A sötétség már nem a barátom… de a fény sem. Itt rekedtem, állandó szürkeségben. Nem emlékszem a nevedre, csak a semmi nevére. Ülök a tengerparton, a Hold, az éhes vámpír szárazra szívta a medret, nem maradt itt más, mindössze tépett repedések, cakkos szélű sebek. Nem merném beléjük dugni az ujjam… Távolabb egy remeterák vergődik. Nem is! Pontosabban egy kitépett emberi szív vonaglik. Ha mindenki csak úgy eldobálja a szemetét, mivé lesz ez a bolygó?! A sellők már beásták magukat az iszapba, a zsíros földben úsznak, akár a kukacok.

„Jaj úgy élvezem én a strandot!” A gyerekzsivaj néha még visszhangzik a leszakadt kapu nyekeregve, gúnyosan utánozza. A csúszda fehér testén felrepedezett a festék, a csavar belemélyed a húsába, rozsdás  vér alvad rá. Krisztus megfeszíttetett a bűneinkért. És még Bambi is kapható!

Pöndörödött farkú falevelek kergetőznek a lábamnál, lenyalogatnák a húst lábszárcsontomról, de nem haragszom rájuk, ezzel nincsenek egyedül. A betonfutószalagút végén ott vár a keresztelkedő medence. Falát klórtól mart pszichiátriakék csempepikkelyek borítják. Lefolyója beszívott és a rabságába ejtett fiatalságokat, szép reményeket, romantikus álmokat, Hufnágel Pistit, Hisztis Mirtillt… neki mindegy, végtelen étvágya van.

Ő pedig lent a mélyben mosolyog, tudom, mert elpattant egy ér a testemben. Pipájából szappanbuborékot pöffint a mélykirály krokodil. Felér a felszínre, a világok határán áttör, ő, a buborék, aki egyik létsíkba sem tartozik. És csak repül, fel a Napba, hogy azt is megmérgezze (és általa az egész világot). Itt az esőnek is Bolero italpor íze van.

Megjöttem Drágám. Sütöttem neked homoksütit, vegán. Mosogatni csak a könnyeiddel fogok… de neked életedben egyszer folyt ki könny vékony pupillájú szemedből. Bele is hártyásodott, egy krokodilkönnyön át nézed a világot… ez sok mindent megmagyaráz. Rém gusztustalan dolgokra enged következtetni, dehát nekem ez kell. Horogra is akadtam. Gerincmenti cipzáromat lehúzva szexisen kifiléztél, olajvértócsaként kéjesen elfolyok a víz tükrén. Egy örvénylő tócsa, ez vagyok. Most már szabadon, testi börtön nélkül. Mint egy tördelt kaleidoszkóp, forog körbe-körbe a világ, centrifugába rakták. Mosógép, ami dimenziókapuként átjuttat a túlvilágra. Csak a színeset és a fehéret nem szabad összemosni… Ariel. Halászlé.

Koszorú helyett rakjatok rám egy lyukas gumikacsát, ez az utolsó, perverz kívánságom.

Ehelyett belém mártod szappanbuborékfújód… lelket lehelsz belém… és csak szállok.

(Illusztráció: Alexas)

∞ Ólöf Arnalds: Moldin (Við Og Við, 2007)

kőmadár röpült át a vízmosók felett. ez még azokban az időkben történt, amikor a sárgafények nem hatoltak át a fájdalomkerítésen. a fekete rács elég haragot tartott még magában akkor, amivel el tudta kergetni a körbefutásokat.

a levegőben is egészen másféle volt a levegővételek összetétele, a levegővetélések homokzúgása miatt. fáztak a fakérgek, a felhők pedig néha akkorát tüsszentettek, mint amekkora hegyek süllyedtek a földbe a kerítésen túli fájdalomtól.

valamiért akkor maradt egy szabad kézfogásod s azt épp nekem szántad. nem szerettem volna megkérdezni, mi történt, hallottam én már könnyet földre gördülni. te pedig olyan nehezet vettél a levegőből, mintha híd lett volna.

