virágdal!

lebegő orgona belefájdul az ember
alig-lila és még-nem-kék
fáj a fülemben
odébb meg lángol a bordó
tegnap beboroztak a bokrok
és most részegen gajdolnak
fényes nappal csapatokban
hát ilyen az erdei útszél
orgonakék és orgonatűz
elszállt végtelen ének
mámoros bakkhoszi bordal

futás

orgonaidő van
tolulnak két oldalról a bokrok
az út egyre mélyül
ó az erdő vízalattisága
vízszintes levelek, törzsek közti zöldek
tófenéken surranok, a sok vízinövény-szár
áll, imbolyog, remeg
fentről néha bevillan a felszín
és ha felbukkanok, dobálnak ide-oda
rám ömlő bokrok, erdőhullámok

a zöldet akarom, az eget, ami van
elfutni meleg ösvényeken
csalinkázik előttem az út
a következő fordulóban bárki előbukkanhat,
de én is eltűnhetek akár,
átváltozhatok a világító levelek között!

a táncos

Eva Georgitsopoulou-nak

a széthasított és darabjaira hullott térben
tölcsérek nyílnak hosszú lapok sorakoznak
csőfolyosók kanyarognak egymás mellett
fúrod magad át a dimenziókon
és csapod szét, amit létrehoztál
mozdulataidban döntések
öklöd viszi őket, tenyered éle, kitárt ujjaid, szétfeszített kezed vagy lábad lendülete
gerinced megfeszül és kipattan, röppensz belőle ki
itt vagyunk, látnunk kell mindent
köréd tömörülünk nézünk
de neked nincs szükséged ránk és nincs közöd hozzánk
mire is kellenénk mi neked
a csodálatra nincs szükséged
és követni nem tudunk
ha megragadod a tér grabancát, megcsavarod kipörgeted elengeded
lódulunk mi is vele
beforgatod az akaratot egyetlen pontba
és formákban tombolsz tovább
– állj meg!
nézz ránk
nézd, milyen elveszettek vagyunk a világosságban

(Illusztráció: Rachel Ferrier (Fairy Tree Studios): Lilac painting, close-up of lilac bush)

AZ ÁRNYÉKOM HELYÉN

Valami test lobog az árnyékom helyén,
valami lélek-maradék kúszik kontúrom
vonalán, s próbál magával csempészni
magasabb régiókba, hogy beleolvadjak
a felhők szőnyegébe, hogy meghemperedjek
a fényben, hogy belemártózhassak a Nap
olvasztótégelyébe, s a halhatatlanság
magabiztos tudatával belépjek az újrahasznosítás
céljára kialakított öntőformába, kitöltsem
anyagommal az idő réseit, sokasodjon bennem
a metamorfózis ereje, ott álljak a gyártmány-
módosítás előkészítési útmutatójában mindjárt
az első lapon, ott legyek iniciálé a kezdéshez,
ott sétáljak önmagam új árnyékával kéz a kézben,
ott osztódjon bennem bűnös és bűntelen, legyek
olyan, mint egy remekbeszabott ismeretlen, akivel
nem érdemes a távolságot tartani.

Mozgástér

Minden csak viszonyítás kérdése,
elég, ha fölkavarom magamban az
egymásra halmozott rózsaszín árnyalatokat,
s próbálok hozzáférni a színkeverékhez,
mellyel átfesthetem a megbabonázott
pillanatot, s azt hiszem, az oldatba mártott
papírrózsa valódi lesz, ahogy a kisimult szirmok
lassú tánccal ölelkeznek a homályban, csak
azért, hogy kibéleljék a sötétség fészkét,
illattal töltsék fel a repedéseket, s beférjenek
a mélyrétegek drapériái mögé, hol érzékeny
vándor az önmagát hajszoló gondolat.

Fogoly vagyok a talányokkal benépesített
egyszemélyes óvóhelyen, elszántan keringek
a lehetőségek felhígult szublimációjában,
mint szűk vödörbe kényszerített hal,
mely világkörüli útra indul.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Sunrise by the Ocean)

Zűrzavarban toporog
és keresi a csillagot,
pislog majd hunyorog,
most az egyszer felejtené
el az emberi beszédet,
hiszen Istennek énekel,

messziről, a dombokon túl
a bíborkadarka-ültetvények
egy elfeledett teremtmény
hatalmas karmainak nyomát
rajzolják ki és ahol a part
szakad, a föld feltépett sebét
a tenger sós vize mossa,
tisztítja újra és újra és újra,

és ott, ahol a madárka ül,
szemléli a tájat és az eget,
na ott lel nyugalomra teste.

Emlékszel-e még?
A víz csobog a messzeségben.

(Illusztráció: Kathy Rennell Forbes: Jewels on the Vine)

ELSŐÁLDOZÁS

Az anyakovászt hetente legalább
egyszer etetni, frissíteni kell, add
hozzá a lisztet, az éhes kovászmag
tömegének kétszeresét, különben

összeesik, felemészti önmagát,
elgyengül, s legvégül elsavasodik.
Ezeket a csillagokból olvassa
ki János, a neje szakácskönyvéből.

Míg a kenyértészta megkel, naponta
meg kell menteni ezt az elszabadult
világot, hogy a mindennapi áldott
kenyér Jézus szent teste maradhasson.

HÁTAM ELŐTT

Amit a szem lát, közben változik, a
valóság határokat szab, mivel a
kovászként hozzáadagolt igazság
megdagasztja, kilép a lehetőség

keretéből, sodródik egyenesen
a végkifejlet beláthatatlan ős-
folttalan szélirányába, feledni
azt, ami futószőnyeg volt valaha.

CSUKLÓMOZDULAT

A párhuzamosok a végtelenben
találkoznak, ilyenkor visszajárnak,
egyfolytában kísérteni egymást, oly
messzire mennek vissza az időben,

hogy már megkerülhetetlenek lesznek,
a teremtő Isten meg végigszáguld
rajtuk az aprócska gyerekvonaton,
és visszafordíthatatlan döntést hoz.

(Illusztráció: Ausra Manamangas: Hope Railway)

zabolátlan szél
sziromfüggönnyel leplez
bolond világot

*

hóvirág szirmon
apró harmatcsepp remeg –
sorsuk a jelen

*

pillangó felhő
libben napsárga táncra
amikor látlak

*

fűzfa cirógat
remegő vízfelszínen –
felsóhajt az éj

*

mintát fest a nyár
szobám kopott falára –
szúnyogmatricát

*

madárdal tapad
harmatgyöngyös hálóba –
derül a vén pók

(Illusztráció: Fo Bugler: Yang-Snowdrops, Shaftesbury Snowdrops Exibition 2021)