Címke: vers

Ötvenhat

mindenki másképp nevezi,
de nekem a legjobb éven volt.

Pedig milyen rosszul indult ez is!
Betegségek, hideg, szegénység,
nyáron meghalt a nagyapám, alig bírtuk
eltemetni. Az első fizetésemből vettem
egy új cipőt Cseszkóban, gyönyörű volt, erős,
vörösesbarna, de elég hamar tönkrement,
mert ebben a cipőben csináltam végig
az októbert, a novembert.

Kulcs

mint hegyre nőtt vállainkon
a szertelen szél,

őszbe lengő ágainkon
a falevelek –
zizegsz bennem.

fogadkozom:

nyelvemen nem beszélsz,
elmorzsoltam hangjaid.

s meglegyint
a kétség,
betakar, mint avart a szűkülő dér.

mert ha észrevétlen átszökik
a rezzenéstelen retinán
  – mint nyárelő táj fényén –
az egymásra rakódott kép:

a szívburok hangtalan falán
rezdülsz,

s ahogy vele mozdulunk –

szüntelen megtalállak,
mint sűrű időn
a késői pillanatrést.…

Fészekhideg

Abban a repedésben, ahol beolvadunk
az erdő esztétikájába, a látszótársak
péntektől vasárnapig gyakorolják,
hogy hitetlenül el nem hagyom.

Álmukban szépek vagyunk,
mint egy házsongárdi szobor, mint
forralt borban úszó gyömbérreszelék.

Kis esti kuporgásaink ideje alatt
(invocatio a szégyen algoritmusához)
tüdőhólyagocskákat morzsolnak és
felhőket ejtenek teherbe.…