A harag hét pohara

Láthatatlan kezek most újra öntögetik
Isten haragjának hét poharát,
a földi királyok kiadták a hadiparancsot
angyal jelmezbe bújva táncolnak, nyomukban
pénz folyik, szivárvány a fényűzés tűzijátéka,
s nem tudni ki nevet a végén ebben a társasjátékban
a szelleműző világasztalon.
Új formákat ölt a lét metamorfózisa.
A zöld lombok tépett-szürke arccal
zuhannak a földre, a Nap sugarai gyilkos tüskéket
szórnak az égre, a madarak szárnya csupa vér,
szennyes lében zihál a lét tüdeje, behívót küldtek
minden lelkes lénynek a romlás műhelyébe.
Eljött a leszámolás ideje,
kihűlt csillagok fulladnak zavaros tengerek sötétjébe.
És a templomok falain fekete nyomot hagy az ördög keze,
az ősök szobrait darabokra töri a gyűlölet ereje,
s már nem tudni, hogy az ember aljas vagy tudatlan állat.
A szívekből kihajtott édenkerti fákat megszállták
emberarcú fenevadak.
És az égitestek a pokol kemencéjébe bújnak,
a szemekben is bolond lángok kóvályognak, az
igazság túllépett a földi barikádon.
A végrehajtó kezében remeg az ötödik csésze, felbolydult
felbolydult zsibvásár lett tér és idő keveréke.
Az emberszabásúak nem néznek már többé az égre,
nyelvükre vastagodott a káromlás, szitkokat
szórnak Isten szent nevére.
És a tisztátalan lélek utat nyit hamis próféták
szájában, jönnek, mint mosolygós álarcot
öltött férgek; és végveszélyben van az Élet.
Jön a hegyomlás, a földcsuszamlás, tumorok
csúfítják a fák törzsét, tűzrózsák petárdái
perzselnek a pipacsmezőkön, az emberek már nem
tudják hova tartoznak, csak egyetlen utolsó lehetőség
van még; új lappal mattot adni a haragnak.

 

A SEMMI SÖRÉNYE

Várom, mikor újul meg bennem
az anyag, várok egy mozdulatot,
várom, hogy Isten talpa alatt
tudjam még tartani az eget.
Belső parancs szerint végzem
a mindennapi gyakorlatokat,
gerincem virágágyában gyomlálom
a vadhajtásokat és a töviseket.

Már nem vagyok a régi, csontjaimban
valaki folyton cserélgeti a tüzes
cserepeket, s mintha idegen kezek
birtokba vennék testem hasznosítható
maradékát, trükköket vetnek be,
létem meghosszabbításán fáradoznak,
mégsem érzem a támasz erejét.
A Semmi sörényébe kapaszkodom,
táncolok egyensúlyozva.
Csak az égi madarak szárnya tartja
lábam alatt a peremet.

 

(Illusztráció: Ferenczy Károly: Dombtetőn (1901))

 

Madár

Fölé hajolsz
óvod kezeid között,

szárnyaiban
a szabadság utáni
vágyat gyógyítgatod,

vacogó testében
életre melengeted
az elfogyó időt.

 

Madarak 2.

hajnalban kakukkszóra
nyitottam fel szemem,

reggel kóbor galambok
szerelmi jelenete
búgott erkélyemen,

délután fecsketorokból
zúgott, tajtékzott a tenger,

este sokáig hívogatta
a halált az ostoba kuvik,

álmomban egy pacsirta
küldte el a vaszari rétről
békedalait.

 

MADÁRESKÜ

keselyűk, karvalyok
karmai között iszony az élet,
parancsra hamis az ének
néma maradok.

 

Madárhad

Besötétedett,
a fény útját elállták
nagy szárnyaikkal.

Károgásuk meg-
szállta a szobát, aztán
délutánomat.

 

MADÁRVÁRTA

Itt van már megint,
arcom megérinti,
hajam simítja lágyan,
visszajár hozzám,
szemérmetlenül
belecsókol nyakamba,
aki egykor megbújt
a szárnysuhogásban.

