Címke: irodalom

A szuplinitorok hónapja

Feltételezem, többé-kevésbé ismerik a magyar tanügyi szaktanácsadókat. De vajon a románt ismerik-e? Nem? Akkor tüstént bemutatok egyet, méghozzá munka közben, hadd lássuk, hogy izzad, dolgozik egy román kolléga. Helyszín: Nagyvárad. Időpont: augusztus, a szuplinitorok kinevezésének hónapja. Hogy kik a szuplinotorok? A román–magyar szótár szerint helyettes tanerők, akik többnyire szülési szabadságon lévő tanárnőket helyettesítenek. Eddig semmi különbség. A differenciák akkor ugranak ki, amikor… De térjünk vissza a mi emberünkhöz! Kövessük útján, s a differenciákra is fény derül, megismerik a szuplinitort s a szuplinitorok hónapját.
Tanfelügyelőnk neve… Talán mellékes, mert mit mond egy név? Semmit. De az a szó, hogy tanfelügyelő, románosan inspektor, olyan varázsszó, amire valamennyi szuplinitor hasra vagy hanyatt esik, a béka ciripelni, s a tücsök brekegni kezd. Egyszóval Valaki. Valahol az úristen és a köztársasági elnök közt. Csak termetre kicsi, mármint a mi tanácsadónk, ezért jár kalapban és koturnuson. Arca erélyt és műveltséget áraszt. Igaz, az oroszlánt néha orosz lánynak mondja, s a rezsit meg rezsimnek. Csakhogy ennek nem szabad beugrani, ez ugyanis trükk, pedagógiai fogás, amivel őkelme mások műveltségét teszteli.

Dél. Inspektorunk tikkadtan totyog egy árnyékos kapu alá, óvatosan körülnéz, majd előhúz egy… Zsebkendőt? Ugyan! Zsebtükröt, egy egészen egyszerű tükröcskét. Megigazítja nyakkendőjét, zakóját. Párizsi divat, a legfrissebb modell szerint, bár ezt általában titkolni igyekszik. Szerény ember, annyi szent. Vagy inkább hazafi? Figyeljünk tovább, hátha ezt is megtudjuk. Most például mosolyog. Elég sután, de hát mit tegyen, ha ezt többnyire csak felfelé szokta gyakorolni. A tréning után megint körülnéz, kihúzza magát, s a házba lopódzik. Amikor újra felbukkan, kielégülten piheg, s nem veszi észre, hogy a slicce félig nyitva maradt.
– Tiszteletem! – lép váratlanul a tyúkszemére valaki. Illetve lépne, ha egyáltalán volna tyúkszeme, ti. bármit tesz, mond, ő maga a tökély, mintha a kormány s az egész Román Kommunista Párt mondaná, következésképpen csakis ő tud a mások tyúkszemére lépni. Ennek ellenére most felszisszen kissé.
– Nem tud vigyázni, Csipetke kartárs?
– Elnézést! – vigyorog a dagadt kollega, aki már két éve molesztálta egy bizonyos állásügyben, azzal még keményebben tapos a Párt szócsövére.
– Mondja, maga tényleg megbuggyant?
– Ahogy vesszük: lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, hanem az orrát még megcsavarom.
– A kurva…! – kapálódzik a szerény divatfi. – Esküszöm, ezért még ma megfizetsz.
– Én? Hát ide süss! – lebegtet meg a férfi kajánul egy fotót. – Remélem, ismerős, domnu Casanova.
– Honnan szerezte?
– Nem mindegy?
– Disznó! Halljuk mit akar?
– Mintha nem tudná! Szeretném, ha…
– Jó, jó, majd holnap! Jöjjön az irodámba, meglátjuk, mit tehetek.

A tanfelügyelőségen izgatott tömeg toporog. Valamennyi szuplinitor, az a tartalék, amit az évről évre növekvő munkanélküliség termel ki magából, öregek, fiatalok, mind munkát akar, legyen az bárhol, kerül, amibe kerül.
Tanfelügyelőnk méltóságteljesen sétál el a tömött sorok előtt. Hiába, augusztus a szuplinitorok hónapja. Irodájában madárfejű ember ücsörög.

