Manapság már nem megy úgy a koncentrálás, mint régen. Hiába: megöregedtél. Pedig, mintha csak tegnap lett volna, hogy betöltötted a tizennyolcat. Aztán huss!, egy nap kinyitod a szemed a keményre dermedt paplan alatt, és hirtelen negyven vagy. Először alig hiszed el, de azután lassacskán, cseppenként, néha kicsit nagyobb mennyiségben, akadozva, mint a reggeli szeánsz, amit fél kézzel a falon, fél kézzel a gatyádban matatva végzel prosztatád kényétől-kedvétől hűségesen függve, eljut a tudatodig, hogy az életed – kegyes esetben – fele, csakúgy, mint egy jó szombat esti film játékideje, elrepült. Pár pillanat múlva már a tükörbe bámulsz, kétnapos borosta keretezi a szemráncod, meg a halántékodnál deres, zsíros hajad, és csodálkozva teszed fel magadnak a világtörténelem eddigi legnagyobb és egyben legmegmagyarázhatatlanabb kérdését, hogy mégis hol rontottad el. De válaszolni már nem tudsz rá, és ha valamilyen csoda folytán mégis felderengne egy-két értelmes szó, nem tudod végigvinni a gondolatmenetet, elmegy a kedved az egésztől, a reggeli kávétól, az öt órára gondosan beállított fűtéstől, a tegnap esti jól megérdemelt pofa sörtől, a feleséged és a gyerekeid szuszogásaitól, amik egyenetlen hullámokban érik el megereszkedett füled cimpáit a nyitott ajtón keresztül, és amikről máskor olyan jólesően úgy gondoltad, milyen nyugtató is mindez, milyen kézzel fogható is az egész, hogy minden, amit csak kívánhattál akkor, mikor álmaid kovácsolása esedékes volt, bekövetkezett, a szerető család, a szép ház, a példás élet, ez az egész, amiért megérte gürcölni, amiért megérte küszködni, olykor hónapokig szűkölködni, ezért az életért, amit a hetilapok borítóján láttál, és ezért az életért, amit akkor a végső állomásnak hittél – ez az élet, mintha elvesztette volna az értékét.
Utána még lassabban, mint akkor a tükör előtt, mintha körvonalazódni kezdene fejedben az elhatározás, de újra és újra elveted, mert gyengének érzed a tagjaid, a lelked, összeszorul a gyomrod, a nyelved a szájpadláshoz tapad, elönt a kétségbeesés, aztán a gyávaság, vagy azért mert felelősséggel tartozol a családnak és ki tudja, kinek még, talán mindenkinek, talán az egész világnak, de elsősorban mégiscsak a munkának, persze, és akkor, mikor ez már megvan, és lépnél tovább, belép a titkárnőd és kizökkensz a gondolataidból, visszabotorkálsz a ködbe borult város koszos panorámájától az íróasztalodhoz, és beleveted magad a munkába, újra, miközben a harmadik kávéd ott jegesedik az orrod előtt, majd egy elvétett mozdulattal felborítod, és nézed, ahogy a fekete folyam eláztatja mindazokat a fontos iratokat, amelyek végső soron a gyökereidet jelentik, amelyek a legfontosabb kapaszkodók a siker gyorsvonatán, de nem idegeskedsz, mert szerencsére nem kerültek még rájuk a szignók, meg a pecsétek, meg amúgy is, még a legszörnyűbb helyzetekből is van kiút, és akkor, egy pillanatra a nagy kapkodásban, elkap a nyugalom, az a kísértetiesen varázslatos, langyos pillanat, mikor megvilágosodsz, és felfogod, mit is kell tenned valójában, hogy végre kijuthass abból a csendes, őrlő, monoton szürkeségből, amiben eddig léteztél. Akkor, de csakis akkor, talán még magad is kissé csodálkozva tapasztalod, mennyire megnyugtat a tudat, hogy mindent, ami eddig te voltál, elönt a ragyogóan feketén is hideg és visszafordíthatatlan változás.
Eltelik pár hét, aztán pár hónap, a karácsonyt még a megszokott keretekben töltöd el, mosolyogsz, eszel a bejgliből, iszol a borból, jól érzed magad. Kívülről semmi változást nem vesznek észre rajtad, és már te is kezded azt hinni, hogy hülyeség az egész, múló hóbort, netán kibontakozóban lévő depresszióvirág, de aztán vége az ünnepeknek, és minden kezdődik elölről, és rájössz, ez az egész olyan, mint egy több száz kilométeres robogás az autópályán. Ott is vannak kisebb szünetek, mikor megállsz tankolni, vagy egy pihenőnél benyomni egy szendvicset, ám ezek végső soron csak a nyugalom apró szigetei, ahol feltöltöd magad erővel, hogy aztán folytathasd az utadat, vezessen bárhová.
És azután itt a nap, amitől annyira rettegtél, és amitől még mindig félsz, és ahonnan már nincs visszaút. A levelet a konyhaasztalon hagyod, bevett szokás, ez a mindennapi üzenőfal, habár a szavaid nem épp mindennapiak, de ez már nem számít. Nem viszel magaddal sok mindent, elég egy sporttáska a ruháiddal, a tárcád a titkosított bankkártyával, rajta az összes pénzzel, amit azóta gyűjtöttél magadnak, hogy elkezdtél dolgozni, és egy fénykép a családodról. A kezedben a régi naplód, telis-tele egykori reményekkel, álmokkal és tervekkel.
Még visszafordulsz a küszöbről, a januári szél belekap a kabátodban, könyörtelenül, csapkodva-szaggatva a szövetet; elmosolyodsz, hálát adsz ezért az egészért, mindenért, amit elértél, elmormolsz egy imát, aztán csendesen, tapintatosan, mint egy magából kifordult tolvaj, kilopod magad a családod szívéből, és elhagyod az otthonod.

