Címke: vers

nem csak te; arra

 

nem csak te

maga elé vette a maradék kenyeret,
ültem túlfelén az asztalnak,
néztem csak, néztem őt, néztem a kenyeret,
minél többet néztem, annál türelmetlenebb lettem,
nem tudtam már várni tovább, hogy mikor jövök én,
és átnyúlva az asztalon elvettem tőle a kenyeret,
apám felkelt a székről, felkeltem én is,
és én futni kezdtem kicsi kezemben a csücsökkel,
apám futott utánam és a nagy kezével nekinyomott a falnak,
a másikkal kitépte markomból a kenyeret,
és én üres tenyeremet ökölre szorítva ütni kezdtem a vállát,
kiabált velem, kiabálta: mit képzelsz magadról, te kis taknyos,
és én visszakiabáltam: adjál nekem is, én is éhes vagyok, nem csak te,
inkább voltunk akkor izzó szemű, vicsorgó állatok, mint szerettei egymásnak,
és az állat nem kér, az csak elvesz, mert döng benne az ösztön:
ha lehet, inkább más dögöljön éhen, ne ő,
így morogtunk a másikra még percekig, de
lecsípett egy darabot, szinte úgy vágta hozzám,
és én lerogyva a földre a fürdőszoba ajtajának háttal
nyeltem a könnyemmel, taknyommal együtt a kenyérhéjat.

 

arra

arra gondolok, mire gondolhat a szomszéd,
mikor a párkányon könyökölve nézi végig
a vihart a nyitott ablaknál, közben az arca az esőtől ázik,
arra gondolok, kimenni vagy bent maradni fél-e jobban,
miért volna különben szilárdan támaszkodva
a biztonság küszöbén,
se itt, se ott, sehol, de mindenhol egyszerre,
arra gondolok, ha én volnék ott, lenne-e valaki,
aki törölközőt vet rám, ha megszárítkoznék,
arra gondolok, ha én volnék ott,
lenne-e hely, ahol szívesebben lennék,
arra gondolok, ott aztán tényleg nem bánhatna senki,
arra gondolok, Jocót ki bántotta,
arra gondolok, téged ki bántott,
arra gondolok, mindünknek a párkányon kéne lenni,
megázni és megszáradni, hogy aztán mind nézhessük a napot.

 

(Illusztráció: Tetiana Nesterova: Bread Still Life)

Első éj; Nyelvhatár

 

Első éj

nem vitte el a kanapét
csak pár fényképet
és amit a lánya rajzolt
„nem mehet így tovább”

egyedül ment
kulccsal a zsebében
padon ül a téren
a galamb is csak ahhoz jön
akinek van morzsa a zsebében

az éjjel hűvösebb
mint képzelte
eddig volt tető a feje felett
nevetés, „apa, nézd”

most is, ma is
valakinek folyton
menni kell

 

Nyelvhatár

(„Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.”
– Ludwig Wittgenstein)

hallgatja az embereket
szavakkal lökik előre magukat
jelentkezés, visszajelzés
melléklet csatolva
belépés a szép világba

alig beszél
a szó tárgyias túlélés
a gondolat egész marad
hallgat, amit lát
nem fér bele egy mondatba

 

(Illusztráció: Gustav Klimt: Golden Apple Tree)

irodalmi félreolvasások 92., 93.

 

irodalmi félreolvasások 92.

drávai napokat élt át
(drámai)
*

izzik a levegő a szárító körül
(sztáríró)
*

irodalmi élreolvasások
(félre)
*

komédiát okozna a kötelező sisakviselés bevezetése – állítja a Kerékpárosklub vezetője
(tragédiát)
*

ritka és különleges költő repül a Kiskunságon
(madár költ)
*

hulladéklerakónak használták a fővárosi tavat ahol Goethe is élt
(tarajos gőték is élnek)
*

Pengeéles mondatokkal borotválkozás ellen
(zuhanás)
*

trágársági tagságai
(társasági)
*

Irigy Hajnalmirigy
(Hónalj)
*

Eridj Hónaljmirigy
(Irigy)
*

de jó hogy nincs köztük Mehemed – mondta az oroszlányi polgármester a tanévnyitón
(Mohamed)
*

pihenőplatós teherautó
(billenőplatós)

