Sylvian szeretett élni. Zenés bankettek, órákig tartó koccintgatás a legjobb barátjával. Zárás előtti kései kosztolás Jules kávéházában. Szalonspicces séta az éjszakában. Mindenben számíthattak egymásra. Volt olyan, hogy pár napra befogadta cimboráját, amikor kergette a depresszió fekete vérebe. Az egykori pilóta egyszer még fiatalon tőle kért kölcsön fizetésig, hogy mostani feleségével saját lakásba költözhessenek. Persze, miután megnyerte a lottót, mindent visszafizetett volna, ám pajtása hallani sem akart róla. Pedig az ő egyik száma is kellett a sikerhez.

– Hagyd a pénzt. Nem azért adtam. Majd megiszunk valamit.

Sylvian azóta hálából minden hónapban legalább egyszer megvendégelte a Le Petit Parisien falai között. Ilyenkor Canadian Club viszkit kortyolgattak. Az örök klasszikus, amit még az amerikai szesztilalom idején Al Capone csempészett Kanadából. Mellé pedig adventi burgonyagratint kértek ki a konyháról. Tejszínnel rétegezett krumpliszeletek, körtével, egy kis szerecsendióval, raclette sajttal a tetején. Aranybarnára és jó ropogósra sütve. Ezt legtöbbször karácsony előtt készítették, de velük rendre kivételt tettek. Ilyenkor visszaemlékeztek az átmulatott éjszakákra, a fiatalkori csínytevésekre. Arra az esetre, amikor majdnem bevitték őket a csendőrök, mert az Eiffel-torony egyik sarkát rugdosták. Szerencsére időben távoztak a tett színhelyéről. Legközelebbi cimborájával bajtársak voltak. A második világégés idején is fedezték egymást. A seregben felderítők voltak. Antoine de Saint-Exupéry gépét kísérve kellett volna, hogy információkat szerezzenek egy Rhone-völgyi német alakulatról 1944. július 31-én. Ám az író sosem tért vissza. Eltűnt a látóhatáron. Később megtudták, hogy egy holttestre bukkantak, akin az ő egyenruhája lehetett. Talán ő volt. Valaki még az állítólagos karkötőjére is rálelt. Sylvian akkor döntötte el, hogy megválik a bajuszától a küldetés közben eltűnt tollnok tiszteletére. Majd leszerelt. Amikor pajtásával iszogattak, akkor Exupéry tiszteletére is tették. Párja minden hónapban elengedte az éjszakába. Nem tudott haragudni rá, mivel őt meg zenés randevúkra vitte. Olyanokra, mint egykor, ismerkedésük hajnalán. Igaz, a napokat és olyankor az órát is tévesztette. Ez volt az egyetlen dolog, amit a neje néha szóvá is tett.

‒ Ha én nem lennék, akkor azt is elfelejtenéd, hogy hányadika van. Csodálom, hogy a barátodat ez nem zavarja. Szerintem még azt sem tudod, mikor van a születésnapja.

‒ Neki sosem volt fontos, hogy emlékezzek arra, mikor jött a világra. Egyszerűen tudja, ha szüksége van valamire, akkor biztosan ott leszek. Ezért keresi a társaságomat ennyi évtized után is. Ez a lényeg – válaszolta a koros légi őrszem.

Amikor utoljára találkoztak, akkor a legjobb barátja pont a saját halálával viccelődött.

‒ A lakásban véletlenül lelöktem és eltörtem megboldogult nagyapám homokóráját. Ne lepődj meg, ha esetleg hamarosan feldobom a talpam.

‒ Ne bomolj! Mindketten közelítünk a kilencvenhez, de egészségesek vagyunk. A doki is ezt mondta.

Két napra rá François „Frank” Roletti őrmester kopogtatott a megrendítő hírrel.

‒ A postán, várakozás közben összeesett, és már nem volt mit tenni – mesélte Roletti.

Sylvian összetört. Tudta, hogy nem lesz ereje elmenni a temetésre. Úgy volt vele, szörnyethalna a koporsó látványától. Megkérte szerelmét, hogy ő képviselje majd mindkettőjüket.

Még aznap este vásárolt, és kibontott egy üveg Canadian Clubot. Később pedig papírra vetette, hogy a virágüzletben milyen üzenet kerüljön a koszorúra.

‒ Testvéri ölelést küldök… Bárhol is légy, drága barátom.

(Illusztráció: Silvia Vassileva – Tuscan Evening Wine)