Van egy bundám. Hatvan éves. Az amerikás nénikémtől kaptam. Bözsi néni most kilencven. Ha jól számolom, épp harmincévesen viselte először. Rám hagyta. Illetve orvul rám terítette, amikor náluk jártam rokonnézőben. Azt mondta, a menyeinek nem jön be a bunda stílusa. Ómódi, kényeskedtek, amikor felajánlotta nekik. Oh, come on, baloney, kacsintott rám Bözsi néni. Szerintem meg nagyon is retró. Olyan, mintha gázperzselővel enyhén rápörköltek volna a dús birkaszőrre. Igaz, kissé kozmásra sikeredett, de hát ettől lett igazi gourmand. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

            A bundát a férfiak szokták venni a nőknek. Bözsi néni kivétel. Amikor a hajdani bundaajándékozási manőverről faggattam, azt felelte, oh, come on, baloney. Ezt az angol kifejezést kötőszóként használta, én egyszerűen úgy fordítottam magamban, hogy encemence. Milyen tömör, logikus és játékos a magyar nyelv! Már ha egyáltalán jól fordítom. Megdolgoztam érte, megvettem magamnak, kész, mondta Bözsi néni. A bácsikád meg három nap múlva vette csak észre, hogy új bunda van rajtam. Férfiak, férfiak!, csettintett a nyelvével. És mi van, ha a bácsikám titkokban állatvédő?, futott át rajtam. Úgy értve, állatvédő lett Amerikában. Mert ott, emlékszem,  mindenkinek volt valami heppje. Mért pont az én drága bácsikámnak ne lett volna? Ebben az esetben viszont rögtön más lesz a bunda színezete, nem?

            A bundám itt-ott lyukad. De semmi baj. Vettem egy bőrvarró tűt, és lokálisan kezelem a problémát. Arra is gondoltam már, hogy új anyaggal foltozom meg belülről. Aztán eszembe jutott a bibliai ige, mely szerint senki sem varr új posztóból foltot régi ruhára. Miért pont én lennék olyan pancser!? Hiszek az igének, maradok a tűnél. Anyám azt tanácsolta, ne engedjem, hogy lesegítsék rólam a bundámat, mert hátulról nézve úgy tűnhet, hogy sorozatlövést kaptam, és az nem annyira nőies és elegáns. Különben meg, jobban tenném, ha vennék egy újat. Hát nem is tudom. Ragaszkodom ehhez a bundához. Sok-sok szép emlék köt össze bennünket. Tíz éve például bekóboroltuk együtt Finnországot. Rekord hideg volt, mindenki lilára fagyott, én meg jólesően vigyorogtam a kozmás bundácskámban. Sífutottam benne, és valaki azt mondta, vadászni induló finnugornak nézett. Már csak a tegez hiányzott a bal oldalamról.

            A bundát és prémet elsősorban a nők és a celebek szeretik. De nem mindenki. Most olvasom, hogy Pamela Anderson például nem. Sőt! Be akarja tiltatni a szőrme árusítását Izraelben. Miért éppen ott? Mert most épp ott van nászúton, egyik volt férjével, akihez másodszor is hozzámegy. Csodálni való az optimizmusa. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szívesen dobnám sutba az amerikás bundámat. Persze olykor bennem van a félsz: mi történne, ha egyszer gyanútlanul belesétálnék egy békés, nonprofit bundaellenes kampány kellős közepébe? A szőrme azé, aki abban született, virítana a zászlójukon, és nem hiszem, hogy ki tudnám magam magyarázkodni. Ha csak nem úgy, hogy elkezdek bégetni, és birkának adom ki magam. Nekem tényleg nincs már bundaügyben veszíteni valóm. Két-három lyukkal több, vagy kevesebb, nem mindegy?

            Persze nem minden férfi játszik olyan nyílt lapokkal, mint a bácsikám, aki a Ford gyárban őszült meg. Mesélte, hogy tizenkét-tizennégy órát is dolgozott naponta. Délben megtanult az ebédlőasztalnál nyitott szemmel szunyókálni egy fertály órácskát, hogy bírja a délutáni műszakot. Érthető, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségének bundát vegyen. Nem úgy, mint az a középkorú ismerősöm, aki egy nagy társaság kellős közepén bejelentette, hogy ha a felesége visszafogy leánykori súlycsoportjába, rögtön vesz neki egy bundát. De nem akármilyet: egy hét számjegyes csodaködmönt. Szegény asszony! Huszonöt évet kellett volna fiatalodnia pár hét leforgása alatt. Ennél már az is könnyebb feladványnak tűnt volna, ha visszamegy az anyja méhébe, és újraszületik. Bár szerintem akkor több szerencsével jár. Például máshoz megy feleségül.

            Egy biztos, mióta világ a világ, a bundák körül állandó felhajtás és botrány van. Hazánkban a suba a virágkorát a tizenkilencedik században élte. A magyar paraszt egyik legszebb ruhadarabja volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. A váci püspök állítólag egyszer elrendelte, hogy a szolnoki bundás lakosok az undok zsíros szag miatt be ne merészeljenek lépni a templomba. Na, ebből lett akkora cécó, mint ide hat hét.

Rózsa Sándor is nagyon szerette e nemes ruhadarabot. Naná, hogy szerette, hisz igazi celebbetyárként nagyon fontos volt számára a karizmatikus megjelenés, továbbá hogy napi huszonnégy órában ne ártson neki se nap, se szél. Bokáig érő, a hátán fekete bárányból (mi másból) varrott subája hozzátartozott a tudatos önmarketingjéhez. Hogy mennyi vért és gyilkot láthatott az a bunda! Elképzelni is szörnyű! Nem úgy, mint az enyém, amely néhány családi veszekedésen kívül kiegyensúlyozott, nyugodt bundalétet tudhat magáénak.

             A minap a buszon kapaszkodás közben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Egyszerre kiszáradt a szám és felcsuklottam. Igen, igen, igen. A bundám jobb ujja a vállamnál elkezdett hasadni. Láttam jól a busz ablakában. Te jó ég! Mi lesz velem, ha korkedvezménnyel nyugdíjba kell küldenem? Annyira szíven ütött a dolog, hogy majdnem elvétettem a megállót. De szerencsére nénikém hangját hallottam ki a zajból: egy bunda csak egy bunda, oh, baloney, come on!