Lakatos-Fleisz Katalin: Vasárnap délután Sárszegen – Esszék
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest 2026

Az Otthonok című ciklus világképéről

 

Pillérek

A saját léthelyzet belső ellentmondásának felimerése: határon járó alkat.

Az eredeti otthon dialektikája: a rend visszahúzó erő, idegenség-érzet gyötri, ki akar szakadni – később képpé formálja és szellemi értelemben visszatér az Eredethez.

A szent van – mint hívás, mint tettre biztatás – érzésben adatik.

Magányban, képzeletben alkotott otthon-sziget: irodalom, zene, képpé formált múlt.

Hazatérés a szellemi kerülőút után: érzelemvezérelt reflexiók az Eredetre.

 

Gondolatok

Költői esszé vagy esszéköltészet Lakatos-Fleisz Katalin megszólalásának műfaja e kötetben. A műfajmeghatározásból következően műfajközöttiség jellemzi a szerzőt – szubjektíven költői-filozofikus a hangja, noha mindig a világgal való kölcsönhatásban fejeződik az alanyiság. A közöttiség tapasztalata az esszék lényegi vonása. A cselekvések, a körülvevő világ, mindaz, amit a lélek észrevesz, ábrázol, visszautal rá: őt tükrözi. Így látja, így fogja fel.

A valóság (a van) hatását a figyelmesen néző énre a következőképpen fogalmaznám meg: szóra szólítja. Fontos, így hát téma a szemlélődő létállapot, a látás fókuszálása valamely egészen konkrét valóságelemre. Fontos, így hát téma az, aki rátekint a valóságra: ahogyan érzi magát eközben. Fontos a szellemi mozdulat, hogy képpé alakítja az érzékelt valóságot, a valóság egy kiválasztott elemét, és fontos az a valóságelem is, amit meglát, érzéseivel, gondolataival körbevesz, körbejár, körbe simogat, körbe ölel. Az érzés – mely hullámzó, de az alapja mindig gyengéd, lírai, érzékeny– elsődlegessé válásával felerősödik a hang, a hangulat, a zeneiség. Lakatos-Fleisz Katalin esszéi zenélnek.

A kép – mely érzékelt, majd képzeletben újraalkotott – azért lehet tükröző kép, mert már nem szerves. Az én akkor válik képessé megalkotni, amikor már nem éli. Ezt a folyamatot nevezzük reflexiónak: az időben eltolt, felülemelkedő rátekintés szellemi mozdulatának. Amíg az én szervesen, beleszövötten, ezer szállal kapcsolódva él egy adott világban, nem lát jól rá, mert éli, mert reagál a hatására, mert hatni akar benne. „Ahogy az életterek elvesztették szükségszerűségüket, távolba kerültek, megértendővé, kifejezendővé változtak. Végső soron képpé desztillálódtak. Idegennek kellett lennem, hogy az élettérből leszűrt képeket a magam számára megfogalmazzam.” Csak az az én-karakter, aki míg benne élt a mára múlttá vált világában, akkor is foglalkozott a kilépés és rátekintés szándékával, csak az képes belülről vezérelten és ténylegesen kilépni. Az irodalom világa és az élet világa mindazáltal egészen közel marad egymáshoz akkor is, amikor Lakatos-Fleisz Katalin alkot, akkor is, amikor befogadja a műveket. Egyikből feltekint a másikra, másikból kitekint az egyikre – kölcsönösség, ide-odamozgás jellemzi élet és irodalom kapcsolatát.

Az esszékben billegő egyensúlyban van látó és látott. Az én szellemi útja a felismerések lépcsőjén vezet, lépésről lépésre megért valamit a világból és a hozzá fűződő viszonyából – bár itt is az érzés az elsődleges, a reflektáló gondolat utólag, épp ebből az érzésforrásból merít. A felismerés az a történés, mely tovább lendít – a cél azonban ismeretlen. Nem is igen válik kérdezetté, mintha a cél létmódjához az ismeretlenség lényegileg hozzátartozna.

A szerző sokszor – szinte írói módszereként, noha lelke alkatából fakadóan – átlép a szürreálisba, a transzcendensbe, a képzeleti-költői túliba, jóllehet mindig csak egy röpke pillanatra. Őrzi a biztonságos visszalépés lehetőségét. Vissza is lép azonnal, nem teremt képzeleti-gondolati ellenvilágot – inkább történik vele az átlépés a szürreálisba, mintsem akarná: azt gondolom, valami túli kívánhatja a valóságon túllendítő mozdulatot a lélek mélyén. Ugyanaz a hatalom, mely az írást, a művészi esszét is akarja, vágyja benne.

Az én eredeti környezete: otthon, rend, befogadottság, család, falu (ősi-archaikus létállapot). „Ha teljes jogú tagja vagy ennek a rendnek, mert beleszülettél, a rend megtart, nem kínoznak megválaszolatlan kérdések, nem vágyódsz ismeretlen helyekre.” (…) „vagy valaki, mert családod van.” (…) „Az időt az ünnepek tagolják, közönyös végtelenségének emberi arcot adnak.” (…) „A transzcendens megélése nem valami szellemi dolog, hanem napi gyakorlat.” (…) „a megvalósult rend szellemisége: ügyesség, pontosság, lelemény”. A jöttmentség a nem-befogadás miatt kapott bélyeg, ennek lelkére tett hatása is jelen van a lírai énben, ez is jelentős figyelmet kap. „Van olyan is, aki itt él, de nem, vagy csak félig tartozik ide. Aki más, idegen, és ezt a titkot magában kell őriznie.” (…) „jöttment” (…) „ezt a jöttmentséget (…) mindenhova magával cipeli. Először az ösztöneiben érzi, oktalan riadozásaiban, félelmében, a visszahúzódás keresésében. Abban, hogy a padlás minden homályos zugát ismeri.” Mit kezd a lélek a be-nem-fogadással, főleg ha az csak apró jelekben mutatkozik meg, nem látványos, jól érthető kifejeződésekben? Örök kérdés. Mindenesetre a jöttmentség bélyegének kívülről való (finoman agresszív) hatására növekszik benne az otthon elhagyásának sürgetése. Idegenségérzet kínozza az otthonosságérzetben feloldhatatlan feszültséget keltve saját lelkében. Hívás, szólítás éri ismeretlen helyről, ismeretlen alanytól. Az árvaság, elhagyottság hangulatai is jellemzik, melyek e transzcendens hívás kiváltóiként értelmezhetőek. A felismert, megérzett ellentétek közötti feszültség belső hajtóerővé válik.

A lírai én a hazatérést kérdéses gondként éli meg, mivel a hely, a finn táj, ahol ideiglenesen tartózkodik, lelke számára jó, segítő, akár otthona is lehetne. „Miért jön haza az ember egy olyan országból, ahol az ősz és a tél nem túlélni való napi gyakorlat, hanem az ember kedvéért való díszlet?” Ám – úgy tűnik – a reális, érzékelhető otthon nem valami olyasmi, amely felől az én szabadon dönthet: az otthon adottság, az Eredet pedig úgy tűnik megváltoztathatatlan: VAN. Új otthont alkotni csak lélekben és szellemben lehet – mindazáltal ez olyan karakterű lesz, melyet magával is vihet az én bárhová. Ezt a szellemi otthontalálást, otthonalkotást a szerző el is végzi: rátalál az irodalomra, a zenére, az ősi gyökerű kultúrára (eredetére), mint képre, mely így már az övé, már választotta is, akarta is, így már nem ambivalensen szereti és értékeli. Szabályait, hangulatait megérti, felismeri, tanulja, itt már – ugyan szellemi értelemben, de – nem ambivalensen érzi otthon magát. „Szigetet teremtesz végtelen kilátással. Írásba menekülsz – ehhez kell a zene is – valamilyen terápia mindkettő”. Ám az irodalom, a művészet mégsem az érzékelt valóság, hanem egy szellemi más-világ, ahol nem kell, nem is lehet dönteni és cselekedni, ahol nincs egzisztenciális súlya a befogadó számára semminek, mert az egzisztenciális súly benne marad az irodalom világában, az ottani szereplők életében. Átérezhető empatikusan minden, de nem lesz valóságosan a befogadóé sohasem. Ha sajátjává szeretné tenni, menekülne a valóság elől. Ám az irodalom, a zene világába való átlépés mégsem puszta menekülés: a megtanult, kiművelt szemlélődés révén, művészi esszét írva finomhangolja lelke lényegét, aki ő, aki érez, dönt, él miután hazatért a valóságba.

Az érzés ebben a költői esszévilágban elsődleges – bár figyelmen kívül hagyható, ám ez súlyos következményekkel terhes. Olykor nincs érzés, de úgy teszünk, mintha lenne, máskor van érzés, de úgy teszünk, mintha nem lenne – állapítja meg a szerző. Ez az önmeghasonlottság, hosszú távon tarthatatlan, mert lélekrongyoló. Miért alakul ki? Mikor nem engedtük, hogy az érzés vezessen? Az érzés általában múlandó, hullámzó, de mi történik, ha belénk horgonyoz és nem tágít? Észleljük-e időben? A tartós érzelem élménye, lélekbe fészkelése: Isten üzenete? – merül fel a kérdés a lírai énben, mivel a transzcendens hatalomhoz az örök létmódját kapcsoljuk, és ami tartós, az közelít az örökhöz. A van elsődlegességét állítja a szerző Isten önmeghatározását idézve: Vagyok, aki vagyok. Ha egy érzés hosszú távon és erősen van, talán Őt idézi. Isten örök, így hát örök dolgokat képvisel és akar – de miképpen van jelen a valóságban, ahol minden változásnak kitett, ahol azért, hogy valami tartós legyen, folyamatosan dolgozni kell, karbantartani? – kérdezi Lakatos-Fleisz Katalin. Ténylegesen elhatol a lélek mélyéig a valóság (és ott mit csinál?), avagy csak a tudat felszínén fogalomként, parancsként él, esetleg ráerőltetetten?

A szubjektív életszemlélet és léthangoltság áll a szerző figyelmének fókuszában. Líraian filozofikus keresés jellemzi, az életszerű, a megélt létmód, a hogyan iránti érdeklődik, ezt ábrázolja esszéiben – az én és az adott léthelyzet viszonya, a személyiség viszonyaiban rejlő érzések árnyalatai, feszültségei kerülnek középpontba költőien megformált képek és reflexiók keretében. A hétköznapiság konzerváló-megtartó szentsége mellett a túli többlet kimozdító, nyugtalan szentsége is mindig megjelenik világában.

„Meg kell állnom, úgy látszik, az út itt véget ér. A fenyőfüggöny szétnyílik, hirtelen egy végtelen tájban találom magam. A horizontig kiterülő hómezőt csak itt-ott töri meg egy fenyőre hasonlító szürreális, fehér szobor.” (…) „Nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy otthon. Világosan érzem. Akárcsak a szeretett zeneművek seholsincs terében. Ebben a végtelen finn térben hazaérkeztem. És ezentúl már bárhol otthon lehetek.”

Rimóczi László recenziója Gulisio Tímea “Filozoofia” c. verseskötetéről

Hát, ez meredek menet volt – gondoltam, amikor befejeztem Gulisio Tímea verseskötetét, és nem azért, mert lenyűgöztek, nem is azért, mert meghatódtam, hanem inkább azért, mert a szerző teljesen egyedi munkamódszerrel közelít a vershez. Ünnepiesen kivilágított szonettkoszorúk és virágos giccskalodák helyett masszív stílus-állványozással dolgozik. Eredeti, őszinte és friss hang. A kötet egy sajátos, játékos „állatvilágot” épít fel: rendszertani nevekkel, terráriumi tapasztalatokkal és gyermeki képzelettel keveri a groteszk humort, miközben az állatokon keresztül nagyon is emberi dolgokról beszél: szeretetről, bezártságról, szabadságról, halálról és arról, hogy vajon ki is nézi valójában a másikat.

