Címke: vers

São Roque; A kötéltáncos

 

São Roque

Az apró város minden porcikája
hullámverések ritmusán dobog,
mohás tüdővel vágyait zihálja;
a szó, a testes portugál borok
úgy folynak szét s tovább az utcakőre,
mint ébredés utáni kába álom,
a fény előtör, s házfalakra dőlve
hosszan mereng el életen, halálon.

Egy egyszerű ének csapong merészen,
körém fonódik, hív, a partra vonz,
fiúcska áll a könnyű, déli szélben,
gitáron játszik, sír, az arca bronz.
Örök-magát kutatja, s ott találja
a kéken át a végső, méla hangig,
amíg a mély atlanti csend magánya
a tejszín-fellegek fölé magaslik.

 

A kötéltáncos

Bukott kimérák, kígyónyelvűek,
miért e mérhetetlen lárma?
Ki az, ki most kötélen járva
életet tanul?

Mitől ragyoghat boldog-szótlanul?
Szívében nem rág rusnya féreg,
s a kételyek, ha egyszer végleg
földre omlanak,

fölötte már nem győz a holt anyag,
s nem tapsvihar, mi égbe rántja,
mert Eggyé lett erő a vágya,
földöntúli szép.

Ha majd a fényre félsz nélkül kilép,
ahonnan mások sárba estek,
hiúság, püffedt cédatestek,
emberglóriák,

csak nézz tükörbe, öntelt, holt világ,
gazdája lelki pestiseknek,
s hallgasd, füledbe mit sziszegnek
Káin sarjai.

Ott fent e zajt már rég nem hallani,
s nem vakmerő, ki hinni bátor,
hisz tudja jól, meghalhat párszor,
mégis élni fog.

 

(Illusztráció: Leonora Carrington: Play Shadow)

A SZÁNDÉK; A PISZKOZAT KÉRDÉSEI; VASÜNNEP; VAN, MERT VAN

 

A SZÁNDÉK

Azután lesz a vers.
Ragyogásában döglött lovak
idomtalan játékát sejtem.
A tavaszt fogom abban temetni.
Zöld füvön járnak majd sötét csikók,
elébem áll a semmi.
És megint megkérdezem: hová
lehet itten majd temetni?

Aztán majd vers lesz.
Tükörkép párás üvegben, kérdezem
majd: kire lehet itten nevetni?
Állok majd, mint háromkirályok, fövegben,
hónom alatt apró krisztusokkal, süvegben:
forgatom őket, zene a cigány szelekben –
hallgatom: verebek kútja. Csönd!
Takarnám apró szentjeim – borítanak!

Cipeljétek már magatok! – mondom,
de átbotlok minden koboldon, menedék
nem lesz, se nő, és nem lesz szerelem,
rendszerem magamról lebontom:
kisjézus áll majd, mint a kés.
Gonosz lesz és boldog, mint a kevés
dolgokon örvendő dolgok. Szentjózsef
szívére vésett hallgatás.

 

A PISZKOZAT KÉRDÉSEI

Az időt ki metszi fel,
kimondva az értelem látomását?
Eljövő sebeim látva
ki lesz a boldog lárva,

ki mondja húsom messiását?
Ki az a létező messzi,
ki a ködöt és havazást
arcomra ereszti:

ne lássak újra!
Csontomból a madárkás
hideget, a félelmet
bőrömig ki fújja?

Rossz lázak rángatnak,
tudom a törvényt.
Ha gyilkoltam, önként,
tettem, ami történt.

A férc időt kézzel ki tépi,
biztos tudással ki súgja:
nem leszel háza,
sem húsa az alázatnak.

 

VASÜNNEP

Borzasan futó vizek:
szemembe ütő ezüst tavasz.
Estében ömlő nyár-arany,
rozsdában hűlő őszidő.
Jön a túlélés tele: a vas.

Mert minden percben ott zizeg
a beláthatatlan fent s a lent,
végtelent szőnek az évszakok,
a legszebb gyűrű a néma vas:
a Vele fogadott szép vigasz.