– Engem keres?
– Igenis.
– Sajnálom, pillanatnyilag nem érek rá. A madárfejű magabiztosan mosolyog.
– Nézze – húz elő zsebéből egy sovány borítékot –, ketten vagyunk, a dolog köztünk marad: ön ad egy állást, én a borítékot.
– De uram…!
– Öt ezer lej van benne. Többet nem adhatok, legfeljebb… Várjon csak: koszt, lakás, villamos … – számol szélsebesen. – Igen, ennyit. Ha elfogadná.
– Tizenöt ezret?
– Ötöt.
– Hallatlan, hogy nem sül ki a szeme! Hát pedagógus maga! Mit gondol, kivel beszél?
– Én…
– Maga… pitiáner. Úgy kirúgom innen, hogy Magyarországig repül. Eladná a lelkét egy katedráért? – hadonászik a Nagy Ember lábujjhegyre állva.
– Ha nem, nem, pedig hozzácsaptam volna néhány könyvet is.
– Milyen könyveket?
– Jókait, Mikszáthot, úgy… száz darab körül.
– Nos… nem bánom. Párat elfogadok, már úgy értem, olvasni.
– Természetesen, és…
– Semmi és! Csak olvasni, bár én, higgye el, szívesen segítenék magán. Hát… majd meglátjuk. Keressen fel holnap, akkor többet mondhatok.
– Orvost! – kiáltják hirtelen kívülről. – Elájult, gyorsan, gyorsan, hívjátok a mentőket!
– Már megint?! – bosszankodik a pöttöm felügyelő.

Újabban mindennap történik valami. Ki őrjöng, ki elájul. Tiszta diliház ez az osztály. A végén még ő is bedilizik ezek közt.
– Vigyük az irodába! – ajánlja a vezér–tanfelügyelőnek, s órájára pislantva a tömegre reccsent: – A félfogadásnak vége, tessék kifáradni!

A szuplinitor restelkedve tér magához. Törékeny, ősz hajú asszony. Reggel hatkor jött, azóta vár étlen-szomjan, hogy a Vezér elé engedjék.
– Maga már megint itt van? – ráncolja össze homlokát a vezér-tanfelügyelő.
– Bocsánat! – támolyog kábán az asszony. – Nem akartam zavarni, de…
– Hagyjuk! Maga javíthatatlan. Miért nem fér a fejébe, hogy egyetlen állás sincs! Túl sok a pedagógus. Talán képezze át magát, menjen az iparba, itt… fölösleges.
– Kérem! – szökik a vér a tanítónő arcába. – Akkor nyilván erre sincs már szükség – csapja az asztalra a piros pártkönyvét.

A tanfelügyelők megdermednek.

– Figyeljen ide, kedves kollegina! Én speciel megértem magát – keresi a szavakat zavartan a Vezér. – Egész nap várt, ideges. De hát mi is emberek vagyunk. Amit lehet, megteszünk, várjon még egy napot! Tegye el a könyvét, és jöjjön vissza holnap!

 

(Illusztráció: Art courtesy of Manjit Thapp)

Égi lég

kerekre nyílt égi légben levelek keringnek
palástomat magam varrom tetemre terítem
a tetem nyúlik érzékel
megragadlak két kézzel

felcsap a csuklya vészre várva a lyukból kinéz
nem feledlek hozzád érek sebed megigéz
véres járat kettőt koppan
rád fátyolozok a porban

csillog a bőr az erek fölött halkan csordogál
két híd között átlátszóan könnyem útja folydogál
mocsaras út szeles verem
tékozló lét saját erem

áthat várat váratsz megint mikor lesz már elég
bírom várom áthatsz váratsz figyelmed az enyém
visszaadom nehezen
pillantásod ellesem

két híd között fennakadva égi jelt keresek
háttal szállok csillagfényben mozdulatlan elesek
üvegszemem mereven néz
arcom mellett idegen kéz

(Illusztráció: Kimberly Conrad)

Mitracsek úr visszatér (részlet)

Én is Mitracsek vagyok!

