Szürke ember
Szürke lesz a sárga villamos
amikor éppen én utazom rajta.
A zöld mező, hogyha én lépek rá,
zsenge fűszálait borúsabban hajtja
és ha lenézek a szigetről, a Duna
kéklő medre is szürkén hullámzik
és szürkén veri vissza az eget alul,
amikor pedig a fehér vakolathoz érek:
még az is abban a pillanatban kifakul,
ha pedig kiserken piros vérem,
hirtelen elhagyja élénk színét.
Szürkében látom a nők pöttyös
ruháját és a férfiak tarka ingét,
a reggeli kávém pedig seszínű lesz
s úgy kavarog kedvenc bögrémben,
mivel nem csillog már tovább sűrű
titkaival többé a fekete és az ében,
amíg a pap nyakában is elveszítette
lila pompáját a bűnbánatra intő stóla
és nem terem már, csak sivár árnyékot
kókadt szirmaival a sok pünkösdi rózsa,
de a rózsás pír a szende lányarcokról is
lekopott és mindegyikük sápatag halott
meg az édes kreol bőr és sok sötét
szempár is mind halvánnyá fagyott,
s az egyetlen, amit néha még látok
az utcán, az a narancs, ami viszont
savanyú, romlott s bárcsak ne lenne,
mert közben a fákon minden rügy
és bimbó úgy száll a szélben,
mint szénpor és égett atompernye,
de az ezüst is inkább hamuszürke
és nem fürdik ragyogó, régi fényében,
míg az aranyból csúf patina, az acélból
nyikorgó rozsda lett végeredményében,
ami pedig úgy fáj: hogy a szőke, a barna,
a gyömbérvörös buja kavalkádja sincs már,
és a márvány opálos játéka is hidegen
nyugszik most minden temetői sírnál,
amíg én bámulom csak egy helyben
állva ezt az örvénylő forgatagot, ami
immár fekete-fehér mozgóképpé lett.
Csupán egy szürke ember vagyok, aki
egy lelketlen, avítt némafilmbe tévedt.
A patagón
Úgy tartják, van olyan ország, ahol óriások laktak;
akikre még a lóról is felfelé kellett a spanyoloknak
nézniük és hódítással inkább nem is kísérleteztek,
Patagóniából pedig el északibb vidékekre mentek,
amíg arról, mit láttak, csupa rémtörténet született.
Az őslakosok legendájának később nyoma veszett
és a modern ember nem is hitt többé már a mesében,
hanem, hogy nincsenek is óriások, elfogadta szépen,
így hát most, mint a tengeren magányos ringó csónak,
itt vagyok a pampák ölén különös fajtámból utolsónak.
Elnézek a népek feje fölött, majd a láthatárt kémlelem,
hátha ezen a tar síkságon néhány fűcsomó még terem
nekem is, bár azt hiszik, tekintetem elfordult a földről;
hogy kiléptem a mindenkit egyenlővé avató tűzkörből
és csak a csillagos eget bámulom fennhordva orromat.
Kíváncsian kérdezek mindenféle köveket és csontokat,
hogy súgják meg hová, merre vándorolt az én törzsem,
mert az nem lehet, hogy ilyen hatalmasra azért nőttem,
hogy féljenek tőlem a telepesek s egyedül üvöltözzem,
átkozva a napot, amikor szörnyetegként világra jöttem.
Betérek egy faluba és azonnal összesúgnak az emberek,
mert, hogy jó szándékkal érkeztem, az biztos nem lehet
szerintük, így kunyhóikba zárkózva pusmognak tovább
és ha már messze járok: még el is söprik lábam nyomát,
amíg hallom, a rossz gyerekeket hogyan riogatják velem,
hogy a létem csak egy evolúciósan hátramaradt förtelem,
ezért hiába sudár termetem: nem irigyli igazán senki sem,
mert én vagyok, akitől nem látja a vásznat a teljes moziterem
s jobban örülnének, ha mendemonda maradnék a térkép szélén.
Talán majd felkeresnek ott s szólnak nekem is az idők legvégén.
(Illusztráció: Johann Christian Brand: Danube valley near Vienna)
