Mintha lövés érte volna, pedig csak csípőficama van és néha utálja magát, mert a fiúk észre sem veszik, hogy mégis kontyba tűzve viseli a haját. Párás buszablak mögül figyelem, milyen elszántan biceg a gyémántfoltosra taposott ösvényen, löki lassan előre magát a buszról lezúduló kamaszok között, meglökik
megtorpan
felhőszürke kabátot feszít a viharos erejű szélnek, halad, dobog tovább, felszegett fejjel az elcsendesedő, szikrázó, havas úton és őzike
szeme — rebbenő / láng — szaggatott vonal a / térben — sebzett hang
Mégis az a legrosszabb, Hogy nem tudok írni Neked. Nincs mit. (Köszönöm?) Békatalpon ugrál az idő, Csak föl, csak le. Befőttesüvegben nyarak. Még 10 kilóval kevesebb, Hosszú lábú lánygyerek. Te ezt nem ismered már. Még. Ez nem levél. Széljegyzet búzakalász fölött. Rókavörös vágyódás vagyok. Nem ismerlek, megszelídítettél. Széles csípőm, vastag combom, Kerek karom csak elhordoz, Nincs semmi levélnehezék. Füst vagy. Hol vagy? Inkább visszaszaladok még A gyerekkorba, játékból színes Postabélyegre gyűjteni.
lakrészünket béreljük és lakásnak hívjuk ablakai vannak az egyikhez verebek járnak akik ugye nem vetnek galambokat szeretnénk etetni a konyhai morzsából az ágakat nézegetjük és a függönyök meglebbennek szeretjük ha bejön kintről a szell- ő vagy legyen az vihar és hallgatjuk sokáig a csendet a lombok és a csillagpor hullámzását figyeljük meg bár messze a tenger idehallatszik a zene mint csigaház spiráljának egyik végéből a másikig
