b e sz é l ő   k é p e k

ridendo barbaro

kell fűszál tenger hal

ezek bármelyikét szívesebben veszem mint üvegbe zárt kincseit a múzeumnak
azt szeretem
ha fülembe szél és vizek zúgnak
hajamon táncoljon tetű
a kép sem örökéletű

addig él amíg meg nem hal

Antonio Moro
Le nain du cardinal de Granvelle tenant un gros chien

Állok én itt, a törpe.
Selyemszőrű kutyámra, akár a lóra,
felülhetnék, hisz mellemig érne.
Gyűlölöm, aki néz, nagyon.
Kutyám körme szembogaramnál szélesebb.
Kardom köpenyem aranyával
villan a térbe.
Ő címert visel.
De teneked
nincs semmid, sem láncod, sem csipkéd, sem selymed.
Mész a fenébe. Örülj, hogy rongyod levetheted
és el tudod hagyni a termet.

Jan Sanders van Hemessen
Le jeune Tobie rend la vue à son père

Ha megvakulnál, Jan Sanders van Hemessen képéhez gyere.
Itt vakot gyógyítanak és angyal is áll a férfi mögött.
Fekete tányérból kenik szemedet.
A szárny olyan kemény, hogy zörög.
Hátulról én fogom fejed, hajam újra kinőtt
s most hosszú fonatban koronám.
Öreg néne hajol föléd, nem ismerem. Lehet, hogy nagyanyám.

Cornelis de Visscher
Portrait d’une veuve âgée de quarante ans et d’un enfant

Én védem ezt a lányt.
Még olyan kicsi és zsenge szegény.
Kő arcom a sírban sem porlad,
a nyüvek nem rágnak belém.
Fekete ruhám
borul rá, mint eleven árnyék.
Lelkedbe nézek és belül
minden élőt felzabálnék. De étel nem kell.
Déli gyümölcs rothadhat bársony asztalán.
Ludwig halotti képét a falon
mutatja kezem, a sovány,
elfordítja fejét a lány.
Megbüntettem, mert a kamrából
almát és befőttet lopott.
Kipirult arca még most is
szégyelli a kapott pofot
s gömbölyű keze vöröslik
a lúgtól, amelyben mosott
miután abroszomra hányt.

Most már vége,
ő is nyugodt.
Ünneplő ruhájában áll.
így illik ez rangunkhoz méltón.
Kezem a vállán. Úgy utál.

Könyörüljön rajtam!
Jean-Auguste-Dominique Ingres: Edme Bochet, 1811

Letenném asztalukra sétapálcám,
de társasága oly zavarba ejtő.
Veszélyesebb, mint bármiféle lejtő,
ha vágtatok vadászaton, s a vártán.

Szeretve bókot ontanék feléje,
nevetni kész, ha némaságba estem,
majd bosszús rám, ha vissza nem nevettem,
szemében űr sötétlik, szurdok éje.

Én nem vagyok ravasz, ki szép mesékkel
cukrozza napjait s jövőbe ékel
valótlan társasághoz marcipánt.

Szomorkás-tiszta díszem egy: az ingem
egy érdemrend nadrágomon és ingyen
kívánok jót e szépségnek, ki bánt.

