Van egy bundám. Hatvan éves. Az amerikás nénikémtől kaptam. Bözsi néni most kilencven. Ha jól számolom, épp harmincévesen viselte először. Rám hagyta. Illetve orvul rám terítette, amikor náluk jártam rokonnézőben. Azt mondta, a menyeinek nem jön be a bunda stílusa. Ómódi, kényeskedtek, amikor felajánlotta nekik. Oh, come on, baloney, kacsintott rám Bözsi néni. Szerintem meg nagyon is retró. Olyan, mintha gázperzselővel enyhén rápörköltek volna a dús birkaszőrre. Igaz, kissé kozmásra sikeredett, de hát ettől lett igazi gourmand. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

            A bundát a férfiak szokták venni a nőknek. Bözsi néni kivétel. Amikor a hajdani bundaajándékozási manőverről faggattam, azt felelte, oh, come on, baloney. Ezt az angol kifejezést kötőszóként használta, én egyszerűen úgy fordítottam magamban, hogy encemence. Milyen tömör, logikus és játékos a magyar nyelv! Már ha egyáltalán jól fordítom. Megdolgoztam érte, megvettem magamnak, kész, mondta Bözsi néni. A bácsikád meg három nap múlva vette csak észre, hogy új bunda van rajtam. Férfiak, férfiak!, csettintett a nyelvével. És mi van, ha a bácsikám titkokban állatvédő?, futott át rajtam. Úgy értve, állatvédő lett Amerikában. Mert ott, emlékszem,  mindenkinek volt valami heppje. Mért pont az én drága bácsikámnak ne lett volna? Ebben az esetben viszont rögtön más lesz a bunda színezete, nem?

            A bundám itt-ott lyukad. De semmi baj. Vettem egy bőrvarró tűt, és lokálisan kezelem a problémát. Arra is gondoltam már, hogy új anyaggal foltozom meg belülről. Aztán eszembe jutott a bibliai ige, mely szerint senki sem varr új posztóból foltot régi ruhára. Miért pont én lennék olyan pancser!? Hiszek az igének, maradok a tűnél. Anyám azt tanácsolta, ne engedjem, hogy lesegítsék rólam a bundámat, mert hátulról nézve úgy tűnhet, hogy sorozatlövést kaptam, és az nem annyira nőies és elegáns. Különben meg, jobban tenném, ha vennék egy újat. Hát nem is tudom. Ragaszkodom ehhez a bundához. Sok-sok szép emlék köt össze bennünket. Tíz éve például bekóboroltuk együtt Finnországot. Rekord hideg volt, mindenki lilára fagyott, én meg jólesően vigyorogtam a kozmás bundácskámban. Sífutottam benne, és valaki azt mondta, vadászni induló finnugornak nézett. Már csak a tegez hiányzott a bal oldalamról.

            A bundát és prémet elsősorban a nők és a celebek szeretik. De nem mindenki. Most olvasom, hogy Pamela Anderson például nem. Sőt! Be akarja tiltatni a szőrme árusítását Izraelben. Miért éppen ott? Mert most épp ott van nászúton, egyik volt férjével, akihez másodszor is hozzámegy. Csodálni való az optimizmusa. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szívesen dobnám sutba az amerikás bundámat. Persze olykor bennem van a félsz: mi történne, ha egyszer gyanútlanul belesétálnék egy békés, nonprofit bundaellenes kampány kellős közepébe? A szőrme azé, aki abban született, virítana a zászlójukon, és nem hiszem, hogy ki tudnám magam magyarázkodni. Ha csak nem úgy, hogy elkezdek bégetni, és birkának adom ki magam. Nekem tényleg nincs már bundaügyben veszíteni valóm. Két-három lyukkal több, vagy kevesebb, nem mindegy?

            Persze nem minden férfi játszik olyan nyílt lapokkal, mint a bácsikám, aki a Ford gyárban őszült meg. Mesélte, hogy tizenkét-tizennégy órát is dolgozott naponta. Délben megtanult az ebédlőasztalnál nyitott szemmel szunyókálni egy fertály órácskát, hogy bírja a délutáni műszakot. Érthető, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségének bundát vegyen. Nem úgy, mint az a középkorú ismerősöm, aki egy nagy társaság kellős közepén bejelentette, hogy ha a felesége visszafogy leánykori súlycsoportjába, rögtön vesz neki egy bundát. De nem akármilyet: egy hét számjegyes csodaködmönt. Szegény asszony! Huszonöt évet kellett volna fiatalodnia pár hét leforgása alatt. Ennél már az is könnyebb feladványnak tűnt volna, ha visszamegy az anyja méhébe, és újraszületik. Bár szerintem akkor több szerencsével jár. Például máshoz megy feleségül.

            Egy biztos, mióta világ a világ, a bundák körül állandó felhajtás és botrány van. Hazánkban a suba a virágkorát a tizenkilencedik században élte. A magyar paraszt egyik legszebb ruhadarabja volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. A váci püspök állítólag egyszer elrendelte, hogy a szolnoki bundás lakosok az undok zsíros szag miatt be ne merészeljenek lépni a templomba. Na, ebből lett akkora cécó, mint ide hat hét.

Rózsa Sándor is nagyon szerette e nemes ruhadarabot. Naná, hogy szerette, hisz igazi celebbetyárként nagyon fontos volt számára a karizmatikus megjelenés, továbbá hogy napi huszonnégy órában ne ártson neki se nap, se szél. Bokáig érő, a hátán fekete bárányból (mi másból) varrott subája hozzátartozott a tudatos önmarketingjéhez. Hogy mennyi vért és gyilkot láthatott az a bunda! Elképzelni is szörnyű! Nem úgy, mint az enyém, amely néhány családi veszekedésen kívül kiegyensúlyozott, nyugodt bundalétet tudhat magáénak.

             A minap a buszon kapaszkodás közben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Egyszerre kiszáradt a szám és felcsuklottam. Igen, igen, igen. A bundám jobb ujja a vállamnál elkezdett hasadni. Láttam jól a busz ablakában. Te jó ég! Mi lesz velem, ha korkedvezménnyel nyugdíjba kell küldenem? Annyira szíven ütött a dolog, hogy majdnem elvétettem a megállót. De szerencsére nénikém hangját hallottam ki a zajból: egy bunda csak egy bunda, oh, baloney, come on!

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenében nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem,  mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s  a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma,  továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

(Illusztráció: Saatchi Art)

Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.

Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért mondom, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte. Aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel.

A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni.

Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel.

Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes málna kishalat felfalom. Borzasztó álom volt. Kivert a hideg veríték.

Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani.

Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna?  Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz  karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem senkinek. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem. A málnáért.

Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam. Nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik.

Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat. Ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!

(Megjelent  2019-ben A vitéz közalkalmazott című kötetben, Kortárs Kiadó)

Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)