Címke: vers

Idea és tapasztalat; A produkció recepciója; Világkeletkezés-motívumok

 

Idea és tapasztalat

# Jézus és a könyv #

Az érzékelés és a gondolkodás között[1]
Nincs áthatolhatatlan fal.
Szpeuszipposz állítása, mely szerint
A gyönyör akadálya az ész használatának,
Megdőlt. Arisztotelész bizonyította,
Minél nagyobb örömöt élünk át,
Annál inkább jön az inspiráció.
Elmélkedésre sarkall az élvezet.
Nem kell szégyellni a kellemes érzések
Átélését. Fejleszti az empátiát.
És ez thaumaszton, görögül, csodálatos!
Segíti az önmegértést. Munkakedvet ad
Az ideális erő. Istentől jön, nem saját.
A hedonisták jók voltak matematikából.
S maga a tanulás, olvasás: érdek nélküli jászol!
Tetszés, organikus tapasztalat.
A tudásvágy örömöket kutat fel. Jó falat.
Több lélekrészt köt össze a nyelv.
Orgazmust okoz az elmének a beszéd.
Mit kell tenni? Megtudja az én, ha boldog.
Kacagás és szépség lépcsőin jön az okosság.

 

A produkció recepciója

Nem kap választ, de intéződik a dolog

A szemiotika és a meta modern.
A kvantummechanika és az antropocén kor.
Minden tiszteletem az elméletgyártóknak.
De Isten mindent felülmúl.
Jézus maga az életre kelt textus.
Meg kell érteni: szívvel.
Az élő irodalmiság, a nyelviség
A vérében van.
A nyelv nem könyvként lapozható,
Idegszálakból szőtt emlékezet.
Inkább fantázia és vér.
Hajak, cérnák, nedvek és dopamin?
Nem. Mondás. Beszélgetés és parfüm.
Rúzs. Szempilla-fésülgetés.
Redőzet és finom szőrzet.
A Csomolungma és Gigliola Cinquetti hangja.
A reggel áhítata és az ősz melankóliája.
A két érzés egybehorgolt mintázata.

 

Világkeletkezés-motívumok

Kivezetés. Jézus # Spiritusz

Rajtunk túl is van egy szakadt,
Elkóborolt temporalitás.
A kutyám.
Át kellene hidalni a külsőt és a belsőt
Mondja a mama és feltör egy tojást.
Így 3 perc alatt megsüti a galaktikát
Az időnek szaga van, hőmérséklete,
Színe, fonákja. Mégsem felfogható
A láthatatlansága. Mintázata, pórusai
Álmaink birodalma.
Bennünk van, legbelül. Mindenütt.
A megtapasztalás: a befogadás záróakkordja.
A megértés billentyűzet. # Dó-mi-szó.
In toto: kimetszi a tegnapot az idő húsából.
Majd egy processzor hasába ülteti bele.
Cipő, kulcs, ing alatt felejtett pizsama.
Minden utazik.

 

[1] Simon Attila: A csodálkozás és a csodálatos (Az arisztotelészi Poétika thaumaszton-fogalmának antropológiai vonatkozásai) Ez a szöveg ihlette versem fundamentumát.

 

(Illusztráció: Miranda Woollett: Green Celebration)

Talán álmomban sírtam; Borod keserű egészen; Letakartam tövises növénnyel

 

Talán álmomban sírtam

Amikor tegnap kiléptem a házból, jegenyéket láttam,
hol nincsen útja az énekeknek,
ahol a seregélyek robogva leszállnak a karós hegyre,
előttem hullott le minden, ezt most képzelem,
mintha rozsdűlőt temettek volna szenes bőrömbe,
Császló medrét kémlelő bokrokat, selyem-lépcsőket,
fák kérgére írt nevet, sóhaj nélküli violákat,
egyszer csak egy rigó aludt az árnyékomon,
olyan öreg s oly fáradt,
akár az anyám, aki Gyümölcsoltó Boldogasszonykor
számolatlan kapavágással szedte ki a szőlőt a földből,
hajtotta el kacorral az eleven gyökereket, szakállakat,
és hagyott a gyepű mellett,
ruhám átázott, arcom vizes, talán álmomban sírtam,
talán ébren, nem volt délelőtt, nem volt délután sem,
néztem az öröklét csillagaihoz csapódó lepkéket,
ahogy kövekként zuhogtak,
mégis valahogy más volt minden, a levelek érintése,
fényképek, feketelábú szitakötő potroha,
ahogy a mellemet szívig kirágták csíkos-ruhás méhek.

