I.
Arcodba a szél sebeket karcol,
s végigsöpör a város főterén.
A szobrok közül egy tacskó tipeg feléd.
Nyüszít kicsit, majd elalszik kabátod alatt.

II.
Mire hazaérsz havazni kezd.
Szélcsípte seb vagy,
vérzik az arcod.
A tacskó felébred,
Megnyúlt fejét kidugja kabátod alól.
A rottweilerek látni akarják,
elérni azt, aki újonnan érkezett.

III.
Sáladba burkolod éjjelente,
befekteted a rottweilerek közé.
Öt kilogramm élet. Fázik,
mint krókuszok a márciusi fagyban.

(Illusztráció: Anwyen: Bolha, sausage dog)

Felhő Nap alatt, nem látom a Napot a felhőtől, felhőt a Naptól. Nem rajzolják egymást.

Kinyitottad szemed, szavad. Csukott szavakat nyitsz, láttam. Nem nyíltak ki a szavak. A tüskés bozótosban ültünk a tükörben. Tüskés levelek árnyéka tuskókon. Kivágott fák nem mondott szava.

Legurultak, lent megálltak, ezek a szavaink. Nem találkoznak. Kéknap sugarai hidegen hulltak. Hallgatok, megint.

Hallgattak a barkócaberkenyék, a meggyvágó. Ma nem esik le az égbolt, vagy már leesett.

Becsuktam szemem, láttad. Szavaid csukott szívembe estek, estek. Feketepatak. Zengett a csendem, hogy megint nincs szavam, szívem? Kihűlt kövek húzzák zsebem.

Szakadékban a Nap, a Hold, tűzvirágfa, kaukázusi nyírfajd. Nézek, nem látszom. Eső a szavakra!

Nem találkozik a hangunk, hallom a szavakat, hogy nincs egy szoba a hangunknak, egy fél papucs, citrusrost? Egy közös levélerünk? Miközben találkozott hangokat hallok. Napok óta csak ugyanazt a hangunk hallgatom, azt a napsugarunk, könnyem.

Egyszemélyes gödröm. Méhbarlang, madárkas. Halüreg.

Szavak üres helyei. Visszavont szavak szobái. Kerítés, ketrec, kalicka. Ültünk a szavak közt, tüskeszavak. Nem tudom odaadni, csak odaszúrni.

Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit?

Ha akarom, nem, ha nem akarom? Akarjam ne akarni, napersze. A Nap mellett ülök a szakadékban, lecsukott szavam.

Nem látlak a szavaktól. Szavakkal válok láthatatlanná.

Kisütött Napom rejtegetem, nem akarom, nem akarom, de kigördülnek sugarak, levelek. Sugár is lehet tüske, sötétég.

Estek, estek a szavak. Portikusz, perisztülion. Hüpogeion. Gádorfal. Szentélyrekesztő. Nem látok a kövektől. Kör, tükör, kőtükör. Elefánt ménes, halfalka.

Nő a zsebem, bárcsak kilyukadna, napersze, bevarrom.

Bimbóból gyűrött szirmok simulnak pipaccsá.

2022. 04. 11. 3: 19

(Illusztráció: Duy Huynh: Ethos entanglement)

(ennyi)

tegnap
láttam két verebet csókolózni
egyikükkel kicsit később beszélgettem
azt mondta nekem annyi-
val jobb volt kettesben mint egyedül
többé már nem lesz úgy
mert elpusztult a társa is
elrepült nem láttam többé
akkorra már a cigim is elfüstölt
így álltam a csikkel egyedül
láttam az égen egy vagy két verebet
elfelejtettem nincs már meg
a föld nyelte el
ennyi

(lépcsőház)

ez az a lépcsőház ahová be kell lépned
ezek a lépcsők szinte szembejönnek veled
ahogy elállják hideg fényükkel az utat
érezhető a konyha-kölniszag
amelyiktől elnehezednek a végtagok
kapaszkodsz de mintha ezzel még
valami újabb bajt rántanál magaddal ebbe
a bajba
kapaszkodsz ahogy ott állsz
egy kisgyerek a túl nagy
lépcső-
fok előtt
lyukas-büdös zokniban –
– köszöntelek te gyerek
azért jól vigyázz!
elveszítette pedig fogta a kezét
keresi a másikat mint
katona azt a golyót vagy
rosszullétkor a bogyót
elmaszatolja a nevét a postaládán
amúgy is csak a kifizetni-
való számlák jönnek egyes kettes –
6-os – vajon ez a szerencsétlen száma?
– onnan tudhatod hogy ez a születésnapom
így mondta de persze nem volt elég vicces
a lyukas zokni viccesebb
azt is mondta agyilag zokni és hogy
– hideg van itt a lépcsőházban
kérlek engedj be
csak egy feles és kész
és majd jöhetnek a végnapok valakinek
utána csak mondhatod
– nem  tudod ki volt?
– senki?
– tudja a halál
ebből a házból is kilépsz
jöhet a következő
köszöntelek idegen

