Némán kiáltok címmel jelent meg Ocsovai Ferenc hatodik verseskötete a Helma Kiadónál. A kötethez Szepes Erika irodalomtudós, az Ezredvég folyóirat főszerkesztője, valamint Fabulya Andrea szerkesztő, tanár, versmondó írt előszót. Hasonlóan a korábbi kötetekhez, a szerző ebben a gyűjteményben is téma szerint csoportosította és ciklusokba rendezte a műveket, amelyek az utóbbi két év során születtek.

A borítóhoz Gustave Doré francia illusztrátor egyik metszetét használták fel, amely eredetileg John Milton Elveszett paradicsom című művéhez készült. A magyar könyv is magyar termék mozgalom keretei között megjelent verseskötetet a szerző barátja, mentora, az idén tavasszal elhunyt Dr. Bogoly József Ágoston emlékének ajánlotta.

Szepes Erika az alábbi sorokkal vezeti fel Ocsovai legújabb kötetét:

„A költő élénk szeizmográfjával reagál a napi eseményekre, hétköznapiakra, társadalmiakra, politikaiakra és magánéletiekre egyaránt. Megszólalásmódja is polifón: ír antik időmértékes verset, ha a téma úgy kívánja; magyaros ütemhangsúlyosat, ha magyar történelmi eseményekről ír, és ír szabadon áradó szabadverset, ha hömpölygő indulatának a kötetlen megszólalás felel meg leginkább.

Avantgárd momentumok is fellelhetőek verseiben, de távol áll tőle az értelmetlen vagy öncélú posztmodern könnyelműsködés. Eddigi tevékenysége – fiatal korához képest – gazdag és sokrétű, és sok ígéretet hordoz magában, aminek megszólaltatására van ereje és tehetsége. Mindezek figyelembevételével Némán kiáltok című verseskötetét az olvasó számára melegen ajánlom.”

A kötet címe nem pusztán szójáték, amely József Attila Nem én kiáltok című költeményét idézi meg, hanem egyúttal egy feszültségekkel teli oximoron is, amely megalapozza a kötet alapvető hangulatát; azt a klausztrofób állapotot, amelyről egy víz alatt kiáltozó fuldokló, egy földalatti kazamatába zárt, élve eltemetett-elfeledett rab, vagy egy betapasztott, bevarrt szájú ókori mártír juthat az eszünkbe.

Ez a beszédképtelenség és zsibbadtság már-már korszellem, amely szingularitásba taszítja az egyént: minél jobban ki szeretné ugyanis mondani, ami benne van, annál inkább megnémul, megbénul és sodródik az árral, miközben egy nála magasabb rendű társadalmi-technológiai gépezet, egy mindenható, mindent látó Mechanon fogságába kerül.

Joggal merül föl a kérdés, hogy tudja-e még a jelenkori ember – függetlenül attól, művész-e vagy sem – hallatni még a hangját, vagy, akár egy virtuális dzsungelben, csak neszek, zörejek, morgások és susogó lombok vesznek körül mindent, ahol az értelmes és az értelmetlen, a józan és a részeg gondolatok bábeli zavarban keverednek egymással és terhelik túl a befogadót.

A legnagyobbtól a legkisebbig, a legsikeresebbtől a legsikertelenebbig valamilyen formában mindannyian elszenvedői vagyunk a tömegkultúra visszásságainak. Még ha fizikai értelemben szabadon járunk és kelünk is, olyan, mintha valamennyien a Mátrix csapdájába estünk volna. Mindenkinek van rá egy épkézláb, logikusnak tetsző magyarázata, hogy ő miért önálló és miért szabadok a gondolatai, de a kognitív disszonancia érződik ebben a színlelt intellektuális magabiztosságban – kinél jobban, kinél kevésbé.

Fabulya Andrea így ír előszavában a szerző költészetéről:

„Ocsovai költészetében pallérozottan, szándékoltan és céltudatosan kifejeződik az önjobbítás és a világjobbítás akarata. Éberséggel, határozottan mutatja fel nemcsak, ami ártalom, bántás, hanem az irgalmat, a gyógyulást is. Vajon nem most van-e a legnagyobb szükség erre az Egész-tudatra?

E versek az élet igenlésének mindig vágyott tartományaiban kalandoznak; kimondják a fájdalom erejét, megélik a kudarcot, de látják-láttatják a gyógyulás reményét, a talpraállás hitét is. Vallomásosságuk korántsem szubjektivizmus, sokkal inkább közösségi és közös élmény. A kötet ily módon nem a mindennapjainkba már természetesen beivódott versenyt, hanem a nélkülözött verset kínálja.

Ez a líra pediglen nem a langyos lábvíz műveltető igéinek mélabús csepegése, de nem is a saját hasfelmetszését alapos körültekintéssel és öntetszelgéssel végző jelzős szerkezeteknek a költészete, nem pusztító és önpusztító divatmemoár, hanem számot vető, reflektív, de nemcsak önreferáló, hanem valahogy – talán épp személyességével is – közösségi szinten utat keresni vállaló, olykor mutatni is megkísérlő ön-, ember- és társadalomkritikus költészet ez.”

