/Szepesi Attila emlékezetére/

Budaszentlőrinc

ős romkert ligetet
átölel egy város
elfoszló dallama
sorsunkkal határos
–

Kesztölc – Klastrompuszta

kinyíló hajdani táj
egykoron itt járta
erdeit, rétjeit
szent barátok lába
–

Pilisszentlélek

félúton, Isten tenyerén
erre járt egy költő
mormolt püspöki áldást
már egy emberöltő
–

Bükkszentlélek

ódon falak, zöld szelekben
darazsak zsongása
felparázsló bükkök
földmély hallgatása
–––––

 

(Illusztráció: Arató István: Kesztölci udvar)

 

BABKALEVÉL

Nagymagyaron
káposzta fő,
babkalevél
sok van benne,
bandzsa, öreg
a szakácsnő,
haptákban áll,
orra ferde.

Gubacsot szed
unokája,
megtelik az
öreg fandli,
azzal meri
a gabonát
a kiblibe
ura, Anti.

Unokáján
szakadt gúnya,
a lábán meg
csúf botaszki,
félujjú a
pólója is,
mi lesz, hogyha
meg fog fagyni.

Elkészült, lám,
a káposzta,
kicsit bugyvadt,
benne párki,
olyan csípős,
hogy ekrazit,
aki eszi,
nem akárki.

Hőröget a
házigazda,
delet ütött
már a harang,
nem elég, hogy
ehetetlen,
hol a kanál,
hol az eszcajg?

 

LIDÉRKE

Zöld a fűszál,
égre mutat,
jelentkezik,
felkelt korán,
lamos, lamos,
lágy harmatos,
kisujjában
a tudomány.

A laposban
nincs esővíz,
rég kiszáradt
folyómeder,
hetlekotla,
bőbeszédű,
dörög az ég,
mégse felel.

Leselkedik
már egy felhő,
Kukkónia
nyitja szemét,
lidérclángú
kis lidérke
mutatja a
kincs hűlt helyét.

 

ECETFA, EGÉRFA, EGRES

Ecetfa, egérfa, egres,
szomszédunk kutyája tetves.
Elpetyül, elpilled, fárad,
nem kerget többé macskákat.

Telihold van, ekecsi nap,
görhönyt, málét eszik a pap.
Rozoga a pajta, szérű,
belecsap a hajderménkű.

Kukkó a férj, kalba, magas,
a fenekén angoltapasz.
– Ne menj oda, az egy méhkas,
mosogassál, sok a rékas.

 

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Pollard Willows and Setting Sun (1888, Arles, Bouches-du-Rhône, France))

 

irodalmi félreolvasások 82.

képesek-e a kortárs gerillák és a műgyűjtők befolyásolni hogy kiből lesz jelentős művész?
(galériák)
*

Vízió a Szamosban
(Víziló)
*

Kiutas és holdvilág
(Utas)
*

központosítaná a művészeteket a kormány
(művesekezelést)
*

több évtizedes regényt fejtettek meg a kutatók a Parkinson-kórról
(rejtélyt)
*

Jókait eszünk
(jókat)
*

65 évesen is megállíthatatlan a legendás Kassák Lajos: így él és gazdálkodik saját birtokán
(Kassai Lajos)
*

megmutatta vidéki parasztházát és pazar gyűjteményét a legendás magyar muzsik
(muzsikus)
*

frissensülteket vivő szekér virágzó fák alatt
(sebesülteket)
*

felelősségteljesen viselkedett – elpatkolt maga és mások után
(elpakolt)
*

Az örök hölgy látogatása
(öreg)
*

Lángoló bidék
(vidék)

 

irodalmi félreolvasások 83.