 

VAN, MERT VAN

Az Egy indoka

Az Egy falkába verődik,
egy parancsra öl, mert
egy szabály dolgozik: az éhség –
és megmarad annak, mi volt: az Egy.

Az áldozat öltözik, gyilkosa húsába költözik,
vérévé lesz, felölti ruháját, életét,
önléte vackára tér: húsvéti létezés.
Ölés van, egybeölelés. Egyremegy.

Zálog az idő, ablakrésen áttolt letét,
szűnik a szívütés, vele a kétség,
dús partú medrében múlik a múlás,
fénnyé foszlik a sötétség: megremeg.

A van annyit jelent, hogy elrohan,
szűnik a szüntető azután.
Elnézést kér a szelíd préda sután,
gyilkosává oldódik, mire a nap lemegy.

………..Folyóparton ülsz, isten fölrobbant tükre olvad
………..a lencsébe gyűlő alkonyatban,
………..szemed csukódik, dél felé ömlik a jó idő
………..– mire szemed kinyílik: az már egy más folyó.

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; sárkányfogvetemény; Ikarosz; kéve)

Kisgyerek vasárnap; A nem hatalmas harmadik

 

Kisgyerek vasárnap

“Egyház? – felelém – az valami állam-fajta, még pedig a leghazugabb. De hallgass, képmutató eb! Hisz fajtádat bizonyosan úgy is jól ösméred!”
(Friedrich Nietzsche)

A vidéki kisgyerek
megszokja a templom szagát.
A padsorok között talán valaki felsegíti,
amikor letérdel és nyomja
a térdét az öreg deszkalap.

Nem szeret templomba járni,
de Isten mérges lesz, ha nem.
Nem szeretne csalódást okozni.
Aztán valahogy
elkezdi mégsem érdekelni a dolog.
Kinövi a jóindulatot.

Harmat, első napsugár, vasárnap:
misére hívó harangszó.
Kinéz az ablakon és látja, ahogyan
az öregek morzsolják a rózsafüzért.
A falevelek azért inognak
ilyen bizonytalanul, mert nem tudják
melyik isten melyik oltára elé térdeljenek.
A szél a templom felé fúj; öreg ő is,
de a bagzó macskák vallása már valami
egészen más, valami keleti.
A madarak csak önmagukban hisznek.
A kisajtóban felejtett kulcs magában sem.

A harang mindannyiuknak szól.
Mindannyian misét mulasztanak.
Kezdődhet a mentségimádás.
Ki miért marad ott, ahol van és
miért nem megy arra, amerre
akarják, hogy menjen.

Az illat, amit a szél hoz a másik irányból
(könnyen befolyásolható)
magával rángatja a szenteltvíztartót –
és minden összenéz a dohos,
régen nyomott ötforintosok szaga felett.

 

A nem hatalmas harmadik

„Nagy bölcs! olvaslak bámulattal;
De bölcseséged nem vigasztal.”
(Reviczky Gyula)

De szép nap ez – gondolta Schopenhauer.
Átkarolta kedvesét, ahogy szokta volt
és kissé elérzékenyült a madárdaltól.

De szép pár ez – gondolta Velence,
ahogy a komor tekintetű törpe
és új fűzőjébe bújt kedvese sétálgatott.

Micsoda hölgy ez – gondolta Byron.
Szemét meresztve sántított
és nem titkoltan sandított a lány után.

Sánta bolond – gondolta Schopenhauer.
Intett Byronnak, Byron meg vissza
és a hamvas kislány kacarászni kezdett.

Komor tekintetű törpe – gondolta a lány
és ott, Schopenhauer oldalán
még hosszasan Byron bicegését bámulta.

Szuka – gondolta Schopenhauer
és elfutott, mint minden ördög a mese végén.

De szép nap ez – gondolta Velence,
amíg a lány zavartan állt egyedül
valamelyik mélyre nyúló stégen.

