Vannak, akik posztumusz születnek meg.(Nietzsche)

mikor jöttem rá, hogy a találkozások elsőrenden testi emlékek? zsigeri lenyomatok. meglátok a monitoron egy nevet. egy egész világ a testtömegindexe. csak a memóriasejtjeimben nincsenek tüskekisülések. hacsak nem ez azt jelzi, minden sejt memóriasejt. és akkor nemcsak a szív megesett latoremlékezet. van, aki salakká válik bennem. van, akitől olyan leszek, mint egy kőzetbolygó. nehéz. légkörtelen. senki nem keresne rajtam életet. vagy egy másik név. és sajgóan elkezdenek hiányozni a gyerekkorban engem körülvevő bútorok. amikből még nem volt kispórolva az anyag. gravitáció nélkül is nehézkedésük volt. pedig nem tudom a nevekhez tartozó arcot felidézni. a sejtek másként emlékeznek. az örökítő anyag tényleg örökít. nem át. meg. amikor fiadban megemlékezel rólam egész testtel istenem, a mindenségnél lehetsz nehezebb. anyám árvamondatai sárlavinákkal tisztítanak meg. fúziós nyelv. nincs szignó a teremtésen. a sejtjeimbe rakódott Gazsi megépül-e belőlem? vagy csak a találkozásaink fosszíliája? akkor is, ha minden találkozással kiléptünk az idézhető időből a csak időző időbe? cselekvés, történés, létezés az idő három dimenziója. sokszor éreztem, én soha nem csináltam semmit. velem soha nem történt semmi. nincs mit elmesélnem, a tűz körül nem azért ültem sohasem, hogy közben történeteket hallgassak vagy mondjak. csak hogy bámuljak a tűzbe. évmilliárdokká lassult belső égéssel. nincs történetem, pedig éppen az idő ezen dimenziójától történtem meg. de már az első felsíráshoz nincs meg ebben az időben a légvétel. van egy testem, amiben csak a Gazsival való találkozások lenyomatai vannak. az idő önkívületi állapotában vagyok leginkább önmagam. e testben fogok feltámadni. a testben, ami még ma. de sosem már ma. az idő a tér foglalója. minden más testet magam mögött hagyok. ami csinált valamit. amivel történt valami. és csak állunk a kristálykáoszban. isten belénk feledkezik. egyben megemlékezik mindenki másról. nem kövülünk többé el egymástól. halmazati kegyelem.

(Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi)

A beton álma

Lépkedek a rozsdaszínű utcán,
cipőm talpán tegnapi korom,
a város csontjai recsegnek alattam.

A híd alatt alszik a hideg.
Mellé fekszem,
hogy halljam,
mit álmodik a beton.

Gyere, mondom a sötétnek,
taníts meg elfogadni.
A magány addig él,
amíg valaki meg nem érinti.

lebegés

félbehagyott mondat vagyok

ezerszer elkezdett vers

kutya a faluvégen

ugatom
a semmit

számban
kővé keményedik
a kenyér

nem tartanak meg
a megvénült kezek

(Illusztráció: Georges Seurat: Study for La Grande Jatte, 1884)

Fejetlen

Az angyalbiciklit kerék nélkül hajtod.
Megfut a lánc és előreesel az időben.
Derekadról lehullanak az égövek,
nyárson a föld is.

Leveszik rólad a vízkeresztet,
tovább tekerik nyakad
és elapadnak a vízesések.
Az északi sarkkör lesz pogány glóriád,
fagypont alatt a beismerések.

Egy percig sem fértünk fejedbe,
így kaphattunk agyrázkódást
fejetlenül is.

Túlvilági freskók

Nem volt misztikum a megnyúzott szarvas opálos tekintetében.
A nyershústól és a finoman habzó vizelet csorgásától
ugyanúgy nyál gyűlt a szádba.

Megpróbáltad visszafojtani azt a mélyebb légvételt,
amit a havon a vér tusvonala
vagy egy meztelen mellkas látványa kelt.
De nem figyeltél a belső tériszonyra,
Kandinsky kezére arcvonásaidban,
pedig minden hajszálér átütött a falon.

A lélek árterében nincsenek fáraók.
Elfogytak a koffeinmentes űrkapszulák.