Edme Bochet levele
Fey, 1810. brumaire 17-én

……………Bocsásson meg, hogy váratlan soraimmal felzaklathatom nyugalmát és megzavarhatom azt a vidám, könnyed szórakozást, amelynek Ön fénypontja és éltetője a szalonban.
……………Szerencsésnek nevezhetem magam, hogy alkalmam volt látni Önt és valamelyest megismerni személyét. Kérem, nézze el szűkszavúságomat. Birtokon élő ember vagyok és bár tudom a kötelező illemszabályokat, mégsem szoktam a társaságbeli gondtalan csevegéshez. Attól tartok, hallgatásommal a legutóbb kellemetlen perceket okoztam Önnek, mivel megszakítottam a beszélgetést. Feltételezem, ennél is kellemetlenebbül érintette a jelenlevőket egy későbbi megjegyzésem, amely a keleti országrész jelenlegi helyzetére vonatkozott. Ezt most nem szeretném megismételni, de kérem, higgye el, mint a tartományhelyettes megbízottja többször is volt már alkalmam odalátogatni és alaposabban elemezni a helyzetet. A tényállást – bocsánat. Tájékozottságomból kifolyólag kénytelen voltam beszélni és nem mondhattam mást, mint ami a teljes igazság, amellyel Önöket nyugtalanítottam. Nagyobb hiba lett volna azonban, ha meghívottjait egy valótlan kedvességgel félretájékoztatom. Szívemből örvendek felhőtlen békéjüknek, melyben a sors kegye e házat részesíti és természetesen megértem, önök ebből a szempontból másként vélekednek. Különös tekintettel Önre és elégtételül a feszélyező percekért, többé nem jelentkezem hasonló alkalmakkor. Legyen olyan kedves és mentsen ki engem unokatestvéreim, Philippe és Charles előtt, akikkel bizonyára sokáig nem találkozhatom. Őket Badajozba rendelték jövő hónapra és úgy vélem, az erődítmény körül folyó jelenlegi tárgyalások következményeként huzamosabb ideig kell ottmaradniuk. Az ön megértésében nem kételkedem. Holnap elutazom Champ-Mollyba, onnan pedig a határra. Remélem, megérem visszatérésemet és viszontláthatom Önt közös barátaink fogadásain vagy az uralkodó körében. Olyan kellemes estélyt kívánok Önnek, aminő szépségét megilleti, méltóságának megfelelő társalkodás töltse be termeit. Így biztosan észrevétlen marad hiányom.
Mély tisztelettel: Edme Bochet

 Pihenés az axonómiában
Henri de Toulouse-Lautrec: Az ágy

Vízszintben kisimulnak a dolgok, az arc kiderül, mert
nem kell többé a földdel küzdenie.
Eggyé válva a földdel könnyű szeretni ki fekszik,
így békülhet meg együtt két idegen.

tojáshajó

(Illusztráció: Varga Borbála: Végtelen Galéria)

bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap

pacsirtaének
legmagányosabb ima
föld és ég között

hajnali harmat
a harangszó aranya
újra megcsomóz

(Illusztráció: Alan Harris’s skylark painting from the cover of Paul Donald’s 2004 book The Skylark)

Műhelytitkok

Azt hittem, a női nemnek minden titkát ismerem,
ám még hogyha festőként dolgoznék aktképeden
sem tudnék telerajzolni elég vásznat s papírlapot,
hisz’ testedre nézve máris teljesen részeg vagyok.

Eszembe jut Daphné és mindenféle szép nimfaalak:
édeni tündérkerteket nevelnék, hogy meghódítsalak
és kecses vonalaiddal legyél a legszebb virág benne;
hogy kismadárként költözz és rakj fészket szívembe,

így enyhítve a sóvár lázat és kerge, izgága gyötrődést,
érintéseddel horgolva sebemre újabb finom kis öltést,
mígnem bénult rabjává leszek a gondolatnak egészen,
hogy meztelen mennyországod kapujánál heverészem.

Horizontomon minden más sziget s orom ködbe vész:
nem látom, csak a pillanatot, ahogyan közelembe érsz
és kovakővé dermedt tagjaimból szikrákat csihol ujjad,
míg elmémbe magad édes fülbemászó bogárként fúrtad.

Reneszánsz hölgyek, múzsák melletted mit sem érnek;
dívák és bálványok fölé magasodik tiszta eredetiséged,
aminek minden kortyát kiszikkadt ajkakkal szomjazom.
Csókod égi látomás és tűzkeresztség, öled forró irgalom.

Minden ízed puha izommárvány, miből faragni nem lehet
gyönyörűbbet, ami a hamvas bűbájt és vágyittas kellemet
selymes császári lepelként takarja sok gyönge hajlatában,
amihez ha hozzásimul a férfi: sistergő, őrjítő villanyáram

szabadul fel pórusaiból s a jámbor műértő már csak csodálni
tudja a Természet élő remekművét, noha nem tudja megállni,
hogy legalább egyszer meg ne tapintsa, valódi-e ő tényleg,
reménykedve, hogy egy nap asszonya birodalmába léphet.

Mint szitakötő a gyantába fagyott emlékeimbe varázslatod,
és ha akarod, szenvedélyemet te is borostyánkőbe zárhatod,
hogy aranyfényben várjuk azt a tökéletes Apokalipszis-percet,
amikor buján álmodhatjuk együtt a drága s önfeledt szerelmet!

