Minden visszhangzik, torzul,
nincs bennem szeretet, csak harag,
Az önbecsülés hiánya
menekülés magam elől,
én irányítom hírhedt démonaimat.

Vajúdik a kor, illan, mozdul,
Átforgatták a tengereket így és úgy,
Ez az enyém, ez a tiéd – mondják,
De hol marad a Mindenség?

A szeretet tett, a közöny hiánya,
Lelkesülni kéne, kedvem olyan árva,
Szakítani el magadtól nem fogsz-e
soha, te, ki oly messze fent vagy?

Nézz rám, ugye nem látsz semmit idebenn,
Ugye elmúlt már az a nagy kövér csend?
Ugye nyílik még belőle rózsa vagy ibolya,
ugye lesz még ki lelkemnek rokona?

Hajnalban lehullik rólam esőköpenyem,
Egy kis tócsában száz év türelem,
Madárkák isznak belőle,
és a vadak felfutnak mind a domboldalakon,
Dél lesz, mire lelőnek – mondom,
és ők nem felelnek, tárul ki az ajtó,
belép egy asszony, haja bámulat,
néhány csókod ad:
látni véltem véle az angyalokat.

Pannonhalma, 2025. 10. 03.

(Illusztráció: Tatyana Lysenko: Tit washes in a puddle, Ukraine)