Címke: irodalom

AZ OTTHONTALANSÁG-ÉRZÉS MINT A LÉTHIÁNY RÉMKÉPE

Gondolatok és kérdések kavarogtak a fejemben, miután végigolvastam Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő című karcsú versfüzetét, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány új kiadványa.
Ki lehet e remek versek szerzője, aki Walter Benjamin egy mondatát választja mottónak, annak a huszadik századi német filozófusnak egy megállapítását, aki korának meghatározó gondolkodója volt, s akinek megfogalmazásában: A képzelet… kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül.
A kis kötet 27 verse olyan élményanyagot tár elénk, mely utal a szerző személyiségének összetettségére. Szatmári Fischer Teréz számos megoldhatatlannak tűnő problémát vet fel elmélkedéseiben, hiszen a való világ alapvetően nyomasztó, egyéni traumatapasztalatok sötétítik.  Az Egy fehér felhő alcíme is (Töredékek egy száműzött építész monológjából)   sejtet valami sajátos szerzői utalást, bizonyosságot keres ahhoz, hogy mennyire nehezen tudunk belépni értelmezési kísérleteinkben az emberei létezés dimenzióiba…Kioltottam magamban a világ áldott képét, jajdul fel a szerző a Távollétben, amelyben a sehova nem tartozás kínzó érzése keríti hatalmába. Az Édenből való kiűzetést követően így hangzik az utolsó sor félreérthetetlen summázata: A halál nélküli lét veszett el.
Tamási Áron pontosan tudta, hogy otthon kell magunkat érezni abban a világban, ahol élünk, s a szerző verseinek ismeretében azt hiszem, Szatmári Fischer Teréznek nincs igazán otthonérzete ebben a felbolydult élettérben, feltehetőleg már az is összezavarodott benne, hogy a világ élhető-e még egyáltalán, hogyan viszonyuljon az emberi szellem az embernek, mint érzékelő lénynek vitális lelkéhez, s hogyan reagáljunk hajlamainkra, melyek sokszor ellentmondásban állnak kötelességeinkkel. A világ, akár az asztalról lesöpört maradék, panaszolja rezignált hangvétellel – szétszórt darabokban hever előttem.
Álmok, emlékek, tudatalatti és bibliai képek szövik át a sorokat, olvasás közben valami sajátos mágia bűvkörében lebegünk, s olykor-olykor leereszkedünk a kollektív traumákat felvonultató szövegháló mélyrétegeibe.
Nagyon keveset tudok a szerzőről, mégis, az olvasás során nyert impressziók alapján úgy gondolom, ebben a költői univerzumban Simone Weil gondolatai köszönnek vissza, hiszen nem tudjuk feltölteni legtöbbször a bennünk lévő ürességet, nem tudjuk, mivel lehetne a belső fájdalmat kompenzálni: A szerencsétlennek, hogy merjen szembenézni szerencsétlenségével, természetfölötti kenyérre van szüksége.
A
z ontológiai jó és a morális jó az embervilágban két külön megközelítés, a jelenkorra jellemző szabadságtöbblet lehetővé teszi a problémák új érzékenységgel való megközelítését, ebben gyökereznek az értelmezési disszonanciák.
Élmény kell a műről, ennek hiányában nincs mit elemezni, megállapítani. Az élmények Szatmári Fischer Teréz opusaiban sajátos megvilágításba kerülnek, s ha a versek világát a sajátunkéhoz közel tudjuk hozni, találkozik a két horizont, s megtörténik a befogadás. Mindez lehetővé teszi a rejtett jelentések felszínre hozását, olyan módon, hogy bizonyos kulcsszavak vagy motívumok a figyelem középpontjába kerülnek. Szerzőnk versszövetében például a színek ilyen kulcsszóként vannak jelen, a színek ugyanis sokrétű hatást gyakorolnak érzelmeinkre, viselkedésünkben, reakcióinkban változó hangulati állapotokat eredményeznek.
