Csend, Isten – létérzetek, világok, lélekszók címmel idén a Napút-műhely egy újabb termetes kötettel gyarapította a magyar irodalom antológia-termését. Több szálból, több irányból összefutó gondolat-patakok szerencsés találkozása szülte az ötletet, ösztönözte létrejöttét: a Magyar Művészeti Akadémia Irodalomelméleti és Módszertani Kutatóintézetének, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, és a Károli Gáspár Református Egyetem közös gondolatává vált ez év elején egy olyan konferenciasorozat szervezése, mely Istennel, a csenddel, a misztikus elmélyedéssel foglalkozna, majd ehhez társult a Napút főszerkesztőjének, Szondi Györgynek felvetése alapján egy olyan gyűjteményes kötet megalkotása, melyben kortárs és a Napút köréhez tartozó magyar alkotók Istenről, az isteni csendről, metafizikáról, igaz elmélyedésről való költeményei szerepelnének, az előbbi hívószavakból eredő tematikus ciklusokba rendezve.

A konferencia Domokos Johannától származó, és Csáji László Koppányt megfogó ötlete áprilisra varázslatos gyorsasággal valósággá vált, és a kötet is megjelent a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában, Fodor Miklós és Szondi György szerkesztésében. Az antológiában való szereplésre a szerkesztők nyolcvanhat alkotót kértek fel, egy-egy szerzőtől több, akár öt-hat verset is közölve. A gyors megvalósulás bizonyítja a szerzők téma iránti élénk érdeklődését, és a kötetet áttekintve elmondható, hogy egy, kortárs költészetünk transzcendens vonulatát nagyszerűen reprezentáló könyvet foghatunk kezünkbe.

A gyűjteményes kötetek kiadása már bevett gyakorlat Szondi György műhelyében: papíralapú Napútjának több száma is antológia-jellegű volt, mint például a Zenei szám és az Egyszerre-egyszer című szám, melyek a papíralapú folyóirat létének egy-egy záró fejezetét jelentették négy évvel ezelőtt. De megjelent gondozásában akkoriban két vaskos, a Mi magunk és az Útravallók című gyűjteményes kötet is, előbbi magyarságtudattal kapcsolatos írásokat tartalmazott, utóbbi pedig a Napút szerkesztőitől, konzulenseitől közölt verseket. Ezt a sort folytatja jelen antológia is, a horizontot az isteni lét, Isten és a világ, Isten és az ember, Isten és a belső elmecsend viszonyának vizsgálata, versbe-foglalása felé tágítva.

,,S a harc, az ellentét, ha feltör, / Istenben béke végtelen.” – mondja Goethe egyik versének végén, melyet Spengler A nyugat alkonya mottójaként is idéz. ,,Adj már csendességet, /lelki békességet,/ mennybéli Úr!” – kéri Balassi könyörgő soraiban. ,,Van rá szó ezernyi, / jobb némán befelé figyelni.” – javasolja Lao-ce a nyüzsgő külvilág millió jelensége, és az egyetlen szilárd és nyugodt isteni jelenlét ellentétéről szólva. ,,Mint fürdőző lábát, ha hal / súrolta, s tovalibbent,/ így néha megérezheted /önnönmagadban Istent.” – sugalmazza Weöres az isteni jelenlét megsejtésének misztikus örökpillanatairól. Csak négy, találomra felidéződött ontológiai példa a világirodalom remekeiből, de példa is lehetne ezernyi, hiszen mind a világirodalom, mind a magyar irodalom különösen gazdag istenes versekben, az evilág és a transzcendens viszonyát feltárni próbáló filozofikus-metafizikai, vallásos-misztikus költeményekben.

