Címke: irodalom

Adventi novella

 

Néhány perccel 10 óra előtt szálltam le a sárga kombinóról a Corvin-negyed megállójánál. Tél volt, december eleje, adventi vasárnap, de sajnos a hó sehol, pedig az advent, s főként a karácsony akkor az igazi, ha a tájat puha, fehér fátyol takarja. Azért jöttem egyedül, mert Hildának Budapestre érkezett a lánya, aki ritkán jár templomba, megjegyzem, én sem túl gyakran, most is főként az Osztováta karácsonyi koncertje miatt. Az aluljárón keresztül jutottam el a Hőgyessy Ferenc utca sarkához. Néhány pillanatra megálltam, hogy újra megcsodáljam az Iparművészeti Múzeum kivételesen pazar épületét. A látvány szépségéből némileg levon az épület előtt álló fából készült, fedett gyalogút. Ez a tétovázás azt eredményezte, hogy elkéstem, hiába szaporáztam meg lépteimet. A nehéz kapun át jutottam be a tágas udvarra, ahol majdnem beleütköztem egy középkorú, olasz férfiba. Nem tudom, miért gondoltam olasznak, mert bár régies, de magyar öltözetet viselt, talán, mert a néhány méterrel odébb álló másik férfi Giorgonak szólította. Rajta is történelmi időket idéző öltözék volt, határozottan tudtam, hogy germán, az akcentusából ítélve, sváb, de inkább szász. Így visszagondolva érdekes, hogy meg sem lepődtem a két férfi különös ruházatán, történészi ismereteim alapján úgy ítéltem, a XVI. század végén, illetve a XVII. század elején viseltek ily gúnyát komoly, egyházi emberek Magyari-országon. Nem szeretek elkésni sehonnét, főként nem templomból, ezért kapóra jött számomra, hogy mögöttem sietett egy idősebb hölgy is. Gálánsan magam elé engedtem, így a belépéskor főként rá szegeződtek a kíváncsi tekintetek, miközben én gyorsan beosontam a hátsó padsorok egyikébe. Már javában tartott az istentisztelet. De mégsem tudtam teljesen észrevétlen maradni, ugyanis Donáth Zsuzsa, az Osztováta egyik énekese felismert, és széles mosollyal az arcán felém biccentett. Adventi novella bővebben…

s-bahn; monológdialóg; magma; munka, asszonyok

 

s-bahn

háttal a jövőnek arccal a múltnak
ösztönösen így ülök
és mivel mindenki amúgy is a menetirány szerinti helyekért van oda
én legtöbbször könnyedén találok helyet akkor is, ha tele van az s-bahn
nézni örökké visszafelé
dacolva a haladással
demonstratívan hátat fordítva a progressziónak
vitetni magam, nem látva, hova
nézni, ahonnan eljöttem
nézve a régit
az elhagyott helyet
néhai megállót, volt utcát, egykori fákat, elmúlt házakat
hátrafele menni és olvadni lassan el
zsugorodni, párafolt az üvegen,
makacsul az elmúlót nézni mindig
nem én őket: ők vesztenek el engem
hullani hagyom őket, mit is tehetnék
a metrószerelem az egyetlen lehetőség
soha vissza nem térő tekintetek, elkapott szemek
kérjük vigyázzanak, az ajtók záródnak

 

monológdialóg

hogy is bírtuk-bírjuk ezeket az éveket, sonja
hogy is bírunk így létezni
kiszolgáltatva minden pontosvesszőnek
biztosan találnak, csak mi, egyedül mi nem vagyunk biztosak
talaj helyett szanaszét csúszó jégtáblák
fél lábunk merül a feneketlen semmibe
mi meg fent kapkodunk mondatok után
megírjuk, átírjuk amit még lehet
hogy is tud halmozódni, ami nincs?
hogy tud halmozódni a hiány?
pedig mi felhalmoztuk annyi év alatt
ragyogó keresésünknek
szárazon és szomorúan
ugyanaz az oka

aaa sonja
ez az út itt
ez a mindeneste-út
ez a mindeneste-utolsó szakasz
ezek a mindeneste-neonlámpák
ezek a házak itt
ezek az üres utcák
ezek az üres utcák!
és köztük és rajtuk
ezek a lépések
a lépéseim
mikor változnak meg végre

