Címke: irodalom

La Femme Noire

 

 

 

– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva. De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!

 

 

 

 

 

A horizont; A kopoltyú; A düh; A tisztaság

 

A horizont

Ha a szavak úgy jönnének
mint a gyomorgörcsök
a magány kellős közepén
vagy akár a megfelelési vágy
minden egyes nap
talán nem az alföldi
vérvörös naplementét bámulnám
csak azért hogy valami
leírható jusson eszembe

mert a napnyugta szép
de semmit sem ad
csak esztétikát az égnek
és kézzel összegyúrt egót
az elveszített énemnek
amit ugyanúgy keresek mint
a szavaimat
a megfogható valóságot
még mindig csak a horizont
van ködbe borulva
izzik az átláthatatlan homály
innen nincs menekvés
a pannon táj börtön és az
otthon valahol a sugarak
rácsai mögött várnak rám
vagy arra aki egykor voltam
és nem arra aki lettem

 

A kopoltyú

Az akváriumra nézett és
bűnös gondolata miatt
feljelentette magát.
Arra gondolt, hogy ez már
amúgyis majdnem halászlé,
de a halak csak a szárított
bolha felé pislogtak.

Narancsot bontott, úgy várta
a rendőröket. Mégsem jött senki.
Nem kérdezte meg tőle egyetlen
ember sem, hogy még normális-e,
esetleg fogyasztott-e kábítószert –
minimum annyit, hogy miként érzi magát.

Már egy hónapja nem beszélt.
Nem olvasott, nem írt.
Az akváriumban úszó halakat nézte,
majd egy hirtelen mozdulattal

kitépte a levegőztetőt.
Másnapra lebegtek a felszínen.
Hát ezt sem tudta életben tartani.
Lefeküdt a kanapéra, nézte saját
üvegbúráját és ő sem kapott
már levegőt.
A narancs kiszáradt, a kopoltyúk
nyitva maradtak.

 

A düh

mondd, mi a varázslatos
az őrületben?
miért nézed élvezettel,
ahogy elhagy az agyam
és csak egy darab düh
maradok, agresszió feléd
és felém. szavakkal
dobálózom, amiket nem is
értek, csak érzem, és te nézed –
pezsgőt bontasz, mint egy
premier után. kacagsz, akár
egy bolond. élvezed. ünnepled,
ahogy szétesek és hozzám sem
szólsz, mert nem érted szavaim,
nem érted a gondolatokat.
utolsó mondatod annyi, hogy
jól játszom az áldozatot.
nem akarom, hogy itt légy.
tűnj el és semmisülj meg.

csak úgy szimplán.

 

A tisztaság

huszonegy éves koromig
saját testem volt.
emlékszem, mindent éreztem.
valahogy az ölelések is másak voltak.
most csak lelket tudok megölelni,
mert a testemet elvették. vagy lehet,
hogy nem, de már mindenkié.
nem kell licitálni érte.
itt táncolok egyedül az árnyvárosban
és semmitől sem félek, mert
én vagyok a legnagyobb árnyék.
huszonegy évesen, lassan fogyni
kezdett a hús a testemről.
szóval ilyen, ha elveszik tőled.
százhetvennyolc centi vagyok,
negyvenhét kilót nyomtam.
becsúszott egy-két drogprobléma is,
de az nem is nagy cucc, ma már
titokban mindenki elvonóra jár, nem
kurvákhoz. vicces, mert azóta teljesen
boldog lettem. csak mindegyre
belefáradok a józanságba.

 

(Illusztráció: Sam Mitchell: Peeled Oranges)

Erdők könyve

 

TÜRELMI IDŐ
gyík a kő alatt
üregben
elbújt a kígyó elől
aki az előbb evett meg egy békát

művelt gyík
amfiteátruma a patak völgye
a kövek
a kígyó alattuk kúszott el

egészben nyelte le
mint drágakövet, az ég ajándékát
helyszínváltás
kocsik suhannak fölötte
a gyík egy kő alatt vesztegel

 

KÖZEL
nem tudja
akkor repül
a madár a legmagasabbra

nem érzi
erős már a fának kérge

nyárutón
a fű illata nyugalmas

úgy szalad végig ujjad a főtéri poros bokrokon
mintha őt babusgatnád

alkonyatkor legnagyobb a nap
fák fölött legnagyobb a hold

 

KILÉPÉS
ne árulj el
adok neked rejtek utat, mindig csak kezdőt
ösvényt szederszakadék fölött
mely átmutat
patakon málnavesszőt

 

KIEGYENESÍTENÉL
Felhők fellegek
párák jönnek
kezed integet
nekik
az ég a szemedben
nem merek
feltekinteni
az egekig.
Lehajolsz, kérlelsz
csak ezt még!
Félek, hogy
belevesznék.

 

 

KÖTÖZÉS
te
ha adsz nekem egy hajszálat
megkötözlek
csak elég hosszú legyen
szövetek neked a pókkal kelmét
hangyával csipkéztetem
átviszlek téged
hegyeken
egy hajszálam hozzádtoldom
nem bogozom ki sohasem

van egy
meg egy
meg egy
meg még egy
bog
a kezeden

 

KÍGYÓK ÉS MADARAK
a tollak hegyén almaméz
fák között lakni alábukás
ha lemegy a nap

levélarckép
a lomb válaszol
kórusban sziszeg
a kéreg hámlik

fa vagyok
hazudom ágait
ő pikkelyeimből
kivirágzik

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Kék erdő; feltekinteni az egekig)

Herta Müller: Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk – ha beszélünk, nevetségesek leszünk

 

A hallgatás nem a beszéd közben tartott szünet, hanem önmagában álló dolog. Otthonról, a faluból ismerek egy olyan életmódot, ahol a szavak használata nem vált megszokássá. Ha az ember soha nem mond semmit magáról, akkor keveset beszél. Minél többet volt képes valaki hallgatni, annál erősebb volt a jelenléte. Mint a házunkban mindenki, én is megtanultam, hogy másokon a rezzenéseket értelmezzem: az arc ráncain, a nyak erein, az orrcimpán, a száj sarkában, az állon vagy az ujjakon – és ne várjak szavakra. A hallgató emberek között élve mindenikünk szemei megtanulták, hogy a többiek milyen érzéseket hordoznak magukkal a házban. Inkább a szemünkkel és nem a fülünkkel hallgatóztunk. Így alakult ki egy jóleső nehézkedés, a dolgok hosszúra nyúló túlsúlyossága, amit a fejünkben vittünk magunkkal. Ilyen súlyt a szavak nem adhatnak, mert nem állnak meg. Rögtön a beszéd befejezése után, még alig mondtuk őket végig, máris elnémulnak. Kimondani pedig csak egyenként és egymás után hagyják magukat. Minden mondat csak akkor kerülhet sorra, ha az előtte levő már eltűnt. A hallgatásban pedig minden egyszerre jön elő, minden benne marad, megakad az, amit hosszú ideig nem lehet elmondani, vagy amit egyáltalán soha nem is mondanak el. A hallgatás állandó, önmagába zárt állapot. A beszéd pedig olyan szál, ami önmagát harapja át, és folyton újra össze kell csomózni.