Szatmári Fischer Teréz gazdag színvilágot alkalmaz látomásai megjelenítéséhez; a kék többféle árnyalata, a szürkülő est, a sárgálló tűlevelek, a vérszínben dörzsölt gömb, az archoz simuló fehér holló konglomerátumában aztán feltűnik az elérhetetlen csoda: A magány és a végtelen súlypontját hordozó fehér-tűzpiros gömb. Istennek hívják néha…
Az akromatikus és kromatikus színek felvonultatása az embert testi érzékelő lényként és szellemi szubjektumként is megjelenítik. A szellemi megismerést nyilvánvalóan a költői nyelvben tanulmányozhatjuk, mindez a nyelv transzcendentális jellegét is igazolja.
Szatmári Fischer Teréz versei fontos üzenetet közvetítenek, melynek lényege a kínzó léthiány, mely valójában távollét a léttől. A kilátástalanság, a békétlenség, az összeférhetetlenség maga a távolodás, s ebben a dimenzióban rosszul érzi magát az ember. Megritkult levegő van itt, / a szürke országban… Jelentéktelen idegenként süllyedünk alá… Hajszolt állatként bolyongunk a szendergő puttók szárnyas rengetegében.
Milyen következtetéseket vonhatunk le? Mintha a szubjektum irányába vett fordulat az öntörvényűen fejlődő társadalom eszményét erősítené. Az offenzív viselkedés látszólag a szabadság többletét adja, de vajon mi történik az új érzékenységgel felruházott megközelítés esetén? Csak Heidegger a lét mindenkor az enyém autenticitása érvényesül? A pokolban összevegyül / a jó s a rossz, a szívek pedig lesznek / halottak… Iszonyodik / az angyal tőlünk…
Úgy vélem, Szatmári Fischer Teréz költészete arra próbál választ adni, hogy a létezők mennyire tekinthetők jónak az emberi akarat szempontjából, de fókuszál az eredendő bűn kérdésére is, hiszen a bibliai történet lényege már régen elveszett, megsemmisült. A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár… A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet…
Nagyon erőteljes víziókban bontakozik ki a menny és a pokol képe, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a közel és a távol, az álom és az ébrenlét. Mintha folyamatosan antagonisztikus ellentét feszülne a teremtő és a magát teremtésre alkalmasnak gondoló ember között. Így lesz a tér a pusztulás helye, így leszünk képtelenek az igazi otthon megteremtésére. Ez a magára maradottság az embert hajszolt állatként jeleníti meg, da valójában Isten is magára marad. A Teremtő virraszt a hegyen, de senki sem / említi már a nevét.
Szatmári Fischer Teréz verseiben hihetetlenül szuggesztív nyelvi kifejező erő ragad magával bennünket, az egyedi képalkotás nagyon erős gondolati lírát hív életre, a hétköznapi kommunikáción messze túlmutatva nemcsak átlagon felüli esztétikai élvezetben részesülünk, hanem megnyílnak rejtett jelentésrétegek is, megvilágosodnak fontos utalások.
Közben kialakul bennünk egy összkép, magunk előtt látjuk a földrontó ember földmegmentő kísérleteit. de a helyes megoldást nem igazán látjuk, inkább a világ megsemmisülésének rémképe villan fel. Mintha Schopenhauer jelenne meg, hogy a következőt hozza tudomásunkra:
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
Szatmári Fischer Teréz verseskönyve kimagasló költői teljesítmény, együtt küzdünk vele a sorokba belefeledkezve, hogy összetartsuk az eget és a földet, akkor is, ha kapcsolataink miatt tele vagyunk megaláztatással. Valójában a test és a lélek együttese az emberben az összetettség alapja, az ember testiségében a szellem tűnik át. A kötet végén a szerző teremtette intellektuális feszültség feloldódik egy fehér felhőben, hogy érezzük és elfogadjuk, az ember szellemként a természet felett áll. Írásom végén Fodor Ákos egy haikujával szeretném ezt a katarzis megerősíteni: Bukdácsolva is / hálás vagyok, hogy felé / lejt minden utam. 