új névvel de valótlan tartalommal várunk benneteket
(változatlan)
*

amikor 120 ezer ember előtt szevasz az olyan erő ami beszív
(szavalsz)
*

várja a nyomdában a neves korrektúrát
(nedves)
*

Dáma a vadászaton
(Dráma)
*

Richard Lawler első verse
(vese allotranszplantáció)
*

Richard Lawler első verse cadaver mesével
(vese allotranszplantáció cadaver vesével)
*

Az étkezők viadala
(éhezők)
*

kicsorbulnak a könnyeim nyomban
(kicsordulnak)
*

az ügyészség még nyomoz az újdörögdi kéziratos tragédia ügyében
(kézigránátos)
*

az egyes lapok már reménytelenül összeverekedtek
(összekeveredtek)
*

inkább bízzák magukat a középületekre
(képzeletükre)
*

hat évezrede ünnepeljük már a magyar költészet napját
(hat évtizede)

 

(Illusztráció: Sourdough Bread Still Life)

 

Csalogató…

Írjatok áment,
mikor is habgerincet húz az olvasztár prémiuma
a lelassult csillószőrök közé.
Írjatok áment, írjatok áment.
Szőre, szára, számlálója nincs
a kajütnek.
A kajüt ripacsellenes lefolyó. Segít a tipródásban. Próbáljátok ki!
Írjatok áment;
alulszabott motivációs tréning talán kinövi a ruhaujjat. Talán füstmérgezést
kap, talán beleveti magát a kártérítésbe.
Egyensúly zaklatja, nyúzza, pedánssá teszi… Ki fésülné elefánttá?
Az extatikus zörej? A megtört zarándok, ki a drótkerítést sem éri fel? –
Írjatok áment.
Aztán megy szép sorjában minden. A fegyencet elkülönítik a papok, mert leapadtok,
a lakatok szíve nem dobog többé, hát leakadtok.
Kié a felelősség?
Kié a nyálmirigy?
Irigy kosarak vánszorognak unott képű kofák fején.
És ha egyszer rászánjuk magunkat az ajtónállásra?
Írjatok áment, írjatok áment.
A ránk sózott csempén arkangyalunk szólít le; tápanyagteszt a telér?
Hiánypótló atrocitás gyökérrezervátuma a telivér!
És csimpaszkodással cseréljétek csak ki a lejárt bérleteket…
Van lefolyó, begőzölt-e a folyó?
Halva talált kontinens-viadal az új programunk.
Ki magát békében tudja, azé lesz az első voks; éljenek az olyan kombinációk,
ahol a karikatúra tesped!
Mi az, hogy nyom?
Mi az, hogy a brómmal tömött étkezősátrat
lebontja a vizes szekció?
Várományosok hídépítői, bormetszés kurjantásra.
Hogy miért érdemes élni, erre a kérdésre csak néhány jámbor proton ismeri a magyarázatot. –

A tetszelgés nem való nekünk;
felszippantani a rést, elringatni a rasztereket érdemes.
Kavalkád a fortélyban?
Csak sípolva menekülhet a kiszáradt kullancskolónia?
Írjatok áment, ha a garantáltság zsörtölődik!
A palack negédes.
Reflexzóna megjelenése a bikaviadalon. A fűzős rendszerű vagon csírái.
A pechet elszipkázta a szentségtörő. A sószóró csimpánz tüdőröntgenje ingyenes volt. Tömbösíteni a busójárást, meglékelni a szörcsögőt,
segítsetek!
Mert mi más óvna meg minket a meszes vázakat telepítőktől?
Csak, ha írtok egy áment.

 

Déltájt maláriáról…

Dagonya
Tömörítő algoritmus
Egy krumpli fémszárnyakon Déltájt maláriáról döntenek a karók
Az ember nem tud mit kezdeni a szabad akarattal
araszoló törmelék rázd le róla a háncsot
Kőbegyek cinkossága
Szabadkőművesek alapossága
Az ember nem tud mit kezdeni a szabad akarattal Minek a készülődés a lámához
felsült ő a bűnmegelőzésben
startgép ne hurcold tovább
képes kipofozni az órarendből a diverziót
lám most is a torkodba meleg tükörrel néz