anticoelho

Amikor a városba költöztem, csodálkoztam azon, hogy a városiaknak mennyit kell beszélni, hogy saját magukat érezzék, hogy egymás barátai és ellenségei lehessenek, hogy valamit adjanak vagy kapjanak. És leginkább azon, hogy mennyit panaszkodnak, amikor magukról beszélnek. A legtöbb beszélgetésükben nem volt más, mint az arrogancia és az önsajnálat állandó párosítása, önszerelmes nagy hűhó az egész testükben. Mindenfelé így járkáltak, ezzel az agyonstrapált énnel a szájukban. A színpadiasságuk sima és hajlékony volt, a városiaknak más ízületek voltak a bőrük alatt, mint a falusiaknak, a nyelvük pedig még egyszer az egész személy a szájukban. Engem, aki annyi ideig gyakoroltam a hallgatást, ráadásul súlyos falusi csontokat hoztam magammal, és eleinte egyáltalán nem beszéltem románul (később is csak nehezen), ez a kényszeredettség meggátolt a megszólalásban. A személyek megkettőződését, ami a fecsegés fetrengésében szüntelenül bekövetkezett, a szabad ég alatt is belakott környezettel magyaráztam. Utcák, terek, a folyópart, parkok – mindenütt kövezet vagy aszfalt, ami nemcsak bármelyik falusi útnál volt simább, hanem a házak belsejének, a tisztaszobának a padlózatánál is. Belakottabbak, gondoltam, mint a faluban a nyárikonyhák, amiknek csak agyagos padlójuk volt. Szükségem volt valami magyarázatra, a legegyszerűbbet választottam: Ha a lábak sima helyen állnak, a nyelv a fejben levő gondolatok nélkül is beszélhet, sőt lehet, hogy muszáj is így beszélnie. A földút és a szántóföld ezt nem engedi meg, mert göröngyös, és mohó éhséggel várja a bomlást, az oszlást. Az aszfalttal a beszédet helyezik szembe, a földrögökkel a csontok nehéz lassúságát; az ember védtelenségében nyújtja az időt – tudva, hogy a föld falánk, csendben, mozdulatlanul hagyja a nyelvét a szájában, és váratja a földet. De az aszfalton mindenki könnyebb lesz; ahol egyfolytában beszélnek, ott a halál nem az élet alatt, hanem az élet mögött van. Honvágyam volt, lelkiismeret-furdalásom, mintha egyszerűen csak leléptem volna, és a többieket otthagytam volna, kitéve a falusi föld mindent felőrlő éhségének, a halálnemek virágzó panoptikumával. Hozzá voltam szokva, hogy a halált a mindennapok kellős közepén lássam. Mivel rá gondoltam, keresett engem, még mielőtt az állam elért volna engem halálos fenyegetéseivel. Ahol véget ért a városban a letakart föld, ott keresett engem. A város nyúlványainál ült, amelyek talán a gyerekkorom indái is voltak: a zöldségárusok asztalain, ahol a hegyekből érkező öregasszonyok dió nagyságú, szürke szőrös keserűbarackot árultak. A gyümölcs hasonlított a bőrre az arcukon, vénbarack volt. Ott ült a halál a parkokban, amikor a nyárfasorok egészen fiatal, még vöröses rügyein megéreztem az öreg emberek szobáinak szagát. És a viaszvilágos halál az utcák hosszán is elnyúlt, a virágzó hársfák mentén, amikor hullott belőlük a sárga virágpor. Az aszfalton más illata volt a hársfáknak; számtalan hársfát láttam már a faluban, de csak itt, a városban jutott eszembe, mikor virágoztak, a „hullacukor” szó. A mellékutcákban, a házak előtti kertekben is felkeresett a halál, a nagy dáliákban, amelyek nem bírták megfékezni virágaik fapapucsába csavart színeiket. Amíg fenyegetés nélkül éltem, a városi növények általában a halál példázatai voltak. Ha közben a saját halálomra gondoltam, az akkor még mindig természetes halál volt, a hús leköszönése a vastag aszfalton. Aztán később, mikor a barátaim és én a titkosszolgálat halálos fenyegetései között éltünk, ez megváltozott.
Amikor a gyötrelmes kihallgatások után újra kiléptem az utcára, szét volt dúlva a fejem, a szemeim olyan merevek voltak, mint a gipsztömítés, a lábam olyan idegen, mintha valaki mástól kértem volna kölcsön – amikor ilyen állapotban tartottam hazafelé, ezek a növények megmutatták nekem, hogy mi van velem, és azt, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani. Ehhez nem volt szükségük semmi másra, csak az illatra, a színekre és a formákra, amijük amúgy is megvolt, és a helyre, ahol amúgy is álltak. Szörnyűséggé nagyították fel a történteket, de ehhez a felnagyításhoz rögtön hozzáfűzték a zsugorítást is, ami ahhoz kellett, hogy magamat megtaláljam benne, és a legutóbb történtet az előtte valókhoz soroljam. A dália azt mutatta meg nekem, hogy a kihallgatást a vallatóm hivatali kötelességeként kell felfognom, hogy a kis asztalon a karcolások mindazoktól származnak, akiket előttem és utánam kihallgatnak, tehát azt, hogy a sok közül egy, és mégis egyszeri eset vagyok. Ami engem tönkretesz, az a vallató normális hétköznapjaihoz tartozik, ez nem más, mint rettenetes munkájának rutinja, ezt mutatta meg nekem a dália. De azt is, hogy a rutin, amit rajtam gyakorolnak, különössé válik, és hogy nekem ezt a különöset személyesen át kell gondolnom és magamat egyénileg meg kell védenem. Muszáj magamnak annyit érjek, hogy óvjam magam, akkor is, ha az én kihallgatásom előtt és után sok más emberrel is hasonló történik. Hogyan foglaljam szavakba, hogy a külső marcangolással szemben a dália nekem szinte stabil belső tartást adott? Hogy a dáliában kihallgatás ül, ha az ember kihallgatásról jön, vagy egy cella, ha valaki, akit szeretünk és nem akarunk elveszíteni, börtönben van. Hogy a dáliában egy gyerek ül, ha valaki terhes, de egyáltalán nem akarja megszülni a gyerekét, mert nem kívánhatja neki ezt a kibírhatatlan életet, az abortuszért pedig börtönbe kerül, ha elkapják.
Mennyit kellene beszélnem, ha a barátnőmnek, aki a kihallgatások részleteiről kérdez, mindent el akarnék mondani. Mindent elmondani azt jelenti: mindent, amit szavakkal el lehet mondani. És így minden alkalommal az összes tényt felsoroltam neki, de azokon túl semmit, soha egy szót sem szóltam a növényekről, amelyek feltárták előttem a saját állapotomat, amikor a kertek mellett hazafelé mentem. Soha nem mondtam semmit a vénbarackokról, a dáliákat és a hullacukrot nem említettem. A hallgatásnak egyensúlyban kellett maradnia a beszéddel. Ahol a barátnőm félreértette volna a hallgatást, ott beszélnem kellett, ahol a beszédem az őrültek közelébe sodort volna, hallgatnom kellett. Nem akartam ráijeszteni vagy nevetségessé válni a szemében. Nagyon szoros viszonyban voltunk, naponta találkoztunk. De különbözőek maradtunk, ez tette olyan szorossá a barátságunkat. Arra volt szükségünk a másikból, ami nekünk magunknak nem volt meg. Olyan közelség volt, amiről nem kellett beszélni. Ő nem ismerte az én iránytűmet, a növények vakmerőségével nem találkozott. Városi gyerek volt. Ahol az én érzékeim kudarcot vallottak, ott láttam az övéit magabiztos gördülékenységgel működni, ahol én tétováztam, ő nekivágott – ezért kedveltem. Kinevetett volna, ha a halálnemek völgyben virágzó panoptikumáról meséltem volna neki. Nem ismerte a tájban való egyedüllét nyomorúságos érzését, a mulandóság egyre csak kamatozó, leróhatatlan adósságát, amit nem lehet kibírni. Ő mindenhez megőrzött magának egy elviselhető mértéket, képes volt kívül tartani a pillantásokat, soha nem töprengett szavakon. Ehelyett a ruhákat és az ékszereket szerette; megvetette a rendszert, ami számára egyenlő volt minden érzékiség csődjének kinyilvánításával. És ez a rendszer nem nyújtotta ki utána a karját. Hegesztőmérnök volt, a szakmája konstruktívnak számított, és az állam iránti hűségről tanúskodott – amivel én foglalkoztam, az destruktív volt. Egy szót sem értett németül, és nem tudta, miket írok. Lehet, hogy a rendszer ezért barátságunkat politikamentes női dolognak tartotta. Pedig ő kiszámíthatatlan természete miatt nagy mértékben politikus volt: testi undorból elutasította az alávetettséget, és erkölcsileg jóval következetesebb volt, mint sok más ember a maga politikai elméleteivel és szubverzív fecsegésével. Rá voltam utalva erre a barátnőmre: ahol nálam csak csorbák és cserepek hevertek, olyat tudott odaállítani, amin egy repedés sem volt. Ép és sértetlen volt a viselkedése, de a testét már akkor is – anélkül, hogy egyikünk is tudott volna róla – elkezdte felenni a halál, rákos volt, és csak akkor derült ki, amikor már túl késő volt. Még három éve volt hátra, és én éppen akkor hagytam el az országot. És eljött hozzám látogatóba és megmutatta a heget az amputált jobb melle helyén és bevallotta, hogy a titkosszolgálat küldte – hogy megbízásból van nálam. Meg kellett mondja nekem, hogy rajta vagyok a halállistán, és hogy egyszerűen félreállítanak az útból, ha így folytatom, és Nyugaton továbbra is ilyen megvetéssel fogok beszélni Ceauşescuról. Már akkor elárult engem, amikor megérkezett Berlinbe, és miközben az árulását bevallotta, azt állította, hogy soha nem tudna olyat tenni, ami árthat nekem. Két nap múlva megkértem, hogy csomagolja össze a bőröndjét, és kivittem az állomásra. És azon a peronon nem vettem elő az integetésre és a sírásra való zsebkendőt. Arra a zsebkendőre, amire csomót kötnek, nehogy valamit elfelejtsenek, semmi szükség nem volt – ott volt a csomó, a gombóc a torkomban.
Két évvel ez után a korai elutazás után meghalt rákban. Szerettem valakit, és rá voltam kényszerülve, hogy elhagyjam, mert – anélkül, hogy tudná, mit tesz – az irántam való érzelmeit a titkosszolgálat rendelkezésére bocsátotta, az életem ellen. A királynak, aki előtte meghajolt, engem pedig meg akart ölni, kölcsönadta a barátságunkat, és azt hitte, hogy tőlem visszakaphatja abban az állapotában, amilyen akkor volt, amikor még bíztam benne. Hogy engem becsaphasson, saját magának kellett hazudnia, kéz a kézben járt a kettő, egyik a másikba lépett. Ennek a barátságnak az elveszítése mai napig olyan az életemben, mint egy erdőirtás, mint egy össze nem záruló hasadék. Ennek a nőnek kellett megtalálnom a „szívjószágot” és a „királyt” is. Mert mindkét fogalom kétélű, a szeretet és az árulás bozótjában kísértenek. Írás közben a mondatoktól, amelyek adódtak, és nem futotta belőlük mégsem semmire, meg kellett kérdeznem: „Miért és mikor és hogyan lép a szeretet a gyilkosság vadászterületére.”[1] Attól, hogy azért hagyunk el valakit, mert másként nem tehetünk, még nem maradunk bűntudat nélkül. A szép román népdalok közül az egyiket kellett segítségül hívnom, hogy a könyvben befejezhessem a barátnőmről szóló fejezetet:

Aki szeret, és mégis elhagy
azt verje meg az Isten
az Isten verje azt meg
bogár lépésével
szél zúgásával
föld porával