Szatmári Fischer Teréz: Egy fehér felhő. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025

 

 

 

A horog; A nedvszívó alakulat és a bírák; Csonkolni púpos falaidat…

 

A horog

Kommunikációs díj
Lator
Pénztárgépszalag
A páragyűjtés szüneteiben zacskó a zacskóhoz ér
Mindmáig nem sikerült a dísztárcsákat
mellékletekkel befogni
Mivel eleve rosszul célzunk gondosan szigetelt a medence
Leplezetlen csodálói számos külvárosi hölgynek
Kelletlenül landolni a halandók szintjéről mialatt ismét elakad a fémcsepp
A fogas kérdés selyem köntösében grasszáló könyvlapok
merő üszke
Szükségünk van egy neszre
a szakállgyárra
Neuront a jellemrontó székesegyházra bízni
Szükségünk van a sértődött vadrezervátumra
A drogbárók fületlenek a medvék begombásodtak
Kincses köd fakít zálogot
Ólomtengerben gázolni miközben a sáfrány fejlődése rögtönzött konzíliumra hív
Éledj fényburok hát nem látod a sóvár ujjak számára elérhetetlen a régi halandzsa
A kelet kínzásától kijózanult porcogók árulása
A szirének riasztotta zálogház ínséget dermeszt és halmazati tényezőket bont
Váltófutás
A sírógörcs terjesztője a rosszulléteknek
A gótika elvesztett talajmintái
Szelepekhez jutni vélük rántottát herélni

 

A nedvszívó alakulat és a bírák

A hórukkos filc
A megkapált vizek
Az erjesztő-állomás áldomást mond minden alapítványra
Facér harisnyát húzni
a villasor fejére
lágy fütyörészést a dugattyúra
Rám csapott az őskövület
az út is megsüllyedt az omlás miatt
Belerögzülni a zsámoly belsejébe
Amőba óvja a leszakadt kilométerköveket
ám a riasztó legyőzi az álnokságot
az orrsövényferdülést
Orrsövényferdülése van a fürdőszobai kapaszkodót vonszoló
aggregátornak
az udvarából lakrészt elkülöníteni a pogány térítőknek
A legszebb zsoltár elpusztít minden emberséget
Hajdani naptárt lapozni
A só verejtékcsöppjei és tetszhalott kutyák vetődnek le elektronikus modellek
magaslatáról
A leszúrt karók követe ritmusra bong
A mentesítő fúrás talpbetétjéből zsír szivárog
és a zsírfolyás akadozik a fehér lombban
A sárga boríték ajánlatai
Az urémia utolsó csőrcsapása
Nem mindenkit izgat hogy az éhbérért gürcölők gerezdje megfeszített
kobold

 

Csonkolni púpos falaidat…

Nem jön ki
a darázs,
de kibújik a parázs; a lakkbenzin kiáztatja.
Kitavaszodni: dörgedelem.
Balkezességednek: árt a dákó.
A racionális oldal túlzásnak és erőltetettnek érzi a felhajtást…

Lefújni a trambulint.
Tény, hogy rekordokat dönt a zuzmó színtere.
Feketébe hajló eretnek rendel egy háztartásban élőknek: majszolós tűzijátékot.
Zárva vagy.

A sokfazonú pördülésedre ráesik: a lóherebekecs.
Dadogni: kötszeres ajkakkal.
Rejtek: szél ellen.
A bélflórád egyensúlya a kazamatáktól függ, amiért az algaképzők
pasziánszoznak.
Körömdarabkáidtól túlteng a tegez; kilincsed a porba hull.
Máskor meg sületlenségeid kiáradása
a rakparton.

Bezúzott fejek.
Kormányzási képtelenség.
Felcsatolni az építőkorzóra: jámbor tekinteted.
Megbütykölt halra bízni: a krónikásodat.
Merülj el a tervezőgrafika világában, roncs az, nekem elhiheted.
Guruló ördögszekér, támfal, pióca:
a bokszoló fogvédő-gumijára
ne lépj!
Egy varjú zsörtölődik, miközben körömgombákat éget: a villámhárítód tiszteletére.
Nincs, ki megtiltsa neked: ábrándozásod gondnokká lépjen elő.
Látogasd meg a fatalpút.