                A törvény olyan, mint a nád, könnyen hajlítható, az igazság pedig olyan, mint a kő, hajlíthatatlan.

Nick Nolte. a Padre című filmben.

*

Hol van az megírva, hol, mikor és kik vésték kőtáblába, hogy az író korlátlanul és következmények nélkül birtokolhassa, kihasználhassa, irányíthassa a főhősét? Mi van a mi, az én jogaimmal? Az irodalmi költött alakoknak semmi beleszólásuk nincs sorsuk alakulásába? Mi csak némán tűrjük el mindazt, amit az írók kitalálnak a számunkra? Mi csak, mint literatuális jobbágyok, viseljük a terhet, miközben a szerzők hasznot húznak belőlünk? Hát ez nem igazság! Ezt tovább nem tűrhetjük! Elő a sárga mellényekkel! Viva la revolutution!
 —Nem tudom, vagyis sejtem, mi a célod ezzel a kifakadással, ám egy biztos, a drámai hatást jelentősen tompítja a nyelvtani helytelenség. Ha már nagyot akarsz mondani, legalább figyelj oda, hogy betartsd a magyar nyelv szabályait! Nem lehet mindent a nyelvjárásra fogni, a fenti mondatodban egyszerre három égbekiáltó hiba is van. Hát hiába tanított Hilda tanár néni, mit sem ért a folyamatos kioktatása?
Átlátok rajtad pennajani, azon mesterkedsz, hogy holmi nyelvtani maszlaggal eltereld az olvasók, akarom írni, a Kedves és Okos OLVASÓK figyelmét a témáról. Mindent megteszel, hogy elbagatellizáld a lényeget. Inkább a kérdésre válaszolj! Bár, tudod mit, nem kell, én amúgy is tudom a választ! Az írók. Az írók azok, akik úgy hiszik, mindent megtehetnek velünk, ami csak sekélyesen barázdált elméjükben gatyaszárba szökken. Tulajdonként kezelnek minket, eszközként, pedig nekünk vannak érzéseink, vágyaink, életünk. Hát nem olvassátok a Bibliát? Tőletek ezerszer nagyobb Úr, a Teremtő szabad akarattal ruházta fel kreatúráit, nem akasztott minden egyes humanoid nyakába oly forgatókönyvet, amitől eltérni bűn és teljes képtelenség.
—Igen, valóban ezt írja a Szentírás, de azt is vedd figyelembe, hogy a valós embereknek valóban vállalniuk kell tetteik minden következményét, nem csupán papíron. Amennyiben lesújt rájuk a kasszás, bizony minden vagyonukat elkobozza, és ők a sírjukban is maradnak, nem támadgatnak fel, ha úri kedvük úgy tartja. Most esett csak le, hogy te odáig merészkedsz a jogtalan felháborodásodban, hogy a Názáretihez hasonlítod magad, hiszen a feltámadottak között ő a legismertebb.
Ezt kikérem magamnak! Ez egy újabb rágalom, én egy szóval sem állítottam ilyet. Nem is gondoltam ilyesmire. Én nem feltámadni akarok, hanem Élni!
—Ne tagadd, ismerlek! Nem mondtad, csak sugalltad. Ma már ez olcsó fogásnak számít az emberi kommunikációban.
Álljunk meg egy showra, Mónika! Nagyon elterelted a figyelmet a témáról, ám az Olvasók nem ostobák, rögtön észreveszik. Ne félj, Magdi mama, majd a fejedre olvassa, hogy újfent megpróbálsz kibújni a felelősség alól! Nem te mondtad az imént, hogy az embereknek vállalniuk kell tetteik minden következményét? Áhá, szóval, te már nem is tartod magad embernek? Megtudhatnám, milyen posztra mászik fel túlterhelt egód azon a bizonyos uborkafán? Netalán fél, vagy egészen isteninek tartod tenmagadat? Halljam papírgyalázó! Itt és most, a nagy nyilvánosság előtt vallj színt. —Itt elapadt Mitracsek mondanivalója, azaz, lett volna még mit mondania, de az író leírta.
