BŰN

Hónapokig hordtam a zsebemben,
apró volt, mint egy kis kavics. Melengetni
kellett, hadd kapjon erőre, hagyni,
nyugodjon, ott baj nem érheti. Csöppnyi
ütőér pulzált benne, tenyerembe dobogta
szaggatott morzejeleit. Nem sürgetett.
Kivettem mégis, időnap előtt. Nem találtam
elég fényesnek. Csiszoltam megszállottan,
hiába rimánkodott, én fojtottam el kiáltásait.
Alakult hát engedelmesen, s hogy még
szebb legyen, súroltam tovább, már az ütőerét.
Kezemből vér serkent; tőr volt ekkor, nem kavics.
Éle átszelte ereim, csillogott, mint a Nap.
Drága ember. Akaratlanul is megbántottalak.

MARI, A KÖNYVKIADÓ

Már a bejárati ajtón dörömbölt,
amikor Mari kiszaladt, és az első
pillanatban nem is az őrjöngő
férfiún akadt meg a tekintete, hanem
az udvar közepén leparkolt piros
motorkerékpáron, de mielőtt rá-
kérdezhetett volna, kié az a motor,
a hívatlan látogatóból kénköves
villámokkal megtűzdelt szavak
tömkelege zúdult rá, ömlött a fejére,
akár a savas eső, na idefigyelj, most
jövök a községházáról, ide utasítottak,
hogy a faluban te vagy az, aki kiadod
a könyveket, hát akkor nekem is járna
végre legalább egy, százhatvankilenc verset
írtam eddig, mondom száz-hat-van-ki-lenc,
jól hallod, az majdnem százhetven, ez a ház kiadó
volt nemrég, most te laksz benne, jó helyen
járok hát, ez a kiadóház, én csak azt
akarom hallani, belefér-e egy könyvbe
százhatvankilenc vers, oszt álljunk neki,
az a piros motor az enyém, de úgy látom,
te sem vagy különb azoknál ott a
községházán, amilyen képeket vágsz itt nekem,
hölgyikém, nem becsül engem senki
ebben a faluban, nem becsülik itt
a kultúrát, a könyvkiadás is pofára megy
már, mint akármi más. És fogta a piros motrot,
kiviharzott az udvarból, döngve csapódott
be utána a nyolcvanéves, rozsdaette vaskapu.
Mari sóhajtott, nagyot nyelt,
lenyelte a kérdést, le a választ, hogyan lehet
egyszerre kipenderíteni az udvarból
egy hőbörgő fűzfapoétát meg egy piros
motorkerékpárt. Mert van, mikor maguktól
megoldódnak a dolgok.

(Illusztráció: Emilia Amaro: STONE IN THE WATER 1)

Hazajönnek a farkasok

Szárnyuk nőtt az éjszakától.
Szociálisan érzékeny
üvöltésük van.
Csak ne legyél idealista,
azt nem szeretik.

Semmi különös

Néztem a játékbabák vonulását,
ahogy mentek összeverekedni
a fénnyel. Integetésüket mindig
viszonoztam. Másnak feltűnhet,
hogy ruházatuk most, az esemény
után is makulátlan. De nincs ebben
semmi különös, hiszen a babákat
anyám öltözteti.

Sequentia

Mikor a földmérők
nekilátnak, minden
pusztulni kezd.
Újra és újra ott állsz
a lenyugvó nap
mögött, egyszerű
zenét kibocsátva.
Sosem vesznek
észre, csak a tájat
viszik magukkal.

BWV 578

Megnyílik az ég
föld hullik belőle
és azon a földön
égnyitó fák nőnek

Fali dekoráció
(in memoriam Tarr Béla)

Egy darab, lapos, vászon fali dekoráció, amely a Satantango film sötét és bonyolult témájára épül. Ez az őszi dekoráció tökéletes egy rejtélyes és kényelmes nappaliba, hálószobába vagy irodába. Kiváló választás a Halloween-i ijesztgetéshez.
(30×40 cm, keret nélkül, 997 Ft, temu.com)

(Illusztráció: Vincent van Gogh: Olive Trees with Yellow Sky and Sun)

