Címke: vers

A hallgatás elégiája; EGY MAGÁNYOS KEREKESKÚT MONOLÓGJA; ALTERNATÍV VALÓSÁG

 

A hallgatás elégiája

Túl sok a gondolat, nem tudok
szelektálni, nem tudom, kinek
fogjam a kezét. Az arcok csak távoli
rokonok, a csend árnyéka szembenéz
velem, lassan rám dől a hallgatás
súlya. Már nem vesznek körül égbe
sóhajtó madarak, kidőlt fák között
ballagok, s nem tudom, kire támaszkodjam,
nem érzem a szavak érintését, csak vagyok.
Még nincs rólam utolsó fotó az albumban,
de már zsugorodik a különbség lét és nemlét
között. Alig merek megmozdulni a széttört
perspektíva körvonalán. Túl sok a halott.
A temetőkertekből megszöktek az angyalok,
kevés a hely Isten udvarán.

 

EGY MAGÁNYOS KEREKESKÚT MONOLÓGJA

A csönd lassan kúszik a fák között,
feleselni akar velem, megáll egy
pillanatra, a hársfának dől, s a fény
árnyékába teríti színváltós köpenyét,
csalogatja a kóbor madarakat, akiknek
szárnya alatt még ott van az életöröm.
Lent a porban a porcsinok szövőszékén
vastagodik a terjeszkedés, egyre
elszántabban uralják a teret, csak én,
akit árnyék-magasleshez láncolt valami
elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,
hogy hályogos szemmel is felfelé,
napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák
megöregedtek velem, ajkukon megfáradt
a dal, a metsző szél fullánk-lövése
tördeli megfáradt fejemen a cserepet.

Az emlékek szétszórva hintáznak
a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha
zöld a dombok oldaláról a temető
kövei közé költözött. A szent porladásba
faltól falig kúszik repedéseimből
a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra
csendesítette az elsorvadt élet-meleget.

Homlokomon fázósan rozsdál egy
vaslakat, a kulcs már rég elveszett,
senki nem keresi a durva homokon, valakinek
egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell
fakasztania testemből azon a bizonyos napon.

 

ALTERNATÍV VALÓSÁG

„Kövesd a fehér nyulat”
(Lewis Carrol)

Az ősi legendák fehér nyula
most nem csodaországba vezet,
a titkos bejáratot beárnyékolja
sokezer feketén lángoló mécses,
sokezer talp mintázza a nyers füvet.

Nincsenek új végvári vitézek,
vadidegen leszel saját földeden,
fejed fölött új keselyűk köröznek,
szárnyuk helyett súlyos bankjegyek.
Így lesz a fehérség baljós ómen.

Kint a tengeren fekete tulipánok
úsznak, átirányított vetemények,
te pedig a parton önkéntes vagy,
vadakat szelídítő bátor juhász,
anyafölded elnyelik a pincemélyek.

Végül kilakoltatnak a legendából,
az idősíkok összekeverednek benned,
úgy tűnsz majd el észrevétlen, mintha
a neked kiosztott szerepjátékban
vállalnád az önkéntes átváltozást,
s átengednéd a koldulóknak a játékteret.

 

(Illusztráció: Az álomvilág őre számfestő)

GYÖNGYÖS TAKARÓ; RAJTAM KÍVÜL, MÉG…; AZ IDŐ TÚLÉLÉS; TÉPÉS; TEHÉNLEPÉNY

 

GYÖNGYÖS TAKARÓ

/Babits Mihály születésnapjára/

Az élet csontját adom kutyámnak,
szomorú, gyámoltalan a bánat,
a régi vágyak holdra dobálnak,
csillagok gyúlnak, nincsen találat.

Nincs már bocsánat, aranyhal a vétkem,
vakon született estékkel játszom,
bújócskázunk, de nem jönnek értem,
nem akar megtalálni az álom.

Behunyom szemem, lehessek ma bárki,
magamat szeretném így megtalálni,
a szabadság jege vastag, kemény.

Amit nem lát a szem, nem fáj a szívnek,
egyedül maradtam, ablaknak, hírnek,
fán hagyott, önző levél a remény.

