Címke: vers

mikor anya elindult egy bottal; az érzékelésen túl; rövid betekintés

 

mikor anya elindult egy bottal

utolsó útjára ment(Ő)
elvitte egy mentő
négy kereke volt

a proszektúrára is
egy négykerekű
labilisan rázkódón tolták

mikor elhamvasztották
vajon hány kerekű valamin utaztatták…

 

az érzékelésen túl

néma a temető
sírhantok rögét
görgeti a hajnal
piros színeket
szabdal az ég
a felszín morajlón
utolsót lép
odalent minden
mozdulatlan
a test (már) lakhatatlan
a lélek színtelen
végletek közt (mindig)

a legutolsó Te leszel…

 

rövid betekintés

– és újra repülni tanultak a lábadozó testek
mert a kiesett évek sötétségbe
burkolták az elmét
nehéz új színt váltani
a jövő tengelye beleszédült
a múlt hangulatába
már nem tudták hol kel fel a Nap
s hová tűntek a hétköznapok
a tavasz fényt hozó vetülete
vérmes motivációt sejtet
különös utópiák ringatták
az ismétlődő esték záró akkordját
*
epilógus
(mint kétlépcsős azonosító)

miről álmodhat az ki többet tart a markában
mint lehetséges és iszákja túlcsordult

egyre kevesebb a terület
hol megérhetne ennyi keserédes szőlőszem

kire billog került meddig jelzi életét
– és megtalálhatja a mesebeli sűrű erdőt?

 

(Illusztráció: Irena Jasiūnienė: Grapes)

HÁRMASKÉP

 

KIVONULÁS

Őszre fordult a nyár, e tüzek vándora rabló.
Mint elegáns diabló tolvajlott aranyát:
földre teríti ostyává pödrött leveleit.
Már a fák is indulnak összebújva,
mint kiket valami hideg akarat semmisítne:

Csak ne így érjen a tél, ne itt!
Lombjukvesztetten menekülnek,
mintha a mezítlen erdő összesúgna:
Jöjjön majd télre új tavasz, csak itt ne!
Sötét vér szalad szét, szárad a földön,

feketeség szivárog a zöldön.
Szép lesz az újulás, csak meg ne öljön!
Kigondoltam Istent, legyen gyermek,
ki egekben hemperegjen ragyogva.
Azután engem, gyönge füvet megörököljön!

 

KIVONULÁS SZAKADATLAN

(exodus continuus)

dolgoznak erek, a test szorgos
plébánosai, míg megszilárdul a csont,
a kálvinus, néma tenger.
és íme a hús: mérgektől
áttündöklő fészek.

tekeregnek ákombák, részeg
krétával karcolt határok,
lobogókká fércelt varratok:
ez itt otthonom, ez európai senkiföldje,
hol nem gyűlik víz, se por.

otthonom e szavakkal átvert hallgatás,
ahol a megtartó titok:
nyitott tenyérrel vízre ütni,
csuklóval elpattant üvegre ütni,
angyal arcába visszaütni!

 

KINT

exodus perfectus

Hát így. Kívül mindenen.
A kívülben szűkösen
szorong a végtelen,
mi kényelmesen elfér,
tágul és kavarog idebenn.

Nincs semmi bánat,
végül ezt én akartam,
én voltam, ki ezt az
emelkedő-hulló lélegzetet
arcomra varrtam

és szétfutó véremben
maradtam végig idegen,
nemet mondani megtanultam.
A visszhangtalan csöndben
süllyed, sötétül minden igen.

 

(Illusztráció: Fábián István: Kérdezte bárki a csatalovakat?; A madár utolsó levegőt vesz)

VIRRASZTÓ

 

Csallóközben sok a rokon,
meg a rózombók,
integetnek, tellegetnek,
rossz kosárfonók.

Tőrömlőkös is van köztük,
sunyi, tapitnya,
sólát, siskát kéregetnek,
tenyerük nyitva.

*

Csallóközben, Nemesgombán
mielőtt a fa repedne,
könyörög a fellegeknek,
ne járjanak soha erre.

Csallóközben, szép Somorján,
mielőtt a kötél szakad,
nem is veszi a sors észre,
eláll a szél, nyugton marad.