 

(Illusztráció: Susan Tully)

A férfikor tavasza

 

I. Egzisztencia

Ó, tavasz testű férfikorba járok!
Nem harsogó, és duhaj,
nem a munka, a géppark- az én világom;
Csend, a közelben kis faluval.
Erővel megtelő medrek rostjaim,
mint a dombon egy almafának,
mi tör az Égbe, s mélyed a Föld magig,
de növeszt még ezer ágat,
hogy játszhasson a széllel, mi ellazít.
Nem küzdelem, vagy vágyakból gyűlt sereg,
mi hajt, s mire forgolódva
vágtató lovamról célt érő nyilakat vetek.
Nyugtot hagy nekem a puszta,
hol gyümölcsét kínálja tündér berek,
hol nyílhatok, mint a virág, újra, meg újra
oly titkosnak hitt világokra,
melyek nélkül az ember csak tévelyeg.

 

II. Szerelem

Lám itt van tavasz testű férfikorom,
s benne bőg is szarvas,
üzekedik nyúl a nyúllal,
magányos borz üres rókalukkal,
de nekem nem kerül pár.
Ám jut nékem madár szerelmes dala.
Ezernyi fajnak vágyó sóhaja,
mi itt lebeg, s a keresés
látom kitölt egy Életet.

Tegnap villámló vihar
keltegetett,
ma nevetve hempergek
Természet, Veled.
S ha gyönyörködni vágy, bennem a Lélek
vagy örömet adó testet, mi verset szomjazik,
csipkeruhás felhőket hoznak a szelek,
S rengő mellet idéző táncba
viszik a hársfák lombjait.

Miért is jöttem én ide?
Hízni öreg fák gyökerein,
mint hernyó a barna földbe bújni be,
míg ki nem fejlődnek szárnyaim.

Mert igaz az ágyúgolyó is repül,
de nem e szebb az illatos réten a lepke,
mi a szellőre, épp csak felül,
s nem várfalon, hanem szirmon pihen le?

 

III. Motiváció

Azért jöttem,
hogy nem múló földbe ássak alapot,
és acél szerkezetemre
ne mérges anyagból rakjak kalapot.

Hogy a zongoraszó örömét,
ha az ár elviszi, ne hulljak bús pokolba.
Hogy a világ könnyei,
ha tengerré nőnek, ne fuldokoljak.

S ne tartsam majd az ítéletnapon
kényuraknak sovány markomat.
Legyek, mint a szirti barlang, vagy egy jó ebéd,
a menekülőknek, magas, fényes menedék.

Mondják, egyedül leszek,

de én azért jöttem
a pusztába, éppen így tavasszal,
hogy míg szarvasbikát harminc ünő marasztal,
én a döngő rajnak hagyjam teremtő álmaim.
S nem harminc, de ezer bibére viszi
a méznyálú raj majd, Szellemet elérő vágyaim.

Tavasz van, bennem,
a férfikor tavasza zsong,
Szívem tiszta szerelem,
tintával telt sas tollat forgatok,
és mint egy messziről jött fecske,
most úgy vagyok.
Ha engeded, Természet, szívedben
fészket rakok.

 

(Illusztráció: Karen Margulis: Renewal)

Piac

 

Betonba zuhanó fémes csörömpölés,
Álomba fúródó döfés,
Felriaszt a piac, kirángat párnámból.
Szerda hajnal van: állítják, emelik a ponyvát,
Akárcsak a bitófát.
Egykori bányászváros beton mezején,
Szocreál tízemeletesek,
Mint bukott istenek
Borulnak a zsibvásár népére.
A kapitalizmus piaca ez:
Mindent is kapni,
Hol találkozik szegény és gazdag,
Ki sportkocsival, ki banyatankkal,
Ugyanúgy tolakszik, furakszik
Ki csirkefarhátért, ki marhaszegyért, ki társaságért.
Ahány ember annyi irány,
Nem tudni ki itt a király,
Hol háttérből hallani – két leguruló zsebrakéta közt
Az élet végállomásait.
Nem látni hol kezdődik vagy
Végződik a tömeg,
Csupán, hogy hömpölyögve vergődik.

