Címke: irodalom

Várlak; Taníts engem…!

 

Várlak

Megengedem, hogy úgy szeress, ahogy te tudsz.
A saját tempódban érjen utol szíved,
s közben kitekerek magamból pár rímet,
mit gyógyírként sebeimre hintettél a múltkor…
Megengedem magamnak a kétpólusú érzést;
s azt, hogy ebben a kihűlőfélben lévő
katakomba létben elsodorjon a szél, hogy aztán
a számkivetettség tornácáról ha elrugaszkodom:
földet érjek, mikrorészecskékké omolva szét
a szikesek kopár dűlőin, a várakozás extázisában:
hogy eljössz értem egy mindent feláztató eső molekulájában.
Újra termőre fordítva és megteremtve létem tarka virágait,
melyeket aztán megszagolhatsz, csokorba köthetsz
vagy gomblyukba tűzhetsz, ha szeretnéd –
S lehetnék a hajtókád parányi éke,
belesimulva a szöveten át szívverésed szinuszának
megnyugtató monotóniájába.

 

Taníts engem…!

Taníts engem játszani!
Magunknak többé nem ártani!
Rózsabogarat kergetni,
Hajadat egybefésülni a széllel.
Napsütötte kövön sütkérező gyík
Neonszín bőrébe bújni.
Madarak röptében újra gyönyörködni.
Hason fekve csodálni a fű alatt lapuló
Erdő mikrokozmoszában, a
Verőköltő bodobácsok nászát.
Belefütyülni a légüres térbe.
Ár- apályt mozgató ezüst labdát gurítani.
Üveggolyókat helyezni a csupasz égre.
Szeretetből pajzsot kovácsolni.
Meghajlítani a levegőt.
Gombafonallal átszőni a rétet,
És együtt belezuhanni az Éjszakába.

 

(Illusztráció: Nikole Lowe: The Flight of the Egret)

Álszentek

                                  /Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Te vagy minden gondolatom; Rokonlángok

 

Te vagy minden gondolatom

Még séta közben, ha szellőzne fejem,
akkor is te vagy minden gondolatom;
amikor a gitárhúrokat a tér közepén
játszva száguldó ujjaim alatt fogom,
vagy sötét nappalim zord hidegében
Vivaldit és Telemannt hallgatok;
amikor megbotlom az ónos utcán,
majd kis híján tócsába taknyolok,
mert akaratlanul is a kacifántos
reklámokra és plakátokra nézek;
amikor remegő kézzel neked írt
lángoló versemnek végéhez érek;
amikor borús hétfők és bágyatag
vasárnapok tartják elmémet bezárva;
amikor sebesült farkasként vonyítok
a világ közönyös csöndjébe kiáltva,
majd csókodat és érintésedet kérem,
mint papnőmtől, utolsó kenetként;
amikor ölelkezni látok lelkemben
egy pogányt és egy őskeresztényt;
amikor a halált sejtem hegedülni minden
sarkon és kínpadra szíjaz a vad Harag,
vagy belém kötnek a buszmegállóban
sandán vicsorogva rám durva agyarak,
vagy a járdaszegélynél a kocsi kereke
a viharban szemtelenül telibefröcsköl;
amikor egy izzó piros lámpa villan elő
hirtelen sorompó nélkül a tejfehér ködből,
de akkor is, amikor gyöngyszínű könnyek
peregnek végig dermedt, sovány arcomon,
amikor a nevető buzgalom, mint apró fűszál
tekereg az óvoda előtti gyermek-mancsokon,
amikor a novemberi fagyban éjfél után is van
még üzlet, hogy ajtaját a részegnek kinyissa,
míg előttem jókedvűen fütyörészik a munkás
és vesz magának lottót egy idült alkoholista;
amikor egy rozsdás pénzérme magányosan
pihen meg a szökőkút kopogó kőkáváján;
amikor egy édesanya őrködik a metróban
gyöngéden egyetlenének legszebb álmán,
és az esti parkban egy ottfelejtett könyvre
bukkanok a sivár, nyirkos földön;
amikor keserű méregpoharamat is
bánatomban a te egészségedre töltöm,
és ha felkelek a porból vagy épp mámorba
hullok: akkor is te vagy minden gondolatom,
mert amíg az vagy, addig a szerelmet is még
egy pillanattal tovább igaznak gondolhatom.