Kiülnék a világ szélére a lábamat lógázni de a turpisságom megakadályoz benne
Fenőkövek izolációja pártos
Spárga
Kvíz-bogarak és meghitt görbék módosítják a programjainkat
Lesoványítani a falragaszt
Ritkán tűnök kívülállónak akkor is a penésztaréj kedvéért Egy furcsa kerülővel megosztom a nyerget
Az ember nem tud mit kezdeni a szabad akarattal
köszvényében kirándulást lehet tenni ahol a napkollektorok hányingerkeltő gyilkos bömbölése
a bűntudat sarkantyúzta
tehervagonok ölelése megigéz
Hagyom én az időtlen huhogás életre keljen Hol szerpentint rendel az éteri kulcs
ott a homály rendetlen és hátrafelé hajló mohát szedeget rendületlen
Íme az ülőkádra szakosodott tojáshéjszínű tűzfal
fejszékkel felfegyverkezve
íme az engedelmességre szorított portáldaru horga
amint beleakad a prémiumba melynek csillagsávos lobogójára rávarrták
a Karib tenger életrajzát és íme a nagy Életkerék

A prézli megérdemli hogy vesszőfutásnak nevezzék
a jakobinus puttonyzár rendelte így
Az ember nem tud mit kezdeni a szabad akarattal
Egy majom suhan át a szögmérők felett Kétszer megkerüli önmagát
ő sem érti mit keres itt A becsületrendtől megfosztották
erre még
halványan emlékszik
megspékeli a bántalmazott nők földalatti szervezetét Hűtőt bont és marólúggal önti le az ecsetről
vett szagmintát
felegyenesedik és átérzi a félméteres golyóstoll anyagi megrázkódtatását
s hogy a tanulás elvitte a csúcsokat
Kígyókkal öblögetett nyelve pórul járt a raktárrendezéssel
a félbeszakadt kilométerkövekkel
nem szereti ha a patak dereng vagy ha a mamut késik Ezzel a viselkedésével a tápláléklánc legaljára penderült
a pusztát bemérő pléhrózsa szirmai szerencsére betakarták
Miért nem született embernek Kérdezzétek
a parfümnél megtapasztalt allergiás reakciót Pandóra szelencéjében
ő most pont elsőosztályos.

 

Eszement

Súrlódások kényszerítenek; olajozzam
meg a drótkefét.
A tömegszálláson „mindegyek”
ugrálnak.
Gyrosom megjelölve.
Tobozmirigyemből el-elkószálnak a flörtök.
Szögvasam prédikál; a szőlőfürt megedzett, a racsni manökennek ment,
a textúra viharnak álcázta magát.
Hatalmas ugrások következnek; a gömbhéjat megszerkeszteni
könnyű.
Kifogás nincs; a harapnivaló szent
ostya kiegyeli a siklókat.
Lesújtani a kalapáccsal a mécsre,
lesz belőle szárnyas jószág,
kifelé a rajtos ütközetből!
Hogy teret adtam az időtlen huhogásnak?
Hogy visszaütött a félig kiégett neoncsövek bumerángja,
s azóta, az őrült dominórengetegben, csókjaim cserepeit
keresem,
mikor a hazájából kitoloncolt füge
megütközik az aszfaltok
pollenjeivel?
Jobbágykategória: éhgyomorra időpontot kérni,
lesni a leshelyet.
Az eltűnésekről: csökkenteni kell a fogzást, s a pergő rokka hadszínterén elesett katonák
napernyőinek a számát, s a balsors
nem sújtja agyon a határidő-naplopókat;
talán még a kultuszoknak is megkegyelmez.
Okkal feltételezem, hogy féltékeny vagy,
ezt látszik megerősíteni az a tény is, hogy árnyékod fültüsző és minden igyekezetével
azon van,
hogy a mártíromság átpártoljon hírek kavalkádjához.
Posványos a ragszalag, az építőkockákat meg semmi sem védi,
talán segít a brigádösszevonás.
Én kétféle végjátékot ismerek; ha a WC-papír elég hosszú, könnyeddé válik a pillanat.
A másik: a gyilkossági nyaralás a próbajáratok felvigyázója.
Hátam mögül egy lián nyakszirten bök,
ez is kell.
Egy antigravitációs pillér van itt, mely bebocsátást kér
a paradicsomba, máskor meg a takarítószemélyzet van jelen, mely duplán
hatékony, ha spórolhat a szarkofágokon…
Kinövéseimet lebaltázom,
megmérkőzök az öncsonkító hatalmakkal.
Kétéltű szósz
emleget,
s hasztalanul próbálkozik a széllovassal a kántáló.