 

irodalmi félreolvasások 93.

mint az őrült ki betépve táncolt
(letépte láncát)
*

jelentősen megváltozik az Országos Kultúra nyomvonala
(Kéktúra)
*

Arany János: Arab gólya
(A rab)
*

egy sakkozó falusi felemelkedése
(fausti)
*

két rossz regényről beszélgettünk
(orosz)
*

őszi könyvkalauz: ezek most a legelesettebb kötetek
(legkeresettebb)
*

Két bors önöcske
(ökröcske)
*

Csoportos Gyula művész úr
(Csortos)
*

Emésztési Hivatal
(emésztési zavar)
*

a közeli juhfarkakon foghíjasan lengedeztek a levelek
(juharfákon)
*

ihlet vagy hímvessző
(hívószó)
*

szarházi előadás
(színházi)

 

(Illusztráció: Jackie Garner: Landscape with Sheep)

a tészta!

 

ragad tálhoz, fakanálhoz
a kezem is tiszta cafrang, ragasztaná magába azt is, tépem le egyikről a másikkal
késsel is, de az is beleragad
aztán csak nyúlik
hosszú, vastag copfokká lehet nyújtani
majd egyre simább, kerekebb
még lágy, de már önmaga
ilyenkor kell félretenni kelni

most itt abba kéne hagynom az írást is
ráteríteni egy kendőt, és langyos helyre tenni, hogy önmagával lehessen az, ami eddig mindennel lenni akart
aztán pár óra múlva megnézni, milyen lett, mennyire jött föl
kelés után a kendő alatt mekkora!

ha ilyenkor megfogom az edény alját, meleg –
a tészta nő, növekszik, a teste, mint az emberé
a felszíne se nagyon különbözik az ember bőrétől
föléhajolok, egészen közel: hallom apró, finom pattogásait
hallom a tésztát!
nőnek és pattannak el benne a kis légbuborékok
ekkor óvatosan megérintem rezgő, majdnem folyékony tetejét,
puhhhhhh
a tészta nagyot sóhajt
és összeesik
aztán óvatosan elkezdem lefejteni az edény faláról (ez az egyik kedvenc részem)
a buborékok ilyenkor nyúlnak, szakadnak, hosszú, keskeny rostokká válnak
mint valami növényi szár a nagyító alatt
nyújtom, ő hagyja magát
gyurkászom, gyömködöm
még befejezetlen
él

aztán sütéskor megint történik valami
a forró levegőben konkretizálódik a massza
olyankor lesz valamilyen
olyankor alakul bele valamelyik műfajba: kenyér lesz vagy pogácsa, kalács vagy sütemény
él így is, de már tőlünk sokkal távolabb

de amíg nyers, addig másképp létezik, hozzánk egészen közel

 

(Illusztráció: Thorvald Torgersen: Baking flat bread, 1921)

mint mindig

tengerhez mérten se vége,
se hossza a tengerpart
menti nézelődőknek:
várják megtörténni
a tengert kimerülten, újra-
töltve magukba a sós lét;
hiába, sehogy se fér a
fejükbe, miként kap léket,
ha egyszer állóvízből készül a
hajó

Állomáshelyüket
rendre váltogatva
csakhamar ismét
kibírhatatlanná
válik helyzetük,
egyet kivéve:
a Te mosolyodat nem tudom hova tenni.

mint mindig, ezúttal is olajozottan
megy: meghajlás, bemutatkozás, lélegze’ –
van, ami nem tart semeddig –
mint olyan gyerekjáték vagy
szóra sem érdemes szerep – súgóé

 

(Illusztráció: Paul Klee)

Tízezer lépés a szabadságig; Legyél Isten atlétája

 

Tízezer lépés a szabadságig

Kifutok a világból botladozva,
fürgén s vakon keresem a végét,
hogy feledjem lelkem ragályos,
bomlott, eredendő bűntényét,
aminek fele igaz, elismerem,
még ha túlzásba is vitte
a sors ítéletét oly nagyon,
úgyhogy az Ördögnek én az almát
inkább most köszönettel visszaadom.