 

magma

megyek a könyvtár felé
buszok mennek és váltanak a lámpák,
és táblákon olvasom, hogy Brook-Taylor-Straße meg Rudower Chaussee,
közben a föld mélye most is olvad
elképzelhetetlen hőfokon működik odalent egy vulkán
nyomják egymást, préselik és gyúrják a kőzetek,
birkózik önmagával a vetélytárs nélküli anyag
mi lenne, ha most egyszerre megolvadna itt a humboldt egyetem természettudományi kara
a kémialaborok az informatika tanszék meg a fénytani intézet
és az anyag, vagyis amit mi itt fent anyagnak ismerünk, és aminek olyan neveket adunk,
mint aszfalt meg tégla meg acél meg üveg meg beton
nem lenne többé elkülöníthető
összezuhannának a közlekedési lámpák és felforrnának a buszok
elfolynának a lépcsők, egymásba csúsznának a felüljárók
megtekerednének és nyolcasokat vetnének az utcák,
felpúpozódnának gyűrődnének összevissza sosem látott halmazállapotban
és már nem mutatnák táblák, hol van a Brook-Taylor-Strasse és a Rudower Chausse
és a természettudományi kar sem lenne megtalálható

 

munka, asszonyok

mancival csütörtökön takarítjuk a praxist
és ahogy elhagyjuk a várószobát, manci megy elöl,
kezében nagy cserép átültetendő virág, bólogat, mint valami győzelmi pálma,
a porszívót meg maga után húzza, engedelmes állatot kötélen.
én mögötte, kezemben az ablaklemosós vájling,
mintha valami szent löttyöt vinnék.
nagy óvatosan, méltóságteljesen megyünk,
az előszobát épp most mosta fel, ezért kerülőúton kanyargunk át a rendelőn,
több helyiségen, nyitott ajtókon, küszöbökön át,
egyenletes tempóban kerülgetünk iratszekrényeket és orvosi műszereket,
így vonulunk a praxison át a wc-be
ahol minden beteljesedik

 

(Illusztráció: Helen Ansell: Giant Redwood Tree)

Hermelinda Forlan: Az egyetem visszafoglalása

A portával kezdjük.
Kötözd meg jól a félelem kutyáit.
Aztán ha bejutottunk, engedd őket szabadon.
Rohanjanak  a tengerhez! Ugassák a hullámokat!
Túl nagy a világ, hogy őrizni lehessen.
És túl nagy, hogy  félni kelljen benne.

Mindazonáltal –  nyekergi a rengeteg lépcsőfok.
Ámbátor. A körülményekre tekintettel
– mondja a sok okos. Habilitált,  örökifjú karok és szájak.
Mi csak a fiatalokért élünk – hajtogatják.
Közben bepislantanak a szoknyád alá,
belecsimpaszkodnak a bokádba,  jóságosak,
mind segíteni akarnak. De te ne hagyd magad!
A mellékfolyosókon a múlt kísértetei,
alvó fénytócsák és a dékán mosatlan kávéscsészéi.
Meg persze a titkárnő, hogy gondosan
megfogalmazza az utolsó sajtóközleményt.
Hogy ámbátor és mindazonáltal.
Hogy tekintettel az örök értékekre.
Hogy esetlegesen.

Mennyi-mennyi lépcső! És a fénylő lajtorják!
A könnyedén áradó zene a csillagok között!
Már nincs előre, nincs hátra, nincs balra, nincs jobbra.
Mennyei universitas.
Ahol végre mindenki egyenlő.