A csattanó legfeljebb a gyertyánfáidon élősködhet.
Merd elkalauzolni a sípot. Feszület-fröccsöd tarthatatlan, miközben akadályversenyen a csík bújik el.
Mire való az álomcsiga?
Reszkessetek szemantika, kés, passió:
mert bakfisugrásod tumora aranyfüst.
Jaj a felfuvalkodottaknak!
Hová kell a villanyórát tolni?
A halál, a halál: duplán hatékony…
Lökhárítódon a nagy fehér főnök: lüktető színfolt.
Érzékenységed hiába sírod el másnak: térdelőrajtod átnyalábolja a búvárruha hologramját.

 

(Illusztráció: Angeles M. Pomata: Saffron Flowers, 2017)

Bolond lány IX.

 

– Nem láttad a cipőmet?

– Ott virít a sarokban – mondta Petra.

Egy levágott fülű kosár fölött kavaró mozdulatokat tett.

Elhúztam a sarokból a lábbelimet, felvettem és odacsattogtam hozzá.

– No mi készül itt, kérem szépen? – kíváncsiskodtam.

– Bájital a góliátoknak – felelte ő.

– Nos hát, tudnod kell Petra, hogy tegnap este a matrózlegényeket halálra masszírozta

egy láthatatlan bugyor – osztottam meg vele a gondolatomat.

De ez még nem minden; a kikötői kocsmából kitiltották a góliátokat, amiért szemérmetlenkedtek – fejeztem be.

– Végeérhetetlen történeteket én is képes vagyok kitalálni…

– Semmi kétségem felőle! – nevettem.

– Az orrüreg fúvóknak tehát annyi? – Petra immár egy széken állt, mint aki halálugrást

készül elkövetni.

– Azoknak igen. De nincs semmi különös abban, ha a provokálás lyukat fog vagy hamvast uszít.

– vontam meg a vállam.

– Ez az én skizofrén szövegem!!! – mordult fel Petra.

– Sejtettem, hogy a saját mondandódon fennakadsz.

– Jó, zárjuk le.

– Rendben. De a töltelékeid már kilógnak a fazékból!

– Úgy szép, ha duzzadtak… Apropó: hallottál már róla, hogy felrobbant

a repcefinomító?

– Igen, úgy déltájt értesültem az újságból róla.

Petra lekászálódott a székről.

– Én azt se értem, hogy miért kell elgázolni a patás állatokat. Talán gúnyt űztek belőlünk?

Vagy mesterségük a harc? Esetleg hárpiáik keresztmetszete megbabonázta a pelyhet?

– Őrült vagy, Petra, s kusza ideglaboratóriumod sajnos nem áll őrizet alatt. – csóváltam meg a fejem.

– Ide-oda csúszkálok, hogy észrevegyél! De látom már, minden tettem hiábavaló…

Én soha senkinek se leszek jó, én soha senkinek se leszek jó; pedig guggolásom lobbizó csilláma

kimeríti a nyüzsgés fogalmát! – Petra sírva fakadt,

olyannyira, hogy észre sem vette, hogy rám támaszkodva térdével kissé megbök.

– Jól van, kislány, csak ne bőgj már annyira – vontam még szorosabban magamhoz.

Petra könnyei hirtelen elapadtak.

És ami ezután jött, hogy szokásunkhoz híven együtt kántáltuk: – harcos csákó felvigyázó, harcos csákó felvigyázó!

– Tudom már, miért szeretsz! – Petra, úgy tűnt, megvigasztalódott.

– Na, miért?

– Mert a galagonyagyökér merényletet forral a disznótorosok ellen…

Ezen aztán mindketten jót kacagtunk.

(Illusztráció – Jackson Pollock – Drip paintings on paper)

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (3.)