 

(Illusztráció: Andy Sewell: Gathering before the Storm)

Így tűntünk el…; Maradj még…; Mi mind, kaszaboltak…

 

Így tűntünk el…

Az uralkodói jelvény
megszületett,
meg, meg, meg, meg, megszületett és téged sivárságon
kaptalak rajta.
Kaptalak rajta.
Nem segített a banán-horpasz, nem segített,
nem, nem, nem
és a korlát ledőlt, hogy összevesztek a szemeszterek.
Alvó tej fifikázott, a miniszoknyákat kisminkelve.
Nem volt köszönet a bolhairtásban,
nem, nem, nem, nem volt köszönet a bolhairtásban.
Az üvegházi lompos kétséget
turbinákkal mérted, turbinákkal, turbinákkal
mérted,
hívtál, de én már csoki-halmokat mozgattam,
mozgattam.
És vonakodtam a potrohoktól, a potrohoktól vonakodtam, ajánlott kiegészítők
voltak: a spirituálé, a koncentrikus kör, az alabástrom.
Nem akartam felnőtt lenni, nem, nem akartam felnőtt lenni.
A tájékozódás hiánya sújtott, igen, lesújtott a tájékozódás hiánya.
Töpörtyűm nézte a satut, a satut,
amint a cérnagombolyagot összelapította.
Nem voltam kiegyenesedve, így váratlanul ért, hogy a változókor eltaszított, eltaszított.
Meg kellett barátkoznom az altatógéppel, a felfüggesztett
hívsággal, hívsággal.
Fluxus erjesztett keszeget, s ó nimfomániások, ti tipródtatok ezerrel.
Hívtál, de engem a duettek elfásítottak, nyöszörögve bár, de elfásítottak,
elfásítottak.
Ki vonított itt?
A szökés erőpróbája volt a mellénybe döfött fűszernek?
A hóhércsuklyám alatt zöld komlóm vakolatot reteszelt?
A verbális lavinaveszély megkörnyékezett,
meg, meg, meg, meg, megkörnyékezett.

Szállásadóm a pint volt,
a kukoricacső iramodni látta durva elhajlásaimat, volt, akit lázálom gyötört és voltak tapintatlan mutánsok,
kik imádták a dér lehántotta testet,
hogy lehúztam a feszengő gyűrűt ujjadról.
Kukkoltam mosakodás közben a penész taréját, amint a vaskondérokat cipelő birizgálás szépreménnyel bálnaellést rúgott a számvevőszéknek,
hogy nem tudtam utolérni a fertőző gócot.
Nem, nem tudtam utolérni, mert habzott a szája.

 

Maradj még…

Hagyjuk a gyászszegélyt
a fürdőkádra;
mesék mindenünnen, a polikarbonát felíveléséig.
Gyújtsd fel a szegmensed;
lazacos dobok nyúlnak ki belőle, ami azt jelenti, hogy magadévá teheted
a korcsolyapálya albérlőit.

A gyámolító szusszanás nem vész el,
csak átalakul zsiráffá;
alaposan feltérképezted
őrangyalod,
miért is tárolja ampullákban kenyéradó gazdáját.
Kincs ez, mint mikor a kilincsek szapulnak.

Vesd ki a fülcimpaadót, vesd ki, vesd ki
a verselemzést;
hadd cirkuláljanak az ököljogok.
A perforált lemez kiszakadhat az együttérzésből, s a szirmát kifakító, az is köp
az egyezményekre.
Jogodban áll-e falazni a méreganyag disszidenseinek?

Porckorong bemenetét pumpolni aggállyal, meg nem történtté tenni a libidót,
a lepecsételt palackra áramütést mérni.
Muszáj, muszáj az énképeden
javítani;
menüett, ne félj, nincs korhatár,
ugyanis a turulpásztor golyósfüle érzéketlen…
Tedd ki ide is a hiányjelet!

Lényegbevágó, hogy a pajeszod mit parancsol;
ökörnyálat megbontani
villás farkúval
vagy bekebelezni a homárt.
Akarom mondani: a hóhért, aki nyiladoztatja a töltőszigetet. –
Vigyázat,
az adóbevallási ívek pipiskedve
lehorgonyoztak,
s vastagabb csomói szútrát is kóstoltak;
de ki tartja fogságban a tömeget?
Galoppozni a fásult duett statisztikailag pontatlan felszíni tépésén de érdekes,
szimulálni a közönyt de savkeltő,
mint mikor sodronyt ront a paradigmák tényszerűsége,
a fagylalttölcsérrel bevitt támadás;
fogd marokra enervált légpisztolyodat, mert kihűlt a bumeráng.