Van-e filozófiája a csótánynak? És ha van, vajon mennyivel különb a miénknél? A kérdés első hallásra talán komolytalannak tűnik, de Gulisio Tímea új kötetének, a Filozoofiának éppen az az egyik vezérmotívuma, hogy következetesen nem hajlandó komolyan venni azt, amit az emberiség évszázadokon át komoly dolognak nevezett. A költő ugyanis fogja a filozófiát, beleteszi egy terráriumba, mellé helyez egy csótányt, egy madárpókot, egy békát, egy kígyót, és vár. Aztán egyszer csak kiderül, hogy a filozófia nem a csótányról szól, hanem rólunk. Sőt, talán a csótányról még pontosabban lehet beszélni, mint az emberről, mert a csótány legalább nem ír filozófiai tanulmányokat arról, hogy miért csótány.

Gulisio Tímea könyvének címe már önmagában pompás nyelvi csúsztatás: a filozófia és a zoológia házasságából születik meg a „filozoofia”, azaz valamiféle szeretetteljes tudomány az élővilág iránt. A latin fajnevek ott sorakoznak a versek fölött, mintha egy komoly természettudományos albumot lapoznánk, alattuk viszont rendszerint olyan képzeletbeli univerzum nyílik meg, amelyben a madárpók rokona a Golden Retrievernek, a béka lehet bankrablási segédeszköz, a kaméleon pedig azért váltogatja a színét, mert véleménye van a világról. A rendszertan így lassan átváltozik bohózattá, a bohózat pedig – és ez a könyv egyik finomabb paradoxona – költészetté.
A kötet szerkezete maga is ezt a kettősséget követi. Az „Ízeltlábúak birodalma” után a „Puhatestűek”, majd a „Kétéltűek”, „Pókszabásúak”, „Hüllők” és „Emlősök” világa következik. A tudományos osztályozás tehát rendet akar teremteni, a versek azonban minden egyes alkalommal felrobbantják ezt a rendet. A fajnév még azt ígéri, hogy most megtudunk valami fontosat a Gromphadorhina portentosa természetéről, mire a következő sorban már egy ókori római fürdőben találjuk magunkat egy sziszegő csótány társaságában. A természetrajzi lexikonból így lesz családi anekdota, a családi anekdotából abszurd helyzetjelentés, ami végül egy olyan lírai pillanatban kulminálódik, amelyben egyszer csak ott állunk a lét nagy kérdései előtt.

Hogy lettem bogaras?

Meleg volt,

izzadtak a falak.

Megindították a szülést,

mondván a doktor holnap nyaralni megy.

Jó volt nekem a puha melegben,

nem akartam kijönni.

Mégis kiszedtek.

Amit Mama felébredve meglátott:

egy nagy, szelvényes csótány.

Szaftosan roppant a nővérke papucsa alatt.

 

A szerző egyik legfontosabb költői kelléke a perspektívacsere: nem az ember nézi az állatot, hanem az állat néz vissza az emberre. Sőt, olykor mintha az állat volna a józanabb lény. Az ezerlábú például mit sem törődik azzal, hogy odakint országok esnek egymásnak, hogy Budapestet elönti a Duna, hogy az emberek szakítanak és kibékülnek: ő eszi a banánt, majd összegömbölyödik. Az ember viszont, aki mindezeket tudja, közben ugyanúgy él, mint az állat: eszik, dolgozik, alszik, újra dolgozik, és közben azt hiszi, hogy ez valami különösen magas rendű életforma. A kötet egyik visszatérő, nagyon is mai felismerése, hogy az ember nagyképűsége valójában meglehetősen törékeny konstrukció. A Filozoofia ezért nem egyszerűen antropomorfizál, hanem inkább zoologizálja az embert. A csótányból ember lesz, a békából ember lesz, a pókból ember lesz, de közben az ember is egyre inkább bogárrá (Helló, Gregor Samsa!), békává, pókká változik. A különbség köztük végül nem olyan hatalmas, mint szeretnénk hinni. (Aki találkozott már az ágyi poloska költészetével, az többé nem tekinthet teljes nyugalommal a házasság intézményére sem: a poloska itt „rossz szerető”, vért szív, mégsem lehet tőle megszabadulni. A biológiai tényből egyszer csak párkapcsolati metafora lesz, s a humor mögött ott vigyorog a kellemetlen felismerés: némelyik emberi kapcsolat valóban kevésbé civilizált, mint egy rovarkolónia.)

Madagaszkári bütykös csótány (Gromphadorhina portentosa)

Madagaszkári sziszegő csótány.

Hat lába van, mégis kígyónyelven beszél.

Fél tenyérnyi rovaregyéniség.

Hangosan csámcsog az uborkán.

Szőrös csápját lógatva szendereg

a rothadás biztonságában.

Mint egy ókori római fürdőben,

gőz, testek, gyümölcsöstál.

Unalomig jóllakatva.

Gulisio humora ráadásul nem steril, nem irodalmi szalonhumor, nem akarja a nagy ősök szellemi örökségét restaurálni: testi, szagos, nyálas, szőrös, kitines humor ez, amely nem fél attól, hogy a szépet azonnal össze is maszatolja. A gyászbogárnak például almaillata van, a ragadozó bogár karamellszagú, a béka hideg és puha, mint egy májdarab, a madárpók pedig egyszerre lesz állat, házi kedvenc, családtag és abszurd lakótárs. A költői kép nála nem fölemeli a tárgyat, hanem közelebb húzza a testhez. Ezért lehet egy pók potroha kiwi, egy béka puding, egy kígyó pedig locsolócső és kísérleti patkány szerelmének gyermeke. A metafora itt nem díszítés, hanem szemléletmód: úgy láttatni a világot, ahogy addig nem láttuk – és mivel így kellő mértékben takarékoskodik a költő a poétikai energiáival, a vers nem is használja el önmagát.

És itt kezd igazán érdekessé válni a kötet. Mert első pillantásra könnyű volna gyerekverseknek nevezni ezeket a szövegeket. Valóban jelen van bennük a gyermeki képzelet fékezhetetlensége, a meghökkentő hasonlat, a játékos túlzás, a családi szereplők – Anya, Apa, Nagyi, Keresztapa –, a rajzfilmszerű átváltozás és az a boldog kegyetlenség, amellyel a gyermek még képes mindenből mindent csinálni. A béka lehet szuperhős, a békakirályfi lovagolhat antilop szőrszálán, a Frogzilla pedig egyszerűen beköltözik a városba, hogy végre a brókerek is megtapasztalják a természet erejét. Mégse marad meg a gyermeki játék szintjén: a játék mögött folyamatosan ott áll a halál. Nem véletlenül szerepelnek olyan állatok, amelyek mérgeznek, ölnek, ragadoznak, vért szívnak vagy éppen elpusztulnak. A halál azonban itt nem tragikus kulissza, hanem a természet mindennapi működésének része. Az egyik lény megeszi a másikat, az egyik állat megszökik, a másik meghal, egy harmadik újranöveszti a végtagját. Az élet nem erkölcsi rendszer, csak megtörténik. És talán éppen ez az, amit az ember képtelen elfogadni: hogy a természet nem azért van, hogy nekünk legyen róla véleményünk.

A kötet egyik legszebb vonulata ezért az állatok és az ember közötti szeretet paradoxona. A szerző láthatóan kötődik ezekhez a lényekhez, gondozza őket, nevet rajtuk, neveket ad nekik, félti őket, ugyanakkor tudja, hogy ezek az állatok fogságban élnek. A terrárium egyszerre otthon és börtön. A gondoskodás egyszerre szeretet és birtoklás. Az ember pedig, miközben megmenti az állatot a külvilágtól, egyben el is választja attól. Ez a kettősség különösen erősen jelenik meg a gőte, az axolotl, a teknős vagy a madárpókok történeteiben. A „háziállat” így lassan filozófiai kategóriává válik: mit jelent az, hogy valaki velünk él, miközben nem hozzánk tartozik?

Vándorsáska (Schistocerca gregaria)

A bibliai Tízcsapás egyike a sáskajárás.

A vándorsáskák hatalmas rajba verődnek,

és fekete fellegként éjszakába borítják az eget.

Jönnek, mint egy átok,

csupasz ágakat hagyva maguk után.

Megeszik a termést, az emberek éhen halnak.

 

Kecskepofájukban úgy tűnik el a fűszál,

mint iratmegsemmisítőben a dolgozatok.

A sáskán nem sok harapnivaló van,

combja hosszú, száraz, feje, tora kemény,

potroha vékonyka.

A béka is meghagyja ínségesebb időkre.

Fején ül és akrobatikus mozdulatokat végez.

Vedlik, és még nagyobb sáska lesz belőle,

pár nap múlva pedig egy még nagyobb, szárnyas

szörnyeteggé fejlődik.

Ekkor kinyitom az ablakot.

Hagyom, hogy kimenjen,

majd gyorsan becsukom,

be ne jöjjön a természet.

A kötet nyelvében mindehhez sajátos, játékos pontosság társul. Gulisio nem akarja a verset fölöslegesen ünnepélyessé tenni, inkább lerántja róla a költői fátylat, így előbukkanhat alóla egy sáska. A sorok gyakran egyszerűek, beszélt nyelviek, s éppen ezért tudnak váratlanul nagyot ütni. A humor ritmusa sokszor a csattanóra épül, de a jobb darabokban a csattanó mögött ott marad egy második, komorabb jelentésréteg. Az olvasó előbb nevet, aztán észreveszi, hogy amin nevetett, valójában róla szólt. És ebben rejlik a Filozoofia valódi izomereje (csáprágója?). Nem azt akarja, hogy tudományosan pontos zoológiai kézikönyv legyen, és nem is azt, hogy mindenáron „mély” verseket tartalmazzon állatokról. A kötet sokkal ravaszabb ennél: a komolyságot a humorban rejti el. Miközben a szerző azt kérdezi, milyen állat ez vagy az, valójában azt kérdezi: milyen állat az ember? Miért félünk a póktól, miközben a pók talán csak élni akar? Miért irtjuk a csótányt, miközben egy másik csótányt megvásárolunk házi kedvencnek? Miért nevezzük magunkat civilizáltnak, miközben ugyanúgy területet védünk, zsákmányt keresünk, szaporodunk, menekülünk és kapaszkodunk?

A kötet végére érve a cím már egészen másképp hangzik. A Filozoofia nem valamiféle állatokról szóló filozófia, hanem az emberi filozófia állati változata. Egy terrárium méretű metafizikai labor, ahol a világ nagy kérdései néha nyolc lábon másznak, néha nyálkásan csúsznak, néha pedig egy béka szemével néznek ránk. És talán ez a legszebb ebben a különös atmoszférájú világban: Gulisio Tímea nem akarja megszelídíteni a természetet. Inkább beköltözteti a nappaliba, ráülteti az íróasztalra, megeteti, megnevezi, néha megijed tőle, …aztán egyszer csak észreveszi, hogy miközben az állatot figyeli, az visszanéz rá. És a költészet éppen ebben a pillanatban kezdődik: amikor már nem tudjuk egészen biztosan, melyik oldalon van a terrárium üvege.

Vörösfülű ékszerteknős (Trachemys scripta elegans) /részlet/

Büdös a szád, moss fogat.

Nincs fogam, felelné a teknős,

de már teli a szája szárított hallal.

Ropog a kagyló, köhög a héjától,

ejnye, a diót is előbb fel szokás törni.

Garnélarák, tarisznyarák, kecskerák,

olyan vagy, mint a thai emberek,

akik még a marhapörit is rákszósszal eszik.

 

A Vörösfülű ékszerteknős egy növőbajnok,

ötforintos nagyságúról pár év alatt két tenyérnyire nő,

nagy akvárium kell, sok kaja, gyakori vízcsere.

A nagy medence pedig sok helyet foglal,

így marad a fürdőkád, amiben nem tudom

kinyújtani a lábam miatta.

Felzabálja a karácsonyi halászlébe valót

és telepisili a vizet.

/…/

 

Az Igazság evangéliuma
I. kódex, 16,31-ik sorától a 43-ik oldal befejezéséig

Az Igazság Evangéliuma öröm azok számára, akik elfogadták a kegyelmet az Igazság Atyjától, hogy őt megismerjék az Ige ereje által, aki eljött a Teljességből (Pléroma), aki az Atya gondolatában és értelmében (Nousz) van; ő az, akit úgy neveznek: Megváltó (Szótér). Műve miatt ez a neve, amelyet őneki kell véghez vinnie azoknak a megmeneküléséhez, akik az Atyáról való Tudás (Gnózis) nélkül voltak, noha van ez a Név. Az evangélium a remény kinyilatkoztatása, s egyben célba jutás azok számára, akik őutána kutatnak; mert a Mindenség azután kutat, akiből előjött.

