Amikor ismeretlenül
Eltűnik a Nap után a zenit
Vörösbe hajló kéken szaladok
Mint a szemed
Suttogó lilák
Cserélik le a szürke felhőket
A sugarak lassan elhervadnak
Hiszen ősz van
Néha aranyat
Füstöl az égre egy eltévedt
A zöld még hűséges erőd
Pedig ősz van

A suttogó lilák
Már nem szólnak többet
Néma lesz az arany is inkább
A hajadra költözik.

2023. 09. 29.

(Illusztráció: Charles Emery Ross: Vibrant Day)

Múlok, múlsz, múlunk

A bornak omlott várfal íze lesz,
amikorra beléd vájja ráncát a múlás.
Elpakolt levelekbe hímzel olyat,
amit csak a tegnap láthat. A mának
nem engeded, ahhoz túl frissen született.
Meg lehet, hogy csak a fele igaz.
Kacérkodó szerető a nosztalgia,
nem szereti a bomlást. Színez,
perget, összerebben, feszül.
Te sem lehetsz tiszta fejjel,
ha melléd ül. Örök részegség,
és közben elfelejted, hogy
elmúlt múlás lettél
a perccel. Csendes
omlás a saját vázról.

A várás allegóriája

A kezed festékszagú.
A belső vértől hangos.
Kopog, forr, sikít,
belül minden vagdos.
Gyakran léket kap az
emléked, kiúsztatlak.
Várlak, hogy leöld
az izzást, tested
a múláshoz odafér.
Elbírod még a melegét,
csak most, megint.
Meghajlik előtted
a teremtett egész.
Sárga parkok
múltja zöld. Előled
menekült megújulásba,
melléd fekszik pihenni.
Anyám sokat mesélt
rólad. Nagy szerelmek
ideje voltál. Itt
vagy megint
és én néha zajos
hallgatások alatt
benned szerettem
volna megszületni.

Leltár

Huszonéves. Energiatakarékos
lenne, de többet fogyaszt, mint kéne.
Nem lehet mit tenni,
nem működik rajta
semmi, ami vezet.
Nincs, aki tudja,
hogyan kéne megszerelni,
meg amúgyis,
mindenkit megráz, aki
hozzáér. Újabb adagot
pakol be, húzta a hátát
hazáig a csomag.
Leteszi az asztalra,
körbekóricálja, átlélegzi,
megszokja. Néhány darab
más formájú. Az egyiket
egy utcai végigméréstől kapta,
kilósan. Amaz az alsó polcon
a barátnőjétől van. Azt hitte, édes
lesz. Belekóstol. Savanyú.
Meg nem beszélés is van
az oldalsó fakkban.
El is felejtette már.
Az apja hagyta ott. Elrohadt.
Darabos lett a jótanács is, amit
a szomszédtól kapott. Nem
ízlene a gondolata. Kidobta.
Illene már leszokni a bizakodásról.
Hiszen belül mindenki kicsit tegnap,
mikor holnapra vágyódnak.
Akciós címkét vakarnak
a sarkok mélyén, és mind
hozzá pakolnak be
valami hidegre valót
magukból.
Közben ráfonódik a hideg.
Arrébb tol egy üveg
kovászost. „Büszke vagyok
rád” – áll a cetlin. Anyától kapta.
Nem veszi ki, jó lesz az még.
A legközelebbi találkozáskor
úgyis kap még egy adagot.

(Illusztráció: Nicholas Valentino: Yellow Tree)

a félelem természete

a képzelet sárga oroszlánjai
lépdelnek a látás homokos tájain
sikkesek lenn a messziségben
de ha kiszagolnak széjjeltépnek

útkereső

levelek s ágak összenőve
igazodj el őserdőben
együtt sárga zölddel
föld éggel skorpiók
kék lepkékkel

(Illusztráció: Otto Marseus Van Schrieck: Flowers, Insects and Reptiles, 1673)

Először és utoljára,
pontosan tudod a különbséget
mindegyik között, mintha tudnál
a lencsék között válogatni galambmódjára,

az útipoggyászt ki se kell nyitnod,
a reggeli csók előtt vagy
egy bánatos éjszakán a kanapén,
mintha lányok és nők írnák le
az intim szavak jelentését a szótárba,

miközben arról senki sem beszél,
milyen az, ha már nem működik,
és akkor is elmondasz
három Mississippit, ha
biztos vagy a dolgodban,

ez volna hát, ami körbe- vagy leírja
az ember kapcsolatát, mert
éppen elég, ha máshogy nézel közben,
grimaszolsz, sóhajtasz vagy
morogsz és vakarózol,
miközben a méltóságodat keresed

(és furcsa mód a hátad közepére kívánod)

(Illusztráció: John Connolly: All Alone by the River)

keresztrejtélyek

zsibbadt hajnalok a ködben angyalok
stabil pontok vagy ingatagok
a hold sem ezüst
kékvérű oldalát mutatta
VIII. Henrik Boleyn Annát kis kiflibe hajtotta
fejetlen tánc volt

egy elfelejtett csónak neve: Holtág
fakó oldalán a betű tipikus
Copperplate Gothic Gold Regular

a világból így lett törmelék
miért hitted hogy kerek
ha semmi nem egész

attraktív vizualizációk

állandó a mozgás
a körforgás
inkább hallgatnám a csendet
gondolataim átlépték
a megengedhetetlent
nem parancsoltam
hogy állj
önálló életre keltek
örök harc magammal
hogy mit kell tennem
diaporámák folyama
emóciók nélküli magány
hajók nélkül kihalt a kikötő
a tó vízén ott lebeg a halál

koreográfiát nélkülöző
kortárs ez a látomás

(újra tervezném halotti leplem
így életben tarthatnám az elmúlást)

(Illusztráció: Kimberly Ryan: Celestial Full Moon)

Hajszálrepedések nyílnak a forró köveken,
szőlőindák lebegnek sivatagi szélben,
a virágok szirmaiba lyukat éget a nap.
Macska nyújtózik a fűben madarakra lesve,
a magasban hársfaillat bújik a rozsdafarkú
fészkébe, a megolvadt végtelen főzetében
csak te kínzod teremtett önmagad.

Ott állsz elszántan, ajkadon dallam izzad,
ott szűröd a száraz homokot, gyűjtöd
a tarackgyökereket, külön halomba rakod
a napra nyújtózó apró köveket.
Gerincedben valami prehisztorikus erő
feszül, szép álmodás árad szét ereidben.
Nyílt sisakkal támad a céltalan próbálkozás
láthatatlan követe, már csak ruhacsomóba
rejtett árnyék vagy, pedig kitörni vágysz
a történelmi villámfénybe.

Új gödröt ásol, rostálod a göröngyös
homokkövet, minden csupa sárgás-szürke.
Közben turkálsz emlékeid között, s megszerzett
értékeidet teszed önanalízised mérlegére.

(Illusztráció: Sasin Tipchai)