ÓRIÁS DÍSZHAGYMA

Gömb alakú a díszhagyma,
arra kíváncsi őkelme,
bolygó vajon, vagy csak egy hold,
töpreng, vár a feleletre.

Az oldalát régen fúrja,
bármely oldalról is nézi,
tudásvágyó, felfedező,
a nagy talány felemészti.

Megtenne bármit, ha mondom,
kalandvágyó szíve dobban,
nem a kertben, nem a földön,
odafönn a csillagokban.

 

OROSZLÁNSZÁJ

Habókos az oroszlánszáj,
száját be nem fogja,
ő a virágok királya,
senkinek se foglya.

Nyugalmat szeretne végre,
hagyják békén, csendben,
ezért aztán jár a szája,
büszke, telhetetlen.

Minél inkább hahotázik,
okoskodik lelke,
annál több legyecske száll rá,
sok-sok rovar, lepke.

 

ISZALAG

A kiskerti
szép iszalag
kerítésre
kúszik, szalad.

Ide mászkál,
oda mászkál,
jól jön az a
legtöbb háznál.

Az indája talál
kapaszkodót, rést,
felfedezte már az
összes kerítést.

 

DOBVERŐ VIRÁG

Sárga dobverő virággal
a csönd kidobolja,
szót kér, hiszen nem lesz többé
a falu bolondja.

Zajonganak, ordibálnak,
sose hagyják élni,
arról, hogyan érzi magát,
senki meg se kérdi.

Sárga dobverő virággal
veri a nagy dobot,
a fejére veréb szállott,
épp egy legyet fogott.

 

ZÁPORVIRÁG

Záporoznak a kérdések,
a szép záporvirág éber,
arra kíváncsi, a csend most
alhat-e a hűs tövében.

Jólesik ez a virágnak,
olyan, mintha meglocsolnák,
mikor szomjas, fáradt szegény,
s messze van a meseország.

Nem szereti az árnyékot,
zárva marad a virága,
nap szemébe akar nézni,
nélküle borús és árva.

Kincses virágnak nevezi,
akinek a szíve gazdag
szeretettől, alázattól,
s nem barátja a haragnak.

Édesanyám kiskertjében
afrikai százszorszép van,
vöröses és narancssárga,
gyönyörű, akár a népdal.

 

TAVASZI BÉKASZEM

Levele egy béka szeme,
mesebeli ez a béka,
a fürtös, kék virágáról
brekeg, brekeg évek óta.

Ártatlanság kis növénye,
finom selyem, virág pólya,
a tavaszi békaszemet
nem teszi vakká a gólya.

 

(Illusztráció: Matteo Germano: Gazania)

 

I.

Nem az alvás hiányzik,
hanem az álom testtartása.
Egy jobb szimuláció.
Mostanában
úgy érzem magam, mint egy metró,
amit elfelejtettek kiüríteni,
de még menetrend szerint közlekedik.

 

II.

Még mindig veled sétálok,
a jelentés szélére nőtt partokon,
fél lábbal a tengerben,
a másikkal valami kihalt isten tenyerében.

 

III.

Aggódom,
hogy a súlyom le fogja dönteni az egész eget,
mert ami bennem maradt,
az már nem tartozik ide:
acélhabokban növekvő emlékek,
üvegcsontokból visszaverődő évszakok.

Ismertem a gerincedet,
nem mint csontot,
hanem mint egy áramlást,
amit a hangod visz végig a levegőn.

– – – – –

Szép voltál.
Az a technikailag nehezen magyarázható szépség,
egy elrontott hologram,
és én csak álltam ott,
zászlót hajtogattam a szavaidból.

Most te világítasz.
Valami belső hibából kifolyólag –
és én minden kagylót kihallok a tengerből.
Valami nyelv ez is, mondom
csak épp belém fúródik, nem belőled szól.

 

(Illusztráció: Elena Sokolova: Bright Ocean Sunset)

 

KAPU

(Juhász Zsuzsának)

