Címke: vers

mesélek most valamit; a fényt elérni; erek; műanyagtalp

 

mesélek most valamit

mesélek
a túlparti és az égbolton lakó
fénypacáknak hattyúknak récéknek
fűszálaknak a föld barázdáiban
hasító szélnek
egyszóval nektek
de csak neked tudatosat maradandót
most
amikor homály-fekete vízesés
az este nyomása a szívemen:
valamit

 

a fényt elérni

vacogó molylepke húz el
az asztallap felett
csattog a fájdalma
árnyékba veti
ordít a gondba ütközve
“keress meg”
mintha maszatoló mutatóujjak
kennék szárnyait
a szoba sarkait szövő sötét
hálóba akad órákra
rágja a textil-kérdőjelet
“lehet nehéz akár egy mozdulat is”
szürkesége alá kap folyton a sötét
“ó borotva-éles fény
keress meg de úgysem fogsz”

 

erek

elhúztak a madármotívumok az üvegen
dermedt kőlapok fekélyesedtek szívemre
a ráhullott levélstósz nedvességétől
kifüstölt a hangkártya
lefagytam és nem válaszolok

a mostanihoz hasonló
megtört pillanatokban
keringek aztán

könnyet véreznek megint az égi lombok
kiindulás és törekvés a változásért
lüktető ősrobbanásokkal
fraktálosodnak a gondolataim amíg
ismét körbeérek

erekké szakadó folyóba futó erek
és így tovább

de most csend van
nem mozog a szátok
se jót se bölcset
csak a véges dobogás

ti is lesztek itt
ha jól számolom
minden önazonos szívverésnél
amikor az ereitek tükörré változnak
rájöttök hogy a pozitív szintúgy ismétlődik
akár a negatív
párhuzamos ciklusok ezek
amik néha egyszerre történnek
lefagysz és nem válaszolsz

 

műanyagtalp

oldalt:
kéklő folyásirányt ásító szél
korlát majd a korlátlan

fent:
egy véres edzőcipő
amivel a téglaszáraz
városállam
épp rám taposni készül

alattam:
por és beton

belül:
divergens
monoton
csapongás

cselekmény:
masszaként ömlök
le a villamosról
petőfi híd
budai hétfő
egy porszemet eltaposok
nevetek

 

(Illusztráció: Tiffany Bozic: Oil Slick)

örökké; szent hely

 

örökké

esőcsepp hull egy teknős hátára,
a gravitáció az óceánba zuhan,
én pedig mindig ugyanarról beszélek.

a törött páncélból talizmánt faragok;
sós súlyú, sötét obszidiánok
a megszeghetetlen ígéretek,

abban fogom a nyakam körül tartani őket.

 

szent hely

a tájakon, ahol én járok, nem szüretelik az almát.
sötétben gyorsabban erjed az ősz,
az avarba hullott imák maguk fölé emelik a talaj súlyát.

bal kézzel követem a bokrok vonalát, egyenes agancsredőkben tévedek el.
hiába nyílik meg előttem az út.
törékeny párát lehel egy őz, körötte több száz csipkebokor előlem menekül,
töviseiket széttárva menetel.

csak az én léptem könnyű.
talpamon jóslat, fénytelen fél szem, vágott magja vándorok szent helyévé süllyed el.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Morning Grove)

Gyertyatészta, alaplé, passzírozás

 

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem avatsz be újra és újra
a jazz-gasztronómia gyönyörűségeibe.
Hogy nem láthatom többé,
ahogy szívességet teszel a dohánynak,
mikor parázsra ébreszted.
— Holnap már téged kell parázsra ébreszteni. —

Már nem láthatom a szemeidben
a napról napra hosszabbnak és hosszabbnak tűnő sétákat a sarki boltig,
az egyre… kisebb… falatokat… és az egyre…
rövidebb… ébrenléteket.

Ez lesz az első Karácsony,
hogy nem találgatunk,
vajon hány Karácsonyunk lesz még.

Nevetni fogsz,
de amikor úgy tűnt, hogy a hajszárító,
amit tőled kaptam (talán épp karácsonyra),
végleg elromlott,
be akartam hajtani az ígéreted,
hogy majd megjavítod.
Az ajtón töltöttem ki a mérgem,
amiért itt hagytál – megjavítatlanul.
Hogy tudsz ilyenkor is nevetni?

Ez lesz az első Karácsony,
hogy rám marad a halászléfőzés.
És ez lesz az első Karácsony,
amikor nem kérdezed meg, tudom-e,
Mi a különbség a szegedi és a bajai halászlé között?

