Öccsével messzi földön végezett a rák, hamvait díszes uránban hozták haza. Ifrim kábultan állt a koporsó mellett, melybe az urnát helyezték.

Néhány éve a felesége ment el. Tisztaságmániás asszony volt, egyre a Bibliát bújta, ortodox ikonok előtt imádkozott. Reggel hatkor kelt, teát főzött, enni adott a macskának, misét hallgatott. Aztán tollseprűvel takarított az apró lakrészben, közben vallásos műsorok mentek a tévében. Szidta a macskát, hogy hullatja a szőrét.

Ifrim közel negyven éven át a szöszmötölésekre ébredt. Olykor az volt az érzése, fölös kiegészítője neje vallásos életnek. Amíg volt munkahelye, iparkodott minél később kerülni haza, nyugdíjazása után félve húzta meg magát a hálófülkében, régi könyveket silabizált. Segített feleségének a bevásárlásban, szőnyegeket porolt, ecetes vízzel súrolta le a macskaszőrt.

A vallásos ünnepektől kifejezetten undorodott. Felesége napokig készült, ilyenkor a házból is kinézte. Ezért hosszú sétákat tett, legszívesebben a parkban csoszogott, ahol kisgyerekekkel játszottak a szüleik. Nekik nem lehetett gyerekük, nemi életük, néhány keserves próbálkozás után,  letargiába torkolt.

Az ünnepi gyertyák fényében csetlett-botlott a lakásban. Gyengén látott, egyik szemében érszűkület miatt tönkrement a látóideg. Karácsonykor feszengve köszönte meg az asszony apró ajándékait, rózsával  viszonozta a figyelmességet, hogy első találkozásukra emlékeztesse. Akkor történt, hogy leendő neje végighúzta kezét a tövises rózsa szárán, a kiserkenő vért nevetve a Megváltó véréhez hasonlította, majd lenyalta.

Egy reggel csendre ébredt. Felesége még nem kelt fel.

 – Eszter – lökte meg az asszonyt.

 Összerezzent a hideg tetem érintésétől, riadtan ugrott ki az ágyból.

A temetés után tanácstalanul ténfergett a lakásban, a macskával játszott, a teraszon üldögélt, sétálni ment. Találomra néhány könyvet vásárolt. Az egyik zeneszerzők életével foglalkozott. Azon kapta magát, valósággal falja a sorokat. Lemezjátszót, klasszikus zenelemezeket szerzett be, egyre hallgatta az előadásokat. Évtizedek óta először volt öröm az életében. Napokig nem cserélt alsót, nem tisztálkodott, elégedetten súrolta több napos szakállát, még a macskáról is megfeledkezett. A könyvek, a zene hatására az írással is megpróbálkozott. Céltalan mondatokat firkantott a papírosokra, kis pléhdobozba gyűjtötte a lemezek mellett.

*

Öccse halálhíre a tulajdon elmúlására döbbentette rá. A halálfélelemtől szíve össze-vissza vert, valamelyest a hazafelé vezető autóúton könnyebbült meg. Csajkovszkijt hallgatott, nézte, ahogy az út mentén foszforeszkál az erdő a lenyugvó nap fényétől.

Mikor belépett a lakásába, megpillantotta a macska tetemét.

– Na, te is, Muki.

Zihálva ült le az ágyra, fejében harangok kondultak. Erőtlen mozdulatokkal tapogatta a szívét, kék foltok úsztak a szeme előtt. A harangzúgás egyre erősödött.

– Megtébolyodok – gondolta.

 Órákig hevert a sötét, gyötrő éjszakában.

– Nem lehetek továbbra is egyedül – állt fel végül. A harangzúgás elcsendesedett.

Feszítővasat vett magához, autóba ült, a temetőhöz hajtott. A járművet a temető kapujában hagyta. Lopakodva folyatta útját a sírok között. A kripta ajtaja nem volt bezárva. Felfeszítette a fedő gránitlapot, lihegve húzta ki a koporsót, ellopta az urnát.