A kötetben emiatt egyaránt előfordulnak epigrammák, négysorosok, szabadversek, elbeszélő költemények, strófákra tagolt művek és kötetlen gondolatfolyamok, valamint balladák, dalok, vallomások, rapszódiák és szatírák. A közös hangulati jegyek ellenére azt, hogy milyen sokféle téma mozgatta meg az alkotót, kiválóan tükrözi, hogy ennyi versciklust még egyetlen kötete sem tartalmazott korábban.

Érdemes-e még szívből: dicsőség, siker és ellenszolgáltatások reménye nélkül alkotni, amikor az információáramlás irdatlan tengerében és zajában a művész nem, vagy csak részben találja meg ma már a közönségét? – teszi fel a kérdést előszavában a szerző. Érdemes-e a téren és időn átnyúló szellemi-irodalmi kapcsot kialakítani, amikor egyre képtelenebbé válik az ember arra, hogy lelassítson és elcsöndesedjen?

A klasszikus költészet egyik legfőbb gyöngesége az influenszer-kultúrával szemben az, hogy félünk egyedül maradni gondolatainkkal és érzéseinkkel, ugyanakkor félünk attól is, hogy őszintén megosszuk ezt a szorongást másokkal, ezért a virtuális világ pótcselekvéseibe menekülünk, amelyek mind olyan másnak és színesnek tűnnek, noha valójában egy és ugyanazon mechanizmus álarcai. Miközben a mind magasabb ingerküszöb miatt az ember önkéntelenül is influenszer lesz és egyre inkább enged a privát szférájába vadidegeneket – legyen szó az otthonáról, hétköznapjairól vagy a tulajdon testéről – valójában sohasem távolodtak el ennyire egymástól az egyének, mint napjainkban.

Hiába keresi a bolyongó lírai én azt a szeszélyes, kozmikus hatalmat, amely felelőssé tehető a véget nem érő, örvénylő belső vívódások miatt, ezt a pokoli erőt ugyanis valószínűleg éppen maga a zarándok elme engedte szabadjára, ezért a megbékélés is belülről kell, hogy fakadjon. Hiszen lehet, hogy sok más sorstársához hasonlóan a költő sohasem fogja tudni átszakítani intellektuális börtönének rácsait, de attól még azok a rokonlelkek, akik együtt szenvednek ebben a hatalmas, közös cellában, némán kiáltva, egymás hangját mégis meghallva talán elviselhetőbbé tehetik a rabságot.

Zöldy Pál, Sümegen élő hitoktató, író, könyvtáros és drámapedagógus új kötete, a Mag álma virág válogatott szépprózákat és miniatúrákat tartalmaz. A gyűjtemény az általam már korábban recenzált Civilben (zsebre gyűrt glóriával) című kiadványhoz hasonlóan a Cédrus Művészeti Alapítvány gondozásában kerülhetett az olvasók kezébe. A könyvben található szövegek a lelki megerősödés egy magasabb szintjére emelkedő alkotó elmélkedéseivel ajándékoznak meg bennünket. A személyes tapasztalatokat és élményeket feldolgozó, transzcendens derűvel átitatott bölcselkedések az identitásválságból sikeresen megszabaduló szerző létértelmezésének és hitbéli érzékenységének summázataként bizonyítják, hogy sikerült a hibákat átértékelve megfogalmaznia s a könyv lapjain felsorakoztatni mindazt, ami eltorzítja emberi lényünket.

Olvasatomban a szerző a válsághelyzetek kezelése és a lelki integritás megőrzése során a társadalmilag elfogadott androcentrikus élettérben a férfi próbatételek jelentőségét emeli ki elsősorban, így valószínűleg meghatározó számára az a nyilvánvaló tény, hogy a túl erős érzelmi kötelékek olykor hátrányosak lehetnek a férfierő meghatározásában, a kihívások kezelésében.

Egy Kovács katáng Ferenccel készített interjúból megtudjuk, hogy Zöldy Pálnak mi volt a célja a Férfisátor megalapításával, hogy miként kell az utódoknak az erő, a bátorság, a kitartás próbatételein túljutni, mit kell átadni a következő nemzedéknek a felnőtté váláshoz, miként kell maradandó értékeket teremteni ahhoz, hogy a szerző vallomásos szavait a magunk életére is érvényesnek tekinthessük: Lábnyom vagyok az idő homokján.

Nem véletlen a sátor-motívum kiemelt szerepe a gyűjteményben, a bibliai szent sátorra éppúgy utal, mint a földi élet múlandóságára. A megváltás előképét is jelezheti; Mózes sátra az Istennel való találkozás színhelye, az Újszövetségben Péter a megdicsőülés hegyén sátrat akar építeni Jézusnak; Isten sátra valójában maga a templom. A sátor menedék- szerepe sem elhanyagolható. Így fogalmaz Paul Coelho ennek jelentőségéről: A fény harcosát olykor üldözi a gonosz. Ilyenkor higgadtan meghívja őt magához a sátrába.

