Címke: vers

lépcsőimák

 

föl

lentről
fölfele olvasd

az
ez
mert
marad
csak a szeretet
ami helyére kerül porig ég
nem megyek föl ha másokat föl nem vonzok
ez a lépcső lángol alattam ha visszalépek hamvába hullok
nem csak a karok ölelése fon egybe a figyelemmel szült szavaké is
próbálok türelemmel vágyni rád míg tűnik ami határt von közénk a rengeteg test

 

karok ölelése helyett

erre
nem lehet
pontos tiszta mozdulat
nem érintlek az áramlat nem apad
el nem terellek csak őrizlek továbbgondollak

próbálok nem nyúlni utánad
mint vályúba a nyakak
pohárként
hagyni
hogy
meg
igy
an
a
k

én vagyok az égő lépcső
a végekről hozzá
őrizlek
de
ő
vezet

nézd minden lépcső fölfelé vezet
végtelen bármilyen kurta
zúzva
is emelhet

 

E: Szomjazlak, pedig biztosabb, hogy te bennem, mint hogy én vagyok, a tok.
K: Betöltesz, én mégsem érlek, mancs vagyok, nem kezed.
E: Zuhog folyamod. Száradok. Kóró, ág tapod.
K: Ó, csahos ólak szelídítése! Talán testeddé formálódhatok.

 

(Illusztráció: Mosaic Stairway in San Francisco)

FÁK (haikuk)

 

bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap

ház előtti hárs
axis mundiként feszül
oldás és kötés

folyópart, fűzfa
gyökéroltáron ülő
hajléktalannal

díszruhás király
gyémánttüzű harmatban
az öreg platán

holt bükk hegyélen
útszélre leborulva
levele sincsen

ős törvény szerint
a mamutfenyő lobog
föld és ég között

madárcseresznye
habfehér köntösében
szökken az égre

erdőhatáron
bíbortüzű prelátus
tavaszi vérbükk

szurdok falához
gombolyult holt juharból
sarjad egy fenyő

szarvasbogár harc
ébredő tölgyóriás
hajnali erdőn

cinkék a nyárfán
az utolsó aranynap
gyönyörű búcsú

ősöreg tölgyfa
terebély lombján suhan
angyalszárny idő

hieroglifát
rajzol megdőlt fatörzsre
a csiga útja

fenyőtűk hegyén
ingó kristálycseppeken
tüzet gyújt a nap

szélfútta tölgyes
kopogó szimfónia
őszül az erdő

pókfonál köt még
hulló levelet ághoz
végső haladék

késő őszi szél
Silvanus rőt palástját
hordja szerteszét

téli varázslat
gránátokkal rügyező
vadgesztenyefa

vörösfenyőág
érzi a fagy illatát
ébred a napon

egy tündérkönnycsepp
téli ágról, reszketve
arcomra hullott

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Menagerie)

csak jót és szépet; a költő

csak jót és szépet

kollázs Tandori Dezső Celsius c. kötetéből

csak jót és szépet akarunk
a piros kockás takarón
leszaladok majd újságért
és jövök haza
Szpéró enni kezdi a hajamat
palotánk szobáinak tapétáit
a nap meg fogja sütni
le aztán pedig felfelé
igyekszem majd a lépcsőházban
csak jósággal és szépséggel
akarunk takarózni
leszaladok majd piros kockákért
és jövök haza
enni kezdem Szpéró haját
halál tisztellek egyetlenegy vagy
aki csak jót és szépet akar
és újságot és piros kockás takarót
várj meg
leszaladok újságért és jövök haza
enni kezdem a hajadat

 

a költő

Tandori Dezső Az erősebb lét közelében c. kötetéből

a költő nem pontosan azt
akarja mondani
amit mondani akar
vagy amit elhallgatni

a tapasztalatok zsúfolt tárházát
éppen szellőztetik
ám a vers kezdete még nem
a vers befejezése

a költő pontosan azt
akarja mondani
kalapját felakasztja

a hallgatásra az elhallgatásra

azt akarja mondani amit
nem akar mondani
azt akarja nem mondani
amit el szeretne mondani

a költő pontosan
összeköti a pontokat
a költő nem köt össze
semmit semmivel

de fontos-e ez itt nekünk?

A rajzokat Mihály Ádám készítette a versekhez.

 

(Illusztráció: Sunrise Wave tapestry)

Gyónni tanító

 

Megunja kényszerét az ész,
betudja sokk szerént: a láz.
Gyullad az agy, falni ha kér,
alkudj meg éjre, harci Bárd.

Nyál árad, s elhallgat ekképp
a szfinx, csak folyós fakadás,
Fejben hallik a zümmögés,
ha `z úr egy réveg Martial`.

Mai napra kialkuszik,
kincs-e benne a kóborlánc,
bálnában őt lelve víglik,
amulett-képzet, Archibald?

A brill, az ékes hagymamáz,
ugyanott kihal a nagy parázs,
mára már megalvadt folyás,
hamulett-ékszer, talizmán.

