Címke: irodalom

Gyónni tanító

 

Megunja kényszerét az ész,
betudja sokk szerént: a láz.
Gyullad az agy, falni ha kér,
alkudj meg éjre, harci Bárd.

Nyál árad, s elhallgat ekképp
a szfinx, csak folyós fakadás,
Fejben hallik a zümmögés,
ha `z úr egy réveg Martial`.

Mai napra kialkuszik,
kincs-e benne a kóborlánc,
bálnában őt lelve víglik,
amulett-képzet, Archibald?

A brill, az ékes hagymamáz,
ugyanott kihal a nagy parázs,
mára már megalvadt folyás,
hamulett-ékszer, talizmán.

Úgy mint a mantra, nem blazírt
agy, velő, a kitárulás,
a szótudor ikaruszi,
a gourmet éhes, halk` kívár.

Majd álnok álom mi űzget,
mondod te azt, ó szócsinász.
Rest-e azúr testi kellem?
Sarc, ugye érted, talmi vágy.

Fűzlakó lelkek pagonya,
madarat keblelő csuhás.
Látod, erasmi makula?
Aludj el végre, harci vágy.

 

(Illusztráció: Weeping Willow Tree)

Rose Ausländer: Prut

Csörögnek a kavicsok a Prutban
múló mintákat vájva a
talpunk alá

Nárciszok fekszenek a víztükörben –
saját karjainkban vagyunk

Az éjszaka betakarja a szelet
a meder telve halakkal –
Hold-aranyhal

Pajesz susogása:
a rabbi kaftánban és strájmliban
haszidok veszik körül boldogság a szemekben

Madarak – nem ismerjük
a nevetek a rikításotok
csalogatva és ijesztgetve
készen állnak a tollaink
követünk titeket
a kukoricásba
a düledező zsinagógához

Mindig vissza a Pruthoz

Tutajok
(erdőből vagy szentjánoskenyérrel?)
leereszkednek a Prutvölgyön

Miért siettek
és itthagytok minket
egyedül
a kövekkel?

/Száva Csanád/

 

Rose Ausländer (1901–1988) Fontosabb kötetei: Der Regenbogen (’A szivárvány’, 1929), Blinder Sommer (’Vak nyár’, 1965), Mein Venedig versinkt nicht (’Az én Velencém nem süllyed’, 1982). Csernovicban született, német nyelvű zsidó családba. 1921-ben későbbi férjével New Yorkba vándorolt ki, a harmincas években Bukarestben telepedett le, majd ismét Csernovicba költözött, 1967-ben Nyugat-Németországban, Düsseldorfban telepedett le. Németül és angolul is alkotott.

fiókák; lépcsőház; nem értelek

 

fiókák

már csak egy emlék vagy madaram
ahogy a koponyámba fészkeltél
tojásokat raktál és rám
hagytad a kiköltés szakaszát
szikla-teher zúdult le rám a
lelkiismeret hegyeiről amikor
megrepedtek a detoxikáló nehéz levegőjétől
később hűsítő bukóhullám csattanását hozták
az előbújt tollas fogalomhalmazok
új hajnalt hozva re-kreálva az értékrendet
ami felnyitott konzervként bűzölgött
évek hosszú során át
közös fiókáink mára felcseperedtek
elhagyott grádicsokra emlékeztetnek
de még csak szórványosan
értem a nyelvüket
ezért az amúgy is sértődékeny fokokat
most egyesével veszem vagy megpihenek
ha kell
utamon ők segítenek és egy csodaszép
tündérrózsa
aki mint segítő és kellemes útitárs
ül a vállamon