Valójában a kötet valamennyi ciklusában arról kapunk képet, hogyan alakul az élettér, a bennünket körülvevő világ az emberi beavatkozás eredményeként, s melyek azok a segítő és hátráltató tényezők, melyek személyiségünket folyamatosan alakítják, módosítják. A Mag álma virág figyelemreméltó darabjaiban megjelenik az édeni kert, a mögöttes lét varázslata, rejtett dimenziók és struktúrák a valóságon túl; egyszóval, ezekben a miniatúrákban a fizikai világ mögötti energiamezőre lépünk. A kert az a hely, ahol minden megfér egymás mellett, és ahol az elmúlásnak is van értelme… vannak népek, vallások és kultúrák, amelyek a teremtéstörténetet egy kertbe helyezik… boldog rabság a kert.

A kert, mint ősi szimbólum van jelen, maga a Rend, egy biztonságos élettér a kaotikus külvilággal szemben. A rendezett kert a lelki egyensúly tükörképe, a területet körülölelő fal pedig a rendezetlen kert takarására is utalhat, amely a maga valóságában már trauma-reprezentáció. Bent a kertben a teremtés csodája, a teremtés titka pedig a magban rejtezik, amely… Az önmagának megmaradó bezárulás, mozdulatlanság kísértő lehetősége.

Zöldy Pál hangsúlyozza, hogy valamennyi bonyodalom okozója az Egység megbontása, az emberi megismerés – megteremtve időt, teret, gondolkodást és félelmeket – mindig küzd a felismerés hiányával, az egyedüli megoldás a meghasonlott sokaságból az egység felé indulni. Vívódásaink és döntéseink során, ahogy Simone Weil Jegyzetfüzetének üzenete is megerősíti, leromboljuk az ént a mindenség kedvéért, vagy a mindenséget az én kedvért.

A kötet szépprózáiban és miniatúráiban a tenger, a folyó, a víz egyetemes jelképek; a végtelen szabadság, a korlátlan lehetőségek, a lélek felszabadulásának szimbólumaként vannak jelen. Hadd említsem Platón egy gondolatát, mely szerint a lélek az örökkévaló istenségből kiáradó folyó. Mi tehát a végső cél? Megszabadulni a térben és időben működő individualitás korlátozottságától. Zöldy Pál a megismeréshez és a beteljesedéshez vezető úton az embert hangszerhez is hasonlítja, de megszólaltatni valakit csak mással együtt lehetséges, ezért keressük azt, akinél a hozzánk való, bennünket megszólaltató vonó lehet. Önmagunkat kell alkalmassá tenni arra, hogy megtaláljuk azt a dallamot, amelyet a Nagy Hangszerkészítő egyszerűen csak a foga között fütyörész… Mert a hangzavar aggasztó méretű.

Nagyon eredeti életszemléletének megközelítése a Haladék című miniatúrában, amelyben Zöldy Pál elgondolása alapján mindenkor az a legnehezebb, hogy az ember zárt készítsen ahhoz a kulcshoz, amely szükséges feltétele a titkok birtoklásának, és erre a feladatra valójában mindenki csak önmagában alkalmas. Tudjuk, hogy a titkokat mindenki magában hordja, de csak kevesen tudják azokat megfejteni.

A szerző úgy véli, az idők során a hadvezérek száma is jelentősen megfogyatkozott, elmélkedésének fókuszában a megsemmisülés, a legyőzhetetlenség, a könyörtelenség konglomerátumában igazán lényeges, hogy miként változik a cél, hogyan működik a közös akarat, miként lehet mindenkor nyeregben maradni. Így bukkan fel a ló archetípusa is, mint az erő, a szabadság és a dinamizmus előképe. Azt hiszem, Zöldy Pál esetében mindez a lélekben rejlő ösztönös energiákat, a tudattalan vágyakat jeleníti meg, nem csoda, hogy a lovak mágikus ereje a szövegekben a Fehérlófia mondáját is megidézi.

Bár az ember térben és időben a halál felé tart, folyamatosan részesedik a hit ajándékában, de tudnia kell, hogy addig nem találja meg Istent, míg nem fedezi fel magában a teremtés csodáját, melyben mindenkor ott rejtőzik a szeretet.

Az ember személyes szabadsága magában foglalja az önmeghatározás képességégét a cél elérésére, hogy végül az lehessen, aki lenni akar. Aforisztikus formában fogalmazva ezt a törekvést a következőképpen írhatjuk körül: már nem az vagyok, aki voltam, de még mindig szeretnék az lenni, aki nem vagyok. Mindehhez azonban elengedhetetlenül szükséges mások szabadságának jóhiszemű számításba vétele, a sokféle kreatív-együttműködő közelítések befogadása.