A Mindenség őbenne volt, az elképzelhetetlen felfoghatatlanságban, mely minden gondolatnál fönségesebb; miközben az Atyáról való tudatlanság létrehozta a rémületet és a félelmet. A rémület pedig megszilárdult a ködnek alakjában, ezáltal senki sem tudta felismerni. Ezért volt ereje az Eltévelyedésnek (Pláné). Munkálkodott az anyagukon (Hülé) ürességben, mert nem tudta, mi az Igazság.

Ő (Pláné) volt ott a formánál, amelyben erőteljes szépségben készítette el az Igazság pótlását a teremtésben.

Ez nem volt megaláztatás számára, az elképzelhetetlen felfoghatatlanság számára. Mert semmi volt a rémület, a felejtés és a hazugság alakja, míg az Igazság szilárdan áll, változhatatlan, megingathatatlan és tökéletesítésre nem szoruló szépség. Ezért vetette meg az Eltévelyedés (Pláné)! Ilyenképpen nem volt tartás benne. Az Atya ködletében (ti.: tudatlanságban) keletkezett. Miután már létezett, elkészítette műveit, a feledést és az ijedtséget, hogy ezek által a közép lényegét lehúzza és bezárja.

Az Eltévelyedés (Pláné) feledése (ti.: a róla megalkotott feledés) nem lett kinyilatkoztatva, ez nem v az Atyánál. A feledés nem az Atyánál jött létbe, ámbár reá vonatkozóan jött a létbe. Ami benne jön a létbe, az a Tudás (Gnózis), amely kinyilatkoztatott, általa a feledés megsemmisül és általa ismerik meg ők (ti.: aionok) az Atyát.

Azért jött létbe a feledés, mert ők az Atyát nem ismerték; ezután az lesz, hogy ők megismerik az Atyát, ettől a pillanattól fogva többé nem lesznek feledésben. Az ő evangéliuma az (ti.: az Atyáé), amely után kutatnak, amelyet kinyilatkoztatott azoknak, akik tökéletesek az Atya könyörületes szíve által, mint rejtett misztériumot: ő Jézus Krisztus. Ezáltal megvilágosította azokat, akik a Sötétségben tartózkodtak a feledés földjén.

Megvilágosította őket és Utat adott nekik. Ez az Út pedig az Igazság, amelyre megtanította őket.

Ezért haragudott rá az Eltévelyedés (Pláné). Üldözte őt, bajba került miatta, semmivé lett téve (ti.: általa), felszögeztetett a fára (ti.: Jézus), így az Atya Tudásának (Gnózis) a gyümölcsévé vált. Nem a pusztulást hozta, amikor őt felemésztette, hanem azokat, akik róla ettek, a rátalálás által örömbe juttatta. Ő (ti.: az Atya) azonban megtalálta őket magában és ők megtalálták őt magukban, az elképzelhetetlen felfoghatatlant, az Atyát, aki tökéletes, aki a Mindenséget (ti.: Pléroma) megalkotta, akiben a Mindenség van és akinek a Mindensége mostanáig hiányban volt, mert ő a tökéletességét, amelyet ő a Mindenségnek nem adott meg, visszatartotta magában. Az Atya nem irigy, mert miféle irigység tudna megállni közte és tulajdon tagja között? Hogyha ez az aion a tökéletességét ilyen módon fogadta volna el, úgy ők nem volnának képesek, hogy az Atyához elérjenek, ezért visszatartja a tökéletességét (ti.: tagjáét) magában és később adja nekik, mint őhozzá visszavezetőt és mint egyetlen tudást (Gnózis) a Tökéletességben, ő, aki a Mindenséget megalkotta és akiben a Mindenség van és akinek hiányában volt a Mindenség. Így gondoskodik a Valaki, akit némelyek nem ismernek, mert azt akarja, hogy megismerjék őt, és hogy ilyenképpen szeressék.

Mert mi az, amiben a Mindenségnek hiánya volt, ha nem a Tudás (Gnózis) az Atyáról? Ő (ti.: Jézus Krisztus) az iskolában az út útmutatójává vált, csendes volt és nyugodt. Ő megjelent, mint mester mondta az Igét. Jöttek hozzá azok, akik a maguk szívében bölcsek, hogy megkísértsék. Ő azonban megszégyenítette őket, hiszen semmik voltak. Gyűlölték őt, mert nem igazságban voltak bölcsek. Mindezek után a kis gyerekek is eljöttek hozzá, azok, akiknél megvan az Atyáról való Tudás (Gnózis). Akkor ők erősekké lettek, megtanulták az Atya megjelenését megismerni. Megismerték őt, megismertek lettek; befogadták a szeretetet, ajándékozták a szeretetet; dicsérték őket, dicsértek ők is.

Az élőknek szívében kinyilatkoztatott az élők könyve, amely az Atya gondolatában és értelmében (Nousz) van megírva és a Mindenség alapvetése óta az ő (ti.: az Atya) felfoghatatlanságában tartózkodik, nála ez megközelíthetetlen és senkinek sincs ereje elvenni azt, mert az (ti.: az erő) az ő számára van fenntartva annak, akitől elveszik és akit le fognak ölni.

Ezek közül, akiket szentnek hittek, senki sem tudott volna nyilvánvalóvá válni, ha az a könyv nem jelent volna meg.

Ezért megszánta a könyörületes és hűséges Jézus, mialatt a testet hordozta, amíg azt a könyvet elvette, mert tudta, hogy az ő halála élet sokak számára. Olyanképpen, ahogyan a meghalt ház ura vagyona titkolt marad addig, amíg felbontatlan a végrendelet, úgy a Mindenség elrejtett marad, mert a Mindenség Atyja láthatatlan volt azáltal, hogy ő magában egyazon egy.

Ő minden térségből (ti.: aionból) jön.

Ezért Jézus kinyilatkoztattatott. Ő beleburkolódzott abba a könyvbe. Felszögezték a fára. Az Atya végrendeletét a kereszten feltárta. Ó, milyen nagy tanítás ekkora hatalmasságtól! Lealacsonyítja magát egészen a halálig, miközben az örök élet őrajta nyugodott.

Miután a tépett rongyokat otthagyta, felöltötte a maradandóságot, amelyet senki sem tud elragadni tőle. Miután a félelem semmi térségébe belépett, átvonult azon, elvonult mellettük, azok mellett, akik a feledés által kifosztottak voltak, ő, aki a Tudás (Gnózis) és Tökéletesség. Azt kiáltotta, ami az Atya szívében van, hogy szavával kioktassa azokat, akik a tanítást elfogadják.

Azok ugyanis akiknek a tanítást el kell fogadni, az élők, fel vannak írva az élők könyvében, ők fogadják el a tanítást, ők egyedül. Elfogadják magukat az Atya kezéből, ha ők ismét visszafordulnak hozzá. Mert a Mindenség tökéletessége az Atyában nyugszik, ezért a Mindenség számára szükséges az, hogy hozzá felemelkedjen. Amikor valaki (ti.: aion) megismeri, elfogadja azt, ami az övé (ti.: tökéletességet) és magához vonja azt. Mert aki Tudás (Gnózis) nélkül van, hiánnyal terhelt és nagy az, ami neki hiányzik, mert hiányzik neki, aki őt tökéletesíteni akarja.

A Mindenség tökéletessége az Atyában nyugszik, ezért szükséges, hogy a Mindenség felemelkedjen és hogy mindenki egyenként elfogadja azt, ami az övé, azt amit ő (ti.: az Atya) előzőleg felírt aszerint, ahogy elkészítette őket, hogy nekik adja, azoknak akik belőle jöttek elő.

Akiknek a nevét ő eleve tudta, azokat (ti.: embereket) kiáltják végül. Egyvalaki, akinek Tudása (Gnózis) van, az, akinek a nevét az Atya kimondta.

Mert az, akinek neve kimondatlan, az tudatlan. Hogyan fogja valaki meghallani, akinek a neve nem említtetett? Mert az, amelyik mindvégig tudatlan, a feledés alakja, és vele együtt fog megsemmisülni. Amennyiben nem így van, úgy miért nem kapják meg ezek a nyomorúságok a nevüket és miért nem hallják a hívást? Tehát ha valaki ismeri, akkor az Felülről való lény. Ha őt kiáltják, hallja ő, válaszol és ahhoz fordul, aki őt kiáltja, és ő felemelkedik hozzá. Tudja, milyen módon kiáltják őt. Akkor Tudása (Gnózis) van, és ennek akaróját elvezeti az, aki őt kiáltotta; tetszeni akar neki, megkapja a nyugalmat. Az Egynek a neve lesz az ő része. Akinek így Tudása (Gnózis) lesz, az tudja, honnan jött és hová megy. Tudja milyen az, aki ittas volt és a saját ittasságából kijózanodott és ismét visszafordult magához, sajátját ismét helyreállította. Ő (ti.: Jézus) sokakat visszavezetett az Eltévelyedéstől (Pláné), elvonta őket egészen az ő területére, amelyről ők eltávolodtak, amikor ők elfogadták az Eltévelyedést (Pláné) annak mélysége miatt, ami minden teret átfogott, anélkül, hogy őt valami körülfogná.

Csodálatosan nagy volt az, hogy ők az Atyában voltak, anélkül, hogy megismerték volna, és hogy maguktól eltávolodni tudtak volna (ti.: a Pléromából), mert nem tehették meg azt, hogy őt felfogják és megismerjék, azt amiben voltak. Nem az volt az akarata, hogy így jöjjenek létre belőle, hanem kinyilatkoztatta magát a Tudás értelmének már akkor, amikor még minden kiáradás (emanatio) össze volt kötve vele.

Az élők könyvének a Tudása (Gnózis) az, amit kinyilatkoztatott teremtésének végén az aionoknak anélkül, hogy az nyilvánvaló lett volna. Mert ezek nem hangok, de még mássalhangzók sem, úgy, hogy aki őket olvassa, hiábavalóságra gondol, ám azok az igazságnak betűi, amelyeket kimondanak, ha magukból kiindulva megismerik. Minden írásjegy tökéletes igazság, úgy, mint egy tökéletes könyv, amely írásjegyekből áll; ezek írásjegyek, az Egytől írottak, mert az Atya írta fel őket, hogy az írásjegyei által az aionok megismerjék az Atyát. Bölcsességét (Szófia) felfogja az Ige, kimondja tanítását, így Tudása (Gnózis) nyilvánvaló lett. Megtiszteltetése mint korona van rajta (ti.: a könyvön). Az ő (ti.: az Atya) öröme vele van (ti.: a könyvvel) összekötve. Dicsőségét ez felmagasztalta, az alakját kinyilatkoztatta, nyugalmát magában elfogadta, Szeretete testet adott neki, bizalma körülölelte. Ilyenképpen az Atya igéje eljött a világba, mint szívének gyümölcse és akaratának az alakja. Ő (ti.: az Ige = Logosz) pedig magára öltötte a Mindenséget. Kiválasztja azt (ti.: az aionokat = Mindenséget) és a Mindenség megjelenítő formájával beburkolódzik és újra meg újra foganja a Mindenség alakját, ezáltal megtisztítja őket (ti.: aionokat) és az Atyához visszavezeti, az anyához, a határtalan kedvesség Jézusa. Az Atya kinyilvánította bensőjét. A bensője pedig a Szentlélek (Pneuma). Kinyilvánította elrejtettjét – elrejtettje az ő fia –, hogy általa az aionok az Atya jóvoltából megismerjék őt és meghallják, mert kínlódnak abban ők, hogy az Atya után kutatnak, ezzel megpihenjenek benne és megismerjék, hogy ez a nyugalom. Mikoron ő (ti.: Jézus Krisztus) a hiányt betöltötte, feloldotta annak alakzatát. Ennek alakja a világ, amelyben ő szolga volt. Mert az a hely, ahol irigység és meghasonlottság van, ott a hiány. Az a hely pedig, ahol egység van, az a Tökéletesség.