Ehhez semmit nem kellett hozzáfűzni. Az ének Romániában nagyon ismert, adta magát, ahogy másoknak talán az imák kínálkoznak. Ha az ember nem hisz az imádkozásban, elkezd némán énekelni. Ez a népdal olyan nekem, mint a dáliák a kertben. Ahogyan azoknak, ennek is sikerül egy veszteséget besorolni más sérülések láncolatába.
Csodálattal és félelemmel töltenek el az olyan növények, amelyeknek szőrös, kúszó, túl vékony indáik vannak, mélyen cikcakkozott, szúrós leveleik és olyan nagy gyümölcseik, mint a fejek. Hallgató fejek, amiknek rikító színű húsból befelé nő az arcuk: a tök és a dinnye. Olyan súlyokat vesznek fel, amelyeket, ha magukra támaszkodnának, nem bírnának tartani. Kiszélesednek, a földön kúsznak vagy felmásznak a kerítésekre, nem maguk hordozzák a gyümölcseiket. Törékenyek maradnak, a fejüket egy széles mező nyakába teszik, vagy függőlegesen felakasztják egy palánk léceire. Ezeken a növényeken falusi gyerekként mindig azt láttam, hogyan változik át egy templomi mondat növénnyé, ez a mondat: „Egymás terhét hordozzátok.” (Pál levele a Galatákhoz, 6:2). Ezeken a növényeken kívülről látszott, hogy milyen lenne, ha valakiről belsőleg levennének valamit. Ezektől a növényektől akartam ellesni, hogy hogyan lehetne ezt az embereknél véghezvinni. De nem lehetett. Apámnak egyedül kellett hordozni az iszákosságát, anyámról senki le nem vehette a sírást – ha vele sírtam, akkor sem ugyanolyan okokból, mint ő. Ő azért sírt, mert egy részeges ember volt a férje, aki rögtön késsel kezdett hadonászni, ha valamiért felelősségre vonta vagy csak beszélni akart vele. Én pedig azért sírtam, mert olyan anyát szerettem volna, aki néha értem is sír, egy gyerekért, aki nem tudja, hogy miért éppen ezekhez a szülőkhöz tartozik, ha egyszer ez az apa túl részeg, semhogy a gyerekének apja lehetne, és ez az anya úgy szenved az ivászatoktól, hogy a gyereke mellékessé válik számára. És nagyapámnak is egyedül kellett hordozni az örökös nyugtatömbjeit, nagyanyámnak meg az imakönyvet az elesett fia fényképével.
Azt hiszem, mindannyian, úgy, ahogy voltunk, összezárva a házban és az udvaron, elhallgattunk egymás füle mellett. A tárgyaink összetartoztak, a gondolataink egészen eloldódtak egymástól. Így szorult be három generáció egy házba. Ha az ember nem szokja meg, hogy másoknak valamit mondjon, akkor ahhoz sem kell hozzászoknia, hogy szavakban gondolkodjon. Nem kell beszélnie ahhoz, hogy jelen legyen. Olyan belső beállítódás volt ez, amilyennel a városban nem az embereknél, hanem a dáliáknál találkoztam. Ehhez a hozzáálláshoz szokva fel sem tűnik, ha az ember nem beszél. Nem is gondol a beszédre, bele van zárva saját magával a hallgatásba, és szemmel tartja a többieket.
A hozzánk közel álló emberek gyakran teszik fel a kérdést: „Most mire gondolsz?” – ezt én falusi gyerekként nem ismertem. És a rá adott gyakori választ sem: „Semmire.” Ezt a választ általában nem fogadják el, kifogásnak számít, figyelemelterelésnek. Azt feltételezik, hogy mindenki állandóan valami olyasmire gondol, amiről tudja, hogy micsoda. Ha valaki nem szavakban gondolkodik, akkor „semmire sem” gondol, mert az elgondoltat nem tudja szavakban megfogalmazni. Olyasmire gondol, aminek nincs szüksége a szavak körvonalaira. Ott van a fejében. A beszéd elszáll, a hallgatás csak súlyosan hever, érezni lehet a szagát. Olyan szaga volt, mint a házban annak a helynek, ahol magam mellett, a többiek között álltam. Az udvaron a hallgatásnak olyan illata volt, mint az akácvirágoknak vagy a frissen kaszált lucernának. A szobában olyan, mint a molyok elleni pornak vagy a szekrény tetején sorba állított birsalmáknak, a konyhában olyan, mint a nyers tésztának vagy a húsnak. Mindenki a fejében hordozta a lépcsőket, amiken a hallgatás fel és alá járkált. A „Most mire gondolsz?” kérdés olyan lett volna, mint egy rajtaütésszerű támadás. Magától értetődő volt, hogy mindenki tele van titkokkal. Mindenki elbeszélt a titkai fölött, ha a munkáról és a tárgyakról beszéltünk, amelyek azáltal, hogy léteztek, egymáshoz tartozásunkat bizonyították. Az én házbeliekhez való tartozásomat is. Nem rajtuk múlott, hanem rajtam, hogy túl sokáig néztem és arra kényszerítettem őket, hogy megijedjenek, és kételkedni kezdjenek bennem. Rövid életű anyag lettem, szemben az ő anyagukkal, aminek tartóssága magától értetődött – így vallottam kudarcot.
Azért említettem a dinnyét, mert benne a bibliai mondat, „Egymás terhét hordozzátok”, növénnyé változott át. A dinnye példáján meg lehet mutatni, hogy milyen rezzenéstelenül tud megmaradni egy egész életen át a hallgatás mint belső beállítódás valakinek a fejében, ha az ember nem látja jónak, hogy a gondolatokat a beszédben eméssze fel. Vasárnap reggelenként szívesen mentem templomba, ez alkalmat adott arra, hogy megszabaduljak a krumplihámozástól. Az egész házból senki nem járt templomba, ezért elengedtek, hogy egyúttal őket is helyettesítsem. A közvélemény szempontjából előnyös volt, és a házban talán azt is gondolták, hogy ha a gyerek megy imádkozni, akkor az Úristen megérti: a család többi részének nincs ideje. Nagyanyám, ő hitt Istenben, reggel és este imádkozott, minden nap, otthon, magában. Mióta a fia elesett a háborúban, évente csak egyszer ment templomba, a háborúban elesettek emléknapján. És ezen a napon mindig mellette ültem. A templomban nagyon vonzott Szűz Mária gipszszobra, mert látni lehetett a szívét. A lábujja hegyéig érő, világoskék ruhán kívülre volt festve, nagyon nagy volt az a szív, sötétvörös, néhány fekete foltocskával. Felemelt mutatóujjával hívta fel a figyelmet a szívére. Egy szív, ami olyan rosszul volt megfestve, hogy az már ismét jó volt, és a falusi festő szándéka ellenére olyasmibe billent át, ami nem kellett volna legyen. Néha csak úgy, napközben, ha beküldtek a faluba valamit vásárolni, kicsit bementem a templomba. Ha egyedül voltam ott, számomra nem is volt templom. Meglátogattam a Máriát, nem vetettem keresztet és nem hajtottam térdet. Hűvös volt, az oltár mögött úgy ciripeltek a tücskök, mint este az udvarban. Nyílegyenesen a Máriához mentem, jól megnéztem a szívét, közben cukorkát szopogattam, amit a visszajáró pénzből vettem magamnak, és neki is odatettem egyet a meztelen lábujjai mellé. Vagy egy cérnaszálat, ha cérnát vásároltam, vagy egy gyufát a skatulyából, egy varrótűt vagy hajba való dróttűt. Aztán kimentem újra az utcára. Egyszer egy rajzszeget tettem a lábujjai mellé, aztán félútról visszafordultam és eltettem, mert beleléphetett volna. Soha nem imádkoztam és soha nem vittem neki virágot.
Téltől kezdve, egész tavasszal és a nyáron át a szív mindig, amikor ránéztem, egy átvágott görögdinnye volt. A háborúban elesettek emléknapja csak őszre jött el, és nagyanyám velem jött a templomba. A fülébe súgtam: „Nézd csak, a Mária szíve egy fél görögdinnye.” Mások is ott voltak, ezért néhányszor megbillentette a térdét, csak azután érintette, mintha véletlenül tenné, az én térdemhez, és azt suttogta vissza: „Lehet, de erről nem kell beszélni.” Aztán még néhányszor billegetőzött, hogy mindenki azt higgye: ezt csak úgy magában csinálja, és nem jelként, hogy most nagyon jól figyeljek oda. És aztán hazafelé menet olyan röviden tért vissza rá, hogy a beszédben már ott volt a hallgatás. A feketével foltozott szívet és a kettévágott görögdinnyét az „ez” szóba foglalta össze, ennyit mondott: „Ezt a Máriával ne mondd el senkinek.” Ehhez tartottam magam, akkor is, amikor ő már halott volt, akkor is, mikor már a városban voltam. Amíg el nem kezdtem írni, erről semmi elmondanivaló nem volt.
Kívülről nézve az írás talán hasonlít a beszédre. Belülről viszont az egyedülléthez tartozik. A leírt mondatok inkább úgy viszonyulnak az átélt tényekhez, mint a hallgatás a beszédhez. Ha a megéltet mondatokba foglalom, kísérteties költözés kezdődik el. A tények belsőségeit szavakba csomagolom, megtanulnak járni, és a költözés közben még ismeretlen helyre mennek. Hogy a költözködés képénél maradjak: írás közben olyan, mintha az ágy az erdőbe, a szék egy almába költözne, az utca egy ujjba futna. De fordítva is működik: a táska nagyobb lesz a városnál, a szemfehér nagyobb a falnál, a karóra nagyobb, mint egy hold. A megélésben helyeink voltak, nyitott vagy zárt ég a fejünk fölött, és föld vagy aszfalt vagy a szoba padlója a lábunk alatt. Időpontok vettek körül, fényes nappal vagy éjszaka volt a szemünk előtt. És volt amivel szembenézni: személyek, vagy csak tárgyak. Mértékként ott volt a történés eleje, az, amíg eltartott, és a vége, bőrünkön éreztük az idő hosszúságát vagy rövidségét. És mindez együtt nem a szavak miatt, nem a szavak kedvéért történt. A megélt mint folyamat fütyül az írásra, nem kompatibilis a szavakkal. A valóban megtörtént soha nem hagyja magát egy az egyhez arányban szavakba foglalni. Hogy leírhassuk, a szavak után kell mértékre szabni, és egészen újra ki kell találni. Kicsinyíteni, nagyítani, leegyszerűsíteni, bonyolítani, megemlíteni, kihagyni – olyan taktika, ami saját útjait járja, és a megélt már csak ürügy számára. Írás közben a megéltet egy egészen más területre vonszoljuk át. Próbálgatjuk, hogy melyik szó mit bír meg, mire képes. Nincs többé nappal vagy éjszaka, falu vagy város, helyettük a főnév és az ige, a fő- és a mellékmondat, az ütem és a hangzás, a sor és a ritmus uralkodik. A valóban megtörtént a peremre szorul, onnan próbál kitartani a maga igaza mellett. A szavak miatt egyik sokkot a másik után osztogatjuk neki. Ha már magára sem ismer, megint a középpontban áll. Le kell omlasztani a megélt fontoskodását, hogy írni lehessen róla, minden valóságos utcából betérni egy kitaláltba, mert csak az tud rá ismét hasonlítani.
És közben nem lehet és nem is szabad óvatlanul engedni, hogy felgyűljön és túlcsorduljon mindaz, ami kedves számunkra, és szétbutítani egy rossz mondatban. Miközben írok, mindig az jár a fejemben, hogy azok, akik nekem sokat jelentenek, mellettem vannak és olvassák, amit írok, akkor is, ha már halottak, sőt: különösen, ha már halottak. Szavakkal akarok elérni és felérni hozzájuk. Ez az egyedüli mérték, amiről tudom, hogy a birtokomban van, amivel a mondatokat elég jóként vagy rosszként könyvelhetem el. Ez talán naiv, apró darabokban szétszórt erkölcsi elköteleződés az írásban. Ez volt és ez is marad a dolgok fölött állás ellentéte, és minden, bármilyen fajtájú ideológia ellentéte – s ezért a legjobb ellenszere is. Az ideológia mindig az egészet tartja szem előtt. Az ítélete szerint a mondatok megengedettek vagy tiltottak lehetnek. Ahhoz, hogy megmaradjanak a megengedett tartományában, az ideológiai kötöttségekben és függőségekben álló szerzők szövegeikben csupán újabb variációit tapogatják ki már meglevő, kész szövegeknek. Ezek viszont csak bizonyos határok közé feszítve variálhatók, amelyek között az egész nem kérdőjeleződik meg. Egy egészen privát okokból felvállalt, belső erkölcsi elköteleződés irritálja az ideológia szerelmeseit. Az ilyen felelősség nem érzi magát elkötelezettnek az egésszel szemben, sőt, azt is tudja, hogy minden szövege elüt az előre láthatótól, és kívül esik az ideológia által felkínált és előírt területen. A belső kötelességből írt mondatok saját magukat nem aszerint vizsgálják, hogy megengedettek vagy tiltottak-e, hanem hogy a valóságnak megfelelőek vagy tettetettek-e.
