Címke: vers

szavak nélkül; [törékeny vagy]

szavak nélkül

iszapba fúrt fejű
részeg fatörzs
fuldoklik a vízben

félénk alázattal
kutatom arcod melegét

csillagokat szimatolsz

fáradt hullámok
loccsannak a partnak
– tenyerem álma vagy

 

[törékeny vagy]

törékeny vagy
akár a tengerhomokkal töltött
üvegpohár a polcon
s érinthetetlen
mint a kiürített lakás csöndje
– gyűrött alig olvasható leveleink
mélyére menekülsz
ahol már csak magaddal perelhetsz
s bennem is sérülten vesztegelsz
mint kiszáradt fa kérgén a repedés

 

(Illusztráció: Vivian Kapusta – Kanaka Creek Sunset)

Szépség: eszmény

A gomolyfelhő magát esőcseppnek képzeli

A levelek suttogva mormolják az igéket.
A toboz begurul: – Túl szakrális ez az ének!
Egy törzs a villámlástól megreccsen.
Az öreg fa kidől.
Siratja a tó csendben.
A parton halat eszik a sirály.
A szél a lombbal szóba áll.
S folyik a tudat! A világnagy párbeszéd.
Valami gonosz erő bűzlik. Hogy esne szét!
Nemcsak virágokból áll a nép.
De legalább szombatunk ne zúzza szét!
S beszippantja a hálaadást az ég.
Az elme álmos: elég!
S a fűben egy árny a csigaházra lép.

A kamrában megnyikordul a törött szekrény.
Bezárkózott a szépségeszmény.

(Illusztráció: Charley Harper: Mystery of the Missing Migrants, 1990)

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

Őszbe tapadt falevéllánc néz szemembe télen

harmatkabát csúcspontjain, északon és délen

ökörnyál szárad két ujjam közé

papírmasé bújik üveghíd mögé

 

zug a tél, elbújok, mögöttem a bánat

a barlanglény szemezve magára várat

keresztfa reccsen, kismadár riad

szétnézek, mégis eltalál nyilad

 

szörny, te örök oltóanyag, nem hagysz békén

öntudatlan áldozatod szúrós, félénk

tüskéd ragad belé s beléd vére

szédülsz s megtorpansz a hegyre érve

 

nem láttam, elestem és elért a bánat

ruhaujjamba kapott a szörnyű állat

kivájta magának szebbik énem

falevél rezzen az őszi télen

 

(Illusztráció: Niki Bowers: November Starlings)

Mint őszinte ember…

Idegesít saját létem,
Szokásos ez most, úgy vélem,
kamasz-
panasz.

Szó sincs itt depresszióról,
Csak lányos impressziókról,
igaz,
vigasz…

Egy az ajak, aztán a fej…!
Forró kobak, jaj, hideg lel
–aszály
a száj.

Nyugalomban figyelmeztet,
Okítgat és fegyelmezget,
de jaj,
de haj!:

Előbb szólok, mint gondolok
–ez ebben a szemét dolog–
s magam-
ra hagy

Arcom, szemem, fülem és szám.
Ne szólj, nézz, próbálj hatni rám,
szelíd
szülém:

A kamasz nem elmebeteg,
S pár perc múlva elrebeg egy
bocsi
bocsit.

Gyula, 2017. aug. 31.

(Illusztráció: Whooli Chen)