Különös szimpátia
Beleszerettem az ősellenségbe.
Legalábbis így tanították az iskolában,
az utcákon, sőt, a focimeccseken is,
hogy ők az ősellenség. Azt viszont
senki sem mondta, hogy az ősellenség
haja szőke, szeme barna, kacaja édes,
és, hogy ő egy cserfes kis diáklány
a Fekete-tenger mellől: a kikötő sarja,
akit sirályok, sziklák, mólók és hajóhadak
vették körül egész életében a régi Tomisban,
Ovidius városában, aki úgy kedvenc költőnk
nekünk, ahogy a május is mindkettőnknek
kedvenc hónapunk. Nem mondták,
hogy az ősellenség egy szárazföldre
száműzött sellő, akinek lételeme a só
és a hullám illata, ahogy lételemem lett
nekem is mindegyik este, amikor kiültünk
a Kassai térre a templom mellé egy padra,
és nem győztem hallgatni azt a vidám,
kusza mindenfélét, amit mesélt nekem,
amíg ragyogó tekintetével felmelegített
arra a néhány óra hosszára, és megtudtam
tőle, hogy a román nyelvtan első egyetemi
tanszéke nem a Kis Párizsban, Bukarestben
volt hanem Budapesten; hogy a rózsa meg
a kamilla nem ugyanúgy hangzik náluk,
mint a többi nyelvben, hanem trandafir
és muşeţel: ilyen mindenféle fura szavak,
amelyek illír, dák, trák vagy ki tudja milyen
eredetűek ezen a különösen csengő nyelven,
amit nekünk elvből, hivatalból utálnunk kellene,
dehát nem megy, dehát nem is lehet, amikor őt
hallod ezen az olaszos temperamentumú
hegyvidéki nyelven, amit nem véletlenül;
hanem pont ezért hívtak oláhnak valaha,
noha keveredett belé némi marcona szlávság,
de csak éppen annyi, amennyi még jól áll neki,
és amúgy a mercit sem igazán használják,
mert egyébként úgy mondják: mulțumesc.
Bezzeg a papucs meglepő mód mindkettőnknél
ugyanúgy van, de a pipacs az már nem egészen,
pedig a muskátlit majdnem ugyanúgy mondjuk,
ami még egy közös kedvencünk. Azt mégsem
említetted (ha már megszólítlak, hisz’ rólad írok),
hogy az oraş magyar eredetű szó és várost
jelent, és még egy fontos szavatok tőlünk
ered: a ţuc (csók). Nem nevetséges valahogy
ez az egész? Itt ülök egy zuglói lakásban, én,
a pesti éjszakák réme, mint egy Nyársaló Vlad,
mint egy Drakula gróf elvarázsolt, kísértetjárta
kastélyomban, és karóba húzom a vágyaimat,
miközben elmém éhes denevérként szipolyoz
ki minden hozzád fűződő emléket agyamból,
amíg te most is valahol kint szórakozol a Körúton
vagy a zsidó negyedben, és nem-velem nézted meg
a Halászbástyát, a Gellérthegyet, a Margit-szigetet
és a Hősök terét, ahogy nem-velem fedezted fel
a Balatont és nem-velem csókoltad mámorba ezt
a magyar vakációt, ezért most már kezdem érteni,
miért mondtad, hogy a gyöngyvirágokon nálatok,
románul nem gyöngyök, hanem könnyek vannak,
amikor a virágok neveiről beszéltünk. Nevettél
azon, hogy lehet magyarul az orgona egy virág
és egy hangszer neve is, amikor nem is hasonlít;
amikor az minden értelmes nyelvben a török lila
szóból jön, de én mondtam, hogy szerintem igen,
mert én ebben nőttem fel, és különben is,
ebből csinálta Pán isten a legelső pánsípot,
legalábbis egy nagyon hasonló növényből,
amivé szegény Szürinksz nimfa változott.
