Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)

Negyvennegyedik fejezet

Miután jól kibőgte magát a két megesett lány, Maricska és Frozina, nekivágtak a Szutykós-szögnek. A Kisbuzgó-zsombék keményen megdolgoztatta őket, többször fennakadt a csónakjuk. A kövér televény telis-teli volt csigaházakkal, valaha vízfenék lehetett azon a helyen. Én szégyenemben legszívesebben belebújnék egy csigaházba, mondta Maricska. Akkor legalább nem kótorognék itt egész világ blamázsára. Majd azt mondom édesapáméknak, hogy lefogott egy haramia, nem térhettem ki előle. Újra szűk nádi sikátor következett, a nádbuzogányok mint alabárdos díszőrség sorakozott kétoldalt a tiszteletükre. Ez már a tiltott zóna volt, ahova önszántából nemigen merészkedett be senki csak az, akinek nem volt kedves az élet. Madárfogó hurkok villantak a letaposott nád és sás között.

Bagó Rezi madárjárta, ingó lápok közé benyúló ormon tapasztott magának kunyhót. Az orom mögött elvégtelenülő nádtenger nyújtózott egészen addig, ahol az ég a földet érintette. Közöttük felsejlett egy-két mélyen domborodó porong. Azt tartották, ott már csak lápi őgyelgők, szülehagyott kóbor suhancok, lápi haramiák foglalnak el Isten és ember által elhagyatott, horpadt tetejű, patkányoktól hemzsegő kunyhókat. Olyan szerzetek, akik nem ismerik se apjokat, se anyjokat, sem esztendeiket, még a nevüket se nagyon tudják rendesen kiejteni, mert nem templomban, hanem száraz keresztelőben kapták. Rezi nem félt tőlük, nem félt senkitől, ha valaki nem beszélt vele tisztelettel, úgy dobta ki a kunyhójából, mint egy bolháktól hemzsegő rókabőrt. Fiatalkorában állítólag kackiás, rátarti menyecske volt, de nem született gyereke, ezért az ura is, meg az anyósa is addig-addig szekírozta, hogy egy narancsszínű hajnalon kereket oldott.

Egy vadrucázóval, név szerint Nagypaszuly Palival ismerkedett meg a vásárban, ahhoz szökött ki a lápra. Azt gondolta szegény Rezi, Palival majd minden fenékig tejfel lesz, s megkapja tőle mindazt, amit hites urától nem kapott meg. Egy perc után elcsattant az első csók, egy hét után az első pofon. Rezit hosszú hajánál fogva ráncigálta ki a kunyhóból Pali. Ne szájalj, mindig csak szájalsz, mondta, az én kunyhómban csak én pofázhatok.

 Ez a mondat adta az ötletet Rezinek, hogy ha a fene fenét eszik is, addig kujtorogjon a lápban, amíg rá nem lel egy eldugott porongra, ahol kunyhót építhet. Igen ám, de előtte meg kellett szöknie Nagypaszuly Palitól, aki mások által jámbornak mondott, közelről megismerve kötözködős, veszekedős, kiállhatatlan fickó volt. Rezi jól ismerte a gyógynövényeket, született intelligenciájánál fogva szenvedélyesen szerette a dolgok mibenlétét kutatni. Egyik este erős főzetet készített Palinak, leitatta, és amikor már magatehetetlenül horkolt a kunyhó oldalának támaszkodva, Rezi elkötötte a csónakját, és olyan messze evezett, amilyen messzire csak bírt. Meg is találta a gyékényerdő közepén a rejteket egy kunyhómaradvánnyal a közepén. Nem kellett volna semmi mást tennie,  csak kipofozni a kalyibát, de Rezit nem olyan fából faragták, hogy más ízlése szerint tapasztott kunyhóban lakjon. Neki megvolt a saját stílusa, majdnem tövig bontotta a nádi ingatlant, és egy szál maga újraépítette.

 Frozina és Maricska egy róka- és farkasbőrökkel bélelt kunyhóba érkezett, gyönyörű darutollak hajladoztak a nádkorcban, száraz fűcsokrok lógtak a levegőben. Rezi vadvirágokkal teletűzdelt szalmakalapban fogadta őket. A kalapból kétoldalt a fülénél lófarokból font szép álladzó lógott. Amikor megpillantotta a két lányt, felkacagott, és dalban köszönt. Ember szűre, jószág szőre, Asszony lettél egykettőre, Szélvész anyja, őszi éjen, Hajtsa a szél egykettőre! Rezi rágyújtott acéllal, kovával és nádbuzogánnyal készített taplóval. Ködben úszott a kis sziget. Miután leültette őket a kunyhó előtti lókoponyákra, folytatta a recitálást. Vízen, földön, kövön is túl, Ahol az a malacka túr, Kurta farka, ajaj, Isten, Kotlós ne léssz, drága kincsem.

