Amikor patak voltam, amikor erdő
voltam, amikor még mező voltam,
amikor én voltam minden pata, láb,
uszony és szárny, amikor maga
az ég voltam,

senki nem kérdezte tőlem, hogy van- e valami célom, senki sem
tűnődött azon, hogy van- e valami, amire szükségem lehet,
mert semmi nem volt.
Nem szerethettem volna.

Majd elhagyva mindazt, amik egyszer voltunk,
a gyötrelem elkezdődött, félelem és kérdések jöttek,
és én csak sírtam, sírtam. Könnyek,
amiket eddig nem ismertem.

Ezért visszatértem a folyóhoz, visszatértem
a hegyekhez. Újból megkérve a kezüket
könyörögtem – könyörögtem, házasságra lépni
minden tárggyal és teremtménnyel,

és amint elfogadták,
Isten egyre ott volt a karomban.
Nem kérdezte tőlem,
„Hol voltál?”

Ebből tudtam meg, hogy a lelkem – minden lélek –
mindig fogja
Őt.

Lovas Sz. Judit fordítása