Címke: irodalom

Bejegyzések

Szerelmes versek az Új „Régi és új dalok gyűjteményé”-ből (Japán, 1205)

Hozzászólás most!

[Téma nélkül.]                                                           Minamoto no Sigejuki

Ragaszkodás-hegy:
közeli hegy, sűrű hegy…[1]
sűrű erdőben
mégsem állít meg semmi,
ha mélyére húz szívem![2]

 

Egy hölgynek küldte, akihez egy másik férfi járt.     Ónakatomi no Josinobu

Más valakinek
adtad szívedet, tudom.
Ragaszkodás-hegy:[3]nincs alatta legalább
titkos út hozzád jutnom?

 

Először küldte egy hölgynek.                                     Óe no Maszahira

Epedő szívem,
miről nem tud senki sem,
messze elnyúló[4]
hegyek alatt örvénylő
pataknak vize talán?

(Szerelmes dalok első kötete, 1013–1015.)

 

Fittler Áron fordításai

 

Minamoto no Sigejuki (源重行)

  1. század vége–XI. század eleje

A IX. századi Szeiva császár (Szeiva tennó, 清和天皇) dédunokája, ő maga azonban középrangú nemesként élte le életét. Kora jelentős vaka-költője, a X–XI. századi költő, Fudzsivara no Kintó által kiemelt harminchat VII–X. századi költő, a harminchat költőóriás (szandzsúrokkaszen, 三十六歌仙) egyike. Több alkalommal komponált vakákat költészeti rendezvények alkalmával, ezek közül is kiemelkedő egy száz verses ciklus, amely a XII. századtól népszerű meghatározott számú versciklusok (teiszúka, 定数歌) egyik korai példája.

 

Ónakatomi no Josinobu (大中臣能宣)

921–991

Az Ónakatomi klán tagjai hagyományosan a japán ősvallás, a sintó szertartásmesteri tisztségeit töltötték be, Josinobu az Isze szentély (Isze dzsingú, 伊勢神宮) főpapja volt. Kora jelentős vaka-költője, a harminchat költőóriás egyike. Több alkalommal kérték fel versek komponálására költészeti rendezvények alkalmával, ezen kívül egyike annak az öt költőnek, akik összeállították a második  császári rendeletre készült vaka-antológiát, a Dalok későbbi gyűjteményét (Goszen vakasú, 後撰和歌集), valamint a VIII. századi Tízezer levél gyűjteménye (Man’jósú, 万葉集 vagy 萬葉集) egyik első kutatói voltak. Vakáira jellemző a korban népszerű természetábrázolás, amely a képzeleten alapuló elgondolásokban és a természet elemeinek megszemélyesítésében nyilvánul meg.

 

Óe no Maszahira (大江匡衡)

952–1012

Az Óe család a kínai nyelvű irodalomban és tudományokban jeleskedett, Maszahira is kora kínai nyelvű irodalmának egyik kiemelkedő alakja, valamint kimondottan művelt tudósa volt. Felesége a X–XI. század fordulójának egyik legnagyobb költőnője, Akazome Emon (赤染衛門), Gó no dzsidzsú (江侍従) néven ismert lányuk pedig ugyancsak költőnő. Maszahira a vaka-költészetben kevésbé volt jelentős, ám tizenkét ilyen költeménye bekerült császári vaka-antológiákba, valamint személyes vaka-kötete (sikasú, 私家集) is fennmaradt.

Borítókép: Cukuba-hegy (a fordító felvétele)

[1] A Ragaszkodás-hegy a mai Tokiótól nagyjából 80 km-re északkeletre lévő Cukuba-hegy (Cukubajama, 筑波山). A VII–VIII. században a helyiek párválasztó összejöveteleket, ún. dalkerítéseket (utagaki, 歌垣) rendeztek itt, ekkor születtek a korai versváltások. A Cukuba-hegy neve többek között ez által összekapcsolódott a szerelemmel. A vers első két sora továbbá bevezető, amely hangismétléssel kapcsolódik a vaka további részéhez. A sűrű erdőként fordított kifejezés (az eredeti szó jelentése ‘sűrű’, ‘gyakori’, ‘tömött’) a lírai ént szerelme beteljesítésében akadályozó tényezőket (pl. szóbeszéd, a kiszemelt elutasítása, vagy egy rivális férfi) fejezi ki metaforikusan.