Úgy mint a mantra, nem blazírt
agy, velő, a kitárulás,
a szótudor ikaruszi,
a gourmet éhes, halk` kívár.

Majd álnok álom mi űzget,
mondod te azt, ó szócsinász.
Rest-e azúr testi kellem?
Sarc, ugye érted, talmi vágy.

Fűzlakó lelkek pagonya,
madarat keblelő csuhás.
Látod, erasmi makula?
Aludj el végre, harci vágy.

 

(Illusztráció: Weeping Willow Tree)

fiókák; lépcsőház; nem értelek

 

fiókák

már csak egy emlék vagy madaram
ahogy a koponyámba fészkeltél
tojásokat raktál és rám
hagytad a kiköltés szakaszát
szikla-teher zúdult le rám a
lelkiismeret hegyeiről amikor
megrepedtek a detoxikáló nehéz levegőjétől
később hűsítő bukóhullám csattanását hozták
az előbújt tollas fogalomhalmazok
új hajnalt hozva re-kreálva az értékrendet
ami felnyitott konzervként bűzölgött
évek hosszú során át
közös fiókáink mára felcseperedtek
elhagyott grádicsokra emlékeztetnek
de még csak szórványosan
értem a nyelvüket
ezért az amúgy is sértődékeny fokokat
most egyesével veszem vagy megpihenek
ha kell
utamon ők segítenek és egy csodaszép
tündérrózsa
aki mint segítő és kellemes útitárs
ül a vállamon

 

lépcsőház

amikor felfelé sétálok
a szemközti ablakokban
csak az épületek tetejét látni
mögöttem nem koppannak szívemről
jókora márvány darabok
viszont a liszt az ízületeim közül
és könnycsatornáimból
a bántó hangtalanság
nyomáskülönbsége igen
miért szegeződik rám minden
kurva szempár
semlegesen és értetlenül
én csak körözök
a csalódás és a rossz napok
száznyolcvan fokaiban
kifehérítem a színeket
vagy kiöblítem a monokrómra
általad rákerült színfoltokat
hogy miért szegeződnek
úgy elmondanám de olyankor
magamat nézem
semlegesen és értetlenül
és várom hogy ismét lássalak

 

nem értelek

a kór az én és
az arckép is homályos
a szívfalamon kis bevésett
jelek krómfújások
tíz vágánnyi hangzavar
a fejemben viszont
vészjósló a már-már süketítő
hangtalanság

régóta állok egyszerre
minden állomáson
mindig így volt
egyszerre több irányba
a beton tükrében fénylő
szempár a hév
cirkuláló tűzként égeti fel
a nedves mohatakarót

amit írok az életem is
a firkákat átszövő
legsötétebb anyag
a mámorító lábon kihordott
soha beteljesülő álom

keressek sormintákat
ha a lángtól hamut vártok?
új dokumentum létrehozása
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v
ctrl c ctrl v ctrl c ctrl v?
biztosan bezárom

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Wild)

Körforgalom

 

Körforgalom

Gyorsan, amíg még
meleget áraszt a föld magából,
és van tér a sok üvegtégla közt
elültetek egy kósza gondolat-magot,
hogy mire észhez tér a tél után az élet,
kész legyen a tettre is az elmélet
akkor, mikor minden újraindul,
születés, körforgás.
Lassan, ahogy csak élet képes váratni magára,
életképes várat épít magánya
fedél feje fölé, étel asztalán,
lesz idővel társasága,
kikkel osztozhat a jobboldali szilvafán,
amit egy furcsa gyerekkori emlék tart sakkban
elmém túlzsúfolt tisztaszobájában.
Itt az idő, ott egy végtelen szőnyeg,
amin morzsaként elszórva hever egymás mellett
minden, amire csak szüksége lehet;
illatok, utazás, néhány kártya, árnyék és könyvek
a rokonság ráncos hangja,
én közben törökülésben pogácsát adok a kutyának.
Te egy másik szobához tartozol magyarázattal,
és a szökésre gondolsz ismét, remélve,
hogy az emlékezet a leghanyagabb börtönőr,
miközben a mozdulatlan redőny rései közt
beszűrődő sárga fény
pengeként hasítja át kabátod,
lassítva táncoló porfelhőaurád.
Gondolatom épp csak egy pillantásod látja,
hogy vagy, de megáll abban a pillanatban,
elidőz benne és szerelmes lesz,
a kihűlt vágyban végül magához térve a nagy,
ködös szürke kalap a szabad ég alatt
elterül temérdek emlékére, s ő zavartan néz előre;
csak egy újabb álom hagyta itt megint.
A szél unottan gyűjti maga köré a felhőket
karmesterként a nap elé hangolja őket,
páran kerékpárra pattannak,
vagy egymás hegyére, hátára,
hogy ott esőként lecsapódva húzódjanak félre
tolakodása ellenére.
A gondolat gombol egyet zakóján,
elegánsan aprót dob egy kalapba,
majd körbenéz, és
zsebre tett kézzel átsétál a zebrán.
Nem siet,
megszületett és előtte az élet.

 

(Illusztráció: Erla S. Haraldsdóttir)