig, és nézi, nézik-e, vagy mit csinálnak.

A szemhéjukon keresztül is látják a Napot, nézik. Aztán egymást nézik, csukott szemmel, hogy mennyire tudnak bevilágítani egymásba úgy, hogy csukva maradnak. Közben közép lesz, meg föl, meg le, ami között mindig közép van, föl, közép, le, közép, fel. A Nap meg a harmadikat nézi, hogy az mit néz, meg minek nézi.

Aztán megint hosszabb lesz a közép, de épp nem figyel oda senki, mert egy madár száll az égen, a földig, felvesz a csőrével egy gallyat, ég, fa, ég, föld, gally, építi a fészket. Le kell jönnie ahhoz, hogy fönt megépítse. Folyamatosan lejönni. Közben nézegeti a Napot, nézegeti a gallyakat, hol vannak a gallyak ilyenkor, a Napot, a gallyat.

Azt, hogy hová repül, mindig azt. Mikor visszamegy is hová van, nem honnan. A Nap körbejár, megnézi a felhőket minden oldalról. Akkor közép lesz, de egy sündisznó mászkál a fűben, almát visz a hátán. Aztán fölnéz az égre, mert egy madár megszólal. A madár, mármint ez, nem néz le, mert a sün meg csendben marad inkább.

Meg mit is mondana, főleg egy madárnak. Nem tud válaszolni. Kapcsolódni. Felér, felnéz, most ezt találta ki, a másik meg, hogy leért, nem tudja, nem akar lenézni. Lenéz. Leér, lenéz. A másik meg fel, és fel. A Nap a madarat nézi, mármint azt, amelyik épp befejezi a fészket. Fejezzük be a fészket, fejezzük be a hullámot.

Nem lehet befejezni. Leér, felnéz. Az egyik meg fel, és le, de kicsit oldalra. Így nem lehet, de a harmadik lent van, és nem ér fel. A harmadik nincs, csak ők vannak. Az egyik, aki azt gondolja, a másik mást gondol, mint amit gondol, meg a másik, aki azt gondolja, az egyik mást gondol, mint amit gondol. És akkor ez a harmadik kigondolódik.

A Nap körüljár mindent és lemegy. Az egyik levegőt vesz, a másik kifújja. Sötét van, egymást nézik. Befejezik a harmadikat.

2017. 07. 09. 7: 01: 18

 

(Illusztráció: Fiona Craig: Dance of the Dendrobiums)

MOZGÁSBAN; MÉRGEZETT TAVASZ; UTOLSÓ REMÉNY

 

MOZGÁSBAN

Sötét tekintetek
fakó reggeleken
felhúzzák
horgonyuk

Szökellnek
tág pupillák
vékony határán

Álmodnak
ébredeznek

 

MÉRGEZETT TAVASZ

Pattanás fakad.
Zsákvászonba csomagolt
hiánygazdaság közeleg.

Bokrok tövében húgyszagú
álmaink pityeregnek.

Elbájologhatunk még egy órácskát
két tűz között:
grillezett pizsamaparti.

 

UTÓLSÓ REMÉNY

Még két lépés, és megérkezem.
Már csak két lépés
a sarkon túl,
emlékezet
s félelem.

 

(Illusztráció: Liz Whaley: Butterfly Dream)

Gubanccá táncol; Rejtve; Kőtömb

 

Gubanccá táncol

Ébredj!
Átvetnek, mint horgonyt a falon,
és míg lyukas vödörrel mered a vizet,
merülésedből épülve szépül
az újabb fontos végül,
és leragadt talpad alatt
szőnyeget koptat az idő,
majd tejfehér mészkőbe
rejtik a neved,
míg más helyedre nem terül,
s ki voltál, ki sosem derül.
Addig!
Addig, viszont merd,
Merd a vizet!
A légszomj nem gátol,
s ha fázol,
merd, csak merd,
míg a láztól, botló lábad gubanccá táncol,
s messzire nem szalad veled

a mentő.

2022. 09. 14.

 

Rejtve

Sötétbe burkolózott, eltörpült a hit,
ígéretek halmaza csapott arcba.
És a harcba induló csendesült,
lelkesült indulót feledve, tompa karddal, tolltalan nyelte
a bűvész sorokban eltűnő bróker rejtett gombolással zárt mellén
kifakadt sebet, és mint eb,
vezetve padkaszélre, torzult az elme.
Halad a konvoj, és jeltelen helyeken
a sikerre éhező boncol, s gyűjt
gigászi kavicsot, illatos tárnicsot,
de a dajka nem nevet,
nem akar, csak takar a hóhér,
nem tejfehér a fog,
csak számtalan számvetés,
számtalan kertelés.