Akkor keletkezett a hiány, miután ők (ti.: aionok) nem ismerték meg az Atyát, ezután az lesz, hogy megismerik az Atyát, és ettől a pillanattól kezdve a hiány többé már nem fog fennállni. Így oldódik fel egy ember tudásán keresztül – miután megismerte tudatlanságát – magától. Mint ahogyan a sötétség feloldódik, mihelyt megjelenik a fény, ugyanúgy oldódik fel a hiány is a tökéletességben. Ettől a pillanattól kezdve alakzata többé nem nyilvánvaló, hanem az egységgel való egyesülésben fog feloldódni, most ugyanis művei olyanképpen állnak fent az időben, amelyben az Egység a tereket (ti.: aionokat) be fogja tölteni. Az Egységtől fogja mindenki egyenként magát elfogadni. Ő meg fog tisztulni a Tudás (Gnózis) által a sokaságból az egység felé, ahogyan az anyagot felemészti magába a tűzláng, ahogyan a sötétséget a fény, és a halált az élet. Amikor ez közülünk egyenként mindenkivel megtörtént, meg lesz számunkra az is, hogy mindenekelőtt arra gondoljunk, a ház (ti.: test) szent legyen és nyugodt az egységért. Miként az emberek, akik eltávolodtak a helyektől, ahol az edényeik rossz helyen voltak, ezekkel foglalatoskodtak, hogy aztán széttörjék. És a ház (ti.: test) ura nem nélkülöz, hanem örül, mert a rossz edények helyett beteltek és teljesek lettek. Mert az igazságszolgáltatás az, amely felülről jött és mindeneket megítélt, mint egy kétélű kivont kard, amely mindkét irányban vág.

Amikor az Ige, amely azoknak a szívében van, akik azt kimondják, megjelent – ez nem csak hang volt, hanem testet is felöltött –, nagy rémület támadt az edények között, mert némelyek kiürültek, mások megteltek, mert némelyek gondoskodtak magukról, mások kiöntötték magukat, némelyek megtisztultak, mások összetörték magukat. Minden hely mozgásban volt és megdöbbent, mert nem volt se szilárdságuk se megállásuk. Az Eltévelyedés (Pláné) megrémült, mivel nem tudta, hogy mit kell tennie. Levert, panaszkodik, gyötrődik, mert nem tud semmit. Akkor a Tudás (Gnózis), mely az ő (ti.: Pláné) és az ő kiáradásainak (emanatio) a tönkremenetele, közeledett az Eltévelyedéshez (Pláné), ez üres, és nincs benne semmi. Az Igazság megjelent és annak minden kiáradása (emanatio) megismerte őt. Üdvözölték az Atyát az Igazságban és az erőben, mely tökéletes és ez egyesíti őket az Atyával. Mert mindnyájan szeretik az Igazságot, mert az Igazság az Atya Szája, beszéde a Lélek (Pneuma), amely egyesült az Igazsággal, aztán az őt egyesítette az Atya Szájával beszédén keresztül, így kell neki elfogadni a Lelket (Pneuma). Ez az Atya kinyilatkoztatója és megjelenése az aionjai számára. Kinyilatkoztatottá vált elrejtettje. Kimondta azt; mert ki az, aki befogadja, ha nem egyedül az Atya? Minden hely az ő kiáradása (emanatio), ők, akik őt (ti.: az Atyát) megismerték, mert ők belőle jöttek elő mint a gyerek a tökéletes emberből. Megismerték, hogy ők még nem fogadták be az alakzatot és még nem fogadták be a Nevet, amelyet az Atya minden egynek megmutat, azután, miután ők saját Tudásuk (Gnózis) formáját elfogadják. Jóllehet ők benne vannak, nem ismerik őt. Az Atya azonban tökéletes és minden helyet ismer, melyek benne vannak. Ha akarja kinyilatkoztatja amit akar, azáltal, hogy alakzatot ad neki és azáltal, hogy nevet ad neki. Nevet ad neki és indítja, hogy létesüljön. Azok, amelyek még nem léptek ki a létre, annak ismerete nélkül vannak, aki őket létrehozza. Én nem mondom, hogy akik még nem jöttek létre, semmik, hanem ők abban léteznek, aki elhatározza, hogy a létbe jöjjenek, amikor ő ezt óhajtja, a pillanat alakjában, amely érkezik.

Mielőtt még bármi megjelenik, tudja ő, mit fog ő a létbe behozni.

A gyümölcs, amely még nem jelent meg, semmit sem tud és semmit sem tesz. Hasonlóképpen van minden hely (aion) is, amely ott az Atyában van, belőle, aki létezik, aki őket kiemelte a nemlétből. Akinek ugyanis nincs gyökere, annak gyümölcse sincs, hanem el fog pusztulni, jóllehet ő magában így vélekedik: „Én létre jöttem…”

Ezért ami egyáltalán nem létezik, az sohasem jön létbe. Mi az, amit akar (ti.: Jézus), hogy ő (ti.: a gnosztikus) ezt gondolja? Ezt: „Én itt mint az árnyékban és az éjjeli látomásban állomásozom”. Hamarosan a Fény újra bevilágítja a rémületet, melyet az (ti.: az ember) befogadott, ezért tudja meg, hogy ő (ti.: a rémület) semmi. Így vannak ők az Atyáról való Tudás (Gnózis) nélkül; ott ők nem látták őt. Mivel ez félelem, rémület bizonytalanság, kétség és meghasonlottság, sok értelmetlenség volt, azok által munkálkodtak, az üres értelmetlenség által, mintha álomba merültek volna és mintha homályos álomban tartózkodnának. Egy hely az, ahová ők elmenekülnek, de éppen ez hiányzik nekik az erőhöz, mivel ők valakit vagy követnek, vagy küzdenek valaki ellen; vagy legyőzik őket és leesnek a magasan fekvő helytől, vagy szállnak a levegőn keresztül, jóllehet nincsenek szárnyaik. Abban a pillanatban, amelyben ők, akik mindezeken keresztülmennek felébrednek, meglátják ők, akik mindezen borzalomban voltak, hogy semmiség volt ez (ti.: a borzalom), sőt a Semmi maga. Ezzel elvetették a tudatlanságot maguktól, miként az alvást, és azt semminek sem tartják. Ők annak a dolgait szintén semminek tartják, maguk mögött hagyják, mint az éjszaka álomképét. Az Atya Tudását (Gnózis) befogadják, mint a Fényt. Ilyenképpen járt el mindegyik, amikor aludt az időben, ő Tudás (Gnózis) nélkül volt, és az Egy nélkül, aki tudta mi lesz azzal, aki felébredt. És ez jó az ember számára, aki visszatér magához és felébred, boldog az, aki a vakok szemét kinyitotta. A Lélek (Pneuma) sietett hozzá, hogy őt felemelje. Miután a földön fekvőnek a kezét felemelte és lábára állította, mivel az még nem tudott felemelkedni. Lehetőséget adott nekik, hogy megismerjék az Atyáról való Tudást (Gnózis) és fiának kinyilatkoztatását. Ők pedig látták és hallották őt, ez ösztönözte őket, hogy őt megízleljék és szaglásszák, aki hagyta hatalmát megszerezni szeretett fia fölött, azzal, hogy ezt kinyilatkoztatta, és tanította őket a felfoghatatlan Atyáról. Ami gondolatában létezett, rájuk lehelte és így ő megtette (ti.: az Atya) akaratát, ennek következtében sokan elfogadták a Fényt és feléje fordultak.

Az anyagból valók (hülikusok) ismeretlenek voltak neki, és nem látták meg az ő megjelenését, és nem ismerték meg őt, mert látszat testben érkezett, emiatt semmi sem akadályozta jövetelét, mert a (ti.: a test) maradandó és felfoghatatlan volt.

Általa újat mondott el, mikor arról beszélt, ami az Atya szívében van, létrehozta a hibátlan beszédet. Száján keresztül a Fény beszélt és hangja szülte az Életet, Ő adta neki a gondolatot, az értelmet, a könyörületet, a megváltást és az erősség Lelkét (Pneuma), az Atya határtalanságából és kedvességéből. Véget vetett a büntetéseknek és csapásoknak, melyek színe elől elvezették azokat, akik nem élvezték irgalmát, akik Eltévelyedésben (Pláné) és bilincsekben voltak. Nagy erővel oldotta fel ezeket és legyűrte őket a Tudás (Gnózis) által. Út lett a megtévesztetteknek, Tudás (Gnózis) a tudatlanoknak, célba érkezés a keresőknek, erődítmény a megingottaknak és megtisztulás a beszennyezetteknek. Ő a Pásztor, aki a kilencvenkilenc bárányt elhagyta, melyek nem tévedtek el. Ő jött és kereste azt, amely eltévedt. Örvendezett akkor, amikor megtalálta azt: mert a kilencvenkilences számot bal kézzel számolják, miközben a többit körülfogja; mihelyt azonban az egyet megtalálja, az egész szám átmegy a jobb kézbe. Ugyanígy van ez azzal, aki híján van az egynek; azt jelenti, hogy az egész jobbnak van híjával, ha a hiányzót megszerzi, a bal oldalt otthagyja és a jobbhoz megy át; és így lesz a szám száz.

Ami az ő hangjában van, annak a jelentése az Atya. Bár Szabbat volt, mégis ő fáradozott azon bárány körül, amelyet megtalált, minthogy az verembe esett. A bárányt megőrizte az életre azzal, hogy a veremből kihozta, így már tudjátok, mi a Szabbat, amelyen nem szabad nyugodni a megváltásnak, szabadon beszéltek a Napból, amely felül van, melynek nincs éjszakája és a Fényből, amely nem nyugszik le, mivel tökéletes. Nyíltan beszéltek a szívből, mert ti vagytok a Nap, mely tökéletes, és bennetek lakozik a Fény, mely nem nyugszik le! Beszéltek az igazságról azoknak, akik kutatnak utánam és a Tudásról (Gnózis) azoknak, akik az Eltévelyedésben (Pláné) vétkeztek. Ti legyetek a Tudás (Gnózis) fiai!

Tegyétek erőssé a botladozó lábait, és nyújtsátok ki kezeteket a betegek után. Az élőknek szerezd meg az enyhülést és a gyötrődőnek nyújtsál nyugalmat. Vigasztald meg a vigasztalanokat, ébresszétek és rázzátok fel az alvókat; mert ti vagytok az okosság, mely készenlétben van! Amikor az erősek felövezik magukat, még erősebbek lesznek. Foglalatoskodjatok magatokkal! Magatokkal foglalatoskodjatok ne mással, vagyis azzal, amit magatokról letettetek. Ne forduljatok ahhoz vissza, amit kiokádtatok, hogy azt elköltsétek! Ne legyetek molyrágták! Ne legyetek férgektől szétrágottak, mert ti azt már leráztátok! Ne legyetek az ördög lakóhelye, mert számotokra ő már semmivé lett téve! Ne szilárdítgassátok gyenge gátjaitokat, mert ez hiábavalóság, mert szétesik, mivel erőtlen. Semmi ugyanis a törvénytelen, így inkább magában tesz kárt mint a törvényben. A maga művét teszi a törvénytelen; ez is, mivel igaz, teszi a magáét, a jót. Tegyétek csak meg az Atya akaratát, mert ti belőle jöttetek a létbe. Mert az Atya boldogító, ami akaratából jön, jó. Ismerte ő azt, ami a tiétek, mivel ti rajta nyugodtatok, mert a gyümölcsről ismerik azt, ami a tiétek, akik az Atya gyermekei, azok az ő gyümölcse, mind az arcának irgalmából jönnek a létbe. Ezért szereti az Atya az illatukat és kinyilatkoztatja magát minden helyen. Midőn összekeveredett az anyaggal (Hülé) ráruházta illatát a Fényre, és Nyugalmával megadja, hogy ő (ti.: az illat) minden alakban és hangban felmerüljön. Az illatot ugyanis nem az orr érzékeli, hanem az a Lélek (Pneuma), övé az illatérzékelés, és ő vonzza őt magához és az Atya illatába elmerül. Ő hely az ő számára, és befogadja őt azon a helyen, ahonnan jött, az első illatban, amelyből kihűlt. Valamiféle érzékelhető alakból van, hasonlít a hideg vízhez, amely a megázott földön elárad, amelynek láttán azt gondolják, a puszta föld ő. Ha egy lehelet összegyűlik, az forró. A kihűlt illatok tehát a szétválásból jönnek létre. Ezért jött el az Isten, Ő feloldotta a szétválasztást. Elhozta a szeretet (Agapé) meleg Teljességet (Pléroma), ezáltal a hideg nem keletkezik ismét, hanem a tökéletes gondolat egysége uralkodik.

