Címke: irodalom

a függöny mögött; alig értettem

a függöny mögött

Thomas Bernhard nyomán

miért nem azt gondolod
amit gondolni kellene?
húzd össze a függönyt
húzd szét megint
és aztán megint össze-szét

megszégyenülni jó
és jó nem látni az okokat
a sok-sok okozattól
nem látni ki a függöny mögül
nem látni be a függöny mögé

engedelmeskedni kellemes
itt szétnyílik minden engedelmesen
minden engedelmesen összecsukódik
felboncolnak és összevarrnak
a függöny mögött

 

alig értettem

Thonas Bernhard nyomán

„a vihar olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt”*

a hang olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a nyugalom azt mondta
micsoda apám uralkodik itt

apám olyan viharos volt
hogy alig értettem
amikor a hang azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan hangos volt
hogy alig értettem
mikor a vihar azt mondta
micsoda nyugalom uralkodik itt

az uralkodás olyan viharos volt
hogy alig értettem
mikor apám azt mondta
micsoda nyugalom hangzik itt

az uralkodást alig értettem
olyan hangos volt apám
mikor azt mondta
micsoda vihar nyugszik itt

a vihar azt mondta
hogy alig értettem
micsoda nyugalom a hang
amikor apám uralkodik itt

* Thomas Bernhard: Viszontlátás, fordította Adamik Lajos

 

(Illusztráció: Hannu Viitanen: Red stage curtains reveal golden frame and old wooden floor)

Eckhart mester: Granum Sinapsis

I.

Kezdetben vala
A Szó maga,
Mely kezdetet
Megkezdetett
Előbb a megfogalmazásnál.
Az atyamell
Szét szót lövell,
S azt kéjtelin
Mély méh nyeli
El – s kész a megfogantatás már.

II.

A két gyönyör
Eggyé ömöl,
Párban forog,
Rajt’ dupla bog,
Mit Szentlélek szerelme hurkolt.
Két-egy szakad,
Három fakad.
Nem értheted
E képletet –
Talány ez, öntitkába burkolt!

III.

A Három oly
Kötés-gomoly,
Hogy képtelen
Az értelem
Felfogni: nincs sehol határa.
Sakk-matt, s kidől
A Tér s Idő,
S formát gyürő
Varázsgyürű
Rejt egy örök pontot magába.

IV.

Hegycsúcs e pont.
Megmászni von
Elméd? Napos,
Káprázatos
Sivatagon visz át az ösvény –
Oly tág, szabad,
Hogy rá adat,
Idő, se hely
S mérték se lel –
E sivatag ily különös tény.

V.

E sztyeppe ép,
Rá láb se lép,
Rajt’ gondolat
Át nem halad:
Van – s nem bírod felérni, mint van.
Van itt meg ott,
Előtt, mögött,
Kívül, belül,
Alul, felül:
Sem ez, sem az fogalmainkban.

VI.

Fénylő, akár
A napsugár,
S mint éj, setét.
Se név, se kép –
Se vég nem járja át, se kezdet.
Út és utas,
Halk és csupasz,
Mint ház, amit
Ki bent lakik
Nem lát, és így nem jellemezhet.

VII.

Mint újszülött,
Légy vak, süket,
Elhagyd, letedd
Az Énedet,
Mindazt, mi Semmi, Bármi benned.
Időd-tered
Hagyd el – s ered
A lágy homok
Közt, lábnyomok
Mentén egy út, s hív rajta menned!

VIII.

Lelkem, eredj!
Isten, gyere,
Hogy Mindenem
Semmid legyen –
Áradba fúljak, árva jószág!
Tőled futok,
Hozzád jutok,
Mit elhagyok,
Benned ragyog,
Ó, létezés-fölötti Jóság!

 

Győrei Zsolt fordítása

Illusztráció: MC Escher

Absztrakt kontraszt

 

A költőietlenség lírai alakzatai

A magány kihunyása. Ahogy odateszed a kezem
egy bársonyos felületre. Ami a bőröd.
S a tenyeremmel érzem a lüktetést.
A szíved dobogását. A pulzusod.

Érzékelem az apró pihéket. Ujjbegyek
találkoznak szőke szőrszálakkal.
Megborzong az elme. A hátamon szaladgál
egy metafora. A leglágyabb lélek vagy.

Akivel valaha találkoztam. Szempilla-személy.
Akinek fontosabb az autentikus lelassulás.
Mint az instant erotika. Meg a forróság.

Éjszakára leveszed a gyűrűd. Cseng-bong a műgond.
Ahogy a fémkarika az üvegtálban megperdül.
Felkavarodik egy ujjnyi térfélen az élő por.

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: The Fool)

Ha Feri bácsi részeg

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Beszélgetés a levágott lábbal

 

A levágott láb leül szépen
velem szemben, és tüzet kér.
Renyhén húzott vörös rúzsfolt
csordogál még a tetején.
Egy szó, mint száz, ócska kurvás.
Olcsó ringyó, kit nem kúrt még más,
csak az az egy, kitől az mindent megkapott.

–Remélem, hogy átalhatott
minden percet, míg kihűltél.
–Steril fűrész jóbarátom,
egyszerűbb az egyszerűbbnél
minden ilyesfajta válás.
Ne dacolj, és fényes lámpás
leszek, ha a műtét véget ér.

Fény csillan meg hajlatán,
a sok szőrszál most titkot rezeg.
Már biztosan úgyis viszketeg–
elhallgat tán e sarlatán.
–A halállal csonkolózunk,
részeinknek kéjlakán.
Kölykeidet takargatod,
de a textil alatt mind már molyette.
Hintáztatod szerelmedet,
de véres csonkot karmolsz helyette.
És amikor számon kérik,
össze miből hajigáltak,
homok arcú katonáid
barakkjából csak üresség árad.
Csak épp nem volt még, mi ily direkt
mutatná, hogy lásd, mégis mi lett
ugyanannak hitt életedből.

Ezzel feláll a levágott láb,
kisétál, mint egy kecses díva.
Lenézek a számlapapírra,
ő fizette kettőnk italát.

(És barátom, te már tudod
az élet tőled mit vett el.
Járni tanulni, kettőnk közül,
mégis már csak nekem kell.)

 

(Illusztráció: Catrin Welz-Stein: Pure Nature)

Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.