– Senkinek nem fog hiányozni – gondolta.

Gondosan eltüntette a feszítések nyomait.

Otthon a lemezek mellé helyezte tette az urnát.

– Jobb itt neked – mondta.

– És nekem is – tette hozzá, ahogy ujjai végigszaladtak a díszes bronzedényen.

– Milyen furcsa, hogy ilyen szépen kivésték – gondolta –, hiszen a kutya sem látta volna legalább harminc évig.

Másnap reggel határozottan jobban érezte magát. A teraszon üldögélt, az embereket nézte. Két tömbház egymással szemben. Hatalmas fa a terasz előtt, takarásában kedvére leselkedhetett.

A második emeleten lakó, munkából hazajövő fiatalembert nézte. Éjszakánként hallotta, ahogy a párja sikoltozik szeretkezés közben. A fiatalember mellett kisgyerekes család lakott, ritkán voltak otthon, külföldön dolgoznak. A másik tömbház földszintjén lakó család a zöldségpiacon árul. A férj cukorbeteg, a gyerekek is. A negyedik emeleten tetoválóművész bérel lakást, felesége állandóan ordítozik a gyerekükkel. Amott agyalágyultság… a férfi buszra ült, szülőfalujába utazott, csodálkozott, miért laknak mások a szülői házban. Felesége zokogva kereste. Ő még él. Fehér a haja, a tövét kékesre festi.

Hangosan motyogta fel a neveket, közben dülöngélt, úgy turkált emlékei limlomjaiban.

Jól esett a teraszon üldögélni. Ott pucolta meg az ebédhez való a krumplit, hagymát. Néhány gumó megmaradt, tanácstalanul nézte.

– Jó lesz ez valakinek – rázta meg a fejét. Nejlontasakba csomagolta, a lépcsőházba sietett, a postaládák mellé tette. – Biztos van éhező a tömbházban.

Amíg főtt a krumplileves, az urnát nézte. Úgy találta, rossz helyen van. Az éjjeliszekrényre tette, melléje egy ikont. Eszébe jutott, amikor Öcsivel rókát fogtak. Büszkén húzták haza az állatot. Anyjuk napokig átkozódott a bolhák miatt. Az erdészekkel is meggyűlt a bajuk, apjuk, miután kifizette a büntetést, komótosan elverte mindkettőjüket.

– De megérte – mosolygott az urnára. – Öcsikém, ha tudtuk volna. Azok voltak életem legszebb pillanatai.

Másnap reggelire puliszkát főzött. A maradékot túróval keverte, levitte a postaládák mellé. Megörült, hogy a krumpli eltűnt. Vacsorára túrót morzsolgatott a kenyérre, hagymát evett hozzá. A maradékot ismét a postaládákhoz vitte. A puliszka sehol.

Éjszakára maga mellé vette az urnát. Úgy aludt el, hogy szorosan magához ölelte.

Megérkezett az ősz, hisztérikus időjárást hozott a városra. A teraszról beszorult a nappaliba, naphosszat zenét hallgatott, könyveket silabizált. A maradék ételét a postaládákhoz vitte. Egy délben feliratot talált a maradékok helyén. Hunyorogva olvasta: Ez nem szemétnek való hely!

– Te érted ezt, Öcsi? – nézte az urnát. Pár percig tanácstalanul álldogált. A fürdőszobába ment, hosszasan mosta a kezét.

 – Kitolok velük – derült fel az arca. Másnaptól a lépcsőre helyezte a maradékot.

Közeledett a tél. Fázósan dörzsölte össze a kezét. A könyvek, a zene egyre kevésbé kötötték le. Azon kapta magát, inkább az urnát bámulja, gyerekkori élményeket elevenít fel, olyan élénkséggel, mintha néhány perce történtek volna.

Recsegő hideg tört a városkára. Órákig állt az ablakban, nézte a szürke kertet. Hó alig esett, közöny és mozdulatlanság dermedt csöndje ülte meg  a várost.

 – Öcsi, megérjük a havat? – fordult az urna felé.

