Apoteózis helyett
here we are now entertain us
Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
A rutinos futóról, aki eltéved
a tájékozódási versenyen, és többé nem talál haza?
Vagy az érzelmi horgonyok makacs tapadásáról,
értsd: ragaszkodásáról, mikor óceánná gyűlik
a talajból szivárgó fájdalom? Nem ereszt,
nem eresztenek.
(A bornírt toposzoktól ments meg, Uram, engem!)
Vagy valamiféle kozmikus hordalékról? Carina Nebula?
Vagy apámról, akivel valamikor a ’90-es évek elején
egy dűlőúton zötykölődtünk a mocsárzöld UAZ–452-ben,
és megkérdeztem tőle (óvodás lehettem,
akinek még a fák csinálják a szelet):
– Hová megyünk?
Fanyar humorral válaszolt:
– Tönkre.
Jó ideig nem tudtam, hol lehet Tönk,
milyen falu az, mert város biztos nem lehet,
a városokba aszfaltozott út vezet.
Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
Tervezzek egyáltalán?
Ahogy mondani szokás:
nem lennék a helyemben.
Tűrni tanultam tükörkétségek között,
úgyszólván ember vagyok,
bennem a (— ∪) épp elegendő.
Itt jó lenne valamit behelyettesíteni,
alkalomhoz illőt.
Az utolsó versem lehetne triptichon,
bántón rövid, mondjuk két és fél sor,
posztumusz derűvel az olvasóra bíznám,
kerekítse felfele.
Vagy legyen lüktető ritmusa? Rímeljen?
„Ha már mindenről megírtad versedet,
szavakba faragtad az összes formát,
színeket festettél győzedelmesen,
teremtettél, pusztítottál egyformán…”
De ez sem több mint bla, bla, bla-
zírt beszédfoszlány.
Jó lenne tudni, miről szól
ez az egész, még utoljára, még először,
mielőtt bármit, bármiről, hogy aztán.
(Illusztráció: )