 

Rokonlángok

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ez az egész megint valami égi hecc,
ami elém festi édes délibábként az álmot,
mit vágyam a legsűrűbb éjben is meglátott.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy magányos mécslángként nem lebegsz
te is a sötét csöndben, ahol gyertyád fénye
egyformán süt mindenkire szerelmet kérve.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy e szenvedély töviskorona és kereszt
lehet csupán, minek puszta léte is bűn már,
míg a Kétely mellettünk féltékenyen őrt áll.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor a vicceimen velem együtt nevetsz,
vagy amikor cinkosan egymásra nézünk,
és a másik szeme lesz néma menedékünk.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
noha mint kisgyermek kezében a sós perec,
úgy szakadt szét a világom egy pillanat alatt,
és ebből a világból immár tiéd lett egy darab.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor labirintusomból naponta kivezetsz,
míg lelked lelkemnek titkos kamráit megnyitja –
nem hiszem, hogy nincs ott legalább egy szikra!

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy majd, mint túlvilági árnyat, elfeledsz,
míg én dimenziók s lassú eónok közt járva
keresem, hogy mi a szíved sercegő talánya.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy kebledben mindent mélybe temetsz,
s nincs ének, sem varázsszó, hogy az érzést
kihantolva tegyem föl a legnagyobb kérdést.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy mint én, a pokol tornácán nem rekedsz
meg, mint a szellem, ki sehová sem tartozik,
és az életet úgy bámulja, akár különös mozit.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy a boldogság nem más, csupán fegyenc
az idő börtönében, ahol a Nap egy keskeny rés,
s honnan nem szabadít ki sem csók, sem ölelés.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ha itt is vagy, csak távoli ígéret lehetsz,
és ezt a káprázatot igazgyöngyként formálja
kagylóba zárt lényem védekezve, arra várva,

hogy felnyissák és észrevegyék féltett kincsét,
és, hogy meg ne csak úgy kíváncsian tekintsék,
mert úgysem hiszem, még ha tengerbe is vetsz;
hogy én szeretlek, ám te ugyanígy nem szeretsz.

 

(Illusztráció: Juan Gris: Guitar and Violin, 1913)

Egymást nézi

Talán sokak számára ismert tény a halálos büntetések történelméből (hiszen nincs is ennél kellemesebb és közkedveltebb téma), hogy számos ókori és középkori országban létezett a kettéfűrészelés módszere, amely során az elítéltet egy nehéz fűrésszel merőlegesen, vagy a saggitalis síkban kettészelték. Az okot, amiért eleink ilyen macerás megoldáshoz nyúltak, ahelyett, hogy csak kupánvágták volna az illetőt és csókolom, már kevesebben tudják. Nem, még véletlenül sem arról van szó, hogy örömüket lelték volna a visító szerencsétlen könyörgéseiben (kivéve talán Caligula császárt, aki állítólag jóízűen megvacsorázott, miközben a kivégzéseket nézte). A kettéfűrészelés valójában egy igen humánus, és filozófiailag megalapozott módszer volt arra, hogy az elítélt még egyszer, utoljára tüzetes önvizsgálatot tartson: hiszen kizárólag dialógusban lehet gondolkodni, ahhoz pedig két fél kell. Vagyis, a kedves hóhér valójában nem fizetett gyilkos, hanem a terapeuták elődje volt.