Az antológia kézzelfogható, szemmel látható, értelemmel-lélekkel felfogható tanúsága szerint jelen magyar irodalma is bővelkedik bennük, a transzcendens felé irányuló kérdezés, érdeklődés, válaszok és a belső megnyugvás keresése örök emberi igényként jelentkezik minden korban. Ősidők óta foglalkozik az emberi gondolat Egy és Minden, egység és sokaság, széthullás és egyesítés, zaj és csend, nyüzsgés és béke, objektum és szubjektum, tízezerágú külső világ, és egység felé forduló belső világ, a millió jelenségű világegyetem, és az azt megteremtő teljes és egységes Elme, Isten viszonyával. Az ősállapotban Isten békéjében, istengyermekségben létező, majd az abból hibái miatt kihulló ember és Isten kapcsolatával. Az emiatt létbe-vetettségben, elidegenedésben sínylődő emberiség, különösen a modern emberiség állapotával, problémáival. Az Isten felé való mégis-szakadatlan emberi törekvés próbálkozásaival, nehézségeivel, a lassú emelkedés lelket és szellemet nemesítő lépéseivel. ,,Szat, csit, ananda-vígraha” – jelenti ki az indiai szent bölcsesség a Bhagavad-gítában a felemelkedettség, az Istenhez való eljutás meditációs tudatállapotáról, melynek jelentése: örök tudás, csend, gyönyör időtlen állapota. Ott az ebbe való eljutás ma is élő gyakorlat, évtizedeken át tartó jóga és meditáció, mesterek, guruk vezetésével. Mi, európai emberek, bár a középkori kolostori élet ismerte a kontemplatív elmélyedés gyakorlatát, ettől jóval távolabb állunk, tudatunk kevésbé nyitott a túlvilág felé, de misztikus pillanatokat mi is átélhetünk, mint ahogy átélt Eckhardt mester, Aquinói Szent Tamás, Böhme, Ávilai Szent Teréz, Cusanus, vagy Keresztes Szent János, Angelus Silesius. Írásaik, költészetük európai léptékben, megfogalmazásban tanúskodik misztikus élményeikről. De említhetnénk Susot, Bingeni Szent Hildegárdot, Baadert, vagy a túlviláglátó Swedenborgot is. Ehhez a csodálatos sorhoz csatlakozott később a magyar költészet is, Balassi, Babits, Weöres, Pilinszky nagy istenes, metafizikai-misztikus, öröklét-megérző verseivel. S kívánja folytatni most jelen gyűjtemény, a kortárs magyar költészet alkotóinak istenes-misztikus műveivel.

A zajból a csend felé fordulás mindenkiben megérik egyszer. A modern világ túlfeszített nyüzsgésébe előbb-utóbb belefárad az ember, és a nyugalmat, az isteni békét kezdi keresni. Akár a tudat vágya ez, akár az idegkimerültség következménye, az ember a zűrzavaros Soktól a stabil Egy felé kezd orientálódni. Az antológia versei ennek széles spektrumát reprezentálják: találunk benne verseket istentudatúságról, istenhitről, istenkeresésről, istenkételyről, sőt istenvesztettségről is. A könyv íve ennek megfelelően a csendkereséstől a létnyugalom meglelésén át az Istenre találás felé halad.

A kötet tömör, nehéz, olvasása erős koncentrációt, és természetesen a transzcendensre való nyitottságot igényel, a befogadói attitűd az Isteni létezésben való hit vagy feltételezés felé nyitott kell, hogy legyen. Egyszerre csak tíz-húsz oldal olvasható belőle: tömény, eltelít. Lelket emel, de igénybe is vesz. A misztikus érzések, az istenivel foglalkozó gondolatok ékkövek, nem tucatáruk; az ilyen verseket ízlelgetni, elmélgetni kell, naponta csak ötöt-hatot, és másnap lehet folytatni. Ülepedniük, érniük kell az ember elméjének medrében. El kell menekülnünk a zűrzavaros, zajos külvilágtól, hogy az isteni jelenlét csendjéhez fordulhassunk. Ezért ez a kötet – Hamvas Béla kiváló szavával – talán meditációs objektum. Merész kijelentés, mert Hamvas e szót a legnagyobb könyvekre alkalmazza, a Védákra, a Tao te kingre, a Bibliára, az Im-ígyen szóla Zarathustrára, a Faustra, Mallarmé költeményeire. E sorhoz csatlakozni merész elgondolás, főképp egy sokszerzős antológia esetében, de talán a tematika által indokolt lehet. Döntsön az olvasó, döntsön az utókor.

Jómagam az antológia elolvasása után transzcendens gondolatokkal telítve, katartikus érzésekkel zártam be a kötetet, melynek versei, megítélésem szerint többségükben igényesek, színvonalasak. Maga a tematika, az Istenről való szólás magasrendűséget kívánó parancsa is emeli a költemények erejét. A kötetben szereplő szerzők többségének munkássága ismerős számomra, közülük Báthori Csaba, Búzás Huba, Suhai Pál, Babics Imre, Rakovszky Zsuzsa, Pálfi Ágnes, Hegyi-Botos Attila, Kállay-Kotász Zoltán, Dukay Barnabás, Domokos Johanna, Halmai Tamás, Tamási-Orosz János, Baán Tibor, Fodor Miklós, Tornai Xénia, Leveles Ibolya, Lajtos Nóra, Varga Imre, Hétvári Andrea, Bánki Éva, Szappanos Gábor, Stanczik-Starecz Ervin, Csáji László Koppány, Turai Kamil, Szauer Ágoston, Pintér László, Marton Árpád, Simai Mihály, Vitéz Ferenc, Kapitány Gábor és Szondi György alkotásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Az antológiának két bemutatója is volt: az egyik a már említett konferencia első napján zajlott áprilisban a Hild-villában, a másikra a Cédrus-Napút estek keretében, májusban, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban került sor.