vagy ablak. a kőmadár ettől majdnem visszafordult, de végül csak túlröpülte az ordításainkat, amikkel olyan távolságosan hallgatunk. sokkal kevésbé volt a félelem belekapaszkodva a levegőbe mégis, mint amikor visszataláltál végre.

nem tudom, miért fáztál úgy, én nem fáztam kicsit se. benyitott egy fény és én akkor valamiért nyitott voltam a fényre. a kézfogásod virágoskert volt, földig érő virágok nélkül. a vízmosók felől érkező szélben mosolygás szédült.

néha ilyeneket is lehetett látni erre. de akkor épp nem néztem oda, mert azzal foglalkoztam, te nézz. azt mondtad, üres az árnyékod, nincs sűrűsége, árnyéka, pedig itt állsz fölötte. ez mit jelent, nem tudtam, ahogy te tudtad, hogy tudom.

mi bánt, amikor bántanak. és amikor nem. hogy milyen a fájdalom ragasztója, mit használ, amikor egy elrugaszkodáshoz hozzáragasztja magát. pedig a fájdalomkerítést azért építették, ne legyen itten futkosás, aludjon a körömágy.

aztán a vakarózás, megint, a sebek. félig nyitottam ki a szemem, vagy félig csuktam be, azzal a tekintettel, amiről azt gondolnám, szeret. de akkor épp nem ide néztél, mert azzal foglalkoztál, ne nézz. tudtam, de nem fájt. nem nekem.

bennem akkor valahogy megnyugodtak a zuhanások. az a mosolygás minden homok ellenére ott zuhogott szerte. a kőmadár meg visszatalált, ivott a mosott vizekből. de miért mossák a vizet. a kerítésen túl hideg volt a kezeknek.

itt nincs baj, itt minden kéz egy másikba kapaszkodik. egy kéz egyedül még lehet hideg, két kéz már mindenképp meleg. de akkor a mi kézfogásunk olyan súlytalan lett, mintha a levegőnek se lenne súlya, amiből a fák nőttek a belső tájképen.

nem szabad körülötted ilyen hideg levegőnek lenni, mert abban mások is fáznak. de ez nem ilyen, ezt nem lehet így, mondom a Napnak, süssön már, amikor nem süt. megérthetné, hogy vannak Naptalan napok.

a sárgafények botladoztak, de erős a kerítés, mindig erősebb. elaltattuk a fénycsecsemőket, és mi is elaludtunk. az ég leért a földig és belegyökerezett, a te virágaid meg csak úgy voltak, sehogy. nem volt híd sehol, de ha nincs folyó, talán minek is.

hallgattam, amikor épp azt mondtam, örülök a megtalálkozásnak. az ilyeneket te már meg sem hallod, ahogy én sem hallom már, amikor nem hallasz. de mikor kezdtük a kerítést odabent, mikor kezdődött a félelem a fájdalomtól.

a körbefutások miért szorítanak, az ölelés miért rabság. hol a kötél, ami a bőrbe vág. kezek után kapsz, mert úgy érzed, ha üres kézzel kell megállj, belesüllyedsz a földbe azokkal a hegyekkel, akiktől senki sem köszönt el.

néztelek, hogy mit nézel, de nem látok a tekintetedbe, csak akkor, ha rám nézel. a föld miért föl-, amikor lent van? a kerítés meg épült, építgettük, azokkal a mozdulatokkal, amik köveket gördítenek el. te kacskaringósan mindenfelé, én az égnek.

hideg kezek zsebekben. a fázásod körülölelt. a kőmadár meg megállt akkor fölöttünk és nem nézett le. más terekben beszélünk. pedig visszataláltál, de talán mégsem ide. szél fújta a fáidat, az én fáim csendben ölelkeztek a földdel.

sötét van, most ez a természetes fény. milyen hidat lehetne, vagy milyen ablakot, de a levegő nem várt, nem engedte meg, hogy úgy döntsünk, nem döntünk. felhőkké rendeződtek a tér bizonytalanságai, ennek örültem. vannak Napos napok.