Ez a tökéletes célba érkezés evangéliumának Igéje azok számára, akik azon megváltásra várnak, amely felülről jön. Ez megadja a várt reményüket azoknak, akiknek mintaképe a Fény, amelyben nincs árnyék. Ha minden oldalról közelít a Teljesség (Pléroma), az anyag (Hülé) hiánya az Atya határtalansága folytán nem keletkezik, amely eljött a hiány idején, jóllehet senki sem tudta megmondani, hogy a maradandóság ilyenképpen fog eljönni. Túláradóan gazdag volt az Atya mélysége, és az Eltévelyedés (Pláné) gondolata nem volt meg nála. Feladat az, hogy ledöntse az Eltévelyedést (Pláné), feladat, hogy magához térjen és végül ahhoz, aki eljött hozzá, vissza akar fordulni. És ezt a visszafordulást megtérésnek nevezik. Ezért lehelte a romolhatatlanságot és felkerekedett a megtérő után való keresésre, hogy az nyugalomba érkezzen. Mert a bocsánat az, ami (egyedül) megmaradt a hiányban a Fény számára, a Teljesség (Pléroma) Igéje. Az orvos is arra a helyre siet, ahol beteg van. Aki hiányban szenved, nem titkolja el, mert ő (ti.: az orvos) birtokolja azt, ami neki hiányzik. Ugyanígy telik be tehát a hiány a tökéletességgel, azzal, aminek nincs hiánya, amely magától odaadta magát, hogy azt, akinek benne hiánya van, betöltse, azáltal, hogy a megtérése kiragadja őt arról a helyről, ahol a hiány volt, és ahol nem volt lehetőség a visszatérésre. Megaláztatás volt az, ami történt azon a helyen, ahol nem volt kegyelem, ahol az ember megérti, hogy mi az alantas, mi az, aminek hiánya van, de ő (ti.: az Atya) kinyilatkoztatta a Teljességet (Pléroma), azt ami az igazság Fényének a megtalálása, mert ami neki felvilágosodott, az megváltozhatatlan. Ezért beszélnek azok, akik a rémületben tartózkodtak Krisztusról az ő bensőjükben, benne ők visszavezetőre találnak, és ő felkeni őket kenettel. A kenet az Atya könyörülete, aki irántuk irgalmas akart lenni. Ők pedig, akiket felkent, azok beteltek. Ugyanis a megtöltött edények azok, akiket fel szoktak kenni. Amikor aztán a kenet egynél feloldódik, az kiürül (ti.: az edény); kenete pedig eltávozik attól, ez a hiány oka. Azután átjárja a lehelet, vele van ereje által. Ezzel szemben, aki hiány nélkül van, annál nincs pecsétfeltörés, hanem a tökéletes Atya betölti az újból azzal, aminek ő híjával van. Ő (ti.: az Atya) jó, ismeri saját ültetvényeit, mert ő az, aki őket Paradicsomában elültette; Paradicsoma pedig a nyugalomnak a helye. Ez a tökéletesség az Atya gondolatából; és ezek az elmélyedésnek szavai. Szavai mind egyenként egyetlen akaratának tárgyai az ő Igéjének (Logosz) kinyilatkoztatásában, amióta ők gondolatának mélységében vannak. Az Ige (Logosz), mely minden előtt jött a létbe, kinyilatkoztatta őket (ti.: szavakat) és az értelmet (Nousz), amely az egy Igét (Logosz) kimondta hallgatag kegyben. Azok gondolatnak nevezték őt (ti.: az Atyát), mert benne voltak, mielőtt még kinyilatkoztatottakká tette. Történt pedig, hogy ő (ti.: Logosz) elsőként előjött, mint annak az akarata, aki ezt hajdan akarta. Az akarata pedig az, amelyben az Atya nyugszik és ami neki tetszik. Semmi sem keletkezik nélküle és semmi sem keletkezik az Atya akarata nélkül. Az akarata kifürkészhetetlen, lépése az akarata, és senki sem fogja azt az akaratot megismerni, a figyelmüket sem tudják odafordítani, hogy megragadják őt, hanem azon pillanatban, amikor ő (ti.: az Atya) akarja, így van ez, még ha nekik a pillanat nem is tetszik. Ők nem istenek, akaratok az Atya arca előtt; ő ismeri mindennek a kezdetét és végét. Bevégződésükkor fogja őket kérdezni, mit tettek ők. A Vég az elrejtettnek a Tudása (Gnózis), amely az Atya maga, amelyből a kezdet előlépett, hozzá fog minden visszatérni, mind akik belőle előjöttek. Ezek mind az ő nevének dicsőségére és örömére lettek kinyilatkoztatva, az Atyának a Neve pedig a Fia. Ő (ti.: az Atya) az, aki elsőként neki, aki belőle létbe jött, nevet adott, és ez nem más, mint ő maga. Létbe hozta őt mint Fiát. Saját nevét adta neki, amelyet ő birtokolt, mert ő az, aki mindent birtokol, azáltal, hogy azok nála, az Atyánál vannak. Ő birtokolja a Nevet, és ő birtokolja a Fiút. Azok (ti.: az aionok) pedig képesek őt (ti.: a Fiút) megismerni. A Név láthatatlan, mert ő a láthatatlanság misztériuma, amely eljött a helyhez, amely általa teljesen megtelt. Az Atya Nevét ők nem mondják ki. Ő azonban kinyilatkoztatta a Fiúban, ezért nagy a Név. Ki teheti meg, hogy nekik kimondja a Nevet, a nagy Nevet, ha nem ő egyedül, akinek a sajátja ez a Név?! A Névnek a fiai azok, akikben az Atyának a Neve nyugodott és újra nyugalomra lelnek ők is az ő Nevében. Mivel az Atya az, aki nem jött a létbe, ő maga az, aki őt mint Nevet létbe hozta (ti.: a Fiút, Logoszt) még azelőtt, mielőtt minden aiont megteremtett volna. Azáltal az Atyának a Neve Úr lett a vezéreik fölött, és ez az igazi Név, szilárd az ő parancsa, tökéletes ereje által. Mert ez a Név nem egy a szavak közül, és az ő Neve nem nevek, hanem láthatatlan ő. Ő (ti.: az Atya) adott neki (ti.: a Fiúnak) egyedül Nevet, mert csak ő látta őt, és mert ő egyedül volt képes Nevet adni neki.

A semminek nincs neve. Mert milyen nevet kaphat az, ami nincs? Ami van, az nevével együtt létezik, és ő egyedül, az Atya ismeri őt, hogy neki egyedül adjon nevet. A Fiú az ő Neve. Az Atya elrejtette őt, de nem valami dologban, mert ő (ti.: a Fiú) van, ő adott neki egyedül nevet. A Név az Atyának Neve, és az Atya Neve az irgalmasság Fia. Mert hol fog találni ő nevet, ha nem az Atyánál? Inkább azt fogja mondani társának: „Ki fog neki nevet adni, aki előtte létezett? Vajon a gyermekek nem kapnak valamilyen nevet azoktól, akik őket nemzik?” Mindenek előtt ajánlatos, hogy felfogjuk a következőket: Mi a Név, és hogy ő az Igazi név (ő a Név az Igazságban).

Ő valóban az Atyától való Név, mert ő az, aki a Név ura. Ő elfogadta a Nevet, és nem mint kölcsönt, ahogy a többiek, olyanképpen, mint azt mindenki más megkapja. Ő a Név ura. Nincs más, akinek ő (ti.: az Atya) azt a Nevet adta volna, (ti.: a Fián kívül), hanem csak ő, a kimondhatatlan és kifejezhetetlen, míg a tökéletes maga kimondta azt a Nevet. És ő azzal a tökéletes képességgel bír, hogy az ő (ti.: az Atya) nevét kimondja, úgy ahogyan őt (ti.: az Atyát) látja. Tetszett neki, hogy a Neve, aki őt szereti, a saját Fia, aki a mélységből jött, ezt a Nevet adta neki, és kibeszélte titkát, mivel tudta, hogy az Atya nem haragszik. Ezzel küldte őt el, hogy beszéljen a helyről, nyugalmának helyéről, ahonnan előjött, és ezáltal a Teljességet (Pléroma) magasztalja, saját Nevének a nagyságát, és az Atya örömét. A helyről, amelyből mindenki egyenként előjött, ő fog (ti.: a Fiú) beszélni, és a többi azon lesz, hogy arra a helyre visszatérjen, amelytől szilárdságát nyerte és abból a helyből, ahol ő állt, kivették, hogy legyen amely helyet megízlelt, amely táplálta és gyarapította. És az ő nyugalmának saját helye a Teljessége (Pléroma). Az Atya minden kiáradása (emenatio) a Teljesség (Pléroma) és minden gyökerük saját kiáradásában (emenatio) van és abban, aki őket mindnyájukat a saját belsejéből sarjasztotta… Ő adta nekik a határukat. Minden egyes kiáradás (emenatio) kinyilatkoztatott lett, benne ők annak tökéletes gondolatai. A hely, amelyre ők a gondolatukat irányítják, mindennek helye, az ő eredetük, benne ők minden magasságban felfelé, egészen az Atyáig jutnak. Számukra ő a vezérlő, a nyugalom, és ők uralkodnak benne azáltal, hogy a közelében vannak. Úgy mondják, ők annak látványában osztályrészt kapnak az ölelés által.

Ezek azonban már nem nyilvánvalóak abban az értelemben, hogy ők magukat felülmúlták. Őnekik nem volt hiányuk az Atya dicséretében, és nem gondoltak róla keveset, azt sem, hogy ő szánalmas vagy dühös, hanem, hogy jóságos, megingathatatlan, és édes, olyan valaki, aki minden teret ismert, mielőtt még azok létbe jöttek, és ő az, akit nem világosít fel más valaki. Így vannak azok, akik felülről valók, a felmérhetetlen nagyság miatt, ők egyedül az Egy és a tökéletes után nyúlnak, amely ott van számukra, és ők nem mennek le az alsó világhoz. Bennük nincs se irigység, se zúgolódás, de még halál sem, hanem ők ott nyugosznak abban, aki nyugalomban van, és ők nem szomorodtak el, nem torzítják az igazságot, mert ők maguk az Igazság. Az Atya bennük van, és ők az Atyában vannak. Tökéletesek és osztatlanul vannak ebben az igazságos jóságban. Őnekik nincs semmiben hiányuk, mert megvan a nyugalmuk, szelídek a Lélekben (Pneuma) és az eredetükre hallgatnak. Ők nyugalmat birtokolnak, akikben a maga eredetét megtalálja, és az ő (ti.: az Atya) lelkében semmilyen sérelmet nem fog elszenvedni. Ez az üdvözültek helye, ez az ő helyük. Egyébként tudják a maguk helyén, hogy nem illenék hozzám, hogy a nyugalom helyén mást mondjak.

Én a nyugalomnak a helyén voltam. Akiben én leszek, az mindenkor a Mindenség Atyjának és hűséges Fiának nyughelye. Rajtuk elárad az Atya szeretete, és a hiány nincsen benne (ti.: az Atyában), azoknak közepette; ők azok, akik kinyilatkoztattak az Igazságban, akik az igaz és örök életben vannak. Ők beszélnek a Fényről, mely tökéletes, mely teljes az Atya magvában, és amely az ő szívében és Teljességében (Pléroma) van, mialatt Lelke (Pneuma) örvendezik benne és azt magasztalja, akiben volt, mert ő jó és az ő gyermekei tökéletesek, méltók neveikhez. Az Atya szereti az ilyen gyermekeit.