 

(Illusztráció: Detail from a fresco decoration within the House of the Golden Bracelet in Pompeii, Italy, dating from the 1st century)

 

irodalmi félreolvasások 94.

Ingyen szóla Zarathustra
(Imígyen)
*

megmentették Gárdonyi Gézát Egerben
(kedvenc fáját)
*

okos vagy és fejlett az örömódád?
(öniróniád)
*

két hét alatt 43 embert fogott el Blaha Lujza
(a rendőrség a Blaha Lujza téren)
*

emberirreál
(ideál)
*

róka szaladt Móricz Zsigmondhoz
(a Móricz Zsigmond körtéren)
*

Az ezredvég csodás átkai
(csodái és átkai)
*

Praeter utca
(Práter)
*

hallomásos költészet
(vallomásos)
*

a magyar súlyosan átpoétizált társadalom
(átpolitizált)
*

magyar művész alkotásával lepték meg 67. születésnapján Boticellit
(Andrea Bocellit)
*

a narratíva szellentő funkciója
(szelektív)

 

irodalmi félreolvasások 95.

epileptikus kulturális program
(eklektikus)
*

itt a bizonyíték hogy létezik kereszténydemokrata tumor
(humor)
*

a szexuálisan távfűtött Margot Robbie-film rendezője
(túlfűtött)
*

így szabadulhatsz meg a drága ihletektől
(hitelektől)
*

akár több éves szabadságeszményt is kaphatnak
(szabadságvesztést)
*

a kulturális feladatellátás béka segge alatti színvonalon történő teljesítése érdekében
(kiemelkedő)
*

a csótányok és a penész miatt hálálkodott az OSZK főigazgatója
(panaszkodott)
*

200 éve született az egyik legmegosztóbb magyar író: sokan hajlongnak érte
(rajongnak)
*

találkozz velünk a Könyvfesztiválon a Málnában
(Bálnában)
*

az irodalom olyan dudás amelytől az autoriter uralkodók félnek
(tudás)
*

a Líra minden eddigi könyvfóbiázós perét megnyerte
(könyvfóliázós)
*

a „kultúrharc” folytatása nem csak emlékezetpolitikai okból karós
(káros)

 

(Illusztráció: Juan Bosco: Running red fox)

 

Az elemekről

a tűz soha
a levegő csak pillanatokra
a föld egyszer majd
a víz bármikor és teljesen

 

Szembetűz

Ha az én szememben van a nap, nincs hely benne másnak.
Fekete formák maradnak fényes körvonallal: kiégett lyukak egy papíron.

 

müggelsee

csillagnap, szürke homok, kutyák a seholban
januári alkonynappal
gomolygás, rézkarc-erdők
egy fa roncsai
szilárd hullámokon kacsát lóbál a tó
az öbölben harcos kis kagylótörmelék ropog, kapar
tengert játszom süppedő, sikkanó, sukorgó homokban
a túlpart helyén a végtelen
hallom fülessapkán, kabáton, sálon át
arcomra szóródnak, peregnek
vagy az arcom szóródik velük a pöndörgő avarra
fehér kis szúrások, hideg szemek
a víz nehéz ezüst, víz-ezüst
törött ércüveg
a gomolygások sűrűsödnek, nyomulnak, magukba eszik a pontnapot
elszüntetik
aztán már ők is, ők sem
szállnak, bomlanak, nincsenek
a tenger, a tenger!
nincs a szembepart

 

Mantra

Este esőben a híd.
Két gyertya, ha lobban.
Furulyafutam, léptek.
Sosem némul a víz.
Este esőben a híd.

 

(Illusztráció: Marina Jansson: Sand dunes / Seascape / Sand beach)

 

ÓPIUM ÉS VIZESPOHÁR

Georg Tranklnak

A szent család menekülése egy rajzon
halál vágta, értékmentő folt, sötét út,
a lelőtt katona zsebe beomlott kút,
a belőle kivett szentkép mentett alkony.