[2] Az eredeti szövegben a ‘(hegyek közé) bemegy’ és az ‘elmélyíti az érzéseket’ többértelmű kifejezésen keresztül fejezi ki a lírai én kiszemeltje meglátogatása iránti eltökélt szándékát, kapcsolódva egyúttal a bevezető természeti képéhez. Jelen költemény és a következő Josinobu-vers is a Ragaszkodás-hegy (Cukubajama, 筑波山) című éneket (fúzokuka, 風俗歌) idézi.

 Ragaszkodás-hegy,
közeli hegy, sűrű hegy.
Sűrű erdején, hej,
kinek fia juthat át?
Alatta juss hozzám,
oh, kedvesem, alatta!

[3] A Cukuba-hegy neve és a ‘szívét adja’ (kokoro o cuku, 心を付く) szókapcsolat második fele jelenik meg többértelmű kifejezésként.

[4] A „hegy” szót díszítő állandó jelző, ún. párnaszó (makurakotoba, 枕詞).

Bejegyzések

ÉSZREVÉTLEN; FALTÓL FALIG; ÓRAMUTATÓ

Hozzászólás most!

 

ÉSZREVÉTLEN

/Szálinger Balázsnak/

Üresen, dacosan, mint a telihold,
mint az Úr, aki értelmet adott a
fölöslegesnek, beléhelyezve az
utolsó reményt, mi feladhatatlan.

A baba játszik a copfos kislánnyal,
valaki közéjük hajít egy labdát,
de az éles csönd elkapja előlük,
a szabadságon belül kell maradni.

Szobányi csönd a madarak nagy csöndje,
rám zárja az ajtót féltő nagyanyám,
a nyitva hagyott ablakot becsapja
a szellő, kitört üvegdarab lesz a

messzelátóm, amiben a jövő szép
és tökéletes, senkinek se kulcsa,
nem baj, hogy elvágta a kezem, kiszív-
hatom a rossz vért ujjamból egy szuszra.

 

FALTÓL FALIG

Mert faltól számítódik a szabadság,
a lehetőség póráz a nyakamon,
marionett bábuk az akadályok,
zsinóron mozgatja őket a sorsom.

A kérdések kulcstartójáról mindig
hiányzik egy kulcs, amit képtelenség
elveszíteni, hát még megtalálni,
lyukas zsebem kész örökkévalóság.

Az én csöndem égeti anyanyelvem,
mint anyám száját a forró leves, a
lassan bugyogó kocsonya leve,
ha megdermed, már nem eszik belőle.

 

ÓRAMUTATÓ

/Péntek Imrének/

Mennyire szerencsés év ez a kettő –
kétezer-huszonkettő meg kilencszáz-
negyvenhét, kilógnak a többi közül,
kilencszáznegyvenhétben volt rá példa,

s most, épp június tizenhetedike
és huszonnyolcadika között, ismét
egyszerre tündököl majd az égbolton
a Naprendszer valamennyi bolygója,

egymás után sorakozva, mint akik
nincsenek jelen, bizony mondom, rend a
lelke mindennek, egy pillanatra be-
állnak a sorba, szép engedelmesen,

még akkor is, ha nem tehetnek róla,
ó, micsoda békés időket élünk,
kötözni való sonka a hiányunk,
amibe Isten is beletartozik.

 

(Illusztráció: Jane Tomlinson: Starlings in a storm)

Bejegyzések

eső régi hangja

Hozzászólás most!

 

∞ გალობის უნივერსიტეტი: რაეო (რაჭა) (2018)
[Ecclesiastical Chant University: Raeo (Racha) (2018)]

Egy hete a gödörben sétál. Megint. Felhők fent, lent, egyedül. Egyedülcsillag.

Máshová nőttek a fák, máshonnan máshová folynak a patakok, és akárhányszor feljön a gödörből, minden egyes kavicsnak más a színe és az alakja. Máshol találkozik velük.

