Egy obulust, semmi többet
Gótot, perzsát, vandált mind megvertem.
Itáliát hálátlan uramnak én visszanyertem,
most mégis a templom küszöbéről kiáltok.
Elhagytak immár rokonok s el a jóbarátok.
Emlékszik-e még valaki dicső fényére
hadjárataimnak és Belizár nagy nevére,
midőn kevély Jusztinián mellett álltam
pajzsommal a napfényes Ravennában…?
Szememmel hajdan messzire elláttam;
az ellenség táborát rendre megtaláltam.
Sem nyíl, sem penge nem fogott rajtam,
bár most egy kavicstól majd’ elhasaltam.
Hatalmas seregeknek parancsoltam egykor,
ám azóta polgár, gyermek, szolga, csavargó,
és még a kutya is magától undorral eltol,
mert egy ilyen leprás és vak koldusnak
ebben a városban senki sem kínál helyet –
legalább pénzem volna, de egy bolond
öregembert még az örömlány is kinevet.
Ha pedig meg is szánnak: hát abból
tele inkább üres gyomromat töltöm,
az utca magánya és az örökös sötétség
pedig nekem mindennél kínzóbb börtön,
amíg büszkén döngetem hörgő mellem,
hogy én még rómainak születtem;
hogy lelkemet híres diadalok
mennyei gőzében fürdettem,
bár azon vihog most a sok pimasz kölyök,
hogy ez itt már Bizánc, nincs többé Róma;
hogy cintányéros bohócként akasztottak
rá himbálózni erre a tudatlan utókorra,
így hát legalább te adj egy árva obulust,
vándor, könyörülj rajtam s tégy csodát!
Hisz’ tudjuk: hogyha a császár
nem is, de az Isten megbocsát.
A rab hegedűs
Az embereknek kívántál utat
mutatni fáklyáddal és feltárni
az ablakon túli, égi szépet,
most mégis te vagy az,
aki leláncolt szavával,
kötéllel nyakában, a mélyből
kiáltozva kérné a segítséget,
amióta meg vakmerően a királyok
és császárok táltos paripáját ülted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Fölfedezni óhajtottad a világot
néhány elszánt társsal és sok tündöklő
csodával, hisz’ őszinte gyermek voltál –
amíg a többi lovag dőzsölt, henyélt,
te lantot pengettél s könyvet lapoztál,
de az összes húrt és sárga papírlapot
már réges-régen kopottra nyűtted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Hitted, hogy daloddal a többiek szívéből
legalább egy apró, tüzes darabot nyersz,
de celládban azóta is egyforma,
suttogó fekete nappalokra kelsz,
és azt sem tudod már, elítéltek-e,
vagy tiltott kocsmanótáiddal
pokolra önmagadat küldted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Felemelted volna a porból játékoddal
a senyvedő és reményvesztett népet;
bűvös akarattal nyitottad volna fel
a szemeket ahelyett, hogy te is inkább
megcsináltad volna önzőn szerencsédet,
jutalomból mégis odavetettek koncként
a vad hollóknak s a dölyfös keselyűknek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Sem céhmester, sem nemes vitéz, de még
kalandor és vándordeák sem lettél igazán,
csak hagytad, hogy méltó kivégzés
helyett csavargóként lógassanak fel
a zord Feledés kiégett lámpavasán,
így azóta ábrándos kísértetként
követi tekinteted már csak a mit
sem sejtő, vidám járókelőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Inkább kellett a világnak
mindenféle figyelmet s rangot
kolduló olcsó, bazári komédiás,
mégis te vagy a bohóc, jobbágy,
szolga, akin már rongyként lóg
csak a kegyelemből adott libériás,
zubbonyod pedig, mint csörgőkígyó
fojtogat, már oly feszes és szűk lett.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Annyit harcoltál, hogy a bölcs
és fürge szeleket a Föld minden
sarkából végre vitorládba fogjad;
fejedet akkor is felszegted, hogyha
a csábító vihardémonok reszkető,
rideg hullámsírba nyomtak,
vagy szigorú ólomrostájukkal
a mindenhatót játszó sorsistenek
és létbírák azonnal kiszűrtek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Nem muzsikálsz többé már
másnak csupán az egereknek
és a lemálló börtönfalaknak;
néha van csak, hogy tornyod
mellett a prágai polgárok
kíváncsiskodva elhaladnak,
amíg idebent a gúnyos
Némaság és a pribékek
szitkát kell, hogy tűrjed.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Magányod könnyezve vádol,
hogy amíg meddő daccal
ezt a sok ponyvaregényt
és hitvány eposzt megírtad,
te maradtál utolsónak hátra,
hogy ha már senki sem hallja
a zenét, te kapcsold le a villanyt,
miután remeteként morzsoltad
össze az ajándékul feléd
dobott koldus-esztendőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Kedves, óvó kéz nincs számodra sehol,
csupán a bűntudat nyúz s a Csönd ölel;
minden új nap feléd nyújtott,
üres ígéret-serleg, amíg sem
a Szabadság, sem a Halál nem keres
itt, e zugban és érted sohasem jön el,
akárhogy dörömbölsz, tombolsz,
vagy ajzanád fel szilajabb énekekre
sebzett szarvasként vergődő erődet.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!
Vergilius-hatás
Ha egy kis szikra is kipattanna a dörzsölgetett fából;
ha érezném, hogy máglyám lobog, nem csak lángol,
és rabságom lágyan szenderegne a lélek csendjén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha nem kellene folyton a húrok közé menekülnöm;
ha nem lenne a száműzetésem a legrosszabb börtön,
és ha nem kellene táncolnom a damoklészi pengén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Hogyha valaki végre látni akarná őszintén arcomat;
ha lenne szerető kar, mi gyöngéden magához fogad,
és ha az álmokat ébren is virágos rétekről szedném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha észrevennének akkor is, amikor a műsor véget ér,
és kimerült testem rázkódva magányos cellájába tér,
s ha nem csak a párna forgolódó hazugságait ölelném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha nem csak műtárgy lennék az Emberi Múzeumban
érdekességként állítva ki az egyik pókhálós sarokban,
s ha féltő szemekben lennék helyette szerethető lény:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha megadná a sors, mi másnak nem is túl nagy dolog,
előlem viszont egész életemben a világ végéig futott,
s ha nem kellene körhintáznom drága balszerencsén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha lenne tarka pillanat, amely édes meleget ont rám;
ha létem, ez a remény nélkül hagyott kórházi osztály
legalább egyetlen ápolót küldene, úgy lázasan fekvén
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha nem egy üres ígéret maradnék a délibábos jövőben;
ha megpihenhetne űzött gályám egy elrejtett öbölben,
s a boldogságot tovább nem poklok mélyén keresném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.
Ha egy bölcs ítélet kimondaná, hogy mindez a semmiért;
ha tudnám, hogy a mérgező babérillat többé nem kísért,
és ha nem lennék úgyis tintafolt az égieknek tervén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném,
de ha értelmet nyerne e megkésett, kínzó, keserű áldozat,
ha betemetném vele a szívemben tátongó tengerárkokat,
és az átkot, mint csuromvizes bundát, hátamról levenném:
dalomat és versemet tűzbe úgy is tán’ csak hiába vetném…!
(Illusztráció: MosaicNaturalLLC: Handmade Marble Violin Mosaic Tile)