A gyilkos keze véres, elteszi hamar
a rajzot, őt is tűrt Heródesek űzik,
Istennek egy végtelenségnek tűnik,
a szentképen minden, ami csak új, zavar.

A halál hajléktalan, újsággal bélelt,
amin a szép versek nyugovóra térnek,
tenyérnyi foltok, a kihűlt kályhán ülnek.

A haragoszöld idő lángot fúj, érlel,
a vízbefúlt álmok kísértet-remények,
s a szegény kakukkol minden kakukkfűnek.

 

FRANZ HODJAK ÉS A PAPÍRSÁRKÁNY

Hátat fordít a céda szeleknek az Út,
hol a pokolba, hol a mennyországba fut
velem, cirógat a vak Nap, törvény szerint,
farkát csóválva egy üstökös rám legyint.

A világ végén első lépcsőim látom
újra, egyik pincébe vezető álom,
másik a padlásra visz, az ördög fogad
ott, angyallal cserélt, mindkettő áldozat.

Agyunkkal több helyen vagyunk, lásd, jelen,
egyszerre, mint a késésben lévő Isten,
tüdőnkben, gyomrunkban, májfoltos bőrünkben.

Szorongatjuk a szálkás rudat, miközben
felcsavarva a zászló, ordít a szélcsend,
rángatózik a karunk, gyilkosunk vétlen.

 

HOLDÉNEK

Mezey Katalinnak

Eltűnnek, lám, az ijesztő mesehősök,
vak lidércek, tüzesemberek, boszorkák,
csak a félelem nem múlik el, kinn dörög,
távolodik egymástól pokol és mennyország.

Kötetlen az ember, de mégse önálló,
nem hisz babonában, sorsban, égiekben,
szabad akar lenni, csillárján pókháló,
abból cérnaszál lóg, a remény kegyetlen.

Lakatlan szigetre gondol egyfolytában,
hajótörés nélkül, büszkén, elegánsan,
megszánja viharban a tengert ő, itthon,

rombolni se könnyű, nyűgös a gonoszság,
a legnagyobb gondja, kinek bizonyítson,
önzősége béklyó, magának nem tud már.

 

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Darko Topalski: At the Well)

 

Amikor a nápolyi alkirály kivonult

Összebújnak, összesúgnak az előkelő fejek:
mindenféle grófok, márkik és híres hercegek
meg a megközelíthetetlenül tökéletes hölgyek,
akiknek örülhet az ember, ha a közelükbe ülhet,
és most mind kíváncsian várják, hogy a darab,
amit eljátszanak, vajon emlékezetében marad
a népnek vagy a történelem süllyesztője várja:
rázendít a zenekar s már jő is Nápoly alkirálya,
akiről tudja mindenki: a spanyolok helytartója,
így aztán nem is számíthatnak tőle semmi jóra,
mégis hajbókolnak előtte és a kívánságait lesik;
közelébe csak az igazán komoly urakat engedik,
akik majd meghozzák a végső műértői ítéletet
és kiosztják a szerzőnek a jog szerinti érdemet,
ha egyáltalán jár neki, mert a nézők arcán látni,
hogy azt figyelik, majd milyen képet fog vágni
az alkirály, ha meghallja a csilingelő madrigált.