A Királysírok prózái azt hangsúlyozzák, hogy a férfi életében két fontos dolog van: hogy hova tart és ki tart vele. Menet közben törekedik a legyőzhetetlenség érzésének átélésére, akkor is, ha tudja, hogy az idő ellene fordított fegyver, hiszen a jelek segítenek a helyes út megtalálásában, a belső béke megteremtésében. A szövegekben itt gyakori a kő-motívum, mely lelki terhet is jelenthet, hiszen a lélekben hordott kövek azok, amelyek súlyosabbá teszik a szívünket. Emlékezetes írás számomra a Verbunk da Capo, amely az egymás mellett élők arctalanságát, az egymástól való elidegenedés keserűségét tárja fel. Kicsit Platón barlang- hasonlatát is felidézi bennem, szemléltetve, hogy érzékelhető világunk csupán tökéletlen árnyéka az örök ideák világának, így létünkben a tudatlanság sötét fogságában maradunk, de még inkább az az orwelli világ tárul elénk, amely egy nemrég olvasott Wehner Tibor novellát is megihletett (A tengerszint felett, a horizont alatt). Zöldy Pál lánchoz rögzített karakterei embervoltukban megcsúfolt kreatúrák kiszolgáltatottságát, eltárgyiasulását mutatják be egy számukra lehetőségek nélküli zárt térben, a megsemmisülés felé vezető útvonalon.

A Zárókövek valójában egy füves könyv hangulatát keltik az olvasóban, itt kapnak helyet azok a tárgyak és állapotok, amelyek létünk szerves részei: az asztal, mint oltár, az álom, mint az édeni állapotok megjelenítése, a fa, mint magba zárt élet, a ház, amely a szövetség sátra s a személy benne a lélek temploma. Az is foglalkoztat bennünket, mire utalhat a folytatásban a Kerékvetők ciklus a címe alapján. A szerzőt szándéka szerint elsősorban az foglalkoztatja, hogy milyen lehetőségek vannak az élet védelmére. Meggyőződése szerint sorsvállalásunkban fontos a fájdalom-elfogadás. Az a világ veszte, hogy kerüli a fájdalmat… a tanulás és növekedés útja – ha Jézus, a fájdalmak férfija a tanítónk és vezetőnk. Zöldy Pál a továbbiakban is számos bibliai történet felidézésével teszi hitelessé az életterhek szükségességét, annak beismerését, hogy a csúcsra érve még mindig csak félúton vagyunk, hogy mindenkor ámulni kell a teremtő irgalmát, a tűz őrzése pedig az otthon melegének megóvásához elengedhetetlen. A tűz a teremtés és a pusztítás kettősségét jelképezi, bibliai vonatkozásban Isten jelenléte és a vele kötött szövetség; egyszóval a tűz Isten megközelíthetetlen dicsőségének az eszköze.

A férfi és a női szerep a két nem arcvonásait határozottan körülrajzolja, egyik a másikból lélegzik, közös életük értelmes dialógusra épül, amely a polaritás diadalának is tekinthető. Így valósul meg az ellentétek egysége. A női szerepek megváltozását részletezi a Boldogasszony anyánk, s itt hallatszik talán legerősebben az a fájdalmas felkiáltás, hogy mivé lett az ember napjainkra. Zöldy Pál úgy véli, a Mária-kultusz megszűnésével az áldozathozók hiányának valósága a veszteségek okozója, eltűntek azok a nagyanya-arcok, amelyekről egy egész birodalom története leolvasható.

Zöldy Pál olvasatában az értelmes létezés kulcsa a tudatos szerepvállalás, megállapításai részben személyes létélményeiből részben hitbéli meggyőződéséből eredeztethetők. Nem hagyatkozik arra a megállapításra, hogy felesleges önismerettel foglalkozni, mert mások úgyis jobban tudják, hogy kik vagyunk. Közösségalapítóként kell tevékenykedni, a Zónát (jelenlegi életterünk) úgy kell átrendezni, hogy érdemes legyen ott élni. Az élet értelme pedig nem egyetemes feladat, hanem egyéni utazás, melyben célt adunk mindennapjainknak. Soraimat Pablo Picasso egy gondolatával fejezem be: Az élet értelme az, hogy megtaláld a tehetségedet. Az élet célja pedig az, hogy odaajándékozd azt másoknak.

 

Zöldy Pál, Mag álma virág
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

 

Január közepe óta árválkodik szomorúan egy – harmadik nekifutásra – fél esztendeig 13 ülésben felvett és leírt életútinterjú még végigmunkálkodásra váró alapváltozata. A végén kérdéseket kaptam, fejtsem ki válaszom írásban. Most megtettem. Most tettem meg. A szöveget megspékeltem pár – a kötetben jobbára hosszabban elmesélt – életrajzi momentummal.
Átnyújtanám. Előlegként?

A KÉRDEZŐ: TUKÁCS ORSOLYA

Említetted, hogy az elismeréseknél fontosabb volt számodra, hogy másokat segíts. Mit jelent ez számodra?

Nem kiókumlált, felépített magatartás, természetesen. Magamtól értetődik. Bennem van. Örököltem? Erre neveltek, erre láttam példát? Az utóbbira a családban – igen. De – akaratlan velemjáró, szeretem, ha tehetem, örömforrás. Nemegyszer a magam „kárára”, nem baj. Többször tudatosan vagy önkéntelen vissza is háramlik rám az akár köszönetlen, sőt észrevétlen segítség. Figyelmesség is, jóérzéssel tölt el. Éltet, velem él.

