– Működésképtelen szobor
Az egész azzal kezdődött, hogy egy októberi péntek délután rosszul léptem, és elestem. Lassan, tompán ereszkedett a testem a fekete aszfaltra. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Slow motion-ben láttam a végtelen, sötétkék eget, a felettem hulló sárga leveleket, hallottam a város kakofón zaját és néhány eltévedt sirály vergődő szárnycsapását. Egy adott ideig minden a megszokott rend szerint működött körülöttem, majd néhány pillanat alatt, hirtelen bomlott meg számomra az univerzális egyensúly. Megtört az egész, és kicsiny, pulzáló időszilánkokká esett szét önmagam valósága. Félelem, könyörgés és semmihez nem fogható tudattalan éberség vett körül, valamiféle szakrális önmegadás, hogy én most, hic et nunc zuhanok, és ennek így kell lennie, semmit nem tehetek ellene.
Hallottam, ahogy törnek a csontok.
Az orvos közölte, ez teljes bokatörés. Műteni kell, majd hat hét gipsz és gyógytorna. Semmi sietség. Most nincs rohanás. Nincs terhelés. Csak a puszta létezés. Fekszem a kórházi ágyon és látom magam előtt a baleset előtti önmagam. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Olyan, mintha egy tőlem független filmet néznék, amelyben tudom, hogy a főszereplő nem én vagyok, de mégis, kiköpött másom, mondhatni klónom, a képeken megjelenő asszony. Csendben nézem azt a valakit, aki a néma filmkockákon megállás nélkül éli katonásan beosztott mindennapjait a munka, gyerekek, háztartás dimenzióinak háromszögében. Ez a valaki főz, mos, bevásárol, vizsgáztat, részleget vezet, mindenféle meetingekre, időpontokra és szülői értekezletre siet. Az élete örökös rohanás, egyedül, két gyerekkel, határidős munkákkal, vállán pihenő magányos álmokkal.
Hallottam, ahogy törnek a csontok.
Ketten gipszelnek. Egy orvos és egy nővér. Mindketten kékben. A gipsz fehér cseppjei itt-ott megülnek a ruháikon, mialatt csendben csavarják a lábam köré a fehér folyadékba mártott gézszalagot. A talpamat felfelé nyomják, hogy ne mozduljon majd ki a bokám a kívánt szögből a gipsz börtönében. Egy orvos és egy nővér. Olyanok, mint a szobrászok. A gipsz súlya a földhöz szegez. A falon velem szemben egy tükör. Belenézek. Szent metamorfózis, de ez is én vagyok: működésképtelen, egy lábon álló szobor.
– Ablaküveg
Tegnap gipszelés után hazaküldtek. Most várakozom, hogy mikorra írnak ki műtétre. Zavar, hogy szinte semmit nem látok az októberi lombok karneváljából, a szomorú ro zsdabarnából, sárgából, vérvörösből és lilából. Az év tizedik hónapját szeretem a legjobban. Október. A kiteljesedés gyönyörűsége az enyészet előtt. Az ágyamat az ablak felé fordítottuk, hogy ha már a fákat nem láthatom, legalább az eget nézhessem. Szeretem az eget nézni, főleg hajnalban, amikor a felkelő nap vérnarancs lángokat borít a világra.
Az ablak mögül nézem a felhőket és a csapatokban vonuló vadludakat. Az üveg egy transzparens fal, amin keresztül számomra a külvilág jelenleg elérhetetlen. A hajnali fényt figyelem, ahogy lassan kúszik keresztül a szoba falán, a jobb sarokban kezdi, aztán szép lassan átöleli a falat és megpihen az ajtófélfán. Mindennek árnyékot ad, sejtelmes világot varázsol a falra, amelyben finoman látszik a párnahalom, a mankók árnyéka és a testem körvonala. Kint a szomszéd az erkélyen nyugtalan mozdulatokkal sepreget. Valószínűleg siet. Ő ma reggel része a világnak, én viszont hiába, bent, de mégis – kívülrekedtem.
Azt is mondhatnám, hogy a bokatörés nem véletlen baleset volt, hanem egyszerűen csak rendszerhiba. Bárcsak visszaforgathatnám az időt… Eddig volt egy megszokott valóságom, amiben éltem (?) – éltem. A rendszer eddig működött. Reggel az óra fél hatkor csörgött, kávé, ébredés, ébresztés, az iskolatáskák be vannak pakolva, remélem, nem hagyok itthon semmit, hol a töltő, hol a zokni, hol a házi feladat, mit viszel ebédre, megetetted a macskát, lekésem a buszt, már hív az ügyfél, adj egy puszit, mielőtt becsukod az ajtót… Az anyák élete egy bizonyos idő után olyan mint egy bonyolult, olajozott gépezet, amit csak ők tudnak teljes kapacitásban irányítani. Anya bokatörése most ennek a szeretetcsavarokon nyugvó gépezetnek főtengelytörését jelenti. Minden kibillent a helyéről, minden akadozik, olykor szét is esik.