Illusztráció: Boss – Man in a long black coat

Életem legfurább napja az volt, amikor beköltöztünk a gangos bérházba. A kora délutáni nap száz ágra sütött, de olyan rettenetesen hideg volt, hogy még levegőt venni is fájt. Lassan kezdtem igazán megbolondulni az utcákat beterítő sótól, mintha a hó valami méreg lenne, amitől rettegni kell. Szerencsére az új albérletünk teljesen bútorozott volt, ezért nem kellett sok cuccot cipelnünk, bár Levi így is attól tartott, hogy megerőltetem magam. Pedig pontosan tudta, hogy semmi bajom fizikailag.
Még sosem laktunk körfolyosós házban, ezért már alig vártam, hogy végre beköltözzünk. Mindig is elvarázsoltak ezek az épületek, szinte már kézzel tapinthatóan sugározzák magukból a történelmet. A nehéz vaskapu lassan csukódott mögöttünk, pár lépéssel arrébb elénk tárult a meglepően rendben tartott belső udvar. Apró fák, formára nyírt bokrok és hófedte fű. Már itt tudtam, hogy jó helyre kerültünk. Szerencsére csak a második emeletig kellett felmásznunk, a lakás hatalmas volt, két nagy szoba, konyha, fürdő, külön WC és tároló. Imádtam. Nem is volt annyi holmink, hogy megtöltsük az összes szekrényt. Kipakolás után Levi úgy döntött, hogy megkeresi a legközelebbi boltot és bevásárol. Én inkább lepihentem. Már majdnem el is aludtam, amikor olyan hangzavar támadt közvetlen felettünk, hogy rövid ideig mérlegelnem kellett, képzelődök vagy tényleg ekkora a lárma. Végül arra jutottam, ezt csak nem hallucinálom. Mérgemben a hátamra dobtam a nagy, kötött sálamat és határozott léptekkel indultam kifelé. Oké, hogy még csak délután van, de ezt a ricsajt képtelenség elviselni. Dübörgés, ugrálás, nevetés, hangos zene. Na, még mit nem.
A gangról is tisztán lehetett hallani a zajongást, de úgy tűnt, rajtam kívül ez senkit sem zavar. Amikor ököllel vertem az illetékes ajtaját, a dübörgés abbamaradt, a zene pedig lehalkult. Arra viszont nem számítottam, hogy az ajtót is kinyitják. Teljesen kitárult, de nem állt ott senki. Ez lett volna az a pillanat, amikor vissza kellett volna mennem a lakásunkba, de beteg agyam úgy döntött, ide most be kell lépnem. Az előszoba üres volt, szürkére vakolt falak, semmi bútor. A nappali viszont tele volt… hódokkal. Rengeteg apró hóddal. A szoba közepén egy felfújható medence állt műanyag csúszdával, a sarokban pedig DJ pult és rágcsálni való. Biztos voltam benne, hogy eljött a vég, tényleg megőrültem. Azt kívántam, bárcsak nálam lenne a telefonom, hogy felhívhassam Levit és megmondjam neki, azonnal jöjjön haza és vigyen be a pszichiátriára. Korábban, mint számítottunk rá, de az agyam egészséges része felmérte, hogy eljött az idő. Rettegtem, hogy csak így besétáltam egy vadidegen otthonába és fogalmam sincs, mi van a valóságban, mert én csak hódokat látok. Aztán a hozzám legközelebb álló megszólalt.
– Ne haragudj, ha túl hangosak voltunk- kért őszintén bocsánatot, én pedig hisztérikusan felnevettem. Nem elég, hogy bulizó hódokat hallucinálok, még beszélnek is.
– Semmi baj – röhögtem továbbra is. Azt hittem, sokkot kaptam.
– Ha van kedved, nyugodtan csatlakozz hozzánk- mutatott a többiek felé, akik egyet értve bólogattak és… mosolyogtak. Itt már a sírás határán álltam.
– Jól vagy, kedves?- lépett közelebb hozzám, aggódva pislogott fel rám.
– Hát hogyne – hazudtam, de ugyan minek? –M-mit ünnepeltek?- nyeltem nagyot. A zene ismét hangosabb lett, a hódok folytatták a viháncolást: ettek-ittak és csúszdáztak a medencébe.
– A hideget!- felelte vidáman. –Tudod, mi a hegyekből származunk, pár éve költöztünk ide. Eddig túl meleg volt az idő nekünk, de ma van az év leghidegebb napja, azt ünnepeljük – magyarázta lelkesen.
– Gyere, foglalj helyet, hozok neked valamit enni – mutatott a kopott parkettára, majd a nassolós asztalhoz ment. A sálamat a földre terítve leültem és vártam az új cimborámat, miközben a többieket figyeltem. Ez a hallucináció lekőrözi az összes többit. Egy idő után már jobban éreztem magam, elfogadtam a helyzetet. Elkezdtem élvezni a hódok társaságát. Hosszas beszélgetésbe elegyedtem a cimboráimmal, és mielőtt haza mentem volna, még táncoltam is velük.

– Jézusom, Anna, hol a francban voltál? – támadt le Levi, amint beléptem az ajtón. Nagyot sóhajtottam, majd részletesen elmeséltem mindent, ami történt. Rezzenéstelen arccal hallgatott, de láttam a szomorúságot és a fájdalmat a szemében.
–Elfelejtetted bevenni a gyógyszert, ugye? – kérdezte csüggedten. Mielőtt válaszolhattam volna, kopogtak az ajtón. Levi kinyitotta, de csak a sálam hevert a lábtörlőn.

Illusztráció: Pinterest