 

lépcsőház

amikor felfelé sétálok
a szemközti ablakokban
csak az épületek tetejét látni
mögöttem nem koppannak szívemről
jókora márvány darabok
viszont a liszt az ízületeim közül
és könnycsatornáimból
a bántó hangtalanság
nyomáskülönbsége igen
miért szegeződik rám minden
kurva szempár
semlegesen és értetlenül
én csak körözök
a csalódás és a rossz napok
száznyolcvan fokaiban
kifehérítem a színeket
vagy kiöblítem a monokrómra
általad rákerült színfoltokat
hogy miért szegeződnek
úgy elmondanám de olyankor
magamat nézem
semlegesen és értetlenül
és várom hogy ismét lássalak

 

nem értelek

a kór az én és
az arckép is homályos
a szívfalamon kis bevésett
jelek krómfújások
tíz vágánnyi hangzavar
a fejemben viszont
vészjósló a már-már süketítő
hangtalanság

régóta állok egyszerre
minden állomáson
mindig így volt
egyszerre több irányba
a beton tükrében fénylő
szempár a hév
cirkuláló tűzként égeti fel
a nedves mohatakarót

amit írok az életem is
a firkákat átszövő
legsötétebb anyag
a mámorító lábon kihordott
soha beteljesülő álom

keressek sormintákat
ha a lángtól hamut vártok?
új dokumentum létrehozása
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v?
biztosan bezárom

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Wild)