A testem nem én vagyok.
Olvadó kontúrok.
Viaszos arcmás fordított tükörbe zárva.
Ikonok mozdulatlansága az öröklétben.
Egy bőröndbe belefér az élet.
Mi lesz a hússal, mit testemnek neveztem?
Nincs otthona, nincs kiáltása.
Láttam már a méh lüktető tágulatát.
Kutacsát érintve, húztam a fényből
át magzatom ide.
Láttam már a napfonatcsakra aurikus kivetülését.
Láttam már a testköpeny összetöppedő elporladását.
S a testem nem én vagyok.
Az elmém sem vagyok én, de az érzelmeim
margóra átnyúló lajstroma sem vagyok.
Látom az emóciók asztrál-lényeit.
Olykor megzabolázom őket, s van,
hogy behódolok nekik.
A testem nem én vagyok.
Így hát nem adhatom oda senkinek.
Kívülről figyelem a történet miként alakul azzá,
amit itt életnek hívnak. S rájövök,
aggaszt a testem sorstalansága.
S látom a gondolatot, amidőn verssé formálódik épp.
Felfejtem a kódot is, nincs hozzátapadó ráció.
Emlékezés van csupán.
S tudom a testem nem én vagyok,
mégis magamra zárom e porhüvelyt.
S megtapasztalom benne az ártéri erdők
sárga liliomainak kivirágzását,
szenderek szárnyának rebbenését,
a bazaltorgonák csöndjét,
s a Kaput, ami én vagyok Ég és Föld között.

 

HANGSOROK

A szavak mondatokká inkarnálódnak.
Tudjuk a mondatok súlyát.
De felfelé kéretőznek a betűk is,
s a tévutak bejárása után
– idővel megtörténik, hogy
légneművé változnak: imák, versek, dalok.
A drónok röpte nem ismeri a szárnyak fesztávolságát.
A betüremkedő félhangok disszonanciája,
arra hivatott, hogy félrevigye a szólamot.
De pentatóniában csíráznak a lágyszárúak.
Zölddé változnak a ház mögötti rét akkordjai hirtelen.
Vajon kiért szólnak a harangok?
Milyen formába költözik a májusi orgona illata?
Gyökeréig kell hatolni, hogy megértsd!

 

UGYANÚGY

Máshol máshogy építkeznek.
Más ízeket esznek,
Máshogy ruházkodnak,
Mást hívnak tradíciónak.
Mások az ünnepeik, melyek
Előhívják életeik negatívját,
A profán megnyilvánulásukból
Színesre varázsolva egyéni és
Közösségi szerepeiket.
Aztán a retusált fotók
Körbekeringik a világhálót:
Karneválok, fesztiválok, gasztropartik,
Esküvők, gyásszertertások
Elevenen izzó képsoraival.
Máshol más nyelven beszélnek,
Más nőideált tartanak szépnek;
Máshol máshogy közlekednek,
Másért rekesztenek ki, és
Osztogatnak érdemkeresztet.

Máshol ugyanúgy szeretkeznek.

 

(Illusztráció: Pentti Vainio: Garden, 2022)

 

illuzórikus szóképek

a megvalósítás lépcsője
már nem reprodukál
széppé
elkopott utamat
hamvadt holnappá mérték
a hétköznapok
elnyüvő semmisége
egyengeti az új mércét
jogosan faggatja az ember
a dolgok miértjét

a válaszok
mint formabontó denevérek
állnak
mert nem bírták
hogy mindig lenéznek
és túl sokáig hibernáltak

az éjszaka csendjét
a reggel sem feledteti

 

szófordulatok
fogalomzavarral

élesen határolt eltérések
mozgatórugói kihalófélben
alkalmanként valóban
erős a szembetűnő különbség
mennyire meggondolt így a döntés
fényesség aránya is meghökkentő
kérek egy stílusmentort
utunkra tereljen hátha elférünk
ha eléggé keskeny
mindig ketten vagyunk
két nézettel kételkedők
nincs szimultán
ugyanazon táblán
tizenhat paraszt – az előny?
meghatározottak a lépések
ott ugrál két ló
ne hasonlíts hozzá
te földönfutó
minőség
mennyiség
hahaha
komplementer színekbe keveredett a hiba
tévedés történt az összhangban

ezt is jól megkavarta
aki akarta

szójátéknak megfelel a карта?

 

(Illusztráció: Cedar Lee: Glittering Leaves, 2020)

 

Grammatika

Egy mondatra vagyunk a
szótlanságtól. Visszalépnénk,
de röghöz köt a helyhatározó.
Állíthatunk bármit, az állítmány
akkor sem fog elveszni a
virágnyelvek egyre gazosabb
kertjében. Bár ki tudja, hisz a
mennyiségjelzők is mehetnek
a minőségjelzők rovására, s
még csak nem is rovásírással.

Meghatározott mondatrészek
időről-időre részben vagy akár
egészében módosulnak, s bár
az évszámok nem hazudnak,
mégsem a történelemkönyvek
jelzik a birtokos viszonyokat,
hanem a nyelvtankönyvek. De
van, mi nem változik a világ örök
históriájában; a felejtés tárgya
mindig a hétköznapok alanya.

