Címke: irodalom

I hold You tight

 

A laptopos helyleíró vár egy lányt, a lány copfos, szemöldöke ívelt, olyan, amilyent a helyleíró még soha nem látott, ezt a finom kis hajlatot is csak képzeletben, ha becsukja a szemét, akkor viszont folyamatosan ott van előtte, függönyként ereszkedik a szemhéja mögé, ott van a fejében, az agyában, nem ismer ilyen lányt, az se biztos, hogy létezik. Három hete van ez így, azóta ereszkedik a függöny, azóta keresi, vagy hát inkább várja, hogy bejöjjön, mindig azt gondolja, oda lép majd be, ahol éppen ül a laptopjával. Billentyűkbe kopogja, szavakba önti a benyomásait, ezzel foglalkozik egy ideje, írja le a helyeket, kocsmákat, sörözőket, a plafonok mintáiból, a falak állagából, a berendezések színeiből próbálja megérezni a hangulatukat, megérteni a hatásmechanizmust, osztályzatokat is ad, enni nem szokott munka közben, inni igen, van, hogy sokat, de a bódulat mértéke nem befolyásolja értékítéletét. Azt mondja, három hete dörömböl benne egyre erősebben ez a felemelő, de – mert bizonytalan és ködös – émelyítő érzés, nem tudja, nem bolondult-e meg, előfordul-e ilyen mással is, ha igen, mi ez, megérzés, előérzet, nem tudja, megtörténik-e, amire vár, és ha igen, hogyan, bejön-e tényleg az ívelt szemöldökű lány két copffal, él-e egyáltalán. Talán gyerekkorában álmodott róla, valami régi dolog lehet, ami törlődött, közben meg nem tűnik annak, új kényszer a rágondolás, édes, borzalmas rabság, és többet nem is tud meghatározni belőle, csak a copfot és a szemöldököt, ezenkívül semmit, sem a szeme, sem a haja színét, a járását se, nem gondolkodik az alakjáról, a körmeiről, hogy milyen színűek, ha festettek, pedig nem mindegy, milyen az alak, milyenek a lábak, a mellek, még a ruha se mindegy, azt még hagyjuk, hogy szereti-e őt egyáltalán, ha jön, nem lesznek további felesleges kérdések, ha megjön, akkor szereti. Így történik majd, ilyen egyszerűen, belép, leül, behozza mély tengerek legmélyének nyugalmát, édes fájdalmakat hoz és extázist, soha nem csillapuló dorombolást fog belételepíteni, igazi szerelmet, amit úgy vár, így lesz, és akkor plafontól, berendezéstől függetlenül az lesz a legjobb hely, az lesz az igazi, ahová a copfos lány megérkezik, és ezt ő majd meg is írja.

Kifejezetten megindító tud lenni egy budapesti este, főleg ha téli, mindegyik, hacsak nem otthon fekszem. Ülnek, állnak az emberek itt, ahol vagyok, közel egymáshoz, ismeretlenek koccannak össze a WC-ajtóban vagy a pultnál, tele van bocsánatkéréssel az éjszaka, húszéves vagyok, és nem tudom, mit kellene csinálnom magammal, elvesztettem az érdeklődésemet, csak figyelek, mint a laptopos, sajnálok mindenkit reggeltől estig, estétől reggelig, lehet, hogy ez kevés, húszévesen tudnom kéne valamit a világról.

Mostanában azt vettem észre, hogy valamiért szívesen elegyednek szóba velem. A laptopos csávót láttam korábban itt-ott a környéken, nem ismerem, nem beszéltünk soha, most mégis meséli nekem a copfos lányt, miközben szemével a bejáratot lesi. Ma csak a bárpultnál jutott hely nekem, rézsút, szemközt vele, kicsit magasabban ülök, felnéz rám, de inkább az ajtót figyeli, nem akarja elmulasztani a pillanatot, amikor először látja meg azt, akiről mesél. Szörnyű lehet három hete folyamatosan várakozni, bele fog bolondulni, három hét, és lehet, hogy ez még semmi, nem tudni, hol a vége. Ahogy jönnek-mennek a vendégek, nyílik az ajtó újra és újra, be-becsap a hideg, nem zavar, mert a levegővel élet jön be, súlyos éjszaka van kinn, január, készülődik valami, mintha a hó is esni akarna, nincs teljes sötét, nemcsak a lámpák miatt, talán a hold süt, barátságtalan, bizonytalan homály uralkodik, várok egy lányt, nem a laptopos szerelmét, akit én várok, annak nincs copfja és a szemöldöke sem különleges.

Szeretem ezt a helyet, úgy alakulnak mostanában az esték, hogy többnyire a Karma Pointban kezdek, szűk, de nekem mindig jut asztal, ilyenekben a legtöbbször szerencsés vagyok, onnan átsétálok az Aloéba, ha valaki találkozni akar velem, mindig oda hívom, aztán jövök ide a B. Citybe, mindhárom helyen van kedvenc asztalom, az itteni a belső helyiségben, az, amelyik fölött a falon egymás mellé került Jack Nicholson és Anthony Hopkins fotója, őket állandóan összekeverem, erre itt egymás mellé teszik őket, mintha velem viccelnének, nagyon sok színész feszeng a falakon egyébként, mutatja mind, milyen jó neki, nem tudom, a hely hangulatát ez miként befolyásolja a laptopos szemében. Nekem tetszik. Azt az asztalt sokkal jobban szeretem a bárpultnál, de most két sustorgó borivó foglalta el, megállás nélkül duruzsolnak, rendelnek, rendelnek, rendelnek, részeg mindkettő, egyikük férfi, másikuk nő, nem tudom, borból hogy lehet bírni ennyit. Látom a laptoposon, hogy még mesélni szeretne, kidülled az állkapcsa, a tekintete kétségbeesett, de lehet, hogy csak elszánt, talán tanácsra vár, idősebb nálam, az előbb szólított meg, tüzet szeretett volna, előtte kért nekem egy Calvadost, meglepődtem, miért pont Calvadost, aztán láttam, hogy ő is azt iszik, rendelt és idetette elém, nem homokos, nem akar semmit, hogy is akarna, azonnal a lányról kezdett beszélni, akiről nem tudja, létezik-e, aki majd bejön hozzá, talán pont a mai éjszakán.

Felhajtom a Calvadost, ízlik, nem elképzelhetetlen, hogy rászokom majd, hallgatom a fiút, nem mondok semmit neki, nem is azért mesél, nem akar tanácsot, bólogatok, ha akarnék, se tudnék segíteni senkin, ő beszél, beszél, elmondja, mivel foglalkozik, nem figyelek eléggé, nem emlékszem, kinek ír a helyről, újságnak vagy csak magának, nyílik az ajtó, belép a lány, akit várok, ő is odakapja a fejét, az enyém jön, nem az övé. A lányt nyáron ismertem meg, finoman kezdődött, barátkozgattunk, nem lakik messze, a Hajós utcában, közel hozzám, szeretem ezt a környéket, megiszunk egyszer-egyszer valamit, néha olyan, mintha lenne dolgunk az életben egymással, néha olyan, mintha nem, ahogy meglát, sietősen odalép hozzám, nem csókol meg, mosolyog, én csókolom meg, de csak a homlokát. Mindig így kezdődik, aztán sokféleképpen folytatódhat az este, sose tudjuk előre. A laptopos visszavonul, folytatja az írást, nem akar zavarni, dolgoznak benne a sóhajok, megszületnek, de benne rekednek, nem jó, ha sóhaj nem tud kijönni, ha benn marad, az rosszabb, mint a hányás. Éjfél jócskán elmúlt, különös, hogy nincs hely egyetlen asztalnál se, úgy látszik, ide menekült mindenki ma este, ilyenkor részeg az egész város, de most nincsenek hangos társaságok, visszafogottak a beszélgetések, viszonylag halkan beszél mindenki, persze csak viszonylag, ez azért egy budapesti éjjel, jól megvagyok a bárpultnál, egyre jobban érzem magam, mindent szemmel tarthatok, szerencsére a lányt sem zavarja, hogy nincs asztalunk, és minthogy a hidegről jött, nem tűnik fel neki, hogy ajtónyílásokkor jeges szél süvít be a B. Citybe.