A napsugár is, egyik nap zölden világította meg a sárga felhőket. Elfordította a fejét.

Néha csak lemászik, mert lent hagyta az egyedüljét, vagy csak benéz a gödörbe, s visszatérve semmit sem ismer meg abból, amiről levette a szemét.

Más nyelvet hall, egyre mást. Nem tudja használni a szavait, és nem tudja használni az ismeretlen nyelv szavait. Néha a gödörben elismétli a régi szavakat, a régi énekek dallamát. Az eső régi hangját hallja, megborzong.

Az egyedüljével ülnek a gödörben széken. Megvárom a végét, megvárom a végét, mondja neki. Szomorúan néz az egyedülje. Kintről kék napsugár, percenként változik a színe, a súlya.

A csendet hallgatja, kint eltakarja az arcát. Hangosak a szavak neki, ahogy tolongnak. Az esőt hallgatja, a lenti esőt. Fent az eső is hangos, és recsegnek a felhők, ahogy szakadnak.

Szakad a szíve. Hallgatja a benti esőt, a benti nyelven. Nem tudom megosztani a szívem, a szavam, mondja.

Az egyedüljével beszélget, van egy közös patakjuk a gödörben. A benti dallamokat zengi. Énekelnek. Cseppek peregnek levélereken. Napsugár, benti.

Fent csavarodnak a felhők, hideg járja át belülről.

Egész úton, végig az egyedülje nélkül, hogy majd megnyugszik, ha megérkezik. Lélegzetére talál, ki-be, ki-be, beleszédül. Néha arra ébred, hogy majdnem elalszik.

Amikor az egyedülje is egyedül van, mondjuk lent hagyja a gödörben, hátha kibírja nélküle. Egymás nélkül.

Elmegy, együtt legyen azzal, aki a másik helyen, ahonnan elment, épp nélküle van.

Nincs otthona, vagy nem tud többé otthon lenni, de akkor hol? A ráboruló sötétben, kapkodja a levegőt, vagy fuldoklik. Vagy a könnyét nyeli.

A gödörben az egyedülje lenvirágot rajzol füzetbe.

Ordítani, vagy sikoltani, amikor senki sem hallja.

Mikor lesz már tegnap újra? Kérdezi az egyedülje, hogy erre gondol-e.

2021. 12. 30. 20: 12: 29

 

(Illusztráció: Fiona Craig: Waratahs, Flannel Flowers & Kangaroo Paws)

Bejegyzések

Minden reggel a teremtés kezdete; Az írás partján; Nincs semmi, amit akarnunk kellene

Hozzászólás most!

 

Minden reggel a teremtés kezdete

Eső

Az olvasás olyan, mint az étkezés. Energiafölvétel. Gondolkodunk egy jóízűt este, reggel meg írni lesz kedvünk. Mert éjszaka újra megkívánjuk a mondást. Ha kialussza magát a férfiember, sok esetben szeretkezni is támad kedve, ezért az írás és az evés a szexuális élethez is hasonló. Sikerülhet egy írás este, ami után megnyaljuk a szánkat. De reggel ránézve megváltoztatjuk, mert nem tetszik. Fordítva viszont jobban sül el. Lefekszünk és elfelejtjük.

Hajnalban újra kezdjük, mert telítődünk anyaggal, mozog a természetünk, ha egészségesek vagyunk. És ha másnap még jobbnak látjuk, mint előző éjjel, akkor ott valami maradandó fog születni.

Az írás partján

Szöveghely-maghasadás, résnyi szótövek

Az intuíció könyve voltaképp egy kavics, aki lepkét játszik. Schönberg-mutáció. Szépiapor és kalcium foszforikum van benne. Plusz Tandori átmásolt rajzai a telefirkált tojásokról. Így lesz élő lélekké, szellemmé a papír. Egy majdnem üres határidőnapló. Jézus Krisztustól kapta. Ő már előre beleírt néhány Igét. Például ezt: a Szent Lélek forrása feltör a szövegből, amit írtál a szív alakú kagylóba. Szela. Esszéista mimóza. Testté lett széppróza.