 

(Illusztráció: Rafał Olbiński: Two Trees)

Paraszomnia

 

Újabban hanyatt,
nyitott szemmel alszom.

Kívülről látom magam, szemgolyóm
rozsdabarna, ébredéskor magukhoz
szorítanak az álmok.

Tejfehérre meszelt gödörben
betongömbhöz simulok,
érzékeim átgurítom a látóhatáron.

Fehér és sárga szirmok terítik be
az agyagba simult, sáros testeket.
Barnulni kezdenek a bőr melegétől.

A földalatti réteget kifordítjuk,
magunkra vetkőzünk,
levágjuk testünkről gyökereinket.

 

(Illusztráció: Leonard Aitken: Organizmo)

Francisco de Quevedo szonettjei

 

A végső árnyék, szememet lezárva…

A végső árnyék, szememet lezárva,
napot, világot tőlem elvehet,
s eloldozhatja izzó lelkemet,
melynek az a perc lesz vigasztalása,

de a túlparton sem huny majd ki lángja,
s emléke annak, ahol szenvedett:
átússza égve a hűvös vizet,
a zsarnok törvény hatalmát lerázza.

Lélek, mely istenben sem volt szabad,
vér, melyben oly heves tüzek lobogtak,
velő, mely táplált büszke lángokat:

a testnek int búcsút, nem a kínoknak;
salak lesz mind, de szenvedő salak,
por, de még porként is szeretni fognak.

 

Egy orr

Volt egy ember: egy orrhoz volt csatolva,
mely több volt, mint orr: győzedelmi zászló,
hatalmas fárosz, messzire sugárzó,
felettébb szőrös, óriás uborka,

szakállas kardhal, töprengő retorta,
szilaj elefánt, hanyattfekve párzó;
nazálisabb, mint Ovidius Naso,
rossz helyre tett gigantikus napóra;

vezérlő gálya a nagy Armadában,
orr, melyhez Egyiptom gúlái: morzsák,
az Orr Tizenkét Törzse egymagában;

orr-abszolútum, mit nem bír le kórság,
orrnagy, táborrnok az orrok hadában,
a Hatalom, a Dicsőség s az Orrság.

Havasi Attila fordításai

Illusztráció: Jules Roman – Francesco Penni: Tenture de Scipion: La Bataille de Zama (Louvre)

Transzparencia; Felfelé; Pontok, vonalak, síkok, terek; Triversum

 

Transzparencia

Sok itt az adatrög,
sose rágod át mind,
éneked aranyrög,
innen oda átint.

Szavakat élvezni:
szellem kábítása,
kéjt, csatát dalolni:
unott szappan árja.

Csak, mi átviláglott,
azt érdemes dallni,
s gyűjtsd be a világot,
mire meg kell halni.

Áttetszően, fényként
mindenné sűrülni,
szétáradó lényként
a Túlba ürülni.

 

Felfelé

Mit számít tudástok,
ha csupán anyagi;
mit belőle kivástok,
Istent nem vallja ki.

A teljes rálátás
benne meg nem jelen,
ha nem látja, bár ás,
a kiterjedtelent.

Hajolj az anyaghoz,
de rabja ne légy;
tagadva csalatkozz:
nem puszta cseléd.

Tudom jól, hogy ocsmány:
falás és falatás;
ám születtünk – most már
tűrni kell e csapást.

Végül is egész jó
móka e csúf létlánc,
szabadság és béklyó,
örök anyag-fénytánc.

Előbb, ím, e Földet
olvaszd magadba,
majd föl, egyre följebb,
oldódj a magasba.

Odafent egybevész,
mi lent ezer eset,
s lelked, ha szertenéz,
megleli Istened.

Ezt, ha eléred,
a végső titok;
örök lett lényed,
az anyagi tok.

 

Pontok, vonalak, síkok, terek

Távol tértől és időtől,
minden tény s adat felett:
   isteni pontba zárulsz.

Ezer lény keres-kutat,
te járod csak az Utat.

Térbe és időbe forrva,
ősi áramok nyomán:
   kozmikus énbe tágulsz.

Kapszuládon üss lyukat,
hadd illanjon a tudat.

Térbe és időbe vésett
földi lényed messze már:
   isteni létbe ájulsz.

 

Triversum

Isten: Alant járnak a lények,
             nem értve, mi a lényeg.
Lények: Azért süllyedtünk lénynek:
               feledni téged, Lényeg.
A Semmi: Még nem tudják e létlen lények,
                   hogy nincs sem isten, sem lényeg.

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Sunset Desert)