Ha nagyon akarod, nem kapod meg, ennyit mondtam volna a laptoposnak, ha nem érkezik meg a lány, már készültem a mondatra, nem örült volna neki a srác, nekem se tetszik tulajdonképpen, szerencsére nem kellett megszólalnom, már a lánnyal foglalkozom, megint Bloody Maryt kér, majdnem mindig, és mesél, vacsoráról jön, nem kérdezem, kivel volt, lelkendezik az indonéz étteremről, Dadar gulungot evett, ez kókuszos palacsintát jelent, teát ivott hozzá, nekem a tea nem legitim, de a Bloody Mary sem igazán, amit kér, én maradok a Calvadosnál, lesz, aki sznobságnak tartja majd, pedig csak megszerettem hirtelen, soha nem jutott eszembe, a sör jó még, az stabil dolog, mindegy, milyen típusú, csak Stella ne legyen. Ma ittam már sokfélét, fogok is még néhányat, itt talán Beck’s-et, de egyelőre Calvadost fogyasztok kísérő nélkül, kértem még egyet magamnak, ha már erre a pályára állított a laptopos, rendeltem neki is, odatettem elé, nevetett, csúnyán dülled az állkapcsa, percek óta nem néz a bejárat felé, miért is nézne, egy ideje nem jön senki, ütögeti a billentyűket, nem tudom, mi mindent írhat egy ekkora helyről.

– Ha a Bloody Mary csak vodka és paradicsomlé, borítom rá a pincérre, ahogy van – mondja a lány. – A Bloody Mary az vodka, paradicsomlé, worcester szósz, tabasco, só, bors és pár csepp citromlé. Meg zellerszár.

Ezt ilyen szépen még nem fejtette ki soha, bólogatok, közben megérkezik az itala, most mindjárt kiderül, van-e benne zellerszár, megkóstolja, de nem mond semmit, csak a szája jár, nem csinál botrányt. Vagy tökéletes, amit kapott, az is lehet, mosolyog, kis mosoly bujkál mindig a szája szegletében, nézi a szememet, bírom őt mindenestül, ő is húszéves, még annyi minden történhet vele, velem is, figyelem, ahogy cigizik, kidülleszti közben a mellét, kicsit eltartja magától a szálat, szépek a mellei, szabályosak, nagyok, tudja is ezt, kiteszi őket, talán öntudatlanul, talán nem, lehet, hogy így esik jól neki az ülés, magabiztosság is van benne, kis kérkedés is, akár tud róla, akár nem. Azt is szeretem, ahogy szívja a Marlboróját, nem lightot, erős pirost, pedig általában rettenetesen idegesít a cuppanás, ahogy az ajkak búcsúztatják a cigit, még az is megőrjít, ahogy én szívom, nemhogy más, nem akarom hallani. Emiatt fogok leszokni a dohányzásról, mint kiskoromban a gitározásról, jól ment, csak nem bírtam, hogy a mellemhez ért a hangszer, a szívemhez kellett támasztani, Mária néni bután nézett, amikor szégyenlősen elmondtam neki a gondomat, azt hitte, viccelek, aztán mikor látta, hogy nem, próbált rábeszélni a folytatásra, tehetséges nyolcéves lehettem, még telefonálgatott egy darabig a szüleimnek, de én hajthatatlannak bizonyultam, befejeztem egyszer és mindenkorra. Nem bírom a kezemet se a szívemre tenni, még a csuklómat se fogom meg szívesen, más szívverését meghallgatom, de a sajátomat ne kelljen. Hát hülyeség persze.

Van egy négyéves piros Nissanom, itt áll nem messze a ház előtt, ahol lakom, nem tudom miért, kényszert érzek, hogy beleüljek, nem vezetek sokat, ha iszom, szinte sosem, most mégis érzem, el kellene indulnom valamerre. Nem először fordul elő, legutóbb másfél órát vezettem céltalanul, késő délután indultam, csak úgy érzésre, amerre jólesett, nem hagytam el Budapestet, pedig az lett volna az igazi, valahogy nem sikerült, a végén megijedtem, olyan volt, mintha nem tudnám abbahagyni a gáz nyomását. Mondom a lánynak, még mindig a Bloody Maryt kortyolgatja, mondom neki, hogy autóznunk kéne, ő olyan, hogy jön, ha hívom, nem fog lebeszélni, nem kérdezi, hova, azt se, miért, ezt szeretem benne talán a legjobban, szerencsére nem figyelmeztet rá, hogy ittam, pedig látja rajtam, nem tudom mi ez a részéről, talán bizalom, ő se tudja, mit akar az élettől, én se, hátha éppen most történik valami, amire majd érdemes lesz emlékeznünk. Akkor induljunk, fizetek, még kér egy cigit az utolsó pillanatban, a laptoposnak majdnem elfelejtek köszönni, veszem a kabátomat, megérzem, hogy néz, odafordulok, biccentek, kérdezi a szemével, bejön-e a copfos, nem biztatom, értelmetlen lenne.

Nagyon hideg lett, rosszabb a helyzet, mint mikor beléptem a B. Citybe, a hó is szállingózik, lehet már egy óra, fél kettő is, nem tudom, nem hordok órát, majd az autóban megnézem, nem mintha jelentősége lenne, végiggondolom, kell-e tankolni, nem kell, benzin van, téli gumi mondjuk nincs, majd óvatos leszek, csak hát az alkohol, ha rendőr jön, majd gyorsítunk. A lány is fázik, nem kérdez semmit, összebújunk, de ez nem sokat jelent, kicsivel többet annál, mint hogy fázunk, már látjuk az autót, véletlenül nálam van a slusszkulcs, pedig nem terveztem vezetést, kifejezetten vonz a kocsi, jobban izgat az egész, mint múltkor, amikor majdnem baj lett, erősen koncentrálnom kellett, hogy rászánjam magam a megállásra másfél óra után, szerencsém volt, sikeresen visszakavarogtam a környékre. Nem tudom a célt most se, csak azt, hogy mennem kell, érzem, a lányban is ez van, hogy bármi lehet, kikerülhet az ember az időből és a térből, csak észnél kell lenni, észnél leszek, olyan, mintha kábítószeres utazás várna ránk, pont olyan várakozás van bennem, majd meglátjuk, mit akar a Nissan tőlem, vagy én tőle, kiderül, merre visz az út, nem lehet tudni, mi irányít mit, csak annyi biztos, hogy én vezetek, a lány meg mellettem ül, indulunk, csúszik az úttest, szépen suhanunk, a lány nem kérdez semmit, én nem mondok semmit, rágyújt egy cigire, résnyire kinyitja az ablakot, ez nem jó ötlet, de a füstölés se, nem szólok rá, belátja magától, kidobja a Marlborót, és felhúzza az ablakot.

Nézzük a várost. Fázik. Kék. Beindítom az ablaktörlőt, felnyomom a fűtést, jól látni, milyen hideg van kinn, vigasztalan minden, reszketni kezdek a kormány mögött, lassan megyünk, itt a Körút, rákanyarodom, megyünk az Oktogon felé, pici a forgalom, alig látunk néhány autót, magányos taxik lendülnek el mellettünk, lehagy legalább három, én az utat nézem, a szomorú úttestet, a lány oldalra figyel, jobbra a kirakatok felé, addig szép, míg nem szólalunk meg, minél később rontjuk el ezt a jóságot, annál szebb, fél ő is, nem tudjuk, mitől, én nem tudom legalábbis, a szorongást megérzem rajta, készül valami, részeg vagyok, ez nem kérdés, de uralom a helyzetet. Csendben vagyunk még mindig, együtt vagyunk nagyon erősen, amit nem mondunk ki, a ki nem mondott szavak egy másik birodalomba kerülnek, és vissza már nem térnek, nem tudnak, egyetlen ideális pillanata van minden mondatnak, egy lehetősége arra, hogy érvényesen kimondódjon, utána már késő, utána már nem kell vele erőlködni.