(Ladocsi Gáspár fordítása)

 

Az Igazság Evangéliuma irodalomelméleti megközelítéssel

Irodalomtudományi szempontból különlegesen érdekes, hogy a mű nem hagyományos elbeszélést ad, hanem meditatív, himnikus és gnózisra épülő prózapoétikát alakít ki. A mű alapvető sajátossága a műfaji határhelyzet. Címében evangélium, szerkezetében azonban nem a kanonikus evangéliumok narratív modelljét követi. Hiányzik belőle a hagyományos értelemben vett folyamatos történetmondás: Jézus életének eseménysora, a cselekmény kibontása és a szereplők egymásra következő cselekvése helyett metafizikai elmélkedés, kozmológiai vízió és üdvösségtani reflexió szervezi a szöveget. Ebből az következik, hogy a mű nem epikus, hanem elsősorban lírai-meditatív természetű próza. A gondolatmenet gyakran nem lineárisan halad, hanem asszociatív módon, ismétlésekkel, ellentétpárokkal és visszatérő motívumokkal építkezik. Hangsúlyosan fontos az emlékezés és a felejtés oppozíciója. Az ember alaphelyzete a műben nem egyszerűen a tudatlanság, hanem egyfajta egzisztenciális feledés. Az igazság felismerése ezért egyben anamnézis, visszaemlékezés is. Irodalmi értelemben a szöveg egész poétikai mozgása a feledéstől az emlékezés, a szétszórtságtól az összegyűjtöttség, a tudatlanságtól a felismerés felé. A szöveg egyik meghatározó szervezőelve az ellentétpáros szimbolika: fény – sötétség, tudás – tudatlanság, emlékezés – felejtés, teljesség – hiány, nyugalom – nyugtalanság, igazság – tévedés, élet – halál. Ezek nem pusztán retorikai ellentétek. Szimbolikus értékmezőket hoznak létre. A sötétség például nem egyszerű természeti vagy vizuális kép, hanem a létezés elfeledett állapotának metaforája. A fény pedig nem egyszerűen világosság, hanem a felismerés, a megértés és az ontológiai eredet jelölője. Ezért a mű képrendszere metafizikai szimbolikává szerveződik. Irodalmi szempontból különösen figyelemre méltó a Tévedés megszemélyesítése. Itt a fogalmi nyelv narratív-poétikai alakot ölt. A „tévedés” nem puszta absztrakció, hanem kvázi-szereplőként jelenik meg, amely hatást gyakorol az emberi létállapotra. Ez a technika az allegorikus perszonifikáció hagyományához kapcsolható. Az írás tehát egy elvont metafizikai problémát – hogyan válhatott az ember elidegenedetté eredetétől – képszerű, dramatizált fogalmi történetté alakít. A szöveg gyakran paradoxonokban gondolkodik. Az igazság például olykor éppen akkor válik felismerhetővé, amikor az ember felismeri saját nemtudását. Ez a gnózis paradox poétikája: a felismeréshez először fel kell ismerni azt, hogy nem ismerünk. A szöveg így nem egyszerűen közöl egy tanítást, hanem megpróbálja az olvasót ugyanabba a felismerési folyamatba bevonni. Irodalomelméleti fogalommal ezt akár performatív szövegalkotásnak is nevezhetjük: a mű nemcsak beszél a megismerésről, hanem nyelvi formájával megpróbálja előidézni a megismerés tapasztalatát. Nagyon jelentős az alkotásban a név és megnevezés problémája. A név nem pusztán nyelvi jel. A megnevezés a létezővel való kapcsolatot fejezi ki. Az igazság felismerése ezért bizonyos értelemben visszatérés az eredeti jelentéshez. Itt a szöveg már-már metapoétikai kérdést is felvet: Mi történik a létezővel, amikor elveszíti saját nevét? És megfordítva: mi történik, amikor a név újra felismerhetővé válik? Ez kiváltképp közel áll ahhoz a modern irodalmi gondolathoz, hogy a nyelv nem egyszerűen leképezi a valóságot, hanem viszonyt teremt a kimondható és a kimondhatatlan között. A mű egyik legmélyebb rétege a Logosz-motívum. A Logosz itt egyszerre: fogalom, isteni eredet, teremtő közvetítő, megismerési princípium, és bizonyos értelemben a szöveg belső rendezőelve. Ez irodalomtudományi szempontból rendkívül izgalmas, mert maga a mű is logoszszerű tevékenységet végez: a szétszórt, elfeledett és egymástól elszakadt dolgokat nyelvileg újrarendezi. A kódex ezért felfogható úgy is, mint a szétszórtság poétikai helyreállítása. Az Igazság Evangéliumának nyelve nem fogalmi-teológiai értekezés a későbbi dogmatikai értelemben. A szerző gyakran metaforákkal próbálja megközelíteni azt, ami közvetlen fogalmi nyelven nehezen mondható ki. Ilyen például a: hiány – teljesség – visszatérés – nyugalom – fény – illat – név – mag – gyümölcs motívumköre. Ezekből motívumhálózat épül fel, amelyben az egyes képek egymást értelmezik. A mű tehát nem egyszerűen „gnosztikus tanokat mond el”, hanem sajátos költői képrendszerben gondolkodik. A szöveg narrátori pozíciója sem közömbös. A beszélő nem külső történetíróként áll az események fölött. Inkább beavató, tanúságtevő és meditáló hang szólal meg. Ezért az evangélium retorikájában erősen jelen van az aposztrofikus és buzdító, felszólító beszédmód: a beszélő mintha az olvasót/hallgatót is bevonná a felismerési folyamatba. Emiatt bizonyos pontokon homiletikus, másutt himnikus, ismét másutt pedig misztikus-meditatív hangoltság. Ha egyetlen irodalomtudományi formulával kellene megközelíteni, ezt mondhatnánk: Az Igazság Evangéliuma meditatív, himnikus és allegorikus prózapoétika, amely a gnózis tapasztalatát nem lineáris narratívában, hanem szimbolikus motívumok, paradoxonok, ellentétpárok és anamnetikus beszéd révén jeleníti meg. Az írás formája és tartalma egymást tükrözi. Amit tanít, az a szétszórt ember visszatérése az eredetéhez; amit a szöveg formailag tesz, az a szétszórt jelentések újrarendezése és összegyűjtése. Ezért az Igazság Evangéliuma irodalmi szempontból nem egyszerűen egy vallási tanítás hordozója, hanem maga is egyfajta „megismerési eseményként” működő szöveg. Ez az oka annak is, hogy a Nag Hammadi-irodalomból (különösen az Igazság Evangéliumából és a Háromrészes értekezésből) miért lehet világirodalmi igényű szövegeket felfedezni anélkül, hogy ezzel feltétlenül teológiai értékítéletet tennénk. A jelentőségük irodalmi szempontból is vizsgálható: sajátos nyelvi világot, szimbólumrendszert, retorikai struktúrát és létértelmező poétikát hoznak létre.

*

Valentinosz felfogása szerint az autentikus Írás a Logosz Krisztusban feltáruló és a megváltás által az ember számára hozzáférhetővé váló igazságának szövegi alakzatai. Figyelmet érdemel a huszadik századi költő, József Attila névmágia elgondolása, mely bizonyos értelemben párhuzamba állítható a gnosztikus tanító szemléletével. Amikor Az Igazság Evangéliuma a nevet magával a Megváltóval azonosítja, a nyelv pre-racionális, mágikus ősfunkciójához nyúl vissza. Erre a gnosztikus névmisztikára mutat rá modern esztétikai kontextusban József Attila is a maga névvarázs elméletében. A költő szerint a név nem puszta megjelölés, hanem cselekvés, amely a létezést konstituálja. Ahogy Valentinosznál a Név (a Fiú) felidézése kiemeli a lelket a feledés nem-létéből, úgy József Attilánál is a névvarázs az az ontológiai aktus, amely a dolgokat és a közösséget (nemzetet, mint közös ihlet) megszabadítja a széteséstől és a jelentés nélküliségtől. A gnosztikus szerző szerint a bukás azért következett be, mert a lelkek elfelejtették a nevet, vagyis lényegében az Atyát. A tudatlanság (agnoia) és a feledés állapotában lévő ember olyan, mint aki nem létezik, mint aki egy rémálomban él. A megváltás az, amikor az Atya „néven szólítja” a lelket a Fiú által, és az felébred. Ez a gnosztikus dráma kísértetiesen megegyezik a modern költő öcsödi traumájával. Mikor elvették a nevét, úgy érezte, „a létezését vonták kétségbe”. József Attila modern költészeti nyelvezettel fogalmazta meg érintőlegesen ugyanazt, amit Valentinosz teológiai eszköztárral jelenített meg Isten hiányáról, a megváltás szükségességéről, a Plérómába történő visszatérésről.

 

Az Igazság evangéliuma = Apokrifek, szerk. Vanyó László, Szent István Társulat, Budapest, 1988.

(Illusztráció: Jacopo Bassano: Saint Valentine baptizing St. Lucilla (1500-as évek))

Csendül-e bennünk a csend? – és éppen szavakon keresztül? Hány és hány aspektus, rezdülés, létállapot, metafizikai sík és találkozás, mennyi-mennyi érzelem merül föl bennünk a fogalom kapcsán, mely valamiképp, avagy végső soron – az istenséghez kapcsolódik. A Cédrus Művészeti Alapítvány átfogó, egészen egyedi ciklusokba rendeződő antológiája olyan szellemi-lelki utazásra hívja az olvasót, amely biztosan megváltoztatja, gazdagítja, inspirálja eddigi szemléletét a témában, hiszen „titokzatos módon hatol antennás lelkekbe” – ahogyan azt Fodor Miklós költő, az egyik szerkesztő írja a kötet előszavában. A szál a csend felől a lét szakralitásán át Isten felé szövődik a naputas költők által.

 

A könyv 17 tematikus egységre tagolódik, a szerzők tehát nem kiemelt blokkokban, hanem a ciklusokhoz kapcsolódóan sorolódnak. Néhány ezek közül: Csendet remél, szorong, fáj, szótól fosztódik, A Csend látomása, Miközben szemlélődik, sugallat, látomás éri, Angyali lény, másvilági szerzet térül, jelet hagy, Istennel, Csenddel, szentséggel telik.
Egyértelmű, hogy látens végpontként a szakralitás mezeje áll előttünk. A mélység, a kozmosz már az elején kísért, de folytonos feszültségben várjuk a kaleidoszkópszerű felvillanásokat. Csenddé válni, megérezni a világba szövődött csendet, ahol a test csak akadály. Két csend között létezni, megtapasztalni a szerelem kegyetlen, menekülő csendjét („Ne szeress annyira”). S ott áll a mondat, a keleti bölcselet esszenciája: „Csak akkor szólj, ha amit mondani akarsz, szebb mint a csend”. A 400 oldalas versgyűjtemény minden egyes sorával belekerülünk a világmindenség spiráljába. A hangos és a kéreg alatti némaság éppúgy megjelenik, mint a zaj utáni, a nagypéntek előtti, avagy „mindig tovább nyújtható” csend. Fölsejlik a remény, a feltámadás, a kimondhatatlan, a megnevezhetetlen – mégis megnevezve, mert bennünk rezonál.
A teremtés előtti csend megint más dimenziót teremt. Apokalipszis, angyalok, végtelen és a szentségtörés botránya. A szeretetlenség, a kövek kínzó magánya, csöndes roppanások, melyek egyszerre nyelnek el mindent éppúgy megjelennek, mint a szemlélődés, a lélek és a bölcsesség csöndje. S mikor „szemetesből csendre vadászunk”, ott terem a gondolat adventje, s Isten szól: Csend legyen, s ez a kezdet…Mi mást jelenthet még ez a szó az isteni perspektívában? A költő válaszol: csapda, vigasz, anyanyelv, szabadság, menedék, titok, gondolattól mentes ima, a szó temetője – többek között. S méltónak lenni az isteni csöndre, mit jelent?
Közeledünk és távolodunk, a tenger szól a háttérben, megérint a szerelem, mely a csend virágzása, könyörgés és kékség, vakító fehérség és „apai áldó ujjak gyermekfejen”. A túlvilág nem távolság, jelen: elhagyatottság és Jézust dajkáló csendlátomás.
A szavak mögött keressük a láthatatlant, halhatatlant, mégis a szavakban, az igében lelünk rá újra és újra. De csak hogyha megérint. Esélyünk van a növények, súlytalanság, a sóvárgás, a semmi által. S akkor: „Ami felszakad, némán szakad / Ami csend, tovább csendül.” A szavak mögött is. „Vadászkutyák hangtalan sírásában”, papírsárkányok lebegésében, a halál sugallatában, szilenciumban.Itt a „mába boldoguló hallgatagság” néma bölcsessége megérint, az abszolútum inspirál, az angyalok jelen vannak. A csend csalogányának is időre van szüksége azonban, addig sóhajt, kopog, s templomba jár, a katedrálisok szakrális terében, az „áldozás előtti csendben”, míg meg nem érkezik a válasz. Mert az elnyomott kiáltások mögött ott az ember, „én vagyok” csend – mondja ki végül a költő.

