Címke: vers

In illo tempore

Jöttem, honnan annyi
költői nevére
egyedül a nyíló ég emlékezik.
Reménytelen szerelem
naphasadtával,
örökkön érkezem.
Bölcsők dalain tűnődöm.
Dúdoló halhatatlanjait
hűs hajnalálmában őrzi
e percen is a feledő
gyermeki történelem.
Messzi hangokat csendítek
oly láthatatlanul,
ahogy a lombok lélegzete,
éltető, érinthetetlen levegő.
Illatos igéim,
ahogy születnek,
illannak a széllel,
honnan s hová
az álmodó, névtelen idő.
Piruló szirmokkal nézlek.
Élek. Lélegzek. Emlékezem.

Megjelent itt: Hegyi Botos Attila, In illo tempore, Cédrus Művészeti Alapítvány, Bp., 2018.

Kifacsart

Kifacsarta belőle a hajnalt. Ez a hosszú,
lassított csobbanás sem volt több,
mint egy másodlagos nevetés.
Kis csend után a kádban loccsant, de
a hegyek hulláma nélkül. Míg
kérdezgettük, melyik út merre visz,
lassan elmerültünk, s estére elfeledtük
a nyelvleckéket is. Kezdhettünk
mindent elölről: a no itt így hangzik, yes.
Hát nagyon hiányzik már a hajnal.

(Illusztráció: Brendan Monroe)

Felnézve

Álmatlan estéken órákig nézem a fehér mennyezetet,
amit indigóra festett az éjszaka és a képzelet.
Rád szoktam gondolni,
amikor ketten ott…
A karjaid betakarták csupasz vállam,
a jobb kezed az ég felé nyúlt –
megmutatom neked a kedvenc csillagom
azt akarom, hogy tudd, mit jelent,
ha felnézel az égre, nekem…
A Kis Göncöl mellett négy apró sugárzó pont nyugatra.
Megjegyeztem.
Még a plafonon is megtalálom őket.
Utána nyugodtabban hunyom le vizes szemem,
bárhova felnézve vagy nekem.

(Illusztráció: Sara Herranz)

Haikuk, tavasz

Prelúdium

fürtös gyöngyike
kék tündérfátyla borul
hajnali rétre

Ananké

körvédelemben
vonszolja roncsolt testét
a hullott rovar

Hajnalodik

harmatcsengettyű
csendül már újra: ne félj
feltámad a fény

A Zarándok

szép tündérlánynak
nyomát is megcsókoltad
Rezeda Kázmér
/Krúdy Gyula emlékére/

A másik part

csak útra kelni
holdezüstből  vert hídon
víz és ég között

Záróra

árva rőzsetűz
parázs már sosem lehetsz
beborult az ég

(Illusztráció: Виталий Уржумов: Утро улитки, 2010)

Eugenio Montale: Várakozva

 

Várakozunk, hogy megnyíljék
a hét ajtó közül az elsõ.
Hasztalan kitűzni érmeket
nyaktól egészen derékig,
mert várakozni jó ideig kell
exponenciális arányban.
hasztalan volt a kettős szárú öltönyt felölteni.
Hasztalan volt zsoltárok szimfóniáját várni,
farkas démonok tiszteletadását,
szertartást, ostorcsapást, előételt, méregkoktélt.
Ez az első kapu, semmi hajlandósága, hogy
kinyíljék, de etikettet követel:
nem bolond, ki szűk kapuról kerepel.
A kapuk retesszel és kettős nyelvvel zárva
valakinek talán felnyílt azok zárja.
De…….

 

Sallay Géza fordítása

Rögzített fogság

 

kifut tenyeredből a lét
–mint lenge fuvallat karjából a falevél–

szoros fogású görbéiben színlelt szélcsend,

éned zavarosan mélyülő gödreiben
önbeteljesítő vakságod:

az idegek nesztelen lázadásában
az eszmélet lobbanása –

lebegve szitáló
sűrű végzetét
bőröd alá fogasolva,
omolhatatlan falaidra
beengedőn szorítja
az Idegen-mélység
ezerarcú terét –

éjszínt szivárgó szálaidba öltve március alkonyán
……………………….–ideje az ültetésnek
zsenge hajtásának
benned érő,
sejtjeid ölelő
védőburok-enyészetét.

…………………….így indulsz. szemközt a még
……………………….neve sincs pusztulással.

kíméletlen sodró partvonaláról
ideje van a kövek elhányásának–
beléd rugaszkodva,

foglyul markolt hálózatod romlását
szemérmetlen köréd szögezve

elnyel,

ahogy megáradnak
húsodra feszített  szövevényének
kiszellőztethetetlen szimptómái:

a test rögzített fogságában
tekinteted kettős világtalansága:
lidércesen elmosódó, fojtó
légüres-hullámlebegés

tétován beszélő,
néma játék csak
sziluettjén mozdulatod –
meddő akarat iránytalan, görcsös érzékelése

feszes erőtlenség a szakadékába zuhanó,
szabad lélegzetét elvarrt,
nincstelenné táguló odvaidra nőtt matéria –
bizalmatlanságod medre magad felé

……….ami eddig olyan természetes volt,
……………… elgondolkodásra késztet

…………határolt zónád
kétesen hullámzó-üressé apadt
libikóka-öléből szökve

egy csepptől
az egész bolygó kicsit súlyosabb,

ahogy földed, az anyag korpusza eltér pályájától,
billenő egyensúlya tükrén
tört fényed szűkülő sugarai,

mint május utolsó ölelésében
a Mindennek elrendelés:
…………élet és halál,

vészjóslón kapaszkodnak most össze
elszíneződő leveleid egymásba meztelenedő ágai.

(Illusztráció: Eyvind Earle: Evening Magic)