Címke: vers

A VENDÉG; ITTHON

 

A VENDÉG

Itt vagy. De mintha máris emlék.
Véletlen mozdulat a tájban.
Tükre itt élő otthonosságnak.
Füvek hajlása súgja lépted.

Köd száll a múló avaron.
Dér fagy fehéren fekete ágra.
Kísérlet csak megérkezésed.
A varjak a szántásra visszaszállnak.

Esküvőre jöttél. Aki vagy: kéretlen vendég.
Mindennek tanúja. Pozsgás kísértet.
Papírforgós, krepp-zászlós varázslat.

Céllövölde papundekli nyulán krétapont.
Nyálzó szájakon nevetség.
Roppanó hurkapálcán pengő bádogállat.

ITTHON

Itt a hely,
ahol lakom.
Van falam,
a falon van
ablakom.
Hajlik felé
bogos kezekké
fagyott téli ág.

Mint a tej
nejlon
abroszon,
csorog a hajnal
az álom széléig
vakon.
Üvegen roppan
jégvirág.

Odakint
szakad a hó.
A hóban
ócska fillér
gurul-szalad.
Nő a fény, az éjfaló:
temeti szépvolt
országomat.

 

(Illusztráció: Fábián István: A félőlény; Tükörbörtön; Nem akarom hallani!)

 

Álom; Távolság; Közel

 

Álom

Két asztal vagyunk a szobában
Két fehér asztal
Állnak
Mozdulatlanul
Egyik a szoba egyik oldalában
A másik messzebb
Fehérek
Állnak egyhelyben
Mozdulatlanul

Valami rezegni kezd
A padló vagy a falak
Falakon a képek
Képeken asztalok
Állnak
(Fehérek)

Mozdul a tér
asztalok
Állnak
A falak
Jobbról balra
Balról jobbra
(Vissza)állnak
Föntről le
lentről föl
(Rá)állnak
padló reccsen
csillár zuhan
fehér asztalok
Állnak
A tér reped

Asztal
Idő
Áll vagy hasad
Mozdulatlan
két asztal
Áll
Egyik.
Oldalra borultak.
A másik.
fehér.
egyhelyben.
Össze-
Állva

 

Távolság

Kifordulok
Le a hetedikről
Zuhanok a lifttel
Kifordulok
Távolodok
Próbálom szobád ablakait
Lesni, hogy lesed-e
Lépéseim vagy valamit
Sziluettem
járásom
nadrágom
Távolodásom

Távolodok
Távolodik a tömb
Még hallom
Érzem a lüktetést
Szobádban az óra
Kattogását
Távolodik az is
Hangja tompul
Puha szőnyeged
A vetítő
A zene
Szekrények
Rajta a könyvek
Halk suttogásod
Versek
A rend
Távolodik
Fejemben összeomlik
Szobástul
Zenéstül
Vetítőstül
Könyvestül
Fehér falastul
Halkan suttogó versek
Foszlányai távolodnak
Mögöttem

Maradnom kellene
Távol tőled
Innen még legalább
A semmibe meredő
Szürke tömb
Szép

 

Közel

Nyugodtan ülünk
Borozunk
Bakelitről forog
A hang
Nyugodttan sakkozunk
A távolság köztünk
mégsem
elhanyagolható
Fürkésszük egymást
Szűk szobám falai közelednek egymás felé
Összemegy a szekrény
az ágy, a hangszóró
Nyugtalan fészkelődünk
Szűkül a tér
A távolság
mégsem
Sűrűsödik körülöttünk a lég
Egyre több
a hang
Mégis
el-el hal
tudatunk határán
Ahol most nincs más
csak mit a szem
meg a kéz elér
de
elhanyagolható
Szűk szobám falai egymásnak nyomnak
Eltűnik a kanapé, az asztal
a szekrény, az ágy
a hangszóró a padló
a tér
marad az
elhanyagolható
mégis
érzékiséggel

 

(Illusztráció: Lois Dodd: Falling Window Sash)

Mégis megmaradni; Amikor

 

Mégis megmaradni

holnap hajnalban fel-felsírnak a fények,
fakó és fájó foltjai az énnek.
és te megint megpróbálod összemosni, pont úgy, mint
pirosat a fehérrel, a volt és a lesz arcait.

mert ma mégis megmaradni kell,

tangózni tegnapok tévedéseivel,
a vadvirág mindig hamarabb kikel,
s keserű kristálytorkokban a halhatatlan játszik,
ha hervad a rózsa, a pipacs örökké virágzik,

mert ma mégis megmaradni kell.

