vontatott
naplemente

árnyékok
árnyékai
vagyunk
elérhetetlen
rétegek
egymásra
rakódása
szemlélődő
látótér

majd

egy hangspektrum
szintekbe olvad
és kioltja a fényt

2025. 08. 08.

sétáló gondolatok

reccsen lépted alatt
az elszáradt ágak
kemény hantolata

bujdosó hova bújtál
nem talállak
ha nem bújsz hozzám

Záróhangok

nem csapta be
az ajtót
indulatos volt
nem hangos
azt mondta
abrakadabra
kiesett a számból a sajt

sok luk volt rajta

(Illusztráció: Onutė Juškienė: Serenity)

Tudom, merre van Elefszína

Tudom, hogy merre kell innen Elefszínába menni;
tudom, hogyan kell a Minótauroszt ízekre szedni
s eledelül nem vetnek oda az éhező teknősöknek;
roncs áldozata nem leszek útonálló szájhősöknek
s nem fognak Prokrusztész ágyába sem fektetni;
nem fogják erős tagjaimat kéjesen fűrészelgetni
s nem fognak vezényelni, mint katonát a frontra,
ahol egy neurotikus vénember majd megmondja,
mit csináljak; hogy merre van a hátra és az előre,
mert úgy hiszi, nem vagyok még eléggé felnőve
a feladathoz, ahogy egy diktátor dajkálja a népét,
amíg nevelésnek s gondozásnak hazudja önkényét,
mert látom most is, a pápaszemes, szigorú bölcsek
(kik nem valók, csak múzsáink bőrén szemölcsnek)
mint magyarázzák a Kánont és csóválják tar fejüket,
miközben hümmögnek, mégsem akarják a helyüket
átadni neked, hanem kiveszik a kezedből az ecsetet,
hogy megmutassák, miként teheted dicsővé nevedet
az ő árnyékukban, ha már rányomták a viaszpecsétet,
hogy ,,fiat, ez itt velünk van és kívülről fújja már zenénket”,
de ha nem kérsz belőle: öntelt leszel és nagyravágyó
Ikarosz, aki a tengerbe zuhan, ezért mindenféle ártó
lényekkel fognak riogatni, hogy az ajtó mögül majd
előkúsznak, fejedre hozva megannyi ragályt és bajt
vagy mosolyognak, mert másfelé mész; mert honnan
is tudhatnád, merre az út, hogy a lélek otthon hol van,
mikor egyfelől vérmes, kígyóhajú, kapafogú szörnyek
várnak rád, akik ha óvatlan vagy: bosszúsan megölnek,
másfelől álruhás varázslók ígérnek nimfanászt és babért,
ha bajnokuk leszel s kútba ugrasz, ha mestered arra kért,
de ne hallgass te a hencegő főpapokra, akik kockacukrot
dobnak oda, ha bólogatva a nekik tetsző választ mondod,
hanem kövesd a mennyei hangot és soha meg ne torpanj,
ha ott találod magad hirtelen az irigy, sanda rablóólban;
csak, mondd nekik, hogy tudod te, merre van Elefszína,
sőt, lábad az ösvényt Emmausz felé is egészen jól bírja,
még ha olykor a legtapasztaltabb kalandor is mellélép –
hisz’ mindig is szívedben volt az egyetlen valódi térkép.

Kronosz és gyermekei

Mert éhes volt, mert önző
volt, mert ő nem vágyott
apja sorsára, akit az égbolton
sarlójával ágyékon összevágott:
hát úgy döntött kapzsiságában
a mohó, féltékeny titán,
hogy a gyermekeit felfalja,
mindegyiket egymás után,
hogy kapzsi hatalmának
egyik se vethessen véget,
ám nem tudta, hogy épp
ezzel követ el őrültséget,
mert Rhea anyaként nem
nézhette tovább tétlenül,
hogy sorban adja gaz
férjének csemetéit eledelül.

Amikor már közülük
az utolsót, a kis Zeuszt várta,
titokban elszökött a távoli,
világtól elzárt Árkádiába,
hogy ott szülje meg, hogy
legalább egy fia maradjon,
hogy Kronosz ezúttal ne saját
húsába és vérébe harapjon,
ezért egy követ pólyált be
a csecsemője helyett, az isten
pedig gőgjében, hogy bármit
megtehet: lenyelte önhitten
a sziklát, hogy ő maradhasson
mindenek ura földön-égen,
amíg a gyermeket Krétán
nevelték a méliák erdejében.

Cseperedett, majd mind
erősebb lett Zeusz a Dikté-hegyen:
nem értette sokáig, miért lép
gyáván tova egy egész életen
és, hogy ki volt anyja, apja,
hogy miért nem ők nevelték fel –
aztán az egyik tündérasszony
egy nap nem bírt ennek terhével
már látva, hogy a fiú minden
ízében szenved s többre hivatott.
Haragja által nyerte el Zeusz
a szikrázó, fájdalmas öntudatot
és habár Rhea megmentette,
mégis magától messzire dobta őt:
nem tudta szeretni a gyermekeit
cserbenhagyó titánkirálynőt.