(egy patkány széttépte ezt a napot)

egy patkány széttépte ezt a napot
a macskakövek és a levélerezetek
mintázatát disznóvér lepi el
a szem vérben forog
egy vaddisznó véres agyara vicsordul
puha ajkak között
a fotó mutatja csak a szemet
– a finom vörös erezetet –
mielőtt könnyes vagy vérben forgó lett volna
ajkakról is csöpög lágyan valami
és szemüveg és képernyő
üvegesíti meg a szemet
s a patkányba érzékelők lettek szerelve
az ajkakhoz meg szemekhez minden
ki-bemenetelhez – ezek
letapogatják a széttépés folyamatának
minden egyes modulját
látható így visszanézhető
a telefonon nézi és lebeszéli
az összes patkányszívverést
a ritmusa hasonló: a macskakövek ritmusa
ritmusa: szétnyitja összezárja kapafogát
ahogy széttépi ezt a napot
kitépi az ereket
ahogy kábeleket
erekre bontja
tábláról táblázatra
képernyőről képre
óráról órára
dobogásról dobogásra
lükögnek a mozdulatai
fel-le szét-össze az éles fogak
a tépő csontok
ahogy egy automata amelyik elromlott
– a kapcsolója –
széttépte a napot
széttépte mindenestől
széttépte versestől
hiába íródik erről vers
szöveg
a patkány széttép mindent
a mintázat s a szövet szertefoszlik
esetlen darabkák egymás után egymás után
csak a rágás ritmusa marad
széttépte ezt a verset
ez a mi ritmusunk
görgeted dörög dübörög –
a telefonnal egy felvétel készül
most veszed kihangosítod
ahogy veszed
ahogy rágod
ahogy széttéped ezt a verset
széttépjük a napot

(Illusztráció: Nina Baydur: Sun Mandala)

Szofinak

Bennem a sötétben fény pezseg,
hentergő surrogás – rólam vitáznak
döntéseim: túlkapások és mulasztások.
Lefognak, hogy nyelvembe harapjanak:
önsorsrontó nárcizmus, altruista mazochizmus
– sorsomról dönt e beteges szenvedély.

Néha még látom az árnyakat, akikkel felnőttem.
Átrendeződnek értékeim, ezért
erőt gyűjtök megbecsülni azt, amit nem
érdemlek meg.

Téged pedig hazátlannak nevellek,
kozmopolita lokálpatriótának:
hazád a mindenség – magadban – legyen!
Féktelen lendület – éhség mindarra, mit félredobnak.
Összecsomózott hajszál, tüsszentésben hegyomlás
…szolgákat szolgálj és urakat uralj!

Apokrif

 Véka alá rejtett lámpásnak születtem
világosságomnak nem lesz soha vége
s így fulladok bele magam-setétjébe
(Határ Győző: Opera Omnia)

Nem engedted az életet elmenni melletted,
a csigamászást próbáltad összeegyeztetni
a fénysebességgel, megfogadtad, hogy
soha nem adod fel, te leszel az örök
világosság fáklyáját hordozó Napember.
Fogcsikorgatva nézted, mint szakad
a rend összerakhatatlan mozaikokra,
ringattad, becézted a belőled kiszakadt torzókat,
új túlélőket faragtál a maradékból,
mint Michelangelo a széklábat Madách tablóján,
fogyó időd beleordítottad izzó verssorokba.

A lét most már kisbetűs neked,
riadt kis jószág lettél, önérzet-vesztett nemecsek.
Az észpróbát kiálltad, mégis apokrif maradsz,
rejtett kinyilatkoztatás egy soha nem olvasott könyvben.

Nem az a baj….

 egy tanár monológja 2022-ben

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja
mit kell tennie, de nem teheti meg.

Füledbe forró ólom helyett vissza-
vonhatatlanul maródnak a szavak,
s ha átnézel a fejek fölött, tudod,
nem fogsz kiabálni tehetetlenül,
grimaszba csendesül benned a harag.
’Úgyis megkapja a fizetését, ha nem tanít
ha nem csinál semmit, nem kell folyton
erőlködni’, szól egy túlsúlyos leányka,
s a magamutogatás örömével
hullámzik ülepén a farmerba gyűrt párna.
’Jobb, ha belátja, senkit nem köt le
a maga kultúrszomjas próbálkozása’.
És utálunk ide járni; és úsznak a levegőben
pengeéles szitkok hanyagul.
Ebben a lármavilágban vesztesnek érzed
magad, láthatod, csak néhány
beprogramozott, hipnotizált hülye tanul.
A szókulimász kavarog a teremben,
s ott maradsz tehetetlenül az új emberszabású
mutáns példányok között,
s mikor agyadba sikolt a csengő felszabadító
szirénája, a hangzavar sokáig füledben lapul,
mint egy falra köpött piszkosfehér rágógumi;
nyomot hagy kegyetlenül, levakarhatatlanul.
De holnap majd jössz megint, az előző nap
szörnyetege elenged, pedig tudod…

Nem az a baj, hogy a tanár nem tudja mit
kell tennie, hanem az, hogy nem teheti meg.

POST MORTEM

 Láttam nagyanyámat padlóra
csendesítve a zongoraszobában,
ahol a kifertőtlenített könnyedségben
már nem nyomott a latban az Idő.
Csak feküdt félszegen, s nem vettem
észre, árnyéka támasztotta az Eget,
arca átfolyt már a megsebzett falak
résein, s mikor a mező csöndjébe ért,
a szirmokon túl megláthatta a Hegyet.

Présház-hűvös alkony motozott
fekete kendője ráncai között, s egy nem
várt pillanatban kiröppent a madár a lét
fekete dobozából, a kakukkos órában
lefékeződött a mozdulat, az ingák lassan
lecsúsztak a láncon, s a végtelen fuvallatán
két összekulcsolt kezű angyal beleforgatta
a gyertyák lángját az álomtalan sötétbe.

(Illusztráció: Azat Nekrospiritual: Surreal painting)