Bélyegkép: Klee: Ad Parnassum

 

 

élj!
mása
alig
marad
istennek.
(SZÓZAT)

 

Értelmező esszém megírása során a következő módszertant követtem. Első lépésként a kötetben található minden vers fölött elgondolkodtam, és a lényegesnek érzett mondandót megfogalmaztam. Második lépésként a főbbnek ítélt tartalmi pillérek köré csoportosítottam az egyes versekhez fűzött értelmezéseket. Harmadik lépésként némileg ritkítottam, jelentősen átrendeztem az anyagot, további gondolatokat fűztem az egyes csoportokon belüli észrevételeimhez. Negyedik lépésként pedig addig-addig fésülgettem, igazgattam az írást ügyelve arra, hogy bizonyos mértékű kócosság azért benne maradjon, amíg belső mérlegem kilengései minimálisra nem csitultak. Az idézeteket dőlt betűvel szedtem. 

Felhív egy minőségibb, szentség iránt fogékonyabb életre 

Nehezen, de jó reménységgel szálazható tömörítés jellemzi Leveles Ibolya költői beszédmódját. A látszólagos egyszerűség mögött értelmi, érzelmi sokrétűség és feszültség lapul. A mottóként szereplő vers címe, a SZÓZAT kijelöl egy beszédhelyzetet. Valaki fennkölt, azaz szenvedélyes és lényegi ügyeket illető beszédet intéz egy embercsoporthoz. Megjelenik a felszólító mód. A felszólítás az életre vonatkozik, mintha azok, akikhez szól, nem élnének, vagy élnének, de nem eléggé. Mi a tétje annak az életnek, amelyre itt felszólítást, felhívást, biztatást kap az olvasó? Erre a mása és az istennek szavak utalnak. Annak az életnek, amelyre itt felszólítást kapunk, köze van Istenhez. Ennyit állíthatok bizonyosan. Ennél többet akkor mondhat az értelmező, ha a bibliai emberteremtés, illetve az úgynevezett bűnbeesési mítoszt is figyelembe veszi. Tekintve, hogy Leveles Ibolya költői beszéde igen sokszor utal valamilyen biblikus történetre vagy keresztény teológiai fogalomra – olyannyira, hogy e tényt egyenesen költői háttérszövetnek tekinthetjük –, ezért logikus, hogy a fent idézett verstartalom hátterében is feltételezzünk bibliai történetet. Ha az embert az Isten saját hasonlatosságára teremtette, ha tehát az ember istenképmás, akkor az a fajta minőségi élet, melyről itt, mint kívánalomról szó van, feltétele annak, hogy ezt a képmást megalkossa az én. Ha nem él (valahogyan másként), akkor e képmás nem jön létre, s ha nem jön létre, akkor annak súlyos következményei lehetnek.

Meg sem született életünkről olvasunk a SCRUPULUS című versben – azt gondolom, hogy e kifejezés azt a fajta életet nevezi meg, melyhez képes az élj felszólítás felhangzik. Az ember élete ne váljon olyanná, mintha meg sem született volna, ne vonja vissza a teremtést! Milyen hatás hozza létre a problematikus életérzést? Az elhamarkodott megkérdőjelezés, mely abból fakad, ha egyik ember felszínesen szemléli a másik dolgait: még történet / sem gömbölyödött ki / mozdulatomból / máris faragod éleit.  Mi hiányzik egy efféle elhamarkodottságból? Egyrészt a dús-tartalmas idő tisztelete, másrészt az időben való rejtekező sorskibontakozás óvó figyelme, harmadrészt annak az én-hatalomnak a tisztelete, mely az egyes lelkek egyszeri, soha meg nem ismétlődő életút-kanyarait itt és most fonja. A SCRUPULUS negyedik szakasza komplex módon ábrázolja az elhamarkodott felszínesség hatását a lélekre: a léthullámok összezavarodnak, a fény elvész, bolyongás alakul ki, ráadásul épp akörül, aki a negatív hatást tette. A bolyongás céltalanságot jelez, a saját célkijelölés hiányát – márpedig a bibliai történet szerint is a szabadság a saját célkijelölés felelősségének vállalását jelenti, és a képmás-mivolt is ezzel az eszmével lehet lényegi kapcsolatban. A lélek középpontja önmagán kívülre kerül, éppen oda, ahol az elhamarkodott, felszínesség faragása zajlik: Isten hangja helyett, az emberi véső hangját követi a lélek. Tudat alatti sötét mágiának tűnik ez számomra.

Ugyanakkor a fásulás, hámlás negatív élettani, illetve lelki jelensége fényérzékenyebbé teheti az ént: alázattal adakozik / a nehézkedésnek. Valamely negatív jelenségben meglátni a pozitív lehetőséget, vagy egyszerűen meglátni az érem másik oldalát, a jónak a rossz, a rossznak a jó oldalát (SOSEM LESZ SÖTÉT) – e hozzáállás vagy léthangoltság lényeges vonás Leveles Ibolya költészetében, mely mindig az eleven Élet felé húz. Egyrészt domináns alkatokat és hálás (alárendelődő) alkatokat lát a költői szem – másrészt szemben velük azokat, akik ilyesmivel nem foglalkozva pusztán élnek (ALKATOK). Az egyszerű, természetes, közvetlen tapasztalatra alapuló élet kerül mintaadó középpontba.

Csend és hang között oszcillál, lebeg a költői én. Az életre kelés pillanata érdekli. Közöttisége még nem valami, de már elindult felé (MÁR ÉL). Az angyal az a túli valaki, aki túlél benned (mindent). Rokon az Élet önmagához végletekig ragaszkodó törvényszerűségeivel. Talán éppen az Élet isteni lényege, illetve ennek a Lényegnek a sugallata. A transzcendencia és az Élet mélyértelmű szerveződése összeér ebben a költészetben (DIAPAUZA).

 A versírás szertartás

Mivel Leveles Ibolya költészetének háttérszövetét a kulturálisan közvetített és a megélt szentség szövi, ezért az ihletett állapot és az alkotói folyamat is logikusan valamifajta szentséggel átitatott létmód. S ha az eredmény egyfajta szózat egy közösséghez, akkor a vers létrejötte nem lehet más, mint sajátos egyéni szertartás, azaz istentisztelet (SZERTARTÁS).

A latin szavak használata egyrészt a közvetlen élettapasztalattól távolító hatású, másrészt a művelt, tudományos szentség hangulatát is hozza. A tudományos igényű távolodás révén a költői én megkísérel saját életének – illetve általánosan az emberi életnek – a lényege felé közelíteni. Egy verssor sokszor egyetlen szó csupán, de ha több, akkor sem sok. Az élőbeszédhez képest jelentésekkel jelentősebben megterhelt szavakat olvasunk: a rejtélyes szűkszavúság, a szándékolt többértelműségek és a nyelvi játékok értelmezésért kiáltanak. Az értelmezésre való néma felszólítottság – mely a költői ént is éri, nemcsak a befogadót – valójában ugyanannak a tudományos jellegű igényességnek egy másik oldala, mint amit a latin szavak esetén gondolhatunk (ROSARIUM).

A csend olyan, mint egy hanglemez: sajátosan érintve megszólaltatható. Ennek inverze a hallatlanná csitulás (GRAMOFON). Sokszor csend van ebben a versvilágban, olykor csendesülés, lankadás (MIKROFILM). A visszahúzódás a dús-tartalmas csendbe, illetve a csend valamely különös módon való szóra bírása e költészet lényegi programjához tartozik. A költői én szándéka szerint az Élet újra közvetlen kapcsolatba kerül a beszéddel – merthogy a tapasztalás és megnevezés közvetlensége valamikor a múltban problémássá vált. Logikus értelmezői gondolat, hogy a közvetlenség mindenkori felszámolója éppenséggel az általában vett kulturális teremtés, mely én és közvetlen tapasztalat, világ és közvetlen megnevezés közé áll. Eredetileg, a mitikus-mágikus ősidőkben maga az Élet szólalt meg az emberben, aztán átadta a beszédalkotást az elmében megképzett szavaknak, kifejezéseknek, rögzült nézeteknek, vagy valamilyen lélekbe épül kulturális entitásnak – ám most visszaveszi azt. Kettős mozdulat jellemzi a költői beszédet: olykor elvezet a csendtől a szóig, olykor visszahív a szóból a csendbe (VERBUM).

A szójátékok: rákacsintó cirógatások. Csendettyű – a csengettyű ébresztene, élénkítene, a csend csendesítene. A cirógatás mélyértelme: a finom felszíni hatásoknak nagyobb esélyük van arra, hogy a lélek központjáig elhullámozzanak, elrezegjenek, mint bármely erőteljes nyomásnak (ALTATÓ).

Hogyan lesz a csendből életadó, életfenntartó szó? Ez döntő kérdés marad mindenkor, minden egyes versalkotás során. A vetéstől a cséplésen, őrlésen át a kenyérig jut a költői ábrázolás az ARATÁS című versben: mély-kulturális (biblikus), szent történések, rítusok festetnek hátteret, és segítenek a léleknek visszaágyazódni életteli eredetébe, otthonába. Gát és áttörés ambivalenciáját a felsír a tavasz költői képe, emberi-természeti történése világítja meg legjobban (RIANÁS). Ha e költészet minden konkrétum mögött meghúzódó alapvető tettét, alapvető dinamikáját keresem, akkor ahhoz jutok, hogy létezik egy szellemi-érzelmi gát, és létezik vele szemben egy természeti eredetű, áttörésére irányuló akarat. E két lelki hatalom feszültsége adja a versek látható vagy rejtett feszültségét. A kérdés mindig a következő: sikeres lesz-e az áttörés? Milyen örömökkel és fájdalmakkal jár? Az egyéni szintnél mélyebben pedig az a kérdés szegeződik nekünk, hogy vajon az Élet isteni (teremtő, gyógyító, biztató) erői legyőzik-e az ellenerőket.

 Ambivalenciák, szembeszegülések között hoz döntéseket az én

NÉV MÁSA

ha elérkezik az úrnak ideje 

csendem mélyére költöztetlek,
puffannak gyomorszájad kövei
sírással bélelt napfonatomon.

sugarai átvilágítanak 

felperzselik a kihűlt sivatagot,
tenyerünkben lassan tüzet fognak
a műgond alá temetett ölelések.

A személyes kapcsolati történések ábrázolása nem jellemző Leveles Ibolya költészetére. Itt viszont eljut a szöveg a testi közelség ábrázolásáig. A hidegből–forróságba jelképiséggel jelzi a végletes feszültséget. Ölelés temettetett a műgond mögé, ámde a feléledés zajlik – így fogalmazható meg az ősi, és e költészetben is központi, vágyott esemény, mely azért lehet szakrális történés, mert az Élet istenként, bár rejtőzködve van jelen.

