Címke: vers

másodszor is

 

a vízesést keresem
a vízesést, ami itt volt
valahol itt
az ember vándorol, araszol
néha éri pár csepp és akkor mélyen hálás
ó, három szem szúrós eső!
ó, egy állott, hajszálvékony tócsa!
ó, két csepp a kulacs alján!
köztük tízezer évek
különben csak dühöngő szárazság
és akkor egy vízesés zúdul le hirtelen
kiapadhatatlan
hol van
itt volt valahol

*

mikor az előszobában beszéltünk,
egy szavam se hitted
elnéztél oldalra
„hogy szerethetsz egy ilyen srég nyomoroncot
épp te”
ó a rohadt életbe
és én?! hol vagyok én?!
én mért nem mentem szét?! én mért tudtam normális maradni?!
mert még mindig azt gondolom, hogy normális maradtam
a normális kéne hogy legyen a normalitás
a repülés, többek közt
nemcsak base lenni, hanem flyer
nemcsak harántterpeszben állni és emelni folyton, szakítás nélkül
és tartani, tartani, tartani
hanem lendületet kapni, nekilódulni, felszállni, repülni, siklani
még és még!
fel! fel!
ha pedig base vagyok, akkor is: nem járni akarok segíteni valakinek
nem művégtag lenni, bot meg járókeret,
hanem repüléshez lenni földi központ
felszálló- és leszállópálya
torony!
EZ lenne a normalitás
többek közt
de aki normális, azt szétveri a világ

*

karácsonykor
a rőt rézpapír világított a szobában, mintha tüzet gyújtottak volna
ki se bontottad, csak ültél égő arccal az ágyon, mint akit megvertek
meztelen férfi, ölében pompás csomag
a rézpapír csóvákban dobta szét a fényt
nagyon örültem, igazán büszke voltam rá
a másik ajándékra is a verssel, arany terveidhez
meg se mozdultál, a tekinteted elkerült oldalra
aztán megint szembe egyenesen
mintha borneó és alaszka között lehetne légvonal
kő hallgatás
de arcodon megnyílt és peregni kezdett az idő
felhők, szél, sötétség, madarak
árnyékok, láng, elzuhanó fák
fénycsíkok, füst, farkasok, porvihar,
megakadni látszott az este
lassan érezhetővé vált a mérték
ültünk a karácsonyi ajándék két oldalán
igazad van, honnan tudnám, ki vagy
nem szerethetem, amit nem ismerek

*

tudom, nincs mit tenni
de most azt kívánom, legyen hatalmam

*

hejjj mögöttem mindenki meghalt
hejjj én ősidők óta egyedül járok
hejjj laurent öngyilkos lett
hejjj én nem osztok meg senkivel semmit
hejjj rámomlik minden oldalról az idő
hejjj hogy tűnjek, hadd tűnjek teljesen el
hallgass ide hallgass rám
ne azt a szar radioheadet hallgasd
ne azt az öngyűlölet-himnuszt
ami épp most nálam is megy
nem kell másik test, nem kell másik lélek,
nem kell
a színtiszta tagadás vagyok, a primitív szembehelyezkedés
az igennel szemben a nem, a feketével szemben a fehér
intelligens ember ilyet nem csinál, szellemi ember meg főleg nem
de leszarom, éljen a primitivitás
elég nagy vagyok hozzá
az árnyalatokat dobom a szemétbe
kijelentek megállapítok elvitatok
egyszerűen azt mondom:
NEM
nincs igazad
nem a tökéletes kell, hanem a gyönyörű
hallgass a csimbókos ősasszony sámánvarázslóra

liebster D.

*

(p.s.)
szerintem miattad lettek növényeim
most egy zöld bokorban írok
elevenség-hiányom van, mióta nem tudok rólad semmit
mellesleg akkor jött be a tavasz is
mintha leváltott volna téged
de csak valami tévedés volt, azóta újra tél van
se te, se tavasz, csak a szobanövények
páfrány aszparágusz tengeri fű harangvirág
öntözöm őket, tudod?