Ez közben már az Andrássy út, éjszaka szeretem, lehet rendesen haladni, átmegyünk egy piroson is, még egyen, nem érdekel, a lány beletúr a hajamba, hátul, a tarkómnál, érzem az ujjait külön-külön; erotikusabb lesz ez az utazásunk, mint egy-egy fáradt szerelmeskedés, lehet, hogy az is lesz mindjárt, bár nem valószínű, megyünk a Lánchíd felé, az intuíció vezet, nem én, picit ködös az éjszaka, nemsokára kezdődik a hajnal, milyen könnyen elindult a Nissan, ez jut eszembe, majdnem kimondom, de nem akarom elrontani a csöndet, biztos a lány is mondott volna már valamit, mégse mondott, az előbb a Liszt Ferenc térnél eszembe jutott egy nyári hajnal, padon ültem a legnagyobb szerelmemmel, én a padon, ő az ölemben, nem lehet jobban szeretni valakit annál, mint ahogy én akkor őt szerettem, mégsem aludtunk együtt azon az éjszakán, van ilyen, biztos sok ilyen van, húszéves vagyok, annyi minden történhet még, bár azóta is fáj, talán nem lesz több Liszt Ferenc tér, nem mondom a lánynak el ezt az egészet, talán ő is valamelyik szerelmén gondolkodik.

Nem megyek fel a Lánchídra, észak felé haladok tovább, közel vagyunk a Dunához, járókelőt még nem láttunk, kis zavart érzek, így kezdődött a múltkor is, csak ne legyen baj, ne essen ki megint némi idő, ránézek az autó órájára, majdnem két óra, jön a legnagyobb sötét, valaki integet az út szélén, a lány tesz egy mozdulatot mellettem, látom, mondom, ezzel megtöröm a varázst, fiatal csaj integet, sapkája mélyen a fejébe húzva, fázhat nagyon, lassan megyek, megnézem, megállok, beszáll hátra.

– Köszönöm – mondja, amint beül.

– Stoppolsz a város közepén? – kérdezi a lány mellettem, szóba fognak elegyedni, a sapkás zavartnak tűnik, nem válaszol a kérdésre, hogy hova megy.

– Baj van? – kérdezem, erre sincs válasz, nézem őt a visszapillantó tükörben, a sapkától a szeme se látszik, reszket, biztos a hidegtől, aztán sóhajtozni kezd, közben a Margit híd felé sem kanyarodok el a Szent István körúton, változatlanul északra tartunk, talán kelet felé kéne, akkor hamarabb kelne fel a nap. Váratlanul kezd beszélni hátul, a lány mellettem hátrafordul, úgy figyeli őt, ez kicsit zavar, de nem vészes, tartom a sebességet, hallgatom én is a szép utast.

– Ma csupa szívest hoztak be. Az egyik meghalt a kezeim között. Nem tudtam mit csinálni.

Talán az Árpád hídon majd átmegyek Budára. Viszonylag hosszú ideje nem hagyott le egy taxi se.

– Órákkal korábban behozták, aztán nem csináltak semmit vele. Nem lehetett látni, hogy baj van.

– Nem tehetsz róla – mondja a lány mellettem.

Sokáig nem szólal meg egyikünk se. Mondani akarok én is valami vigasztalót, de nem tudok, eltelik néhány perc, belenézek a tükörbe, látom, ahogy leveszi a sapkáját, előbukkan két copf, a szemöldöke különös ívet rajzol a homloka aljára, biztos vagyok benne, hogy ő az, de hát mit csináljak, öntudatlanul beleharapok az ajkamba, a lány se értené mellettem, meg ő se, hogy mondjam neki, hogy várja egy laptopos fiú egy sörözőben valahol, teljesen hülyén hangzana.

– Merre mentek? – kérdezi, válaszolnék szívesen, de nem tudok, a híd felé fordulok, erre a legegyszerűbb, percek óta azon gondolkodom, milyen típusú autóban ülök, nem jut eszembe a márka neve, bosszant, nem jön a nyelvemre a szó, csak nem fogom megkérdezni a lányt, kellemetlen lenne, azt hinné, túl részeg vagyok, pedig nem erről van szó. Nem tudom, mennyi idő telik el, mire megint eszmélek, hegyek között járunk, aludtam vagy mi, nem tudom, riadtan nézek a lányra magam mellett, most veszem észre, hogy lenőtt a haja, eddig nem tűnt fel, megkérdezem, jól van-e, bizonytalanul néz rám, hunyorog, elég nagy a köd, nézem a benzinmutatót, jócskán fogyott, a hajnal is mintha derengene, úgy látom, a város felé gurulunk, valószínűleg a budai hegyek felől, belenézek a tükörbe, a hátsó ülésen nincs senki, megrémülök, a fékre taposok, lefullad az autó, a lány megijed, de csak mintha rosszat álmodna, összeráncolja a szemöldökét, kisimítja gyorsan, kérdezi, mi van.

– Hol van? – kérdezem olyan halkan, hogy alig hallom a saját hangomat.

Néz rám, mintha bolondoznék.

– Kiugrott? – közben már indulok tovább, aludtam volna, lehetetlen, kiszállt és nem emlékszem rá, vagy itt se volt, nem merem megkérdezni, mi ez az egész, azt se tudom, mi az autóm neve, egyre nagyobb a köd, alig látni, a fűtés mintha nem működne, fázom egy ideje, próbálom feljebb tekerni a fűtést, nem segít, megyünk tovább, a János Kórház, örülök, végre ismerős környék, de hogy kerülünk ide, végre eszembe jut a Nissan szó, hogy felejthettem el, most a rendszámmal küszködöm, most az nem jut eszembe, egyetlen betű vagy szám se, ez lehet egyszerű kimerültség, de a sapkás lány megmagyarázhatatlan úgy, ahogy van, a legjobb, ha nem hozom szóba.

– Én sem tudom – mondja csendesen a lány, nem világos, ez a sapkás hollétére vonatkozik, vagy arra, hogy merre megyünk, mindenesetre nincs pánikban, ettől megnyugszom én is kicsit, ezt is szeretem benne, hogy elfogadja a dolgokat, ideteszi például az életét a kezembe, és nem aggódik miatta, pedig látnivaló, hogy nincs minden rendben velem, továbbra is foglalkoztat, miként eshetett ki az idő, és most már az is, hogy vajon mennyi, abba kéne hagyni ezt az utazást, a lány is ezen tűnődik, tudom, egyre nyilvánvalóbb, hogy nem lesz megoldás, tipikus rémálom, addig mész, míg kitart a benzin, mintha nem lenne fék, miközben van, ahhoz meg kellett állnom, hogy a lány kiszálljon, ha kiugrott volna, észrevesszük, hogyhogy nem emlékszem semmire, valahogy ráálltam erre a negyvenes sebességre is, nem tudok gyorsabban menni, hiába ad parancsot az agy, próbálkozom, nem megy, lassítani se sikerül, azt hiszem, lebénult bennem valami.

– Hallottad, mit mesélt? – kérdezi fojtott hangon a lány.

Óvatosan intek nemet a fejemmel. Mesélt volna?

– Hogy hetek óta keresi azt a fiút.

– Milyen fiút?

– Hallottad, nem? A határozott állkapcsút, aki csak miatta van a világon. Itt ültél, mikor mondta.

– Nem figyeltem.

Nagy levegőt veszek, hogy kibírjam.

– Őt látja maga előtt hetek óta, a riadt tekintetét. Bemegy valami sörözőbe, és ott ül, szép, határozott állkapcsa van, a bejáratot lesi, és amikor ő belép, kicsit megemelkedik. Hetek óta keresi a helyet, nem tudja, hogy néz ki, de ha belépne, megismerné, még mielőtt a srác mozdulna. Nem figyeltél?