—Mindent félremagyarázol, olyanokat látsz bele a dolgokba, amik nincsenek ott, nem is voltak soha. Úgy hiszem, minden ember a tökéletességre törekszik, én is. Ám azt is tudom, hogy ez eddig még egyetlen Ádám-ivadéknak sem sikerült, és talán nem is fog soha. Látom az arcod vörösebb lett, mint a szovjet zászló egykoron. Nem szeretném, ha végül megütne a guta, mert, ha meghalnál, újra, miközben te biztosan feltámadsz megint, ő pedig annyi évet kapna a vérbírótól, mint egy rendes emberért jár.
Haha, nagyon nevetséges, röhög az aranyerem. Ez nálad a demokrácia, a szólásszabadság? Te rosszabb vagy, mint a Merkel, Macron, meg Trump együttvéve, mikor kimondanám az igazságot, a számodra fájó igazságot, menten belém fojtod a szót. Látod, pontos j-vel írtam, nem ly-nal! Szegény olvasók, istenem, képzelem milyen kínokat élhetnek át, ameddig elolvassák ezt a szövegömlenyt, amit te könyvnek becézel. Nem irigylem őket. Inkább neked kellene fizetned, hogy egyáltalán beleolvasnak. Ha történetesen nem szerepelnék a szövegben, biztos lehetsz benne, hogy a kezembe sem venném. Ha netalán valaki arra vetemedne, hogy karácsonykor a születésnapomon, vagy a férfiak napján megajándékozna egy példánnyal, én bizony a fejéhez vágnám. De nem is, azért a te könyveidet is lehet használni valamire, mint amikor az aforizmás köteteddel hoztad egyensúlyba az asztalt Jánosiban, az első Újnautilusz Konferencián. Dicséretes volt, hiszen így nem löttyent ki a Csordás Laci söre. Komolyra fordítva a szót, tedd a szívedre a kezed és válaszolj igazat! Mi késztet arra titeket, írókat, hogy mostohán bánjatok a hőseitekkel? Milyen perverzitás vezetett téged, amikor a korábbi könyvben megírtad a nevetséges életemet? Az írók, hogyan választanak, mi alapján döntenek, melyik hősük lesz pozitív, melyik negatív? Ki lesz sikeres, ki balek? Ki hal meg és ki éli túl az alkotás kataklizmáját?
—Ez nehéz kérdés, egy mondattal nem is lehet megválaszolni.
Akkor válaszold meg kettővel! Te vagy az író, a szószaporító, a mondat hajlító, csak van még annyi szó és írásjel a tarsolyodban, hogy futja egy kielégítő válaszra. De, hogy megkönnyítsem a dolgot, felhozok néhány konkrétumot. Nagy Zoltán Mihály miért küldte a szerencsétlen Esztert a Szolyvai táborba, amikor tudta, hogy ott tífuszjárvány van, és a részeg vörös katonák minden csinos nőt meggyaláznak? De, ha már ő nem, legalább az anyja tartotta volna vissza, ő is hallott a dicső felszabadítók dicstelen tetteiről. Miért nem ment ő személyesen? De ott van a szerencsétlen Anna, hát ilyen sorsot érdemelt Kosztolányitól? Nem tudta, vagy elfelejtette, hogy ez a falusi leány milyen naiv, gyámoltalan, mennyire befolyásolható? Vagy ott van az a szerencsétlen Butler János. Volt pénze, jegyese, tervei az élettel, erre mit művel vele Mikszáth, összeboronálja egy olyan nővel, akit megejtett isten egyik tévelygő szolgája. Hát, Kálmán bátyámnak nem jelentett semmit a szerelem? Nem értem én ezt.
