A Via Etneán
Otthon még rügyek is alig akadnak,
pedig most már március eleje van –
vagy ha vannak is, csak fagyhalál
fenyegette dunántúli mandulafácskák.
Meddő hun talaj, mint a szívem, amelyet
csak néhanap termékenyítenek meg bájos
olasz, brazil és oláh hajadonok apró lábai,
akikkel lépten-nyomon összesodor az Élet,
akár a dohányleveleket egy kubai asszony,
Katánia kies szobáiban és virágos erkélyein.
Az égiek furcsa játéka folytán éppen Vivaldi
Tavasza szól az utcán, ám a koncertek királya
ezúttal nem olvasztja meg a kóborló pannon
telet keblemben. Észak reneszánsza után ott,
a botanikus kertnél már Dél barokkja zendül,
amott pedig, a másik sarkon a Keresztapát
játsszák harmonikán (Szicíliában mi mást?),
és ha már harmonika, akkor a másik Tavasz,
Piazzola Buenos Aires-i remekműve is terítékre
kerül, minek játékossága hegedűkével vetekszik,
sőt; még a lezser Je so’ pazzót is meghallom
valamelyik sikátori bár rekedtes rádiójából.
Nem is tudtam, hogy ezt a dalt itt is ennyire
szeretik, nem csak valami turistáknak szóló
fröccsöntött klisé valami olasz-francia
koprodukciós filmszatírából, szögletes
kocsikkal, kalapos kópékkal, hálóinges
dívákkal meg olcsó, füstös szalonokkal.
Íme a Korzó, ez a verejtékcsöppektől csillogó,
könnyekkel kikövezett szép s hosszú látomás:
mint a Campo di Santa Margarita, a Mariacka,
a Slovenska ulica, a Plaça de la Mare de Déu
vagy a Stodolní, amelyek fürge járókelőikkel
együtt foszlanak szét ráncosodó szemem elől.
Csak amikor itt vagyok éppen, akkor érzem
meg minden boltívben, stukkóban, oszlopban,
utcai lámpában, leanderben és babérlevélben;
akkor zizeg ott minden pálmafában
és krémszínű, vízköpő démonokkal
díszített, szigorú atlaszok által tartott
homlokzaton; akkor hallom a narancslét
és limonádét facsaró mozgókocsis árusok,
zsivajgó pincérek és szabadtéri zsibvásárok
kusza forgatagán át, hogy itt is van egy világ,
ami ugyanolyan valódi, mint az enyém,
ha az önzés gőzhajója a mélybe süllyed.
Egy hely, ami egyszerre fenséges és poros,
elegáns és koszos, elragadó és piszkos,
idilli és nyomorgó. Ahol lodzsás paloták
és torz szeméthegyek váltogatják egymást,
mintha azon versengenének, ki veszi át
végül az irányítást az ősi kikötőváros fölött,
én pedig az ő szúrós, gigászi árnyékukban,
ezen az Európa ékes lovaglócsizmája alatti
gyönyörű, fényes tengeri kavicson taposva,
medúzák, küklopszok és turbános, porcelán
mórfejek kérdő tekintetének kereszttüzében
próbálom megfejteni, hol rejlik az a kis fűszer:
az a morzsányi oregánó, a csipetnyi rozmaring
és leheletnyi csili, amit valahol félúton,
ezen a hullámzó sugárúton, a Vulkán
végzetes tüze felé menet elvesztettem.
Robogás a Harminckettesen
Pedig olyan hideg van, jöhetne már
az a busz, már rég itt kellene lennie,
még pirosat is kapott, hát ez nem igaz,
ezt nem hiszem el, komolyan mondom,
ennyi embert, én meg itt szorongatom
hónom alatt a nagy csomag papírtörlőt
meg a bio-címkés körtét tele hátizsákkal,
egyszerűen nem lehet már megmozdulni,
komolyan mondom, hallok egy öreges fiatalt,
ilyen nincs, ezt is csak Magyarországon lehet,
hogy állandóan pótlót küldenek, de még
az sem jön, mert a hármas villamos csak
az Örs vezér tere és a Határ út között
közlekedik, mondja be egy kellemes női
hang, akinek sokkal kiegyensúlyozottabb
a hangulata az ideges utasközönségnél, pedig
valószínűleg filléreket kaphatott csak ezekért
a szövegekért, nekünk meg itt kell heringek,
termeszek, császárpingvinek módjára egymáshoz
dörgölőzni s ütközni mint kósza biliárdgolyók
vagy eltévedt üstökösök: egymáson átgázolni,
logisztikázni, ki, mikor, kit enged leszállni,
ha éppen odaér egyáltalán a megállójához
időben vagy a sofőrnek olyan kedve van,
hogy figyelembe veszi a leszállásjelzőt,
mert hát a menetidőt azért tartani kell,
és ilyen tömegre senki sem számított,
ez is megint jókor jön, szól a keserű
szarkazmus valahonnan, önmagunk
sajnáltatásának fagyos csimborasszója,
aztán megszólal a kiugrott grafikus is,
hogy hát találd ki, a megrendelőnek mi
lehet a fejében, én így is versenylónak
készültem, s most bányaló lett belőlem,
nem becsülik meg a művészt, meséli
a randipartnerének és nem is tudja,
mennyire igaza van, gondolom én,
ám fellök egy bedugott fülű, közönyös
kamaszlány. Most nem lesz jó, küldd el
inkább az interneten, tömve van a busz,
nem tudok beszélni, így az üzletasszony,
kisfiam, ülj le, szabad ez a hely, ne tedd
fel a lábad, így meg egy anyuka, ez vicc,
panaszkodik púpos szatyrával egy alkesz,
le tetszik szállni, csendül az örök kérdés,
mire a válasz ezerféle. Uborkasavanyúan
ülünk, állunk, nyomorgunk mind közben;
a hullámvasút, a dodzsem és az óceánjáró
sem dobálja úgy az embert, mint a Nagy
Lajos király útjának tajtékos kátyútengere,
és a kavargó, tolakodó, akaratlanul összezárt
testek hullámverése, a tehetetlenség törvénye,
amíg én sem vagyok talán kivétel, bár kívülről
nem látom úgy magamat. Csupa világfájdalom,
mindenkinek elege van és már szállna le,
megy a meccs, vár az asszony, a gyerek
visít, a kutya, macska egyedül van, főzni
kell, csak le akarok már dőlni az ágyamba,
mindenki siet valahová, mert most épp neki
a legfontosabb odaérni, egyedül egy khmer,
tibeti vagy egy ilyesmi középkorú házaspár
mosolyog ezen, mint egy humoros jeleneten,
nekik ez semmi, ők láttak már sokkal durvább
tumultusokat Ázsiában, miért is kellene sírni,
a busz elvégre is ugyanúgy pöfög és halad,
ráadásul már be is mondták a Czobor utcát,
úgyhogy mindjárt jön a Kassai tér, már csak
egy kicsit kell kibírni, ám ekkor valahol
az ajtó felé egy ölbevett kisbaba felnevet
a kíntól izzadó, unott, ingerült arcok között,
és a költő rájön, hogy talán még van remény,
szívébe pedig, ahogy leszállt az esti utcasarkon,
a pokoli zaj ellenére is mennyei béke költözött.
(Illusztráció: Javeria Asghar: Cafe De Fleur, Floral Stone Archway)