Egy ilyen esetről olvastam nemrég egy elfeledett históriás műben. Teljesen átlagos, kissé párás kedd délután volt a Római Birodalomban, amikor elfogtak és kettéfűrészeltek egy huszonegyéves fiatalembert, amiért ellopott egy pár büdös sarut. A szerző a következőképpen számol be arról a pillanatról, amikor a fűrész befejezte munkáját:

„Nézte egymást a két fél. A jobb azt mondta a balnak: hogy te milyen ronda vagy! És ez az öltözék, egyszerűen förtelmes! Kilátszik benne a fél agyad, fél arcüreged, benne a látóidegek fél rendszerével, magányos szemgolyóval, fél száj, amit másra sem használtál, csak pofázásra. És ez még nem minden, mert szemérmetlenül mutogatod azt a csoffadt tüdőlebenyed, a fél gyomrod, beleid, hasnyálmirigyed, a fél májad, inkább negyed, amennyire összezsugorodott, és a fél gerinced, amiben nincs velő, csak húgylé. Te gyáva féreg, még most is azzal törődsz, hogy mit gondolnak rólad mások, felelt a bal. A jobb fél azzal kontrázott, hogy ha a bal többet foglalkozott volna ezzel, talán nem gyűlölte volna meg csaknem mindenki a környezetében. De a bal nem hagyta magát, és visszavágott: persze, hogy mindenki otthagyott, nekik is elegük lett abból, hogy amíg mások meg nem mondják neked, ki vagy, addig mintha nem is lennél. A jobb sértetten közölte, hogy mindig is pontosan ezért rühellte a balt, mert képtelen dicsérni, csak bírál. A bal erre a szemébe vágta, mi volt a legnagyobb hibája: sohasem értette meg, hogy senkinek sem tartozik számadással az ittlétéről, és hozzátette, hogy a jobb túl sokáig próbálta megválaszolni azt az értelmetlen kérdést, miért vagyok itt, és most itt állnak, letolt gatyával, és ötletük sincs, hogyan tovább. Egy darabig még vitáztak, majd össze is verekedtek. Ha a hóhér nem választja szét, és tessékeli őket le az emelvényről, talán az egyik meg is öli a másikat.”

ZHÉ SHI – JU FU: halmazelmélet

 

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

 

Zhé Shi és Ju Fu egymás mellett feküdtek a padlón, langymeleg nyár délután. Most jöttek be a szénakazalnyi fényből és melegből és eleinte zöldet láttak.
– Zöld és piros foltokat látok – mondta Zhé Shi.
– Én narancssárgát és kéket.
– Most én is vöröset. Ha behunyom a szemem millió kicsi sárga van benne. Ha kinyitom akkor átmegy lilába.
– Egy tévé.
– Igen, önműködő.
– Kár hogy csak öt percig.
– Egész életedben.
– Mikor van fény.
– Mikor vannak szavak.
– Tévézel?
– Igen, hallod a szavakat és tévézel. Tudod mit, derítsük fel a műsort! Kezdjük Ával meg Ével, ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?

 

„Önműködő tévé.”
„Ha azt mondom alma, neked mi jelenik meg?”

 

Ju Fu egy pillanatig gondolkozott.
– Egy zöld, peregnek róla a harmatcseppek és valószínűleg génmanipulált. De csak azért mert ma a városban a papírüzlet kirakatában egy fémkapcsos mappán ezt a kinagyított fényképet láttam. Tudod, van millió ilyen, kinagyított málnák, kerek körték, kivi, áfonyák, limettek, egy időben nagyon mentek az ilyen gyümölcsösökre.
Kis szünet. Aztán észbe kapott, hogy folytatódjon a játék:
– És te mit látsz?
– Én egy nagyon pirosat, nagyon felfújtat, szintén a reklámról amit a szupermarsban tettek ki, mióta felújították a képeket. Egy nagy piros eperalma, génmanipulált dettó.
– Ez jó. Akkor ezek szerint arra hogy sárga és töpörödött és fűszeresen erős ízű jonatánt lássál, nem elég az alma lehívó szónak?
– Ezek szerint.
– Mit kellene mondani?
– Meg lehetne próbálni olyannal hogy igazi alma.
– Jó, akkor: igazi alma. Most mit látsz?
– Egy nagy rétet, körülötte fenyők és öreg fákkal van beültetve, nem túl sűrűn, itt-ott van körte és tölgy is és almafák. És a ház mellett, a saroknál van egy almafa aminek megkaparták a kérgét a medvék; itt ezen a fán az almák már kezdenek érni, és még hamvasak. A rokonom azt mondja, C-vitamin tabletták, de én nem érzem savanyúaknak őket annak ellenére hogy a szám elgörbül. Amelyik érett, annak a húsa eres, a piros érettség benne van az alma húsában is, érted? Nem piros héj és fehér hús, hanem mintha élő emberi test lenne, látod a piros színt eloszlani belül, mintha vére lenne és erei.
– És nem félsz megenni?
– Növény-vér és növény-erek, csupa hívogatás hogy megegyed.
– Akkor jó. Most hogy így mondtad, megkívántam. Nekem az igazi alma egy öreg ember aki kerti asztalnál egy vasszéknél álldogál és kötény van rajta, most jött be a kertből és egy nagy fehér tálban almák vannak, levest fog belőlük főzni vagy kompótot vagy ízt, olyan egyszerfőtt, alkalmi almaízet. És az almák sárgák és lágyak, inkább kásásak mint rostosak, kissé savanyúak de inkább fanyarok; külsőre nem néznéd őket valami nagy fajtáknak, pedig a fajtájuk itteni különlegesség, sóvári, vagy valami ami s-sel kezdődik, vagy ilmos? mindenféle nevek jutnak eszembe az almákról.