 

Amikor

Amikor minden kör kinyílik,
öklömben oldódik a haragos görcs,
fejek helyett a kardok hullanak le
a földre, akkor leszek teljes.

Véges a vágta, a páncélból
a vadlovak az elvek vonulását
isszák ki, és elindulnak az útra,
amin csak jönni képes a láb.

Hátam hideg hegygerincére madár
nem repül fel, fészkét elhordja másra,
és combjaim között a kis patakban
túl sok férfi szerelme megfulladt már.

Én megbocsátom, mit nem lehet,
a paplan alatt elhidegült ágyat,
ahogy az erdő, lángokban állt, benne
égtek mind a farkasok, őzek,

bőrömmel betakarom, mint a
fehér hó, hűvös elhullással.
Amikor minden kör bezárul,
csókjaimból pipacsok nőnek.

 

(Illusztráció: Colleen Parker: Poppy Field)

Idea és tapasztalat; A produkció recepciója; Világkeletkezés-motívumok

 

Idea és tapasztalat

# Jézus és a könyv #

Az érzékelés és a gondolkodás között[1]
Nincs áthatolhatatlan fal.
Szpeuszipposz állítása, mely szerint
A gyönyör akadálya az ész használatának,
Megdőlt. Arisztotelész bizonyította,
Minél nagyobb örömöt élünk át,
Annál inkább jön az inspiráció.
Elmélkedésre sarkall az élvezet.
Nem kell szégyellni a kellemes érzések
Átélését. Fejleszti az empátiát.
És ez thaumaszton, görögül, csodálatos!
Segíti az önmegértést. Munkakedvet ad
Az ideális erő. Istentől jön, nem saját.
A hedonisták jók voltak matematikából.
S maga a tanulás, olvasás: érdek nélküli jászol!
Tetszés, organikus tapasztalat.
A tudásvágy örömöket kutat fel. Jó falat.
Több lélekrészt köt össze a nyelv.
Orgazmust okoz az elmének a beszéd.
Mit kell tenni? Megtudja az én, ha boldog.
Kacagás és szépség lépcsőin jön az okosság.

 

A produkció recepciója

Nem kap választ, de intéződik a dolog

A szemiotika és a meta modern.
A kvantummechanika és az antropocén kor.
Minden tiszteletem az elméletgyártóknak.
De Isten mindent felülmúl.
Jézus maga az életre kelt textus.
Meg kell érteni: szívvel.
Az élő irodalmiság, a nyelviség
A vérében van.
A nyelv nem könyvként lapozható,
Idegszálakból szőtt emlékezet.
Inkább fantázia és vér.
Hajak, cérnák, nedvek és dopamin?
Nem. Mondás. Beszélgetés és parfüm.
Rúzs. Szempilla-fésülgetés.
Redőzet és finom szőrzet.
A Csomolungma és Gigliola Cinquetti hangja.
A reggel áhítata és az ősz melankóliája.
A két érzés egybehorgolt mintázata.

 

Világkeletkezés-motívumok

Kivezetés. Jézus # Spiritusz

Rajtunk túl is van egy szakadt,
Elkóborolt temporalitás.
A kutyám.
Át kellene hidalni a külsőt és a belsőt
Mondja a mama és feltör egy tojást.
Így 3 perc alatt megsüti a galaktikát
Az időnek szaga van, hőmérséklete,
Színe, fonákja. Mégsem felfogható
A láthatatlansága. Mintázata, pórusai
Álmaink birodalma.
Bennünk van, legbelül. Mindenütt.
A megtapasztalás: a befogadás záróakkordja.
A megértés billentyűzet. # Dó-mi-szó.
In toto: kimetszi a tegnapot az idő húsából.
Majd egy processzor hasába ülteti bele.
Cipő, kulcs, ing alatt felejtett pizsama.
Minden utazik.

 

[1] Simon Attila: A csodálkozás és a csodálatos (Az arisztotelészi Poétika thaumaszton-fogalmának antropológiai vonatkozásai) Ez a szöveg ihlette versem fundamentumát.

