Címke: vers

meg akartam mosni

Thomas Bernhard nyomán

ahogy odaléptem magamhoz
először kezet akartam mosni
vagyis kezet akartam nyújtani
de aztán visszahúztam

természetesen kezet akartam
mosni először
aztán tésztát akartam nyújtani
vagyis kezet

ahogy odaléptem magamhoz
először természetesen
kezet akartam nyújtani
kezet akartam fogni magammal

mindig jó akartam lenni
jó tanítvány
mindig jó tanítványa
akartam lenni magamnak

aztán még vacsora előtt
le akartam hajolni
meg akartam mosni a lábamat
mivel aznap jézus szabadnapos volt

(Illusztráció: Laurie Olson Lisonbee – Jesus Washes an Apostle’s Feet, 2006)

Puskin

A Puskinba járok sírni, megismer a pénztáros srác
kérdezi, hogy miért veszem olyan előre a jegyet
mondom: rossz a szemem.
Megpróbál rábeszélni, hogy középre üljek
Megpróbálom elmagyarázni, hogy középen nincs helyem.
Klisék nélkül nehezen megy, elhangoznak olyanok,
hogy nekem sincs közepem,
meg kitépték belőlem, amikor elküldtük az utolsó
Jó éjszakát
Erre megkérdezi, hogy miért kívánok jó éjszakát,
amikor nappal van
És én megengedem neki, hogy középre adjon jegyet.

Nézem a filmet, nem sokat látok belőle,
kitakarja a lényeget a lényed,
pedig nem is vagy itt, de mégis kicsit mindig.
Szólok, hogy menj arrébb, rázod a fejed,
neked pont itt jó előttem.
Miért pont itt? Nem tudod.
Nem akarsz mellém ülni? Nem tudod.
Csenddel büntetsz, ha helyetted válaszolok,
felajánlom a kólám, neked sajtos popcorn kell.
Elindulok a büfébe, de lefogod a karom,
túl kevés ezen már a sajt.

A Puskinba járok sírni, megismer a pénztáros srác
kérdezi, hogy miért hátra veszem a jegyet
mondom: nem lát senki.

(Illusztráció: Xuan Loc Xuan)

Apokrif

hajléktalanként
egy gyönyörű országért
születtél közénk

néma kőpadok
Názáretből jött egy ács
itt ült szombaton

bíbor pipacsok
között lépdelt csendesen
míg a hegyhez ért

megperzselt vásznon
csak egy test lenyomata
jelzi hiányát

lombok alól szólsz
megtört kőből is beszélsz
útszéli Krisztus

gyertyaláng lobban
nézz a bal latorra is
– Irgalmazz Uram! –

(Illusztráció: Paul Nash: Whiteleaf Cross, 1931)

Pókerarc

Szemrebbenés nélkül képes hazudni,
arcizmain nem látszik változás,
mély szarkalábak a szeme körül nem rebbennek,
szája sarkában a nyál nem csordul meg,
keze nem reszket, nem izzad,
csípője nem himbálódzik előre-hátra,
s hogyha lejjebb megyünk, se érzékelünk
semmilyen remegést vagy feszültséget,
talpán a zokni nem lesz nedves,
lábnyomot nem hagy a hóban,
nadrágja száraz, lelke vasalt,
fogait nem csikorgatja még éjjel sem,
álmában ászokat tart a kezében,
pedig csak jokerek azok,
beváltható bolondok,
amíg játszhat, létezik,
amíg hazudhat, él,
padláson kitömött vadkacsa,
holt lelkek és más kacat,
közöttük szívkirály a hazug,
huzatban gyertyaláng.

(Illusztráció: Vladimir Kush: Vita Mamoriae)

Hangjegyek a fényességek énekeiből

1.

Párálló ég

Ahogyan ritkuló
tájaiba feledkezik,
visszahúzódik
beszakadó karsztjaiból,
a repedésből zuhogó
kapriágból.
Ahogyan eltűnődik,
a macskakövekre
gyantakönnyet ejt,
borzongó combja
lombjain felvilágol.
Ahogyan vetkőzik.
Kifekszik a roppanó
kagylóhordalékra,
tengeri fülek, fésűk
gyöngyházára:
halvány derengés
szája szegletében,
szemhéján alig
kivehető remegés.
Egyetlen párafelhő.
Darabig ott lebeg
romok és mirtuszok
meredélye felett,
mielőtt nyílt vízre
sodorná a hegyekből
lecsurgó szél.

 

2.

 Köztes idő

Egy illír homokpad,
hol legfinomabb
szemcséivel játszik
az ülepedő idő.
A titkos lagúna,
hol épp egy kölyök úszkál,
ezüst ivadékrajokat perget,
vibrál a levegő bögölyein.
A meztelen part
jövőre suttogó füzet hajt,
leveleiből ólmos cseppek
zuhognak, napcsőrű kócsagok
emelkednek a magasba,
a folyó tovább áramlik
az ártéri gyökereken,
fel-felvillanó testek
remegő oldalvonalain.
Mozdulatlan itt szitál.
Törik még újabb zátonyára,
villóz csurgó átereszein
a köztes idő.

 

3.

A visszatérő

Mikor újra ébredek
a hullámok morajával,
villámló hegytetők
mennydörgéseivel
füleimben,
s a parti üreg
mennyezetéről lezúduló
cseppek, hallgatag ásványok
szívverései mérik
egy másik életem napjait,
ugyanúgy kiismerhetetlenül,
ugyanúgy mérhetetlenül
lefogottan,
ahogy ez a hangnem,
ez a sosem érintett,
mégis öröktől ismerős
akkord is:
ideje versnyi,
szaggatott tücsökszó:
nem múló, balzsamos,
nyáresti csönd.

 

(Illusztráció: Eptánisza, Kefalonia, Mirtusz-öböl)

Sánta Anita: cseppek

lassan szivárgott be
minden az ablak résein
évek mire elérnek
hozzám
a cseppek de én
már előre félek nem
tudok a mostra figyelni mert
félek a jövőtől a múlt miatt
rombolom a távolságot és
növelem a ragaszkodást
kötöm az időt de az
csak múlik a fonál egyik vége a kezemben
a másik mindig épp
kicsúszik belőle a cseppek
elmosnak égetnek és
rajtuk keresztül minden más

(Illusztráció: Gemi aka Gemi333 aka げみ: 色の降る日, 2015)