 

 

– Most hogy mondtad, nekem is elgörbült a szám.
– Van almánk?
– Nem, körténk van. De neked még volt, olyan, amilyent mondtál most. Attól az öregtől.
– Jó kis tévézés volt.
– Nem tévézés, halmazelmélet.
– Mert?
– Az alma nevű halmazainkat egyeztettük. Nekem is van vagy félmillió, neked is vagy félmillió elemünk ebben a halmazban, és keressük, hátha van köztük közös vagy olyan ami válaszol. Mivel te válaszolsz rám és én válaszolok rád, az almáink is többnyire válaszolnak egymásra.
– Én nem is nagyon tudok elképzelni almákat amelyek ne válaszoljanak.
– Én igen. Például ha te azt mondtad volna hogy nem is tudod, hogy inkább a gesztenye jut eszedbe amely még nem ért meg a városi parki fákon, akkor ezzel én nem nagyon tudok kezdeni semmit, ez egy nagyon triviális melléfelelet. Vagy ha azt mondanád, hogy az igazi alma egy gyümölcssalátába vagdalt szelet amelyre sok levet és tejszínhabot öntöttek, akkor ez megint nem az igazi nekem. Vagy ha az jutna eszedbe hogy egyszer fél liter almalevet ittál meg egyszerre mert annyira szomjas voltál. Vagy ha az igazi almád egy pármen lenne, és egy szeptemberi délelőtt vinnéd uzsonnának, akkor ezt kétségtelenül ismerném, felismerném, mert nekem is volt ilyen, és mégsem volt az igazi.
– Nem gondoltam hogy ennyire számít.
– Még durvábban is. Képzeld el hogy én azt mondom alma és – most már tudod mik jutnak eszembe, de téged mondjuk Fiorentinónak hívnak és neked egy olasz asztal és a tenger és balkonok meg sok színes edény a zsúrokról amelyeket otthon tartanak. Ez a társalgás külön művészet, mert itt millió a félreértés és valószínűleg ki sem derül soha hogy milyen a te almád, ha rá nem kérdezek. Egyszer kijártam azt az iskolát: éveken keresztül mindennap csak hallgattuk egymás szavait. Egyikünk felolvasott, mint a középkori szerzeteseknél vagy mint a mesebeli uralkodóknak – okosak voltak mert szerették a meséket – és a többiek hallgattuk a hangját. Aztán azt mondta: „reggel”, és mi próbáltuk kitalálni, mi ez. Sorra mindenki elmondta, mit hallott. Az egyik teraszt, fényt és homokot. A másik vizet és végtelent. A harmadik mindkettőt, de főleg meleget. A negyedik egy izzólámpát – ezen még ma is csodálkozom. Aztán én virágcserepeket a függöny mögött. Aztán a hatodik egy csíkos ágyat és a hetedik nyújtózkodást és még azt is elmutatta, hogyan. Voltunk vagy tizenötön. Végül aki a reggelt kimondta, ő is elmondta, neki mi volt ez a reggel.