 

Borod keserű egészen

Délelőtt messze nézel, délután semmit sem kívánsz,
vagy csak nyárfalevelet, hadd remegjen,
szél hordja-viszi át tenger fövenyén, kihaló falukon,
és te fölébe hajolsz, akár egy elhagyott hangya fölé,
próbálod szőlőre szitálni a permetlevet,
égbe röpíteni a kémény füstjét, hódolatra készen,
a kiszebábok szalmaarcát ott, a folyó mellett,
belefájdul az életed a tavaszba, busz röpít át a Rábán,
a városon, a hegyközségen, a lefüggönyözött szobán,
felelni nem tudsz semmit, beléd szorultak a szavak,
emlékezetből járod a Herpenyő csárda helyét,
fordulsz a magány útjára, a nagycsöndű mezőkre,
egyre jobban vonz a szántó, homlokodon gyöngyök,
közeledsz vörös szőlődombhoz, pincékhez, csőszhöz,
aki bokros zsombékban ballagott,
de most kutyájával az ölében Tóth János visszajött,
horkol minden, hallgat minden: prés, kád, butykos tök,
az angyalok megszállják a várost,
borod keserű egészen, mint a mandula, mi lenne,
ha nem mennél haza, csak tengerpartokkal álmodnál,
ha csak a szilva kék mellét zárnád szívedbe,
egy prospektus kínálatát, levelek susogását, a tücsköt,
ahogy a gitárját hangolja, szárnyán dallamot dörzsöl,
nézne egy tükörbe kopott arc, visszatekintene utakra,
akácok lila fürtjeit terítené kezedre,
homokba mosná a nyárt, a rozsdás kaput, a madarakat.

 

Letakartam tövises növénnyel

Részeg voltam s énekeltem, könyörögtem az esőhöz,
enyém a pince, a torkomnak drága otelló,
bor lángol föl hasadozó pohárból.

Az embereknek gyászuk van, vagy búcsút ülnek,
vagy a szekerük kereke törött el,
azt hittem, nem számít, ki lakik a házban,
úgyis eltaszítom magamtól, nem hiszem el, hogy élt.

Itt ez a szerteszakadt szív, hideg, akár a fagy,
letakartam tövises növénnyel,
dombra meg fűre szárad, látja kezem ledőlt falak előtt.

 

(Illusztráció: Alice Saltiel-Marshall: Jewels of Provence)

 

Falak és fülek; Létár; Kézfogó; Hagyaték; A rózsatüzér

 

Falak és fülek

Amikor a falak fülekké váltak
szemekké az ablakok
s a félelem nyirkos mancsával
már álmainkban matatott
lábujjhegyre álltam
s megcsókoltam a Holdat.

– Hozz szabad holnapot!

S zúgni kezdtek a szelek
és támadt nagy áradás
és megrepedtek sorjában
a falak s ablakok.
Mert szólni kezdett mind
ki addig hallgatott.

 

Létár

Mint homokórában a homok
úgy fogyok
napról napra
percről percre.
Minden tiszta
szoba-konyha
kiseperve.
Elég.
S amit érzek, gondolok
mint fodros felhőt az ég
úgy issza fel a semmi.
Lenni
vagy nem lenni.
E néma bénaságban
ennyi maradt csupán
mint jégbefagyott virágon
a csepp – olvadás után.
A remény
Isten tenyerén.

 

Kézfogó

Anyám kezét anyja fogta
s övét, az övé
így vagyok az ősök foglya
magas tető s pincemély.

Van köztük, ki gázba fulladt
s van, ki föntről hegedült
vért spriccelt a forgó színpad
ki megmaradt, az elvegyült.

Láthatatlan kezek fognak
s nyirkos, nyálas félelem
van, ki ezen átlapozgat
szégyenük lett szégyenem.

Arcotok most eltakarva
– az összegyűlt magány –
ne lássék a karma karma
miért nincs, ha van hazám.