 

RAJTAM KÍVÜL, MÉG…

Rajtam kívül, még lámpaoltás, ha van,
az ég a szegények formás dunyhája,
többé nem adhatom a számnak magam,
rábíztam a halált az elmúlásra.

Törvény és forma kiűz az ős kertből,
szedjem a lábam, álljak el az útból,
hiába bújok, értem senki sem jön,
árvaságom is konokul kicsúfol.

A fény alagútja örök szerelem,
vonagló kísértet a bélrendszerem,
akár a vonatfüst, árad a hajnal,

ami elmúlt, elhiszem üggyel-bajjal,
üres vödör a lelkem, függ egy szálon,
Isten kiönti belőle hiányom.

 

AZ IDŐ TÚLÉLÉS

Az időhöz úgy ragaszkodunk, ahogy
az árnyékunkhoz, ami elmúlik, nem
áll meg soha, dobogja, veri a szív,
a múltunk illúzió, az idő a

létezés nem létező, tökéletes
mellékterméke, sors, rendezetlenség,
eltérés, emergens tulajdonság, a
csillagokkal összetéveszthető, vak

repülőgépeken minden bizonnyal
lassabban múlik, mint lenn a reptéren.

 

TÉPÉS

Az utolsó esőcsepptől
kiapad
a folyó,

az előző cseppek száraz
csobbanása
hizlalja a csendet,

nem találja
helyét a távozó lélek,

maga a merev
holttest
a földszagú
mennyé.

 

TEHÉNLEPÉNY

A válaszút tisztító bozóttüze
a talpát nyaldossa, gyáván előre
menekül János, felgyújt egy vékonyka,
hosszú, nadrágszíj parcellányi száraz

bozótot, amikor a tűz odaér,
érzi, hogy magányos áldozat a Föld,
szárnyra kap inkább, felemelkedik, nem
akar a felejtés szemébe nézni.

 

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Leonid Afremov: Alley by the Lake)

Apoteózis helyett

 

Apoteózis helyett
here we are now entertain us

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
A rutinos futóról, aki eltéved
a tájékozódási versenyen, és többé nem talál haza?
Vagy az érzelmi horgonyok makacs tapadásáról,
értsd: ragaszkodásáról, mikor óceánná gyűlik
a talajból szivárgó fájdalom? Nem ereszt,
nem eresztenek.
(A bornírt toposzoktól ments meg, Uram, engem!)
Vagy valamiféle kozmikus hordalékról? Carina Nebula?
Vagy apámról, akivel valamikor a ’90-es évek elején
egy dűlőúton zötykölődtünk a mocsárzöld UAZ–452-ben,
és megkérdeztem tőle (óvodás lehettem,
akinek még a fák csinálják a szelet):
– Hová megyünk?
Fanyar humorral válaszolt:
– Tönkre.
Jó ideig nem tudtam, hol lehet Tönk,
milyen falu az, mert város biztos nem lehet,
a városokba aszfaltozott út vezet.

Jó lenne tudni, melyik lesz az utolsó versem.
Hogyan tervezzek? Miről szóljon?
Tervezzek egyáltalán?
Ahogy mondani szokás:
nem lennék a helyemben.
Tűrni tanultam tükörkétségek között,
úgyszólván ember vagyok,
bennem a (— ∪) épp elegendő.
Itt jó lenne valamit behelyettesíteni,
alkalomhoz illőt.
Az utolsó versem lehetne triptichon,
bántón rövid, mondjuk két és fél sor,
posztumusz derűvel az olvasóra bíznám,
kerekítse felfele.
Vagy legyen lüktető ritmusa? Rímeljen?
„Ha már mindenről megírtad versedet,
szavakba faragtad az összes formát,
színeket festettél győzedelmesen,
teremtettél, pusztítottál egyformán…”
De ez sem több mint bla, bla, bla-
zírt beszédfoszlány.

Jó lenne tudni, miről szól
ez az egész, még utoljára, még először,
mielőtt bármit, bármiről, hogy aztán.