a nappal fenn maradt Hold, mondtad, én meg, hogy a Nappal fenn maradt Hold. mi így értjük egymást. ilyen égen. milyen híd ez, amelyik ablak? előrenéztünk, te a horizontot láttad, én az eget a földdel összekötő fákat.

gömbölyű szavak. könnyeket gördítettél el az útból. árnyék nélkül állunk, akkor már így, de egy sárgafény áthatolt a fájdalomkerítésen és te megijedtél. akkor nincs elég harag, de honnan haragudjunk elő egy haragot is?

az átérés fájdalma. kéz tud kezet mosni, a kezek egymást mossák. néztél, rám, de talán nem engem. nem fájt, nem ez. a virágnak kell a gyökér, és akkor talán megkapaszkodtál. ott volt a mosolygás, ahol az előbb az árnyékod nem volt. megmostuk benne a kezünket.

kértél, beszéljek. napersze, a Nap mondja el a napsugarakat szóban. a fakérgek ölelték a fákat. meleg lett. szabad volt a tekinteted, akkor láttam. láttalak. az ölelés napsütés, öleljük egymást. megsimogattál a szempilláddal, mondod.

öleléskor nem kell mondani a másiknak, ő is öleljen.

2016.01. 13. 0: 25–2016. 12. 28. 22: 13–2016. 12. 29. 16: 28: 13

(Illusztráció: Maria Primachenko – Sun-bird, Rye and Wheat, 1980)

A szorgok emberemlékezet óta a szigeten éltek.
De csínján kell bánni az „emberemlékezettel”, figyelmeztette magát Riolda. Vannak, akik a szorgokat nem is tartják emberi lényeknek, hanem csak a tenger hordalékának, démonok és hajótöröttek nászából való söpredéknek. Violaszínű a pupillájuk és pókhálószerű a tenyérlenyomatuk.
Persze a szorgok nem tartották korcsoknak magukat: ők úgy gondolták, a szigetet százszor száz esztendeje a tengertől kapták ajándékba. Százszor száz esztendő! Mit is jelent ez? Riolda a normannok közt megtanulta, hogy az emberek írás-olvasás nélkül három vagy négy nemzedék életidejét tudják többé-kevésbé felidézni, a száz évvel korábban élt ősök ideje a mesék homályába vész.
Akkor hogy is van ezzel az „emberemlékezettel”?

