Gondolatok és kérdések kavarogtak a fejemben, miután végigolvastam Szatmári Fischer Teréz Egy fehér felhő című karcsú versfüzetét, mely a Cédrus Művészeti Alapítvány új kiadványa.
Ki lehet e remek versek szerzője, aki Walter Benjamin egy mondatát választja mottónak, annak a huszadik századi német filozófusnak egy megállapítását, aki korának meghatározó gondolkodója volt, s akinek megfogalmazásában: A képzelet… kizárólag az emberből kiindulva szemlélheti az eleven világot, teremtő módon és érzelmeken keresztül.
A kis kötet 27 verse olyan élményanyagot tár elénk, mely utal a szerző személyiségének összetettségére. Szatmári Fischer Teréz számos megoldhatatlannak tűnő problémát vet fel elmélkedéseiben, hiszen a való világ alapvetően nyomasztó, egyéni traumatapasztalatok sötétítik. Az Egy fehér felhő alcíme is (Töredékek egy száműzött építész monológjából) sejtet valami sajátos szerzői utalást, bizonyosságot keres ahhoz, hogy mennyire nehezen tudunk belépni értelmezési kísérleteinkben az emberei létezés dimenzióiba…Kioltottam magamban a világ áldott képét, jajdul fel a szerző a Távollétben, amelyben a sehova nem tartozás kínzó érzése keríti hatalmába. Az Édenből való kiűzetést követően így hangzik az utolsó sor félreérthetetlen summázata: A halál nélküli lét veszett el.
Tamási Áron pontosan tudta, hogy otthon kell magunkat érezni abban a világban, ahol élünk, s a szerző verseinek ismeretében azt hiszem, Szatmári Fischer Teréznek nincs igazán otthonérzete ebben a felbolydult élettérben, feltehetőleg már az is összezavarodott benne, hogy a világ élhető-e még egyáltalán, hogyan viszonyuljon az emberi szellem az embernek, mint érzékelő lénynek vitális lelkéhez, s hogyan reagáljunk hajlamainkra, melyek sokszor ellentmondásban állnak kötelességeinkkel. A világ, akár az asztalról lesöpört maradék, panaszolja rezignált hangvétellel – szétszórt darabokban hever előttem.
Álmok, emlékek, tudatalatti és bibliai képek szövik át a sorokat, olvasás közben valami sajátos mágia bűvkörében lebegünk, s olykor-olykor leereszkedünk a kollektív traumákat felvonultató szövegháló mélyrétegeibe.
Nagyon keveset tudok a szerzőről, mégis, az olvasás során nyert impressziók alapján úgy gondolom, ebben a költői univerzumban Simone Weil gondolatai köszönnek vissza, hiszen nem tudjuk feltölteni legtöbbször a bennünk lévő ürességet, nem tudjuk, mivel lehetne a belső fájdalmat kompenzálni: A szerencsétlennek, hogy merjen szembenézni szerencsétlenségével, természetfölötti kenyérre van szüksége.
Az ontológiai jó és a morális jó az embervilágban két külön megközelítés, a jelenkorra jellemző szabadságtöbblet lehetővé teszi a problémák új érzékenységgel való megközelítését, ebben gyökereznek az értelmezési disszonanciák.
Élmény kell a műről, ennek hiányában nincs mit elemezni, megállapítani. Az élmények Szatmári Fischer Teréz opusaiban sajátos megvilágításba kerülnek, s ha a versek világát a sajátunkéhoz közel tudjuk hozni, találkozik a két horizont, s megtörténik a befogadás. Mindez lehetővé teszi a rejtett jelentések felszínre hozását, olyan módon, hogy bizonyos kulcsszavak vagy motívumok a figyelem középpontjába kerülnek. Szerzőnk versszövetében például a színek ilyen kulcsszóként vannak jelen, a színek ugyanis sokrétű hatást gyakorolnak érzelmeinkre, viselkedésünkben, reakcióinkban változó hangulati állapotokat eredményeznek.