 

„Mit hallasz amikor én kimondom… neked mi a reggel?”
„Szinte megfejthetetlen az hogy: »Itt vagyok.«”

 

Mondott más szavakat is. Kezdtük a nagyon egyszerűekkel. Ezek egyben a legkevésbé kimeríthetőek. Például azt mondta: „Jöttem”. Ez egy nehéz feladvány. Szinte megfejthetetlen az hogy: „Itt vagyok”. Később eljutottunk a mondatokig. „Nyisd ki az ablakot!”, és akkor sorra mind a tizenöten elpróbáltuk hogy ezt hogyan is gondolhatta. És utána elmondtuk hogy eredetileg valószínűleg hogyan is nézett ki az ablak, hol kellett kinyitni és kik voltunk mi. Én például egy szennyessel teli termet hallottam ahol zúgnak a mosógépek és a levegő tele van a szappanszagú párával, és valamikor a tizenkilencedik század végén vagyok egy középületben ahol fentebb vendégek alusznak az emeleteken. Itt mindegyikünk azt mondta el amit hallott. Utoljára az, aki kiejtette, fedte fel. Aztán ugyanazt a szót, ugyanazt a mondatot elmondta egy másikunk és akkor az ő ablakát kerestük, az ő almájának az ízét találgattuk és az ő nyújtózkodását játszottuk el. Egy fél délelőtt is eltartott míg egy-egy szó körbement. Az egyszerű főnevek után jöttek az igék, az igék után a mondatok, mindig csak olyan amit naponta százszor is hallasz. Például: „Elég!” Vagy: „Ideadod, kérlek?”, és utoljára, utolsó évben, az absztrakt fogalmak. Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük. Félre-nem-értés kurzus! Hallod, hogy hangzik?

 

„Ezt az évet a félreértések elkerülésének szenteltük.”

 

– Kezdem pedzeni. Például van két ember, maradjunk a halmazoknál, A és B. És elkezdenek a barátság fogalmával foglalkozni, talán ki se mondják, az egész magukban zajlik. Magában, és csak magában, A azt mondja: B talán barátom lehetne. Ahogyan ezt mondja B. És A figyelme B-ről egyszeriben a saját barátsághalmaza felé fordul ahol keresni kezd. Megjelenik egy zöld udvar képe kövekkel, szaladgáló alakok, kinagyít, visszaemlékszik egy combmozdulatra, amikor nekivágódott a labda és kifogta, visszatér megint a barátság szóhoz és megjelenik Tünde, aki a társaságban körbekínál egy friss vízzel telt poharakkal teli tálcát, de megjelenik rögtön egy sötét autópálya, ahol esik az eső és villognak a kocsik fényei, amikor éjjel tizenkettő van majdnem és ő gyalogol hogy elérjen Tituszhoz, és megjelenik Humphrey akivel pont akkor találkozott össze amikor szükség volt rá és megkapta tőle a szükséges vonatjegyet. B szintén azt mondja magában: A talán barátom lehetne. És megjelenik egy utcasarok amikor együtt fényképez Sergolóval, és egy asztal ahol bort isznak fényben, egy út amikor kétoldalt nyárfák és köd, viszik Ariostót, aki bemutatja legújabb fürdőszoba-berendezés modelljét és amikor Perdi leesett a tönkről és felhorzsolta magát és ijedten kérdezik, mi van, mert a szokásosnál jobban vérzik, megjelenik egy hangulat, egyfajta ingyen-érzés, hogy lehet. És itt nem állnak meg a képek, hanem folytatódnak A-val, és most vele képzeli el ugyanezeket a helyzeteket, máris tapogatózik, vajon hogy mutatna A a teraszon, vagy rohanna-e, esetleg felhorzsolná magát, vagy iszik-e bort, lehet vele ülni egy fényes asztalnál vagy mit lehet egyáltalán? Most figyelme visszasiklik A-ra és A-t mint elemet kezdi leképezni a barátság nevű függvénybe. A BARTÁSÁG nevű halmaz elemei a függvény eddigi leképzései. B barátságfüggvénye szerint megjelenik A egy utcarészletben, most nem is tudja miért, de leghamarább ide tudja elvinni, amint mennek együtt és nem mondanak semmit, és talán elérnek majd B-hez és megbeszélik, azt az akármit, de a lényeg az eredmény, a megértés érzete, talán meg tudná érteni hogyan működik… töpreng magában B és már látja kettőjüket egy nagy szelet sárgadinnyével és egy harmadik ismerősükkel a teraszon és már megvan fejében a szöveg amit elküldene A-nak, vagy megmutatja neki a lepkegyűjteményét, igen, először a lepkéket mutatja meg. A ezalatt B-t képezi le saját függvényébe és megjelenik B akivel száguldoznak és akinek felajánlhatja hogy elviszi, és ezzel is kifejez valamit, természetesen nem az út a lényeg hanem a gesztus, mondja magának A, és képzeletben megint B-nél van, akit most felhív és megbeszélnek vele egy megbeszélést, amikor ülnek a gép előtt és a képernyőt bámulják és ledöntik meg eldöntik a virágcserepeket, eldöntik hogy fekete vagy barna vagy fehér virágcserép a jobb A-nak a vállalkozásához a folyosóra és hogy Tardinak érdemes-e válaszolni, és ha igen, mit.