Hogyan lehet megbékélni azzal, ha az ember tudja, hogy a munkája sokszor láthatatlan marad, nincs feltüntetve a neve?

Ó, kecses tapasztalat és gyakorlat. Ha az embert nem a dicsfény vonzza, hanem a jól végzett munka alázata, (jóformán) észre se veszi, hogy észre se veszik. A fordításnál, fájdalom, ez általános. A műben gyönyörködő olvasó nem tudatosítja, hogy amit olvas magyarul, az valakinek az érdeme, sokszor nagy munkája. A jó, hű fordításokról szólok. Nekem többször is megadatott, hogy fontos műtolmácsolásomról Göncz Árpád írt kritikát az ÉS-ben, rendre erősen méltatva a fordítói érdemeket is. Igen, maga is volt fordító, ismeri, tudja a…
Más típusú sok munkálkodásom láthatatlan nem lehetett, de kürtölve a tett és aki mögötte van, nos, az haloványan se volt jellemző. Igazgatói öt évem Szófiában híresen fogadott eredményei idehaza ismeretlenek voltak, azok, érthetően, mindmáig. Van, aki ügyel tettei nagydobolására, létezik igen-igen az ilyen ember. Magam nem ismertem se a kürtöt, se a dobot. Igaz ez egyáltalán teljes bolgarista szolgálatomra. Így is jól van.
Nem ismerem a két messzehangzó hangszert kiadó- és lapvezető szerepemben se. Itthon.

Mit tanított neked a fordítás nemcsak nyelvekről, hanem emberekről, kultúrákról és önmagadról?

Konok odafigyelést, elmélyülést, létezhető azonosulást, nagy háttérmunkát. A műfordítás technikai lényegében a nyelv otthonteremtő szolgálata. Úgy ültetni át, hogy honosként érezze magát – az én esetemben a bolgár a magyarban. És „nem baj”, ha van – bolgár íz magyar ízesülése. Széles – nyelvi – skálán kell tudni játszani, az eredeti szöveg árnyalatainak, újdonságainak újrateremtése a felhőtlenül gazdag magyar nyelvben… már csak tisztesség kérdése.
Bizonyára önkéntelen támaszom volt, hogy a két nyelvvel több szinten is foglalkoztam: összevető nyelvészeti kandidátusi disszertáció (a bolgár és a magyar ige; bolgár nyelven); Bolgár-magyar társalgási szótár; Bolgár nyelvkönyv magyarok számára; bolgár-magyar igeszótár (befejezetlen). És tanítani nyelvünket bolgároknak. És a merészkedés: bolgárul kezdeni versbe.
A bolgár szerzők fordítása – XVIII. századi szerzetestől nyelvbűvölő-bontó barátig más-más felkészültséget, egyszersmind személyes gazdagodást jelent.
Igazi helyzetekben a hiteles műfordítás – a legjobb esetekben – kettősen alapoz és eredményez: hogy érvényes műátadás szülessék, az interpretáló előbb ismerkedik egy jót a szerzőről és a műháttérről, hogy eljusson a bolgár alkotó művének kultúrába és önnönségébe ágyazott egységéhez, innen pedig magyar megszólaltatásához. Eközben maga is gyarapodik, színesül, érthetően. A mondottak értékerősítő, időtálló – leginkább prózai – művek tolmácsolására értendőek.

Vannak olyan művek, amelyek révén egy-egy ország világa jobban kitárul az ember előtt?

Bolgárország világa. Gyakorlatomban voltak ilyenek számosan. „Megoldásuk” épített, örömteljessé gazdagított.
Például amikor a XIX. századi bolgár irodalomból fordítottam egy válogatáskötetet, amelyben tizenkét olyan prózaíró szerepelt, akiknek a nyelve legtöbbjüknél – más-más módon – volt egyéni (turcizmussal dús, egyházi szláv vagy görög nyelvi hatással teli, rodopei vagy más tájegység nyelvjárásában íródott…), a bolgár irodalmi nyelv csak később „állt össze” – nos, a fordító óhatatlanul tanult e kifejezésbeli sokszínűségből. A nyelv állapota számára önmagában is történelmi dokumentum volt. Izgalmasabb kérdés az, hogy miként ad vissza a becsületes műtolmácsoló másfél évszázaddal korábbi annyiféle „kialakulatlan” írmódot? Imitálva a korabeli magyar szerzők stílusát? Semmiképp! De erről máshol, máskor.
Amikor az Antikrisztust fordítottam, meg kellett ismerkednem a bolgár történelem XIV–XV. század környéki erős eretnek mozgalmával, a bogumilizmussal. Itt már a szövegből is kirajzolódott egy sajátos világlátás, egy vallási–szellemi háttér, amely nélkül a mű egyszerűen nem lett volna érthető, visszaadható. Hanem a nyelv! A kortárs szerző XIV. századi történetet dúsít mesterien nyelvi „akkorizmusokkal”. És a magyar stílustolmács? Erről se itt. Remek leckék.
Amikor pedig a bolgárok Bibliájának mondott Egy nemzet mámorát magyarítottam „átszellemülten”, igen mélyen bele kellett helyezkednem egy meghatározóan kiemelkedő történelmi sorshelyzetbe. Az 1876-os áprilisi felkelés történetét élte végig újra a szerző, aki juhászból lett a „halálra ítélt” lázadás egyik vezetője, később az új hatalom minisztere. Ezer oldalon keresztül belülről és hömpölygőn „dadogó” mondatokban beszélte el annak a mintegy százharminc napnak a történetét. Ez már nemcsak irodalom, hanem történelmi tapasztalat, személyes átéltség. Számomra ugyanúgy. A bővérű és parttalan mesélést hűen visszaadni a dialektizmusok megalkuvásos magyar megfeleltetése mellett – szintaktikai síkon lehetett, így tudtam.

