A ninivei palota felé siet sok kereskedő,
kézműves, főpap, művész és arisztokrata;
a templomtéren összecsődül a vén koldusok,
parasztok, útszéli szegények gyülevész hada,
hátha csurran nekik is néhány konc, hogy úgy
kapjanak utána, mint zsákmányára a zsivány –
hallották mind hírét, hogy hatalmas lakomát
ül tróntermében Szardanapál, az asszír király.
Mi szem-szájnak ingere, sokféle finom hús,
zöldség és könnyű csemege akad ott bőven –
datolya, füge, meggy, cseresznye, barack,
szilva, alma és szőlő lóg kövér fürtökben,
amíg föníciai üvegben s krétai cserépkupában
szolgálják fel a bort a szebbnél szebb lányok,
akikkel nem oly nehéz pajzánul félrevonulni
ha egyet-egyet közülük a férfi megkíván ott.
Sűrűn koccintanak és harsányul kacarásznak
a népek, jókedvük számára pedig nincs határ –
a legvidámabb, aki legjobban dőzsöl közöttük,
nem más, mint maga a kevély Szardanapál,
noha mindannyian érzik remegő szívükben,
hogy a kellemes móka nem tarthat örökké,
és akadnának ügyek a birodalomban,
sokkal sürgősebbek és fontosabbak,
mégsem akarják már őket meghallani,
amíg a csókok, kortyok, böffentések
és önfeledt hahoták annál hangosabbak.
Hirtelen a király előtt megjelenik egy mezítlábas,
szakállas alak és feddő ujjal, bátran odaint neki:
„Nagy úr! Hát nem látod, hogy amíg idebent
mindenki mohón tobzódik és magát
kényes szajhaként cicomázva kikeni,
odakint, a falak alatt már hullámzó
csapatokban vonul fel bosszút állni
kapzsiságodért a babiloni és a méd?
Nem látod, hogy amíg itt henyélsz
és élvezkedsz, oroszlánként szorít téged
mindenki mással karmai közé már a Vég?!”
Az uralkodó nem szól semmit, csak görcsösen
markolja, majd újratölti kedvenc aranyserlegét,
és, hogy megnyugodjon, kapkodva öleli
magához háreméből egyik legbujább
s leggyönyörűbb, telt keblű kedvesét,
de hiába kérdezi a körülötte vigadókat:
egyikük sem látta színét a prófétának,
aki őt szemtelenül szidalmazni merte –
pedig a király biztos volt benne,
hogy egy szigorú angyal lángoló
pallosával lebegett közben felette.
Elhessegette Szardanapál gyötrő, légyként
zümmögő s merengő aggodalmait gyorsan
és zenészekért küldetett, akik muzsikájukkal
dicsőítették királyi tetteit egymás után sorban,
de amikor hívei már a sokadik köszöntővel
hízelegtek neki és végre nyugalomra lelt volna:
égi szózat zendült és dörgő hangjától Szardanapál
nem tudott többé figyelni az énekes mulattatókra.
,,Nem hallod, hogy az ellenség már dárdáit
hegyezi és Ninive kapuin dörömböl, felség?
Fuldokolva csak feslett, céda mámorodban,
hiszed, van még idő, hogy életedet mentsék,
de amíg itt csámcsogsz, majszolsz, kéjelegsz,
és mint strucc, dugod a sivatag
homokjába makacsul fejedet:
hiú gőgöddel ránk haragítottad
a hatalmas, könyörtelen isteneket!
Addig habzsolsz, mígnem kilyukad a bendőd,
megcsavarodik beled és teljesen felpuffad májad;
míg víztározóid ki nem apadnak, erdeidből ki nem
vágnak minden fát és mezeiden nem lesz több állat,
s mígnem egyszerre már csak bűzös szeméthegyek
vesznek körbe és rá fogsz döbbeni, hogy ég a ház.
Diadalmenetet szervezel, bár ünneplésed közben
raktáraidból lassan kifogy a kenőolaj és a gáz!”
Megrázza magát Szardanapál, míg szemöldökét
összeráncolva csettint szolgálóinak, akik fürgén
érkeznek is újabb tálakkal, amelyeken fácán,
fogoly, borjú gőzölög s báránycomb gyöngén,
majd amikor a sok étel, ital, szerelmi tivornya
után megcsömörlött már a falánk vendégsereg:
rabszolgákat hívnak a trónszék elé, majd buzgón
tapsolnak, amíg folyik a vér s szállnak az ütlegek.
Unottan, ásítozva fekszik el kerevetén a király,
jóllakottságában mégis valami nyugtalan honol:
mintha saját halotti torán ülne, míg a sokadalom
akár szétfolyó, ördögi arcoktól hemzsegő pokol,
így Szardanapál kéjhölgyeit kéri, hogy legyezzék,
mert nem kap levegőt, nem érti ezt, menten elájul,
mígnem felzúgnak a kürtök, a katonák kiáltoznak
és az elátkozott város főkapuja védtelenül kitárul.
„Fusson, ki merre lát!” – üvöltik egyesek
reszketve, a dühös úr viszont lemészároltat
minden alattomos ünneprontót és vészmadarat:
,„Én vagyok Szardanapál, a bölcs, az igazságos,
és azt, hogy béke van szerte a birodalomban,
ki meri itt megkérdőjelezni isteni szavamat?” –
hördül fel, miközben idegesen simítja végig
szakállát és kutatja, akadnak-e még hívei,
akik bólogatnak, hogy semmi baj nincs,
és a Rendet, aki engedelmesen színleli.
A legcsodásabb nők és leghíresebb dalnokok
veszik körül a háborodott király selymes ágyát;
azon munkálkodnak egyre, hogy minél jobban
lessék a despota tengernyi szeszélyét s vágyát,
ám amikor már az őr jelenti, hogy a babiloniak
és médek a palotába értek s nem kegyelmeznek
senkinek sem: a király csatlósi a kétkedők közül
továbbra is mindenkit lándzsahegyre szegeznek.
Bolondok, latrok s hastáncosok gyűrűjében
a király: némelyiküknek habzik már a szája
a sok bortól és a maradékot söprögeti össze,
hogy hazavigye és semmi se menjen kárba,
majd a Hisztéria, mint őrült hárpia röpköd
és vetkőztet ki bőréből minden udvaroncot,
aki ura után vesztébe rohanva, lázasan utasítja
el a meztelen valóságot, mint kéretlen koloncot.
„Ide, ide, a fülembe húzd! Nem akarom hallani
e lármát” – rivall a király ingerülten zenészeire,
majd lázasan keresi, mely asszonyt nem szerette
még s mely fogásokból lehetne még többet ennie,
majd amikor azt ordítják: ,,Tűz van!” ő részegen,
boldog öntudatlanságban fordul oldalra és alszik,
majd amíg máglyája kigyullad, egy utolsó falatot
lenyel, és pár alattvalót a halálba ölel még addig.
(Illusztráció: Eugene Delacroix: The Death of Sardanapalus, 1844)
