A Sohatenger kalóza

Egy tenger az elmém és rajta tudatom a hajó;
fedélzetén ezernyi kalóz (a jobb fajtából való),
akik alatt mérföldeken át reng a súlyos gálya,
s élükön én: a kéretlen gondolatok kapitánya.

Figyelem, hogy milyen lények úszkálnak alant;
olykor erősebben szólít a kíváncsiság és kaland,
máskor mégis felém gyűrűzik a hullámverő átok,
aminek őrlő habjától a fehér horizontig sem látok.

Útonállónak hisznek, pedig csupán utazó vagyok,
akit hűen vezérelnek a lelkében fölgyúló csillagok,
noha összesúgva kuncognak néha borús kedvemen,
amíg felhőként ringok el ezen a sosemvolt tengeren.

Így körözök fejemben, mígnem a világnak végén:
ennek az óriási bakelitkorongnak egyik vízesésén
le nem sodródom az örvénylő és fuldokló mélybe,
vadászva az álmok rég elvesztett kincsesszigetére…

Némán kiáltok

Nem tudom én, lennék Lucifer,
Mefisztó, a halhatatlan Koscsej;
lennék szentéletű, jámbor apostol
vagy kocsmaszagú, utolsó korhely
vagy lépnék szövetségre a pokollal
s az alvilágnak mindenféle lényével,
csak hadd felejtsek; csak hadd teljen
csordultig szívem ismét égi békével.

Csak ismerném azt az ősrégi tekercseket
vagy boszorkánykönyvet, miben a válasz
ott lapul kérdéseimre, hogy az élet többé
ne legyen ennyire üres, kiégett és száraz,
és ne tapossák le a sivatagban lassan
nyíló, egyetlenegy harmatos virágot –
csak visszavarrhatnám minden bús kebelbe
a lelket, amit a Sors szikéje onnét kivágott…!

Lennék a Sátán szolgája, az Ördög hegedűse;
Paganini, Tartini, Twardowski úr vagy Faust
vagy Gábor arkangyal az Ítéletnap kürtjével,
hogy az igazságot, amely eddig mélyen aludt,
felébresszem végre s az ember magához térjen,
ne pedig ebben a síri csöndben, vérző foggal
s körömmel kelljen saját húsomat kitépnem!

Lennék Belzebub katonája, Lilith hitvese
vagy Fafnir, a kapzsi, elvarázsolt sárkány;
lennék a fekete halál, végigsöpörve a bolygó
valamennyi méltatlan, mocskos bordélyházán,
és démoni atomfelhő, amely kiirtja az önzést,
a kínt, a hazugságot, a tébolyt és vad szennyet,
majd mindennek a végén a hajnali napkorong,
amely forró sugaraival ad a túlélőknek enyhet.

Hoznék özönvizet, tűzesőt, zivatart, leprát,
sáskajárást vagy bármilyen tomboló káoszt,
hogy lássuk meg a bűnt, ne aköré szőjünk
álságos, dadogó kifogást és csalfa pátoszt,
de nem jön ki a szó s nyelvem cethalfarka
tehetetlenül csapkod, amíg a borzasztó átok
a Földhöz láncol, én pedig jobb híján szaggatott
májjal, sebzett oldalbordával, így: némán kiáltok.

(Illusztráció: Giles Ward: North Atlantic Herring)

Vannak, akik posztumusz születnek meg.(Nietzsche)