A harag hét pohara

Láthatatlan kezek most újra öntögetik
Isten haragjának hét poharát,
a földi királyok kiadták a hadiparancsot
angyal jelmezbe bújva táncolnak, nyomukban
pénz folyik, szivárvány a fényűzés tűzijátéka,
s nem tudni ki nevet a végén ebben a társasjátékban
a szelleműző világasztalon.
Új formákat ölt a lét metamorfózisa.
A zöld lombok tépett-szürke arccal
zuhannak a földre, a Nap sugarai gyilkos tüskéket
szórnak az égre, a madarak szárnya csupa vér,
szennyes lében zihál a lét tüdeje, behívót küldtek
minden lelkes lénynek a romlás műhelyébe.
Eljött a leszámolás ideje,
kihűlt csillagok fulladnak zavaros tengerek sötétjébe.
És a templomok falain fekete nyomot hagy az ördög keze,
az ősök szobrait darabokra töri a gyűlölet ereje,
s már nem tudni, hogy az ember aljas vagy tudatlan állat.
A szívekből kihajtott édenkerti fákat megszállták
emberarcú fenevadak.
És az égitestek a pokol kemencéjébe bújnak,
a szemekben is bolond lángok kóvályognak, az
igazság túllépett a földi barikádon.
A végrehajtó kezében remeg az ötödik csésze, felbolydult
felbolydult zsibvásár lett tér és idő keveréke.
Az emberszabásúak nem néznek már többé az égre,
nyelvükre vastagodott a káromlás, szitkokat
szórnak Isten szent nevére.
És a tisztátalan lélek utat nyit hamis próféták
szájában, jönnek, mint mosolygós álarcot
öltött férgek; és végveszélyben van az Élet.
Jön a hegyomlás, a földcsuszamlás, tumorok
csúfítják a fák törzsét, tűzrózsák petárdái
perzselnek a pipacsmezőkön, az emberek már nem
tudják hova tartoznak, csak egyetlen utolsó lehetőség
van még; új lappal mattot adni a haragnak.

A SEMMI SÖRÉNYE

Várom, mikor újul meg bennem
az anyag, várok egy mozdulatot,
várom, hogy Isten talpa alatt
tudjam még tartani az eget.
Belső parancs szerint végzem
a mindennapi gyakorlatokat,
gerincem virágágyában gyomlálom
a vadhajtásokat és a töviseket.

Már nem vagyok a régi, csontjaimban
valaki folyton cserélgeti a tüzes
cserepeket, s mintha idegen kezek
birtokba vennék testem hasznosítható
maradékát, trükköket vetnek be,
létem meghosszabbításán fáradoznak,
mégsem érzem a támasz erejét.
A Semmi sörényébe kapaszkodom,
táncolok egyensúlyozva.
Csak az égi madarak szárnya tartja
lábam alatt a peremet.

(Illusztráció: Ferenczy Károly: Dombtetőn (1901))

Madár

Fölé hajolsz
óvod kezeid között,

szárnyaiban
a szabadság utáni
vágyat gyógyítgatod,

vacogó testében
életre melengeted
az elfogyó időt.

Madarak 2.

hajnalban kakukkszóra
nyitottam fel szemem,

reggel kóbor galambok
szerelmi jelenete
búgott erkélyemen,

délután fecsketorokból
zúgott, tajtékzott a tenger,

este sokáig hívogatta
a halált az ostoba kuvik,

álmomban egy pacsirta
küldte el a vaszari rétről
békedalait.

MADÁRESKÜ

keselyűk, karvalyok
karmai között iszony az élet,
parancsra hamis az ének
néma maradok.

Madárhad

Besötétedett,
a fény útját elállták
nagy szárnyaikkal.

Károgásuk meg-
szállta a szobát, aztán
délutánomat.

MADÁRVÁRTA

Itt van már megint,
arcom megérinti,
hajam simítja lágyan,
visszajár hozzám,
szemérmetlenül
belecsókol nyakamba,
aki egykor megbújt
a szárnysuhogásban.

(Illusztráció: Detail from a fresco decoration within the House of the Golden Bracelet in Pompeii, Italy, dating from the 1st century)