(Illusztráció: Sabari Girish: Old Cycle In Coconut Shop)

unboxing

megint rossz embernek
nyitottam ki magamat
én óvatosan vettem le
a piros masnit magamról
ő a másodperc töredéke
alatt dobta a kukába

akkor kapok ajándékot
ha meglepem magamat
olcsón akarom megúszni
már nem teszek rá masnit
újonnan be sem csomagolom
felesleges a külsőségeket
önmagamnak összehazudnom

olyannak kellett volna nyílnom
aki gondosan eltette volna a
csomagolópapírt mint az
ajándékot ami benne volt
mert mindkettő én voltam
de már egyik sem akarok lenni

a problémák kezdete

a problémák ott kezdődnek
amikor érdeklődés hiányában
a keresletnek és a kínálatnak
nincsenek metszéspontjai

a hallgatást kiabálás váltja majd
a méghosszabb csalódott csend
egyikük ajtó nélküli falak mögött
a másik a falat kaparja kínjában
véresre verte mindkét öklét
csak pirosabbak lettek a téglák
ütésétől erősödnek köztük a rések
egyikük a kezét a fülére tapasztja
így zárja ki teljesen a másikat
át ne jusson se ő se a hangja

a probléma mindvégig az lehetett
hogy nem is akart találkozni
a kereslet a kínálattal

túl nyugodt nap

a hetedik napon pihenni kell
az Úristennek is megfelelt
nekem sincs ellene kifogásom
de a túl nagy csend zavar
dél óta százszor számoltam
meg a tapéta színes csíkjait
nincs kinek elmondanom
hogy négyszáztizenhetet
számoltam megint össze
az illesztés nem az igazi
azért jött ki páratlanra
kikapcsoltam a néma üzemmódot
hátha felhív valaki

bárcsak megzavarnának
tapétacsík-számlálás közben
vagy valaki beszállna
a nagy számolgatásba
talán mégis páros szám
lenne a végeredmény
vagy talán neki kellene állnom
kijavítani a tapéta illesztését
ezen a túl nyugodt napon

(Illusztráció: Kimberly Santini: For Me From Karen)

BOALDYN

Féltve őrzöm kézzel írt jegyzeteid,
citromos süteményed és az
almás pite receptjét.
Bár a papírnehezék látszólag kiesik szerepéből,
a Világnapok azonban ciklikusan ismétlődnek:
Ahogy az impulzusok hullámain
szerelembe esik a születendő lélek,
s így választja ki az anyát.
A lányok ismerik, s májusi rítustáncaikkal,
virágfűzérrel hajukban,
megidézik az anyaságot.
Majd harmatcseppbe kéretőzik a teremtett forma.
Megszelídülnek az őzek, a tündék.
Új agancsot növeszt a gím.
Elül az ének, a dob monotóniája nyugtató.
Belső teljességet őriz a grál.

Minden lélek tudja, kihez készül megszületni.
Végül tehozzád jöttem.
Messziről néztelek.
Közelről láttalak.
Füstjelek,
Rúnák s egy felvillanás vezetett.
Arcanum az Anyák Önfeláldozása,
mert akaratlanul is gyógyítanak.
Anyasebeket, apasebeket hívattak pólyába tenni.
Hús, vér, anyatej elixírje, és a generációk találkoznak,
látva és láthatatlanul.
S én tudtam, hogy Te varrsz nekem zöld fodros szoknyát,
göndörre sütöd a hajam jeles napokon,
tudtam hogy megkérdőjelezhetetlen a jelenléted;
még akkor is, amikor lényed
szakrális átminősülése
majd megláttatja s felfedi előtted is az
összes titkot.

S a Beavató látod, mindennel beavat.
S Te mindig itt vagy, s itt leszel.

MYRROPHOROK SZELENCÉJE

Vajon miről álmodnak a növények?
Mert álmodnak biztosan.
A mohanövényke álmát tudja a tölgy.
A repcetenger sárgán kéretőzik
a dagály hullámzásába.
A szőlő gyökere hallja
az ásványi részecskék suttogását.
Felfelé hallgatózik a tengerfenék.
Állati formák meghaladják ösztöneiket.
Kell a virrasztó asszonyok csendje.
A hang és forma Őrei biztonságában laknak
a megtestesülések.
Az újszülött felsír, amikor leérkezik.
A halottak belesóhajtanak az elmenetelbe.
Mirhával kentem meg a tested.
Illata vitt át.
Vajon a formákon túli létből te súgod verseim?
…S így lett a myrrophorok imája,
a megüresedett sírban misztériumlátássá.
A napköszöntét azóta is mindig szél előzi meg,
s madarak hangicsálnak, de a rigó énekel.

(Illusztráció: Ute Herrmann: Rapsfeld in der Provence)

Beszéd

Mire való az emberi beszéd?
Az állattól megkülönböztetődni?
Kommunikálni? Arra biztosan nem,
az állat is jól elkommunikál
beszéd nélkül és a siketek is.
Egyetlen beszédszervünk sem beszéd miatt
jött létre rajtunk,
hanem hogy lélegezzünk,
rágjunk, nyeljünk, ízleljünk,
veszélyben felsikoltsunk…

A beszéd isteni eredetű.
Kezdetben vala az ige, vagyis a szó:
a teremtés beszédtett.
Ádám nevet adott
az Éden állatainak,
így lett társalkotójuk.
A beszéd funkciója alkotás?