Az írás a megéltből létrehozhat mondatokat, de beszélgetést soha nem alakíthat ki. Amikor az események bekövetkeztek, a tények egyáltalán nem viselték volna el a szavakat, amikkel később feljegyezzük őket. Az írás számomra mindig pengeélen táncol a titok megtartása és kiszolgáltatása között. És még ezeken belül is változik a helyzet: a felfedésben a valóságos átfordul a kitaláltba, azon pedig újra áttetszik a valóságos, éppen azért, mert nincs megfogalmazva. Ez a meg nem fogalmazott rész teszi lehetővé a fejünkben az őrült futamokat, megnyitja a poétikus sokkot, amit meg kell hagyni szavak nélküli gondolkodásnak. Vagy azt is mondhatjuk rá: érzésnek.
Sok tárgy esetében soha nem jöttem pontosan rá, hogy mik is azok, mert mindig változtak, aszerint, hogy éppen mire használták őket. Anyám a kezembe adta a legnagyobb kést, és felküldött a padlásra, ott volt a kémény mellett a füstölő. Oda voltak felakasztva a sonkák. Le kellett vágjak egy szeletet, és le kellett vigyem a konyhába. Ahogy felfelé mentem a lépcsőn, azon gondolkoztam: hogyhogy nem fél, hogy valami mást csinálok a késsel? Például eleshetek, és elvághatom magam. Vagy ahogy a sonkát vágom, véletlenül a kezembe szaladhat a kés. De akarattal is megölhetem magamat. A kés mindig valami mássá változott volna, ha valami mást tettem volna vele a sonkavágás helyett. Húztam az időd, nagyon sokáig maradtam a padláson. Közönyösségnek, egyenesen hanyagolásnak éreztem, ha anyám, amikor ismét ott álltam a konyhában, a sonkát és a kést egészen magától értetődően vette ki a kezemből. Neki a sonkavágáson kívül eszébe sem jutott semmi, soha nem gondolt arra, hogy miért vagyok olyan sokáig a padláson a nagy késsel.           Azt mondják: „zsebkendő”, de micsoda zsebkendő. A zsebkendő, amibe sírunk, nem ugyanaz, mint amivel búcsúzáskor integetünk, és nem az, amivel bekötünk egy sebet, és nem az, amivel megtöröljük az orrunkat, ha meghűltünk, és nem az, amire csomót kötünk, hogy eszünkbe juttasson valamit, és nem az, amibe a pénzt kötjük, hogy ne veszítsük el, és nem az a zsebkendő, ami az út szélén hever, mert valaki elveszítette vagy eldobta. Egyetlen zsebkendő, és soha nem ugyanaz. Mennyi el nem mondott lehetőség van egy ilyen egyszerűen hangzó mondatban: „A nő elteszi a zsebkendőjét.”
Egy nyári estén a temetőben azt mondta nekem a szomszéd fiú: „A halottak lelkeinek a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.” Késő este, amikor elült a hőség, nem sokkal azelőtt, hogy koromsötét lett, kiküldtek miket a temetőbe, mert a sírokon a virágokat csak hűvösben lehetett megöntözni. A temetőkápolna mögött volt a tó. A békák brekegtek, fel az égig. Ahogy a kannát a vízbe merítettük, hogy megtöltsük, öklömnyi békák zuttyantak a mocsári levelekről a mélybe, tompa hang volt, mint a temetéseken a göröngyök a koporsófedélen, mintha a saját temetésünkön lettünk volna, és a rögök utolsó búcsúját hallottuk volna a fejünk fölött, a koporsóban. Vittük a tele kannákat, és azokból a sírokból, ahol semmi keresnivalónk nem volt, fehér párát láttunk felemelkedni. A virágokat nem együtt öntöztük meg, mindenki a maga dolgát végezte, és hamar ment, a föld szomjas volt. Aztán leültünk egymás mellé a kápolna lépcsőjére, és rámutattunk a sírokra, amelyekből éppen felszállt egy lélek. Egy szót sem szóltunk, nehogy elriasszuk a lelkeket. Egyszer egy üres sírból is felszállt egy lélek. A halott, mint a nagyanyám fia, messze esett el a háborúban. A lelke egy sovány tyúk volt. A sírkőre az volt írva: Nyugodj békében az idegen földben.  Csak hazafelé menet kezdtünk el a lelkekről beszélni. Mindig megegyeztünk egy állatban. Voltak gyíklelkek, fogolymadár-lelkek, lúd-, nyúl- és darulelkek. A halottak lelkei mindenhová elszállnak, mondta a szomszéd fiú, nekik a világ nem nagyobb egy zsebkendőnél.
És hogy jut odáig egy fűre terített szemfedő, hogy a fényképen zsebkendőhöz hasonlítson? És hogy jut odáig a halott fiú fényképe, hogy könyvjelző legyen az anya imakönyvében? Hogy lép át a halál egy barna-fehér fényképre, ami nem nagyobb egy gyufásdoboznál? Hogyan húzza össze magát olyan kicsire, hogy maga körül ujjnyi szélességben üresen hagyja a szegélyeket a fűnek. Nagyanyám fia, akit a háborúban akna tépett szét, a fűre terített zsebkendőn olyan, mint egy marék rothadásnak indult, szél összeseperte falevél. Hogyan is mer a halálos hír közlésére szánt, a fronton készített fotó szemfedőt és zsebkendőt, embert és leveleket összecserélni. A fia elveszítésének terhét senki nem tudta levenni nagyanyámról. Ahogyan engem a kajszibarackfák emlékeztettek a halott apámra, úgy emlékeztette őt a halott fiára egy harmonika. A harmonika volt az a tárgy, amit hátrahagyott, és amelynek helyettesítenie kellett őt. A harmonikatok a púpja ellenére koporsóra emlékeztetett. Úgy szétroncsolva, ahogyan végül is Mostar közelében egy tömegsírba került, a fiú kétszer is belefért volna ebbe a tokba. Nagyanyám mély tisztelettel vette körül ezt a harmonika-koporsót, a csempekályha és az ágy között állt a tisztaszobában. Ha valaki belépett az ajtón, rögtön rávetült a tekintete. Néha, amikor a házbeliek mind elég messze voltak, hátul a kertben, kinyitottam a tokot, és néztem a harmonikát. A fehér és fekete billentyűk a fényképen látható fehér szemfedőre és fekete fűre hasonlítottak. A harmonika tokja volt nagyanyám kultikus tárgya. Minden nap bement a szobába, amit nem mi magunk, hanem a harmonikatok lakott be. Némán nézte a tokot, ahogy az ember a templomban a szenteket nézi, és csendben könyörög segítségért. Ott volt neki a halott fia a ház kellős közepén, és megfeledkezett róla, hogy egy harmonika nem lehet ember, és egy harmonikának mindegy, hogy kié. Hogy jut egy anya odáig, hogy összecseréljen egy harmonikát a saját fiával. Milyen mondatok alkalmasak leírni, hogy hogyan változik át a pótolhatatlan veszteség egy tárggyá, ami bármilyen követhető ok nélkül adódik és ajánlkozik, hogy éppen beléje vetítsék az örökre eltűnt személy alakját. És hogy jut odáig a férje, akinek 1945-ig az egész falu körül földjei voltak, gabonával meg gyarmatáruval kereskedett, és miután a szocializmus kifosztotta, nem maradt egyebe, csak egy láda tele nyugtatömbökkel, amivel egész tehervonatok gabona- és kávérakományát lehetett volna számlázni, hogy jut odáig, hogy a tonnás súlyoknak kijelölt rubrikákba mindennapos, jelentéktelen vásárlásait jegyezze be. Az első oszlop fölött az áll: a szállított áru megnevezése – és ő beírja: „gyufa”. A második rubrika: Mennyiség (vagon / tonna) – és ő beírja: „1 csomag”. A harmadik rubrika: Érték (százezer / millió): és ő beírja: „2 lej 5 bani”. A föld, a mezőgazdasági gépek, a számlái a bankban, az aranyrudai, mindent elvett tőle a szocializmus. A háza is, az udvar a gazdasági épületekkel, az állam tulajdona lett. A feleségével, a lányával és a vejével együtt csak két szobában lakhatott. Az összes többit gabonaraktárnak használták. Búza és árpa és kukorica a padlótól a mennyezetig. A tele teherkocsik kora nyártól késő őszig a hátsó kapun mentek be, az elsőn üresen mentek ki. Miután a szocializmus bevégezte a „kizsákmányoló osztály” kifosztását, nagyapám, az egykor egészen Bécsig ismert gabonakereskedő olyan szegény volt, hogy a fodrászt kifizetni sem maradt pénze. Csak az előre megrendelt nyugtatömbjeit hagyták meg neki, amelyek még tíz évre elegendőek lettek volna; megtelt velük egy nagy láda.
Ebben a megaláztatásban kezdte el nagyapám az apróságait a rubrikákba beleírni. „Hogy be ne rozsdásodjon a fejem”, mondta. De valójában kapaszkodót keresett ebben a tevékenységben, ami a hanyatlását dokumentálta. A bukásával szembenézve méltóságot keresett. Soha nem panaszkodott, csak beírta a semmitmondó beszerzéseket a rubrikákba: 1 méter kanóc a petróleumlámpába, 3 méter gatyagumi, 1 tubus fogpaszta, 1 üveg mustár. Összeszámolta a nap kiadásait, aztán az egész hét, a hónap, az év mérlegét. A rubrikák nyomtatott volta, és az, amit nincstelenként kézírással bevezetett a táblázatokba, szavak nélkül talán ugyanazt mutatta meg neki, mint nekem a kertben a dáliák kihallgatás után. Vagy azt, amit a versek mutattak meg nekem, amiket magamban elmondtam, hogy minden nap legyen, ami megtartson. Hiszen ezek a versek nekem is azt erősítették meg, hogy az életem kiúttalan. Senki nem tudta azokat a szerencsétlen nyugtatömböket kiverni nagyapám fejéből. Csak akkor, mikor már a városban voltam, és hozzászoktam a versek néma mondásához, akkor fogtam fel, hogy a nyugtatömbök nagyapámnak nem az imái, hanem a versei. Esetleg a dáliái.          Falusi gyerekként közel voltam a növényekhez, és ezért a városi növényeknek is akaratot, szándékokat tulajdonítottam. Mint a faluban a kukorica, olyan ellenséges volt a városban a tuja és a fenyő. Ezek voltak az uralkodók növényei, a dáliák és a nyárfák pedig azoké, akiknek nem volt mibe kapaszkodniuk. A tuja és a fenyő a hatalmat szolgálták, örökzöld élősövényként az állami épületek és a magánvillák körül. Akár meg akarjuk látni, akár nem, a tuja magvainak burka és a fenyőtobozok urnák miniatúráihoz hasonlítanak. Ezek a növények kiléptek a természetükből, meg voltam győződve róla, hogy átálltak az állam oldalára. Az úrvirágok közé tartoztak a kardvirágok is, az állam ünnepi csokraiban magasra nyúltak a törékeny páfrány mellett, ami már régen elfonnyadt. A kardvirágok: mint a kivirágzott gumibotok, a vörös szegfüvek: mint a pártjelvények. És úrállatok is voltak: Az emberhús-evő sirályok a Duna-csatornánál, és az őrzőkutyák a rendőrségen, a börtönben és a határon. A hangyák láncai csak a szegények házfalait rágták kongóra. A bolhák és a tetvek csak az ő bőrüket kínozták. És a legyek is. A barátaimmal esténként játszottunk a legyekkel. A játék neve az volt: „A légy önkritikája.” Meggyújtottuk a lámpát a konyhában, és beültünk a sötét szobába, az asztal köré. Aztán egyikünk felállt, a világítást a konyhában kikapcsolta, a szobában pedig bekapcsolta. Abban a pillanatban, ahogy a szobában világos lett, kimondtuk egy titkosszolgálati alkalmazott nevét, amiben korábban megegyeztünk. A legyeket vonzza a fény, és így a mi emberünk is hamarosan berepült a szobába, zümmögő légy alakjában. Először mindig megállt az asztalom, mert a fény ott volt a legerősebb. Zavaróan hangos volt a nevetésünk, ahogy a légy körbezümmögte a szobát, kommentáltuk a repülését. És néha fordítva ment a játék, a legyet a mi neveink közül az egyiken szólítottuk, és annyiszor elismételtük ezt, amíg mindenikünk berepült már légyként a szobába. Addig játszottunk, amíg a légy bebizonyította nekünk, hogy még mindig teljes a létszámunk, mert még mindannyian megvagyunk. Akkor még megvoltunk mind, később már nem. Azután jött mindennek a sötét oldala. Lehet, hogy ezért játszottam később a légy helyett újságokból kivágott szavakkal:

a csend talán átmegy
egy alma házacskáján
mint a kutyás hölgyek
mint az újságon a nevek
mint a vadászgépek a nyáron
szélre és földre éhesen
a torok sötét oldala
egyszer egy legyet vitt
ami a konyhából jött

Az, amit olyan simán történelemnek szoktak nevezni, a családomban a nemzetszocializmustól kezdve egészen az ötvenes évek végéig mindenkinek a torok sötét oldala volt. A történelem minden családtagot szólított, és nekik tettesként vagy áldozatként jelentkezniük kellett a történelemnél. És miután a történelem elbocsátotta magától őket, mindegyikük megnyomorodott. Apám SS-katonaként töltött idejét az ivásban zsibbasztotta. Anyám küzdött azzal a félig halálra éheztetett, kopaszra nyírt emberrel, aki ő a deportálása idején volt, nagyanyám áhítatot tartott a harmonika tokjával, nagyapám nem hagyta el a nyugtatömbjeit. Mindegyikük fejében olyan dolgok csapódtak egymásba, amelyeknek soha nem szabadott volna találkozniuk. Hogy milyen gondot és mennyi kínlódást jelentettek a hozzátartozóimnak a sérüléseik, az csak akkor értettem meg igazán, amikor én magam is a kiúttalanságig jutottam. Csak akkor tudtam meg, hogy egy ilyen mély szakadástól az idegek soha nem szabadulhatnak, rajtuk marad a teher. És hogy ez a teher a későbbi napokban is jelen van, sőt, az őt megelőző időbe is visszafordul. Nemcsak az utána következő dolgokat változtatja meg, hanem a korábbiakat is, amelyeknek az életben semmi közük nem volna a repedéshez, ha nem létezne ez a repedés. Mindent ez a hasadás tart mágneses erőterében, a fejben és az életben semmit nem lehet tőle többé elválasztani. Ami a törés előtt volt, utólag úgy mutatkozik meg, mintha elrejtve, és ezért felismerhetetlenül már akkor a későbbi veszteség egyértelmű előrejelzése lett volna, prológus, amit könnyelműen figyelmen kívül hagytunk.
Tizenhét éves koromban voltam először az osztálytársaimmal a Fekete-tengernél. A víz zöld volt, fehér tajtékkal [Schaum]. Az én faluzöld tekintetem előtt ez volt a legnagyobb zöld mező [Wiese], amit valaha láttam, a legtöbb fehér kásavirággal [Wiesenschaumkraut]. Fennsík, mintha csak arra találták volna ki, hogy átszaladjak rajta. Ismertem az ég szegélyébe ütköző, nagy zöld legelőt, ami olyan lapos volt, hogy az emberek alakjai már nagyon messziről látszottak. Áttekinthetőség, amiben az ember elsősorban saját maga volt, és így vált védtelenül láthatóvá, a talpától az ujjai hegyéig olyan áttetszővé, hogy szinte elnyelte az ég. A fejemnél beszakadhatott, de a talpam alatt soha. Valószínűleg a füves legelőben bízva merészkedtem a mély vízbe, és nem is gondoltam arra, hogy nem tudok úszni. Egyszer csak eltűnt a lábam alól a talaj, az átszaladni való magas mezőből süllyesztő mélységű víz lett. Meg sem próbáltam úszni, csak arra gondoltam még, hogy most felfal a tenger. Elveszítettem az eszméletemet, a parton tértem újra magamhoz, ahol sok ember állt körül. Valaki látott fuldokolni, és még idejében kivonszolt a szárazra. Annyira össze voltam zavarodva, hogy eszembe sem jutott megkérdezni, ki mentett meg. Még csak meg sem köszöntem neki. Másnap, mikor végre rákérdeztem, mindenki vonogatta a vállát, és azt mondták: Egy idegen férfi volt, a mesterséges lélegeztetés után rögtön ott is hagyta az összesereglett tömeget.
A víz a következő tizenegy vakációs napra számomra tiltott terület volt. A kávézók aszfaltján űztem az időt, mintha a tenger nem is volna a világon, és magamat mégis mindenütt, ahol voltam, fuldokolni láttam. A víz nem szűnt meg telezúgni a fülemet. A fuldoklás közben érzett higgadtság és megadás nyomába szörnyű ijedelem lépett, nem bírtam levetkőzni ezt az érzést. Később meséltem a tengerről, de otthon nem mondtam semmit a fuldoklásról; a tenger húsra való éhségét megtartottam magamnak, ahogyan a mezők húsra való éhségét is elhallgattam. Ha hallgatok, elalszik bennem a félelem, ezt gondoltam. Ha beszélek, akkor újra felébred. És amikor írtam erről, más térbe helyeztem, ami történt, gleccsertavakat találtam ki, a hegyekbe emeltem őket, mert az magasabban van, és közelebb van hozzá az ég.
Tíz évvel azután, hogy majdnem belefulladtam a tengerbe, annyira meguntam már a titkosszolgálat kínzásait, hogy arra jutottam: legjobb volna ennek a kibírhatatlan életnek véget vetni, én beleölöm magamat a folyóba. Még mindig nem tudtam úszni, ez jól jött. De még mindig gyűlöltem a víz alattomosságát. És mégis: a folyóparton két követ tettem a kabátom zsebébe. Tavasz volt, a nap bágyadt, a nyárfák friss hajtásainak olyan édes-kesernyés illatuk volt, mint a pergelt cukornak. A gondolatra, hogy kitörhetek a szorítások és a gyötrelmek gyűrűjéből, enyhe eufória töltött el. Csendesen és okosan ki az életből, gondoltam, és amikor a kihallgató tiszt következő alkalommal tovább akar pusztítani, már nem kaphat el. És egyedül fog állni, szörnyűségesen egyedül, annak az átkozott padlónak a napfény-foltjain. Hogy közben elveszem magamtól az életet, amit szerettem volna, ha nem teszik így tönkre, az teljesen mindegy volt. Féltem, hogy meggyilkolnak, és ezen a félelmen kívül nem is voltam jelen a magam számára. Ma visszapillantva, ebben semmi logikus nem volt: azért volt bennem ez a félelem, mert élni akartam. De az idegeim annyira ki voltak készülve, és már semmi másra nem bírtam gondolni, csak a félelemcsinálókra, hogy diadalnak éreztem, ha elveszem magamat tőlük. Az, hogy bosszút állhatok rajtuk, olyan egyértelműen felülírt és igazolt mindent, miközben az öngyilkosságomat terveztem, hogy közben eszembe sem jutott, milyen visszavonhatatlan bosszút kell ezért magamon is állnom.
Valahogy a kabátzsebembe erőltettem két követ, olyan nagyok voltak, hogy a zsebet nem lehetett begombolni. Minden éppen a terv szerint alakult, de akkor meg miért tettem le újra a földre a köveket. Megjegyeztem a helyet a parton, ahonnan felvettem őket. Ismertem őket és ők ismertek engem, és tudtam, hogy ha meg kell lennie, találkozni fogunk. Tisztában voltam magammal, nagyon nyugodtan mentem vissza a városba. Gyakoroltam a halált, és most már ismertem a kézmozdulatokat, amelyekkel meg lehet szerezni. Hagyott elmenekülni, de nem volt elutasító. Haladékot kaptam, mert a víz még olyan hideg volt, mert a tavaszi nap még olyan álmosan nyalogatta. Erről később azt írtam: „Füttyentett nekem a halál. Lendületet kellett vennem. Majdnem egészen akartam, csak egy aprócska rész csúszott ki a kezem közül. Lehet, hogy a szívjószág volt az.”[2]
És sokkal később úgy állítottam össze kollázzsá az újságból kivágott szavakat, hogy a valóságos, folyóból kiemelt köveim átcsillogtak a kitaláltakon:

a nap középpontjában Heinrich kilépett a cégből
egy madár énekelt végig a szeleken ott a csatorna fölött
egy éganyajegy és ringatózott
a feszülő drót mint a varrás a nadrágon Heinrich
köveken járt és a szoknyájába és a nadrágjába
beletette a legnagyobbakat a legkisebbek közül
olyan jégveréscsillogóan nehezek voltak
mintha ő soha nem is lett volna és az egyetlen
oka a víz magas átszaladni való meg-
fulladni való mély a madárnak van egy fészke
a kőrisfa zárójeleinek szorításában és az arcában egy
éneklőgép és apácafekete ruhaneműk

Néhány nappal azután, hogy a folyóparton kövekkel gyakoroltam, a titkosszolgálat – mint annyi minden mást – azt a vágyamat is elkobozta tőlem, hogy fulladással vonjam ki magamat a szorításából. Egy előttem ismeretlen kihallgató tiszt eljött hozzám a gyárba, belülről bezárta az irodám ajtaját, a kulcsot letette az asztalra, leült, és vizet kért tőlem. Ásványvizet töltöttem a pohárba, ő közben nézett engem. Még soha nem tartott ilyen hosszú ideig, amíg egy pohár megtelt vízzel, mint akkor. Noha magam sem tudtam, hogy éppen mire gondolok, úgy tűnt, mintha látnám, hogy úgy folyik át rajtam a víz, mint valami írás. Már bezárta az ajtót, és várakozva mégis úgy tett, mintha csak akkor tudna igazán megérkezni, ha a pohár már megtelt. És aztán tele volt, és a vizet nem öntöttem a pohár mellé. A víz ott bizsergett a pohárban, és a levegő mintha megfagyott volna. Olyan csend volt kettőnk között, hogy hallani lehetett, ahogy a buborékok elpattannak. Aztán elkezdett ordítani, nagyon dühös lett, a pohár ásványvíz nem is érdekelte. Könyökével szétterpeszkedett az asztalon, olyan szélesre nyújtotta a vállát, hogy be kellett húznia a nyakát. Megszakadt a hangja, a nyakán úgy lüktetett az ér, mint egy kék drót. Álltam, mert a székemen ült, hátammal a szekrénynek támaszkodtam, és csak néha nyögtem ki egy-egy értelmetlen mondatot. A félelmem nyugalomnak tűnhetett. A tiszt bizonyára észrevette, hogy ezzel a módszerrel nem megy sokra, mert taktikát váltott. Nyelt egy üreset, a keze fejével megtörölte a homlokát, azt mondta, hogy hülyét csinálok belőle – noha nem is jutottam odáig, hogy egyáltalán valamit mondjak –, és a hangjába a higgadtság látszatát erőltette. Magasra emelte a nyakkendője csücskét, letette az asztalra a pohár mellé, ránézett, mintha a csíkokat számolná, és azt mondta, mintha ki akarna békíteni valamivel: „Jól van, na, azért még nem fogunk vízbe fojtani.” Aztán felemelte a poharat az asztalról, vele együtt a nyakkendője csücskét, az visszahullott a hasára, és egy hajtásra megitta a vizet. Amikor megtörölte a száját, a folyónál hagyott két kövemre gondoltam, és tudtam, hogy abból már nem lesz semmi: „Soha nem fogom vízbe ölni magam. A halálomat akarja, a folyóval fenyeget engem, azt akarja elérni, hogy helyette én végezzem el a piszkos munkát.” És ettől a naptól fogva távolt tartottam magam a folyótól, olyan távol, hogy már nem is tudtam, hol vannak a kövek, és a víz akkor sem volt ott, ha a villamos, amin ültem, átment a hídon. A nap átcsúszott a nyárba, a víz már biztosan nem volt hideg. A köveim közelében szamárkóró nőtt, olyan szürke, mint a patina.
A titkosszolgálat nem végezte el nekem ezt a piszkos munkát, és én sem neki. Az, hogy a férfi egy hajtásra megivott egy pohár vizet, és a fulladásról beszélt, annyira undorító volt, hogy miután elment, az összes vizet, ami még az üvegben maradt, kiöntöttem a lefolyóba, az üres poharat pedig eldobtam a szemetes vederbe, hogy soha többet ne kelljen inni belőle. És másnap reggel megint ott állt az asztalomon. Gondolom, a takarítónő azt hitte, hogy véletlenül került a szemét közé. Hogy biztosan megszabadulhassak tőle, a munkanap végén betettem a poharat a táskámba, és hazafelé menet egy poros mellékutcában lendülettel odacsaptam egy betonoszlophoz. Épp egy teherautó ment arra, nem hallottam, halkabb volt a széttörésben, mint előző nap a vízben a buborékok. És a fejemben egy mondat körözött, amit valamikor egyik barátomtól hallottam. A román nyelvről volt szó, és azt mondta: „Micsoda nyelv ez, hogy még a vízihullára sincsen benne szó.” A vizet felhajtó tiszt fenyegetése után ez a mondat vigasztalt: ha románul nem lehet azt mondani, hogy vízihulla, gondoltam, akkor az sem lehet, hogy a titkosszolgálat vízbe fojtson engem. Mégsem lehetek olyasvalamivé, amire a nyelvében nincs szó. Ez a szótlan hely lett az én egérutam. Azt reméltem, hogy nem kaphatnak el, mert ha komolyra fordulnak a dolgok, akkor egyszerűen eltűnök ezen a résen, ahol nincs szó. Ezt a kihallgatást elmeséltem a barátomnak, elmondtam, milyen volt a nyakkendő és a víz felhajtása. De azt, hogy elöntöttem a maradék vizet, és hogy széttörtem a poharat, nem említettem. És a szavak közti rést, amin át el akartam tűnni, arról egyáltalán nem szóltam neki.
Egy későbbi nyáron láttam egy nő hulláját a szegénytemetőben. Megfosztott attól az illúziótól, hogy nem fojthatnak vízbe engem, mert a vízihullára nincs szó a román nyelvben. Megrendített, és ezért nekiajándékoztam két cseresznyét.
Az egyik barátom lakását a távollétében megint átkutatták. És ezt az ellenőrzést megint betörésként szcenírozták. Ismertük a játékot, minden évben mindenikünknél megismétlődött néhányszor. A könyveket és a papírokat felforgatták, a képeket kitépték a keretből, leszakították a függöny szegélyét. A pénzhez, ékszerekhez hozzá sem nyúltak. Amikor befejezték a házkutatást, egyetlen aprócska tárgyat vittek csak el, ami nem számított: egy ébresztőórát, egy karórát, egy zsebrádiót. És mielőtt elmentek, elrontották a zárat vagy összekarcolták az ajtót, hogy betörés látszatát keltsék. A rendőrség már mindig ott volt, mire az ember hazaért. A házkutatást a hiányzó tárgy miatt rablásként vették fel a jegyzőkönyvbe. És valamikor érkezett egy idézés a törvényszékre. Egy fogolyra, aki rablás miatt ült, a titkosszolgálat erőszakkal rákényszerítette az ellopott tárgyat. A fegyencet elővezették, és be kellett vallania, hogy ő volt a betörő. A barátomtól akkor egy kis tranzisztoros rádiót vittek el, és később kiértesítették, hogy a tolvaj, Ion Seracu a börtönben meghalt. A barátom a törvényszéken a családja címe után érdeklődött – és azt mondták neki, hogy nincsenek hozzátartozói, az elhunytnak senkije sem volt. Utána akartunk járni ennek. Tudva, hogy azokat a halottakat, akiknek senkijük sincs, a szegénytemetőbe viszik, odamentünk. De a neve miatt is, amit az állítólagos tolvajnak adtak: Seracu. Sărac, ez románul annyit jelent, szegény. A temetőt nagyon magas betonfalak vették körül, és akként a helyként volt ismeretes, ahol az állam elkaparja az áldozatait. Dél körül értünk oda, nyár derekán jártunk, izzó hőség volt. A temetőben térdig ért a fű, gyomok burjánzottak, szúrósan rikító színeikkel kérkedtek. A görbe ösvényeken pedig sovány kóborkutyák hurcolták ide-oda a hullák testrészeit, ujjakat, füleket, lábujjakat. Megtaláltuk a sírt Ion Seracu nevével. Egy csokor virág volt rajta, nem útszéli gyomok, hanem rózsák. Még frissek voltak, és nagyon meleg nap volt, biztos, hogy nemrég tette oda őket valaki. Nem sokkal előttünk valaki meglátogatta a halottat. De ki?
A temető közepén betonházacska állt. A falra valaki vörös olajfestékkel odamázolta: „Vérszopók”. A házacskának volt egy szűk bejárata, ajtó nélkül. A falon belül volt egy mosdókagyló, a szoba közepén egy betonasztal. Az asztalon egy meztelen, halott nő feküdt. A lábai a bokájánál dróttal voltak megkötve, a csuklóján is ez a drót, a keze kötését felszakították, látni lehetett, ahogy a drót a pulzusánál a karjába vágott. A haja, az arca és az egész teste tele volt iszappal. A halott nő az volt, amire a román nyelvben nincs szó: vízihulla. Egy megkötözött vízihulla nem megfulladt, hanem megfullasztották. A temető felé menet – buta dolog volt, és csak azért tettem, mert elmentünk a piac mellett – vettem egy zacskó cseresznyét. Nem tudtam, hogy mihez kezdjek, belenyúltam a zacskóba, és a halottnak két cseresznyét tettem arra a helyre, ahol a szeme besüppedt az arcába. Elmentünk, a kijáratig egy szót sem szóltunk, alig bírtuk behajlítani a lábunkat. A füvek és a gyomok elviselhetetlenül szépek voltak, éreztem, hogy éhesek rám. Úgy tűnt, hogy megdermednek, és nem engednek ki minket a kapun át. Vajon ezek a gyomok virágajándékok voltak azoknak a halottaknak, akiknek senkijük sem volt, vagy virágzó rejtekhely az állam gyilkosságainak. Vagy mindkettő. Vagy egyik sem, hanem a félelmek kényszerében csak egy buta szükséglet, hogy elrendezzük és besoroljuk, amit nem bírunk elviselni. A barátom és én a többiek szűk körében beszéltünk a síron talált rózsákról, a házacskáról a megkötözött nővel. A kutyákról és a cseresznyéről mindketten hallgattunk, anélkül, hogy ebben megegyeztünk volna. A gyomokról egyedül hallgattam, ahogy régebben hozzászoktam.
Amikor néhány évvel később már mind itt voltunk Németországban, és elhatároztuk, hogy beszélni fogunk Ceauşescu mértéktelen bűneiről, a többiek azt mondták nekünk, akik a temetőben jártunk, hogy a szegénytemetőről inkább hallgassunk: „Ezt senki nem hiszi el nektek, ezzel csak nevetségessé tennétek magatokat. Legfennebb annyit érnétek el, hogy mindannyiunkat bolondnak tartanának, és egyáltalán semmit sem hinnének már el.” Így soha nem említettem a szegénytemetőt, amikor példákat kellett mondanom a rendszer borzalmaira. Ártalmatlan példákat kerestem, és beláttam, hogy a figyelmeztetés helyes volt, ezen a helyen már az ilyen enyhe dolgok is túlzásnak számítottak. Már azokkal is felébresztettem magam ellen a gyanút, hogy az elmémmel valami nincs rendben. Úgy emlékszem vissza a diktatúra idejére, mint egy vékony cérnaszálon függő életre, amelyben egyre biztosabban tudtam, hogy mit nem lehet szavakkal elmondani.
Ezt a tudást, amivel nevetségessé teszi magát az ember, nem hagyhattam figyelmen kívül, kitartottam mellette. Megmakacsoltam magam, hogy elérjek a temetői gyomokig, a hátsó oldalukról és az időbeli távolságom felől ragadjam meg őket, a kitalálásban felismerhetetlenül szabjam át a szavakra. A Szívjószág című könyvemben mindig visszatérő, de mellékes belátásként, a szegénytemetőtől elszakadva állnak ezek a szavak: „A szánkban levő szavakkal annyi mindent taposunk szét, mint a lábunkkal a fűben. De a hallgatással is ugyanannyit.” Vagy: „A fű a fejünkben nő. Ha beszélünk, lekaszálják. De akkor is, ha hallgatunk. És a sarjú úgy nő, ahogy akar. És mégis szerencsénk van.”[3] Vagy: „Azt akartam, hogy a szeretet újra nőjön ki, mint a lekaszált fű. Nőjön másképp, mint a gyerekek fogai, a haj, a köröm. Nőjön, ahogy akar.”[4] És később ez áll a szövegben: „Ma hallgatózik a fű, ha a szeretetről beszélek. Olyan, mintha ez a szó saját magához nem volna őszinte.”[5]            Anyám kopasz feje, apám iszákossága, nagyanyám harmonika-koporsója, nagyapám nyugtatömbjei, a dália arcai, a barátnőm árulása, a temetői gyom kétélű szépsége – talán lehetne mindezeket más példákkal helyettesíteni, ha az életről beszélünk. De minden más példában is volnának olyan dolgok, amelyek ismerik a „torok sötét oldalát”, és azokra is találna a mondat: „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, ha beszélünk, nevetségesek leszünk.”