Fontos beszélni a kötet szerkezetéről és a közölt versek formai sokszínűségéről is. Az antológia tizenhét tematikus ciklusra tagolódik, melyek Fodor Miklós által adott mondatszerű, olykor szinte magyarázó jellegű címeket viselnek, segítve az áttekinthetőséget, az olvasói tájékozódást a sűrű, sokszerzős, és erős odafigyelést igénylő szellemi anyagban. Különleges tipográfiájuk is emlékezetessé válik a kötetet lapozgató ember elméjében. A tartalmi emelkedettségen túl a formai változatosság is a kötet erényei közé tartozik: találunk benne szigorúan kötött formájú alkotásokat, mint pl. Báthori Csaba, Török Ági, Pálfi Ágnes, Hétvári Andrea, Horváth Ferenc, Pintér László szonettjeit, Babics Imre lényegretörő szikár megfogalmazásait, Rakovszky Zsuzsa, Búzás Huba, Suhai Pál, Halmai Tamás, Vitéz Ferenc, Tornai Xénia, Varga Imre, Kapitány Gábor alkotásait, találunk, hosszabb-rövidebb terjedelemben, kötöttebb vagy lazább szerkezetű szabadverseket Bánki Éva, Szappanos Gábor, Szabó-Palócz Attila, Nagyatádi Horváth Tamás Csáji László Koppány, Hegyi-Botos Attila, Vörös István, Lajtos Nóra, Zsávolya Zoltán, Oláh Tamás, Prágai Tamás, Konczek József, Marton Árpád, Végh Attila, Szondi György, Virágh László, Basa Viktor, Száva Csanád, Németh András, Németh Erzsébet, Benkő Ildikó, Hegedűs Gyöngyi, Kamocsay Ildikó, Juhász Anikó, Erdélyi Z. János, Handó Péter, Baley Endre és Boldogh Dezső tollából, továbbá prózaverseket is Györgyi Csabától, sőt, Fodor Miklós előszava is költőiségében annak tekinthető, mely emelkedett módon még a cikluscímeket is integrálja; találunk, úgy érzem, Weöres szimfóniáinak ihletését magán viselő hosszúéneket, ez Dukay Barnabás és Domokos Johanna közös alkotása, a kötet nyitóverse, továbbá hasonló hosszúvers Bakonyi Péter alkotása, és ide sorolható még Zalán Tibor kötetzáró műve. Végül találkozunk igen tömör, a közlés minimumára szorítkozó epigrammatikus mikroversekkel is, Babics Imrétől, Fenyvesi-Félix Lajostól, Szauer Ágostontól, Kapitány Gábortól, Iancu Laurától, Kiss Zsuzsánnától, Szappanos Gábortól, Baka Györgyitől, Turai Laurától, Turai Kamiltól, Baán Tibortól, Halmai Tamástól, Zöldy Páltól.

Összegezve benyomásaimat, azt mondhatom, hogy a könyv igen széles spektrumot ölel át, tág áttekintést nyújt jelen szellemi-metafizikai horizontunkról, láthatárunkról, magyar istenképünkről, istensejtésünkről, istentudatunkról, és, hogy Szondi György tevékenysége továbbra is az értékmentés, értékfelfedezés, értékátadás jegyében áll, önzetlensége, segítőkészsége – ami e kötet létrejöttekor is megmutatkozott – páratlan, s maga az antológia pedig jelentős kísérletet tesz arra, hogy a jelenkori magyar költők egy csoportjának istenes-misztikus költészetét felmutassa. Minden érdeklődő olvasónak meleg szívvel ajánlom, a felsőbb világokról, Istenről, emberről, elmélyedésről és belső csendről való gondolkodását, szellemi-lelki tudását mindenképpen gyarapítani és emelni fogja.

Csend, Isten. Naputas költők antológiája. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026