Kiver a verejték, nem mondok semmit, ezek szerint itt volt, nem őrültem meg, vagy éppen hogy igen, róla mesélt a laptopos, keresik egymást, rajtam keresztül keresik, de hova lett, a lány se tudja, miért nem idegesíti jobban, mi ez, közben a Tabán mellett járunk, most már fúj a köd, közel az Erzsébet híd, mintha be lennék nyugtatózva, le lennék lassulva, az utolsó pillanatban látom meg a jobbról elénk lépő embert, óriásit fékezek, hátralép, megyek tovább, nem vagyok ideges egyáltalán, a lány se, hosszasan nézzük az embert, ő is néz, mérhetetlen tanácstalanság az arcán, szelíd értetlenkedés, olyan, mintha magamat látnám, mintha én lennék harminc év múlva, a lány is felém fordul lassan, ugyanerre gondolhat, vagy csak arra, hogy nagyon hasonlít rám, mikor az előbb majdnem elütöttem, úgy éreztem, mintha én lennék életveszélyben, dobogni kezd a szívem, majdnem kiesik, ráteszem a kezem, most nem idegesít, érzem, ahogy dübörög.

Felkanyarodunk a hídra, nehezen vehető ki a sáv, mellettünk záróvonal innentől nagyon sokáig, meg kéne beszélnem a történteket a lánnyal, de nem szólok semmit, nem jut eszembe a neve, kapkodni kezdem a levegőt, ez rosszabb mindennél, olyan régen utazunk, kísérteties a köd, és itt van a kényszeres negyvenes sebesség is, muszáj tartanom, ezt akarja valami bennem, megkísérlem összeszedni magam, nézzük akkor, mi volt ez, az ember, aki mintha én lennék, a csaj a hátsó ülésen, aki a laptopost keresi, a laptopos, aki őt, nem tudtam összehozni őket, oda kellett volna vinnem a lányt, én zökkentettem ki az időt, ez lett volna az éjszaka küldetése, vagy az enyém, mi lesz, ha soha nem találják meg egymást miattam, de hát azt se tudom, hova megyek, hogy én mit akarok, miért akar tőlem bárki bármit is, mikor kérdezi már meg a lány mellettem, hogy mit csinálunk, én nem merem sem tőle, sem magamtól, egyre nagyobb a homály, ez az éjszaka közepe, mostantól virradna már, nem látni semmit a ködtől, a hajnal fényei nem tudnak áttörni rajta, képtelen vagyok gyorsítani, fékezni az előbb még sikerült szerencsére, nem lettem gyilkos, de most már nem tudnék, nézünk előre mereven mindketten, elvesztettük az időt, végképp elveszett, nem tudom, a Keletinél járhatunk vagy ez már Mogyoród, esetleg egy másik ország, kelet az irány, de ez is csak sejtés, gurulunk a felkelő nap felé, hacsak fel nem kelt már, nem látjuk a ködtől, talán ez már nem is a hold ideje, tartom az irányt, mióta mehetünk, még van benzin, félek a mutatóra nézni, még kiderülne, hogy hosszabb ideje vagyunk úton, mint ahogy a józan ész szerint lehetséges, tény, hogy éhes például nem vagyok, szomjas se, már világosnak kell lennie, csak a köd beburkol, nem kormányzom az autót, csak fogom a volánt, minek, úgyse látok utat, egyre valószínűtlenebb, hogy nem ütközünk semminek neki, ez a legrémületesebb, iszonyú baromság jut eszembe, hogy élünk-e még, ezen gondolkodik a lány is, hallom, ahogy felnevet, és tudom, hogy ezért nevet fel, fáradt a hangja, nem csilingel, ahogy szokott, mélyebb, nincs bátorságom ránézni, csak meredek előre, oldódjon meg magától minden, hálás vagyok, amiért nem kérdez feleslegesen semmit, lehajtom a fejem, nekem még lett volna egy-két dolgom, tudományfilozófiai PhD-képzésem például, ez jut eszembe, mint legfontosabb, meg hogy épp most szerettem meg a Calvadost, innom kéne még belőle, nem ezek számítanak, hanem hát itt ez a lány, lehet, hogy a szerelmem, még nem derült ki, jön velem a ködben, betakar minket a fehér tej, felhő, ragacs, már nem is várom a csattanást, úgyse jön, belém hasít valami, szerintem nem csak órák teltek el, összegyűjtöm minden erőmet, nehezen megy, rákészülök, nagy levegőt veszek, és óvatosan, lassan ránézek kormányt tartó kezeimre, hirtelen fogy el a levegőm, hiába készültem rá, érzem, ahogy kitágulnak a pupilláim, azt látom, amitől féltem, ránc, tiszta ránc az egész, ösztönösen kapom jobbra a fejem, igen, az van, amire most már számítok, mégis elborzadok, a lány már nem lány, nem fordul felém, tud mindent, nem mer megnézni engem, én se nézek a tükörbe, megyünk akkor az idők végezetéig, egymás fogságában a Nissanomban, tudom már a rendszámot is, mélyről, messziről jutott eszembe, valahol kódorog a nővér és a laptopos az éjszakákban, sose találkoznak, miattam, mi viszont itt vagyunk, a hold tart minket az úton, mi meg egymást szorosan, a legszörnyűbb, hogy ez nem álom, nem akarom bámulni a lányt, nézek előre ki a szélvédőn, mintha rendben lenne minden, én egy nyugodt vezető vagyok, ő egy higgadt utas, nézünk előre, mintha látnánk valamit vagy mintha értenénk ezt, most szűnnek meg a hangok, tartom a kormányt, erősen szorítom, véget érhetne már minden, de valahogy nem történik semmi, nem történik semmi baj egyelőre.

 

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Elízium)

Méhecske füzér

 

KAZINCZY FERENC A BARÁTSÁGRÓL

János egy trójai falovat farag,
természetesen
a hatalmas Isten
dicsőségére.

Ez akkor lesz készen,
ha szívével belelát a faló
gondolataiba, utána édes
nyugovóra tér üres gyomrában,

megemészteni ellenségei vad
keservét, akik gyomorból gyűlölnek.

Jánost álmában megtalálja a vád,
így őszintén vallhat maga ellen, mert
hiszen neki már úgyis minden mindegy,
s meg van győződve, hogy igaza van.

 

SZELLEMIDÉZŐ OVIDIUS

Gyöngyösi Istvánnak

Jánost a csönd nem hagyja elhallgatni,
égig érő mélység,
feneketlen ég
kísérti a másvilágról,

a titok
vak idegenvezetője a Nap,
a rózsa tövise, ha felsérti János
ujjbegyét, kibuggyanó vörös vérére
féltékeny a buja meggyfa virága,
a koraérett végzet
mosolyog rá.

János a szájába mézet csepegtet,
méh
fullánkja csípős nyelve,
ösztönszerű
védelem, tapasztalás,
inkább szúrás,
mint csípés,

az álmos költő
nem ágyát, nem vánkosát,
nyughatatlan,
szűk pihenőhelyét hordja magával.

 

ZSEBKAVICS

/Dayka Gábor Lőcsén/

János az életet

választja,
nem pedig annak értelmét.

A tiltott fa levelei
a nagyvilág
valamennyi
kihalt nyelvén
lehullanak, avarrá.

Rügyfakadáskor
egymással leveleznek,
és Isten ilyenkor
megfordítja az eget.
János a tenger helyett
egy sima tükrön jár.
Nem esik el, nem csúszik el,

a fejében
mégis
párosával veszi
az égbe vezető lépcsőfokokat.

 

VERGILIUS ÉTLAPJA

/Baróti Szabó Dávid Virten/

János szerint
akkora az esély arra,
hogy Julival felismerik egymást
a másvilágon,
amekkora esély van
az újjászületésre.

Ha rajta múlna,
a másvilág lapos lenne,
nem forogna,

képzeletében
a gömbölyű Földnek,
a valóságban a
Napnak ütközne,

de előtte nagyon
messze ellátna rajta János.