Véresen hullt madár tolla
s könnyeztek a csillagok
szólni, tenni kellett volna
de sunyított, ki jól lakott.

Összezárva, szétszakítva
elárult és áruló
láthatatlan kezek írják
szembe nézni volna jó.

Ki kezdte, hogy visszaütött
ki kezdte a szitkokat
bélyegét, hogy rád sütötte
ki kezdte, hogy szolga vagy?

Bottal vertél édes hazám
s lettünk száműzött
lelke mélyén mit talál
ha az üldöző lesz üldözött?

Borostyánba dermedt kínunk
kasztrált álmunk földereng
egymással, ha mégis bírunk
az új, édes hazát teremt.

Láthatatlan kezek írják
– s az Írás régtől írva van –
tisztítsuk ki múltunk piszkát
kiben lássam meg magam?

Anyám kezét apám fogta
s által jött az ősi seb
lesz, lehet annak bocsánat
ki szégyenében vétkezett.

 

Hagyaték

A nagymama elment a füstbe.
A házmesteré lett ezüstje.
A nagypapa cipője megmaradt.
Nem szakadt be a rakpart a súlya alatt.
Most ezüst cipőben táncolnak végtelen.
Az élet mulandó. Nem így a szerelem.

 

A rózsatüzér

A költő többnyire megmondja előre
hogy mikor töltik a puskát csőre
hogy mikor jön föl a mélyből az alja
s hogy lesz hirtelen szénából szalma.

Érzi messziről a rózsa illatát
hogy ki árul kenyeret, Istent vagy hazát
akkor is mondja, ha nem kérdi senki
ha nem tud érte paszulykát venni.

A költő költ, ahogy a varjú károg
egyszerre lesi a közelt s távolt
zsigeri az élmény, kínja van a dalnak
s ebbe a költők olykor bele is halnak.

Némelyik sejti, mindez csak álom
s vidoran pecázgat egy másik világon
a költő a semmiből húzza ki a halat
ott van otthon, itt így lehet szabad.

Ez persze túlzás, van ilyen mesékben
rabság, ha belelát a kollektív vesébe
és megmondja merészen, mi lészen előre
rózsát látna inkább minden puska csövében.

 

Rejtő Gábor, A rózsatüzér, 2021.

(Illusztráció: Evgeni Gordiets: Blue sun and bird)

Vannak vidékek

 

Kányádi Sándor Előhangja nyomán

Vannak vidékek, tört jövők,
imákat hittel gyöngyözők,
vigyázó vének, ott, ahol
kimondhatatlan szó dalol.

Apám szemében láttam én:
vannak vidékek, láng s a fény;
ahogy beszélt a nép előtt,
hatalmas szíve égbe nőtt.

Vannak vidékek, csendesek,
ahol karácsonyt csengenek
öröktől fogva holtnapig,
ahol a tisztesség lakik.

Vannak vidékek, s fájdalom,
ahol a gond a vállakon
megélni sarkall, nem fenyít,
akár a gerle, oly szelíd.

Vannak vidékek, van magyar?
Mit ér a tő, ha sarja hal?
Hűségre int a magvető,
a homlokára gyűrt redő.

Vannak vidékek, ősi kincs,
ahol szabadság ölnyi sincs,
hazám hazádban…, közte tér.
De még a lelkünk összeér.

 

(Illusztráció: Raven: A Sanctuary of Calm)

Koronás bújócska; Capriccio koronavírus idején; Zörgessetek, és megnyittatik

 

Koronás bújócska

Sugárban ömlik a koranyár
a szörnyeteg bendőjű lakóparkokra,
honnan a kék ég alá ma már
nem pörög ki a friss világ tarka csokra.
Kaszáját megfente hangtalan
egy öntudatlanul gyilkoló tenyészet.
Vitába szállunk alaktalan
zabáló árnyak seregletével:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Elosztjuk vetésünk aranyát,
bukott diákok, újrabújjuk a kevés
eléggé tételének tanát.
Négy fal között lenyűgöző holdas esték.
Pereg a festék mítoszokról,
az ember sohasem egészen comme-il-faut.
Szabálytalan szabadságunkból
hiába maradt annyi porszívó:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Eresz alatt a cinkevilág
pártolásunk nélkül is zenétől zsibong.
Terápiát keres a lélek,
mi elmúlt vagy eljövő világból írt hoz.
A maszk alá begyűrt félelem
grimasz ma, holnapra összetartó mosoly.
Gyufásdobozba zárt lelkeken
a vész fogást se lel. Hosszú a sor:
Aki bújt, aki nem, megyek!