 

(Illusztráció: Karen Griswold: SeaGrass)

Barátságunk rövid története

 

Amikor először láttalak
arra gondoltam, milyen szép
az arcod. Nem szép, érdekes.
Egy női arc, ami férfi. Tökéletes
ívek, szabálytalanság,
elegáns homlok, tömött szemöldök,
a legmélyebb barna szemek.
Néztél rám, mint aki
próbálja kitalálni, mi van.
Furcsán, keresően
méregettük egymást.

Sokáig nem tudtam lépést tartani
a hosszú lábaiddal.

Legközelebb ketten találkoztunk.
Később azt írtad, van köztünk
valami művészi rokonszenv.

Rokonszenv, na ja.

Évekig próbáltam eltanulni, hogy
a modorosságot is úgy
viselted, hogy az megszépült.
Ilyen voltál az én szememben.
Még akkor is, amikor egy padon ülve
nagy komolyan megbeszéltük,
hogy te engem nem szeretsz, vagyis
nem úgy és a barátság ennél fontosabb.

Akkor végül is legyünk barátok.
Mindenki csak beléd szeret,
te meg nem tudod őket szeretni,
ez a te kereszted, mint másnak a nem tudom mi,
magyaráztad, én meg hallgattam
nagyon türelmesen.

Mert beszélgettünk.
Ez – akkor azt hittem –
több a szerelemnél.

Attól kezdve, hogy találkoztunk,
végigbeszéltük az Alkotás utcát,
a Déli pályaudvart,
az érettségit,
gyanús szórakozóhelyek udvarán
hosszú éjszakákat.

Sonkás tükörtojást sütöttél hajnalban,
és az ablakpárkányra tetted hűlni a teát.
Már reggel volt és még mindig nem bírtuk
befogni a szánkat.

Nem mintha nem viseltél volna el
belőlem többet egy átlagos barátnál.
Amivel lehet, hogy azt akarom
mondani, megérte.

Mással nem tudtam megosztani azt,
ami miatt végül is aggódnod kellett;
és csendesen, kitartóan, beszéd közben
egy utcasarkon befordulva
kérted, hogy többet ne csináljam.
Jól esett ez a szelíd kérlelés.
Ugyanezt gondoltam a te szokásaidról.

Oda-vissza utaztunk egymáshoz
és szidtuk a menetrendet.
Néha elfelejtettél kijönni elém,
akkor utánad mentem.

Állomáson, padokon,
parkban, kapualjban.

Mindketten féltünk attól,
hogy idő előtt megőrülünk.
Ezért volt jó, hogy sosem kellett
azt hazudnom, hogy amiben élek,
az normális,
vagy akár csak azt, hogy jól vagyok.

Nem örültem, amikor mással láttalak.
Ebben nem voltam őszinte.

De a varázslat kitartott.
akkor is, amikor nem tudtál enni,
és beesett arccal jöttél,
lesoványodva.
Mert egyszerre vesztettünk el valakit,
és egymás után fordultunk
bele,
csorgattuk az arcunkra a sötétet.

Kezdődtek a megíratlan hogy vagy kérdések.
Az elharapott, nem igaz válaszok,
hogy nem ugyanott tartunk valamiben:
nem értjük egymást.

Jöttél lesoványodva és
az ablakpárkánytól féltettelek.

Akkorát esett, hogy vele estünk,
próbáltam tartani és megbotlottam.
Nem rám szabták ezt a súlyt.
És végül is erről nem tehettem.

Miért nem mondtuk egymásnak:
nem a te hibád,
nem tehetsz róla,

nem lehet magadra venni
a másik embert?

Utolsó szavainkkal
egymás hátába vágtunk
minden tiszta kést.

Miközben egész végig csak azt
akartuk behajtani a másikon,
hogy töltse fel csillogással és értelemmel
azt a hideget, amit befelé hordunk.
Jótevőkkel népesítse be az éjszakát.