A boríték

Diploma után hosszú évekig nem találtam egy normális állást sem: alkalmi munkákból éltem, például B-kategóriás erotikus történeteket fordítottam franciából unatkozó ötvenes háziasszonyoknak.
Nagyanyám, akivel már tizenkét éve együtt éltem egy hatodik kerületi kétszobás lakásban, rendre közölte, hogy ne is csodálkozzak: jogosítványom sincs, anélkül meg ugyan ne is számítsak rá, hogy bárhová felvesznek. Noha nem egészen osztottam a véleményét, de a tény, miszerint már kora kamaszkorom óta az ő nyugdíjából és megtakarításaiból éltünk, meg az ebből fakadó bűntudat és szorongás megtette a hatását: be is iratkoztam a legközelebbi autósiskolába. Aztán csak bekerülök valami normális helyre, jó esetben elég messzire Budapesttől. És akkor végre nem kell a nagyanyámmal élnem, mert valljuk be, huszonhat évesen ez már elég ciki.
Elegem volt az elmúlt két év nyűglődéséből: alig bírtam reggelente felkelni, napi két doboz cigarettán éltem, és késő éjjelente egy feles után tudtam csak ágyba bújni. Szociális életem nem nagyon volt: a macskámon és nagyanyámon kívül csak a kiadóhoz volt némi közöm, na meg Ágihoz. Vele hetente egy-két alkalommal dugtunk, amikor nagymama elment délelőtt misére, így üres volt a lakás. Áginál ugyanis nem lehetett, mert férje volt és két kisgyereke.
– Azt hiszem, depressziós vagyok – állapítottam meg egy langyos koraőszi délelőtt, amikor szex után felhajtottam egy fél pohár vodkát, és rágyújtottam. A lepedőn már volt néhány égésnyom, és most sikerült ehhez egy újabbat is produkálnom. Fasza, nagymama megint üvölteni fog velem. Pláne, hogy csak a gangon enged cigizni… Ági eközben felkapta a ruháit, és már indult is az ajtó felé.
– Nekem mondod? – vont vállat, és a következő, amit hallottam, az ajtó csapódása volt.
A vezetésórákat Attila (a haveroknak csak Atti) tartotta, egy negyvenes, nagydarab pasas. Leginkább egy jámbor, megtermett plüssmackóra emlékeztetett, ideges, apró gombszemekkel. Pont az a típus, akivel képtelen vagyok kommunikálni. Például:
– Na és… Ricsi…
– Richárd…
– Na és, Richá… Ricsi, szóval szoktál autós magazinokat olvasni?
– Nem – az arca mintha lefagyott volna, kis szemei elkezdtek cikázni.
– És… autós műsorokat nézni a tévében?
– Nincs tévém – újabb látható sokk.
– De… ha látsz valahol egy jó autót, azt azért megnézed, ugye? – arcizmai mintha némán sikoltották volna: „Kérlek, válaszolj igennel.
– Igen – böktem ki különösebb meggyőződés nélkül, mire láthatólag megkönnyebbült. Nyilván az én fajtámból, már ha van ilyen, még nem találkozott senkivel. Amikor elmondtam, regényeket fordítok, már láttam: szépen elraktározott a „lúzer bölcsész pöcs”-mappába. Innentől kezdve többé nem volt vele gondja, hogy viselkedjen velem: lekezelt, mintha csak egy taknyos óvodás lettem volna, én meg, a mamlasz csak hagytam és nem tettem semmit. Meg voltam róla győződve, ha otthagyom, majd biztos bosszút áll és soha az életben nem fogok levizsgázni. Mondtam már, hogy szerintem üldözési mániám van és szeretek embereket démonizálni?
A rutinvizsgán ugyan minden gond nélkül ment, de élesben már nem nagyon tudtam mit kezdeni az autóval. Általában a zenére figyeltem, nem a forgalomra, és fogalmam sem volt, például mi a fenének kell egyáltalán sebességet váltani. Atti ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy a vezetést nem lehet könyvekből – és ezt mindig jól megnyomta – megtanulni, vagy ráérez az ember, vagy nem.
Értettem a célzást, és kicsit mérges voltam, elvégre azért fizetek neki, hogy tanítson, nem pedig, hogy a hülyeségeit hallgassam. De csak vállat vontam ilyenkor, és magamban valami gonosz hidegséggel figyeltem a szemem sarkából Attit, amint a tahó kollégái társaságában adja az alfahímet, a nagy kant. Minden második mondatában szerepelt a csöcs, picsa, csaj, stíröl és a sör szavak valamely tetszőleges kombinációja. Például: „Megyünk hétvégén Mogyoródra, bedobunk pár sört, meg stíröljük a csajok picsáját.” Nem érzékelte, hogy milyen vicces, amikor egy ilyen beszélgetés után pár perccel felhívja a felesége, ő meg egyből átvált „Igen, drágám, persze, majd megveszem. Igen, a gyerekekért is elmegyek. Jó, majd megoldom, nyugi. Én is szeretlek kicsim. Puszi.”-üzemmódra.
Amikor letelt a kötelező óraszám, Atti mondta, hogy jelentkezzek vizsgára, bár – és ezt rögtön hozzátette – nem valószínű, hogy sikerül. Nem vitatkoztam vele, de azért felmerült bennem, hogy akkor meg mi a francnak. Meg hát… miért ne sikerülne?
Nos, a vizsgáztató már 200 méter után leállított, mert szerinte nem lassítottam egy elsőbbségadás kötelező-táblánál. Hiába közöltem, hogy de, és amúgy sem jött senki, lehurrogott, hogy azt meg honnan tudtam. Mondtam, hogy láttam. A szememmel. Márpedig azt nem láthattam. Szuper, gondoltam, ezek szerint ő jobban tudja, mit látok és mit nem. De nem volt időm mérgesnek lenni: igazából még el se hittem, hogy mi történt, csak ültem sokkos állapotban Atti mellett. Még sosem buktam meg semmiből…
– Tényleg lassítottál. De nem eléggé – közölte búcsúzásképp – Hétfőn várlak.
Micsoda együttérzés.
