kikapcs!

a stratégiai pontok közül a legelső hogy bármibe kerülsz is, hagyj magadnak kijáratot
és ha elindítasz egy gépet feltétlenül legyen rajta gomb, amivel ki lehet kapcsolni
hagyd meg a kilépést
kapcsoljátok ki a zenét!
bemész egy üzletbe piros pulóvert venni és kijössz egy sárga nadrággal.
kérdőívet adtak hogy milyen a felhozatal és mit kellene változtatni.
már hónapok óta akartam írni, hogy folyton ordít valami a fülembe,
de olyan hangosan szólt, hogy elfelejtettem.

bemész egy piros pulóverért
kijössz egy sárga nadrággal
már többször is akartam mondani hogy
de mindig olyan hangosan szól hogy elfelejtettem

Türelmetlenség

Tehetnék.
Ne mondd, hogy hagyjam.
Ma már
a holnapi nap van.

♒︎
Isten az akire nincs okod.
nem tudod miért teszed
……………………..CSAK
és már most boldog vagy tőle

♒︎
az idő az ember
másik teste.
akivel megosztja,
azzal szeretkezik.

♒︎
ha érkeztem volna boldogan eléd
nem volt hová kikötnöm partodon.
megrázott velőkig az év –
most jobban tudom, hová tartozom.

♒︎
……azt a perverz mindenedet
ha azt várod hogy bajban legyek
……mikor jól vagyok
……te sosem vagy ott
…boldogságom neked hiába?
…………….mész a

♒︎
tegnapról ittfelejtett csokoládédarab –
azt hittem nem vagy!
milyen édes most hogy
megláttalak

♒︎
hányszor lementett az erdő
tüdőmet kölcsönadtam a fáknak
nyissák ki legyen belőle felhő
s hulljon belém vissza másnap

♒︎
valaki akivel leteszem a listám

♒︎
nem tudok aludni
hideg a lábam
nem melegítik csak
kilométerek

ritmusok

Ju Fu az utcán ballag.
Fügét eszik. A füge az a gyümölcs amivel abszolút nem lehet sietni.
Zhé Shi mellette ballag. Az övé a tökmag és a szilva.
Apró szétbontások, lépések szerint.
Süt a nap, a fény szétfolyik a fémkorlátokon és a macskaköveken
koppannak a szilvamagok.
Mindenki saját ritmusában.

♒︎
nem értem miért ne tudnánk engem besorolni
pont olyan vagyok mint a többi másik ember:
meghatározhatatlan

nem hív ki

Ju Fu
nem hív ki magányomból
mert már ott van.

(Illusztráció: fenyőgyémántok; Rókák játszanak; 12000 km – puha lábak; 49°C. A gyík is szünetel ; Spontán szobrok – fekete fenyő. “Hogy öleljelek?”; Spontán szobrok – fekete fenyő. “Labirintus 366 változatban”)

A leggazdagabb koldus

Voltam királynő is —
csillagok ültek a tenyeremben és nevemen szólított a hajnal.
Aranyat hordtam a mellkasomban,
nem érmét —
hanem szívdobbanást, amely túl sok volt egy élethez.

És voltam koldus is —
üres zsebekkel, de nehezebb szívvel, mint bárki,
mert bármit birtokoltam, nem maradt meg bennem.

Tele voltam —
mint eső utáni folyó, amely nem talál medret.
És mégis:
bennem lakott a hiány, csendesen,
mint egy név nélküli, lekopott sírbolt.

Nevettek rám:
Nézd, milyen gazdag! —
s én bólintottam.

Suttogtak mögöttem:
Nézd, milyen üres… —
s abban is igazuk volt.

Két világ között jártam:
egyben mindent kaptam és semmit sem tarthattam meg.
Szerettem úgy, hogy belém halt, akihez értem.
Éltem úgy, hogy lassan én is elfogytam.

Nem viszek magammal semmit.
Se aranyat, se hiányt.

Nem marad utánam semmi:
csak ez a bizonyosság, hogy ami bennem volt,
sosem volt elég a világnak —
s végül engem emésztett fel.

A senkinél is nincstelenebb

Nem vagyok én senki.
És a senkinél is nincstelenebb.

Csont, amin megáll a kés.
Szám íze: vas.
Nyelvem alatt az el nem mondott szó szétmállik,
mint fog a tenyérben.
A mellkasom egy bezárt szoba;
porzik benne a penészes levegő.
A fény megérkezik, de nem időzik.
Megcsúszik rajtam, mint eső az olajos bőrön.
A kezem üresen lóg.
Nem kér. Nem szorít. Nem integet.

