Olvasom, hogy minden háznak megvan a maga házikígyója. Nem, nem a házsártos feleséget jelenti. A házikígyó a magyar népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. Színe többnyire fehér, de találkoztak már szürke, sárga, zöld, cifra, sőt terepszínű házikígyóval is. Ami a kommunikációját illeti: fütyül, csörög, ketyeg. Ez utóbbi tulajdonsága miatt például könnyen összetéveszthető a kakukkos órával. Tehát jó lesz vele vigyázni. Lényeges ismérve még, hogy biztosítja a család szerencséjét és oltalmazza a házat. Hát éppen ez az!

            Egyre másra hallom mostanság, hogy a kerületben, ahol lakom, fellendült a „fogd a pénzt és fuss”, illetve a „csak semmi cicó, nálam van a gukker”. Tájfölnézők és sullogók járják alkonyatkor az árnyas kis utcákat. Szemlélődnek, gyönyörködnek az ornamentikában és a lemenő napban, mely aranysárgára festi a házak falát. Különös érdeklődést mutatnak a nyitott ablakok iránt. Szenvedélyesen érdekli őket a munkából hazatérő fáradt honpolgár intim szférája. Többnyire tetkósak, mégpedig elég nagy felületen. Az energikusabbak mountain bike-on ülve, de szinte lépésben haladva új sportot űznek: hogyan lehet a lehető leglassabban, szinte lépésben haladva tekerni úgy, hogy nyeregben maradjanak. Szerintem közülük kerül majd ki a lassútekerés százon világbajnoka. De az igazi kedvenceim azok az arisztokratikus fazonok, akik mellett egy-két cuki, Dragon névre hallgató harcikutya hörög.

            Pár napja éjszaka szokatlan zajra ébredtem. Megnéztem a bejárati ajtót, és azt láttam, hogy valaki a sötét folyosón éppen zseblámpával vizsgálgatja a rácsot. Nyilván egy külső minőségellenőr, gondoltam, aki a rácsot készítő kovácsmester munkáját csekkolja. Ettől aztán fölöttébb megnyugodtam, mert jó érzéssel tölti el az embert, ha össztársadalmi szinten rendben mennek a dolgok. Így hát semmi hajcihőt nem csaptam. Visszafeküdtem, és édes álomba merültem. De megint szokatlan zajra riadtam. Elámultam: ezt az odaadó precizitást! Gondoltam: mi van, ha besegítek neki a rácsszemlélésbe, már csak emberbaráti szolidaritásból is. Vettem a biciklim első lámpáját, melyen villogó, folyamatos és gyors villogó fokozat van. Odamentem az ajtóhoz, és belülről egy kicsit én is rásegítettem a munkára. Hadd végezzen mielőbb a jóember, és térhessen meg minél előbb övéihez. De hát, nagy bánatomra, nem fogadta el a segítőkészségemet, hanem elfutott. Ezt a szakmai gőgöt!

            De félretéve a tréfát, a családi genealógiám meglehetősen sokszínű e témában. Egyet hadd említsek, a legmesésebbet. Nos, sűrű pelyhekben hullott a hó, amikor a nyolcvanéves amerikai nénikém hazafelé tartott a karácsonyi ajándékvásárlásból. Már épp feltűnt a házuk, amikor egy szerecsen óriás lépett mögé, és egy hideg vasat tartott a nyakához. Ide a lét, nyanya, mondta némi mexikói akcentussal. A szegény asszony megmarkolta a retiküljét, és egy Bihar vármegyében tanult hibátlan parasztlengővel lecsapta. Megrökönyödve kérdeztem a nénikémtől, nem félt-e, hogy az óriás háromszor visszaveri rajta. És különben is, mért nem adta oda neki a pénzt azonnal? Csak nem gondolod, felelte, csak nem gondolod, hogy csak úgy kidobok az ablakon öt dollárt. Meg kell azért dolgozni nagyon. Különben meg, tudja, kivel beszéljen ilyen modortalanul! Goromba fráter!

            De visszatérve az egyéjszakás kalandomra: a szomszédaim kifejezetten furcsán reagáltak. Amikor elmeséltem nekik a minőségellenőrömet, csak legyintettek: túlfantáziálom az esetet. Szálljak már le végre a földre. Szó sincs itt semmiféle márkaellenőrzésről. Nyilván egy eltévedt lakó volt, aki kissé kapatosan buliból jövet eltévesztette az emeletet és lakásajtót. De az is lehet,  hogy az éjszakai postás hozott ki elsőbbségi, ajánlott levelet, ami nagyon is értékelendő. Hiszen még nappal sem csenget be, csak bedobja azt a hülye piros csíkos lapot, és mehet az ember az Amerikai útra sorban állni. De lehet egy ipari alpinista is, aki éjszakai gyakorlatot tart: először jól megszemléli a másznivalót, aztán a sötétben emlékezetből megmássza. Továbbá mi van, ha a biztosító éjszakai műszakban dolgozó üvegkár szakértője volt az éjszakai vendégünk, aki világító mobiljával felvételeket készít az esetleges kárról. Egy bölcsész szomszédom pedig Allen Poe Hollóját vélte matatni a rácsomom. Szó mi szó, nagyon örültem a lehetséges variációk hallatán, mert jó azt érezni, no, hogy az ember szomszédai két lábbal állnak a sok helyen már repedezett lépcsőházi metlakin.

            A zűrzavaros történések tisztázása, és háborgó lelkem megnyugtatása érdekében egyre inkább egy kézzel fogható, organikus megoldásban gondolkodom. Például egy házikélgyóban. Hogy miért? Mert kettő az egyben tartalmazza a biztonsági kamerát és a riasztó távfelügyeletet, hogy a fél-professzionális Hybrid rögzítőről ne is beszéljek. Ettől egyrészt trendi, másrészt archaikus. Kiültetem a bejárati ajtó mellé. Csinálok neki egy kis meleg fészket, teszek ki  langyított tehéntejet egy kis pitliben. Ha jön az éjszakai vendég, két dolog lehetséges a tudomány mai állása szerint. Egy: a házikígyó a nyakára tekeredik, a többit nem részletezem, el lehet képzelni. Kettő: belebújik a vendégbe. Ezáltal rögvest kigyógyul az illető a szenvedélybetegségéből, az agresszív rácsfüggőségből. Garantáltan nem lesz szüksége hosszas, visszaesésekkel teli, pénztárcát nem kímélő, olykor megalázó, zárt osztályon való kezelésre.