 

(Illusztráció: Vajda Réka)

Morzevers

 

…. .- .-.. .-.. — / -. .- ..- – .. .-.. ..- … / . / .-.  —.  …-  ..  -.. /.—  .  .-..  .  -.  –  ..-..  … –
.- / –  ..  –  .-  -.  ..  -.-.  / -.-  ..–  .-..  -..  .. / -.-  ..–  .-..  -..  .— / .  –. -.– / – …   ..  … … –..  .-  .—  .  .-..  –..  ..-.. …  –
-… — .-.. — -. -.. / .-..  ..-  -..-  ..-  … / ….  .-  .—  — / -…  .  -. -.  . / -…  . …. …. / -.-.  …  .-  .-.. —  -..  –  ..-  -. -.- /
-.-  —.  –..  .  .-..  . -..  ..  -.- / .- / -.  .-  .–. / … / .— ..-.. –.  …. . –. -.– -. . -.-  /  -.-. …  .-  .–.  —  -..  ..-  -.  -.-
..-.  ..– – —./.- / -.-  .-  .–.  ..  –  .–.-  -. -.–/– . –.  ..  -.  – / …  –..  ..-..  -.  -.  .  -.- / -.  ..-..  –..  ..
.- / —  .-  –  .-.  —  –.. – / … / .- / …- .  … –..   ..-..  .-..  -.–  – / -.  .  — /.-..  .–.-   –  .— .-/ -. . — / ..-.. .-. –..  ..
…. .. .–.-  -…  .- /-… .  …  –..   ..-..   .-..  .  -.- /.. – – / .-..  .  -.  – / .- / …. —  .-.   -..  —   -…  —   .-.. /
.  – -. -.–  .-.  . / —  .  … … –..  .  -… -… / …  —  -..  —  .-. / —  ..  -.  -.-  .  – / .- / …-  .-  .-..  —  –  —  .-..
. –. -.– ..-. — .-.. -.–  – .–.-  -…  .-  -. / .-.  ..-.. … –.. . –. / .-.. — .–. / …. .- — .. … -.- .–.-  .-.  –  -.–  .–.-  –.. .. -.-
… / … –.. —. -.- .. -.- / .- / .-.. . –. ..-.. -. -.– … ..-.. –. / — . … … –.. . / -.-. … — -. .- -.- .–.- –.. .. -.-
…. .- .-.. .-.. — / -. .- ..- – .. .-.. ..- … / – .. – -.- — -. / . / .— . .-.. . -. – ..-.. … –
.- / – .. – .- -. .. -.-. / -.- ..– .-.. -.. .. / -.- ..– .-.. -.. .— / . –. -.– / …- .. … … –.. .- .— . .-.. –.. ..-.. … –

(hallo Nautilus/ e rövid jelentést/ a Titanic küldi küldj egy  visszajelzést/ bolond luxus hajo benne behh csalodtunk/ közeledik a nap s  jéghegynek csapodunk/ fütö a kapitány megint szénnek nézi/ a matrozt s a veszélyt nem látja nem érzi/ hiába beszélek itt lent a hordobol/ egyre messzebb sodor minket a valotol/ egyfolytában részeg lop hamiskártyázik/ s szökik a legénység messze csonakázik/ hallo Nautilus titkon e jelentést/ a Titanic küldi küldj egy visszajelzést!)