Fekete Anna fordítása

 

II.emelet 3/A

Emil ma eldöntötte, hogy mindenhol kellemetlenkedni fog, ahova csak beteszi a lábát. Már a tizenkettedik emeleti panellakása ajtaján kilépve nekilátott megvalósítani a tervét. A papírdobozos csótánycsapdájában lévő döglött bogarakat átkaparászta csupasz ujjaival a szomszéd lábtörlőjére, hogy később a hangos káromkodásokon kuncogni tudjon, melyek az özvegy hölgy száját hagyják majd el. A férfi lesétált a legközelebbi szupermarketbe és a bejáratnál kikutatott a táskájából egy papírgalacsint. Mindeközben a  fotocellás ajtó szüntelenül nyitódott, majd záródott, ugyanis Emil pont olyan távolságban állt meg tőle, hogy megzavarja a rendszert. Alaposan kisimítva a régi blokkot olvashatóvá vált az évek óta változatlan bevásárlólista: II.emelet 3/A bővebben…

Szépiazsinegű; moha; kacsázás

 

Szépiazsinegű

parányi testemet könnyen nyomott
árnyékká zúzta a nap
tudtam a bányatavak tiltott területek de
az elhagyatottnál caplattam megint
köveket rugdosva
csak az enyém rikítottam
gyíkként kúsztam a homokdűnéken
ott voltál te is
néztünk madarakat távolodni
mutattál menekültünk
rozsdás bicikliláncokat
vidám színeket bújtat a domb
bukdácsoltunk bennük
a tetején lehasaltunk
egy házaspár jött mellettük egy gép
építkezésbe kezdtek én csak el
akartam bújni a puha takaró alá
mint amikor űrhajóztam a plüsseimmel
mindenemet passzíroztam bele
te meg már átugrottál a betonelemre
amit a daru emelt – bátor vagy
átszökkentem
már vártak minket úgy mosolyogtak
intettek és mi valahogy szó nélkül
fejest ugrottunk
zuhanás közben még szebb
a hintáló Szépiazsinegű
tudni hogy nincs vége

 

moha

letapad a szemem a fák
hosszú kérgére
ember: abból a sejtből
a többiek majdhogynem
a liget másik feléből
ők is sütkéreznek
mintha ugyanaz ami rögzít bele
amit kimondok nyakamon spóráz
érthetnénk meg szavakat
megkötnek benn mint a kelték
levélkék takarnak minden mintát
vakon virágzunk

 

kacsázás

én a fenéért sem tudom magam.
arrébb rakni se odébb hajítani.
csak elbújni de úgy.
belül azért mozgat.
ez az egész egy ellipszis.
körém forgatva amit értek.
és biztosan látok.
felfelé kinn-benn nézek.
az áramlatok csiszolgatnak.
noszogatnak hagynak.
itt meder van.
kinn az orsókat csévéli a tavasz.
sistergősen damillal benső fodrokat helyez.
kavicson túli kavicsot.
úgy kacsáznék egyszer magammal.
hadd frecsegjen szanaszét.
felhajtani a vízfelszínből amennyit lehet és.
sosem felejteni el milyen szomjas voltam.
az álmok hullámzó tükrén se.
a hideg gödröket.
tocsogni mindig.
elrontva saját reflexiómat.

 

(Illusztráció: Jon Ching)

Máj

 

Hetek óta nem kíván semmit. Minek is kívánná, hiszen már alig érzi az ízeket. De most a hentes pultja előtt ácsorogva összefut a szájában az öreges nyál a nyers csirkemáj láttán.
-Lilikém, legyen ma máj!
Lánya gyanakvón nézi, végül bólint, és kér egy hentes-maroknyi májat az eladótól. A puha vörös párnákon apró szívek himbálóznak, miközben a hentes nejlonzacskóba teszi őket. Máj bővebben…