 

Melankólia

Olvastam egy cikket arról,
hogy bizonyos társadalmak
elöregedése veszélyessé válhat
egy-egy adott dialektusra,
vagy akár a komplett nyelvre,
így az teljesen eltűnhet.
Kicsit olyan ez, mintha
maga a nyelv öregedne el,
míg végelgyengülésben
sírba nem hullana. S ha majd
az emlékezet utolsó
fejfájáról is lekoptatja a ráírt
szavak jelentését az idő; akkor
válna halottból kihalttá.

Erről eszembe jutott
a gyermekkorom.
Amikor még a keresztnevem
kicsinyítő képzős változatával
illettek a szüleim, és a rokonság.
A barátaim már becéztek, de a
bürokratikus idő betűről
betűre olvasta rám
a személyigazolványomban
szereplő formát. Manapság,
a családon belüli elnevezésem
leginkább “apa” lett,
s az, akit én édesanyámként
ismertem eddig, “mamivá” vált.
A nagymamám pedig “dédi” lett
egy olyan kislány ajkain, aki
személyes ismeret nélkül formálja
e szót. Hát így leszek én is majd
“papi”, aztán “dédapó” talán
egy olyan gyermek mondataiban,
akinek lehet, csak a családi
anekdoták lesznek az egyetlen
kapcsolódási pontjai velem.
Végül pedig idegenül csengő
névként tengődöm egy levéltár
rendezetlen adathalmazában.

Hiába foglalkozom írással
évtizedek óta, nem érzem a
súlyát a nyelvek elöregedésének.
Inkább az a melankólia
nehezedik a mellkasomra,
ahogy mi öregedünk el a nyelvben.

 

Ott

Odaértél. Ott tornyosul előtted,
megkerülhetetlen.
A csúcsa a láthatatlan
ismeretlenbe vész.
Hatalmas, tömör
és nyomasztó nyugalom;
nem így képzelted el.
Ez lenne hát az út vége?
Megfordulnál, de az árnyéka
végérvényesen rád nehezül.
Ha nekivágsz, az emléktáblák jelzik,
hogy sokaknak valóban
ez volt az út vége.
Akik visszatértek?
Ők is lezártak valami egykorit.
Vagy nyitottak valami újat?
Nézőpont kérdése.
Egy biztos, ők már
egy másik életet élnek.
Azt az egyetlent.

 

(Illusztráció: Kristine Griffith: Sunset Mountain Silhouette)

 

irodalmi félreolvasások 76.

milyen titkokat őriz az aki minden szemetét filmre viszi?
(szerelmét)
*

Naszreddin bandzsa
(hodzsa)
*

A gyilkosság elmúltával
(Gyilkosság az Elm utcában)
*

Akut hasi körképek korai felismerése
(kórképek)
*

Ginsberg forte
(Ginseng)
*

Még nyalnak a völgyben a kerti virágok
(nyílnak)
*

így vált a frikciós regény valósággá a színpadon
(fikciós)
*

a kiállítás sütőtöktől vasárnapig tekinthető meg
(csütörtöktől)
*

a Biedermeier mindennapok – Művészet és párosodás a reformkori Magyarországon c. kiállítás
(polgárosodás)
*

sorszámozott dedikált irritált kiadás
(limitált)
*

a Négy Elemes Igazság
(Nemes)
*

a Négyelemis Igazság
(Négy Nemes)

 

irodalmi félreolvasások 77.

Az elcseszett erkélyek fosztogatói
(elveszett ereklyék)
*

lehányja kék szemét az ég
(lehunyja)
*

célirányos Hortobágyon
(délibábos)
*

az évente meghirdetett irodalmi pályázat rendre népszerű a fafaragó és a prózában kiteljesedni kívánó emberek között
(rímfaragó)
*

legényes munkák közül válogathattak
(igényes)
*

az évente meghirdetett irodalmi pályázat rendre népszerű a rímfaragó és a pózában kiteljesedni kívánó tejesemberek között
(prózában. emberek)
*

nehéz eldönteni hogy kinek való a valóság
*

eltűnt a főszerkesztő a lap pesszáriumából
(impresszumából)
*

ez történt Radnóti szerelőjével a költő halála után
(szerelmével)
*

A gonosz mosoda
(mosolya)
*

A jó vitéz veszettsége
(vesztesége)
*

így hiúsult meg Petőfi Sándor
(esküvője Prielle Kornéliával)

 

(Illusztáció: Butanese Wood Carving)