 

A LŐRÉS

/Szentjóbi Szabó László szolgálatában/

A változás szele
lecsillapítja,
elégedetlenné
teszi a költőt,

minden a maga
helyére kerül,
ahogy az a kezdetektől
meg van írva.

A változás nem hagyja,
hogy a remény,
ami utoljára hal meg,
mindjárt a feltámadás után,

lekésse a kígyóbűvölő
tapasztalást.

 

(Illusztráció: Ula Paine: Falling Leaves, 1972)

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (2.)

(…) Az Úr, királyok királya,
s minden tudásnak forrása,
így szólt az idők kezdetén:
legyen világ és benne fény!
Aztán helyet rendelt minden
dolognak, lénynek és innen
már saját természetükre
bízta: döntsenek kedvükre.
Bölcs terv, hibátlan műremek,
más szó erre nem is lehet.
A világ így duruzsolna,
míg pihen bölcs alkotója,
ám e szép rend úgy felborult,
hogy felül van, mi volt alul,
s nincs kétség, közel az óra:
letörli s újrarajzolja
a világot teremtője.
Mert erre utal a pőre,
józan ész is. Hiszen Isten,
csak hogy ez egyet említsem,
mindent az embernek adott,
saját képére faragott
hű másának. És ekként lett
minden állatok fölé tett
legnemesebb lény a földön.
Ám most, amikor ezt költöm,
nem rendet látsz: kuplerájt,
s hogy tótágast áll a világ.
Mert a népek barmok lettek,
leszegett fejjel legelnek,
kincsért mind a mocskot túrja,
és nem néznek fel az Úrra.
Másrészről meg összetapad
az elvvel a tapasztalat:
az ember mára elvadult,
sáros, sötét, mély kútba hullt,
és túlzás nélkül mondhatom,
hogy Fakóé a hatalom,
mert csak hozzá imádkoznak,
egyedül neki áldoznak,
ő lett Istene a Földnek.
Az Észre ma már csak köpnek,
és helyébe az otromba
Ostobaság ült a trónra,
mely az Igazságot böszme
patával tapossa össze.
Ekként lett a rendből hamar
káosz, kakofón zűrzavar,
s most így botorkálunk éppen,
lámpa nélkül a sötétben,
mint vérszomjas, veszett vadak.
Jaj, Fakó romlás és salak!
Mindenki elcsábult neki,
s csalással kegyét keresi.
Jaj! És jaj harmadjára is,
mert e sápadt sárga, hamis
dög oly mélybe rántotta le
a szent egyházat, hogy sose
fog tán sírjából kikelni.
Látom minden nap süllyedni,
és ésszel fel nem foghatom,
hogy Szent Péter egy szép napon
miért nem jön, hogy e bárkát,
hitünk málló maradványát
megmentse, hisz kik vezetik,
vak bolondok egytől-egyig!
Mert tudjátok meg, nem hányták
ily vadul Noé bárkáját
sem a viharok egykoron
a haragos hullámokon,
mint ahogy egyházunk inog,
dülöngél, billeg, imbolyog.
Horgonyát vesztve szédeleg,
cibálja szilaj fergeteg,
ünnep, öröm nem élteti,
ámde helyette zengheti,
mint kibe éles kín hasít,
Jeremiás siralmait.
Sorsa szenvedés és bánat,
mintha csak e prófétának
róla szólna bús panasza.
Mi egykor fénylő csillaga,
fejedelme volt a Földnek,
az ma léhának, züllöttnek,
porban csúszónak tűnik fel.
S mindezt Fakó tette, hidd el.
Vegyítve bűnt, irigységet,
ő kotyvasztotta e mérget,
az Úr művét a szerencse
kényére-kedvére vetve.
És most leírom, mily fonák
fordulatot vett a világ.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Első rész:

Gervais du Bus: Roman de Fauvel

 

 

„…add meg hogy egészek legyünk…” Stenszky Cecília versvilágáról

 

Versnek lenni jó. Ezt érezzük – érzem – Stenszky Cecília verseskötetének (Sötét anya) olvasása közben s után, a friss élmény befogadásának örömével. Pedig aligha történt nagy dolog – csupán újra bizonyságot nyert az, hogy a vers mindaddig létező, élő, pulzáló kommunikációs forma lesz; mondhatni az egyetlen; amíg az ember képes lesz megszólítani a másik embert, s képes szavakba önteni mindazt, amit érez önmaga sorsáról, környezetéről, a tájak, a sebek és a tájsebek tektonikus lüktetéséről s lüktetéséből – némiképp egyszerűbben fogalmazva: az életről. Mert a vers az, amelynek kapcsán – hogy kisebb kitérőt tegyek egy manapság divatos félelem irányába (noha a komputer által generált vers és annak vizsgálata már sok évtizede jelen van) – de a vers az, aminek megírására a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes. Mert a vers úgy fakad fel a költőből, a lélek legbenső titkaiból, hogy születésének oka s útja sokszor előtte is olyan titok, amit hiába akarna bolygatni.

S épp ez az, ami különlegessé, s olykori drámaiságában is széppé teszi a valódi költészetet. Relevánssá, erőssé, meghatóvá s hatóvá: ki- s ráhat az olvasó, a befogadó életére is, vagy lehet, csak arra a pillanatra, amíg olvassa, de mégis benne marad valamiféle hatás, érzelmi lenyomat, utóíz, ami vagy keserű vagy édes, de mindenképp már benne, saját életélményeinek kicsit elfeledett emlékeiből fakad föl. Igen, versnek lenni ezért jó – mert a vers maga is megérzi, ha tett valamit értünk, az olvasókért, az emberért. S ez az, amire a mesterséges intelligencia soha nem lesz képes; mert az az ember érzelmi s értelmi létezésének több síkon futó, sokszor önmaga számára is értelmezhetetlen élethelyzetekbe sodró-kerülő, időnként abszurd motivációkra reagáló választásait nem, hogy modellezni, de követni sem lesz képes az MI a maga racionalizálásra, egyszerűsító képletválasztásaira, a legnagyobb közös osztót s a legkisebb közös többszöröst kereső-alkalmazó elméleteivel – legyenek azok bármennyire is kifinomultak.

Mert érteni s a maga képletei szerint magyarázni már most is képes lehet ama valamely programozás, de érezni s abból világra segíteni értelmét a lélekkel képzett s lelket képező szónak – nincs olyan mesterséges tudomány. Nincs olyan, amely a maga teljességében visszaadná akár e néhány sor értelmét, szépségét, erejét: „önmagával ragaszt össze / akárhányszor széthullok / s minél több bennem az Isten / és az Isten-kötőanyag / annál inkább én vagyok” (Messze keletről) Öt kiragadott sor – s már elszakadóban a föntebbi kitérőtől, de még visszautalva arra is kérdem: érzések nélkül lehet-e értelmezni akármilyen számelméleti megközelítéssel e versrészlet végtelen időbéli mélységét, s az emberi létezés érzelmi, identitás-béli, én-képi korrelatív elágazásait?

Mindazzal, amit föntebb mondtam, s amiért talán hosszabbra is nyúlt iménti mondandóm, nehezen tudnám itt tartva még kimondani s alátámasztani azt, hogy Stenszky Cecília költő. Az, hogy versnek lenni jó, egyértelmű a munkáit olvasva, ám afelől már kétségeim vannak, hogy az ő személyisége miként korrelál (maradjunk e kifejezésnél, ha már…) e versekkel. Ennyire, persze, ne misztifikáljunk – a versek élményanyagát (sebek és simogatások, gyász és öröm) önön lelkéből merítette, nagyon sokan hasonlókat látnak önmagukban, akik egy-egy életapály-szakasz után felmérik magukban a lerakódott hordalékát megannyi történésnek; ugyanakkor nagyon kevés az a pillanat, amikor e szövegekben tetten érjük-érhetjük a költőt. Minden gát, ami mederbe szorítja a sorok áradását, természetes képződmény; minden hasonlat a szavak élő fénytörése, a mondatok ritmusa inkább szívverésre hajaz, a rímek visszatükröződések; ízig-vérig költészet ez persze, líra, csakhogy nem Stenszkyé, „Csakhogy nem azé, aki küzd holtáig, / Nem, nem, nem azé, aki függ végig, / Csak azé egyedül, aki vár a fényre / Aki a napot is megosztja ebédre” (Nornák). Na de ki osztja meg? A költő… Aki úgy van jelen a maga természetességével és természetességében, mint aki e versek társszerzője; mint aki együtt s benne élt e sorokban, s csak lassan bontotta ki s szálazta szét a fények s árnyékok képeit, képzeteit. Hogy végül magunk előtt lássunk egy triptichont, egy talán élet-golgotát, avagy a versekbe rejtett szentháromságos imát, imafüzért.

