A hallgatás elégiája
Túl sok a gondolat, nem tudok
szelektálni, nem tudom, kinek
fogjam a kezét. Az arcok csak távoli
rokonok, a csend árnyéka szembenéz
velem, lassan rám dől a hallgatás
súlya. Már nem vesznek körül égbe
sóhajtó madarak, kidőlt fák között
ballagok, s nem tudom, kire támaszkodjam,
nem érzem a szavak érintését, csak vagyok.
Még nincs rólam utolsó fotó az albumban,
de már zsugorodik a különbség lét és nemlét
között. Alig merek megmozdulni a széttört
perspektíva körvonalán. Túl sok a halott.
A temetőkertekből megszöktek az angyalok,
kevés a hely Isten udvarán.
EGY MAGÁNYOS KEREKESKÚT MONOLÓGJA
A csönd lassan kúszik a fák között,
feleselni akar velem, megáll egy
pillanatra, a hársfának dől, s a fény
árnyékába teríti színváltós köpenyét,
csalogatja a kóbor madarakat, akiknek
szárnya alatt még ott van az életöröm.
Lent a porban a porcsinok szövőszékén
vastagodik a terjeszkedés, egyre
elszántabban uralják a teret, csak én,
akit árnyék-magasleshez láncolt valami
elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,
hogy hályogos szemmel is felfelé,
napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák
megöregedtek velem, ajkukon megfáradt
a dal, a metsző szél fullánk-lövése
tördeli megfáradt fejemen a cserepet.
Az emlékek szétszórva hintáznak
a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha
zöld a dombok oldaláról a temető
kövei közé költözött. A szent porladásba
faltól falig kúszik repedéseimből
a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra
csendesítette az elsorvadt élet-meleget.
Homlokomon fázósan rozsdál egy
vaslakat, a kulcs már rég elveszett,
senki nem keresi a durva homokon, valakinek
egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell
fakasztania testemből azon a bizonyos napon.
ALTERNATÍV VALÓSÁG
„Kövesd a fehér nyulat”
(Lewis Carrol)
Az ősi legendák fehér nyula
most nem csodaországba vezet,
a titkos bejáratot beárnyékolja
sokezer feketén lángoló mécses,
sokezer talp mintázza a nyers füvet.
Nincsenek új végvári vitézek,
vadidegen leszel saját földeden,
fejed fölött új keselyűk köröznek,
szárnyuk helyett súlyos bankjegyek.
Így lesz a fehérség baljós ómen.
Kint a tengeren fekete tulipánok
úsznak, átirányított vetemények,
te pedig a parton önkéntes vagy,
vadakat szelídítő bátor juhász,
anyafölded elnyelik a pincemélyek.
Végül kilakoltatnak a legendából,
az idősíkok összekeverednek benned,
úgy tűnsz majd el észrevétlen, mintha
a neked kiosztott szerepjátékban
vállalnád az önkéntes átváltozást,
s átengednéd a koldulóknak a játékteret.
(Illusztráció: Az álomvilág őre számfestő)