Állatkerti emlék

Most volt tavaly augusztus, amikor vártam
rád a troli megállójában és itt voltam veled.
Akkor még fogalmam sem volt róla, mitől
szenvedsz úgy, és, hogy élni már fáj neked,
és vidám bakfis-lényed estélyként leplezi,
hogy kis szívedben fojtogató kísértet bánt.
Gyorsan megbeszéltük, hogy mindkettőnk
kedvenc állata a barátságos, jámbor elefánt,
meg azt is, hogy vad krokodilokkal álmodsz
néha és állkapcsuk milyen ijesztően hatalmas,
amíg összebújva néztük, mint élvezi kellemes
rabságát a sok fóka, pelikán, kenguru, szarvas,
sőt, még arra is rávettél, hogy a ronda tarvarjak
és dögevők ketrecébe menjünk, bár azért féltem,
amikor a leláncolt kondort megpillantottam,
ahogy gubbasztva bámul engem a kerítésen,
de nem volt többé visszaút, még akkor sem,
ha Prométheuszként féltettem tőle a májam,
majd felkapaszkodtunk a híres Nagysziklára,
és úgy gyönyörködtünk a pesti panorámában,
miközben csókok és titkok finom násztáncát
adtuk egymásnak lágyan suttogva odafent át.

Reméltem, hogy mint egy oroszlánkölyköt,
hazaviszel és örökbefogadsz, mert csupán
szelíd, igaz és jó akartam lenni tehozzád,
és az érzéseimet megvallani neked végre
a Feneketlen-tónál vagy a Gellért-hegyen,
de végül mindez egy pajta mellett történt,
nem valamiféle klisés, romantikus helyen,
amiket én jobban szeretek, de benned
az orrszarvú bőrét magára húzó lélek
nem hagyta, hogy naiv tündérmesévé
tisztuljon a testedben munkáló méreg,
én pedig szentül hittem, hogy valamit
én csinálok rosszul, hiszen te boldog
szeretnél bizonyára lenni. Vakságom
eltakarta előlem a nyilvánvaló foltot,
amely megpecsételte angyali dühödet,
mert elméd kifutójában ocsmány állatnak
láttál te minden férfit: szépet, ifjat, öreget.

Imént kocogtam el itt a Széchenyi-fürdő mellett,
és eszembe jutott, hogy másik nő is volt a képben;
már ismertelek, de nem szerettél valójában engem,
ezért őt ölelgettem órákon át a gyógymedencében,
bár jól tudtam, hogy ilyen rafinált boszorkánnyal,
mint ő volt, Kirké disznajaként jövőm nem lesz,
és ha ajkam őt is csókolta: mégiscsak eldőlt,
hogy kedvesemül nekem egyedül te kellesz,
noha semmitől sem engedett fel arcod mögül
a fagy, és hamis árnyékot vetített rám szemed,
én pedig csak sejtettem még: üde meztelenséged
mellett fekete ruhád magába súlyos gyászt temet,
de így is szárnyaltam volna veled a magasban,
mint a marabuk, egymás faágán pihenve meg,
most pedig, mintha csak áttelelt volna bennünk
a vágy valahol, míg a gólyaröptű tavasz közeleg:
visszakívánkozom azokra a mámoros estékre
a Kopaszi-gátnál és a bűbájos Margit-szigeten –
bár tudom, hogy jobb volt ez így s maradjunk
inkább két rácsok mögé zárt, sértődött idegen,
mígnem a Liget alkonyi homályában megállva
eszembe jut, hogy semmilyen varázslat nem
olvasztja fel többé ezt a kővé dermedt álmot.
Könnyezve nézem az állatkert bejáratánál
a két szemben álló, szétszakított elefántot.

 

Maszkabálok nagyasszonya

Harminc hosszú évem során
én csupán egy valamit kértem:
hogy valaki őszintén szeressen,
és legalább egy kissé megértsen,
így a temérdek imbolygó dzsinn-láng
után, mely hideg sivatagokba vezetett,
úgy tetszett, te vagy a betlehemi csillag,
mit zarándok-lelkem mindvégig keresett.

Azt hittem, angyal vagy a pokolban,
pedig lidércként kísértesz a Földön;
szerelmed ígérete volt számomra
a vaspóráz s a láthatatlan börtön,
mert már az elején is azt súgta
egy ösztön, hogy édes, terített
asztalodtól jobb lesz távol maradnom –
bugyogó mocsaradba mégis, akár a légy
a papírba sikerült csúnyán beléragadnom.