Szó szót követett, a két lány elmesélte baját, hogy egy hét eltéréssel megesett velük a dolog, tud-e rajtuk segíteni. Persze, hogy tudok, de miért jöttetek ilyen későn. Mire megpancsolom a főzetet, lemegy a nap. És hát nem akarlak ijesztgetni benneteket, de a láp egy valóságos betyárlaktanya.

Nem félünk mi a betyároktól, mondta Maricska, nem mind rossz ember az.  Nihogymá’ nehogy elkezdd itt védeni őket, mert olyat mondok, hogy magam is megbánom. Beparancsolta a két lányt a hűvös kunyhóba, ő pedig a kunyhó előtti horgasfára kormos kaszrojt akasztott. Tüzet rakott alá, vizet tett bele, és egyenként dobálta bele a füveket. Mormogott főzés közben, de nem lehetett kivenni belőle semmit. Maricska és Frozina ledőlt az állatbőrre, és gondterhelten várakozott. Csak nem valami mérget kotyvaszt Rezi?, futott át Frozinán. Az ilyen bűbájos-bohókás öregasszonyoktól sok minden kitelik. Semmi kedve meghalni, ő élni szeretne, élni és utazni, elmenni innen nagyon messzire, elfelejteni mindent, aztán visszajönni. Igen, ezt szeretné, de hát ez nem lehetséges. Most, hogy ott növekszik a hasában az a valami, az a gyerekféle, most már nem tehet azt, amit akar. Félálmában gondolta mindezt, aztán kinyitotta a szemét, felrezzent, és megnyugodott. Megnyugodott, mert kitisztult a feje, persze, hogy mehet a világ végére. Hát éppen azért van itt, hogy ne szülessen meg az a kis gyerekféle, vagy hogy is hívják, porongy.

A kunyhóba kígyóként tekergőzött be a főzet illata, Maricska öklendezni kezdett. Na még egy icce pillanat, és máris kész, kiabálta Rezi. Még ilyet!, ingatta a fejét, még ilyet, egy kisasszonkával meg egy pákászlánnyal egyszerre essen meg az eset. Ilyet még nem pipáltam, pedig szívtam már ezt-azt életemben. Legalább jóvágásúak a legények?, kukkantott be a kunyhóba, ó, fiatalság, bolondság, bolond lányok, jól bekaptátok a legyet. Most aztán jól kinéztek, de itt nektek Rezi nénétek, aki minden bajból kihúz benneteket. Reggel este egy-egy nagy kortyot, megjegyeztétek? Reggel éhgyomorra, este utolsónak. Három nap múlva vérezni fogtok, fájni fog a hasatok, de ne ijedjetek meg, a vér kimossa majd belőletek a szégyent, és olyan tiszták lesztek, mint a szűzlányok. Ha megtaláljátok a jövendőbelit, el ne mondjátok neki, hogy rátok már kéredzkedett férfiember. Intézzétek úgy, hogy akkor legyen rajtatok először, amikor véreztek, így nem jön rá, hogy nem vagytok már szüzek. Én is ezt csináltam, én se voltam szűz, amikor férjhez mentem. De tudjátok mit, minden férfi kutya, megkapja, amit akar, aztán továbbáll. Ha meg nem állt tovább, akkor másként gyötör, a lényeg, hogy nem tud mást, csak sanyargatni, nyomorgatni, kínozni. Ha engem kérdeztek, azt tanácsolom, hogy ne menjetek soha férjhez, töltsetek kedvet férfiemberrel, amikor ráéheztek, de maradjatok szabadok. A férfi a nő minden modorát, ami neki hasznos asszonyosnak, ami nem hasznos emberesnek tartja. Soha ne akarjátok megérteni a férfiakat. A hím és a nőstény viszonya a természettől fogva az, hogy a hím az erősebb, uralkodni akar a nőstényen. Nézzétek a láp állatait, a hímek kódorognak összevissza, a nőstények meg nevelik a kicsiket. Hát milyen élet az! Milyen kár, hogy a férfiak nem olyanok, mint a nők, esküszöm sokkal egyszerűbb lenne minden a világon.