És másodjára sem sikerült. Párhuzamosan kellett volna beparkolnom, de az utolsó pillanatban sikeresen nekitolattam a mögöttem lévő autónak. Atti feje vörös volt az idegtől (sosem értettem, ha ennyire félti a kocsiját, akkor miért épp ezt a munkát választotta), én pedig ezután már csak röhögtem és este egy teljes vizespohárnyi vodkát toltam le, de attól se lettem jobban. Pedig nagymama mindig elmondta, hogy a vodka milyen jó: se íze, se szaga, ez a tökéletes alkohol. Mégse segített.
A harmadik alkalomnál Atti felvetette a borítékot. Hogy csak adjam oda neki, ő majd bent a pihenőben odacsúsztatja a vizsgáztatónak és akkor minden rendben lesz.
– Sokan éles helyzetben nem tudnak olyan jól teljesíteni, mert izgulnak. Ez csak egy kis megerősítés… rásegítés… – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg így is gondolja. Szuper, mondhatta volna már hamarabb is, gondoltam mérgesen, amikor rákérdeztem, mégis mennyi az annyi. – Harmincezer. Húszat kap a vizsgáztató, én meg tízet.
Aham. Szóval nem elég, hogy az órákért tejelni kell neki, még a közvetítői díjat is felszámolja. Fasza. És komolyan, miért kell mindezt úgy tálalni, mintha egy szemérmes óvónéni lenne? Nem lenne tisztább kimondani a dolgokat?
De hát mit tehetek? Kell a jogsi vagy nem? Naná, hogy kell.
Nagymama közben már kezdett gyanakodni, de közöltem, hogy szegény oktatóm beteg lett, ezért elmaradnak az órák, így csúszik a vizsga.  Utáltam hazudni, de már elég profi voltam benne. De az nagyon zavart, hogy közben a spórolt pénzem egyre csak apadt.
És… harmadszorra is megbuktam: ezúttal egy ötvenes nőci vizsgáztatott. Volt olyan szemét, hogy csak akkor közölte: nem mentem át, amikor már visszaértünk a parkolóba, én meg épp fellélegeztem, hogy vége. Mert, hogy ilyen embert, mint én utcára se volna szabad engedni, olyan veszélyt jelentek mindenkire. Kissé dühösen néztem magam elé, Atti meg csak a vállát vonogatta, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
– Bocs, a vén picsánál nem mertem bepróbálkozni – súgta később és visszaadta a borítékot. – De majd következőleg…
A negyedik alkalom előtt már nagyon rosszkedvűen számolgattam a pénzem. Harmincötezer. Ha a kenőpénzt nem számolom, ez semmire nem elég. Fájó szívvel tettem vissza a három tízezrest a kis borítékba, és elindultam a parkoló felé. Atti épp most végzett az előttem lévő tanulóval, egy középiskolás lánnyal én meg idegesen cigizve vártam, hogy végre túlessek a dolgon. Rossz volt belegondolni, hogy ha most sem sikerül, akkor alkalmassági vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék, egyáltalán képes vagyok-e megtanulni vezetni… Persze, a vizsgálat is egy halom pénz, és még lehet, az is kiderül, hogy fogyi vagyok. Mi lesz így? Muszáj meglennie a jogsinak, különben sosem szabadulok ebből a posványból, és harmincöt évesen alkoholmérgezésben fogok megdögleni, hacsak előtte nem ölöm meg magam elkeseredésemben. Rögtön sikerült is vizionálnom magam előtt a nagyanyámat kilencven évesen, ahogy a botjával veri a szobám ajtaját, odabent meg a kivénhedt Cirmos rágcsálja a lábszáramat, és csak úgy árad az oszló dögszag mindenfelé.
Nyilván én vagyok az egyetlen balek, akitől be lehet szedni ennyi pénzt, gondoltam, miközben ismét átadtam Attinak a borítékot (jócskán meggyűrődött, de leszartam, pont nem fogok újat venni), aki – mintha csak valami béna kémfilmben lett volna – óvatosan körülnézett és a zsebébe gyűrte. Ági amúgy azt mesélte, a nővérének csak egy tízest kellett fizetnie tavaly.
– Bízd ide, Ricsi, elintézem – mondta halálos komoly arccal Atti és elviharzott a sofőrpihenő irányába. Mire végeztem a cigarettával, már vissza is jött, nyomában egy ásítozó ötvenes szivarral. Amikor beültünk a kocsiba, még volt ideje a fülembe súgni, hogy elintézte a dolgot. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről! Persze, igyekeznem kellett, kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek a zenére, csakis az útra. Sajnos a parkolásos feladat megint elérkezett. Atti már a második vizsgán elkövetett bakim után rendszeresen le-lecseszett, hogy képtelen vagyok megtanulni, és hát most sem ment, igaz, gyakorolni se gyakoroltuk. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg a kocsi, amelyik mellé be kellett volna állnom, egyszerűen fogta magát és elhajtott.
– Sebaj, menjen csak tovább – nyugtázta az vizsgáztató, én meg csak néztem, és döbbenetemben balra kanyarodtam, pedig jobbra kellett volna, de ez senkit nem zavart. Visszagurultunk a parkolóba, ő pedig szemrebbenés nélkül aláírta a papírokat, gratulált és lelépett.
– Na, csakhogy megvan – nézett rám Atti. Részletesen kielemezte, milyen szarul vezettem, majd közölte, hogy azért csak óvatosan, és persze ne felejtsem el ajánlani az ismerőseimnek.
Persze, csakis, gondoltam, miközben hazafelé siettem. Nem is mondtam neki semmit, csak elmormogtam egy sziát, a névjegyet, amit a kezembe nyomott, meg kidobtam az első kukába. Furcsamód nem megkönnyebbülést, hanem valami kellemetlen ürességet éreztem a mellkasomban, és legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezután az elsősegélyvizsga persze rögtön meglett, és hamarosan elkészült a jogosítványom is. Autót vezetni persze azóta sem tudok, a jogosítványt viszont mindig magammal hordom, mert valami igazolvány mégiscsak kell a BKV-bérlet mellé.