Szatmári Fischer Teréz gazdag színvilágot alkalmaz látomásai megjelenítéséhez; a kék többféle árnyalata, a szürkülő est, a sárgálló tűlevelek, a vérszínben dörzsölt gömb, az archoz simuló fehér holló konglomerátumában aztán feltűnik az elérhetetlen csoda: A magány és a végtelen súlypontját hordozó fehér-tűzpiros gömb. Istennek hívják néha…
Az akromatikus és kromatikus színek felvonultatása az embert testi érzékelő lényként és szellemi szubjektumként is megjelenítik. A szellemi megismerést nyilvánvalóan a költői nyelvben tanulmányozhatjuk, mindez a nyelv transzcendentális jellegét is igazolja.
Szatmári Fischer Teréz versei fontos üzenetet közvetítenek, melynek lényege a kínzó léthiány, mely valójában távollét a léttől. A kilátástalanság, a békétlenség, az összeférhetetlenség maga a távolodás, s ebben a dimenzióban rosszul érzi magát az ember. Megritkult levegő van itt, / a szürke országban… Jelentéktelen idegenként süllyedünk alá… Hajszolt állatként bolyongunk a szendergő puttók szárnyas rengetegében.
Milyen következtetéseket vonhatunk le? Mintha a szubjektum irányába vett fordulat az öntörvényűen fejlődő társadalom eszményét erősítené. Az offenzív viselkedés látszólag a szabadság többletét adja, de vajon mi történik az új érzékenységgel felruházott megközelítés esetén? Csak Heidegger a lét mindenkor az enyém autenticitása érvényesül? A pokolban összevegyül / a jó s a rossz, a szívek pedig lesznek / halottak… Iszonyodik / az angyal tőlünk…
Úgy vélem, Szatmári Fischer Teréz költészete arra próbál választ adni, hogy a létezők mennyire tekinthetők jónak az emberi akarat szempontjából, de fókuszál az eredendő bűn kérdésére is, hiszen a bibliai történet lényege már régen elveszett, megsemmisült. A test törékeny, a lélekre viszont más pokol vár… A pokol üreg, ahol egyáltalán nincs történet…
Nagyon erőteljes víziókban bontakozik ki a menny és a pokol képe, a jó és a rossz, a világos és a sötét, a közel és a távol, az álom és az ébrenlét. Mintha folyamatosan antagonisztikus ellentét feszülne a teremtő és a magát teremtésre alkalmasnak gondoló ember között. Így lesz a tér a pusztulás helye, így leszünk képtelenek az igazi otthon megteremtésére. Ez a magára maradottság az embert hajszolt állatként jeleníti meg, da valójában Isten is magára marad. A Teremtő virraszt a hegyen, de senki sem / említi már a nevét.
Szatmári Fischer Teréz verseiben hihetetlenül szuggesztív nyelvi kifejező erő ragad magával bennünket, az egyedi képalkotás nagyon erős gondolati lírát hív életre, a hétköznapi kommunikáción messze túlmutatva nemcsak átlagon felüli esztétikai élvezetben részesülünk, hanem megnyílnak rejtett jelentésrétegek is, megvilágosodnak fontos utalások.
Közben kialakul bennünk egy összkép, magunk előtt látjuk a földrontó ember földmegmentő kísérleteit. de a helyes megoldást nem igazán látjuk, inkább a világ megsemmisülésének rémképe villan fel. Mintha Schopenhauer jelenne meg, hogy a következőt hozza tudomásunkra:
Az élet nem arra való, hogy élvezzük, hanem hogy átessünk rajta és befejezzük.
Szatmári Fischer Teréz verseskönyve kimagasló költői teljesítmény, együtt küzdünk vele a sorokba belefeledkezve, hogy összetartsuk az eget és a földet, akkor is, ha kapcsolataink miatt tele vagyunk megaláztatással. Valójában a test és a lélek együttese az emberben az összetettség alapja, az ember testiségében a szellem tűnik át. A kötet végén a szerző teremtette intellektuális feszültség feloldódik egy fehér felhőben, hogy érezzük és elfogadjuk, az ember szellemként a természet felett áll. Írásom végén Fodor Ákos egy haikujával szeretném ezt a katarzis megerősíteni: Bukdácsolva is / hálás vagyok, hogy felé / lejt minden utam.
Szatmári Fischer Teréz: Egy fehér felhő. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2025