 

(Illusztráció: Argent Rose Studios: Copper Roses)

 

Véletlen

Én hiszek a véletlenben,
és ez cseppet sem véletlen.

Véletlen szükségszerűen van,
és nem tompítja,
de éppenhogy
megerősíti az Isten létét.

Az isteni terv
és a szabad emberi döntés
keresztezik egymást
időről időre.
Egy ilyen kisülésből
melléktermék mindig adódik,
és ez lerakódik,
összegyűlik, s elkezd működni,
egy senemisten, senemember forma.
Kúszónövényként beleakaszkodik
az égbe, a porba,
a földmagba
meg a fekete lyukakba.

Az Isten persze kiismeri,
tisztában van az összes jó
és rossz kimenettel,
és néha ezért hajlandó
átformálni az eredeti tervét,
csak hogy az ember megmeneküljön.

Néha meg úgy tesz, mintha a terve is
épp az lenne, amit az ember döntött,
hogy így jól összezavarja
a véletlent, ezt az ördögi fegyvert.

Az ember persze nem ismeri
soha ki magát,
na de nem is az a dolga.
Csak az, hogy higgyen,
például az Istenben,
meg a véletlenben akár,
és persze magában.

Ha jól hisz,
megértenie semmit sem kell,
és érteni fogja, miért.
Ha meg érteni akar,
hát küzdenie kell
minden aprócska hitért.

 

Végső város

Csak azt a helyet vihetjük magunkkal
az utolsó utunkra,
amit két lábunkkal bejártunk.
Az nem elég, ha elképzeltük,
ha körbehordtuk rajta a tekintetünk,
ha bemetróztuk, körbekocsikáztuk…
De biztos, hogy a miénk lett a hely,
ha végiglépkedtük a járda szélén,
a cipőnkbe vasaltuk
ereklyeként az út porát,
végighúztuk az ujjaink
a fákon és a kerítéseken,
megérintettünk egy-egy házfalat.

Az utolsó utunkra
ez mind-mind elkísér,
és lesz belőle egy nagy végső város.
Ahol csak oda léphetünk,
abba a cipőnyomba,
amit mi hagytunk rajta valaha.
Ha benéztünk egy sikátorba,
hiába láttuk át,
hogy hova lyukadt volna ki,
nem merészkedtünk bele akkor ott,
nem léphetünk a köveire most.
Ha holnap netán utazol,
ne felejts el minden utcában járni,
minden járdára lépni,
így építgesd a végső városod!

 

Az ünnep előtti este

Hogy mire várok folyton? Nem titok:
az „ünneplés előtti éjszakára”.
Előtte rettentően izgulok,
utána minden elszáll, mint a pára.

A nagy esemény előtti napon
felkészítem magam az üdvösségre,
mert mikor, ha nem épp akkor kapom
meg a rég várt boldogságomat végre?

Persze nem jön el ez a pillanat,
de boldog vagyok, amíg kiderül,
puha ujjaival bennem matat,
libabőrös leszek kívül-belül.

Az ünnep előtti éjjel a csúcs.
Elképzelem, hogy táncolok vele.
Felforr a vér, és egybefő a hús,
egymás illatával leszünk tele.

Előre jóllakottan alszom el,
reggel korán kipattan a szemem.
Az ünnep napja gyorsan elszelel,
egész nap a ház óráit lesem.

Aztán kezdetét veszi a mulatság.
Én hirtelen magamba roskadok.
A többiek mind kurjongatva ropják,
bennem felborulnak az asztalok,

minden ital az ölembe folyik,
száraz búbánatommal itatom fel.
Már csak azt várom, mennyi még, amíg
szólnak, hogy vége, rég elmúlt az éjfel.