 

(Illusztráció: Miranda Woollett: Green Celebration)

Talán álmomban sírtam; Borod keserű egészen; Letakartam tövises növénnyel

 

Talán álmomban sírtam

Amikor tegnap kiléptem a házból, jegenyéket láttam,
hol nincsen útja az énekeknek,
ahol a seregélyek robogva leszállnak a karós hegyre,
előttem hullott le minden, ezt most képzelem,
mintha rozsdűlőt temettek volna szenes bőrömbe,
Császló medrét kémlelő bokrokat, selyem-lépcsőket,
fák kérgére írt nevet, sóhaj nélküli violákat,
egyszer csak egy rigó aludt az árnyékomon,
olyan öreg s oly fáradt,
akár az anyám, aki Gyümölcsoltó Boldogasszonykor
számolatlan kapavágással szedte ki a szőlőt a földből,
hajtotta el kacorral az eleven gyökereket, szakállakat,
és hagyott a gyepű mellett,
ruhám átázott, arcom vizes, talán álmomban sírtam,
talán ébren, nem volt délelőtt, nem volt délután sem,
néztem az öröklét csillagaihoz csapódó lepkéket,
ahogy kövekként zuhogtak,
mégis valahogy más volt minden, a levelek érintése,
fényképek, feketelábú szitakötő potroha,
ahogy a mellemet szívig kirágták csíkos-ruhás méhek.

 

Borod keserű egészen

Délelőtt messze nézel, délután semmit sem kívánsz,
vagy csak nyárfalevelet, hadd remegjen,
szél hordja-viszi át tenger fövenyén, kihaló falukon,
és te fölébe hajolsz, akár egy elhagyott hangya fölé,
próbálod szőlőre szitálni a permetlevet,
égbe röpíteni a kémény füstjét, hódolatra készen,
a kiszebábok szalmaarcát ott, a folyó mellett,
belefájdul az életed a tavaszba, busz röpít át a Rábán,
a városon, a hegyközségen, a lefüggönyözött szobán,
felelni nem tudsz semmit, beléd szorultak a szavak,
emlékezetből járod a Herpenyő csárda helyét,
fordulsz a magány útjára, a nagycsöndű mezőkre,
egyre jobban vonz a szántó, homlokodon gyöngyök,
közeledsz vörös szőlődombhoz, pincékhez, csőszhöz,
aki bokros zsombékban ballagott,
de most kutyájával az ölében Tóth János visszajött,
horkol minden, hallgat minden: prés, kád, butykos tök,
az angyalok megszállják a várost,
borod keserű egészen, mint a mandula, mi lenne,
ha nem mennél haza, csak tengerpartokkal álmodnál,
ha csak a szilva kék mellét zárnád szívedbe,
egy prospektus kínálatát, levelek susogását, a tücsköt,
ahogy a gitárját hangolja, szárnyán dallamot dörzsöl,
nézne egy tükörbe kopott arc, visszatekintene utakra,
akácok lila fürtjeit terítené kezedre,
homokba mosná a nyárt, a rozsdás kaput, a madarakat.

 

Letakartam tövises növénnyel

Részeg voltam s énekeltem, könyörögtem az esőhöz,
enyém a pince, a torkomnak drága otelló,
bor lángol föl hasadozó pohárból.

Az embereknek gyászuk van, vagy búcsút ülnek,
vagy a szekerük kereke törött el,
azt hittem, nem számít, ki lakik a házban,
úgyis eltaszítom magamtól, nem hiszem el, hogy élt.

Itt ez a szerteszakadt szív, hideg, akár a fagy,
letakartam tövises növénnyel,
dombra meg fűre szárad, látja kezem ledőlt falak előtt.

 

(Illusztráció: Alice Saltiel-Marshall: Jewels of Provence)

 

Falak és fülek; Létár; Kézfogó; Hagyaték; A rózsatüzér

 

Falak és fülek

Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.

– Hozz szabad holnapot!

S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.

 

Létár

Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.

 

Kézfogó

Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.

Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.

Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.

Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.

Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.

Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.

Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?

Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?

Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.

Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?

Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.

 

Hagyaték

A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.

 

A rózsatüzér

A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.

Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.

A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.

Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.

Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.

 

Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.

(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)