mikor jöttem rá, hogy a találkozások elsőrenden testi emlékek? zsigeri lenyomatok. meglátok a monitoron egy nevet. egy egész világ a testtömegindexe. csak a memóriasejtjeimben nincsenek tüskekisülések. hacsak nem ez azt jelzi, minden sejt memóriasejt. és akkor nemcsak a szív megesett latoremlékezet. van, aki salakká válik bennem. van, akitől olyan leszek, mint egy kőzetbolygó. nehéz. légkörtelen. senki nem keresne rajtam életet. vagy egy másik név. és sajgóan elkezdenek hiányozni a gyerekkorban engem körülvevő bútorok. amikből még nem volt kispórolva az anyag. gravitáció nélkül is nehézkedésük volt. pedig nem tudom a nevekhez tartozó arcot felidézni. a sejtek másként emlékeznek. az örökítő anyag tényleg örökít. nem át. meg. amikor fiadban megemlékezel rólam egész testtel istenem, a mindenségnél lehetsz nehezebb. anyám árvamondatai sárlavinákkal tisztítanak meg. fúziós nyelv. nincs szignó a teremtésen. a sejtjeimbe rakódott Gazsi megépül-e belőlem? vagy csak a találkozásaink fosszíliája? akkor is, ha minden találkozással kiléptünk az idézhető időből a csak időző időbe? cselekvés, történés, létezés az idő három dimenziója. sokszor éreztem, én soha nem csináltam semmit. velem soha nem történt semmi. nincs mit elmesélnem, a tűz körül nem azért ültem sohasem, hogy közben történeteket hallgassak vagy mondjak. csak hogy bámuljak a tűzbe. évmilliárdokká lassult belső égéssel. nincs történetem, pedig éppen az idő ezen dimenziójától történtem meg. de már az első felsíráshoz nincs meg ebben az időben a légvétel. van egy testem, amiben csak a Gazsival való találkozások lenyomatai vannak. az idő önkívületi állapotában vagyok leginkább önmagam. e testben fogok feltámadni. a testben, ami még ma. de sosem már ma. az idő a tér foglalója. minden más testet magam mögött hagyok. ami csinált valamit. amivel történt valami. és csak állunk a kristálykáoszban. isten belénk feledkezik. egyben megemlékezik mindenki másról. nem kövülünk többé el egymástól. halmazati kegyelem.

(Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi)

A beton álma

Lépkedek a rozsdaszínű utcán,
cipőm talpán tegnapi korom,
a város csontjai recsegnek alattam.

A híd alatt alszik a hideg.
Mellé fekszem,
hogy halljam,
mit álmodik a beton.

Gyere, mondom a sötétnek,
taníts meg elfogadni.
A magány addig él,
amíg valaki meg nem érinti.

lebegés

félbehagyott mondat vagyok

ezerszer elkezdett vers

kutya a faluvégen

ugatom
a semmit

számban
kővé keményedik
a kenyér

nem tartanak meg
a megvénült kezek

(Illusztráció: Georges Seurat: Study for La Grande Jatte, 1884)

Fejetlen

Az angyalbiciklit kerék nélkül hajtod.
Megfut a lánc és előreesel az időben.
Derekadról lehullanak az égövek,
nyárson a föld is.

Leveszik rólad a vízkeresztet,
tovább tekerik nyakad
és elapadnak a vízesések.
Az északi sarkkör lesz pogány glóriád,
fagypont alatt a beismerések.

Egy percig sem fértünk fejedbe,
így kaphattunk agyrázkódást
fejetlenül is.

Túlvilági freskók

Nem volt misztikum a megnyúzott szarvas opálos tekintetében.
A nyershústól és a finoman habzó vizelet csorgásától
ugyanúgy nyál gyűlt a szádba.

Megpróbáltad visszafojtani azt a mélyebb légvételt,
amit a havon a vér tusvonala
vagy egy meztelen mellkas látványa kelt.
De nem figyeltél a belső tériszonyra,
Kandinsky kezére arcvonásaidban,
pedig minden hajszálér átütött a falon.

A lélek árterében nincsenek fáraók.
Elfogytak a koffeinmentes űrkapszulák.

(Illusztráció: Sabari Girish: Old Cycle In Coconut Shop)

unboxing

megint rossz embernek
nyitottam ki magamat
én óvatosan vettem le
a piros masnit magamról
ő a másodperc töredéke
alatt dobta a kukába

akkor kapok ajándékot
ha meglepem magamat
olcsón akarom megúszni
már nem teszek rá masnit
újonnan be sem csomagolom
felesleges a külsőségeket
önmagamnak összehazudnom

olyannak kellett volna nyílnom
aki gondosan eltette volna a
csomagolópapírt mint az
ajándékot ami benne volt
mert mindkettő én voltam
de már egyik sem akarok lenni

