Sivatag
Visszafele már nyugodtan vezetett Árminka. Nem szóltak egy szót sem. Besötétedett. Ahogy a falhoz értek, kinyílt előttük a kapu. Árminka önmagához és a heves természetéhez képest decensen parkolt le, és alig egy tucat kiskatona inzultálása után, határozott léptekkel indult el, de nem a Palota irányába haladtak, hanem lementek a föld alá. Frédinek fogalma sem volt, hogy megint mi fog kisülni ebből, de nem merte a tisztet felesleges kérdésekkel felbőszíteni.
Szerencsére hamar kiderült: az egyetemre mennek. Jól ismerte az utat, hiszen a janicsárotthon lakói, az abécések, azaz az előkelő családoktól elvett gyerekeknek egyetemre kellett járni. De nem arra a tanszékre mentek, ahol Frédi is anno sokszor megfordult, hanem Dr. Alina Jung előadására ültek be a Tudat Tanszéken.
Dr. Jung amolyan tudós-celeb volt, a könyveit vették, mint a cukrot, a TV csatornákból az vele készült beszélgetések folytak, és a hercegség amolyan udvari szerzőként tartotta számon, igaz a Herceg szívből rühellte.
Dr. Alina Jung a legutolsó sikerkönyvében azt fejtegette, mi értelme az embert továbbra is életben tartani. Bőven elég lenne – írta Dr. Jung –, ha néhány példányt hagynának csak meg, amolyan múzeumi érdekességként és a többit a gépre bíznák. Emberek nélkül minden sokkal könnyebb lenne – érvelt a professzor –, nem lenne többet környezetszennyezés, megszűnnének az emberi psziché legalantasabb megnyilvánulásai, mint a nemi erőszak vagy a gyerekgyilkosság. Nincs az embernél megbízhatatlanabb – tudálékoskodott Dr. Jung – örökösen az érzelmeire hivatkozik, majd okosnak mutatja magát, de a végén rossz döntéseket hoz. Az algoritmus nem viselkedik ilyen hektikusan, egy ügyes programozó egészen egyenletes teljesítményre képes ösztökélni a gépet, így felesleges magunkat kitenni az ember megbízhatatlan változékonyságainak.
A Herceg mindig is hülyeségnek tartotta Dr. Jung érveléseit, és bár a legfelsőbb körök bálványozták Alinát, már csak azért is, mert az előkelő társaság azt olvasta ki az írásaiból, hogy az ember felszámolása csak az alsóbb néposztályokat érintette volna. Nem vették magukra, hogy esetleg ők is feleslegesek lennének.
A Herceg szűkebb körben tartott fogadásokon kissé spiccesen ki szokta fejteni: Dr. Alina Jungot kellene felszámolni, nincs rá semmi szükség, mivel teljesen szenilis és hasznavehetetlen. Dr. Jungnak nem az a legnagyobb problémája – szónokolta pityókosan a Herceg –, hogy a társadalom még mindig nem működik az elvárt mértékű tökéletesség elvei alapján, mivel az emberi elmét megingathatatlanul irracionális impulzusok mozgatják, hanem az, hogy ő nem pofázhat bele mindenbe, amihez egyáltalán nincs köze. Márpedig ő abból él – mondta a Herceg a pezsgőspoharát mérgesen rázogatva –, hogy ostoba elméleteivel őrületbe kergeti a társadalmat. Nem az egyén és nem a társadalom nevelhetetlen, hanem Dr. Jung – vágta ki a beszéde végén a tromfot a Herceg.
Frédi és Árminka a leghátsó padba ültek be. Dr. Jung a nevelésről tartott előadást. Tisztában van azzal – magyarázta a professzor −, hogy kudarccal végződött mindenfajta társadalmi jobbítás korábbi évszázadokban. Nem nevelni kell tehát, hanem betörni. Ő például – magyarázta szuggesztív erővel Dr. Jung – amikor anyává lett, első dolga volt sutba vágni az összes csecsemőgondozásról szóló könyvet, és elhatározta: szakít azzal a hagyománnyal, amelyben az újszülött rabszolgasorsban tartja az anyját. Mert mi volt a társadalom álláspontja? A megszületett gyerek minden tekintetben a családi figyelem középpontjába került, ahol a szülők megszűntek önálló entitásként létezni, ahol csak és kizárólag a gyerekek igényeit elégítették ki haladéktalanul és fáradságot nem ismerve. Így a szülők elveszítve a szabadságukat, önállóságukat és integritásukat, gyakorlatilag megszűntek önálló lényként létezni, hiszen csak egy funkciójuk maradt: a kis zsarnok azonnali kielégítése. És hova vezetett mindez? – tette fel széles karlendítéssel Dr. Alina Jung a kérdést. A családi zsarnokok már azelőtt kiégtek, hogy felnőtté értek volna, az életük már akkor egzisztenciális zsákutcává lett, mielőtt az egzisztenciális szót képesek lettek volna kiejteni, azelőtt dőlt össze a megkonstruált énjük, mielőtt megtalálták volna a személyiségüket.