Üstökösként keringek és kutatom,
hol akad törvényszék vagy ügyvéd,
aki pártomra kel és hisz benne,
hogy az igazság izzó lángja
teljesen meg nem szűnt még;
így bolyongok, akár egy elátkozott
garabonc, városról városra, házról házra,
hátha kolduló testem előtt kapuját majd
egy könyörületes szív végül kitárja.

Mert egyikünk sem tiszta, ártatlan,
mégis mindenkinek kijár apostoli
jogán egy csöndes menhely,
ahol egy gondos, finom kéz,
mint szivacs mossa le a vándor
szurtos bőrét olajos égi keggyel,
hogy az öreg földből kiszakadva,
babér nélkül is keresztüllépjen
a gondolatok sűrű ólomláncán,
amelyre az idők hajnalán
hazugul csábított minket
a ravasz, kutyaképű Sátán.

A sok elszánt, kemény versenyző
között itt, e szigeten én vagyok
az egyetlen merengő atléta,
akire az angyalok és szentek
talán nem is fogadnak magas
tétekkel, hogy valaha is célba
ér, én pedig már minden bokorba
és póznába mohón, kétségbeesve
kapaszkodom égő tekintetemmel,
otthonra vágyva, a lidércek erdejét
is telihazudva nyájas tündérekkel.

Nem is akarok tán’ odaérni, csak
minél messzebb lennék a murvás
pályától, mert a startpisztoly zaja
még mindig sípol, csöng fülemben;
majd eszembe jut, hogy ez amúgy is
egy olyan olimpia amiről bármennyi
érmet szerzek, sohasem mehetek haza,
amíg, mintha még sosem láttam volna,
úgy készülök jó nagy levegővel
minden egyes ismerős kanyarra,
de azt sem tudom, egyenes irányba
tartok-e vagy a zsákutcában körözök,
akár a kerge dongó, fel és alá haladva.

Rohanok csak magam nem kímélve,
vadul zihálva, mialatt meg sem állok
az ékes Marathóntól a dicső Athénig,
rajtot és finist nem ismerve, repülve
lábaimon a bölcsőtől egészen a sírig,
amíg a kettő között azt sem tudom,
mióta tart ez a futás, de az izomlázat
remélem azért egyszer megszokom –
bár az is lehet, hogy győztem már,
és a célfotóra nem is emlékezve,
réges-régen a tiszteletkört rovom.

 

Legyél Isten atlétája

Legyél Isten atlétája:
mássz fel az angyali létrára
és ne hódolj be a zord gyűlöletnek:
azokra gondolj, akik még szeretnek,
ha az aréna nézőkkel meg is telik
s a vadállatokat porondra engedik,
mert nem babért keresel a harcban;
barátot s testvért vélsz a sok arcban,
fegyvered pedig nem a tőr és penge;
becsületet vasaltatsz bátor szívedbe,
mert többről van szó, mint túlélni:
szabadnak lenni és már nem félni,
hogy aztán elvágd a súlyos láncot:
az ember elméjéről csüngő átkot,
amit rá zsarnoki császárok fontak,
akik azt hitték, nálunk okosabbak,
és, hogy mindent elvehetnek tőled;
ám sosem kapják meg bölcs erődet,
mert az nem e sekélyes létből ered.
Az Úr gyermekeként emeld föl fejed,
hogy olyan légy, amilyennek alkotott;
hogy meglássa lelkedben a bajnokot,
aki bátran vesz részt a szívós tornán;
akinek kezében szilárd a hajókormány,
hogy semmilyen vihar föl ne billentsen,
hogy néhány tekintet rád fölnézhessen,
ha elég messzire hajítottad már a gerelyt,
akkor pedig, aki tenni akar: el nem felejt,
így ha rojtosra is foszlik a világ cérnája:
legyél… legyél Isten atlétája!

 

(Illusztráció: Persian School: A Lion Attacking and Killing a Bull, from a Kabila wa Dimna Manuscript)