A könyvtolvaj és az író

Ketten vagyunk a fülkében. Szemben viseltes ruhában középkorú, apró termetű férfi ül, orrán nagy pápaszem, kezében könyv. Mellette barna utazótáska, azon további könyvek. Én a vonat ablakán bámulok ki, ő a könyvbe mélyed. Hihetetlen gyorsasággal olvas, a nyolc és fél órás út alatt négy közepes vastagságú könyvet fogyaszt el.

Fejem az ablakhoz ér, úgy alszom el. Egyszerre utastársam hangjára ébredek:

 – Arra haragudjanak, aki az írást kitalálta – mondja morcosan. – Vagy arra, aki meséket olvasott fel nekem gyerekkoromban. Jaj, az az édesanyám volt. Bocsánat, visszaszívom, maradjunk annál, aki az írást feltalálta.

– Írás nélkül nem létezne civilizáció – dünnyögöm.

– Ugyan kérem, az kinek hiányozna? A majom tovább ül a fán, az oroszlán éhesen, vágyakozva pislog alatta. Az nyer, aki tovább bírja. Valószínűleg a majom, mert érő gyümölcstől roskadozó fát választott. Megvan a magához való esze.

– De nem így kezdődött a civilizáció? – térek magamhoz.

– Egye fene, igaza van – mondja, miközben kibontja az utazótáskát. Nem lep meg, hogy könyvekkel van tele.

– Mindig ilyen sok könyvvel utazik? –  kérdezem.

Vállat von.

– A sok az viszonylagos, kérem. Éppen eléggel. Minden alkalomhoz illik valamilyen könyv, ennek függvényében lopom azokat, ezért sokat utazom.

– Miért nem megy haza?

– Nem férnék a rengeteg könyvtől a lakásban.

Sóhajt.

 – Pedig milyen fáradt vagyok, istenemre. Fene abba, aki az írást feltalálta.

– Talán meg kellene válnia néhány könyvétől.

Döbbenten néz rám:

– Maga megőrült? Ismeri azt a történetet, amikor egy francia fiatalember minden értékesebb könyvet meg kellett vásároljon, de el sem olvasta azokat, hanem bedobta egy bérelt pince ablakán? Halálakor több ezer könyv maradt utána. És mindez az 1800-as évek elején! Kérem, én nem ilyen vagyok. Én mindent elolvasok. Alkalomhoz illően.

– De miért?

– Mert már nem olvasnak az emberek – emeli föl oktatóan és fenyítően a mutatóujját. – Ha nem tenném, eltűnnének a könyvek. Kétlem, hogy maga ezt megérti. Az utat is végigaludta volna, ha föl nem ébresztem. Micsoda dolog… Valamirevaló utasnál legyen könyv, olykor olvasson is. Ha mást nem kalendáriumot.

– Van – lóbálom meg a mobiltelefonomat.

– Nevetséges – vonja meg a vállát haragosan. – Színtelen, szagtalan kotyvalék az a fajta könyv. Ne is mondjon többet. Hadd olvassak tovább.

– Elnézést, nem akartam megharagítani.

– Ugyan… nem tesz semmit. Tegnap valaki a táskámon foglalt helyet. El tudja képzelni? Tegnapelőtt meg olyan sokan utaztak a járaton, hogy egy kövér férfi egyenesen rám ült. Órákig képtelen voltam olvasni, azt hittem, megőrülök az unalomtól és félelemtől. Mire kiürült a fülke, három könyvem tűnt el. És senkinek nem hiányzik! Borzalmas!

Szemmel láthatóan kirázza a hideg.

– Talán lopjon újabb példányokat belőlük.

– Lehetetlen, az utolsók voltak. Örökre elvesztek.

Késő éjszaka van, nem bírom nyitva tartani a szemem.

– Ugye megbocsát – motyogom.

 – Ez a feladatom – néz szigorúan, de valahogy mégis pajkosan.

Mire felébredtem, eltűnt.

Néhány hét múltán majdnem az összes hírportál beszámolt egy balesetről, melyben középkorú, apró termetű ember veszítette életét. Rosszul összetákolt könyvespolcai rogytak rá, napokig szenvedhetett a súlyuk alatt. A több szobát betöltő könyvtárát a város örökölte.

Nem sok időre rá feltűnt, hogy képtelen vagyok felidézni bizonyos könyvélményeket. Például tudtam, kicsoda Umberto Eco, de fogalmam sem volt, összességében miről szól A rózsa neve. Homályosan emlékeztem a szereplőire, bizonyos jelenetek mintha megjelentek volna ugyan, de tova is rebbentek. Később rájöttem, valójában a film jeleneteit kevertem a könyv jeleneteivel. De ugyanígy jártam Camus, Verne, Jókai stb. műveivel. És még szerencsésnek mondhattam magam: ha bementem néhány, egyre szegényesebben ellátott könyvesboltba, és kértem néhány közismert klasszikus író művét, bolondnak néztek – ebből arra következtettem, hogy a kollektív tudatból eltűntek e szerzők, csak én emlékszem rájuk.

Lassan megváltozott a világ. Szürke, elmosódó fénye lett a napnak, fémes íze a levegőnek. Szószátyárok, unalmasak és tapintatlanok lettek az emberek, kizárólag a mának éltek, céltalanságuk miatt úgy tűnt, a társadalmak alapjaikban roppannak össze. Mikor nem bírtam tovább társaságukat, egy erdei tisztáson vásároltam apró házat, oda húzódtam vissza. A kevés megmentett könyvet próbáltam olvasni, de a betűk összemosódtak a papíron. Panaszaimmal szemorvoshoz mentem, aki kinevetett, hogy diszlexiám van, hagyjam őt a fenébe.

Egy napon a ház előtt ücsörögtem, amikor morgást hallottam.

– Oroszlán – döbbentem meg, s azzal rohantam puskámért a házba.

– Hagyja a fegyvert, álmos utastársam – hallottam az ismerős hangot. – Látja, lejött a majom a fáról és barátságot kötött az oroszlánnal.

– Maga…? – néztem az apró emberkét. Volt valami mulatságos és kedves abban, ahogy az oroszlán sörényébe kapaszkodva bicegett a házam felé.

– Hiszen ön meghalt!

– Csak elrejtőztem egy könyvben – rázta meg a fejét. – Úgy tűnt, nincs szükség rám. Ne féljen – intett az oroszlán felé. – Barátot nem támad.

Bementünk a házba. Tanácstalanul néztem őket.

– Teát? – kérdeztem.

– Dolgunk van – mondta a kis öreg. Zakója belső zsebéből füzetet, írószert vett elő, elém tette.

– Írjon kérem. Én diktálok.

– Nem látok jól, ráadásul diszlexiám van– szabadkoztam.

Szigorúan nézett rám.

– Csak fogjon hozzá. Vissza kell helyezzük a könyveket a polcokra.

– Ugyan, ennek semmi értelme. A kutya sem tud olvasni már.

–  Ez nem a mi dolgunk. Tudja, mi a legszebb dolog a könyvekben?

Megráztam a fejem.

– Más ad nekik értelmet – mosolygott.

Kezembe vettem a tollat, magam elé húztam a füzetet. Ő kényelmesen elhelyezkedett a széken, megsimogatta a lábánál fekvő oroszlánt, majd diktálni kezdett.

Vélemény, hozzászólás?