a problémák kezdete

a problémák ott kezdődnek
amikor érdeklődés hiányában
a keresletnek és a kínálatnak
nincsenek metszéspontjai

a hallgatást kiabálás váltja majd
a méghosszabb csalódott csend
egyikük ajtó nélküli falak mögött
a másik a falat kaparja kínjában
véresre verte mindkét öklét
csak pirosabbak lettek a téglák
ütésétől erősödnek köztük a rések
egyikük a kezét a fülére tapasztja
így zárja ki teljesen a másikat
át ne jusson se ő se a hangja

a probléma mindvégig az lehetett
hogy nem is akart találkozni
a kereslet a kínálattal

túl nyugodt nap

a hetedik napon pihenni kell
az Úristennek is megfelelt
nekem sincs ellene kifogásom
de a túl nagy csend zavar
dél óta százszor számoltam
meg a tapéta színes csíkjait
nincs kinek elmondanom
hogy négyszáztizenhetet
számoltam megint össze
az illesztés nem az igazi
azért jött ki páratlanra
kikapcsoltam a néma üzemmódot
hátha felhív valaki

bárcsak megzavarnának
tapétacsík-számlálás közben
vagy valaki beszállna
a nagy számolgatásba
talán mégis páros szám
lenne a végeredmény
vagy talán neki kellene állnom
kijavítani a tapéta illesztését
ezen a túl nyugodt napon

(Illusztráció: Kimberly Santini: For Me From Karen)

BOALDYN

Féltve őrzöm kézzel írt jegyzeteid,
citromos süteményed és az
almás pite receptjét.
Bár a papírnehezék látszólag kiesik szerepéből,
a Világnapok azonban ciklikusan ismétlődnek:
Ahogy az impulzusok hullámain
szerelembe esik a születendő lélek,
s így választja ki az anyát.
A lányok ismerik, s májusi rítustáncaikkal,
virágfűzérrel hajukban,
megidézik az anyaságot.
Majd harmatcseppbe kéretőzik a teremtett forma.
Megszelídülnek az őzek, a tündék.
Új agancsot növeszt a gím.
Elül az ének, a dob monotóniája nyugtató.
Belső teljességet őriz a grál.

Minden lélek tudja, kihez készül megszületni.
Végül tehozzád jöttem.
Messziről néztelek.
Közelről láttalak.
Füstjelek,
Rúnák s egy felvillanás vezetett.
Arcanum az Anyák Önfeláldozása,
mert akaratlanul is gyógyítanak.
Anyasebeket, apasebeket hívattak pólyába tenni.
Hús, vér, anyatej elixírje, és a generációk találkoznak,
látva és láthatatlanul.
S én tudtam, hogy Te varrsz nekem zöld fodros szoknyát,
göndörre sütöd a hajam jeles napokon,
tudtam hogy megkérdőjelezhetetlen a jelenléted;
még akkor is, amikor lényed
szakrális átminősülése
majd megláttatja s felfedi előtted is az
összes titkot.

S a Beavató látod, mindennel beavat.
S Te mindig itt vagy, s itt leszel.

MYRROPHOROK SZELENCÉJE

Vajon miről álmodnak a növények?
Mert álmodnak biztosan.
A mohanövényke álmát tudja a tölgy.
A repcetenger sárgán kéretőzik
a dagály hullámzásába.
A szőlő gyökere hallja
az ásványi részecskék suttogását.
Felfelé hallgatózik a tengerfenék.
Állati formák meghaladják ösztöneiket.
Kell a virrasztó asszonyok csendje.
A hang és forma Őrei biztonságában laknak
a megtestesülések.
Az újszülött felsír, amikor leérkezik.
A halottak belesóhajtanak az elmenetelbe.
Mirhával kentem meg a tested.
Illata vitt át.
Vajon a formákon túli létből te súgod verseim?
…S így lett a myrrophorok imája,
a megüresedett sírban misztériumlátássá.
A napköszöntét azóta is mindig szél előzi meg,
s madarak hangicsálnak, de a rigó énekel.

(Illusztráció: Ute Herrmann: Rapsfeld in der Provence)