—Ne feledd, hogy ez egy megtörtént eset, Butler János a valóságban is élt, bár a valóság kicsit más, mint a mese. De pont ez a lényeg, az író szemléltetni akar, a hősei sorsának szövésével nem céltalanul írogat, mondani, elmondani akar valamit. Ha Zoltán barátom történetesen nem Szolyvára, hanem a Beregszászi piacra küldi el Esztert Dobronyi[1] pirospaprikáért, akkor Tarpai Viktória nem játszhatta volna el a meggyalázott leány szerepét egy monodrámában és egy nagyjátékfilmben. Igaz? Te is láttad, neked is tetszett, így van? Ne tagadd!
Igen, láttam, sok tekintetben más, mint az írott regény. Viszont kissé össze is zavarodtam. Számos válaszért kiáltó kérdés bontott szárnyat elmém nárcisz völgyében. Most akkor ki is Tóth Eszter, Tarpai Viktória? Vagy a művésznő csak addig ugrott be Eszter helyébe, amíg az válogat a pirospaprikák között? Különben, a múlt század kilencvenes évei elején, Beregszászon láttam először színpadon a történetet, de akkor egy szőke nő, Almási Zsuzsa volt Eszter. Akkor bárki lehet Eszter? Bárki lehet bárki? Én is lehetek bárki? Engem is eljátszhatnak mások? Én is eljátszhatlak téged? Ki vagyok én igazából Te, vagy én, vagy én vagyok te? Én, meg te, mi vagyunk? Kik vagyunk?
—Hú, te aztán valóban elragadtattad magadat, ez már bányafilozófia.
Az milyen?
—Mélyen járó.
—De van egy ötletem, kérdezzük meg az olvasóktól!
Rendben, hát legyen így. Kíváncsi vagyok a lehetséges válaszokra. Szerinted lesz, aki veszi a fáradtságot és az értékes idejét arra fecsérli, hogy nekem írjon válaszokat?
—Miért ne? Egy próbát megér. A biztonság kedvéért, ugyan a kötetben más helyen is szerepel a villámposta címem, ide is kiteszem. Tehát, kedves Olvasók, akinek van kedve és véleménye is, írjon Mitracseknek a cadaloraster@gmail.com címre! De, hogy biztosra menjünk, holnap kirakom a kérdéseidet az oldalamra, amit Zuckenberg rabbitól bérlek. Remélem, nem tiltják le.
Néha azért vannak neked használható ötleteid is. Felcsigáztál, bízom az olvasóim bölcsességében és irányomban táplált szeretetükben.
—A te olvasóid?
Igen, csak nem gondoltad, hogy a tieid? Sokszor még arra sem vagy képes., hogy a szövegeidet eljuttasd a közönséghez. A szabados szalon oldaláról is percek alatt lekapják az adminok a feltöltött írásaidat. Mindig csak politizálsz, meg sajnáltatod magad, hogy így a kárpátaljai magyarok, úgy a kisebbségi lét.
—Ez bizony igaz, ki érti ezt, mármint, hogy bizonyos témákat nehéz publikálni? Ma nincs ugyan intézményesített cenzúra, ám a liberál-fasiszták vélemény-diktatúrája már oly mértékig fajult, hogy az emberek önmagukat korlátozzák, készségesen, csak nehogy rossz szó érje őket. Mert, akit megtalálnak, annak vége. A tengeralattjáró oldalán is csak cenzúrázva jelenhetett meg egy írásom.
Igen, tudom, ráadásul az egyik fejezet ebből a kötetből. Éva asszony, nem mert bevállalni egy olyan apró humoros nüánszot, minthogy a fenyőfán shalomcukrok lógtak. Pedig ez most még vicces is.
 —Már a vicc sem a régi. Na, de igencsak elszaladt az idő. Itt most befejezem, hogy átadhassam a szót neked. Még végül azzal is megvádolsz, hogy tudatosan szaporítom, hogy elvegyem tőled a lehetőséget. Akkor itt vége. A reménybeli olvasói válaszokat, majd később írom hozzá ehhez a fejezethez. Addig is az olvasók türelmét kérem, már csak azért is, mivel Önökre várunk!