Hegyes rókafüleivel minden kis hangban a hibát
keresi rögtön, mert hát ő nagy mesterektől tanult,
ez a Gesualdo pedig, aki egyébként is olyan elborult,
csak amolyan lelkes amatőrként muzsikálgat várában,
gaztettéről azonban már mindenki hallott Venosában:
a férjről, aki csalfa asszonyát szeretőstül megölte
(a Hey Joe szövegét így pár száz évvel megelőzve),
mert valószínű ott volt benne a blues és melankólia,
amelyből felvillant elméjében a mennyei harmónia
és ezt a fájdalmat költötte át énekek bús folyamává,
lángoló gondolatait áztatva fényben át tiszta imává,
a sziporkázó ötleteket azonban a kényes uralkodó
nem tudta követni, amíg körülötte a sok talpnyaló
minden rezdülését úgy követte le, akár a majmok –
szívüket így nem érhette el a szenvedélyes dalnok,
mert nem értették, minek ilyen sok szólam s futam;
a csembaló és mandolin ilyen gyorsan miért rohan,
a téboly pedig hogy kínozza a művészt napról napra,
ujjai közt a Halál, mint egy cafat húst, hogy forgatja,
a büszke úr így felállt hirtelen és finnyásan távozott,
a vendégek előtt az apostol pedig teljesen elkárhozott,
amíg a koncertterem, mint feldúlt s kifosztott templom,
ürült ki. Érezte a hős, hogy tőle a sors mindent megvon,
mert a fülekre a süket közízlés kovácsolt súlyos láncot,
de szomorúan bár: Gesualdo elérte a halhatatlanságot.

 

Ha még egyszer megszületnék…

Ha még egyszer megszületnék,
biztos tangóharmonikás lennék:
egész álló nap csak úgy játszanék
és mindenkit magamhoz ölelnék,
amíg egymás után csendülnének
fel mindenféle vidám és kacér nóták;
a lányok táncra perdülnének mellettem
s rám kacsintva finom csókjaikat dobnák
és ugyanúgy nyomnám a fekete és fehér
gombokat gondtalanul, eleven mosollyal
az aluljáróban, az utcán, a tenger partján;
az éttermekben, a kávézókban, a piacon,
a plázában, a Jupiter valamelyik holdján,
a népes főtereken, a magányos, ártéri
ligetekben, az elhagyatott gyártelepen;
a mennyekben, a poklokban, az emberek
szívében és mindenféle különös helyeken,
amíg megénekelném híres hajóstájak
hullámtörőkkel csipkézett kikötőjét;
a babakocsit, a benne alvó kisdedet
és a kezében szorongatott csörgőjét;
a parkok magányos hőseit a padon ülve
és elmerengve a lámpa sápadt fényében;
a puszta, kacagó örömöt, ami úgy talál
ránk néha egy kiadós ebéd vagy
egy régen látott ismerős képében
meg a titkos zugokban hűséget fogadó,
lágyan összebújó, évődő szerelmeseket;
a boltokat, a cégéreket, a kerítésléceket,
a pöfögő kéményeket, a macskaköveket,
a zajos építkezésen a maltert, a téglát,
a sódert, a homokot és a betonkeverőt;
a dohányzóasztalt, a törött kávésbögrét,
a párnát, a függöny mögé bújt szeretőt,
a városok díszes palotáit s a lemezekből
összetákolt rozoga, faluvégi kis kunyhót;
a villamosok belsejében a kárpitos ülést,
a kapaszkodót, a harmonikaszerű csuklót
vagy a folyóparton vihogó kamaszokat
és az onnan elballagó sok morgó öreget;
azt az olimpikont, aki ,,csak” ezüstérmes lett
s az átkozott színészt is, aki életében egyszer
pechjére elfelejtette a darabban a szöveget,
utána pedig már sehol sem kapott munkát
és éppen mellettem haladna el a rakparton
vagy a sétányon. Megtetszene neki dalom
majd azt mondaná: ,,Öcsém, ami még van
a zsebemben… csak még ezt az egyet
játszd le és mindenemet neked adom”,
de kolduspénzt nem fogadnék el tőle,
mert én látni nem akarnám, csupán
a csillogó, hálás, kíváncsi szemeket,
amíg fújnám harsány hangszeremen
a háborút és a békét, az üdvözülést
és a kínt, a gyönyört és a gyűlöletet,
majd az ajkamra venném a születést,
a halált, a jósorsot és a balszerencsét –
ha pedig így, még egyszer, tangóharmonikásként
megszületnék, talán végül még boldog is lehetnék…

 

(Illusztráció: Ernst Ludwig Kirchner: Accordion Player By Moonlight)