Köröskörül pörög a válság,
vízóra közepén a surrogó kerék.
Fogyasztunk, fejlődünk, és aztán?
Megáll az óra, részekre hull az egész.
Hogy volt, emlékszünk a jövőre?
Elölről kezdjük a múltat, ha nincs kiút.
Teremtett világunknak őre,
elárulója is magunk vagyunk…
Aki bújt, aki nem, megyek!

 

Capriccio koronavírus idején

Nézd a naptár üres lapját,
odaadnám érted Szatmárt.
Lásd a platán bársony kérgét,
kereslek görnyedve hétrét.
Maszkom fülemre akasztom,
ha nem jössz, fejem horgasztom.
Nem kérdezel, lefegyverzel,
összekötsz a végtelennel.
Virul a lonc, nő a páfrány,
szándék, tudás csupa zárvány,
a rend távoli szivárvány.
Besüppedő síron márvány,
szerelemből lenne járvány.

 

Zörgessetek, és megnyittatik

Almavirágsuhanás a szélben
lenge-könnyedén érkezik,
mint mikor táncolsz, kacagsz gyanútlan,
vagy kezet nyújtasz vagy szembenézel,
egyre megy, egyszerre megérkezik.

Gyanútlan éltél és adtad magad
munkának, csóknak, hitnek, faltörőnek,
formáltad azt, mi kezedbe került,
megültél már vadabb hullámokat,
egyre megy, udvaroltál felhőnek.

Széllel beszélsz, ennyivel beéred
gyolcspuhán, csendben fürösztöd fiad,
lányod, a nagyvilágon e kívül
nem láthatod közelgő lépésed,
egyre megy, a kék azúr élni hagy.

Körben magány üt tanyát, és indulsz
némán. Mire, kire hivatkozik,
hogyha ránk zárul a ház, míg épül?
Rozsdásra sírja magát küszöbön a kulcs
a lábtörlő alatt, várakozik.

 

(Illusztráció: Lynn Sposito: Sunset, Wine, Sublime)

Fényevő Hófehérke Blues

Szegény Lorna, iszod a mérget.
Szegény Lorna iszod a cefrét, iszod a mérget,
Mert senki nem szeret téged.

Szegény Lorna, eszed a fényt
Szegény Lorna, két marokra eszed a fényt
Mert nem találtál egy fess legényt.

Szegény Lorna, nagy az igényed.
Szegény kicsi Lorna, nagy az igényed.
Jó magasra raktad a lécet.

Lorna, a Herceg még nem jött el érted.

A Magas Barna Prémium Herceg még nem jött el érted.
A Magas Barna Mercedes a Fűnyírón,
A Gyémántokkal még nem jött el érted.

És te még mindíg nem érted.

Óh Szegény Lorna, annyi fényt ettél,
Szegény Lorna, már annyi fényt megettél,
Hogy a Hét Törpe királynője lettél.

Szegény Lorna, annyi virágot ettél.
Lorna, kicsi hippie Lorna, már annyi sült virágot ettél,
Hogy asszed’ már, asszed’ már, a kis dolgozó méhek királynője lettél.

Na, Baba, én itt se voltam. Na én megyek.
Na, Baba, én itt se nem is voltam. Én most megyek.
Mert szerintem téged beköptek a muslica legyek.

Szegény Lorna, iszod a mérget.
Szegény Lorna iszod a mérget,
Mert senki nem szeret téged.

Szegény Lorna, eszed a fényt
Szegény Lorna, két marokra eszed a fényt.
Mert nem találtál egy fess legényt.

(Rotterdam, Feijenoord, 2019)

 

A képek a szerző alkotásai:

Bélyegkép: (Civilizáció): “Fagyi vs Althusser” – 2012

Színes kép: (Fényevő Hófehérke Blues) “Cartoon” – 2019.