Mindig azt mondtam, hogy a titok a részletekben rejlik, ez esetben például a csontokban. Egyetlen fragmentumba beleremegett az egész gépezet. Hallottam, ahogy a csontok törnek.
– Párnák
Próbálom megtalálni a legjobb pozíciót, bár nem sok választásom van. Hatalmas párnahalmok vesznek körül, olyanok, amelyeket gyerekként láttam a nagyszüleimnél a tisztaszobában. A kis szatmári faluban a Szamos partján, a fenyőkkel és orgonabokrokkal körülvett sárga Kádár-kocka egyik szobájában rendre halomban álltak a párnák az ágyon, kék takaróval borítva. Én mindig azt játszottam, hogy az érintetlen, kék takarós ágy maga az óceán. Önfeledten ugráltam benne, képzelvén azt, hogy úszok.
Most a jobb lábamat öt párna támasztja alá, és hallom, ahogy a fiam a konyhában próbálja megmelegíteni a maradék levest. Csörömpöl, egy kicsit ideges. Húga, állandóan azt szajkózza, hogy azt nem úgy kell, anya nem így csinálja… Anya semmit nem csinál úgy, mint pár napja. Anya most semmit nem tud csinálni. Csak vár.
Közben próbálom újra és újra lejátszani az esés láncszemeinek folyamatát. Azzal a gondolattal is eljátszom, hogy leállítom, kimerevítem a pillanatot, mint a Mátrix-ban. Fejben újra és újra átpörgetem annak az októberi napnak a kazettáját, hátratekerem a képzeletbeli szalagot, talán törölhető az az egy pillanat. Persze tudom, ez nem lehetséges, még csak az kéne, hogy elveszítsem itt a józan eszemet!
Amúgy a zuhanás maga nem fájt, hanem az utána beálló egyszemélyes csönd. Az én csöndem volt fájó. Az én generál pauzám életem szimfóniájában, és a ráeszmélés, hogy akkor most mi lesz ezután?
– Via dolorosa
A szemeim alatt sötét karikák ülnek, mert már második éjjel nem tudtam aludni a görcsökben rámtörő fájdalomtól. Reggel hétkor hívtak a kórházból, hogy nehogy egyek és igyak, mert több mint valószínű ma, az este folyamán a North York General-ban megműtenek, de azért még délben újra felhívnak majd, hogy hányra menjek. Számolom az órákat, néha megtorpanok. Nem félek, de mégis. Az ágyon egyensúlyozva próbálom összepakolni a kis csomagomat, ha ne adj`Isten, esetleg tovább kellene maradnom. Csak apróságok, hálóing, tisztasági dolgok, mindenesetre. A mankóval már elég biztosan járok, de azért még megszédülök, amikor felállok, a sok gyógyszer végett. Én ennyi mindent életemben nem szedtem, mindenféle pirulák bódítanak, hogy ne fájjon.
A tolószékben már csak magamba roskadva bírom elviselni a fájdalomgörcsöket. Összehúzom a testem, amennyire csak lehet, és kizárom a külvilágot. Csak arra koncentrálok, hogy nevemen szólítsanak végre, és a tolószékből valami ágyféleségre fekhessek, mert már nehezen bírom. Most is József Attila jut eszembe “zúg a fejem, gondom s fájdalmaim kicifrázva” ez bizony most fáj, nagyon.
Az ágy, amiben a folyosón tolnak puha, szinte megváltás a tolószék után. Előbb az ideget bénítják el a combomban. Hallelujah, micsoda kiváltság, én is nézhetem a procedúrát az ultrahangos kijelzőn keresztül, és közben rácsodálkozom, hogy mennyi háló, mennyi erezet alkot egyedi térképet a testben és, hogy mi megy végbe a húsban, milyen üzenet szaladhat az idegeken át egész az agyvelőig, mialatt forgatják bennem a cérnavékony tűt, hogy elérzéstelenítsenek egy ideget. Az orvostudomány lenyűgöz. Anyám is orvos volt. Barna hajú, fehér köpenyes angyal, de őt semmilyen medicína nem tudta megmenteni.
Csend van és nyugalmat árasztó fehérség, minden olyan szépen és plasztikusan hűvös. Pár pillanat, és nem érzem a lábam. Mintha egy tőlem teljesen független végtag lenne. Elnézem az ajtón a rezidensek nevét, a nővérek beosztását, az éjszakai és reggeli váltások kedves üzeneteit a műanyag táblán “Hey, it`s cold outside, have some soup tonight!”