_____________________________________________

[1] Többségében magyarok lakta nagyközség Ungvár közelében. Lakosai főként paprikatermesztésével foglalkoznak.

 

(Illusztráció: Yayoi Kusama – Mirror art installation )

A NYÁR SZÜRETE ELŐREHALADT (Curriculum vitae 4)

Hogy végleg nyoma veszne, s tovább
angyalszárnyon lebegne, a pincetorkokhoz
tömörül még a végsőnek maradó emlék:
a nyár szürete előrehaladt, a lapuleveleken

sebek térképe; a kőkeresztnél váltak
szét az utak, a távolság lappangva elégiát
szült, ballada kísérte a lovakat. A gyász
fényeivel kezdődik a reggel, a szerencsét

nem osztogatják szabadon; az ablakredőnyök
muskátli-szaga az előkertek ágyásait
öntözte, vonultak a szenesek; a gyermekkor
égésnyoma könyörületre szomjazott.

(Illusztráció: Julia Watkins: White Swan Energy Painting)

Három Cercamon-dal

̶   Látom napról-napra, vége,
nincs több öröm, élvezet,
s nem segít a bölcseség se,
támaszt sehol nem lelek.
Mint hattyú, ki végzetet
lát, s jaját kiáltja szélbe,
zengő hangon dalba kezd,
mert már érzi, szűnik élte,
s több reménye nem lehet.

̶  Mester, úgy segéljen Isten,
amit mondasz, úgy való.
Nincs ok ám aggályra, vélem,
s bölcs szó hiábavaló.
Közel a sorsforduló,
lesz jó béred, azt remélem,
s kerül alád pejcsikó,
vagy lesz részed más egyébben:
Poitou gróf várható.

̶  Vilmos, nem ér én előttem
fabatkát sem ez a szó:
magam alá letepernem
egy fürjleány volna jó,
nem pedig egy kancaló,
mi él karám-börtönében,
s csak más kegyéből kapható.
Hidd, gyakran csak áll meredten
a potyáról álmodó.

̶  Mester, válhat még javadra,
ha türelemmel leszel.
̶  Vilmos, hívságos szavadra
fittyet hányok, higgyed el.
̶  Mester, miért nem hiszel?
Szerencséd Frankföld behozza,
bár egy kissé várni kell.
̶  Vilmos, Isten néked adja,
amit nékem látsz közel.

̶  Mester, gyermek s állhatatlan
férfi az, ki így beszél.
̶   Vilmos, ha jó indokod van:
hiszem, s szájam mást se kér.
̶   Mester, csődör, telivér
uraknak, nemes családban
türelmet olykor megér.
̶  Vilmos, ………………
…………………………….

̶  Mester, lomb fölébe nyúlni
lám új szárat sás ereszt.
̶  Vilmos, annak ára semmi,
hogy váramban itt lehess.
̶   Mester, Pünkösd napja lesz,
új grófunk fog ide jönni,
s téged bőven megfizet.
̶  Vilmos, szólhatsz, balga sínyli.
Más zsebére jól fizetsz.

&

A lágy szellő süvítve jár,
s az ág veszíti lombjait,
más hangon szól a kismadár.
Sóhajtozom s dalolom itt,
mi láncon tart, szerelmemet,
melyen sohasem voltam úr.

Jaj, Ámortól rám, más se vár,
minthogy gyötör meg háborít,
s így messzebb tőlem más sem áll,
mint ami égő vágyba visz:
irigység jóra nem vezet,
lehetetlent kér konokul.

Édes öröm szívembe száll,
hisz senkit sem szerettem így.
Ha itt van ám, szavam eláll,
nem mondja ki, hogy vágy feszít,
s ha otthagyom, továbbmegyek,
agyam s érzésem elborul.

