illuzórikus szóképek

a megvalósítás lépcsője
már nem reprodukál
széppé
elkopott utamat
hamvadt holnappá mérték
a hétköznapok
elnyüvő semmisége
egyengeti az új mércét
jogosan faggatja az ember
a dolgok miértjét

a válaszok
mint formabontó denevérek
állnak
mert nem bírták
hogy mindig lenéznek
és túl sokáig hibernáltak

az éjszaka csendjét
a reggel sem feledteti

szófordulatok
fogalomzavarral

élesen határolt eltérések
mozgatórugói kihalófélben
alkalmanként valóban
erős a szembetűnő különbség
mennyire meggondolt így a döntés
fényesség aránya is meghökkentő
kérek egy stílusmentort
utunkra tereljen hátha elférünk
ha eléggé keskeny
mindig ketten vagyunk
két nézettel kételkedők
nincs szimultán
ugyanazon táblán
tizenhat paraszt – az előny?
meghatározottak a lépések
ott ugrál két ló
ne hasonlíts hozzá
te földönfutó
minőség
mennyiség
hahaha
komplementer színekbe keveredett a hiba
tévedés történt az összhangban

ezt is jól megkavarta
aki akarta

szójátéknak megfelel a карта?

(Illusztráció: Cedar Lee: Glittering Leaves, 2020)

Útkereső

túlszíneztem
káprázatát

hiába bánnám
ha téves arányokkal
küzdök az időszálán

halványan világító lámpám alatt
egy pergamenlap ottmaradt
néma jelként

zokszó nélküli karmokkal
megágyaztam az életnek…

Once upon a time…

rég történt
ne kérdezd
hol
mikor
kezdet s a vég
–volt valahol–
az álmok jelene
kétértelmű
ezért álomszerű
az emlékezés hangja
kölcsön vett énünk
új dallama
(fiktív)
mint minden
mi alap nélküli
így megbillen
rövid itt létünk útja
ha hosszúnak tűnik
köröttünk gyűrűzik

kiüresedett lelkek
civil angyala
ki/képzett őr-dög

(csak) ennyit adott a mindenható
s a mindenre ható?

jellemző részletek
elbújtak láthatatlan
részecskék mögé

laza ecsetvonással
történt
egy képtelen

ÉLETFESTÉS

(Illusztráció: Samuel Earp)

Önzetlen kölcsönhatás

Időzónák nélküli napokat élünk,
egy szürrealista festmény káprázatán.
Újra éled a régen tanult, és kép lett.

A fellegek fölött valaki kegyes.
Elhinti a felemelkedés tölcsérét,
behálózza belső utunk hallgatását.

(a földi lét igényét vadon nőtt tüskék óvják)

Prózai az egész világ

szuverén önmagam
rendületlenül áll
képzelete mellett
bebetonozva
megálmodott
valóságmentes
tükörképe
fókuszában

Vegetatív labilitás

bizonytalan
a holnap
(holnapután is)
feketén bólogat
egy korszak
(ha sötét – nem világít)
bábú vagy
hajas baba
egy polcon
kit nem fésült
az élet
csak kócolt
látszólag nyitott
minden kapu
feltételes szabadlábon
védekezik
az összes adu

/jó tanács/

uralkodj
magadon
(majd méltatom)

(Illusztráció: Sandra Francis: Jungle Memory)

Simulékony attitűd

érzéki
közelséged
azonosul
majd
változik

EZ

fatális
találkozásunk
(rövid)
története

Lassú leképzés

a lehulló levél törékeny hártya
tóban tükröződő részlettöredék
elmúlást idéző pillanatkép

a korai sötét rögzíti
a fent és lent végtelenségét

a láp zenéjét csak az hallhatja ki beavatott

Törékeny rezdülések

mint rosszkedv mikor előtűnik
egy komor reggel hajnalán
rád tör a magány csendje
s leláncol a szavak sorfalán

tünékeny szirom
az élet körforgása

mint a lehulló cseresznyevirág

(Illusztráció: Michal Boubin: Autumn leaf on the water)

Iniciálémentes halványítás

A bágyadt ősz enyészete, fény és árnyékeső nedve.
Rozsdaszínű levelei, mint hangulatkísértő
nedves pernye, létünk elmúló fejezete.
*
Nincs természetesebb állapot,
mint az adott pillanat rögzítése.

nem tagadom

az egyetlen lehetséges becsapott
magam látom csupán az ablakon
zongorám hangja sértően disszonáns
a múlt ajtaját rég lezártam már

terápiás gondolatok

nélküled fénytelen az én
szimbolikus homály az éj
a reggel foszlánymaradék

emléked által töltekezem

a másik oldal

csak biccentett
sértő reakció
(gondoltam)
jelentősége nem volt
semmi
nem fejben dőlt el
magától volt ennyi
űrmértéke nem váltható
hogy ki úr
az látható
szeme tükrén
(ágrólszakadt a szükség)
síkideg a rendszer
sok a felcser
kevés a doki
és szabad
az ember

ha

biccent
a karmester

(Illusztráció: April Marie Mai: Brown Hydrangea Flowers on Rain)

csak ennyi volt a minden

aznap száraz fojtó meleg volt
bőrtapadós izzadós este
a naplemente erőtlenül áttört
a fák lombjai között
kértem rajzolj le
ne ceruzával
az fénytelen
az érzékelés színeivel
ezáltal születik meg az egység

másképp töltődik a lélek
mert mindenhez fény kell
néha jó elbújni ha fáj
ne érintsen csak segítsen
nélküle nincs élet csak létezés

más irányba lebegsz
ha változik a leosztás
majd bezáródnak a nyitott kapuk
eltűnnek az ablakok
magával ragad
a beszűkült terek néma ereje
és eltolódnak az arányok

*

Aztán úgysem lesz semmi.
Egy papír töredékén ott marad valami,
mert csak ennyi volt a minden…

Az elmúlás hangulata

csak nézte hogy lóg az eső lába
homályba költözött a nap
talán befolyásolta az adott pillanat

lassan cseppekben kezdte
majd zord arcát felé emelte
megmutatva hűvös leheletét

látszólag a fák is tűrték
kopasz ágaik egymást érintették
s a föld mélye elnyelte felszínét

eltűnt évszakok kútkáváján
már madár sem dalol

édes élet – bomlasztó hézagok
szétfeszítették a tudatot

Felületkezelés

A rágóizmok folyamatos mozgása előkészít arra,
hogy megemésszem Önmagam, és a világot.
(és ez felemészt)
Bár e kettő ugyanaz, nincs jelen szimbiózis.
A vonzás más irányú metamorfózis.
Látszólagosan egység, és kötelék,
a negatív gondolkodás mély gyökereivel.
Vajon időben semlegesíti a felismerő?
Szelektív kukába, nem minden szemét – kerülhet.
Ideiglenes kikötőnk a Föld.
Aranyárat taksál: a még menthető.
Jöjjön el a hátha, és a ki tudja.
Legyen minden a bizodalmak légyottja.
Földközelben az ember könnyen megbillen.
Az ereje gyengül, mentalitása függőállapot.
Hosszú ez az út, és közben tekereg mindvégig.
Óh, ha a fák lombjai közt elbújhatnék…

A fiatalkor tapasztalatlansága,
nem nőtt időskori bölcsességgé.

(Illusztráció: Pamela Sukhum: Bamboo Amongst Oaks)