A műtőbe érve széttárják karjaim. Egyikre az életfunkciókat mérő gépet kötik, a másikra már nem emlékszem, hogy mit. Öten-hatan mozognak körülöttem, mindenki bemutatkozik. Nem tudom megjegyezni a nevüket. Közben arcomra tesznek egy kék maszkot, és azt mondják, lélegezzek mélyeket. A körülöttem lévőknek hirtelen fehér szárnyuk lesz. Tudtam én előre, hogy ezek az emberek itt valójában mind angyalok.
– Ébredés
Arra ébredek, hogy nagyon szomjas vagyok. Hiába, a test nem hazudik, önálló gépezetként funkcionál. Érdekes szomjúság ez, amit érzek, egyfajta belső szárazság, olyan, mintha még a nyálkahártyáim is porból lennének, testem pedig idegen tárgyként veszi körül belsőmet. A nővér ad egy kis vizet. A hűvös cseppek lassan gurulnak le a szám sarkából az államig, nem tudom megkülönböztetni a könnycseppektől.
A lányom nevét ismételném, de nem tudom kimondani. A szám sarka balra húz, nyelvem nem forog, csak a külvilág számára érthetetlen hangokat adok ki “mmmihhhi”, próbálom újra, nem megy, “áájhh kehhn t-taaaak, oooo, taaak, keent taaak” és hullanak a könnyeim az ijedtségtől. Úgy érzem, testem egésze cserben hagyott, mintha be lennék zárva egy börtönbe. Az agyamban kérdések zakatolnak, hogy mi történt, segítsenek, beszélni akarok, ki akarom mondani a lányom nevét, a fiam nevét, de nem tudom, csak órák múlva tisztul a beszéd, habár itt-ott akadozik, de él a szó, mely még mindig fáj és rekedt a cső miatt, amit az altatásnál a torkomon keresztül lenyomtak.
A láb, amelyben eltört a bokacsont most érzések nélküli fehér teher. Nem érzem, sőt, mozgatni se tudom. A gipsz puha gézzel van körbetekerve, felülete makulátlan, mint a frissen esett hó.
Hazaengednek. A mankóra támaszkodva körbenézek. A lakás ugyanaz, de mégis más, az ágy ugyanaz, de mégis más, a mosogató mellett az agyagbögre ugyanaz, de mégis más. Még ott van a peremén a piros rúzsom lenyomata. Minden ugyanaz, és minden más.
– Gyerek
Kamasz gyermekem a kezét nyújtja, hogy segítsen felállni az ágyból. Egy apró mozdulat az egész, de benne van a szerepek felcserélése. Segít mankóval járni. Végig jön mellettem, nehogy elessek. Eszembe jutnak az első lépései, ahogy biztattam, hogy kicsiny lábaival bátran jöjjön felém, bármi történjék is, én elkapom.
– Fürdés
A testem elárult. Kiadta minden titkomat. Egyik napról a másikra kiszolgáltatott. Olyan lettem, mint egy gnóm. A bal lábamban, ami jelenleg a mindenségem pillére, égő izomláz fejlődött. A jobb láb, a gipsz alatt, titokzatos metamorfózison megy át. Asszimetrikus lettem.
A zuhanyzóban, csak ügyetlen szobor a széken ülő test. Most a fürdés a legszemélyesebb szégyen. Segítség nélkül nem megy. Ez az alapvető rituálé, a fürdés, védtelenné tett, mint egy újszülöttet – bár ők még nem éreznek szégyent.
A tisztálkodás minden lépésénél -ez most ironikus, hiszen csak ugrálni tudok a mankóval egy lábon – az angyalok vigyáznak rám. Ők mosdatnak, de mégis félek, hogy elcsúszok a csempézett padlón.
Ez már a tizenkettedik nap. Belenézek a párás tükörbe. Egyre kevésbé látom önmagam.
– Időtlenség
A gipsz kényszerzubbony a börtönné lett lakásban. Nincs türelmem. Csak várakozom a semmiben. Az idő elvesztette folytonosságát. Súlyossá vált és nyomaszt.
A napfelkelte és a naplemente közötti különbséget a fény szögének változása jelzi. Csodálom a fényt, ahogy reggel beözönlik az ablakon, estére pedig észrevétlen távozik. Van, hogy egész nap egyedül vagyok, nem szólok senkihez. Szótlanul mosdatom arcom a fényben. Így lélegzünk mi ketten, én és a fény.