A főzet elkészült. Ebből jöttél, ebbe menjél, Isten verje a vakreményt, Szombat, péntek, nagycsütörtök, Vissza ide sose jöttök, skandálta Rezi, és odaadta az üvegcsét. Frozina egy amulettet nyújtott feléje. Csak nem gondoljátok, hogy bármit elfogadok cserébe, csak nem gondoljátok, hogy egy nőn pénzért segítek? Nekem nincs szükségem pénzre, megad mindent a mocsár, amire szükségem van. Férfitól igen, attól elfogadok mindent, pénzt, ékszert, egyebeket. Úgy értem, van, akitől szívesen veszem, ha természetben fizet. Igen, igen, ne nézzetek így rám, Rezi nénétek is szomjazik olykor a csókra, nem csak ti.

Nesztelenül siklott a bödöncsónak a morotva fekete vizén, szótalanul ült benne a két szomorú, fáradt utas. Maricska evezett, Frozina kezében tartotta az üvegcséket. Az egyik kanyarulatban egy vadrucacsalád zárta el útjukat. Keresztben végigérték a morotvát teljes szélességében, hím, tojó és hat sárgapelyhes kis ruca. Nem haladtak semerre, csak lebegtek a vízben és jókedvűen csacsogtak. Frozina feléjük hessegetett a kezével, de a rucák nem mozdultak. Hát megbolondultak ezek a kacsák?, kiabálta Maricska dühösen. Megállította a csónakot, el csak nem csapja őket. Álltak. Vártak. Lebegett az aranyalkonyatban a nyolc kacsa és a két kisasszony, de az organikus sorompó csak nem akaródzott felengedni. Nyakukon volt a sötét. Ráadásul a tojó olyan rosszalló és szemrehányó tekintettel, olyan sandán nézett rájuk, hogy azt nem lehetett elbírni. Én lecsapom az evezővel ezt a pofátlan rucát, mondta Maricska, és lendítette az evezőt a kacsák felé. Erre olyan hápogásba kezdtek, hogy a két lány nem bírta hallgatni, félő volt, hogy megsüketülnek. Fülükre tapasztották kezüket, csak véget ér egyszer a rémálom. Még szerencse, hogy betapasztották a fülüket, mert a kacsák a rögtönzött lápi templomban kíméletlenül kiprédikálták Maricskát és Frozinát. Háp-háp, gyertek csak ide mind, aki él és mozog a lápon, háp-háp. Nádi sármányok, csíkosfejű nádiposzáták, barkós cinegék, búbos vöcskök, nádirigók szálltak a morotva szélére. De érkezett még két berki tücsökmadár, négy kékbegy és egy pár függőcinege is. A káka tövén egy rucatojó ült, költött, a nagy hangzavarban annyira megijedt, hogy mocorogni kezdett a fészkén, a tojásai egymásnak koccantak, és az egyikből előbújt az első rucácska. Mi ez a színjáték?, kérdezte Frozina. Maricska, te jobban ismered a lápot, itt születtél, mondd már meg vége, mi folyik itt?

Háp-háp, folytatta a kacsatojó, ez a két bűnös liba úgy hitte, hogy megzavarhatja az esti istentiszteleti készülődésünket. Azt hitték, hogy ha felénk hadonásznak a botjukkal, akkor mi uccu, neki, már futunk is előlük. Hát, háp, nem futunk. Végig kell hallgatniuk a szertartásunkat, háp, hát de hol késik a tiszteletes úr? És ebben a pillanatban egy hatalmas fekete gólya szállt a morotva szélén álló uszadéktuskóra. Feje, nyaka fémes zölden és ibolyalilán csillogott, szárnya alól kivillant hófehér, makulátlanul simára vasalt ünnepi inge. Áldásom rátok, madártestvéreim, kezdte, és elkezdődött az istentisztelet. Nem volt mese, Maricskának és Frozinának végig kellett hallgatnia a keleplést. a morotva foglyai lettek. Amikor a madarak elszállingóztak és a kacsacsalád behúzódott a sás tövéhez, indulhattak. Végigsírták az utat. Maricska kitette Frozinát a kisláposi parton. Az üvegcse, kérdezte Maricska, hol az üvegcsém? Beleejtettem mind a kettőt a vízbe, felelte Frozina, a mi fiókáink is ki fognak kelni.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – A boszorkányos sminkek territóriuma)