Ha megállok, a világ nem lassít.
Ha mozdulok, akkor sem gyorsul.
Csupán ez maradt:
Forma. Csend. Levegő.

Lehámoztok.
Nem sietve, vékony rétegenként.
A csontomig kapartok,
mintha a mész alatt még tartoznék valamivel.

Semmi sem elég.
A rothadó húsból is vadként falatoztok.
Minden pontosan ott van,
ahol lennie kell —
kivéve…
Mint egy gép, amit bekapcsolva felejtettek
és most túl hangosan zörög egy üres műhelyben.

Még holtan is kevés vagyok.
Még mozdulatlanul is hiányzik belőlem az,
amit soha nem adtatok meg, de gondosan számon tartotok.

Nem engedtek eltűnni.
Nem hagytok megérkezni sem.
Két állapot közé szorítotok,
ahol már elveszett a hangom,
de még mindig felelnem kell.

Amit kerestek –
soha nem volt bennem.

Nem vagyok én senki.
És a senkinél is nincstelenebb.

(Illusztráció: Robert Lyn Nelson: Our Endangered Water Planet)

∞ ანსამბლი პატარა კახი (ბექა ბიძინაშვილი):
ვეფხვი და მოყმე (კახეთი)
[Ensemble Patara Kakhi (Beka Bidzinashvili):
Vepkhvi da moq’me (Kakheti)]

Tigris az ajtó előtt. A tigrisnek is van anyja, aki siratja.

Összemosódnak a tokhalak vízzé. Ezt a nyelvet beszélem, a csendet.

A tigris az ajtó előtt lakik?

Úsznak a levelek, sárga levelek, pirosak, összemosódnak a halakkal, piros halakkal, sárgákkal. Fekete hal is úszik, fekete levél?

Beengedem a tigrist, a halott tigrist is, ő is valaki. A kettő nem zárja ki egymást.

Bármilyen sötét van, el kell indulni. Az a lepke, a gyöngyös szárnyú.

Mindennap egy nagy gyertya, egy kicsi. Annak a lángnak a fényében élek, elégő szavak fénye.

A lepke tolla, a lepke szirma. Meghallottam a szárnyát, amikor érkezett. Csilingelt.

Hogy lehetne a napsugarakat behozni a szobába. Becipelni?

Az esőcseppek, amiket a madarak hoznak.

A Nap sugara az ága?

Egész éjszaka kerestem a sünt, jól megszúrt a keresése.

A szélfelhő az köderdő? A tűzfelhő?

A sün felborítja a macska tálját, amikor eszik. A macska vissza.

Mi történne, ha a lobogó tűz összenőne egy fával. Hova raknál fészket, a fára vagy a tűzre?

A sün felborítja a macska vizét.

Esik az eső, fúj a fújó?

Fel van borítva a tál, mondja a sün, mert neki akkor van felborítva, amikor áll. Amikor a tál áll, a sün van felborítva?

Fújja a szél a felhőket a fa tetejére.

A sün nappal fa, a tüskéi a gyökerei.

Ami az égen a felhő, az mi a vízben?

Lepkét küldünk egymásnak. Éppen este volt, lehet, éjjeli lepkét küldtem.

A föld alatt maradt a varjúmák, most a föld alatt virágzik. A vakondnak fog örömet szerezni.

Lehulltak a felhők, az eső fent maradt. Felesett a hó, amíg a hófelhők leestek.

A vakond ugyancsak meglepődött, milyen árvíz fogadta, mikor hazaérkezett. Halak is.

A tűz partján, sekély tűz. A tűz tükrében nézi magát a tigris.

2025. 10. 30. 12:22:56 – 2026. 07. 08. 14:42:24
Kocsiban Budapest > Orfű – Orfű

Jázminnak

(Illusztráció: Henri Rousseau: Tiger in a Tropical Storm / Surprised!, 1891; Varjúmák [Hibiscus trionum])

