Amikor a nápolyi alkirály kivonult
Összebújnak, összesúgnak az előkelő fejek:
mindenféle grófok, márkik és híres hercegek
meg a megközelíthetetlenül tökéletes hölgyek,
akiknek örülhet az ember, ha a közelükbe ülhet,
és most mind kíváncsian várják, hogy a darab,
amit eljátszanak, vajon emlékezetében marad
a népnek vagy a történelem süllyesztője várja:
rázendít a zenekar s már jő is Nápoly alkirálya,
akiről tudja mindenki: a spanyolok helytartója,
így aztán nem is számíthatnak tőle semmi jóra,
mégis hajbókolnak előtte és a kívánságait lesik;
közelébe csak az igazán komoly urakat engedik,
akik majd meghozzák a végső műértői ítéletet
és kiosztják a szerzőnek a jog szerinti érdemet,
ha egyáltalán jár neki, mert a nézők arcán látni,
hogy azt figyelik, majd milyen képet fog vágni
az alkirály, ha meghallja a csilingelő madrigált.
Hegyes rókafüleivel minden kis hangban a hibát
keresi rögtön, mert hát ő nagy mesterektől tanult,
ez a Gesualdo pedig, aki egyébként is olyan elborult,
csak amolyan lelkes amatőrként muzsikálgat várában,
gaztettéről azonban már mindenki hallott Venosában:
a férjről, aki csalfa asszonyát szeretőstül megölte
(a Hey Joe szövegét így pár száz évvel megelőzve),
mert valószínű ott volt benne a blues és melankólia,
amelyből felvillant elméjében a mennyei harmónia
és ezt a fájdalmat költötte át énekek bús folyamává,
lángoló gondolatait áztatva fényben át tiszta imává,
a sziporkázó ötleteket azonban a kényes uralkodó
nem tudta követni, amíg körülötte a sok talpnyaló
minden rezdülését úgy követte le, akár a majmok –
szívüket így nem érhette el a szenvedélyes dalnok,
mert nem értették, minek ilyen sok szólam s futam;
a csembaló és mandolin ilyen gyorsan miért rohan,
a téboly pedig hogy kínozza a művészt napról napra,
ujjai közt a Halál, mint egy cafat húst, hogy forgatja,
a büszke úr így felállt hirtelen és finnyásan távozott,
a vendégek előtt az apostol pedig teljesen elkárhozott,
amíg a koncertterem, mint feldúlt s kifosztott templom,
ürült ki. Érezte a hős, hogy tőle a sors mindent megvon,
mert a fülekre a süket közízlés kovácsolt súlyos láncot,
de szomorúan bár: Gesualdo elérte a halhatatlanságot.
Ha még egyszer megszületnék…
Ha még egyszer megszületnék,
biztos tangóharmonikás lennék:
egész álló nap csak úgy játszanék
és mindenkit magamhoz ölelnék,
amíg egymás után csendülnének
fel mindenféle vidám és kacér nóták;
a lányok táncra perdülnének mellettem
s rám kacsintva finom csókjaikat dobnák
és ugyanúgy nyomnám a fekete és fehér
gombokat gondtalanul, eleven mosollyal
az aluljáróban, az utcán, a tenger partján;
az éttermekben, a kávézókban, a piacon,
a plázában, a Jupiter valamelyik holdján,
a népes főtereken, a magányos, ártéri
ligetekben, az elhagyatott gyártelepen;
a mennyekben, a poklokban, az emberek
szívében és mindenféle különös helyeken,
amíg megénekelném híres hajóstájak
hullámtörőkkel csipkézett kikötőjét;
a babakocsit, a benne alvó kisdedet
és a kezében szorongatott csörgőjét;
a parkok magányos hőseit a padon ülve
és elmerengve a lámpa sápadt fényében;
a puszta, kacagó örömöt, ami úgy talál
ránk néha egy kiadós ebéd vagy
egy régen látott ismerős képében
meg a titkos zugokban hűséget fogadó,
lágyan összebújó, évődő szerelmeseket;
a boltokat, a cégéreket, a kerítésléceket,
a pöfögő kéményeket, a macskaköveket,
a zajos építkezésen a maltert, a téglát,
a sódert, a homokot és a betonkeverőt;
a dohányzóasztalt, a törött kávésbögrét,
a párnát, a függöny mögé bújt szeretőt,
a városok díszes palotáit s a lemezekből
összetákolt rozoga, faluvégi kis kunyhót;
a villamosok belsejében a kárpitos ülést,
a kapaszkodót, a harmonikaszerű csuklót
vagy a folyóparton vihogó kamaszokat
és az onnan elballagó sok morgó öreget;
azt az olimpikont, aki ,,csak” ezüstérmes lett
s az átkozott színészt is, aki életében egyszer
pechjére elfelejtette a darabban a szöveget,
utána pedig már sehol sem kapott munkát
és éppen mellettem haladna el a rakparton
vagy a sétányon. Megtetszene neki dalom
majd azt mondaná: ,,Öcsém, ami még van
a zsebemben… csak még ezt az egyet
játszd le és mindenemet neked adom”,
de kolduspénzt nem fogadnék el tőle,
mert én látni nem akarnám, csupán
a csillogó, hálás, kíváncsi szemeket,
amíg fújnám harsány hangszeremen
a háborút és a békét, az üdvözülést
és a kínt, a gyönyört és a gyűlöletet,
majd az ajkamra venném a születést,
a halált, a jósorsot és a balszerencsét –
ha pedig így, még egyszer, tangóharmonikásként
megszületnék, talán végül még boldog is lehetnék…
(Illusztráció: Ernst Ludwig Kirchner: Accordion Player By Moonlight)