 

Kőtömb

Felfoghatatlan aszályban a csönd,
míg lapáttal önt betont
a hallgatás fejedre,
a tárna fekete szene
fényesebbé álmodja magát.
Félrebújó lepke lennék,
mázsás kőtömb vagyok,
és csak gagyog a benti lét,
a fény sem hajol közel,
ellepett az éjsötét lepel.

2022. 09. 15.

 

(Illusztráció: David O’Halloran: After the Drought)

Baudelaire Aphrodité kertjében; Voltaire és Kierkegaard; Jézus és Nietzsche beszélget

 

Baudelaire Aphrodité kertjében

A habokban megbotló szél

A hallgatás szövete és a beszéd fonala.
Mondja a mámor krupiéja a dramaturgnak.
A tárgy a regény, ahogy szigetté teszi a nincs.
A történet, amely magába szívja a nyelvet.
Szinte egyetlen könyvoldalon belül
Egymásba szeretnek világok és tettek.
A katonaiskolában születik egy mítosz.
Mintha a civil világkép lenne az optimális.
A hangnem, a formák, a műfajok.
A messzeség fátylát a reggel rántja le.
Az akusztika nyers akcentussal árnyalja
A melankólia zenei alapszínét
Ami a szükségszerűség és az esetlegesség elegye.
Baudelaire keze megnyugszik Aphrodité ölében.

 

Voltaire és Kierkegaard

Slobodan Tišma emlékkönyvébe

K-Európa. Tükörszerűség, ahogy élnek.
Megint más, ahogy látnak.
A pillangónak nyelve van, pantomim-klaviatúrát épít.
S a lepke Voltaire szobrának az orrára száll.
Suttog a gyík, most illatok akkordjait ontja.
Édes nedve van az orchidea évgyűrűinek.
S vannak összement kavicsok, lila kősziklák
A felhőkbe csomagolt korongvatták. Lélek-meder,
Apró öltések, hímzés az emlékezeten.
Amit előszörre mond, azt is inkább emlékezi.
Időgyapjúba szőtt, testetlen fonal.
A szó, egy metszet. Taktilis üveglap
A benső virágos mezején. S a fény, az éj
Egybeforr a lét vizén. Kierkegaard mondja,
Vagy-vagy. Nincs harmadik út.
Szorongás vagy ismétlés?
Helyben járás vagy átjáró.
Jézus, Mallarmé. Baudelaire. Tisma.

 

Jézus és Nietzsche beszélget

Werkfilm

Nem lett volna ésszerűbb az Antikrisztust
Finomítani, árnyalni?
Egyes részek elismerőleg beszélnek Rólad.
Az egész nem ellened, hanem Érted született.
Az úgynevezett egyház farsangi jelmezt csinált
Az Ige legnemesebb szövetéből.
A szadduceusok még a feltámadásban sem hittek.
Latrok barlangjává tették a házat,
Ahonnan felszállt az ihlet.
Képtelenek a papok szellemben és igazságban imádni
A Mennyei Atyát, inkább a relikviákat és ereklyéket
Csókolgatják. Bálványimádók lettek a cinikusok.
A szarkofág nem váltja meg őket, se a templom.
Egyfajta fa- és rézistent kreáltak a szellem helyett.
Irigyek és lusták a presbiterek.
Még nem támasztottak fel sok halottat.
Mintha nem tudnák, milyen hatalommal bírnak
A Te Neved miatt. Miért tűröd?
Az egyház az én menyasszonyom. Még tökéletlen,
De várnom kell. A Szent Lélek, a Szellem
Végzi bennük a munkát.
Bárcsak adtál volna nekem is a Szellemből!
Egy várost legalább. Vagy egyetlen utcát.
Te választottad az okoskodást. A publicitást.
S a betű és a gnózis lett önkéntes börtönöd.
Bárcsak vissza lehetne forgatni az idő kerekét.
Nekem semmi nem lehetetlen.
Kelj fel, az óra csörög.

 

(Illusztráció: Paul Bond: Morpho)