És a személyiségről beszélve, meg kell említeni, hogy ama felfogás is csak féligazságokat rejt, miszerint az üresen kongó lélek utolsó mentsvára a személyiség. Először is nincs lélek, így tehát ha valami üresen tud kongani az csupán az intellektuális nihilben bolyongó elme, amely nem találja a kiutat a saját korlátoltságából, ezért is szükséges a társadalmi karakterizáció. Tehát ahhoz, hogy végre megteremtsük a tökéletességet és a végső boldogsághoz eljussunk, új nevelési elvekre van szükség.
Ezért amikor megszületett az ő első gyermeke, elhatározta – magyarázta hévvel Dr. Jung – soha nem fogja becézni a gyerekeit. A családnak is megtiltotta, hogy ez tegyék. Tehát ha a szülők eldöntötték, hogy Adalbert vagy Annamária lesz a gyerekük, akkor semmi sem indokolja, hogy Albikának vagy Marcsinak hívják utódjaikat.
Másrészt minden erejével azon volt, hogy a csecsemő tudja, hol a helye. Minél korábbi életkorba sajátítja el az ember, hogy az élet küzdelem, későbbi életében annál könnyebben fogja túltenni magát az élet nehézségein. Például, ha sír a csecsemő, de az anya semmilyen körülmények közt sem veszi fel, hogy megvigasztalja, akkor az meg fogja tanulni, az életben nem maguktól vannak a dolgok, és alapvetően nem lesznek irreális elvárásai.
Ő tehát sosem vette fel a gyerekeit, és másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Ez volt a nehezebb, áttörni az évszázados rossz szocializáció kínai nagyfalát. Ez a szakasz így aztán jobbára a család makacsságának a megtörése miatt volt nehéz, ebben a tekintetben a gyerek sokkal hamarabb feladja, mint holmi kőkorszaki nagynénik még a mamutok korából. A következő etapban a gyerek beszélni kezd, és eleinte főleg fizikai igényeit fogalmazza meg, amely panaszok a korábbi sírás szerepét veszik át, de alig pár hónap és már érzelmi igényeit is a szülők elé tárja. És itt kell igencsak résen lenni, hiszen az érzelmek sűrű erdejében eltévedve fogunk tocsogni az irracionalitás mocsarában.
Frédi nem értett semmit. Árminka elégedetten mosolygott, a tanulóifjúság meg tombolt és megtapsolták Dr. Jungot.
– Na, látja, maga marha, én megmondtam.
Miközben az ifjúság körberajzotta Dr. Alina Jungot, Árminka Frédit végigvonszolta a folyóson, majd belökte egy irodába. Ott Frédit bevágta egy öblös fotelbe, ő maga pedig belevetette magát egy másikba, és úgy elterült benne, mint valami jóltáplált mosómedve. Dr. Jung hamarosan megérkezett.
– Oh, te vagy az? – konstalálta a jelenlétüket – ülj rendesen, sőt jobb lenne, ha nem is ülnél tiszta homok a ruhád, tönkreteszed nekem a méregdrága foteljeimet.
– Anyám – pattant fel Árminka.
– Minek köszönhetem a látogatásodat? Nincs sok időm, megbeszélésem van a rektorral.
– Ez a sápadt fiatalember itt érzelmi válságba került – mutatta be Frédit Árminka az anyjának.
Dr. Alina Jung csak akkor vette észre Frédit. Hosszasan méregetni kezdte.
– Ő az egyik nevelted, Ármin? – kérdezte a fiát.
– Úgy bizony – mondta Árminka –, és hiányzik neki az anyja. Én mondtam neki, hogy nem nagy szám, de nem hisz nekem, ezért gondoltam, elhozom hozzád.
– Vagyis kudarcot vallottál a betörésében.
– Emlékei vannak, szóval ez inkább a te kudarcod – vágott vissza Árminka.
Dr. Jung szemei elkerekedtek, majd kiselőadást tarott arról, hogy az elvett gyerekek memória kitörlő programját ő maga dolgozta ki egy kedves kollegájával együtt, és kizárt, hogy a „kezelés” után bármiféle emlékképe legyen bárkinek.
– Ármin, te marha – mondta Dr. Jung, aki bár az emberi érzelmeket mélységesen megvette, mégis igencsak fel volt paprikázva – én nem tévedek. Soha.
És mérgesen kiviharzott az irodából.