 

 

– Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.
– Honnan tudod, talán igen. Talán egy helyen jártunk csak nem vettük észre egymást.
– Akkor érted.
– Persze hogy értem.
– Érted hogy A és B nem értik egymást?
– Az egy illúzió hogy érteni. Talán működik, de azonosság nincs. Nincsenek azonos elemek a halmazokban. Viszont lehetnek, és egy barátságnál vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.
– Ahogy az én kertem és a te öreged.
– És akkor a két ember együtt marad.
– Innentől már tényleg lesznek közös elemeik.
– Az élmény igen: közös. A halmaz róla már nem biztos. A róla sohasem biztos. Itt vagyunk mi, fekszünk a padlón és van ami van, és ebben nincs te, én, padló és fény. Most van. De ha elkezdünk gondolni rá, akkor az már róla lesz ahol megjelenek először én, aztán te, a padló, a fény és ami még a szűk járatokon közlekedni tud. Nevek. Én elnevezem így, aztán jössz te és azt mondod hogy ez nem padló hanem délután és mi nem fekszünk hanem most a sétának vége és hogy ez a fényfolt itt olyan mint a biciklitúra, eszembe jut a biciklitúra… És máris úgy működik az egész mint szavak. A padló amin fekszel csak egy szó amiről a hátadnak millió élmény jut eszébe és máris itt egy halmaz, aztán egy újabb halmaz mert dudálnak kint, nekem ez a szomszéd roma aki megérkezett a családjával és most nagy garral nyitják a kaput és neked ez az autószerelő műhely ahonnan távozik egy kliens és elakadt a sofőriskolások valamelyikével aki épp most fordul ki gyakorlatra, de az is lehet hogy a csatornát javító munkásokhoz szállt ki a főnök és vele egyszerre szállították a csöveket és ezért akadtak el.
– Ebben az esetben adott egy közös elem és hozzá különböző halmazok.
– Igen. A padló a közös nevező. Amiben vagyunk, az közös halmaz és innentől jönnek a különbségek.
– Sosem fogják a reggeleimet hallani?
– Talán nem is kell. Nem fogják mert nincs ismétlés. Még egyszer nem lesz a reggeled senkinek. De nem az ismétlés kell.
– Hanem? – csodálkozott Zhé Shi.
– Hogy labdázz vele. Adogass. Dobod és nem fogják ki. Dobod és nincs ott senki. Dobod és dobod és valakinek, ha ki tudja fogni, megjelenik valami. És ettől egyszercsak értelmesnek látjátok együtt menni 200 métert és beülni egy terembe és aztán mondjuk úszni, és aztán már megint van adogatnivaló és visszadobnivaló és neked új és új elemeid lesznek a halmazodban ahogy neki is, persze nem közös.
– Nem is kell közös legyen. Mit csinálnék én a te halmazoddal? Csak ha igaziból adod.
– Igen, csak ha elviszlek az öreghez.
– És én elviszlek a tisztás-kertbe. De így sem lesz közös.
– Nem. Nincs közös.
– Akkor?
– Hát van. Van, csak úgy. Ha felelnek egymásra, ez nem épp elég?

