Peter Handke 80 báránya

Évek: pillanatok

Thomas Manntól jött, Cervantes génjei
Éltetik, Tolsztoj inspirálja naponta.
A lelke a pecsét, műgond a gondja.
A nyilvánosságot, mint csomagolást, kibontja.
Analizálni akarja a csillagos eget.
Várni, hogy megjelenik a neki szóló jel.
Megvárni a reggelt a verandán,
Ülni a kősziklán s a lankán.
Ahogy rászáll a margarétára az első méh.
Az est becsukódva zárja magába
Az ént, hogy boldoggá abálja.
Majd a hajnal kinyitja a kaput
Csupa Debussy, Chopin a tranzisztoros rádió.
A szorongás tűnik, és újra apokrif a rezignáció.

 

Dolog, álom és szavak

A jelölő visszahúzódása

Kulcsár- Szabó Zoltánnak

Mintha nem volna anyaga a szónak.
Se a nyelvnek, amiből vétetett.
Gőz és pára minden mondat.
Jelentés nélküli jel. Ékezet.
Csak játszunk a színekkel, illatokkal.
Mintha valamit teremtenénk.
Olyan magabiztos a nem tudás.
Ahogy elképzeli, hogy tartja az ént.
Pedig valami valóságos indult el felém,
És biztos voltam, hogy szeretni akart.
De csak egyre távolodott a part.
Engem meg a felhő magához emelt.
Ihletforrássá változott a hely.
Nem elnyelni, hanem megérteni akart.

 

Létezést talál a szó

Jelölés, kitapintás

Minden szó tartozik valamely dologhoz.
Ha nem dolog volna az, amihez hozzárendelhető,
Akkor gondolat. Vagy épp egy cselekedet lesz az.
Amire utalhat. Jelölés és közvetítés.
Ez a szavak munkavégzése.
Utalni valamire, ami e nélkül
A megjelölés nélkül némaságra
Volna ítélve. A szó mond valamit
A látható, tapintható világról.
Megállapítja, hogy létezést talált.
Talált lenni akarás. Rátapintás a pulzusra.
Az ujjbegy érzékeli, hogy ver a szív.
A szó lefogja ujjaival az adott akkordot
A nyelvnek, mint hangszernek a húrjain.
A gyantával bevont húr a megszólalás pulzusa.
Vérér a hang, ami a szívhez vezeti a lüktetést.
Ezek tehát az ujjbegyeknek kedves helyek.

 

(Illusztráció: Fiona Ross: Ocean-inspired paintings)

 

Audició[1]

Ne feszéjezd magad,
rabszolgának jelentkeztél,
az Úrnő a találkozónkról ma elmarad.
Kezd hűvösre fordulni az idő.
Kérdezek. Volt-e olyan,

hogy az akaratodat meghajlítottad
akár egy arasznyit is? Ezen töprengj el kérlek –
nem hiszem. Előttem, amíg itt ölbe ejtett kézzel
csendben ülsz, még titkolhatnád

makacsságodat, ha a feketémbe kortyolok
– így kérlek – a mozdulataimat se vedd támadásnak;
de van úgy, hogy az ember nem tud nyelni,
a szájpecek jobb tanító, mint gondolod.
Ártatlannak tűnik, de eddig ügyesen
kínzott minden állkapcsot és torkot.

Amíg próbálod megszokni hideg zsibbadását,
de ernyedni nem akar,
kattogjon állad – mint ünő lépte nyomán –
nyál fényétől – puhán az avar

– öntözd meg szőnyegem virágait!
Ó, önfegyelem zsenge késztetése –
ifjúként alázza önmagát
meg ajkaid feszülő kékje.

 

A lepkebáb-szájú fiú

Akárhogy is, a végén mindig háziszolgaként
végezzük. Csak türelem, ha most nem tudsz
hódolni jól bevált, kedves elfoglaltságaidnak,
mert meghatározzák majd, hogy mit tudsz és mit nem,

ettől legalább nem kell tartani – ettől éppen nem.
Vagy betapasztod a szád, hogy a rólunk szőtt
hiedelmeinket ápold addig, amíg
nevetés nélkül képes leszel kiállni

az engedelmességet váró parancsokat,
amikkel együtt majd leléphetsz,
vagy a biztató mosolyt, mely most a csendben
helyet foglaló árnyékodhoz hasonlít –

lepkeszárny-verdeső szádon – a hipótól
Holdszagú lépcső fehér fogán,
gyengéden felkelti a megtorló vonalzó,
hogy eltűnődjünk azon felette, hogy

végezd vele ajkadon a dolgod,
míg felragyog a letisztult kötelesség benne.
Ha elhallgattat a zongorajáték,
halk biccentéssel jelezd, hogy vagy,
és csukott szád lepkebáb legyen.