Teremtéskor az Isten magában beszélt,
Ádám szintén az állatnévadáskor,
majd Isten újra, vázolva az Éden
játékszabályait.

Az első bibliai dialógus
a kígyó és Éva között zajlik. Miért?
Egész addig Isten, Éva és Ádám
egymással nem beszélgetett?
Szerintem nem, tényleg nem.
Minek tették volna,
tökéletes harmóniában?

Jaj, hogy unom az emberi beszédet!
Melyik ősember volt olyan barom,
hogy kiejtse az első mondatot?

Azóta nem lehet
meglenni csöndben társaságban,
muszáj beszélni.
Ha nem beszélünk, zavarba jövünk,
ha igen, teljesen felesleges
dolgokat mondunk,
amivel zavarjuk a másikat,
és ezzel önmagunkat is.

Mire való az emberi beszéd?
A rövid válasz az, hogy semmire.
De nem is kell mindent megindokolni.
Az emberi kapcsolatok
csúcsa az együtt hallgatás,
egymás szavak nélküli megértése.
De tény, hogy ezt elérni
előtte sokat kell beszélni…

Öröklés és környezet

Ősrégi-állandó vita,
hogy mi teszi emberebbé az embert,
amit örököl, vagy ahogy felnevelik.
Akit felneveltek, az öröklésre esküszik,
aki csak örökölt, a nevelésre.
Időnként kordivat is ez vagy az,
ma épp a környezet hatása fontos,
holnap talán az öröklés megint.
De ez a vita azért is örök,
mert az embert mindkettő éppúgy teszi ki.
A személyiség formálója nem
öröklés vagy környezet, hanem öröklés és környezet,
fele-fele arányban.
És ez még mindig kevesebb,
mint a személyiség fele.
Hisz ott van még a lélek,
és ott van a tehetség,
ami teljesen személyre szabott,
maga az Isten szabja, osztja ki,
kinek ekkorát, kinek akkorát,
teljesen környezet- és génfüggetlenül.
Végy két embert ugyanolyan genommal,
ugyanolyan neveltetéssel,
az egyik mindig tehetségesebb,
az egyik mindig jobb szándékú és jobb hiszemű.
Ember nem értheti meg ezt soha,
így vitatkozni fog, amíg csak él,
hogy az öröklés-e a fontosabb,
vagy épp a környezet.

Murphy

Amikor kéne, nincsen,
mikor nem kéne, ajtód döngeti.
Mikor szabadna, sehol nem találsz,
ha nem szabad, jön ezer meg ezer.
Előbbi helyzetben találni egyet
nem egyszerű, de még kevésbé az, hogy
ne engedj egynek sem utóbbiban.
Az életünk csupa kihívás,
mindenki élete,
rossz az élet, de legalább szép,
és mennyivel jobb így, mint hogyha
jó lenne, ámde csúnya!
Szépséggel a rossz bőven kárpótlódik.
Belegondolva, Murphy-helyzetek,
akármi rosszak is, mind szépek.
Nagytól a kicsiig,
és kicsitől nagyig.
Beteg nem akkor lesz az ember,
mikor ráférne egy kis pihenés,
s nem is, amikor megengedheti.
De mikor végigküszködte magát
hosszú hónapok heves harcain,
és élvezhetné munkája gyümölcsét,
hopp, ágynak esik, és más szüretel
helyette. Aki végigdolgozott
egy küzdelmekkel teli életet,
amikor végre nyugdíjba vonul,
azonnal elviszi a rák.
Hogyha kinyitod a konyhacsapot,
és van a mosogatóban egy kiskanál,
akárhol is van, egész biztosan
a közepébe talál be a vízsugár,
hogy mindened vizes legyen.
És lehetne sorolni,
kinek mi jut eszébe?
Ez interaktív vers, minden jöhet!
[…]
Hogyha a nyájas olvasó-társalkotó
kimörfiskedte jól magát,
a végére csak annyit mondhatok,
hogy „ami az eszébe juthat
az embernek, eszébe is jut”.
Pajzán, morbid, megbotránkoztató
gondolatok olyan fejben születnek,
amely korábban már ajtót nyitott ezekre,
és abban nem tudnak nem.
Boldogok a szűz elmék,
az ártatlan tudatlanok!

(Illusztráció: Jan Brueghel the Elder: The Garden of Eden with the Fall of Man)