Egyre jobban lefogyott. Kék szeme beesett, vizenyőssé vált, ruhái lötyögtek a testén. Valamikor nagy dohányos volt – jutott eszébe, hát vásárolt egy doboz cigarettát. Az első pöffentést még élvezte, de mikor elnyomta a cigarettát, fordult vele a világ. A fürdőszobába vánszorgott, a vécékagylóba kapaszkodva hányt. Az utolsó öklendezéseknél véres váladék csorgott ki szájából. Mikor jobban lett, mosolygott.

– Ezt is megéltem – gondolta büszkén. – Nem kell a cigaretta.

 Karácsony környékén a hó eltemette a várost.

 – Milyen jó, hogy itt vagy, Öcsi. Mit keresnél abban a fagyos lyukban a temetőben. Legalább együtt ünnepelünk.

Lázasan tette tűvé a várost néhány szál rózsáért. Az urna mellé helyezte, csinos kis porcelánvázába. A péknél két foszlós kalácsot vásárolt. Egyet magának, egyet a lépcsőházba tett.

– Hallod, Öcsi? – állt estefele Ifrim az az ablaknál. – Harangoznak. Ezek most a karácsonyi harangok. Igaz, nekem nem sok közöm van Istenhez. És neked van, Öcsi? Neked már harangoztak. Lehet most értem – kacagott.

 – Butaság a halál – mondta később. – Az életben legalább kötődések vannak. Összekötlek Istennel, Beethovennel, Csajkovszkijjal, Chopinnel, magammal, a szomszédokkal, az emlékekkel. Furcsa ez, Öcsi. Mintha én vigyáználak titeket. Ha meghalok, ti sem lesztek.

– Más értelme nem is volt ennek az egésznek – ült le az urnával szemben.

– Bolond lettem, látod? Neked a temetőben a helyed, nem a lakásomban. De még az ágyamba is befogadlak. Mi lennék nélküled?

Ült a nagy fotelben, egészen eltűnt benne. Feje oldalra billent.

 – Már nincs mit tenni – gondolta.

   Dudorászott. Úgy jöttek a hangok, mint sáskaraj a száraz mezőkre.

*

A takarítónő dél körül kerített sort Ifrim lépcsőházára, az ételmaradékokat hazavitte. A kalácsnak különösképpen örült. Bekopogott volna az öreghez, de félt tőle, az már nem jár ezen a világon, jobb nem zavarni.

A kalácsot zacskójába dobta, tanácstalanul nézte az öreg ajtaját. Mégis kopogjon be? Végül elment. Otthon nehézkes írással vetette egy darab papírra: Köszönöm az ételt. Az Isten fizese. Nem írta alá. Másnap felsietett az öreg lakásához, az ajtó résébe szorította az üzenetet.

A cédula ott maradt az ünnepek között. Egyre idegesebb lett. Egy este nem bírta tovább, kopogtatott, aztán verni kezdte az ajtót. Semmi válasz.

Bekopogott a szomszédba.

– Jöjjön – ragadta meg a fiatalember kezét. – Valami baj lehet a szomszéddal.

Felfeszítették az ajtót.

 Ifrim a nagy fotelben ült, szája végéből véres hab csordogált. Mikor meglátta a két embert, vizenyős szeme ragyogni kezdett. Motyogott néhány szót. A takarítónő egészen közel hajolt hozzá.

   – Mint mond? – kérdezte idegesen a szomszéd.

   – Ketten is. Azt mondja, ketten is.

    – Hívom a mentőket – rohant a férfi.

Azt hívhatod, gondolta az asszony. Megölelte a haldokló öregembert.

– Ne féljen – mondta.

 Ifrim nagyot szusszant, lehunyta a szemét.

 – Aludjon – mondta az asszony. – Aludjon, már nincs egyedül.

Ölelte a halottat, végignézett a szemetes, bűzlő nappalin. Látta az urnát, a lemezeket, a könyveket, az ikonokat.

(Illusztráció: Ivanyuk Oleksiy – Christmas Carol)