A szétfolyó időt csak banális rutinok törik meg. Mosdó, reggeli, gyógyszer, alvás, ebéd, mosdó, gyógyszer, alvás, vacsora, mosdó, gyógyszer, alvás… és kezdődik az egész elölről.
Azt mondják, pár nap múlva lehull az első hó. Az első havazás rituális megtisztulás. Kislánykoromban anyám mindig kiment az erkélyre, amikor az első hó esett. Kezébe vett belőle egy kicsit, és az arcomhoz dörzsölte, hogy szép legyen a bőröm, és hogy olyan férfit találjak majd, aki szeret. Bárcsak én is hozhatnék a lányomnak egy kicsit az idei első hóból! Bár az is lehet, hogy ideje megtörni ezt a babonás tradíciót. Nekem nem jött be. Sajnos.
Látom az eget az ágyból. Egyre szürkébb, egyre sötétebb. Hallom, ahogy a fák lombjait fújja a novemberi szél. Az ágak egyre kopárabbak, a levelek suttogása már nem olyan kellemesen selymes, mint volt, októberben. Tizenkét nap alatt még kifinomultabb lett minden érzékszervem. Főleg a hallásom.
Az ágyon könyvhalom. Mindenfélét összeolvasok. Karinthy naplójától kezdve kortárs írókon át egész a Bibliáig. Lassan már beleszédülök a betűkbe. Nem is tudom mi hiányzik. Valami meghitt figyelem talán, egy pillantás, egy kézfogás ami nem aggódó, nem sajnáló, nem ítélkező, hanem óvó és megértő. Egyszerűen szerető. Van telefon, van képernyő, kapcsolatot tudok tartani a világgal, de ez a hiány mégis más. Belesajdul a lelkem. Fáj.
– Éjjeli szobafogság
Nehezen tudok megmozdulni. Semmi nem jó, csak aludnék, de legtöbbször rosszat álmodom. Biztos a sok gyógyszer teszi. Miután felriadok, némán figyelem a plafont. Az ágy mellé támasztva őrködik mellettem a két mankó. Tárgyak, de mégis részeimmé váltak. Nélkülük sehová nem tudok eljutni a lakásban. Nem a testem valói, hanem szükséges eszközeim, bár megingok velük itt-ott, amikor a végüket takaró szürke gumik sírós, nyikorgó hangot adnak ki a parkettán. Félek, hogy újra esni fogok.
Hallottam, ahogy törtek a csontok.
Egy helyben fekszem a hátamon. Próbálom elképzelni, vajon hogy nézhet ki most belülről a bokám. Vannak benne csavarok és lemezek. Milyen szépen cseng a diagnózis neve: fractura malleoli lateralis. Malleoli -elmosolyodom- ha nem tudnám mi ez, még táncra is perdülnék ezen kifejezés hallatán, vagy kiénekelném magamból, hiszen olyan szép dallama van, belekiabálnám az éjszakába: malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis…
Volt egy álmom. Pontosabban van egy álmom. Már évek óta szeretnék befizetni egy flamencotanfolyamra, de mindig halogattam, pedig itt Torontóban nem is egy híres flamencotáncos tart rendszeresen workshopokat. Néha feltűnik a közösségi médiában egy-egy pár perces előadás. A legutóbbi, amit néhány napja már törött bokával láttam, teljesen magával ragadott.
Egy idős flamencotáncosnő ül a széken. Lábában ősi erő, ahogy fekete cipőjével a padlóra dobbant, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá – ollé! Tapsol, aztán hirtelen megáll. Ujjai kecsesen mozognak a sötét háttérben. Ősi istennő, láthatatlan szálakból fonja a sors fonalát. Pillanatnyi néma csend, majd énekelni kezd. Hangja fájó és rekedt, mintha a világ összes fájdalmát szeretné megénekelni pár percben. Több arca van. Ő a mater dolorosa, az elhagyott szerető, a szülő nő és a halál karjaiban búcsúzkodó öregasszony.
Ahogy éjjeli szobafogságomban elnézem ezt az idős nőt, azt kívánom, bárcsak olyan lennék majd nyolcvanakárhány évesen mint ő. Bárcsak lenne majd bennem is annyi erő, hogy fekete cipőmben dobbanthassam lábammal a földet, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá, aztán mély levegőt vennék, és énekelnék.
Elénekelnék megannyi fájdalmat. Az árváét, az özvegyét, a betegét, a megcsalt szeretőét, a mater dolorosáét, a magányosét, a megvertét, a megalázottét, a kirekesztettét, a halál karjaiban búcsúzóét. Malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis… csörögnének még egy utolsót bokámban a csavarok és a lemezek, mint a kasztanyetták. Micsoda ünnep lenne… Igazi haláltánc.