[1] Müller, Herta: Herztier. Reinbek: Rohwolt, 1994. 162. (Herta Müller: Szívjószág. Ford. Nádori Lídia. Budapest: Cartaphilus, 2011.)[2] Müller, Herztier, 111.
[3] Müller, Herztier, 8.
[4] Müller, Herztier, 161.
[5] Müller, Herztier, 163.

András Orsolya fordítása

Öntestkép – A hátam

Valaki odalép a hátamhoz és miközben arcára színtiszta jóindulat ül ki, határozott kézzel megragadja a vállamat és ellentmondást nem tűrően hátrafeszíti. Mégiscsak kihúzott háttal üljön az ember lánya, így ni, hát mennyivel szebb! Majd elégedetten nézegeti művét, aki meglepődött felháborodással néz vissza rá. Hányszor megtörtént ez a jelenet tinédzserkoromban sőt még húszas éveimben is, már felnőttként, mert sokáig serdülőnek néztek. Nem tudom ez bizonytalan fellépésemnek, vézna alkatomnak vagy görbe hátamnak volt-e inkább köszönhető. Mindenesetre az ilyen önjelölt gyógytornászok mozdulatában semmi segítő szándék nincs, csupán egy álságos jóindulatba csomagolt lekezelés, amivel egyszerre igazítanak helyre kéretlenül és lökik a képedbe, hogy csúful tartod magad.
Persze az is előfordulhat, hogy én tartom irritálóan görbén a hátam, ami szinte kívánja, hogy az emberek odamenjenek és kiegyenesítsék. Anno ránk szólt az óvónéni, tanítónéni, anyánk, apánk, nagyszüleinknek valószínűleg még sodrófát tettek a könyökükhöz, a lányokat esetleg könyvvel a fejükön járatták fel-alá, hogy megtanulják, egyenes háttal szép az élet. De mi ez az erőlködés, ez az álságosság az egyenes hátért? Ha az élet valójában – és ezt kevesen ismernék be – görbe háttal szép! Így kényelmes, így otthonos. Őszintén tegye fel a kezét, ki az, akinek kényelmes feszesen kihúzott háttal, mereven állni, ülni, élni? Miféle pecek élet volna az? Hát mennyivel jobb a lét otthonosan összegörnyedve, önmagunkba kuckózva?! Persze eszembe sem jut lázítani, nevelők, gyógytornászok, ortopédorvosok ellen dolgozni. Csak kellemesen görnyedek a laptop előtt, hevesen püfölöm a betűket és miközben nyakam csúf S alakban hajlik a képernyő felé, néha méltatlankodva sóhajtok egyet, majd minden kifújásnál még pár millimétert közelít görbe hátam az asztallap irányába.
De hiába a sok felháborodás, tiltakozás és lázadozás, többórányi, fél- vagy egész napos görnyedés után, a hátam mégiscsak kinyújtózásra vágyik önszántából. Gerincem hirtelen elválik a széktámlától, jólesően hátrahajlítja magát, és ezúttal kéretlen külső beavatkozó közreműködése nélkül, önként feszül hátra, fellélegezve verdesnek lapocka szárnyaim.
Aztán amikor meglátom alakom egy-egy fényképen valóban, magam is elborzadok. Hitetlenkedve nézem, tényleg ennyire görbe lennék? Vajon mindig így tartom magam, beesett vállakkal, meghajlott gerinccel? Gyanús, hogy igen. A tolakodó hátkihúzó alakoknak továbbra sem gondolom, hogy joguk volna ehhez a mozdulathoz, de kívülről nézve görnyedt hátam, mégis elhiszem, ha szépérzéküket zavarja a látvány.