(…) Ott ül Hiú Dicsfény, nézd csak!
Gyönyörű, bár gyakran csélcsap.
Ő a reménye azoknak,
kik mindig szebbet, nagyobbat
szeretnének, ám hiába.
Ő vigasztalja meg árva,
hírnévre vágyó lelküket.
Egykor az öt balga szüzet
nem más, mint ő csalta lépre,
s kihunyt így mécsesük fénye.
Hiú Dicsfény ügyes fruska,
édes mosolygással nyújtja
a tűnékeny mámor kelyhét,
mely részegíti az elmét,
s temeti az üdvösséget.
Ő a pillanatnyi kéjnek
mákonyával úgy kecsegtet,
hogy minden mást elfeledtet.
Nem kíséri más, csak lárma,
hencegők fennhéjázása,
s porrá omlik, hamuvá ég
minden, amihez hozzáér.
Fakó, szívből mondom neked,
ti épp egymáshoz illetek!
Meglásd, ő majd megért téged,
nem lelhetsz jobb feleséget.
Menj, áldásom frigyetekre,
üljetek föl kerekemre!”
Amint Fakó ezt meghallja,
nyomban felderül az arca,
s hiszi teljes bizonysággal,
békét kötött Fortunával.
Így hát Hiú Dicsfény előtt
letérdel, és megkéri őt.
Ám ezt is csavaros ésszel:
gyűrű s pap nélkül, bal kézzel,
kihirdetés nélkül teszi,
s feleségül őt így veszi.
Majd távozik új nejével,
s Fakó kezdi is nagy hévvel
szép Hiú Dicsfényt szolgálni:
nem győzi meginvitálni
komáit az esküvőre,
mert pompában és dőzsölve
akarja a nászt megülni.
Jönnek is, kezdenek gyűlni,
dugig telik a nagyterem,
s ahány szempár, önkéntelen
mind Hiú Dicsfényre tapad.
Ő élvezi, megmutogat
minden pompás, drága holmit,
s minden vendéget elbódít
ragyogó öltözetével.
Így mulattak egész éjjel,
s Hiú Dicsfény rokonsága
hamarosan barátságra
lépett Fakó háznépével,
s azóta sem váltak széjjel.
És Fakó imádta nejét,
szolgálta őt, s ha csak szerét
ejthette, vígan meghágta,
és így se szeri se száma
nem lett a sok kis Fakónak.

Vaskó Péter fordítása

FAUVEL/ FAKÓ egy Antikrisztust megszemélyesítő lószerű szörnyeteg. Nevének betűi hat, a korabeli világot hatalmában tartó bűn kezdőbetűit adják ki: hízelgés, fösvénység, aljasság, lelkiismeretlenség, irigység és feslettség.

Gervais du Bus: Roman de Fauvel (2.)

 

Hócsillagok, éjszaka

 

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Թոն կուգա վերևից (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Ton kuga verevits (2024)]

– Van olyan, hogy valakik egymást nem látják?
– Vakok?
– Nem, csak egymást nem látják.

 

07. 22.❡ 🐋

A megtalálás napja, a második. Másodjára is második nap. Első a keresésnap, akkor csak a keresés. Az alvás a kettő között, hogy minél hosszabb legyen.

Amikor nem emlékszem, keresem, megvan?

A cet. Bizalom. Türelem. Irányítom a gondolataim. A cethal is híd. Arra gondoljak, amit keresek, vagy a cetre?

 

07. 21.

Az első nap, azért megyek, elhozzam. Ma vagy holnap. Ma. Az út, ahogy egyre sötétebb. Ma befejezem a szorongást. Visszatérek az időbe.

Az ismeretlen hely. Odatalálok. Ott nem találjuk, ahová emlékezett, tette. Keressük ott, máshol, nem. Az út haza, egyedül.

 

07. 22.❡ 🐟

Lehet, holnap kellett volna jönnöm, lehet, holnap is jövök. Ma. A második nap. Tokhal, mukszun, nyelmalazac.

A keresés, amikor én nem. Tehetetlenségérzés. Nem vagyok ott. A várakozás a keresésem? Szirokhalak, jászhalak. Jászhalpikkelyek.