A kötet három ciklusba rendezett verseit így fordíthatjuk le, én magam legalábbis így értelmeztem azok egységét. A költő érkezését a metaforák közé talán akkor érhetjük tetten, amikor a legközelebb engedi önmagát, önmaga sorsélményeit a versbeszéd soraihoz. „Tízezer mérföld távolság kellett, / egy-két logikátlan mozdulat, / jó néhány ökölcsapás a szívre, / … s egyetlen gyengéd, gyógyító / szentferenci érintés az orcámra. / Centiről centire ébredtem fel, / hogy rátaláljak végre, végre / önmagam mélyén a forrásra” (A gubbiói farkas). Itt pillanthatunk rá a költő önarcképére, s a klasszikus motívum szerepe a ciklusokat is összerendezi a már említett triptichonba, melynek képei – ugyanakkor – több irányt is felkínálnak az olvasói értelmezéshez. Amely irányok amúgy ugyanoda vezetnek, s lehet, egyazon ösvény mindhárom – a megértésről-megtérésről fogalmazott kérdéseink változhatnak, ám a válaszok ugyanazok.

Az első ciklus (Otthonom lesz) a születés, az élet kitapogatása, s ennek mögöttesében a teremtés maga, annak szándéka, időtlensége s abban a magunk kiszámított idejéhez kötött feladata s kötelessége is felsejlik; „Ne nézz hátra, jön a farkas. / A tenger itt dalol előtted.” (Orpheusz dala), olvashatjuk, s akár értelmezhetjük is a farkas képében a gonoszt, a bal lator alakját, a szentferenci irgalommal még nem találkozó gyűlöletet, mert „Egyre gyűlik a halálba vívő sötétség, / el kell indulnom, van hozzá közöm, / egyre veszélyesebb szabadon élni, / és hosszú az út le a gyökerekig. / De míg van bennem lélegzet, úton vagyok; / a kiontott vér mindig az égbe száll. / S mert vele meghaltam, vele élni fogok.” (Van hozzá közöm).

    A második ciklus (Sebek és szárnyak); ha úgy tetszik, a kötet-triptichon főalakja, bár ez annak végső értelmezésében nem biztos; az origó tehát a hit megtalálása, a lét értelmének fölmagasztalása és magasztosodása talán a szerelemben, a társban, de a háttérben – mint imént egy másik árnyképként – fölsejlik a megváltásba vetett hit fundamentuma. „Uram add nekünk magadat / szilánkos seb a két kezünk / folyó véredért cserébe / add meg hogy egészek legyünk” (Vércseppek), zengenek az olykor imádságos sorok, ám más versekben itt sűrűsödik a legtöbb érzelem, a gyász, az öröm, itt a legtöbb a sorokba rejtett zene, s itt fogalmazódik meg – mint egyfajta életbölcsesség – az egyik legfontosabb metafora: „Lásd, már tudok hallgatni is néha, // a puszta némaság helyett.” (A gubbiói farkas).

    Immár akár ki is található a harmadik ciklus (Százszorszépek) rendezőelve: az élet folytonosságának szépséges kötelessége. „Nem nyíló rózsán, / máshol már a tekintet: / termő gyümölcsfán” (Beavatás), terel bennünket a ciklus elején eme csöndes haiku a következő versek irányába, a gyermek köré fonódó gondolatok felé. Aki megérkezett, s lenne mintha a költő létének s létezésének megváltója, akit jónak s jóra kell nevelnie, akivel a legrosszabbként csak az történhessen, hogy belőle legyen Dizmász (de ezt csak mi mondjuk, hogy kerekké váljék a triptichon-értelmezés), s talán nem is kell, nem is szabad ennyire tovább gondolnunk a képet; „füttyen a hajnali pára / néha elég hazamenni” (Szeptemberi útitársak) szól e versek egyik tanítása, s ránk köszönt az útkeresés-létértelmezés ösvényeit lezáró új út: „Szavaink mögül kikophat a látszat, / Hold, ritmus, élet. Bezárul a kör. / Van kiért, minden más meg várhat.” (Bezárul a kör).

     Versnek lenni jó. Verset olvasni nagyon jó. Szép, lágy kötet ez; halk futamok, összesimuló harmóniák hullámzanak; még a fortissimok is csöndben jelzik, ha néha ideje van – a versben és a verseken túli világban – a nyomatékkal szólásnak. Szólnunk kell a kötet illusztrációiról is, mindenképp, hiszen Száler Tímea munkái megjelenéstől megjelenésig ráhangolnak, elvezetnek bennünket a versek végső summázatának megerősítéséhez:  az élet gyermekközpontúságának sugalmazásáig. Ihletett, finoman festői képi világától csak erősebbé válik a versek összecsiszolt szépsége.

(Stenszky Cecília: Sötét anya. Versek. Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2025)  

Ádili nem megy

 

Ádili miután lemászott a szederfáról, a pajta felé tartott a kutyával. Odabent körülnézett, egy idő után elnyúlt a szalmán, a nyakánál fogva szorosan átölelte a mellé heveredő kutyát, és biztatta, hogy maradjon csöndben. Az anyja a házban téblábolt, próbálta valamivel elütni a várakozás perceit. Egy darabig úgy tett, mintha nem is venné észre a hiányukat, aztán amikor már nagyon szorított az idő, elszántan megindult az udvaron. Tudta, hogy együtt kell keresni őket, és a kutya előbb-utóbb el fogja árulni a fiát. Fennhangon szólongatni kezdte az állatot, de a végére elcsuklott a hangja.

Ádili ekkor nem volt már kisgyerek. Negyvennégy nyarán született. Német katonának besorozott apja nem hogy a fia világra jöttét nem várhatta meg, de kilenc éves koráig egyáltalán nem is láthatta. Akkor, ötvenháromban aztán megkapták az engedélyt, családegyesítés címén kimehettek hozzá az anyjával.

Amikor megérkezett a pecsétes hatósági végzés, az édesanya repesett az örömtől, alig várta, hogy hazaérjen a fia az iskolából, és megoszthassa vele a hírt, hogy hamarosan mind a ketten mehetnek az apjához Németországba.
Ádili nehezen illeszkedett be az iskolába. Szívesebben játszott a szabadban, akár otthon is, egymagában vagy az állatokkal. Bár szerte a faluban, szinte minden utcában volt pajtása, de valahogy már óvodába járás is nagyon terhére volt, pedig a székelyudvarhelyről ideszármazott Sarolta néni mindent megtett érte, hogy magához édesgesse a kisfiút. Nem is az óvónénivel, inkább az otthonitól oly nagyon különböző, zárt térrel nem tudott megbarátkozni Ádili, folyton azt érezte, hogy csapdába került, és nem tud menekülni.

Az óvoda után iskolába is nehezen akart elindulni. Mikor elérkezett az idő, inkább elbújt a tyúkólban, nehogy iskolába kelljen mennie. Tanítója sóhajtva elnézett a fiúcska feje fölött, mikor az dacosan összeszorította a száját, és nem válaszolt a kérdésére, hogy miért nem szeret iskolába járni, közben pedig átfutott benne, milyen nehéz is lehet ennek a gyereknek apa nélkül. Hiába van ott a nagyapja meg a nagyanyja, az mégsem olyan, mintha kiskorától fogva az apjától leshetné el, amire egy fiúgyereknek szüksége lesz az életben.