Ne szeress engem

Ne szeress engem, kérlek: hidd el,
hogy nem én vagyok a te embered.
Dúvadként fogok kitörni karjaidból,
hogy dühödten lázadjak föl ellened,
mert nekem az érintés és a kedves szó
már csak távoli táj és délibábos idegen,
amíg nem tűröm, hogy a remény polipként
tapadjon meg makacsul reszketeg szívemen.

Ne szeress engem: valódi lényemet
dús sörték és sündisznótüskék védik;
ha valaki hozzám nyúl, az ujja nyomban
lángvörösre gyullad s patakokban vérzik,
üde virágoskertemet amíg falként veszi
a szúrós sövény, bogáncs és tövis körbe.
Teknőspáncélba öltöztem egészen, alatta
pedig vastagon takar a rinocéroszok bőre.

Ne szeress engem, mert az én nyelvem éles,
mint a kés hegye és akaratlanul is megvág:
szavam kard, kezem penge, szemem dárda,
amely megannyi törhetetlen pajzsot vert át,
csókom pedig maga a méreg, amiről nem
lehet leszokni, bármennyire rossz is az íze.
Nem párra fogsz bukkanni bennem, csupán
egy önmagát sajnáltató, szomorú zenészre.

Ne szeress engem, mert lehet, hogy amit te
látsz belőlem, puszta álarc, erőltetett mosoly;
a sok bohóckodás és kényszerkabaré mögött,
a díszletek árnyékában visítozó, égető pokol
azonban senkit sem érdekel és neked is csak
az a felem kell, amelyik az égbolton szárnyal,
hiszen nincs talán asszony a Földön, aki ilyen
terhet, hogy a társam legyen, boldogan elvállal.

Ne szeress engem; amúgy is annyira nehéz
már feltörni keblem, akár a megfagyott diót,
noha egykor puha s lágy voltam, mint a méz
és inkább vettem észre mindenben csak a jót,
most viszont itt áll a határ s őrszemeim óvnak,
hogy országomba többé be senki se léphessen,
ha viszont mégis erre téved a kíváncsi vándor:
az alvó bestiát odújából azonnal fölébresztem.

Ne szeress engem, mert a közelemben lenni
csupa nyugtalanság, átok, bűn és szenvedés;
másképp nem lusta hernyóként araszolnának
napjaim, mint sok összehúzódás és elernyedés,
amíg csak naivan hiszed, hogy tudnál szeretni;
hogy más vagy és az akadályt könnyen veszed,
mégis visszatennél a polcra és elfelejtenél, hiszen
gyümölcsömből sikert és pénzt facsarni nem lehet.

Ne szeress engem, mert már nem kell nekem:
mert eddig kellett volna az, hogy szeressenek,
mégsem jöttek a tündérek, hogy, mint Oidipuszt
vagy Teiresziászt, saját alvilágomban vezessenek,
ezért nem hagyhatom, hogy útvesztőbe csaljon
és kővé dermesszen ismét egy kósza vonzalom –
örülhetek, ha a vágyakozást még holtában is
legalább kincsesládám mélyén megtarthatom.

Ne szeress engem, ha nem akarod, hogy
szép testedet torz lelkem fogával széttépje,
aztán mint a sebzett kutya, aki önmagába
mart, húzódjon nyüszítve a sarokba félre,
hogy ott próbáljon legalább némi csontot,
amin még rágódhat, kétségbeesve keresni.
Ne szeress engem, kérlek. Mert félek és mert
nem merek többé, ahogy kell, igazán szeretni.

Százezerszer sebzett szív

Lábat belém, jajj, hányszor töröltek;
ok nélkül velem mennyiszer pöröltek,
a Gúny keze engem hányszor vágott pofon,
hányszor nem voltam én senkivel sem rokon,
a víz alá gonoszul le milyen sokszor nyomtak;
a Taigetoszról le gondolatban hányszor dobtak,
sorsomra egyedül hányszor hagytak,
barátként meg mily sokszor tagadtak,
tűket hányszor szúrtak zúgó agyamba,
kedvtelésből hányszor hoztak zavarba
és hátamba éles pengét mennyit döftek;
hányszor csúfoltak mindenféle dögnek,
meg bivalycsordástul hányszor
tapostak át dühös paták rajtam
és tömlöcbe vetve milyen sok
szeretet-böjtöt végigkoplaltam
vagy le hányszor nézték kemény munkámat?