I. Bandemag, a szigetet kilencvenkilenc éve elfoglaló ír király beszélő kutyáknak tekintette a szorgokat. Lelketlen, viccesen makogó lényeknek, akiknek az a dolga, hogy a kínhalálukkal szórakoztassák a szigetre lépő ír harcosokat. Mért ne? A Nyugati szél szigetén, ezen a kopár kis földdarabon nemhogy szarvasok, nyulak sem éltek, a viharos szelek fogságában ittragadt katonák a tél unalmát vadászattal ütötték el. A nagy hódító, I. Bandemag el is rendelte, hogy a szorgok nem hordhatnak ruhákat, nem hallathatnak se makogó, se csettintő hangokat, és hasadékokban, barlangokban kell átvészelniük a hideget.
I. Bandemagot Ulsterben még érzékeny, barátságos, költészetben is jártas királyfinak tartották. Ám hogy vetemedhet arra egy művészetekben jártas, széplelkű királyfi, hogy másokat megfosszon a ruháiktól? Hogy íjjal és nyíllal gyerekekre vadásszon? Riolda pontosan tudta a választ: a szorgoknak csak kevés birkájuk volt, az ír katonák csak akkor maradhattak életben, ha felfalták ezeket a violaszín pupillájú bennszülötteket.
Hiszen a viharos áramlatok miatt télen képtelenség elhagyni a szigetet.
És tavasszal – a naplója tanúsága szerint – I. Bandemag már nem is akart elhajózni. Megkedvelte a kuporgó óriásokhoz hasonló sziklákat, a sziget egyetlen forrásának állott borhoz emlékeztető  ízét,  a szélfútta cserjék kézíráshoz hasonlatos formáját. Ráadásul Ulsterben, apja székhelyén a testvéreivel és unokabáttyaival kéne vég nélkül egyezkednie, itt viszont istenként imádják a katonák… nemcsak a katonák, hanem a szorgok is.
Mi lenne, ha velük építtetné fel a palotáját? Ha megparancsolná nekik, hogy ezentúl négykézláb járjanak?
Riolda tudta, hogy az emberek többsége elszörnyedne az ilyen vágyaktól, és alig várná a tavaszi szeleket, amik elröpíthetnék egy másik szigetre. De az elfogyasztott emberhús, a szigetre nehezedő köd  megváltoztatott valamit Bandemag elméjében. Ahogy megfordultak a szelek, a katonáinak megparancsolta, hozzák el a könyvtárát és a menyasszonyát Ulsterből. És rakják meg a vitorlást vetőmaggal, birkákkal, kőművesszerszámmal, mert majd ezen a kopár földdarabon, a Nyugati szél szigetén építi fel a fővárosát. Egy fantasztikus palotát, aminek csodájára járnak a dánok, az írek, az angolszászok és még a szikrázó napsütésben fürdőző mórok  is irigyelni fogják. Arról ábrándozott, hogy kiszélesítteti az öblöt, és óriási kőoroszlánokat építtet az öböl bejáratához.
De ő maga nem merte elhagyni a szigetet: mintha attól tartott volna, hogy távollétében ezt a kopár földdarabot a félkész szobrokkal, a meztelenül futkosó alattvalókkal  gyorsan visszaveszi a tenger.
Ám a rengeteg erőfeszítés és tervezgetés ellenére a sziget képtelen volt  megemberelni magát. A telek egyre hidegebbek lettek. Az Írországból hozott magokat elnyelte a sziget kopár földje. Hét kőművesmester érkezett, de egy éven belül mind a heten elmenekültek, hogy aztán rémtörténeteket mesélgessenek a sziget baljós terméketlenségéről és a meztelenül szaladgáló szorgokról. Az ő nőstényeik soha nem fáradnak bele a szeretkezésbe, mindig vér- és ámbraszagot árasztanak, ezzel láncolták magukhoz az ulsteri király fiát, Bandemagot. Csak nyers húst fogyasztanak, és ha férfit látnak, térdre vetik magukat, és engedelmesen csaholnak. De nem különbek a hímek sem, akik elirigyelték nőstényeiktől a szerelem örömeit, és most kutyák módjára dörgölőznek a katonákhoz.
Riolda nem értette, hogy hatalmasodhatott el a téboly a szigeten.
A szép Kylie, I. Bandemag menyasszonya tíz hónap múlva meghalt gyerekszülésben, és a legendák szerint megátkozta azokat, akik akarata ellenére a szigetre hozták. Egy másik asszony, aki egy megnyúzott szorgott talált a küszöbén, éjnek évadján gyerekkel a karján menekült a tengerbe.
De csodák csodája, a palota lassan felépült, és I. Bandemag a fiacskájával beköltözött a trónterembe. A két év alatt minden gyönyörbe belekóstolt, és már nem vágyott rá, hogy meztelen rabszolgákra lődözzön a sötétben, vagy ruhátlan nők futkossanak körülötte. Megijedt volna saját magától? A szorgok átkától? Vagy nem akarta, hogy a gyereke kitépett karú vagy elevenen megvakított rabszolgák közt nőjön fel?
Továbbra is tiltotta, hogy a szorgok ruhát viseljenek vagy beszéljenek, de a legszörnyűbb kínzásoknak, az éjszakai vadászatoknak véget vetett. Próbálkozott továbbra is valamilyen mezőgazdasággal, új és új növényekkel, hogy egyszer és mindenkorra betiltsa a szigetén az emberevést.
Épp új facsemetékért indult volna Northumbriába, mikor észrevette, hogy képtelen elhagyni a szigetet. Egy alattomos tengerár minduntalan visszavetette a bárkáját az öbölbe.
Pedig a szigeten évről évre hidegebb lett, és a nagy fáradtsággal elültetett gyümölcsfák mind elfagytak a könyörtelen szélben. Ráadásul valami szárazföldön ismeretlen kórság tizedelte a birkákat. Mintha a sziget az áldozatokkal és bűnösökkel az elkerülhetetlen megsemmisülés felé lebegne. Telenként olyan köd ereszkedett a sziklákra, hogy az ír katonák és a szorgok az orrukig sem láttak. A megmaradt szorg nőstények kihordták az ír katonák gyerekeit, de minden kislány és kisfiú violaszín pupillával született.
I. Bandemag csapdába került. Lassan-lassan megértette, hogy aki részt vett a szorgok meggyalázásában, az élve nem hagyhatja el a szigetet. Talán holtan sem menekülhet innen. Éjszakánként fehér ruhás kísértetek érkeztek, talán tündérek vagy bosszúálló szellemek, hogy lebírhatatlan rémálmokkal kínozzák a túlélőket.
Telente annyira félt, hogy sikoltozott a saját édeanyja után.
Húsra rá sem tudott nézni. Hosszú évekig bogyókon és faleveleken élt, míg éhen halt a saját szigetén.