Ádili nagyon nehezen rázódott bele a tanulásba. Nem mintha nehézfejű lett volna, nem is lustaságból hanyagolta a tanulást, inkább mert sajnálta, hogy az iskola elveszi tőle mindazt, ami számára a legkedvesebb: a barátait, az állatok társaságát, meg persze a végtelen szabadságot, merthogy Ádili az otthoni kötelező feladatai ellenére is szabadnak érezhette magát a világban. Tanulni nem szeretett, hiába mondta neki a nagyapja, hogy fiam, annyit érsz, amennyi tudást magadba szedsz. Nem értette, mi szükség van erre az egészre, amikor ő minden fontosat megtanult már, amit tudnia kell. Befogja a lovakat, tud bánni a marhavakaróval, még kecskét is tud fejni. Igaz, azt nem is otthon tanulta, hanem a pusztán az egyik pajtásától, mert ők nem tartottak se kecsékét, se birkát, csak lovat, tehenet, disznót, meg baromfit.

Ha azt mondom, Ádili szabadnak érezhette magát az iskola előtt, ezt pusztán a mai szabadságfogalmaink szerint érthetem, hiszen számára ez a szabadság csupán a természetes létállapotot jelentette. Az iskola aztán hozzáadott valamit pluszban abból az idegenségből, amire ő sosem vágyott. Az a világ, amelyikről az iskolában kínált tudás szólt, Ádili szemében egyáltalán nem tűnt vonzónak. Ő a háztáji kertjük meg a falujuk határán belül érezte magát biztonságban, azokon túlra nem is kívánkozott.

Amikor anyja bejelentette, hogy Németországba fognak költözni, Ádili csak nézett rá értetlen szemekkel. Nem kérdezett semmit, eszébe sem jutott megkérdezni,  hogy mennek-e velük a tehenek, disznók, malacok, tyúkok, Betyár vagy Cirmi, hirtelen olyan zsibongás támadt a fejében, mint amikor a tanító úr a nagy csatát kezdte magyarázni, amelyben a magyar sereg vereséget szenvedett a töröktől. Úgy érezte, mintha hirtelen valami áthatolhatatlan burok képződött volna körülötte, megszűnt minden kívülről érkező hang, és a fejében kezdett el dobolni a három szó, akár egy biztató rigmus, Ádili nem megy, Ádili nem megy, Ádili nem megy, és ettől olyan nyugalom áradt szét benne, hogy az édesanyja is föllélegzett.

Attól fogva, hogy megérkezett az írásos engedély, a vacsoránál egyéb téma sem került szóba az asztalnál, mint a németországi családegyesítés. Egy darabig csöndben ettek, a szalonnával, kenyérrel és az ecetes lila hagymával együtt alaposan megrágták a gondolataikat is, mielőtt szavakká formálták volna őket, és csak akkor kezdtek el beszélni, megfontolt, szűken mért tőmondataikkal, amikor Ádili édesanyja fölállt, hogy helyére tegye a kenyeret a kamrában, a nagyapa pedig maga elé húzta a boros poharát. Még nem ivott belőle, megvárta, amíg visszajön a menye, és csak utána szólalt meg, dörmögős, mély hangján mondta ki, mint valami szentenciát, hogy asszonynak az ura mellett a helye, megelőzve ezzel a felesége sopánkodását, aki bánatában csak a kezét tördelte, hogy mi lesz velük ott a messzi idegenben.

Nekünk is legjobb volna utánuk menni, ezt is elmondta néhányszor a férfi, de ezt már csak lefekvés előtt, miután eloltotta a villanyt, és befeküdt a felesége mellé. Az asszony először nem válaszolt, csöndesen szipogott mellette egy darabig, aztán halkan kinyögte, hogy ő inkább maradna. Ebben a mondatban benne volt minden, az is, hogy ha egyszer muszáj lesz, akkor persze ő is megy, de bízik a férje belátásában. Menjenek a fiatalok, a menyük, az unokájuk, még előttük az élet, öreg fát már nem szabad átültetni. Meg aztán az öregszülőket sem szabad magukra hagyni.

A férj, az após és nagyapa nem szólt rá semmit. Sóhajtott, kifelé fordult, aztán a következő pillanatban már egyenletesen szuszogott, idő kérdése volt csupán, hogy mikor kezd el fújtatni, aztán horkolni. A feleség szívét pedig ekkor olyan mélységes nyugalom szállta meg, hogy legszívesebben dalra fakadt volna. Tudta, a férje csak kötelességből mondta, amit az imént mondott, dehogyis akar ő menni, esze ágában sincs itt hagyni mindent, egy élet munkáját, amit a háború tönkretett, meg amit utána szorgalmas munkával ez alatt a pár év alatt visszaszereztek.

Maradnak. A férfinak pillanatnyi kétsége sem volt efelől, még talán a feleségnek sem, a menyüknek pedig esze ágában sem volt maradni, ő egyre csak azon törte a fejét, hogy milyen lesz majd odakinn. A nyelvvel nem lehet gondjuk, hiszen kiskorától fogva mindenki beszélt németül a faluban, még ha kicsit másképp is, de két-három faluval arrébb is másképp beszélnek a svábok, mégis megértik őket. Gondolatban már az ottani utcákat járta, ízlelgette a település nevét, ábrándozott, hogy milyen lesz majd az ottani élet a férje mellett. Megérkeznek Münchenbe, aztán onnan továbbutaznak majd Kirchdorfba. Kirchdorf, Kirchdorf, Kirchdorf. Magában mondogatta új lakhelye nevét, nem akart betelni az érzéssel, melytől egyszerre borzongás és bizsergés fogta el ott legbelül, mintha pillanatok kérdése lenne csupán, hogy a férje karjaiban találja magát. Sose mondta volna ki, még magában sem talán, mennyire hiányzott neki a férfi.

Ádili még az utolsó szalonnakatonával bíbelődött, amit nagyapja az imént csúsztatott oda neki. Mereven nézett maga elé, tologatta, helyezgette a kenyérkockán a vékonyka, puha, fehér szalonnacsíkot, ujjbegyével rásimította, gondosan ügyelt rá, nehogy egy fél milliméternyit is lelógjon, mint akinek az élete múlik rajta, hogy pontosan illeszkedik-e a kenyérre. Hosszan csodálta művét, mielőtt bekapta, és utána még jó sokáig rágta, nehezen akart lemenni az utolsó falat a torkán.

Volt a kertjükben egy jó terebélyes szederfa, Ádili először fölmászott arra, hogy majd ott bújik el a lombok takarásában. Alig ért el az első ágig, Betyár megállt alatta, hangos szűköléssel próbált felkapaszkodni utána, aztán amikor látta, hogy nem megy, addig nyüszített, amíg Ádili le nem jött onnan. Ekkor jutott eszébe a pajta, ott majd ellesznek ketten, ott talán nem fogják keresni, ha csöndben maradnak.
Korábban az is megfordult a fejében, de még jóval a szederfa meg a pajta előtt, hogy mi lenne, ha a hostélon keresztül elmennének a Rinya árokig, ott elbújhatnának a sásosban, ahová békászni meg rákászni járnak a fiúkkal. Aztán elvetette az ötletet, mi lesz, ha találkozik valakivel, és megkérdezi, mi járatban vannak errefelé iskolaidőben. Mit válaszolhatna erre a kérdésre?

Mikor az apjáról meséltek neki, csak hallgatott. Lehajtotta a fejét, rá se nézett az anyjára, dacosan gyűrögette maga előtt a viaszosvászon terítőt a konyhaasztalnál. Pedig az utóbbi időben egyre többször szóba került, többnyire olyankor emlegette az anyja, amikor a nagyszülők még nem értek haza. Miután hosszas nógatásra Ádili fölnézett, azonnal el is fordította a fejét, nem akarta látni az anyja párálló kék szemét, inkább az ablakon keresztül bámulta tovább a szederfát, leste, hogy megjelent-e már a gerle, vagy a szomszédok valamelyik galambja, és arra gondolt, föl fog mászni egyszer arra a dúcra, megnézni, mennyi fióka kelt ki a nyolc tojásból, amit a múltkor mesélt a szomszéd.