 

(Illusztráció: Федот Васильевич Сычков: Collective Farm Market1936)

Névtelen tanítvány megtalált levele

 

Nem mindig az író a saját szövegének narrátora,
de nyilván van köztük kapcsolat, ha nem is
a halál maga, — a szomorúság vagy a tragikus embléma,
amit a kötött pulóverén hord, később csak
egy eldobott fecni, amit bár megnéztél a szerencse
süti széttörésekor, nem jelentett semmit,
ahogy neked, amikor nézel egy filmet és nem érzed át,
amikor a főhős majdnem megfullad, leesik
a tetőről, felakasztva rángatózik vagy egyszerűen
lelövik egy puskával, végülis, nem a te életed
és úgysem történt meg a valóságban, bár
legszívesebben megnézném, hogy reagáltál
a legutóbbi sorokra, ez sem különb, hazug lennék?
mások halálával játszadoznék, miközben
nézőközönsége van? beteges lenne? miért,
miért, miért, miért, miért, miért lenne bármi is
játék? hiszen csak nézd a vizet a folyóparton,
ott állsz a kötelek mellett, köveket dobálsz
a vízbe, ahonnan testek zuhantak a habok közé,
de te valakinek a kezét fogod, neked ott kezdődik el
valami, ahol másnak a vég jött el, de ez nem
ítélkezés, isten ments, jó lenne, ha észrevennéd,
a körülötted zajló  — ha már a partról beszéltünk —
folyót, de rákérdezhetsz, miért szeretném
ennyire, hogy sírjál, miért akarom, hogy lásd
mások szenvedését, mert nyilván éppen elég
a szaros életünkkel törődni, nemhogy
idegenekével, de mégis erre kérlek, ha már
nézed, ahogy másokat kínoznak, megmentenek,
legalább ne röhögj, ne gondold azt, hogy
másabb egy megrendezett halál, mint századokkal
ezelőtt egy nyilvános akasztás, mert ha
hiszed, ha nem, volt akit csak nektek raktak ki
bitófára, ellopott egy marék almát, vagy
rosszkor volt a tett helyszínén, szinte mindegy,
de borzalmas, hogy ezekkel a példákkal
kell bizonyítanom, hogy élvezed nézni vagy
elképzelni mások halálát, még ha ki sem
mondod, mert így van, tudom, sokat kérek
tőled, én sem reagálok máshogy és nem tudom,
miért csak nézzük, amíg a másik meghal,
pedig segíthetnénk rajta, jobb lenne más
példával jönni, mondjuk betegen hal meg
a nagymamád és végignézed, ahogy
kínok gyötrik és te nem tehetsz semmit,
de te nézed, sírsz, de mégis nézed —
szünetet tartanék, meg kell állnom, talán
kinézek az ablakból, csöndben, mert
valójában nem tudom, hogy maga a halál,
a tragédia lenyomata miért érdekes
számunkra, nézzük akkor is, ha hidegen
hagy, ha fáj, ha éppen a tükörbe nézünk
a kemoterápia alatt, nincs más, amit
ennyire kényszeresen nézünk, és ha azt mered
kérdezni, miért írok a halálról, meg akarok
halni? hát tévedsz, te is velem nézed és
ő is veled nézi, tudom, melletted ül, bocsánat,
az a kutyád volt, ja nem, a macskád, talán
a gyereked, neked meg az apád az ott,
akinek átküldöd, mutogatod, csóválod a fejed,
és azt gondolod, ez megőrült, minek
olvasom még tovább ——————— ők idáig bírták,
nehezen szabadultunk meg tőlük, de neked
azért elmondom, igen, neked, tudom, egyedül vagy
és arra vársz, hogy hozzád szóljak, igen,
te nem a halált nézed, hanem ami mögötte van,
leoltottad a villanyt, és tudom, hogy sírsz,
értem sírsz, de nem azért, mert haldokolnék,
vagy meg akarnék halni, hanem azért,
mert még mindig nem adom fel és tanítani szeretnék,
mi az áldozat és a halál, na ezt kihagyták
évezredekkel ezelőtt a könyvedből, most már
beszélhetünk és tépd már ki végre a kezemből
a papírt, amire éppen írok ———

 

(Illusztráció: Sandra Jenkins: river stones)