Arivara no Jukihira versei

 

Régi és új dalok gyűjteménye (905), Vegyes témájú dalok második kötete, 962.

 

Tamura őfelsége[1] korában egy bizonyos ügy miatt bezárkózott a Cu tartományi Szuma[2] nevű helyen, és az udvari embereknek küldte.    


Arivara no Jukihira úr

 

Ha néha-néha
kérdezné tán valaki,
mondd: Szuma-parton
algákról sós cseppeket
hullatván[3] búslakodom!

Régi és új dalok későbbi gyűjteménye (1265), Utazások dalai, 868.

Akkor költötte, amikor a Cu tartományi Szuma nevű helyen tartózkodott.

                                                                                   Jukihira középtanácsos

 

Vándor ingujja,
nahát, milyen hűvös lett!
Fázón didereg.
Hisz átfúj a határon[4]
Szuma-öbölből a szél!

Fittler Áron fordításai

 

 

Arivara no Jukihira

818–893

A IX. századi japán vaka-költészet jelentős alakja, az ő nevéhez fűződik az első ismert költői verseny (utaavasze), amelyet a IX. század végén rendezett saját otthonában, ezzel pedig fejlődésnek indult a több évszázadon keresztül népszerű közösségi költészet. Bár a szépségre fogékénynak tartották, valamint néhány versét császári rendeletre összeállított vaka-antológiákba (csokuszen vakasú) is beválasztották, költőként kevésbé értékelték.

Bélyegkép: a Határőr Inari szentély (Szekimori Inari dzsindzsa) Szumában, az egykori szumai határátkelő környékén (a fordító felvétele)

[1] Montoku császár (uralk. 850–858).

[2] A mai Kóbe város egy része, itt található egy, a Heian-korban hires tengerpart.

[3] Az „algákról sós cseppeket hullat” kifejezés a könnyhullatás egyik metaforája a vaka-költészetben. Itt a Szuma-öböl tengerpartja kapcsán szerepel.

[4] A Cu (Szeccu) tartomány és délnyugati szomszédja, Harima tartomány közötti határátkelőre utal. (A IX. században már nem működött határátkelőként.)

Körforgalom

 

Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

 

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)