Bár liliom hervadozik a pianínón, illata beköltözik a billentyűzetbe. És a könyvbe is. Érezni lehet, ahogy belőle van Adél, hogy jönnek ki a szirmok a dallamokból és ráfekszenek az idegeinkre. És betölti a gerincünk molekuláit a békesség.

Kék erek pulzálnak a szoba falán, mintha egy női csípő (cipő) lenne a tér síkjaira kiragasztva. Boris Vian orchideái a konyhából kiabálnak be, ahogy írom a szonettet. „Vigyetek be minket is a gyülekezetbe.”

Adél belélegzi, becézgeti őket. „Rezignáció és Melankólia! Maradjatok veszteg!”

 

Nincs semmi, amit akarnunk kellene,
Mert a hiányától szenvedünk

Renováljuk a beléptetést

Ami önmagában szótlan, azt beszéltetni akarjuk. S behívjuk a saját gondolkodásunkba a Szavainkkal. S a szöveg ajtó, kapu, kinyitjuk, amikor megszólalunk s leírunk. hogy Beletartozzunk abba, amit megértünk. A nyelv tehát nem egy elzárt, külön entitás, amit Előveszünk, s amire szükség esetén támaszkodhatunk. Hanem bennünk van gyermekkorunk Óta, velünk együtt gazdagodik, gondolkodik, ítél és elszámoltat, önismeretünk génkészlete, Amiben a közös és a magánmítoszok egybeforrnak. A nyelv táptalajából hajt ki a tradícióval Átszőtt káposztalevél, ami az individuum-tudat. Így hát történetiség van a bensőnkben, amit Szavak és mondatok organizmusa rejt. Ah! S mindenki felelős azért, mennyit tud meg önmagáról S a világról, abból, ami benne rejlik. A Biblia is tud erről. Valami van, régen ráadatott Nevezete. (Prédikátor 6. 10.) Ami volt, ugyanaz, ami ez után is lesz. Ami megtörténik, és lesz, ugyanaz, ami már volt. (Prédikátor 1. 9.) Istennel vagyok kapcsolatban. Elfelejtettem félni.

 

(Illusztráció: Helena Gold: White Orchid)

Bejegyzések

Peter Hoeg: Elképzelés a huszadik századról (részlet I.)

CARL LAURIDS*

 

A mørkhøji udvarházról

A mozdulatlan időről

1520–1918

 

 

Carl Laurids egy szilveszter éjjel született Mørkhøjön – a szülei kilétét lehetetlen volt kideríteni –, s a jószágigazgató rögtön örökbe fogadta; akkoriban az uradalom már kétszáz esztendeje, legalább kétszáz esztendeje volt elsáncolva a fejlődés ellen egy igen magas fal mögött, amelyen fölül vastüskék vannak, s amelynek szürke mészkövei fosszilis víziállatok maradványait rejtik. Ez a fal övezi a kastélybirtokot meg az épületeket, amiket ugyanabból a kőből emelték, mint a falat, és amiket még sáncárok is véd, melynek zöldes vizében nyári napokon aligátor nagyságú harcsákat látni, amint moccanatlanul lebegnek a felszínen, és pislognak a falon átsikló gyér napfényben.

         A legtöbben azt tartják, hogy Carl Laurids az ezerkilencszázas esztendőben született, ezerkilencszáz szilveszterén, de tudni nem tudták a kastélyban. Ott ugyanis már réges-rég megállították az időt. Az idő az óta nem mozdult, hogy a Gróf parancsot adott a falépítési munka megkezdésére, egyszersmind gondoskodott róla, hogy a birtok összes elmés órája – amelyek addig az időn, a dátumon és az éven kívül mutatták a hold és bolygók helyzetét is – megálljon, valamint közölte a titkárával, aki addig az uradalom történetét írta, hogy most pedig megáll az idő, mert az úgyis modern, polgári találmány, mondta a Gróf, az időt én itt látni sem akarom, mostantól fogva az egész időt az első esztendőnek kell tekinteni.