Ugyanilyen mekegő, vén bakkecskeként
rohantam utánad én is, te süldő teremtés,
mert egy szál tündéri hóvirág voltál lelkem
telében, amit mohón szerettem volna lelegelni,
mert titokzatos, érzékeny és megismételhetetlen
voltál te is. Nem értem, mi van velem. Mindjárt
elmész innen, tán’ holnap vagy holnapután,
és nem látlak többet soha ebben az életben –
vagy talán akkor, ha nyáron utánad megyek
Konstancába, mert úgyis ódákat zengtél róla,
milyen páratlanul csodálatos táj a Dobrudzsa
és a Duna-delta, és mennyire hiányzik neked
a tenger, de talán már ott sem leszel; ki tudja,
hol leszel, de még ha találkozunk is, csak egy
megalázó baráti ölelést kapnék tőled megint,
mintha az a vallomás meg sem született volna,
mert én komolyan is gondoltam, neked viszont
csacska szuvenír volt, amit úgy viszel magaddal
emlékbe, ahogy a gyárkéményeket vitték innen
‘19-ben azon a feketebetűs gyásznapon, amikor
fővárosunk alól a tieid diadalmasan elhaladtak.
Nem kell neked, pedig lenne hely bőven
szívemben. Még egy egész Erdélyt
is bátran hasíthatsz belőle magadnak.
Fantomrajz egy régi szerelemről
Hodoňovicében láttalak utoljára, a szaléziak
birtokán. Forró, júliusi napokat írtunk akkor.
Már lassan öt éve lesz, hogy azon tűnődtem,
miért is nem téged választottalak, hanem azt
a másik, rideg és szívtelen nőt, de mámorban
égtem, mert tudtam, hogy azzal a némberrel
leszek nem sokára Katowicében, ahol majd
mérgeivel kábít tovább, te pedig amúgy is olyan
boldogan meséltél róla, hogy lett egy fiúd, akivel
együtt járjátok a világot: Albánia, Guatemala,
Izland, Új-Zéland, Vietnám. Egy ilyen gazdag,
kigyúrt, borostás ficsúrral nyilván nem vehettem
fel a versenyt, mert valljuk be, a lányok többségét
nem érdeklik a szép versek és a kedves gesztusok,
csak az anyagi biztonság és az ún. lehetőségek. Azt
hittem, te a kivétel vagy, mert érzékeny voltál,
bájos, türelmes, műértő, a gyerekekkel megértő,
az életben ábrándozó és romantikus, meg aztán
csupa költészet tested minden édes porcikájában.
Pénelopé voltál az én Odüsszeiámban, lelkeink
pedig egymásra vártak, mégis hagytam, hogy
Kirkék és Kalüpszók hazug szigeteinek rabja
legyek, mígnem gályám olyan vad viharba került,
miből a legerősebb lelemény sem menthette meg.
Ott ültünk a betonteraszon a többi önkéntessel
a tábor mellett, a virágzó morva rétek közepén,
miközben fű- és páraillat keveredett a légben,
és bámultalak, elcsuklóan, lemondóan, hiszen
addig a pillanatig még úgy éreztem, bármikor
helyrehozhatok egy rossz döntést és az enyém
lehetsz, de akkor döbbentem rá, hogy itt a vége;
hogy valószínűleg utoljára látjuk egymást és az
is valamiféle árnyékkapcsolat lesz, ami majd
az interneten köztünk marad és az is arra volt
csak jó, hogy mindig, amikor láttam, épp merre
jársz a világban; hogy azt valaki mással teszed
és mással vagy boldog és nem lehetek ott veled,
így csak még jobban fájt az, hogy megismertelek;
hogy tudom, te vagy, közöm mégsem lesz hozzád.
Akaratlanul is eszembe jutott, amikor a kantinban
ültünk a Don Boscónál, a gyerekekkel játszottunk
vagy amikor az ostravai Červená duna (,,Vörös dűne”)
nevű kocsmában ültünk és arról panaszkodtál, nem
kellesz senkinek, én pedig végignéztem rajtad,
a leggyönyörűbb fiatalasszonyon, akinek arca
mindörökre emlékezetembe égett és hitetlenül
figyeltem szavaidra. Pedig hinnem kellett volna.
Most, hogy ily közel vagy hozzám; most, hogy
Libuše hercegnőként uralkodsz a te Prágádban,
még nehezebb elhinni, hogy nem érhetlek el,
hogy meddő kísérlet marad immár az egész;
hogy keservesen, görcsös, reszkető kézzel
igyekszem újra meg újra lerajzolni múltam
sivár, gyűrött és üres papírlapjára portrédat,
hogy milyen volt, hogy milyen lehet – mégis
elmosódnak a grafitvonalak, halványul a kép,
a végén pedig attól tartok, már nem foglak
tudni felidézni, csak az érzés gyötör tovább,
egyszer viszont, ahogy te is elfelejtettél már:
többé én sem fogom tudni kínom valódi okát.