Igazi dühe azonban másfelé
fordult, hisz’ hirtelen megértette,
hogy jogtalanul zárták el őt
s száműzték a bágyadt szigetre,
ahol úgy vigasztalták, örüljön,
itt legalább nyugalomban élhet –
tudta azonban, hogy öt testvére
atyjuknak semmit sem vétett,
ahogy ő sem és éppen ez tüzelte
végül vad, villámló bosszúra.
Szert tett egy varázsfőzetettel
teli, hatalmas agyagkorsóra,
és mintha hódolati ajándék
lett volna Kréta lakóitól a bájital:
elaltatta vele Kronoszt, hogy
leszámoljon féktelen dolgaival.

Álmában aztán meghánytatta
az óriást a szer és csodás módon
egymás után, fordított születési
sorrendben bújtak elő a torkon
a testvérek: Poszeidón, Hádész,
Héra, Démétér s végül Hesztia,
akiknek együttesen sikerült
zord atyjukkal a harcot megvívnia,
amelyhez Zeusz még a Tartarosz
sok-sok szörnyét is elengedte,
majd miután a dölyfös, hiú
Kronoszt trónjáról a Mélybe vetette
és a három fivér, a három nővér
egymás közt osztotta föl a világot:
ha a Földön nem is, az Olümposzon
így számolták föl a zsarnokságot.

A polipasszony éneke

Ne féljetek, picinyeim, amíg én hűségesen őrizem
álmotokat és míg csak pumpál mindhárom szívem,
itt leszek nektek, hogy nyolc karommal legyezzem
bölcsőtökről a férgeket és a vadaktól védelmezzem

kis testeteket, amelyben még csak formálódik az élet.
Magamban tűröm az óceán mélyén a rideg sötétséget,
hiszen apátok nincsen, a természet szigora nem engedi,
de még így el foglak titeket a világ elől, ígérem, rejteni.

Vagytok kerek százezren, mégis egyformán ismerlek
benneteket már most is; egy napon pedig, ha kikeltek
s százezer magányba sodródtok a végtelen kékségben:
maradjatok meg azért láthatatlanul is e testvériségben.

Nem tudom, hány perce, órája vagy napja várok arra,
hogy megtanítsalak titeket a hullámokban ringó dalra,
hogy a legcsodásabb korallzátonyok s barlangok keblén
tanuljatok meg énekelni Létünk egyetemes, ősi nyelvén.

Legszívesebben már most magamhoz ölelnélek titeket,
ahogy látom kifejlődni a sok kis eret, szervet és ideget,
míg arra gondolok, egyetlen szerelem is mennyi lelket
tud nemzeni, hisz’ legtöbbet néha a pillanat teremthet.

Szépek lesztek, nagyok, erősek, a tenger valódi urai,
akik előtt kicsi s nagy hal, cápa, rája fejet fog hajtani,
s csápjaitokkal eléritek majd a legmesszibb vágyakat,
Krakenként ijesztgetve sellőket és hajóskapitányokat.

Bárcsak megérhetném anyai szemeimmel, ahogy végre
a fényre jöttök és nem lesz többé szükségetek a petékre,
de alig eszem, iszom, alszom, míg azon vagyok erőmmel,
hogy tovább öntözzelek titeket szeretettel és hűs könnyel,

habár sok szorgos karom fárad, zsibbad, sorvadozik egyre,
kopoltyúm pedig mind jobban zihál, így a vízben lebegve
dajkállak titeket, kicsinyeim, amíg csak mozdulni tudok,
akkor is, ha a gondoskodásba végül majd belépusztulok!

(Illusztráció: Suren Nersisyan? Desert, Midday)

Ideiglenes

Megél engem az ideiglenesség.
Verset kell írnom? Írok verset, tessék.
Egyik pohár bor a másik után,
holnaptól absztinens leszek talán.
Ma jó napom van, kacagok a borba,
ki tudja, meddig nem vagyok mogorva.
Csókolom kedvesem, holnap talán nem
lesz többé, vagy tán lesz helyette hárem.
Apám, a példakép, az übermensch
egyik napról másikra lett demens,
anyám, korábbi szent énjét kitúrva
egyik napról a másikra lett kurva.
Kishúgomra – gyönyörű topmodell –
rászólt a rossz: fúj szépség, dobod el?
Házunk, és mind, ami ránk örökül
maradna, rulettasztalra kerül.
Volt, nincs. Hát jó. De számított-e, tényleg,
hogy volt? Hát hogyne, éppen ez a lényeg.
Gyakorlatban már nincs, de itt van elvben,
ez képezi a saját történelmem.
Hiába kívántam hisztériázva,
drága szüleim, hogy bár lennék árva,
most az vagyok, bár éltek mind a ketten.
Ideiglenesen újraszülettem.
Azt vágyom, amit mindenki réges-rég,
hogy megszűnjön az ideiglenesség,
legyen biztossá a bizonytalan,
álljon meg a körforgás, hogyha van.
Az embereknek, percről percre élve,
az igazi vágyuk a világ vége.