Van-e olyan érzésed, hogy egy másik országban – például Bulgáriában – „jobban önmagad” lehetnél?

Nincs. E két országon kívül nem is létezik, létezhet semmilyen ezirányú „érzésem”. Bulgáriában jobban önmagam nem is lehetnék. Országos elismertség, ennyi év távolából is (2009-ben jöttem haza végleg különböző minőségben összességében húsz évnyi ott-munkálkodás után). Mindamellett a kezdetekben pazar családi együttlét, Eszter Bojána lányom ott született a földrengéskor; bejárhattam az ország – sokszor mások számára alig-tudott – zegét-zugát, tanítványok sokasága 4 + 5 éven át, íróbarátságok sora, aspiránsi bezárkózás három évre, az intézeti igazgató „megdicsőülése”, az a több mint száz magyarországi vendég, akik mindegyike Bulgária-barátként tért haza, bolgár költőségem „ünneplése”, viharosan erős kandidátusi védésem, a tucatnyi elismerés: kitüntetés, 2002-től Gálja, kedvesem (négy éve meghalt), fia s lánya tinédzseri nevelése – Johanna, „fogadott lányom” s gyönyörű családja.
Vagy Ausztria?, mert ott születtem (menekülttáborban), de onnan, mikor háromhetes koromban a tábor kapui kinyíltak, szüleim az első kicsi szerelvénnyel hazaindultak. Nem nyugatra.
Kétszáz esztendősek föl a gének nyugatról. Voltak Schallok, / voltam Sal, / kétszáz éve vagyok magyar / nagyon. / Engedtessék. A múlt évezredben fogalmaztam egy versemben így.

Mit jelent számodra az, hogy valahol igazán otthon vagy?

Szoktam barátaimmal így dévánkozni: hogy elemedben légy bizton, legyél otthonos, azt kívánom… Ha elememben vagyok, számomra is az az igazi. Ott állok helyt. A természetes közeg számomra, épp amióta elkötelezettje lettem életem két nagy vállalásának – a lüktető munka. Ne hangozzék furának vagy kevélynek ez az állítás. Egymást lüktetjük. Nem tudhatom, neki én otthona vagyok-e – mindenesetre bennem megértő cinkosára találhat –, én bizonyosan jó társaságnak tudom és otthonosan birtokolom.
Ha pedig otthonhelyről essék szó, nos, huszonnégy éve egy „megszentelt” kies zug a román határhoz közeli Sabla, a Tuzlata, ez a fekete-tengeri madárvárta, iszap- és lápvilág, a csupaüveg ház a löszfal peremén. Alattad a tengervégtelen, előtted a vonuló madárrajok – szeptemberben. Néha delfinpár. Töltekezés derék időre. S nem egyedül.

Hogy lehet két kultúrához és közben önmagadhoz is hűnek maradni?

A természetes egybeforrottság tudatlan és tudott harmóniájában. Ötvözet ez már, örök együttlét: a bolgár, a magyar kultúra és szondigyörgy. Ajándéka életemnek. Mintha 27 éves koromig nem is éltem volna? Előtte a hosszú egyetemista lét (levelező, nappali, levelező), benne a felejthetetlen Eötvös Collégiumbéli két esztendő, benne a könyvtár szakon a szigorlat, mely a továbbiakban ugyancsak meghatározó lett, ugyanígy a könyvtár-bolgár szakváltás, döntőnek bizonyult részképzés Szófiában, onnan Veliko Tirnovóban, előtte autóstoppos hívatlan vendégként a szófiai nyári egyetemen, majd magyar-bolgár diploma, tudtommal máig ilyen párosítással senki nem rendelkezik. Megadatott, megadattam.
Elrendeltetett. A diploma után azonnal négy évig lektor Szófiában – friss családdal: kétéves fiammal, ott született lányommal. Alea iacta est. Hogyan ne lehettem hű ilyen együttállások remek egyedüliségében? Magamhoz s a két kultúrához.

Említed az érzékenységedet: ezt inkább tehernek vagy ajándéknak érzed?