Az anyja csak akkor hallgatott el, amikor hangos krüsztivel belépett a nagyapja, felakasztotta a kalapját a konyhaajtó melletti szögre, aztán rácsapott az unokája hátára. Méghozzá olyan embereset, hogy Ádili bele is rázkódott, majd’ a feje repült le, ám ez a mozdulat mégsem zökkentette ki a merengésből. Éppen az járt az eszében, hogy a temetőben is el lehetne bújni, le kellene mászni a kriptába, nyitva is van az ablaka. Sokszor jártak arra, de sose mertek lemenni, pedig a nagyobb fiúk már jártak odalenn, tőlük hallotta, hogy az oroszok szétdobálták a grófok csontjait, mielőtt kivontatták onnan az érckoporsókat.

A hátsó ajtón mentek be pajtába, nem a nagykapun. Ádili olyan óvatosan lépett, mintha attól félne, elriasztja a tetőn hangoskodó verebeket. Tekintetével egy pillanat alatt körbejárta a hatalmas építményt, végigvizsgálta a gerendákat, mintha azt fontolgatná, hogy oda kéne fölmászni, végül a kutyára nézve hirtelen letelepedett a szalmára. Betyárnak intett, hogy maradjon csöndben, üljön oda mellé. Majd gondolt egyet, elnyúlt a szalmán, erre a kutya is oda heveredett mellé. Ádili addig fészkelődött, amíg teljesen össze nem simultak, aztán átkarolta a kutya nyakát és így feküdtek néma csöndben.

Közben megszűnt a verébcsipogás, a légüressé változó csöndben Ádili hallgatta, ahogy a torkában zakatol a szíve, a dobbanások üteméhez igazodva ismételgette magában, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, Á-dili nem megy, és lassan álomba ringatta magát.

https://orszagut.com/szepirodalom/adili-nem-megy-761

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

Japán tavaszi vakák

[Téma nélkül.]                                                Muraszaki Sikibu

 

Sorsom felett, ó,
ugyan miért bánkódnék,
ha olyan kedvvel
élnék mindig, mint mikor
hegyi cseresznyét nézek?

 

(Kimaradt dalok későbbi gyűjteménye, Tavaszi dalok első kötete, 104.)

 

[Boglárkacserje]

Boglárkabokor
virága e vidéken
amint kinyílik,
azt gondolom magamban,
Ide[1] is el kell jönnöm.

(Szaigjó szerzetes. Versek a hegyi lakból, 166.)

 

Akkor költötte, amikor a hegyek közé látogatott
Nóin szerzetes

Ha hegyek közé
tavaszi alkonyatkor
eljövök, látom,
ó, esti harangszóra
hullanak a virágok!

(Új „Régi és új dalok gyűjteménye”, Tavaszi dalok második kötete, 116.)

Fittler Áron fordításai

 

Muraszaki Sikibu (紫式部)

970 körül?–1020 körül?

A Heian-kori japán irodalom legjelentősebb művének és egyben a világ egyik első prózai elbeszélésének, a Gendzsi regényének (Gendzsi monogatari, 源氏物語) szerzője. Férje Fudzsivara no Nobutaka (藤原宣孝), tőle született lánya, Katako (賢子), aki Daini no Szanmi (大弐三位) néven szintén költőnő. Muraszaki Sikibu Nobutaka halála után került udvarhölgyként Icsidzsó császár (Icsidzsó tennó [一条天皇], uralk. 986–1011) felesége, Sósi császárné (csúgú Sósi [中宮彰子], 988–1074) udvarába, melynek meghatározó alakja volt. Az ott töltött idő egy részéről, csaknem másfél év eseményeiről részletesen beszámol naplójában, a Muraszaki Sikibu-naplóban (Muraszaki Sikibu nikki, 紫式部日記). Értelmiségi családból származott, apja, Fudzsivara no Tametoki (藤原為時) egy időben a Szertartásügyi Hivatal (Sikibusó, 式部省) felső rangú tisztviselőjeként (sikibu no daisó, 式部大丞) tevékenykedett. Innen ered udvarhölgyneve: Tó Sikibu (藤式部, a „Tó” a Fudzsivara név első felének kínai olvasata, azaz jelentése: a Fudzsivara családból származó Sikibu). A Muraszaki név – naplója tanúsága szerint – a kor egyik legjelentősebb vakaköltője, Fudzsivara no Kintó (藤原公任) megjegyzése nyomán ragadt rá: egyszer gúnyosan a Gendzsi regénye egyik főhősnőjének nevén szólította.

 

Szaigjó szerzetes (Szaigjó hósi, 西行法師)

1118–1190

A XII. század egyik lagnagyobb költője. Világi neve Szató Norikijo (佐藤義清). Kezdetben Toba császár (鳥羽天皇, uralk. 1107–1123) testőrségének tagja volt, de fiatalon, huszonhárom évesen az egyik legjelentősebb japán ezoterikus buddhista irányzat, a Singon-irányzat (Singon-sú, 真言宗) szerzetese lett, és elsősorban az irányzat központjában, a Kója-hegyen (Kójaszan, 高野山) élte életét meditálással, elmélkedéssel. Ezen kívül szinte egész Japánt bejárta, zarándokútjain számos vakát költött. Költészetében sajátos összhangot képviselnek a természeti jelenségek és a buddhizmus tanai, ezt pedig filozófiai mélységekig boncolgatja. Kedvenc témája a cseresznyevirág és a hold. Számos költeményét válogatták be császári vakaantológiákba, személyes verseskötete a Versek a hegyi lakból (Szankasú, 山家集).

 

Nóin szerzetes (Nóin hósi, 能因法師)

988–1050 körül

A XI. századi vakaköltészet jelentős alakja, világi neve Tacsibana no Nagajaszu (橘永愷). Körülbelül huszonhat éves lehetett, amikor szerzetesnek állt. A vakaköltészetben mestere a kor jelentős verselője, Fudzsivara no Nagajosi (藤原長能) volt. Egyidőben Szeccu tartomány Koszobe nevű vidékén (古曽部, ma az Ószaka prefektúra Takacuki [高槻] nevű városában található) lakott, ám többnyire vándorszerzetesként járta az országot, ezen utak alkalmával pedig számos vakát költött. Kifinomult ízlés jellemezte, és az egyik első olyan költő volt, aki az utazások alkalmával a szépséget kereste, a meghatározott asszociációkat előhívó kifejezésekként, ún. dalpárnaként (utamakura, 歌枕) használt helynevek konvencióknak megfelelő megéneklése helyett pedig előtérbe helyezte saját érzéseinek kifejezését a látott tájakkal kapcsolatban, előkészítve ezzel a vakaköltészet egyik új motívumát. Fennmaradt dalpárna-gyűjteménye, a Nóin dalpárnagyűjteménye (Nóin utamakura, 能因歌枕), amely ugyancsak bizonyítja, mennyire vonzódott ezekhez a híres helyekhez. Vakái több alkalommal szerepeltek a régens Fudzsivara no Jorimicsi (藤原頼通) rezidenciáján és az udvarban rendezett költői versenyeken, ezenkívül A legzseniálisabb dalok gyűjteménye (Gengensú, 玄玄集) címmel magánkezdeményezésű vakaantológiát is szerkesztett. Hatvanöt költeménye szerepel császári vakaantológiákban.

 

 

Borítókép: boglárkacserjék az Ide városban lévő Tama pataknál (a fordító felvétele)

[1] 井手. A mai Kiotó prefektúra deli részén található kisváros. Itt található a Tama patak (Tamagava, 玉川), amely a VIII. század óta híres a boglárkacserjékről, a vakaköltészetben a település és az említett patak meghatározó tájeleme (ld. a borítóképen). Ide neve Szaigjó versében többértelmű kifejezést alkot a ‘kijön’, ‘kimegy’ jelentésű ige egyik alakjával (出で).