Ha itt lenne, se táncolna velem.
A nők a vidámakat szeretik.
Közöttük én is őket kedvelem,
de én még úgy se kellenék nekik.

Nekem marad az előeste bája,
huncut mosolya, lágy idomai,
a nőkét tőlem az élet sajnálja,
sebaj, nem nagy csalódás a mai.

Holnap a mának úgyse lesz nyoma,
egyedül majd a másnaposság szed szét.
Emlékeztet, hogy alig várjam a
következő ünnep előtti estét.

 

(Illusztráció: Patricia Coenjaerts: Two Trees, Belgium)

 

Túratársnő

Szemem előtt, mint egy háremhölgy,
vagy mint egy kecses keleti hastáncos
táncol nyurga, sportos, hajlékony alakod;
olyan lennél (ha léteznél), mint egy serpa,
egy idegenvezető vagy egy újkori kalandor,
aki lazán oldja meg a rábízott feladatot –
kacagva, vagányan, fürgén, könnyedén,
spontán, semmi őrültségtől vissza nem riadva:
akinek meg sem kottyan, mennyire messze
van Kamcsatka, Amazónia vagy Sri Lanka,
mert a lét fatörzsének finom erezeteit keresi
és az élmény minden pénznél többet ér neki,
hiszen tudja, hogy a gazdagságot nem rideg
bankszámlákban találja meg, hanem a körötte
zizegő varázslatban, ami oly meghitt és éteri,
miközben ő tudja díjazni, ha a másik nem áll
be a sorba, és az ásványok, a lepkék, a gombák
vagy más ritka földi kincsek nyomába szegődik,
akkor is ha azt, ez mennyire ciki s nem túl vonzó
a nők szemében, neki már sokszor megmondták.

Elképzelem, hogy együtt fedezzük fel
hosztelről hosztelre barangolva a világot;
hogy neked nem kell pezsgő, dzsakudzzi,
kabrió, mert a teremtést nélkülük is imádod,
mivel őszinte vagy és egyszerű, nem pedig
valami kényes pózerhölgy vagy instadáma –
nem érdekel téged, ha sátorban kell aludni,
szabadban szeretkezni s puha wigwamjába
húz a vágy, sem ha utunkat magas hegyek,
sűrű erdők vagy vad folyamok szegélyezik,
sem ha bringával kell körbetekerni egy tavat
vagy szigetet, amíg ha az ember megéhezik,
nem kell egyből Michelin-csillagos étterem,
egy csinos kávézócska vagy drága úri faloda,
hanem csak kibontja szerény kis uzsonnáját,
aminek minden rétege maga a mennyei csoda.

Érzem, hogy összebújunk egy kempingben,
a tábortűz mellett vagy valami olcsó ágyban:
megnyugszunk, hogy ott vagyunk egymásnak,
és elmondhatom, hogy igazi otthonra találtam
mindenütt, ahol csak veled lehetek s mehetek,
mert nomád szívemnek mindegy, merre jár,
amíg van kivel megosztanom a kirándulást,
legyen bár akadály a sár, a jég, a tél, a nyár,
meg bármilyen fránya helyzetet megoldunk,
majd rendületlenül szárnyalunk tovább előre,
és ha nehezen is indul a vándorút, folyton
a legszebb pillanatokat hozzuk ki belőle,
aztán ha felértünk a dombtetőre, a csúcsra:
átéljük megint, hogy az egész csak a miénk
és senki sem veheti el tőlünk e szent percet,
mígnem fölébredek zsibbadt hagymázamból
és rájövök, hogy épp ily felhőtlen életet élsz
künn a nagyvilágban, csak valaki más mellett.

 

Csöndes rabszolgaság

Itt van ez az akaratlan zsarnokságod,
amiről te nem tudsz s neked nem fáj;
ami koponyámba s szívembe
egyre több csalfa emléket váj,
amíg önként s boldogan hajszolom
bele magamat kényelmes rabságba
csak azért, hogy szemem ragyogó,
bronzfényű vonásaidat legalább
addig a néhány percig hadd lássa,
amikor nem tudjuk kikerülni egymást,
és összeláncolnak a külső kényszerek.