Hatodik osztályban ügyesen sorba álltunk az iskolai tornateremben, engedelmesen előre hajoltunk és hagytuk, hogy Tilda néni végighúzza ujját behajlított gerincünkön, ettől mindenkit kirázott a hideg, majd az iskola gyógytornásza többségünknél enyhe gerincferdülést állapított meg. Nem fogott mellé, a hát és derékfájás, a lumbágó rendszeres kelletlenkedők voltak nálunk a családban, hol anyám, hol apám robbant le ezeken a tájakon és kényszerült ágyba napokra. Apám háta a sok üléstől majd egy azt követő hirtelen ideges mozdulattól, anyámé a sok terheléstől, emelgetéstől, pakolástól mondhatta fel időnként a szolgálatot. Bár Tilda néni, időben beazonosította a problémát, és szüleim példája is intő jel lehetett volna a jövőmre nézve, csak jó évtizeddel később kezdtem el hátamat bármiféle figyelemben részesíteni.
Ez húszas éveim eleje-közepe tájára esett, amikor életembe először legyintett meg a testöregedés riasztó szele. Elgémberedett, sporttalan hetek után egy rossz mozdulatnál, hirtelen fájdalmas arccal úgy is maradtam, derékszögben meghajolva, nyilalló fájdalommal a hátamban. Épp úgy, ahogy szüleim merevedtek le anno. Egyszerre pörgött végig agyamban az összes ijesztő szó és jelenet: gerincferdülés, lumbágó, hátfájás, ágyban fekvés, mozgásképtelenség, fájdalomcsillapítók és miegymás. Akkor úgy döntöttem, valamit tennem kell a hátam érdekében, évtizednyi késéssel reagálva Tilda néni megállapítására. Előbb persze kénytelen voltam kivárni, míg a testem kioldódik a görcsből, majd mikor újból képes voltam a rugalmas mozgásra, fogtam magam és elmentem egy jógaórára.

Lelkesen vetettem bele magam a kezdő jógába egy körúti magasföldszint edzőtermében, és bár a csoportos edzést lassan feladtam és átálltam a videóval kísért otthoni gyakorlatozásra, a rendszeres jóga a mai napig kitart az életemben. Azért előre bocsátom, senki ne kövesse a példámat, sőt legyen mindenkinek elrettentő! Mert az én otthoni jógám egy elfajzott jóga.
Az egész jóga ügylet a hátfájást megelőzendő tevékenységnek indult, elsősorban nyújtó-erősítő testmozgásnak fogtam fel. Az elméleti, spirituális része nem különösebben ragadt meg, sőt részben ez is oka volt, hogy abbahagytam a csoportos órákat. Ugyanis nem tudtam röhögés nélkül megállni a gyakorlatok közben elhangzó hindu bölcsességeket, időről időre felbúgó mantrákat, amik, ahogy az oktató mondta, hangokba zárt isteni erők. Amellett, hogy biztos vagyok benne, a megfelelő közegben a megfelelő emberekkel ezeknek igenis van értelme, oka és hatása, a pesti magasföldszinti izzasztó jógateremben, a körút zajától kísérve, a hetedik kerületi jógaoktató tolmácsolásában, be kell valljam nehezen tudtam átélni az isteni erők munkálkodását, a negatív erők megsemmisítését, a fizikai asztráltestem átérzését… Arról nem is beszélve, hogy a kezdetekkor igyekeztem a mozdulatokra koncentrálni, nem fért bele a mantrázás, ez csak megzavart. Mint valami bugyuta tinédzser, az oktató kimondott egy hindu szót om, búgó hangon ismételve zengte mire én majd’ megpukkadtam, aztán folytatta bhúr bhuvah szvaha, és én fuldokoltam a néma röhögéstől. Semmiféle isteni erő nem szállt meg a hangoktól, csak a végbelemből kifelé tartó erőket éreztem ekkor, de nagyon, a hasizmom és záróizmaim legalább bizonyára erősödtek a néma nevetésben és a gázok visszafojtásában. A csoport elhagyást a körülményekre, saját kényelmemre és kezdeti komolytalanságomra fogom, lehet egyfajta kultúrsokként értek a hindu hangok, amikre ilyen gyermeteg módon reagáltam, nem voltam eléggé figyelmes és felkészült. Saját komolytalanságomért persze nem hibáztathatom a jógaoktatót.
Valójában tisztelettel adózom a jógaoktatóknak, és mindenkinek, aki valós átéléssel képes elmélyedni a gyakorlatokban, én sajnos azóta sem tartozom közéjük. Mindezzel együtt pedig szentül hiszem a jóga hasznosságát, hiszen saját hátamon és egész testemen érzem. Visszakanyarodva az elfajzott jógámhoz, sajnos a légzőgyakorlatokkal is bajban vagyok. Az alap jógalégzésről számtalanszor hallottam a magyarázatokat, instrukciókat, mégsem fordítottam rá elég erőt és koncentrációt, hogy sikeresen elsajátítsam. A videók során persze hallom, ahogy a hölgy szelíden számol és figyelmeztet mikor és hol ki, mikor és hol be, de jellemzően úgy érzem, ha az adott jógapózban olyan lassan szívom és fújom a levegőt, ahogy a szelíd hangú hölgy diktál, talán megfulladok. Persze az a napi egy szál cigaretta sem segít, amit esténként jóízűen a teraszon elszívok. Megérdemlem, hiszen ma még jógáztam is, gondolom és olyan szép mély levegővel szívom le a füstöt, amilyennel a jógalégzést kéne…
Szóval energia-áramló beszédek és megfelelő légzés nélkül, de végeredményben lelkesen és jó érzéssel végzem a jógagyakorlatokat. Leterítem a parkettára a kínai boltban vásárolt rikítórózsaszín matracom, bekapcsolom a videósorozat következő epizódját, amit vagy hét éve játszom újra és újra (olyan megunhatatlan, mint a Beatles best of) és hajlongok, levegőzöm a magam módján, lefelé néző, felfelé néző kutya, csónak és híd, kobra és sas, gerinccsavarás és csípőnyitás, azért igyekszem a jógahölgy mozdulatait hűen követni. Közben hangosan szól a zene. A relaxáló zenéről, ahogy a helyes légzésről már az elején letettem. Valami ütemes kell hogy szóljon, mert a dinamizmus nélkül, mint egy izgága gyerek, elkalandozom.
A jógaállásokra visszatérve, létezik köztük egy számomra egészen katartikus darab a nyolcpontos támasz, avagy astangászana. Ebből a testhelyzetből emelkedek a kobra pózba, amikor is csípőmet a matrac felé tolom, két kezemet szorosan a testem mellett tartva kinyomom mellkasom és az ég felé nézek, akár egy támadásra kész mérgeskígyó. Ezt megelőzően tehát ebben a bizonyos nyolcpontos állásban fekszem, arccal a padló felé. A nyolc pont, ami ekkor a matracot egyedül érintheti: a két lábfejem ujjai, a térdeim, a tenyereim, amik szorosan a törzsem mellé húzva támasztanak, a mellkasomon a mell fölötti rész, és az állam. Ezeken kell súlyomat arányosan elosztva támaszkodnom. Mindez azt jelenti, hogy azt a bizonyos súlyos kilencedik pontot, a hátsómat, ilyenkor az ég felé pucsítom, fölötte gerincem alsó fele pedig meredeken behorpad. Ebben a pózban maradok néhány másodpercig, pár pillanat múlva pedig érkezik az érzés, amit úgy várok, amitől egyszerre viszolygok és elalélok. A hátam alsó fertályáról, az ágyéki csigolyák egyik beazonosíthatatlan darabjából hirtelen édes zsibbadás kezd kiáradni, feltartóztathatatlanul halad, villámgyorsan eléri végtagjaimat és a gerincoszlopomon keresztül az agyamig hatol. Egy szempillantás alatt egész testem elgyengül és tehetetlenségében elernyed: pucsító fenekem visszahullik a matracra, támasztó karjaim kidőlnek, feszülő lábaim leroskadnak, és én tehetetlenül szétfolyok a padlón.
Ijesztő is lehetne, hiszen valóban, pár másodpercre megszűnik uralmam saját testem fölött, szó szerint kiolvad alólam és összeesik. Ugyanakkor a zsibbadás, ami agyamat és benne minden gondolatomat is eléri, egész életemet édes-veszélyes delíriummal tompítja el néhány felhőtlen, felelőtlen pillanatra. Addiktív élmény. Ilyen lehet lebénulni? – gondolom ekkor és néhány kis ideig még tehetetlen mámorban nyögök a földön, ha nem zsibbadna mindenem, talán elszégyellném magam a bizarr vágyért. A test összeomlással aztán megszűnik a merész homorítás derék tájon, és rövid időn belül visszatér az élet tagjaimba, a zsibbadás elmúlik, gyorsan kitisztul a fejem és folytathatom a tornát.
Később egy alkalommal, amikor egy nálamnál sokkal józanabb barátnőmnek mesélem a jelenséget, felvilágosít, hogy elfajzott jógám katartikus pillanata valószínűleg egy idegbecsípődés lehet, amivel nem biztos, hogy jó dolog játszadozni. Pláne, ha a lumbágót szeretném elkerülni, csak óvatosan műveljem az efféle otthoni jógát, talán jobban tenném, ha előtte egy gyógytornásszal konzultálnék.
Kiábrándítja biológiából bukott fejemet a józan ész kommentárja, az idegbecsípődés lehetősége. Hogy időnként épp azzal játszadozom, amit a háterősítéssel elkerülni próbálnék. Pedig mennyivel jobb volt az édes bizsergés pontjára, mint a megkönnyebbülés mámorára gondolni, amikor pár másodpercre megszabadulok a testem súlyától, húzásától, merevségétől, görbülésétől és úgy egyáltalán a lététől, de persze a tudattal, hogy aztán mindezt nyomban vissza is kapom. Bár ebben a furcsa helyzetben rövid időre részben megszűnök testem vezére lenni, részben viszont épp ezzel a pózzal úgy érzem igenis hatalmam van felette, és ez megrészegítő gondolat. Hiszen az idegbecsípődés delíriumának technikájával átmenetileg tudatosan kivehetem testem az érzékelés világából. Megrészegítő és ostoba gondolat, mint a hatalom bármely formájával ilyen könnyelműen játszadozni. Talán nem ártana kijózanodnom és többé nem a saját idegeimmel szórakozva jógáznom.
Azért még folytatom az otthoni tornát, és ugyan jobban ügyelek, kerülöm a nyolcpontost, de néha nem tudom megállni, a talajnak feszítem az állam, lábujjaim, térdeim, kézfejeim és mellkasom, és titkon várom a bizsergető pillanatot, hogy néhány gondtalan másodpercre kizsibbadjak ebből a világból.