Világszépe volna akár,
mellette mind halványodik.
S ha rám telepszik bús homály,
hol ő van, onnét fény vakít.
Lássam őt, Isten adja meg,
majd akkor is, ha ágyra hull.

Szerelme zaklat és kuszál,
megbolydít naptól éjjelig,
s félek, hogy sérti őt a száj,
ha kér, s inkább tartózkodik.
Szolgálok néhány éveket,
s az igazság bebizonyul.

Nem élet ez, se nem halál,
s nagy baj van, mégse nehezít.
Nem láthatom, mit szíve zár,
s mikor lesz tán, hogy újra nyit.
Ő tartogat minden kegyet,
s vagy lelkesít, vagy összedúl.

Még az se bánt, ha ráncigál,
mint félnótás tutyimutyit,
s belőlem bolondot csinál
hát mögött vagy nyíltan is,
hisz dacra könnyen jön a kegy,
ha kedve épp úgy alakul.

Szolgálva haltam volna bár
az elején, ha most taszít!
Megölt, jaj, s szép volt e halál,
hisz színlelte érzéseit,
s olyan tévútra vezetett,
más hölgy szememben elcsuful.

Gondommal jókedv cimborál,
félek tőle s szolgálom is,
hűség, hamisság rám talál,
hol csalnám, hol meg él a hit,
s történhet bármi, egyre megy:
rajta múlik, ejthet rabul.

Cercamon szól:
Szerelmében ki csüggeteg,
udvarban az nem boldogul!

 

&

 

A zimankót se bánom én,
jobb mint a forró nyári nap:
szerelem éppúgy elragad
a télben  ̶  s ez nagy szerencse  ̶ ,
nemcsak ha zöldül a sövény,
s ilyenkor várok élvezetre,
s hogy szóljak, ő is arra vár.
Más kedvezése úgyse kell,
hisz szívem csak tőle boldog.

Vajon jókedv szökik belém
a friss lomb és virág miatt,
s ez majd fázós széltől apad?
Dehogy is! Az aljanépe
szeret csak május idején
nagy hűhóval reggel, este,
s ha hull a lomb, felejti már.
A jó s nemes nem tesped el,
s ő jelent igaz barátot.

Fogyatkozik a bölcs erény.
Korunk is lám csak így halad,
(bár bírálatlan nem marad),
s él tisztességet felejtve,
alázva mást. Hát nincs eszén,
és a józansága veszve!
Más szemben feltűnik a szál,
s magánál gerendát se lel:
az őrület fölébe hágott.
E szédület ám nem enyém.

Szerelmem becsnél többet ad,
ha mástól rejtem titkomat.
Hölgyről csak bolond fecsegne,
csámcsogva édes örömén:
mit sem adva becsületre,
bután szól a pökhendi száj
̶  magasztal vagy rosszhírbe ver  ̶
nagyhangú, hivalkodó szót.

Igaz öröm, szép, drága kény,
nem lelsz ilyen hatalmasat:
hölgyek közül legfinomabb
szerelmem, s bármit tehetne
̶  szeret vagy elküld  ̶ , érteném.
Szól ez érzés életemre!
Akarom  ̶  ő nem kéri bár:
a kulcs nálam van rejtve el.
Más előnnyel úgyse bírok.

Örömágacska édesén
újul lelkem, erőre kap,
s a könny, a bánat elmarad,
ilyképpen vonzva s vezetve.
Más nem igéz, nem lesz enyém,
nem gyújthat más szerelemre,
s ha bárkinek a szája jár,
honnét tudná hová terel
vándorutam, s merre járok.

Szép hölgy, ne bántson semmi rém,
szerelmesed ha távolabb:
szívem itt van, s nem ingatag,
sosem tesz majd ellenedre,
élhetek bárki kenyerén.
Bemocskolna más szerelme,
tiéd leszek, mint most akár:
téged látni, hallni se kell,
szívem emlékezni rád fog.

 

 

Rajnavölgyi Géza fordításai

 

A versek a Látó folyóirat 2017. decemberi számában jelentek meg