 

Angyal

Ha az árnyékokban nem
találom fel magam, öntudatlanul
teszem, amit kérnek anélkül, hogy
nevesíteném, ahogy a galagonya

tövises ága ezüst, csipkés hálót sző a bogyók közé,
az ég felé. Ma is elhaladtam mellette.
Megbökni nem tudom, csak tartani
ezüstszálon, dicsérni, és lehullani.

Abba, hogy ezt hogyan méltányolod,
nincs beleszólásom. Méltányolod-e, Uram?
Ami elkészült, amellett szarvas-, vaddisznó-
préda a késnyelet, mint régi templomunkban

az áldoztató rács ember és szentély
között díszítve a közbeeső teret,
jelentéssel övezi fel, noha nincs.
Maradok magamnak lankadatlan elfátyolozva

szemed elől mindazt, amit a bokrok és a fák,
pusztán suttogásommal borzolva fel
hideget és kedélyed elegyítve őket, míg megfagy
az ólban, aki túl mélyen hallgat.

De Gazdám, ne hibáztasd a vadászkutyát,
ha az éjviola-fodros levelek közt messzire
riasztja a tompa, érczengésű harangszót
ugatása, csak hűsége az, ami óvja a telked.

 

Goetia

A törődés bennem ajánlólevél:
pecsétes írás – mely rólam neked szól –
szerződésemen fekete-fehér – jól
látod, ifjú Úr, ne félj tőle – a vér,

opportunizmusunk hű patakja, szél,
mikor béke éjjel réteken honol,
virágszőnyegként, mint Tejút elomol,
belőle unciányi aranyat ér.

Sziromlevelek nyakát törő gyermek,
mosolyogva e hiú szavakon,
mondd, hogy mester, legény, lovag, vagy herceg

ruhájában kívánsz látni, Salamon?
Álomfogó bíbor kenderköteled
fűzöm át gyöngyeit öltve húsomon.

 

[1] ~ lat. auditio jelentése 1. hallgatás, meghallgatás, figyelés 2. óra, oktatás, lecke

(Illusztráció: Luna North: Blackthorn Flowers and Sheep)

irodalmi félreolvasások 22.

stanicli volt a jóbarát
(spicli)
*

írók és olvasók halálozása
(találkozása)
*

szétírók és szétolvasók találkozása
(szépírók és szépolvasók)
*

Mikes Kelemen élő töröksége
(öröksége)
*

az irodalom összeköp
(összeköt)
*

a szóval foglalkozni kell
(a lóval)
*

termő énes ág
(ékes)
*

kulturális sintér
(színtér)
*

Kamu és gyémánt
(Hamu)
*

egyre gyorsabban olvadnak a giccsek
(gleccserek)
*

az irodalom hálózatos szökevény
(szövevény)
*

jöjj el rendészet
te szülj nekem rendet

 

irodalmi félreolvasások 23.

Csámpáskirálynő
(Csárdás)
*

a magyar szürkemarha
nem száll minden ágra
(az árgyélus kismadár)
*

tón a lúd flatus
*

mint fák tövén a metafora
(bolondgomba)
*

panorámás csizmát visel a babám
(rámás)
*

Rabatt Mater
(Stabat)
*

a magyarok 12 százaléka már legalább hetente költő a neten
(költ)
*

retro dal vagy leszbikus vers?
(klasszikus)
*

Villon legszentebb versei
(legszebb)
*

Hamlet dán szalámi
(királyfi)
*

antropodermikus biblioplegia
(bibliopégia)
*

Félig bevarrott élet
(bevallott)

 

(Illusztráció: Rick Beerhorst)

 

Madár voltam

Réce voltam,
aztán lelőttek.
Galamb voltam,
aztán lelőttek.
Fácán voltam,
aztán lelőttek.
Varjú voltam,
aztán lelőttek.
Voltam lúd is,
aztán lelőttek.
Voltam fogoly,
Végül az is maradtam.