Ringó pávatánccal csaltál közelebb
ajkadhoz, majd gúnyosan el is toltál;
cseverészni unalmadban, mint kedves
kis puli kutyát, csinos lábadnál tartottál,
és most is lassan húzod előttem a csalit,
noha még be sem kaphatom a horgot –
mert ha kifognál a tóból, új játékszerre
kellene, hogy legyen nyomban gondod.

Hízelgő bestiaként dörgölőztél,
és olyan csábosan bújtál hozzám,
hogy elfelejtettem: párducként nem
csak szép, hanem veszélyes is voltál,
mert a kiscica is, mely ártatlannak
tűnik, egy napon ragadozóvá válik.
Elrejtőznék előled, de tündérkék
szemed mindenütt énrám világít.

Szívem rozoga lanthúrjain,
mint nőstényördög zenéltél;
sohsem adtál darabot lelkedből,
mindig csak az enyémből kértél,
akár Nefernefer, az egyiptomi
kéjhölgy, követelve kincseimből
mohón egyre csak többet és többet –
én mégsem az undok szajhát láttam
benned, hanem imádott hercegnőmet.

Bókod sötét méregfürdő, amelyben
nyakig merül el az óvatos józanság:
hol simogatsz, hol az árokba rúgsz,
mígnem folyton más lesz a valóság,
hiszen akit szerettem, csak délibáb
volt, amelyet vásznamra festettél,
ám e varázs soha nem is létezett.
Színjátékodtól, mint ópium áradt
szét bennem a gomolygó képzelet.

Szúként rágsz agyam kérgében, s büszke
zászlódat mindegyik barázdájára kitűzted;
akár egy ruszalka: hű csodálódat mindig
újabb ajándékokat hozni messzire űzted,
mert nem volt elég neked a nyaklánc
sem borostyánkőből, sem gyöngyből:
a csillagokból is akartál egyet, és lám,
azt is facsartam testedre véres könnyből.

Kobraként követtem cserfes, bűvös
mozdulataidat, ám észre sem vettem,
hogy visszazártál egy vesszőkosárba,
ha műsorodhoz éppen nem kellettem,
míg máskor nászi ágyad felé mutatsz,
de ha holdkórosként követlek téged:
beteg, görcsös erőlködésem másnap
egy klinikai zárt osztályon ébred.

Nem liliom vagy te, hanem egy saját
maga köré tekeredő, kevély szőlőinda;
egy szerénységbe öltözött, másokban
is csak önnön képét szerető nárciszta,
ahogy bennem is önmagadat szeretted,
még ha sebeid miatt nem is tehetsz róla,
hogy úgy tekintesz minden szempárra,
mint fésülködő tükörre és üveggolyóra.

Mézes kolibrinyelvvel szívod ki mindenkinek
a titkait, majd azokat hátuk mögött kibeszéled;
mint kuglibábut, lököd föl és állítod vissza
a pályára, aki csak naivan megszeret téged,
miközben kislányként pislogsz, ha megtörtént
a baj, hogy te nem is csináltál semmi rosszat –
pedig a boldog Rómámat lángba borító
gyilkos máglyát kacagva magad okoztad.

Mintha medve volnék: önkényed,
e parasztlány láncon vásárba vezet;
ahol gyöngédségem és figyelmem
pénzre váltható hiúság csak neked,
míg egy szörnyet ültettél álmaimba,
amelyet reményem anyaként kihord.
Emléked időzített bomba mellkasomban,
ám te kíméletlenül kettévágtad a zsinórt.

Neked móka s diadal, hogy múzsám lehetsz,
míg én ki nem gyógyulva már soha belőled,
ettől a zsibbadt sóvárgástól tönkremegyek;
hiszen a szívem már nem dobog, hanem
kilövés előtti visszaszámlálóként ketyeg,
és a pillangókat, amelyek ha mellettem
vagy, most is gyomromban röpködnek:
mint gonosz kisgyerek, nagyítóddal
futkosó hangyákként megpörkölted.

Nem én kellek, csupán a vágy, hogy térdre
kényszeríthetsz pajkos háborúdban engem,
majd hagysz egy kicsit nyájas
szavaidból orvosságul ennem,
de csak azért, hogy még mélyebben
döngöld iszapba, ami még vagyok,
mert nem a szeretet éltet téged,
hanem, hogy oltárodon napról
napra aszott csonkká sorvadok.