Múltkor is kellett egyet aludni rá, mire meglett. A cethal az ismerős csíkkal az oldalán. Ahogy úszik, úszik a víz. Kicsi madár a kertben, nem mozdul.

Egyszer már megtalálta. Megkönnyebbültem. Most megint minden percben kérdezlek, meglesz? A selyemakácos, bugás csörgőfás. Szöszös ökörfarkkóró.

Megfordult a cethal. Vagy a tenger. Hátat fordítanak a napraforgók. Akkor nem Nap vagyok? Az esőben bízom. Ha esik, megázom.

Csipogás, röpdösés, kicsi madarak. Mindennap megkérdezik egymást, megtaláljuk a testvérünket? A csíkos csuka. Pisztráng, hering.

 

07. 23.

Vagy lassabban telik az idő, és a két nap az egy? És harmadnap? Hány napig fogom számolni? Aludni? Ha egész éjjel süt a Hold, az éjszaka?

Szomorú vagyok, fáradt a szomorúságtól. Nézem az üzeneteket. Várakozom. Felhők, felhősötét. Semmi eső.

Nem tudok nem gondolni, másra gondolni tudok. Akkor most már örökké a cethalra fogok gondolni? Gyógyító mérgű kígyók. Vadrén. Nyírkéreg.

Amikor nem emlékszem, megvan, keresem? Amikor nem keresem, megvan?

Hirtelen eszébe jut, máshová tette, és ott megtalálja? A cethal, majdnem elfelejtettem, hogy rá gondoljak. Tud úszni a jégen. A víz elúszik.

A keresésre gondolok.

 

07. 16.❡ ⛪🌩️

Az első megtalálás idején, hirtelen indulás a medencés helyre. Út. Híd. Fürdőruha, papucs, törölköző. Lépcsők. Öltözőszekrény. Lépcsők. Fű, fa alatt, pokróc, táskák.

Medence. A barlang a vízeséssel előtte, hosszúúszás, kerekúszás. Ahogy mesévé meséljük, ússzuk. Felhők. Hangosbemondó.

Ha villám közeleg, ki kell menni a vízből. Lakatot tesznek a vízre? Fű, fa alatt, színes kérgek hullnak a pokrócra. Az ég. Nem esik, csak zeng.

Ha a víz vezeti az áramot, és belecsap a villám, akkor a cethal? Biztos van valami földelésük. Semmi villám. Medence. Búcsú. Út.

Mikor csap a villám a vízbe? A villámlás után mindenütt összevissza égett fák vannak? A villámok 90%-a templomba csap be, hallom.

Megint éjszaka, ha keveset alszom, nem számít éjszakának, és még egy napot kell várnom? Ha időben alszom, meglesz?

Ezt az írást még meg kell írnom? Mire várunk még? Vagy melyik nap holnapja? Melyik Nap Holdja. Néz a Hold, nagy Hold, egész éjszaka, nappal is.

 

07. 24.

Ha pakolok, keresek, ő? Ha megcsinálom a régóta szakadékba, gödrökbe tett dolgokat? Lehetetlennek tűnő dolgokat? Szomorú vagyok a fáradtságtól.

Üzeneteket írok. Majdnem mindenkinek nehéz lenne írni. Vagy lehetetlen.

Egy napon lement a tóhoz, hogy vízi növények gyökereit gyűjtse. Egy napon lement a Nap a tóhoz. Beesett a Nap a tóba. Onnan nézi az eget.

 

06. 25.❡ 🦔🌹

A keresés előtt. Sün van a kertben. A teregetőknél, az egyik lelógó kendőhöz ér. Behozom a teregetőket. Éjszaka eső, villám.

Biztos csak a vihart jelezte, ne ázzanak a ruhák. Másnap lyukakat látok kendőn, ruhán, a sün? Vagy csak a sün után hamarabb észreveszem?

