EGY BŰNRÉSZES ÖRÖKSÉGE
……………….Én szeretek minden túlbeszélni. A bűnt is.
……………….Hisz mi másért tanultam annyi posztrelatív
……………….poszthumán őrületet? Legalább tudom, hálás a boci
……………….ha a kedvemért hamburger lehet…
…………………..(Bánki Éva, Az ő képére és hasonlatosságára)
Többek között örököltem az eredendő
bűnt is, nem csak a járáshibát,
s a betonkemény elszántságot anyai vonalon.
Isten minden almamagba belekódolt egy
üzenetet, az írás mégis olvasatlan maradt,
kiköptem vagy kivágtam a magházat,
így maradtam örök kétségek közt,
nincs instrukcióm, hogy lehetne felnyitni
az édeni kapuszárnyakat.
Kiszökött szívemből a hajnal,
agykamráimba beköltözött az alkonyat.
Még a big bang előtt, mikor
átvettem a mennybéli receptfüzetet,
az Úr kezembe adott egy morzsát,
s várta, hogy teremtsek idelent
kenyérhegyet…
Most az Idő ostora suhint fölöttem,
hiába falazom be a látóteret,
már csak zárt csoportban vadászok;
nincs kőtábla, erkölcstan, nincs
igaz teória… odakint már csak
veled született szükségletek vannak,
tanácstalan lett az evolúciós pszichológia.
Én is egyfolytában hazudok magamnak,
hogy nem akarom megnyerni a játékot,
s az odakozmált földgolyón már nem akarok
győztese lenni a Nagy Demonstráció
Visszafejlődési fokozatnak.
Saját munkaértekezletem zárt ajtók
mögött folyik, s egyre gyakrabban
jön az alkalom, hogy feltegyem az örök
kérdést Hamlet nyomán.
EMLÉKMAGOK
Valami mélysárga szomorúság
hullámzik végig a fákon,
a lecsüngő ágak, mint tört
madárszárnyak lógnak a fényben.
A nyár homokvárát
már széthordta a szél, s ahogy
ott állok lehajtott fejjel, hiába
beszélek fűnek, fának virágnak;
lakatlan lett bennem a teljesség.
Emlékmagokat szórok
a friss hantok közé… téltűrő mind,
nem fenyegeti őket lejárti idő.
Az emlékek nem öregszenek,
néha változik a méretük
és a súlyuk sem állandó,
olykor színesebbek lesznek,
kihűlnek vagy felmelegszenek.
A magok arcokat rejtenek,
az arcokon nincsenek ráncok,
a maghéjak alatt padlóra
csendesített sóhajok.
Anyám fekete bölcsőben fekszik,
apám botjára támaszkodva ül
a kőnéni mellett egy padon.
Tante Ilon lábnyomában fürdenek
égből lehullott csillagok.
A felhők árnyékában távoli
hegedűszó borzongatja az eget.
Még szórom tovább a magokat,
állok a napsütötte csendben,
közben morzsolom kezemben
a megszáradt faleveleket…
szeret… nem szeret
szeret… nem szeret…
s ahogy szórom tovább a magokat,
önmagam ítéletét várva
könyörületre kérem az isteneket.
(Illusztáció: agsandrew – Thought Cloud (Univesal Mind series))