Menni. Lerázni magamról a kintet.
Áttáncolni a feslett telet.
Meztelennek érzem magam,
mint akit betakart a zivatar.
Pedig ez meleg. És nedves.
Mintha valami még mindig világra
akarna hozni. Üdvözletem, baszod,
innen a Láttam Mindent túloldaláról,
ahonnan már minden utca ugyanabba
a koszba vezet. Kitömött könyöklő.
Bőrmemória-zavar. Szarvasfej.
Rövid szivar. Hajnali derengés.
Deres rés, és… Életlen kés. Csak
a dörzsölt üvegszem, mint Falk,
még egy kérdés… Öregszem, öcskös
Bandim. cousin. Magamhoz szorítanálak
mint a QuickShot joyt a 90-es évek
nyarán nálunk Kéthelyen a Commodore
hatvannégyesedre estreggelig ,8,1
csak egy kattanás volt. Fura jelek.
Az élet bináris csúszda. Aztán SAVE,
ha maradt hely. Szétszaladt bitek.
Fuss utánuk. Az évek mind csak
zöld pixelekre törnek szét,
mint lezáratlan árva programsorok.
S csak kerreg a digitális mindhiába.
Ma a borom vörös, meztelen a naplemente
mint az összes elvakart mondatom.
A megfontoltság mindig lekési
a vonatot. Gyerek. Nem tudom már
te szaladsz, vagy mindig csak
elszalasztod magad. Útközben középen
válsz ketté mint a fény amikor
ránéznek. Ez a pad már régen
előbb rohadt szét, mint akik ültek
rajta. Kedves Sorsom Szele. Te
vagy az? Hallom, hogy látlak. Ha
nagyon figyelek, csak pár csík
vagy a szeles égen. Felhőpornó.
Az egyik még tartja magát, a másik
már fodorba hajtja a végtelenséget.
A rojtos kék ég alatt megint csak
a kihúzott csíkok maradnak. Mondom:
Repül, akit repülni szültek. A többi
ránk zuhan…. Csak vigyázz, fiam.
Itt a szél istenné nő. Ha nem figyelsz
testvér a szemed kékjét viszi majd
haza. Írhatnék valami szebbet
de minek? A vakolat vörös téglafalán
csiganyálat húz maga után majd rábukik
a ribanc nap. És mondd kinek kell a
langyos anyanyállal lesimított haj?
Nincs idő. Vedd vészre. Egy kékhordó
mélyén erjedsz Egészen a meleg szarig
és mégis, Mindegy. Negyven fölött
már minden apa ugyanazzal a mondattal
fűti a hideg telet. Majd meglátod
majd megérted tél. Hallgass az öregedre
ne hallgass senkire. Mintha a bölcsesség
egy teleszart bársonyfotel, kibontott
máskólája a rideg kis szomjúságban
más rágója hajnalban a hajadban
a Teletex hétszázhetvenhetedik oldalán
kenjük magunkra a büszkeség kénytelen
nedvét. Ott a medvén méz ragad.
Itt a csend. Se borom. Se cigim.
Se cikim, senem. Vagyok rá. Ne higgy
el teljesen. Minden születés csak újabb
kísérlet hazafelé. A többit már nem
menti el senki, nem lakik otthon, nem
érünk oda, s ha maradt is még pár mega
hely, lemezünk elavult, már rég nincs
ami olvassa. villog a kurzor. beleég
a fénybe. Saját formátumunk szorít
minket fogságba.

(Illusztráció: Paul Henderson: Fire Flower II)

Láttam
a szépséget a vadvirágban,
életnek megágyazó méhből kivetett árvában.

Láttam
erőt a lányában,
gyöngeséget fiában.

Láttam
kiüresedett kálváriában.

Láttam,
ahogy kirúgják alóla
az eldőlt Jákob lajtorját.

Láttam, néztem, magamban feléltem,
utána nyúltam, el nem értem.
Láttam — tudtam, hogy nem értem.

Láttam,
ezért féltem.
Féltem, mert felelőtlen volt,
mint az elején a lényeg,
mitől szégyenteljessé lett a szemérem.

Láttam,
és mégis csak figyeltem.
Megálltam.
És a gyehenna lángja lett az ítélet.

Láttam
a mellét verő hamisságot,
az atyák elvének elárulását.

Láttam,
mert nem tudtam nem látni,
hogy létrejöhet,
de életre nem juthat bárki.

És akkor mondtad:
„Ismertelek.”

2026. 06. 09.

(Illusztráció: Sukanya Sarkar: Fire Flower)

„MERGITUR  NON  SUBMERGITUR”

a széles kapubejárón besétálva hirtelen más világba lépek át
ódon városfal és magas tűzfalak ölelésében terebély gesztenyefa nyújtózik
késő délutáni napsütés, az udvar kockacsendjében semmi sem mozdul
időzárványok között titáni zöld lombkorona

/Sopron/

HEGYMENET

nyoma sincs a patak jégpáncéljának, eltűnt már a hó is
agancsos király barna hátára dob csókot a nap
mogyoróbarkát hintáz a tavaszi szél
megindultak a nedvek a rügyekben rejlő csodálatos napmotorok felé
hóvirágok bókoló seregei kísérik a felfelé vezető ösvényt
előtted magasodik a kilátó betonhengere

bükkök gót ívén
lángoló monstrancia
a felkelő nap
–

/Csóványos/

(Illusztráció: Edith Holden: The Country Diary of an Edwardian Lady page 7.)