Egy gyönyörű lánynak
Egyre többet gondolok rád. Például
ma egész este rád gondoltam és a te
almapiros, rózsás arcod, meg a hol
szőke, hol vörös tincseid voltak előttem.
Ezen az egyre többet rád-gondoláson
az sem segít, hogy viszonylag gyakran
látlak, sőt, szinte minden nap, ez ellen
nem tudok mit tenni, mi mindig valahogy
összeakadunk, még a villamosmegállóban is,
és nem tudom, miért nézel úgy rám, mintha
te is éreznél valami olyat, amikor tudom,
hogy hát nem is így van, vagy ha így van,
az csak még jobban fájna, mert két komoly
akadálya is van annak, hogy a te két szép
szemed nem nézhet az én két szemembe
és fordítva, noha e pillanatokban kóbor
szikrák lobbannak fel parázsló szívemben,
és az értelem erdejében szedett rőzsét égetve
hitetik el velem, hogy ez mégis másképp van.
Próbálok ilyenkor a hamis remények asztalánál
sportfogadásokat kötni, hogy talán mégis van
egy matematikuscsoportok, tőzsdeügynökök
és jövőkutatók által mérhető mikroszázalékos
esély arra, hogy egymással összesodor minket
az élet, mint két uszadékfát a folyó hullámai,
de aztán a szokásos forgatókönyvnél maradok
és abba a kósza hitbe menekülök, hogy van
egy párhuzamos univerzum, hol egymáséi
leszünk, mint egy romkomban az egymás
eleinte gyanúsan, idegenül kerülgető pár,
akár csak egy rövid időre is; ahol elolvasod
a leveleimet, a verseimet és a vallomásaimat;
ahol megtudod, milyen vagyok, amikor végre
teljesen szabad lehetek. Amikor nem kapatosan
csavargok a belvárosban és nem puszta irigységből,
gyűlölködve mérek végig mindenkit, aki boldogabb
mer lenni (vagy olyannak tűnni) nálam,
mert fel sem merülne a fortyogó bánat
lelkemben, nem kellene kimenekülnöm
a világba önmagam elől vagy rettegnem
a rosszabbik felemtől, meg nem kellene
arról ábrándoznom, milyen jó lenne
újra szerelmesnek lenni, ami most is
csak takaréklángon pislákol bennem,
mert akkor nem magamat figyeltetném
állandóan az idegsejtjeimmel, mintha azok
egy titkosrendőrségnek a tagjai lennének,
szellemem pedig a rendszerellenes izgató.
Azon a messzi, ismeretlen helyen, ahol diákos
humorommal szórakoztatlak; spagettit főzhetek
neked; boltba és koncertre megyek veled,
a keresztneveddel együtt írhatok rólad;
helyekre mehetek veled, megfoghatom
a kezed; megölelhetlek, ha szomorú vagy vidám
vagy; ahol megtudom, milyen a bőröd érintése,
és megérinthetem a tiédet; ahol megtudom,
milyen édes a csókod; milyen megnyugtatóan
csodálatos melletted feküdni; milyen lenne,
ha gondoskodnál rólam, ha beteg vagyok
és félek, s én is rólad és várnál rám otthon,
vagy ha együtt mennénk haza a munkából,
vagy milyen, ha én támogatlak, te pedig
megvigasztalsz; hogy milyen, ha a körmöd
végighúzod testemen, milyen az öled melege,
milyen bizalmas veled egy takaró alá bújni
vagy ha lerántanánk azt is csak egymásról,
az is milyen lenne – talán összenéznénk
és nevetnénk rajta, ahogy most is együtt
nevetünk sokszor: a te dundi, tündéri
mosolyod és az én kínos udvari bolond
képű vigyorom. Csak nem mondhatjuk
ki, amit igazán gondolunk, amikor
úgy nézel rám, olyan gyönyörűen,
én pedig egyszerűen nem is értem,
ebben benne rejlik-e az, hogy esetleg;
hogy van-e valóság, ahol azt tudnád
tiszta lényedből mondani nekem,
hogy szeretsz, mert én is szeretlek.
(Illusztráció: Albert Dürer Lucas: Untitled)