 

Mi mind, kaszaboltak…

Ha rám bízod a fémhengereket, megoldódik
minden problémád; kérdés,
hogy örökölted-e a sarat.
Fajtalan álmodba gyűrődik a sürgöny,
s néha vakaródzik,
csillag a hajtókád, az összesöpört haj a hóhért küldi rád.
Ne söpörj be légkalapácsot; nem tudja, megütközzön-e a darazsakkal.
Ha van pár cipőd, lúgozza ki a lottószelvényeket.
A pazarlás, a rekviem csípős megjegyzések, de egyaránt a szellemesség öntvényei.
Mi van veled?
A harmonikád hangjára már csak a pikkely
lejt, s az éter zsebében hordozza aktiválásod kódját.
Nálad a fejlemény mindennapos vendég… Szuperper-gyors hozzáférés az orvosságszag ellen védő moszkitóhálóhoz
és a jó helyeken mindig elegáns a rabszállító.
Ne hirdesd ki a tevéket;
valaki azt rebesgeti, a habzás a katakombákban kivirul. Valaki észrevétlen marad,
miközben haptákban áll a hárítás.
Erőt vesztesz a lendítésből.
A jégbevájt abrosz sokat segíthet a tervezeteid lefuttatásában.
Hurrá!
A szállítóleveledet eltépte az önazonosság piócája!
Nem kell többé ministránsnak öltöznöd.
Azaz, hogy vak koldusaid működő vulkánjának befellegzett. –

Hajadonfőtt, a mágnes kukás táncát járja az elektrolízissel.
Szabadesésed improvizáció;
csak, mert szaporodó lúdbőrökön mertél elmélkedni.
Ki visz el téged az áldozókövön tollászkodó keselyűkhöz?
Egy ajánlat nem állhat fenn örökké, így neked már csak a nyelvgettók kikímélt pártái jutnak…
Hé, beteg szú, célozd meg a hálók kancsal becsvágyát!
Oda ne égjen a lárvád,
mely kihat minden utópiára!
S kabineted oldott saruiról le ne mondj. –
Ha rám bízod a fémhengereket, te is kulcsfigura leszel az álmomban.
Hová tűntek kezeid, ezek a lármás óriáskígyók?
Ha ruhástól állsz a zuhany alá és a honfitársi kötelezettséged légkalapács
alá ejti a magod, elbúcsúzhatsz a bevásárlóközponttól!

 

(Illusztráció: John Lautermilch: Flying High)

request timeout

 

nincs is szebb mikor befed a péntek
azt akarom ne tegye azt akarom tegye
ő sem tudja jól én nem veszekszem
az évek egy valamit tanítanak: szilánkokra
tör szét mind ami megalkot, embargó
és násztánc a kör érintőjét belengve
igazam van nincs igazam sűrű elmúlást
öklendezek az öreg zöld fotelben csikkek
átderengve rágnak száraz ágnak egyetlen
termése, átesem mint a hajnalok mik velem
keltek s hoztak rám bajt rutint meztelen
fohászt a csendnek. nincs pont nincs csak
elküldött kérésre későn érkező request
isten egy túlterhelt api: mire válasz jön
már új kérdés írja felül az eredményhalmaz
rendszerét, fura loop ez; szívünk hajtja míg
a gazdatest kér s tettekkel igazolja időben
elkésett fizikai manifesztumát. fejében száll
értelmet kíván s horgonyt vet rabszolgának
állva a pillanat kristályszerkezetébe rendezett
ballisztikus oltára körül részeg törvényt járva.
a tegnap, a ma, mind válasz fel sem tett hideg
és kusza kérdésekre, s tudom szenvedve így
egyedül kell élnem meg mi szemszögemből
kimaradt vagy kifolyt vagy vörösre dörzsölve
múlt el a hosszú éveim alatt nem emlékszem
már. csak ülök és révedve ott nézem a pultos
unott szemén át magam, tudja mit iszok tudja
még a madarak is tudják, hol van felettem az ég
bennem az ég, a hirtelen kitakart vihar, a rajtam
örök tekintetét tartó hosszú önpórázon tartott
tudva tudatlan magam csendje, ez esze van
nem mondja: csitt, csak mikor betakar a vihar
holdfénye dagályként enged, szív, majd szeretve
ránt vissza hogy feledve kezdve ugyanúgy ugyanaz
a miért ne legyen a kitért, néma lendület újra
a százszor átrajzolt kockalap lét, a hű sehol megint

tölt

Devilpeace 2025-07-12

 

(Illusztráció: Samiran Sarkar: Storm & Forest)