         A Gróf sosem szívelte az idő múlását, mostanában meg kiváltképpen nem, mivel felismerte, hogy a régi nemesség lesz az új idők nagy vesztese. Mozgalmas ifjúsága idején, amit Európa nagy könyvtáraiban töltött fóliókötetek és pergamentekercsek között, egyszer csak olyan adatokra bukkant, melyek szerint Paracelsus, a nagy természetbúvár egy ízben ellátogatott Mørkhøjre, ahol fölfedte, hogy a világ középpontja valahol az uradalom területén található. Meglehet, ez a fölfedezés manapság hihetetlen, sőt, már akkor is eléggé kockázatos volt ilyet állítani, a Gróf mégis a fejébe vette, hogy igaz. Minden művelt ember – akárcsak a Gróf – akkoriban egy kicsit történész is volt, egy kicsit orvos is, egy kicsit filozófus, törvénytudós, gyűjtő, vegyész meg pap, a Gróf is mindez együtt, ezért tudta megépíteni többé-kevésbé egyedül a nagy laboratóriumot, amelyet a kastély padlásterében rendezett be IV. Keresztély udvari alkimistájának, Petrus Severinusnak az előírásai szerint. Komplett laboratórium volt lombikokkal, könyvekkel, gépezetekkel, amelyek egyesítették Paracelsus tanítását A határozott Anyagról Arisztotelész és Platón bölcseletével és a legújabb mechanikai találmányokkal, azonkívül el volt látva folyóvízzel meg küblivel, és amikor elkészült, a Gróf megállt odabenn a csillagtérképei és a geometriai szerkezetei között, és csak nagy ritkán jött ki onnan.

         A jelek arra utalnak, hogy legalább egy emberöltőnek kellett eltelnie, mire sikerült teljes bizonyossággal megállapítania, hol van pontosan a világegyetem középpontja: a trágyadomb szélén, az uradalmi istálló mellett. Igazán csak ekkor bújt elő a fényre, aranyozott vaskorlátot készíttetett, és körbevétette vele a helyet, s azután eljött a nagy pillanata. Most majd bebizonyítja, hogy nem volt hiábavaló az élete, és hogy nemzetsége, amely mindig is a mindenség közepén lakott, a legfontosabb nemzetség, és valami zavaros álomban nyilván az is felrémlett előtte, hogy ezen az úton cáfolhatatlan tudományos bizonyítékát kaphatja, hogy Isten a nemességet helyezte a világ legfontosabb pontjára.

         Számomra ez az elképzelés zavaros és semmitmondó, de a kortársak mégis némi érdeklődéssel fogadták, és amikor a Gróf meghívta a magas sarkú cipőben járókat meg a parókásokat, mind eljöttek, azaz a tudós emberek meg az egyház, az udvar és az államtanács képviselői, sőt még Casper Bartholin, a bartholini maffiózó is eljött, aki a markában tartotta a Koppenhágai Egyetemet, meg a veje, Ole Rømer, a nagy csillagász, mérnök és feltaláló, a Párizsi Akadémia tagja.

Oldalak: 1 2 3 4 5 6 7 8 9
Bejegyzések

BÜKK TESTVÉR; NAPSZÁLLTA

Hozzászólás most!

 

BÜKK TESTVÉR
/haibun/

Hamvas Béla koloskai hársára emlékeztet. Talán kevésbé
zord környezetben, de itt is mindig meg kellett, és mindmáig
meg kell küzdeni az életért. A göcsörtös, zömök törzsön
egyenes vonalat nem talál a szem, izmos gyökerek gombolyulnak
gordiuszi csomóként a hegyoldalba: a Teremtő villámkardjától
ezidáig megkímélve.
Tavaszonként, harsanva kizöldülő lombkorona hirdeti a feltámadó
élet áldott megújulását.

világfa tengely
göcsörtös, zömök törzsű
ősöreg fénybükk
—–

 

NAPSZÁLLTA
/haikuk/

csobban a teknős
zafirkéken csillogó
madársuhanás
–
fénylő öledben
csigák labirintjai
felfénylenek még
—–

 

(Illusztráció: Alan Winter: Beech Tree Cathedral)