Békés templomszentélyemre idegen
hódítóként formálsz magadnak jogot,
de kertemet tovább nem is öntözöd,
és a szomjazó rózsákat széjjeltaposod,
majd finom műszereiddel, akár navigátor
térképezel fel, hogy a gyöngéimbe döfjél.
Párisz nyila vagy, mi a sarkamba fúródott,
s ezzel a bolygó árnyak országába küldtél.

Beidomítottál ravaszul, szelíden, egyre
jobban szítva a parázs alatt a lágy tüzet,
hogy ha elég sok kockacukorral etetsz,
a végén ki se bírjak már egyetlen
lopott percet sem soha nélküled,
és bár fehér hímestojásnak tetszik
kebled; aki csak megérinti, annak
nyüzsgő, gyötrelmes darázsfészek.
Borogatást nyújt felém a kezed, mégis
minden ujjbegyed velőstül csontig éget.

Hitted, hogy olvasol bennem, de nem érted
nyelvemet. Fintorogsz csak: szeretni, mi az,
míg én már nem tudom, ábrándjaid s kínjaid
meséiből, a kulisszák mögött egyáltalán igaz
mennyi volt, hiszen előadásodban sosem gördül
le a függöny – talán akkor sem, ha a díva alszik,
mert még bájos szuszogásodban és légzésedben
is valami mesterkélt, tarka cirkuszi póz hangzik.

Ásítozol, mint elfoglalt, kelendő úrinő,
kinek társasága csupa kedély és kellem,
de ha ruháidat ledobnád magadról:
nem látszódna, csak egy karcsú,
halovány és simulékony jellem,
mert ami lényed fedi, mind maskara,
hiszen az élet neked olcsó karnevál,
amelyben a sok nyomorult emberi
káposztafej újabb fellépésedre vár.

Lázasan és bután kerestem, melyik
lehetsz a sokféle drámai alak közül,
míg reméltem, hogy egymás ölelésétől
mindkettőnk megroppant lelke üdvözül,
és bár még mindig reszket minden ízem,
amíg némán, egymással szemben állunk:
immár lehull rólad minden álarc, és alattuk
csupán egy rideg, magányos üresség tátong.

 

Ki nevet a végén?

Ragyogó, üde és mesteri voltál, akár egy látomás.
Kellett valaki és máris utolért a fura pillangóhatás,
a Kozmosznak pedig szokás szerint volt humorérzéke,
hogy teljesen váratlanul helyezett veled egyazon térbe
épp úgy, akár egy figurát szokás egy társasjátékban,
habár biztosra veszem, hogy bármilyen szabály van:
te el is fogsz jutni a célig, nem ragadsz le a startnál,
hiszen kinek ne kellene olyan sűrű göndör hajú lány,
mint amilyen te vagy? Amikor én dobok a kockával,
mohón remélem, hogy utolérlek és figurám szárnyal;
hogy jössz te még az én utcámba és meglátod, mit tudok;
hogy lesöprök mindenkit s háborúmban előrébb jutok;
hogy csak vissza kell lépnem pár mezőt tőled és vége
is; hogy megnyerem a játékot bábuimmal révbe érve,
ám az aktuális menet mesterasszonyaként jársz te túl
mindenkinek az eszén és én kullogok a pályán hátul –
pedig talán a kocsmaajtóban le is szólíthattalak volna,
ha nem láttam volna, hogy éppen fröccsért állsz sorba,
ami nyilván a barátaiddal együtt fontosabb volt annál,
hogy szóba állj egy zenésszel, aki koncertekre rohangál
havonta, de nem tölt meg stadionokat és sörözőket sem,
hanem bárhová megy, a szerelem csak örökös majdnem,
és annyira győzni akar, hogy emiatt mindig csak veszít
benne, a kártyapartin pedig a kezéből idejekorán kiterít
minden lapot, mint zsugás, ki nem szűz, amatőr marad
mégis örökké. Te a földön jársz, míg én a bús merengő
vagyok, aki nem rejti magában egy csapatjáték ígéretét,
pedig párban éltem át legjobban mindig a meccsek hevét:
az egy szín, az egy tábor, az egy zászló selymes bűvöletét,
ám ehelyett szüntelen sakkoznom kell, a másik fél mit akar;
a nőket szenvedélyesen szeretni tragédiába futó bikaviadal,
hiszen sokszor mire kiderülne, hogy nyerhetne is az ember,
addigra szép ellenfele már egy érdekesebb asztalnál rendel
új kört italból, játékból és férfiból, míg én csak a tábla szélén
bámulok némán, szomorúan, mert úgyis te nevetsz a végén.

 

(Illusztráció: Bill Bell: At The Zoo)