 

„Mintha te is jártál volna ott ahol magamban én.”
„Vannak is olyan elemek, amelyek egymásnak értelmet adnak.”

 

(Illusztráció: Varga Borbála: hiúz-pár 2026; függőágy 2015; nyuszt körtével 2025; születésnapi táncosok sorozatból 56, 2025; nyuszt-kölykök [forrás: stockphotos]; két dinnyeszelet 2011; [eljegyzés, forrás: pixabay])

Árnyéka virágzik

 

∞ თინა ხიბლაშვილი: დადექ და ქარო მიამბე, ფშავი
Tina Khiblashvili: Dadek da karo miambe, Pshavi

A sünök éjjelente két-négy kilométert gyalogolnak táplálékkeresés közben. A kertünkben?

Seregélyek a gyümölcsös felett. Sok közös van bennünk, szeretjük a gyümölcsöket.

Le kell járnia a négy kilométert, nem állhat meg egy percre sem. Ezt mind éjjel kell járnia? Olyankor egyszerűbb, amikor hosszabb az éjszaka. Amikor rövidebb, sietnie kell.

Sömörös kosbor árnyéka virágzik, tüzesbegyű cinegelégykapó árnyéka iszik vízárnyékot.

A sün a terepasztalon kilométereket jár be.

Benéz az ablakon egy rigófióka, hallom, énekelni tanulnak.

A sün a terepasztalon vasúttal közlekedik. A vonat emeletén utazik, a vonat pincéjében.

Hol kezdődik az ég? Ha köd van, már itt a földön. Minden ég, ami a föld fölött van? A föld alatt is van ég?

A tengeri sün a víz alatt járja a négy kilométert? A víz alatt honnan tudja, nappal vagy éjszaka van?

A víz alatt van ég? Éjszakai vagy nappali ég van alatta?

A sünnek mennyit kell járni a víz alatt, a föld alatt? Mennyit kell járnia a tűz alatt? A tűz alatt nappal vagy éjszaka van? Ha hideg a tűz, éjszaka van.

Nyitott szemmel alszik a nyúl. Lát álmában?

Lenből, pamutból a vászon, dobszerűen kifeszül. A festmény dob?

Mikor fest, a nyúl a lábánál van. Ha a széken ül, a nyúl a szék alá. Ha feláll, a nyúl a székre ül.

A sámánok festenek a dobra.

Fűnyírók hangja, válogatás nélkül szedtük a levelet a nyúlnak, mielőtt ideérnek.

Hatvan liter vizet bocsát ki a levelén a fa, hogy felhőt csináljon. Megszámoltam.

Ha egy szigeten kivágják a fákat?

Ott voltunk a fával, fogtam a kérgét, a levelét, eperfa. Amerre a szél járt, kidőlt fák. Belépett az árnyékába.

A nyírók valamikor a virágágyást is lenyírják.

Világos és keskeny, és hosszú az orra. Aztán sötét és kerek, megváltozott? Aztán láttam egyszerre a kettőt, együtt ettek a tálból.

A vízről készült festmények, vagy a nem vízről készültek, de. A víz az nem olyan, mintha egy széket néznénk.

A macska a feldöntött tálból eszik. Most már a sünök döntenek a kertben.

Mindenki elment, amíg öltöztem. Nem búcsúztunk el. Mikor találkozunk, búcsúzni fogunk először?

Egész éjjel mászkálnak a sünök és zörgetik a kertet.

2026. 07. 10. 8:39:33
Orfű

 

1. Elégő szavak fénye
2. A földet nyírják
3. Árnyéka virágzik

Jázminnak

 

Ruzics Csilla: Ősz Krumlowban

 

(Illusztráció: John Moore: Hedgehog; Tüzesbegyű cinegelégykapó (Petroica phoenicea))