Hányszor voltam versenyre nevelt tenyészállat
vagy koldus, akibe a kölykök is belerúghatnak;
akit nyers őszintesége miatt mondanak vadnak
és hányszor húzták ki alólam a széket,
a csónakomba hányszor fúrták a léket
vagy elvtelen tettekre hányszor sürgettek;
amikor hittem, fel engem hányszor ültettek,
éjszakánként hány vigyorgó lidérc kísértett,
utcán összevert testem mennyiszer vérzett,
hányszor vágytam mindezt úgy feledni,
hányszor csókolt incselkedve a Semmi,
hányszor kövezett meg engem a tömeg,
hányszor voltam fiatal arccal is én öreg,
a paradicsomból hányszor űzött ki az Isten,
hányszor rabolták el féltve őrzött kincsem,
idegenek átkát ártatlanul hányszor kaptam,
a lélek háborújában meg hányszor haltam
és gomolygó poklomat kamráról kamrára,
lánccsörgetve s üvöltözve mennyit jártam?

Máglyára kötözve a Véget mennyit vártam
vagy a pogányok hány dárdát vágtak belém
és mennyiszer zokogtam életem százezer
puskával lyuggatott és rojtosra lőtt sebén,
reménykedve, hogy egyszer legalább
néhány közülük örökre beforr majd;
hogy nem kell hallgatnom tovább
a gőgös és hűvös túlvilági csatazajt,
de most is, bár úgy fáj minden ízem,
tagom, porcikám, idegszálam, sejtem:
e százezer gyötrő bánatot mégiscsak
összeszúrt szívemnek mélyébe rejtem.

(Illusztráció: John William Waterhouse: Hylas and the Nymphs, 1896)

Viola töpreng

Virág vagyok, vagy ember?
Felelni senki nem mer.

Nehéz kérdés ez…
*

tűnődések

hová érkezik
a tomboló nyár
ha felborult
a világ rendje
és hol hajt fejet
az ősz csendje

művészet élni
az enyészetben
*

ismételten

halál szele

megcsapott
megcsapott

azóta csak
hallgatok
hallgatok

kitörni már

nem tudok
nem tudok

nem is értem
nem is éltem

Élettérváltozás

fehér lelkedben
már ott a fekete
mint egy gyász
illúzióvá hamvadó
valóság

a test mint forma
a lélek vibrációja

törvényszerű a
színváltás
*

Koncepció

maradék életem epilógus
felhőkre ültetett ellenpólus
szürkületkor ha összeér – az éj(jel)
magam hibáztatom miért nem ért el
átható érzések labirintusa
test és lélek misztériuma
az el nem mondott érzelem zihál

lezárás utáni csend van

nincs feltámadás

(Illusztráció: Courtney Holder: Texas Wildflowers in Autumn)

Egy sötét proli
(Átrendeződés)

Alternatív utakon járó nonkonform startuposok,
rejtett és recens szélhámosok,
szélkakasok, -tolók,
haszonlesők, közönséges csalók,
Barátaim!

……..Igazatok van. Csak a világ bolond,
az emberek egytől egyig normálisok.
Egoisták, pszichopaták, narcisztikusok,
kormányhoz húzó narodnyikok, jurtások, tarsolyosok,
illetve neurodiverzek, konteósok (plural & singular),
a kozmetikusomtól / személyi tréneremtől
most jövök, jól áll, ugye?
kik azzal töltitek időtök jelentős hányadát
lázasan kutatva: mennyire vagytok normálisok,
naprakészek vagytok-e? Up to date?
Igen, persze.