A sün éjszaka megint a teregetőknél jár. Nevelem a sünödet. Éjszaka szoktam nevelni, amikor alszol. Álmodban. A macskának nappal, a sünnek éjszaka kell adni enni.

A sünök tüskés helyen szeretnek lakni? A sün beért a tüskés helyre. A sünös hely. Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit? Este megfordulnak a tüskéi és belészúrnak.

Tuskómarás. Bozótirtás. Ágdarálás. Fakivágás. Vigyázat, méhek! Vigyázat, szúnyogok! Vigyázat, fák! Túl fáradt vagyok szomorú lenni.

A sün és a rózsa testvérek? Az a baj, hogy a sün szúrja a virágokat is.

A sün és a villám?

A sünnek tüskés az élete?

 

07. 25.

Megnőtt a szoba. Üzeneteket írok. Nem nézek üzenetet. Üzeneteket nézek, semmi. Fogalmazom az el nem küldött üzeneteket, üzenetek változatait. Mindennap újra.

Akitől kaptam. Aki készítette. Újat fűzni? Együtt? Újra a szavak. Mitől is félek? A nyelvünk akkor is a nyelvünk, ha épp nem beszéljük.

 

07. 26.🥚🐣

A másikat hordom, van egy másik. Más ásványokból való, de tőle. Hívják egymást.

 

A várakozás idején, reggeli indulás, út, híd. Színes szoknya. Hegyen fel. Emelet. Ugatás helyett károgás, varjú a fán. Gyanúsan ül ott.

Elköltözik a kutyás szomszéd, helyére költözik a varjús? Az óceán hajfonatai, tengeri rózsák. Esti tavak. Az ismerős csík.

Akarod, hogy itt fészkeljen a varjú? Akkor nem fogunk beszélgetni, a varjúkat fogjuk hallgatni. Ha befészkelnének a házba, fészekben laknánk?

Népmesék különös növényzete, fekete madarak nyelve. A tűzvédelmi szabályoknak ellentmond. Beesik a tojás a tengerbe.

Milyen jó, hogy az ég nem reng. Hogy tapasztalják meg a felhők a földrengést? A Nap kinyújtja a sugarait és felhúz az égbe. Búcsú. Hegyen le. Út.

 

Amit tegnap vettem fel pandurival, apró dallam, az az altatódalom most. „Elmentél, arra jártam.” Hallgatom a tegnapi hangom.

 

07. 27.

Egész éjszaka a Hold. Esőt sírok, hópelyheket. Nem látok ki az ablakon.

 

07. 28.❡ ❅

Besüt a Nap az éjszakai szobákba, nappali szobákba. A nagyon sötét barlangszobákba. A tegnapi hócsillagok, éjszaka is világítanak.

 

07. 29.

Reggel nem írtam, de álmodtam. Az írás?

 

07. 30.

Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam szavak nélkül.

 

09. 02.❡ ☀️

A boltban kis rekeszekben annyi, amennyi. Mindet kiveszem. Az opálüveg kisebb, vagy a szodalit nagyobb. Próbálok nagyobb opálüveg- és kisebb szodalitgyöngyöket választani.

A lámpafényben nem látom az eredeti színük. A lámpafény eltakarja a színük, és nem tudom a Napot behozni, bevilágítani a tenyerembe.

Ahogy nézem a szodalitgyöngyöket, eszembe jut az a négy, a világos a csíkkal az oldalán, a kis sötét, itt nincsenek olyanok, azok ott vannak, ahol. Valahol. Ahol én nem.

A Nap fényén szebbek. Ahogy a boltból kilépve az apró levelű bokrok részletei, a színes, kerek levelek, percekig csak állok és nézem.

 

09. 05.

Gumidamil. Három ellentétes irányú csomó.

2024. 07. 22. 8: 26 – 2024. 12. 30. 17: 47: 33

 

[1] Նաիրա Մուղդուսյան, Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան [Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan, Yelena Azaryan].