 

Holdra szállnék

Egyedül én,
Holdra szállnék
Egyedül én,
ott is élnék
Egyedül én,
fát ültetnék
Búra alá,
várost húznék

Egyedül én,
ásnám sírom
Egyedül én,
papként szólnék
Egyedül én,
mint síró asszony
Egyedül én,
szálló lélek

Egyedül én,
egyedül én

 

(Illusztáció: John Gerrard Keulemans: Arachnothera crassirostris)

 

vörösfenyők szürkületkor

egy nyakszirt és az erdő
valaki az erdőben
a fejet hátulról, fölülről látjuk, a kép alján
vörösfenyők szálai és néhány tiszafa
állandó nyugalom, állandó veszély

hirtelen fekete alakok a fák mögött
elővillannak, de az már egyben az eltűnés is
lehet-e valamit csak az eltűnés pillanatában látni?
olyan röviden, hogy épp csak a létét érzékeljük, semmi mást
felismerés nélkül, pusztán, hogy valami: volt
mennyi az a minimum idő, ami a szemnek kell, hogy a létezést mint szétpukkanást (elővillanást és elvillanást) érzékelje?

az elővillanások és eltűnések fekete síkidomok
nagy, lapos lapok
nagyobbak, mint egy ember
végtelen sebességgel mozognak a fák közt
és ha szélesebbek is, mint egy vörösfenyő-törzs, mégis el tudnak tűnni mögötte

aztán emberek felülről
sokan vannak, nagyon elfoglaltak
talán keresnek valamit
talán azt az embert keresik, akinek tarkóját az első képen láttuk
és aki nem látja őket
miközben velük van tele az erdő

alkonyatkor a vörösfenyő-erdőben nincs fény
a fák, a fény, a törzsek
erőt vesz rajtam a látási zavar
a sok egyforma rőt függőleges felszeli a képet
a tompa fényt mintha mindig lejjebb és lejjebb tekerné valaki
soha véget nem érő folyamat
a szemem szinte fáj
miközben épphogy elővillanó fekete síkidomok bukkannak el
halak
a vörösfenyő-erdő vörösebb, tehát szürkébb, mint bármely másik erdő alkonyatkor

aztán mindig eljön a pillanat, amikor az ember elkezd sietni kifelé
megszaporázza a lépteit, főleg, ha úttalan utakon megy
botladozva gyorsít dobozhangú, hengeres üregeken át, amikben egykori fák alusszák vízszintes álmukat
egyik a másik mellett, a rakoncátlan földben

 

jótanács

A rendkívülit a megszokottba betagozni
ne próbáld.
Ne fogalmazz.
Semmilyen módon.
Ne mondj semmit.
Köszönömöt végképp ne.
A köszönet már benne van abban, hogy megtörtént.
Veled.
Ne hálás légy: örülj.
Szívből.
És az egész mindenből, ami vagy.
És ha ez kifelé törekszik és láthatóvá akar lenni: engedd.
És menj vele.
Ki.

 

(Illusztráció: Lucas Jmieff: Ode to Larch)

 

„Messziről világítasz, sugaraid mégis a földet járják…”
Ekhnáton: Naphimnusz (részlet), Tornai  József fordítása

 

HUFU

Látomás mert ritkán
adatik – lehámlik
a kéreg
a fölös szárny
táj tejjé nem válik
minden halandóban
Virágzó lét nem
terem kevésfájú erdőn
csak korhadásból
hízik a gombafonal
kalappá
tönkké
Ott
ahol fermentáció
keleszt élővé
– szívkamra
táplál dús falatokkal
Míg a gyermeki száj
égre nyíló virágkehely
addig a felnőtt
megtelik nektár csömörével
és kibuknak rajta
rossz szavak
Fenn rámpát lakó
védelem és
kövek fölött kerengő
sólyomröptű vágy
hogy Örök Otthon legyen
Csodáld az oázist
hogyan terem minden
talajban büszke
deli csíra
legyezőpálmát
és áldd
Vörösföld-sivatagban
a vihart
mi tisztít
homokdűne-igazságot
Tündöklik odafenn
napsugárra tűzve
Hufu fényhegye

 

**
MENKAURÉ

Hegyek homlokán
relief
lépő alakok
saruja súrol
málló köveket
Ametiszt
arany
jáspis mohaszíne
nem nap
de fényforrás
valamennyi
homlokon csillog
égi szem
Összecsiszol
élőt a halandóval
mind a kő és
felkerül gúla-
meredélyre
Átlók kötnek
új átlókkal
bizalmas-fáradtan
örök békét
tonnás tömbön
szkarabeusz nyoma
démotikus jel
az elmúlásról
végtelen hieroglifák
dölyfös vésete ellenében
Hol a korbács
napot földre csorgatni?
Milyen arcot
őriz a virág porló kelyhe?
Kering kering
térítőig a vágy
felszámolni
mi uralhatatlan
homoktenger

 

***
HAFRÉ

Vágyad kettő közt lenni
szfinxtelen –
rejtélyek rejtőzködő árnya
csak akkor ér
ha Hórusz
útra indul
Imát vijjog fenn
két horgas csőr

 

(Illusztráció: Daniel Kordan: Sables de Chara; De longues montagnes)