 

(Illusztráció: Bán Sarolta)

KARNEVÁL /haikuk/

Hóvirág

búvó hóvirág
gyöngyház fehéren izzó
manólándzsahegy

Martilapu

tűnő aranya
foszlik fehér kalappá
az árokparton

Odvas keltike

fahéjillat száll
lilásfehér  szirmokból
zöld hullámokon

Leánykökörcsin

napkeleti dal
mellénykéjét vetkező
büszke leánytest

Törpe nőszirom

lilaruhás hölgy
ó, rangrejtve tündöklő
tündéri fátyol

Fürtös gyöngyike

üde gráciák
tengerkék leple borul
hajnali rétre

Kankalin

kigyúló lámpás
a szurdok kapujában
útba igazít

Pitypang

a gyermekláncfű
nyakán a csipkegallér
bizony hófehér

Gyöngyvirág

nyíló gyöngyvirág
te Mária – illatú
rejtőző ima

Kígyószisz

kígyószisz erdő
borszeszláng kékje lobog
sziklaperemen

Turbánliliom

gót bükkös mélyén
rubinfényben felizzó
tündéri virág

Vitézkosbor

kristálypalota
a vitézkosbor szirmán
reszkető vízcsepp

Magyar zergevirág

fák árnyékában
búvó sudár fényhozó
sejtelmes tündér

Kornistárnics

kék tárnicsvirág
tündérfátyla meglibben
búvó darázson

Őszi szegfű

már őszi szegfű
virít a réten: szólj hát
tücsökrekviem

Miserere

Isten kigyújtott
színei közé egyszer
hazatalálunk

–––

(Illusztráció: Coltsfoot: Tussilago farfara)

anyám ha nyáron; önáltatás; gondoskodás

 

anyám ha nyáron

anyám ha nyáron meglátogatlak
magammal viszem a problémás nemet
és a szingularitás küszöbént meg a petrit
elviszem az egyetemet minden termét
elhordom vidékre a trefort-kertet
a fűszálakba hexametert taposok és
leszedegetem a fáról a morfémákat
aztán lenyírom az udvarban a barokk

mondatszerkezeteket lemondok
a cukrokról és te nem kínálsz meg borral
igyekezzünk kérlek a jelentéshálózatunkat
tovább bővíteni minthogy mindketten
tudjuk hogy a labda szót a kutya előtt
tilos kimondani ugyanis az efféle
beszédaktusokkal és performatív
cselekedetekkel visszafordíthatatlan
ingereket váltunk ki a békés ebből
a teraszon a dolgok térdeixisen átesett
mutató névmások ezmegazjai
váza metszőolló hamutartó pohár
mind közösek ám azt megítélni hogy
közülünk melyikünk a közelebbi
talán teljesen lehetetlen

 

önáltatás

a cinke körbetáncolja a napraforgómagot
amit az ablakpárkányra tettem hogy
idecsaljam őt is bolondítja ez a novemberi
nyár szétszórt vagyok táncolok vele
korán sötétedik és a megnyúlt esték
szinte használhatatlanok annak
aki a nappalt élvezi bizony közöttünk
az űr a tartalom és hiába lehelek
a tenyerembe csak hazudom a meleget

 

gondoskodás

a délután összehúzott diófalevelek
alatt estére avarszínű békák zörögtek
a kutyának elővettem egy régi párnát
amiről hamarosan széttárt lábakkal
legördült közben kiolvastam a folyóiratot
a saját versemet messziről néztem
idegenebbül hatott mint a másé
forraltam teavizet lötyögtem anyám
pulóverében mint aki helyette van

 

(Illusztráció: Daniel Gerhartz)

K & V; Ilyen ez a Keresztes

 

K & V

Korán kelve kávét kíván,
Vademberré válva,
Készítteti, kifizeti,
Valóra vált vágya.

Köszönetét kifejezi,
Védve van vadságtól,
Kotyogósát kortyolgatva
Vidám világából.

 

Ilyen ez a Keresztes

Keresztesre bejöttél,
A pincébe lementél,
Feljönni már nehezebb,
Segít majd a kedvesed.

Mennyit ittál, meglátja,
Belerak talicskába,
Hazatol, kijózanodsz,
Másnaposságtól ragyogsz.

Mindent megígérsz neki,
De ő ezt be nem veszi,
Pince az első utad,
Nem lesz tiszta a tudat.

Lementél a pincébe,
Meghívtak egy iccére,
De a bor nagyon testes,

 

(Illusztráció: Tóth Gábor/G.TOT)