(Illusztráció: A szerző fényképei: Tiroli mellény és opálüveg-szodalit karkötő)

Sújtólég

 

Már egy órája magyaráz neked, közben vezet, gyorsan haladtok, dinamikusan előzget az autópályán, centikre közelíti meg az előttetek haladó kocsit, mire eszedbe jutna félni, addigra letolja a külső sávba, egyszer sem fékez, százhatvanötös állandó sebességgel mentek, megállíthatatlanul, könyörtelenül és egyértelmű felsőbbrendűséggel, ugyanúgy megy ő az autópályán, mint az életben, ahhoz sincs lélekjelenléted, hogy elgondolkozz, vajon te milyen irányba mész és melyik irány vezet előre, mert te igazából már nem akarsz semmilyen haladást, semmilyen technológiát, elbújnál egy erdei kunyhóban, erről eszedbe jut Hófehérke és a hét törpe, akik mennek a bányába, ahogyan sofőröd is bányássza a kriptovalutát és erről tart neked kiselőadást a kocsiban, mert azt hiszi, téged is érdekel, hogy ő saját fejlesztésű blokklánc ökoszosztémát üzemeltet, hash-ek trilliói futnak át a rendszerén, kérődzöl a szavakon, hogy az Ethereum blokklánc átállt a proof of stake rendszerre,  koncentrálsz, hogy legalább egyetlen mondatot megérts, de mire tíz hangzó összekapaszkodna, addigra sofőröd, a piperkőc harmincas már legalább háromezer szót elhadart, ühhüm, ühhüm, ismételgeted, a bólogatásra is ügyelsz, és elhatározod, legközelebb vonattal utazol telekocsi helyett, nem ilyen öntudatos sofőrrel, aki feltartóztathatatlanul löki a sódert, pedig fáradt vagy, mert hajnalban keltél, a harmincas generációval amúgy is az a bajod, hogy jónapotot köszönnek és túlságosan komolyan veszik saját fontosságukat, már nem is bánod, hogy gyorsan vezet, előbb vége lesz a kínszenvedésnek, amit a bitcoin okoz, diszkomfort érzésed van, mondaná rá a körzeti orvosod, a szavak színültig töltik a kocsi belsejét, elfogyott az oxigén, de ebben az autóban hiába keresed a gombot, amivel lehúzhatnád az ablakot, itt az sincs, ez is fejlett technológia, csak te rekedtél meg a középkorban, eszedbe jut a saját anyád, amikor magyaráztad neki az ATM használatot, szegény ugyanilyen rémült arccal bólogatott, holott nem értette, miért jó neki ez az egész, ő még borítékban kapta a fizetését, és kézzel kellett aláírni a jelenléti ívet, akkor még volt tízforintos papírpénz és a telefonok tantusszal működtek, most neked nem esik le a tantusz, hogy miért kell neked a blockchain, hagyjanak már békén, te csak aludni szeretnél és visszafelé menni az időben, lelassítani világot, mert már annyira szédülsz tőle, hogy ki fogsz esni belőle, most alagút jön, csak arra leszel figyelmes, hogy a sofőröd elhallgat egy pillanatra, és beletenyerel a dudába, azután az okosházát vezérli telefonos alkalmazáson keresztül, beállítja az intelligens öntözést, a napelemekkel is rengeteget spórol, mint ahogy azzal is, hogy téged a fővárosba fuvaroz pénzért, holott a cég fizeti a benzinköltségét, tehát a bejáráson is keres, ráadásul bitcoint bányásznak a gépei, amíg dolgozik, a munkahelyre már csak hobbiból jár be, mert ő okos, te pedig nem vagy okos, a bejárásod is magadnak fizeted, saját anyád vagy, aki csüggedten áll az ATM előtt, és gyereke könyörgésére végre bedugja a kártyát a nyílásba, mert mi van, ha beszívja örökre vagy másnak köpi ki, nem érti, mit kell nyomni az érintőképernyőn, mi az, hogy PIN kód, miért nem lehet kézbe kapni a nyugdíjat, miért kell levonni belőle kezelési költséget, miért kell túlbonyolítani mindent.

(Illusztráció: Jackson Pollock – Sleeping Effort, 1953)