 

(Illusztráció: The Art Sherpa: Tree)

gondolatözön; címszavak; Metamorfózis: a túlélés színtere

gondolatözön

ha halmozottan „H” hangok halványítják
a ma is beérjem holmi hirtelenjében
hibás feltételezésem védőréteget képező
régi patinájával mit átkötöttem tartósítás céljából
egyszerű madzaggal és kíméletlenül tartanom kell
a látszat szintjén hogy ne pityeregjem el magam
túlcizellált mondataim esendőségét látva…

akkor?

*

címszavak

utolsó esténk
elrejtette a nap (érintés)fonalát
bágyadtság ült ránk
lezárt az agy
távolság udvara nőt
erőn felül teljesített (az esendő)
magába roskadt önvalónk
kábultan várta a megváltót
(legbelül lassan csendesült a dobogás)
nem volt erőt adó útmutató
csak pár édes biztató szó

bámulom az eget
a szétesett felhők
kék mozaik darabok
*
én itthon
te messze

két térben vagyunk
teljesen elveszve

*

Metamorfózis: a túlélés színtere

a karikák
szemed alatt
beszédes elemek
de
túlélted
ezt is
a testtudat
képtelen foltokkal
teli
egy pár – vagy kettő
mit számít mennyi

pusmogtak mögötted
ez élet csak ennyi?

a szellem birodalma varázslat
ha nem – keserű mézet zabáltat
*
a múlt széttöredezett lenyomat

(Illusztráció: Elizabeth Gallery: A silver lining)

Te kezedben; A kicsi szobában

 

Te kezedben

kódolva bennünk az angyalok röpte
a madaraké miért zuhanó repülésben
karöltve mikor átszalad rajtunk a szerető fény

nézd a földgöröngy egészen fiatal
nem érett még oda bokáig majd torokszorítóig fel
hogy kiokádja az emberi verejtéket

gyászének a kificamult jövő-verse
nyelvünk éget csóktalan
ropog szájamban szóparázs

mi másként mikor gályarabként
megértem a lefejezett múltat
borul ránk a szikra kő csillagtemető

hova lépjek ha nem önmagam felé
hozzád vissza – mond
Szókratész pohara még te kezedben

választanom kellett
ama tiltott gyümölcs
és a végső kezdet pohara között

álmodtam aztán szél lettünk benne homok
itt az emberek életreszólóan elakadnak
legszebb történeteinket itt hallom vissza

 

A kicsi szobában

néha nekünk pattog a kályhatűz lángja
kéken pirosan megmoccan az esti fényben
ahogy a kicsi szobában szemünk láttára táncát járja

mi asztalnál ülünk szelíden
szemeinkben régi álom finom bája
füstszag van – és bor és kenyérillat
fa roppan a kályhában

este van – téli este
jégvirágos ablakunkon mintha a hold beintene

 

(Illusztráció: Tatiana Graf: Where rocks meet the sand)

FEKETE HAIKUK

valaki kioltja
a virágok fényeit
tűnő színeit

kiszáradt patak
partján bűzlő halkupac
egyik sem mozdul

esett madárnak
aszfaltra törött szárnyán
kihűlő vérfolt

ősszel majd vágják
törzsén vöröslik a jel
addig lombot tart

megdőlt keresztek
addig stációk vannak
azután voltál

gyilkos fémcseppek
hullnak haldokló fákra
drón hátú égből

egy átszúrt bogár
vére is megméretik
azon a napon

három ágú fűz
az alvó hajléktalant
épp betakarja

az égő torony
is megremeg, mielőtt
végleg ledőlne

koszorút formál
bedobott jázmincsokor
a folyó vizén

vén hárs hegyélen
sziklához gombolyulva
levele sincsen

vásári zajban
a szférák halk zenéje
nem hallgatható

két lánctalp között
éppen elfér egy fatörzs
lombja visszanéz

csak összefércelt
“a törvény szövedéke”
átvérzik újra

port és csillagot
tűhegynyi pontba gyűjtve
elkezdi újra
—

(Illusztráció: Thomas Cole: Lake with Dead Trees (Catskill), 1825)