Ajándék. Nem tudhatom magam elképzelni nélküle. Az alapjában nem-tárulkozó lényem érzészáloga. Nemesebbnek hiszem magam vele s általa. Életigenlőnek. A megélés mélysége, vélem, meghatározóbb és cselekedni ösztökél. Megértésből fakadó segítő cselekedetre. Március 15-én születtem, a háború legvégén. Talán innen (is) fakad. Halak. Érzékeny idő és helyszín – 1946-ban.
Az érzékenység fordítói munkámban is – érték.
Nem tagadom, örülök neki, éveim teltén egyre szentimentálisabban az egerek pártján vagyok: itatom őket. Törik a mécses, hol kúszik a lobogó és árad a himnusz.

Hogyan tanultál meg együtt élni ezzel az érzékenységgel?

Tanultam… nem tanultam. A gimnáziumban még jó tanuló voltam, az egyetemen már nem. Azt hiszem – jól taníthattam. Hisz elememben lehettem: bolgároknak kellett felfednem a magyar nyelv hazai egyetemen alig tanított titkait. Rá kellett ébrednem ezekre a rejtelmekre. Gazdagság! Pazar!
Nem tanultam együtt élni az érzékenységgel, mely bennem volt születésemtől, én magam voltam az érzékenység, inkább az nevelt, pallérozott és edzett engem.

Milyen helyzetekben volt a legnehezebb megőrizni a belső egyensúlyodat?

Jó, bevallok néhányat.
Ez az egyensúly igen töredezett volt gyerekségemben: amíg édesapám éveken át Inota alapjait kubikolta sztahanovistaként, s ritkán tudott Pécsre hazajárni, anyám csalta, engem teljesen elhanyagolt, a szomszédok adtak enni, s enyhén írtam le a képet. Hatéves korom után második „édesanyám” már formálta életem – szelíden. Példaédesapám, a ludovikás főhadnagy nyugdíjáig a legkeményebb fizikai munkákat végezte, fia is ikszes, a gimnáziumba jutásig szenvedte, belső egyensúlya nem lehetett karakán. 1963-ban eltörölték a származási jegyeket; a fiú akkor a pécsi híres Nagy Lajos gimnázium harmadikosaként az első – országosan nagysikerű – televíziós tudásvetélkedőn, ahol a gimnázium mind a négy tantárgyi versengésben képernyős diákot adott, a fiú földrajzból előbb megverte Szalóky Palit, utána alulmaradt Lipovecz Ivánnal szemben. Harmadik lett. De nem gondolt egyetemre, ahol földrajzból nem kellett felvételeznie, nem jelentkezett pszichológiára se, pedig addig konok elhatározása volt, hogy oda akar bejutni, hogy megértse-feldolgozza gyermekkori traumáját. Nem volt esélye bekerülni, elment uránbányásznak.
2004 augusztusában véget ért az igazgatói öt év, szeptembertől a szófiai Ohridai Szent Kelemen Egyetem magyar szakának vendégdocense. Megnyerte a pályázatot, a feltételeknek többszörösen megfelelő egyetlen jelentkező volt. A Balassi Intézet őt jól ismerő döntnökei barátsággal gratuláltak neki. Némi vártatva új értesítés érkezik: időközben hozzájuk eljutó dokumentumok alapján visszavonják kinevezésem: erkölcsileg alkalmatlan vagyok… Szófiában híre szalad. Hogy nem szondigyörgy az új vendégtanár. Értetlenség. Hallom vissza, mondják. Ég az elszámolás-átadás dandárja az intézetben, „nem tudok” foglalkozni a… S akkor megjelenik irodámban egy alig ismertem munkatársa a kereskedelmi kirendeltségnek. Liána Petrova. „Szondi úr, ez így nem mehet”. Karon fog, elvisz a dékánhoz, elkezdik felgöngyölíteni a hátteret. Ádáz klikk becstelen áldokumentum-gyártása. Valakiért. Nem szeretnék többet itt megosztani. Ha nem így alakul, feljelentésemre bírósági ügy lett volna belőle. Lassan-lassan – később – sorra lepleződnek le a súlyos bűnlépések. A bolgár értelmiség színe-virága levelet írt Magyar Bálint oktatási miniszternek (nem tudtam róla). Ő bocsátott évenkénti próbaidőkre… Megalázó. Lelki egyensúlyom botlott, emberek hozták helyre.

Van-e olyan döntésed, amelynek a következményeit ma is hordozod?