Talán tökéletesen tisztában
vagy mindennel, annyira
bárgyún s maflán színlelek,
és sosem éreztél úgy, mint én,
amikor legalább álmomban
megfoghattuk egymás kezét,
hogy átadjunk egymásnak sok
fájdalmat, félelmet és reményt
és ez mindkettőnket feloldozzon,
akár egy minden bűnre gyógyírt
adó és titkokkal eskető gyóntató,
aki arra biztat, hogy az Üdvösség
tán’ itt a pokolban is megoldható.

 

Párizs-szindróma

Azt hiszi az ember, hogy ha megnézi
a Louvre-t, a Diadalívet, a Tuileriákat,
sétál a Szajna-parton, vagy épp
a Temzénél, vagy az Arnónál,
hogy megcsodálja a híres Uffizit
és a Ponte Vecchiót, Machu Picchut
vagy a gízai piramisok dűnés romjait,
vagy Kappadókia szikláit, az Adria partjait
vagy Hokkaido ősi templomait, úgy azonnal
felnyílik a szeme, mint az első emberpárnak
az Édenben, amikor ettek a gyümölcsből,
vagy egy gólemnek, amely életre kel,
vagy Neónak, amikor a Mátrixban
választott magának a kövek közül,
vagy, hogy belé csap a villám,
mint egy görög mítosz hősébe,
vagy felfedezi lefojtott álmait,
mint egy romantikus hollywoodi
filmben, vagy eléri a megvilágosodást,
mint Sziddhárta herceg a pálmafa alatt,
és onnantól kezdve új fordulatot vesz léte,
s mint a halálközeli pillanat után, értékel át
mindent magában, hogy hátra tudja hagyni
mindazt a terhet, amely koloncként lógott
addig a nyakában és taszította le a mélybe.

Én is azt hittem, hogy mint kellemetlen
mocsári varangyot vagy víziszörnyet,
lenyomhatom a kút fenekére a bennem
tanyázó és dagonyázó rémséget, amely
szüntelenül azt kuruttyolja, hogy még
nem elég jó, hogy lehetne sokkal több is,
hogy egy Akhilleusz vagyok a teknősbéka
mellett és nem sikerül beérnem, nem sikerül
elérnem azokhoz a felső szintekhez, amelyek
orvosi beutalómat jelenthetnék a Mennyei
Harmónia Szanatóriumába, és félistenként
irigykedem az Istenek Birodalmára, akik
elérik az Örök Élet Fáját mohón habzsolva
az élményeket és az élvezeteket, így lázasan
gyűjtögetem én is albumomba a helyeket,
a sikereket, a nőket, a forró nyári estéket,
hogy ne csak egy ruhakötélre kifeszített
kőmerev árnyéknak érezzem a testemet
és ne egy rongyként centrifugába gyűrt,
kimoshatatlan szennyesnek a lelkemet,
de továbbra is azt bugyborékolja a kút
mélyéről ez a kancsal, gúnyos mumus,
hogy ez még mind semmi, sivár puszta,
és bárhová is váltom meg az útijegyet,
bármilyen szférákba is menekülnék el,
bármilyen hegyre vonulnék remeteként,
bármilyen kocsmába züllött korhelyként,
bármilyen múzeumba ámuló turistaként,
nem tudok elég altatószert bevenni ahhoz,
hogy a rém megszelídüljön, hogy a fenevad
elhallgasson, pedig ha nem másutt keresném
szüntelenül Eldorádó kincsét és Kolkhisz
aranygyapját, mint egy nyughatatlan, nomád
argonauta, akkor még tán’ a végén a Médeiák
és a Medúzák átkát levetkőzve és félredobva
rá is jöhetnék arra, hogy a varázslat már itt van
körülöttem, és nincs szükségem többé másra –
mert a boldogság, amelyet hét tengeren át űztem
s szomjaztam: egész idő alatt bennem volt elásva.

 

(Illusztráció: Alessandra RC: Sycamore tree bark natural pattern 2)