Leghőbb kívánság

Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Mert Isten gondol egyet, és megadja.
Bár az enyémet még nem adta meg,
de meg fogja, tudom: a szerelem
viszonzottságát, beteljesülését.
Édesapám példájából tudom.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal
mégis, mert végül még beteljesül.
Csak egyes, kiválasztott embereknek
van egyedüli leghőbb kívánsága,
és az minden más igényt felülír,
minden mást maga alá rangsorol,
és a kiválasztottak képesek
bármit feladni érte: életük.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Apukám kívánsága egyedi
a többi között is, kiskorom óta
mesél róla nekem, mégis, sokáig
nem értettem, mi az, és hogy jöhet
létre. Most már tudom. Elmagyarázta
évtizedek alatt az életével.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Az én apukám zarathusztrai
teljes életet kért a Jóistentől.
Valamért kiskorától kezdve ez
foglalkoztatta (mint a szerelem
engem), amit egy gyerek meg sem ért,
a legtöbb felnőtt sem. De ezt akarta.
És Isten bólintott, érvényesítve
az én apukám kiválasztottságát.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
A nietzschei teljes életben minden
szerepel és ellenkezője is.
Az összes boldog pillanat, amit
az élet adhat, és a szomorúk,
de ebből több van, nincs kiegyenlítve.
Így lehetett neki négy felesége,
nyolc gyereke, eddig nyolc unokája,
és így ment tönkre minden házassága,
minden neje megcsalta és elhagyta,
több gyereke megcsalta és elhagyta,
több unokája nem ismerte meg,
de mivel ez a teljes élet része,
ebbe ő mindig belenyugodott.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Így lehetett neki több hivatása,
így bontakozhatott ki mindegyikben,
alkotva mindben zseniálisat,
s ezért bocsátották el mindegyikből.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Így lehetett neki sok otthona,
a legszebb helyeken, legjobb házakban,
s így érhette meg pusztulásukat.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Egyet én is kívánok még neki:
hogy ne érje meg gyermeke halálát,
az is a teljes élet része lenne.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.
Megérte teljes önleépülését,
tudatosan tudata elvesztését,
minden alkotásának megvetését,
földi értékei szétszóratását,
és mindnek bátran a szemébe nézett.
Várja őt az öregek otthona,
ahol napi rutinja szertefoszlik,
a maradék, ami még összetartja.
Így vigasztalom: apu, te akartad,
látod: ez a nietzschei teljes élet.
Vigyázni kell a leghőbb kívánsággal.

(Illusztráció: Holly Van Hart: Every Restless Night)

LÉLEKDUBLŐR

„Das ist Unheimlich” (Sigmund Freud)

Lépcsősort emel a hasonmás keze,
a nehéz bakancsokhoz ütemet kopog a bot.
Ünnepi gúnyában jön hozzám a Homokemeber,
s Hoffmannal együtt dúdolnak katonadalokat,
csatarendbe állított hadsereget vezet Coppelius,
s a sereghajtó Coppola karján ül az éteri szépségű
Olimpia, kinek nincs vérmérséklete, nincs pulzusa,
arcára pingáltak hervadás-gátló szirmokat.
Kár azt hinnem, hogy csak a felmagzott képzelet
vadhajtásai írnak elmémbe rémtörténeteket.
Nincs élet a szemgödrökben, nincs semmi
kiszámítható, két véglet rései közé szorítanak
éber őrszemek, s közben tovább szélesedik
alattam a szakadék. Madár-imágóm kettős falnak
ütközik, nincs már kirendelt angyalom, ki mellettem
gázol féltőn a homályban. Csak egy óriás, fekete
árnyék karol szabadesésben.

Impulzusok

Az egész keresi a részeket,
ha önmagát akarja megmenteni.

A gyökér, mikor lélegzik a sötétben,
érzi, fent a szirmok erezetén flörtöl a szél.

Az éjszaka érdes tenyerében kivérzett
álmok vergődnek… öncélú a küzdelem.

A homály szürke szemfedőjét elnyeli,
megemészti az éjszaka,… belenő a végtelen.

Ledobott álarcodról leolvadnak
idegen grimaszok, felismerem magad.

Új történetbe kapsz szerepet, s a jövőbe
nézve látod, árnyalódnak benned az események.

A pofonok közé rejtett simogatás metamorfózisa
kárpótol minden mulasztásért…

Lassan elindulhatsz abba az érintetlen hiányba.
ahova mégis érdemes volt jegyet váltani.

Mert valahányszor megtiportak az önátadás
alázatában, tudtad, minden csak átmenet.

(Illusztráció: Absztrakt vászonkép)