Mindegyik összeadódik. Döntéseink következményei adják össze életünket. Egyfelől. Alapvetően így kell, hogy valós legyen. A döntésvéletlenek is meghatároznak. A tudatos határozások olykor akár „szeszélyt” is rejthetnek. Életemben rám kényszerített döntésre nem emlékszem. Kényszerdöntésre – igen. Óhatatlan. De mindig oka kellett hogy legyen – leginkább másért, más valaki(k)ért alkudtam meg. Magam miatt akkor se, ha hátrányt szenvedtem. Ezek a nemesen hangzó mondatok a jelentős, a fontosféle helyzetekre érvényesek, a csip-csupfajták esetében lehetett kivétel, igen.
Ilyen értelemben ma a döntéseim summájaként leledzem. Hinni szeretném, hogy a leledzésnél tudatosabb formában – lépéseim, tetteim összessége egyéniséggé is tett, így élek. Létezem, fejem lehajtani nemigen kellett.
Döntéseim következményeként – vagyok. És magamat nem lazsnakolom hamis tettekért.
Nem túl megbocsátó ez a kép magammagamról? Lehet. De akik ismernek, tudják: két mondat határoz meg szüntelen és mióta: „bocsánatot kérek”, „köszönöm”.
Ha ki kell emelnem mégis meghatározó döntéseket, akkor kettőt magától értetődőn mondhatok: fölvettem a bolgár szakot; 1994-ben elszegődtem a POLISZ, az irodalmi lap szerkesztőségébe. Pár kisebb, de erősítő döntésem: uránbányász voltam, elfogadtam az első fordítói felkérést (Antikrisztus), 1988-ban először léptem be pártba (MDF), 1990-ben „kérlelésre” se álltam kötélnek, hogy Bulgáriába menjek nagykövetnek, de 1999-ben a szófiai kulturális igazgatói (diplomata) posztot már elfogadtam, fiammal dolgozhattam a múlt ezred végétől 2016-ig, 2003-ban megvettem a Naputat, megalapítottam a Napkutat és a Cédrus Művészeti Alapítványt. Említhetném még az Európa Kiadó szerkesztői meghívását, az MTA-aspirantúrát Szófiában, 1988-1990: szerepem a magyar és a bolgár ellenzék között. Veszem észre – sose gondolkodtam el döntéseimről eddig – lám, szinte kivétel nélkül… munkával kapcsolatosak.

Mit tanácsolnál a fiatal önmagadnak? És mitől intenéd óva?

Az önmérséklet bizalma, az érzékenység birtoklása, a célratartás konoksága, az elmélyedés ereje, a kitartás megélése – minél elszántabban tudassad magadban: óvjad, építsed, pallérozd magadban, jótét ifjú cimbora.
Ne hamarkodjál, ne hivalkodjál, ne alkudjál meg, ha teheted , hékám.

Mit tanultál meg leginkább a kudarcaidból?

A kudarc számvetésre tanít, értelmes dacra szorít. Megkísérli az ember megfejteni a honnant, hogy a „hogyantovábbra” így-úgy rátaláljon.
Be kell vallanom, nemigen szoktam elemzésre, visszatekintésre, tanulságok kikovácsolására – megállni; hagyom, hogy a szünetlen cselekvéslendület sodorjon magával, rá hagyatkozom… kivételt ez alól jobban az Országos Idegennyelvű Könyvtárban ténylegesen ott töltött esztendők napjai jelentettek. Az ötven évből – ennyi, nem is kevés voltaképp.

Hogyan fogalmaznád meg egy mondatban a legfontosabb élettapasztalatod?

Örömmel végezd, örömmel add tovább, hogy továbbörömüljön – mindigderűvel.

Mi az, amit leginkább szeretnél, ha tovább élne abból, amit csináltál?

Ha örömet szereztem, az az öröm másokból tovább sarjad. Gyökerezik szerte.
Amit Bulgáriában végeztem – hazámért is –, az már serkentő faktum és sokakban maradandó jóérzés.
Amit itthon alkothattam a bolgár kultúráért – termékenyít, továbbművelésre indít.
222 tematikus számával s mellékleteivel a Napút életbüszkeségem: egyedisége mély kutatásra méltó, (ösztöndíjjal) serkenteném is a professzionális munkát. A Napkút Kiadó és Cédrus Művészeti Alapítvány sok-sok száz könyve bárha olvasmány lehetne az „új világban” is. A Napút Online tíz éve a friss szerelem, ameddig éltethetem kiváló csapatommal 57 rovatát a mindennapi két új anyaggal… ha folytatódhatna utánam is. A Napút-közösség, higgyem azt: a Napút-szellem nem lehet, hogy ne éljen tovább.
Ahol nevelhettem, tudásommal megtettem, kudarcot gyermekeimnél szenvedtem.
Tudatosan fogalmaztam a fentieket így: tudom, hogy nem önvállam veregetem büszkén, hanem alapokat rakhattam le. Bárcsak erősnek bizonyulnának.

Ha egyetlen gondolatot hagyhatnál az utókorra, mi lenne az?

Tántoríthatatlanul magyarként. Józanul, büszkén, gyarapítóan.

Mit gondolsz, mi az értelmiségi ember felelőssége ma?

Hogy ne élje meg magát kivagyi értelmiségiként, hanem „rendelt” helyén szerényen tegye dolgát tudása és műveltsége szerint – tudatosan, segítően, példát adóan: HASZNOSAN. Magyarországon – önmagára bizton s hittel ébredt magyarként.

 

Képek: Balassi-kard-ünnepség (Ivan Canev helyett Ekaterina Joszifova vette át) szófiai tanítványokkal; Poétai plener Burgaszban; Krasznahorkai-könyvbemutató Szófiában; Napút Hetedhét-díjasok; Sabla