A Sohatenger kalóza

Egy tenger az elmém és rajta tudatom a hajó;
fedélzetén ezernyi kalóz (a jobb fajtából való),
akik alatt mérföldeken át reng a súlyos gálya,
s élükön én: a kéretlen gondolatok kapitánya.

Figyelem, hogy milyen lények úszkálnak alant;
olykor erősebben szólít a kíváncsiság és kaland,
máskor mégis felém gyűrűzik a hullámverő átok,
aminek őrlő habjától a fehér horizontig sem látok.

Útonállónak hisznek, pedig csupán utazó vagyok,
akit hűen vezérelnek a lelkében fölgyúló csillagok,
noha összesúgva kuncognak néha borús kedvemen,
amíg felhőként ringok el ezen a sosemvolt tengeren.

Így körözök fejemben, mígnem a világnak végén:
ennek az óriási bakelitkorongnak egyik vízesésén
le nem sodródom az örvénylő és fuldokló mélybe,
vadászva az álmok rég elvesztett kincsesszigetére…

 

Némán kiáltok

Nem tudom én, lennék Lucifer,
Mefisztó, a halhatatlan Koscsej;
lennék szentéletű, jámbor apostol
vagy kocsmaszagú, utolsó korhely
vagy lépnék szövetségre a pokollal
s az alvilágnak mindenféle lényével,
csak hadd felejtsek; csak hadd teljen
csordultig szívem ismét égi békével.

Csak ismerném azt az ősrégi tekercseket
vagy boszorkánykönyvet, miben a válasz
ott lapul kérdéseimre, hogy az élet többé
ne legyen ennyire üres, kiégett és száraz,
és ne tapossák le a sivatagban lassan
nyíló, egyetlenegy harmatos virágot –
csak visszavarrhatnám minden bús kebelbe
a lelket, amit a Sors szikéje onnét kivágott…!

Lennék a Sátán szolgája, az Ördög hegedűse;
Paganini, Tartini, Twardowski úr vagy Faust
vagy Gábor arkangyal az Ítéletnap kürtjével,
hogy az igazságot, amely eddig mélyen aludt,
felébresszem végre s az ember magához térjen,
ne pedig ebben a síri csöndben, vérző foggal
s körömmel kelljen saját húsomat kitépnem!

Lennék Belzebub katonája, Lilith hitvese
vagy Fafnir, a kapzsi, elvarázsolt sárkány;
lennék a fekete halál, végigsöpörve a bolygó
valamennyi méltatlan, mocskos bordélyházán,
és démoni atomfelhő, amely kiirtja az önzést,
a kínt, a hazugságot, a tébolyt és vad szennyet,
majd mindennek a végén a hajnali napkorong,
amely forró sugaraival ad a túlélőknek enyhet.

Hoznék özönvizet, tűzesőt, zivatart, leprát,
sáskajárást vagy bármilyen tomboló káoszt,
hogy lássuk meg a bűnt, ne aköré szőjünk
álságos, dadogó kifogást és csalfa pátoszt,
de nem jön ki a szó s nyelvem cethalfarka
tehetetlenül csapkod, amíg a borzasztó átok
a Földhöz láncol, én pedig jobb híján szaggatott
májjal, sebzett oldalbordával, így: némán kiáltok.

 

(Illusztráció: Giles Ward: North Atlantic Herring)