……..Bár az én időmet fosztogatjátok,
tépitek miszlikekre, perceim vasszilánkok,
tüdőmet lélegzetvételenként hordjátok szerteszét,
három dimenziómat tapossátok laposra,
nyálcsurgatva, lógó nyelvvel arra vártok,
megerősítsem illúziótokat, tévhiteteket,
mániátokat, rögeszméteket,
hogy a hazugság,
szívtelenség, cinikus közöny
(hullarablás, dögevés, vérszívás, ingyenélés),
a törvényes átverés – legális mérgezés,
az éjjeli vasfűrészelés, szálkákat a szembe köpködés,
az empátiával megbolondított semmibevevés –
nem bűn, csak csínytevés,
jóízű viccelődés, hiszen minden viszonylagos,
vedd komédiára, legott szórakoztatni fog,
……..ti, megvilágosultak, világfiak, ti tudjátok ezt,
nem én, a sötét proli.
……..A hízelgésbombát elsütöttem, hiszen
jó haver hírében állok, ez szerepem,
funkcióm, álarcom, játszmám, attitűdöm:
viszontviccelődöm.
……..Persze hogy nem komolyan mondom,
csak így emelkedettebb a hangulat,
szóbélyeget akasztok, nyálazok és ragasztok,
de nem fogom postára adni, publikálni,
legfeljebb a fészbuk zárt csoportjában lájkoltatom,
hogy mily kitüntetés ért – baráti szelfi
egy jóízűen elfogyasztott ínyenc löncs után,
láthatod a kiürült tányérokon:
ó, mennyi büfögő büszkeség,
laza méltóság, kieresztett nadrágszíj,
Barátaim!
……..Éljen a séf!
Éljenek a jó borok és a bőkezű szponzorok!
Ja, és a csajok.
Fiú, még egy kört abból a /a szponzor neve beírandó/.

……..Most kívül vagy belül vagyok?
Ez már a gyűlölet, vagy csak irigység,
proligőg, megvetés, siránkozás, frusztráció,
epeömlés, szómenés, grafomán manír,
unaloműző nyelvi játék, begőzölés,
renyheség, gyengeség, gyávaság,
halkított sikoly?
Mindenesetre nem normális dolog,
és nem is kell több ide:
bocsánatot kérek, Uraim.

……..Moralizálás ez itt? Kreatív átrendeződés,
hol mindenki mást csinál,
legfeljebb világnyelven megnevezhető
szakmákat űz, keményen dolgozik.
Ennek megfelelően kell átírni
a szótárakat hamarosan,
és újratölteni a lélegzetet.

Shopingolóknak
(Moralizálás)

Nem a hatása érdekel (kit érdekel?),
jól van-e megcsinálva, azt keressed,
ha nem csak pépes táplálékra vágysz,
mi tested-lelked kényezteti.

Színig töltött kosaradat, feszülő bőrödet
tömni nem akarom, nem is tudom,
nem ellátásban, szolgáltatásban utazom,
rózsaolajjal sem ápolom hiúságod sebeit.

Ilyen és ilyen anyagból ezzel a technológiával
van összerakva, gombnyomásra működik,
aztán elkopik, vagy beüt az erkölcsi amortizáció,
a mém, a brand, logó mögött egy szorongó egó.

Megesznek tárgyaid, minek
megtanulni működésüket:
ami ma érdekes,
holnap felesleges.

Nálad okosabb szakértők kiötlik,
mi szerintük hiányzik és kell neked,
egy másik halmazban te is így töröd fejed,
előléptetésre gyúrsz, fogadod a vállveregetéseket.

Emészt a gond folyton résen lenni, megfelelni,
körömszakadtáig, kifulladásig versenyezni,
ki mit kíván, kit és mit szeret: vibráló vágyakra
épül és leomlik a napról napra rafináltabb szerkezet.

Elkápráztat, elbűvöl, lenyűgöz a kirakat kínálata,
táplálja kisebbrendűségi érzésedet, a tudat,
hogy messziről kiszúrják és lecsapnak a lúzerekre,
és a szégyen, hogy kinevetnek, belehajt a célkeresztbe.

És ez nemcsak a tárgyakra áll,
hanem a minden sarkon csábító fesztiválra,
rájuk költöd maradék pénzedet:
egyszer élünk! örül az asszony és a két gyerek.

Eleje-vége megvan
(Három sor hiányzik)

Mennyi jóindulat kell ide:
szűz igét találni, egy ártatlan
mondatot kimondani,
hogy kezdődjék már a lét,

az üres, süket, torz erőlködésből,
álmatlan forgolódásból elég legyen,
ébredjen már az Isten,
és kezdjen el teremteni.

–
–
–

És még mennyi minden
elmulasztva, összecsapva, ráhagyva
az eszeveszett létezőkre.

(Illusztráció: A Pair of Fighting Cocks)