Ma már Riolda a saját kezén meg tudta számolni azokat a szigetlakókat, akikbe egy sem jutott a szorgok örökségéből. Itt van például az ő férje, Sjön és a fogadott fia, a magát valami varég királynak képzelő Shiobian.
No de ő, Riolda? A többiek? A saját gyerekei? Ők mind korcsok, a tenger hordalékai. A fiatal I. Bandemag karddal, íjjal-nyíllal vadászna rájuk.
A tizenöt évesen visszatérő Riolda felszabadította a szorgokat, és igyekezett észre sem venni az emberek közti különbségeket. De a különbségek azért még léteztek… talán a rettenetes emlékekből származtak vagy a tenger emberi ésszel kiszámíthatatlan akaratából. Pedig már csak két, idegenekkel nem keveredő szorg család maradt a szigeten. Ha beléptek a kunyhóikba, ledobták a ruháikat, és Riolda észrevette, hogy egymás közt – a régóta halott I. Bandemag parancsának megfelelően – soha nem beszélnek. Csak pillantásokkal vagy grimaszokkal utasítgatják egymást. Sjön adott nevet a gyerekeiknek, de az anyák soha nem szólították így őket.
De akkor hogy szólítják?
És mit csinálnak esős napokon a kunyhóikban?
Hangok nélkül beszélgetnek a tengerrel?
Igaz lenne hát, hogy a hetven év rabság alatt a szorgok elfelejtettek beszélni, és rátaláltak egy szavak, mondatok, hangok nélküli nyelvre?
Miközben a rabság szánalomra méltó módon beleette magát a lelkükbe,  és I. Bandemagra, mint ősapjukra és jótevőjükre emlékeztek. Sjön szerint egyenesen istennek tekintették, és nap mint nap imádkoztak a visszatéréséért.
Riolda megborzongott. Egyáltalán elfoglalhatta volna-e Bandemag a szigetet, ha a legvisszataszítóbb megalázkodásra való képesség nem lenne beleírva a lelkünkbe?
Ám mindeközben volt a szorgoknak egy különös tehetsége. Riolda megfigyelte, hogy a sötétben is látják egymást, és szavak vagy érintés nélkül is érzik a másik fájdalmát. Minden szorg anya meg tudta jósolni, hogy fiú- vagy lánygyereket vár. És soha egyetlen szülőnek nem kellett rákiáltani a gyerekére, mert a kicsik még a sziget túlsó partján is pontosan tudták, hogy az anyjuk hazarendelte őket. Azt is pontosan érezték, hogy a másik azért hallgat-e a fal felé fordulva, mert fáj a foga, vagy mert maga elé képzelte saját halálát.
Talán érdemes lenne összebarátkozni valamelyikükkel, töprengett Riolda. Tanulni tőlük, meghallgatni a véleményüket.
Egyedül ők azok, akik meg tudnák mondani, mi történhetett Sjönnel. Hogy miért hagyott cserben bennünket.

Illusztráció: Zdzislaw Beksinski