Magány és sokaság között helyezi el önmagát a költői én, mint Mózes. Talán épp e pozíció is okozza a kapcsolati gubancokat (VIZITA). Ambivalenciák, szembeszegülések feszülnek egymásnak a rejtőzködő szentség légkörében. Káromlás történik – de nincs kártalanítás. Gyengéden közelít, fájást jelez a másik – miközben bánt (TERÁPIA). Az ölelésmederben is bántás lapul. Végletes szembenállás uralja a kapcsolatot, ezt a kiemelten fontos életterületét – és ez gond, hiszen az istenképmás mindig férfi ÉS nő révén, mindig kettősségben jön létre a bibliai történet szerint – jó volna ezen túljutni… (ULTRAIBOLYA). A szerelem-előttiség, mint lélekállapot, mint készülés, mint sors-előérzet jelenik meg. Bont, hogy élhessen, szőhessen sorsot szabadon, a sajátját. Pozitív történéseket vonz magához nemcsak a költői, a személyes térben is (OFFLINE). Egy kapcsolati állapotleírásban nyitottságot, közelséget, megismerési kísérletet (kódfejtést), némi rejtett érzékiséget látunk, ám ahogyan ez gyakran előfordul, nem azonos a két fél viszonya a másikhoz: halkan kattan zárolt / nemem igenedbe (ZÁRJEL).

A lírai én kétes viszonyban áll egy végletes, archetipikus-mesebeli-természeti élethatalommal is a HÍVD VISSZA A SÁRKÁNYOMAT című versben. Az Élet erői semlegesek: a döntést hozó én teszi ilyenné vagy olyanná őket. A versekben a költői szó sokszor mintha alannyá, azaz beszélővé válna. E felfogás az ént majdnem teljes mértékben zárójelbe teszi. Mégis elmondható, hogy ő határoz arról, hogy ujja alatt égbolt vagy györgyölő sárkány keletkezik: a tét az, hogy isteni rend képződik-e, avagy épp ellenkezőleg: felszámolódik (AKIK IGÉK ELŐTT).

Kiárusított ünnep, szürkülő szenvedély, vízszintes kereszt képei jellemzik a jelenkort az UTAKNAK HÍVJUK című versben. Azt gondolom, e kifejezések által jelölt komplex tartalmak tömören jellemzik azt a lefojtó, letaglózó, nivelláló hatást, mely fő trenddé kíván nőni mai kultúránkban. 1. A tőkés társaságoknak engedett túl nagy hatalom, az ebből következő piaci szemlélet túlterjedt a megengedhető körökön, súlyosan behatolt az emberi élet természeti alapjaiba, akadályozza a lelkek szentséggel való átitatódását is; 2. Ennek következtén a természetes életszenvedély vagy lefokozódik vagy eltorzul, esetleg el is fajul, az istenképmás elhalványodik; 3. A keresztény életszemlélet, illetve közvetlen elődje, az archaikus-természeti létszemlélet – melynek lényege az áldozathozatal a közért, mely megtartja, sőt, felemeli az egyént –, szintén eltorzult, ellaposodott, elértéktelenedett. Ebben a társadalmi-ideológiai létállapotban válik égetővé az élj! felszólítás, az igen kimondása, egy, a jövő kultúrája szempontjából alapvető szembeszegülés létrehozása: a negatív trendben legyen ellenszél, ellenanyag!

A közöny hátterében: elfojtott fájás lapul. A megállás hátterében: elbóbiskolás (CSAK MINTHA). Felismerésre van szükség – sugallja Leveles Ibolya –, hiszen a negatív jelenség is üzen valamit, terel valami felé. A romlandóban a nem romló érdekli a költői ént, ami megőriz, ami az újjáéledés záloga, origója. A szólás számára erről szóló, isteni révületet hozó szent bor a vízen. Széth, Káin, Lámek révén emberáradat lepte el a Földet ennek minden jó és rossz következményével. Noé a nyugalmat, az új és stabil kiindulópontot jelentette és jelenti ma is az embervilág számára, hiszen az istenítéleten túlmutató isteni könyörületet tanúsítja. Ő az Isten reménye az emberi faj átkozottságba torkollása ellenében (NOACH).

MÓZES
Kiv 33,11

okosságával mihez kezd,
amikor vérre élednek

……………………………………………..föld alatti rejteke fölött
………………………………………………sír a kőemelvény.

szúnyogok, böglyök, legyek?
nép és villám közé áll,

………………………………………………kiimádkozza metsző
………………………………………………szélből az értelmet.

hegy omlik lába elé.
tétova gyermekek?

Az Értelem és az életgyilkossá váló Ösztön között áll az isteni szóló. Népe és Istene között is, mikor reménytelennek, értelmetlennek tűnik a szólás, az isteni akarat közvetítése. Hegynyi túlhatalom előtt áll az objektíve harmatgyenge én, aki önmagához képest mégis kivételes erőt mutat fel. Szélben rejtekező, értelmet kiimádkozó képességgel rendelkezik, ám ez aligha közvetíthető, aligha elmondható, noha ez a feladat: az ellentét feloldása csak enigmatikus beszédmódban lehetséges. Kőépítményben megérzi a lélekmélyi sírást – mintha a mitikus-balladai, archetipikus Kőműves Kelemen feleségét érezné át a falakon (s ezáltal keltené életre újra), akinek tragikus feláldozása nélkül nem lehetett sem elkezdeni sem bevégezni az építkezést.

Különös rovar-apokalipszis látomás éri a költőt. Megjelenik az imádkozó sáska, mint kiemelt, jelképes szereplő. Az uralkodó és az Úr viszonya megromlott – vonom le a következtetést, ám ez nem csak az ember hibája. A (szeszélyes) Úr pusztításaiból elege lesz az emberi uralkodónak: ilyen szituációban a néma kérdés mindig az, hathat-e az ítélő Istenre emberi ima… (MANTIS RELIGIOSA).

Emberteremtő porlasztott hamuban járunk – végletes-tragikus-mégis-túlmutató ellentét feszül teremtés és pusztulás között. Az újjászületést nem adják ingyen. A lírai én a fájdalmas-felszabadító üvöltés nyílását keresi ebben a nehezen viselhető ambivalenciában – az érzelemkitörést az életakarat megnyilvánulásaként értelmezem egy szellemi téren prés alatti állapotban. Az általános lélekállapot: lefojtott szenvedély, amelyről úgy sejti, úgy hiszi az én: emberteremtő- / rendetlenség / túlra való NYÍLÁS. Transzcendens intés éri, dacára annak, hogy kemény burkot tapasztal maga körül. Éledezik az élet a zárt burok alatt – nekifeszül az óvó ellenállásnak. Testi jelek adnak jó hírt: tudatosul a történés. Mindazáltal rejteni kezdi a felismerést – mert ha nyílttá válna, hogy lelkében ráismert arra a drámai helyzetre, mely az egész kultúrát is uralja, akkor veszélyessé válna az elnyomást fenntartó szellemi hatalmak számára (METSZET).

Valami a létezés réseibe szivárog – a rejtekező, szent tudás. Ebben a költőileg, artisztikus eszközökkel ábrázolt világban arányeltolódást látok az éberség felé az álmodó, látomást látó mélyalvás felől. Az éberség hozza fontos a felismerést: létezik oly tudás, mely emberszeretővé válhat. Épp ez kerestetik és találtatik a versek révén, ellentétben némileg a természettudomány hozzáállásával, melynek álláspontja semleges (TUDOMÁNY). A már eleve szennyezett lelkeket tovább szennyezheti a jelenbeli kulturális, tudományos-technikai létállapot. Ha a tisztának minden tiszta, akkor a szennyezettet minden szennyezi. Kettős-ellentétes hatások között választ az én: dönt egyik vagy másik hatás mellett, egyik vagy másik beállítódás között, feltéve, ha szét tudja szálazni őket. Ez az ő szabadsága és felelőssége. Miféle tudomány, miféle tudás az, mely képes segítő módon az én réseibe szivárogni? Tudományos igényű, lélekbe hatoló, jószándékú, ihlető és óvó. A költői fogalmazás rejtélyessége utal a tényre: a lélek végletesen kifinomult életszerkezet. A megváltó jellegű (rejtett jókat felszabadító) behatolás nem kevéssé rejtélyes ügy, kivételes elővigyázatosságot igényel. 

DOLINA, ANYÁCSKA

a sírás ott ered, ahol
hirtelen véget ér
a felmosott konyha.
s üveghegy mellett
elalszanak a jóllakott
vascipőszaggatók.
művelt rétege alatt
ernyed a kötelesség,
pontot kap a kérdés.
barlangokon innen
szelíden kibuggyan
az egycsepp patak.

Mesebeli motívumok szövődnek a szövegbe, a szöveg által a befogadó lelkekbe és általuk a létezésbe: üveghegy, vascipő. A sírás a fájdalom jele, avagy az elfojtott fájdalom felszakadásának jele. Szaggatók, vascipőszaggató alakok jelennek meg. Kik ők? Mi történik a kultúra felszíni kérge alatt az énben és a szélesebb tömegekben? A műveltség felszíne alatt a kötelesség ernyedése zajlik – sugallja Leveles Ibolya –, mint belső, mélylélektani folyamat. Ez jó vagy rossz? Avagy ambivalens, kettős értékű, így rajtunk múlik, mivé tesszük?

Villám csapta törzs / ahová tartozol – e képet az én költői önképeként értelmezem: íme, az otthona, a kulturális világ. A megidézett törzs egy pusztítás után megmaradó, már nem élő élet, mely azonban más életek táplálója lehet. Ezt találta, ez adatott az én-nek: betyárként, veszélyek közt, olykor határokon járva, sérülékenyen lehet és kell élnie ebben a már-nem-élő, de az eleven életre emlékeztető közegben éltető feladattal a nyakában (AHOVÁ TARTOZOL).

Lerontott fészek, világtalanság, maradék szabadság őrizgetése hálóközökben, visszaemlékezés a madárra – gnosztikus jellegű létszorongást és hitet érzékelek a MADÁRHÁLÓ című versben. A mitikus-archetipikus összkép lényegi kettőssége szerint a jelen állapota leromlott, ám a lélek mélye képes arra, hogy önmagában felismerje a beépült romlást hozó erőket, képes arra, hogy megkülönböztesse az eredeti teremtő erőktől, és képes arra is, hogy ez utóbbiak mellé álljon. Ez a felismert feladat, erre szólt a felhívás, mely a kötet elején hangzott el: megtörést / cserél fényre a Karmelen, tehát egy bibliai szent helyen. A valóságos történés sugárzó hátterében kulturálisan közvetített, kiélezetten drámai történet szenteli az ént (OBJEKTÍV). A Karmel-hegyi történés lényege, hogy valóságosan megjelenik Jahve, így a jelenlevők többé nem „sántikálhatnak kétfelé” Baál és Közte, valóságosan, mintegy objektív módon eldől számukra, ki képviseli az élő Istent, és kik árulnak hatástalan képet vagy képzetet. A tét mindenkor éppen ez: egy történésben – legyen az bármily negatív vagy pozitív – felismeri-e a lélek az Élet istenét, az Élő istent? Segíthet-e ebben egy költő költészete révén?

A költői én a földtől enyhén elemelő angyalok társaságában él és alkot

Leveles Ibolya bensőséges kapcsolatban áll a transzcendenciával, akárki legyen is, aki onnan idetérül. Feladat, egyben jóleső érzés: a tapasztalható és a tapasztalaton túli Lét sugaraiban állni – amennyiben a Lét pókhálófinom, végtelen távolokba ható, idegrendszer-szerű ős-valami, ős-hullámzás, ős-sugárzás, fény, elemi részecskék zápora, sötét energia. A lírai énhez sajátosan viszonyul a Lét: kedvesen, játékosan, anyaian (szerelmesen?). Ez ad mintát neki földi kapcsolataiban (KÓSZA).

Angyalok, szeráfok, túlvilági lények lengenek a szavak, a történések fölött (SZERÁFKOTTA). Ezek a rejtélyes, rejtekező lények valamiképpen nyomot, kódot hagynak a létezésben. Felismerésük, fejtegetésük csak költői állapotban lehetséges, ha egyáltalán. Az angyali hír: a létra maga, mely arról tudósít, hogy mindenek dacára lehetséges a fel-le járkálás ég és föld között (TELEPORTA).

………………………………………………ÖSZTÖN

………………………………………………épp annyira
………………………………………………emelkedik el,
………………………………………………hogy sejtjeiben
………………………………………………mozduljon még
………………………………………………a föld illata, vízé.
………………………………………………ahol a kenyér
………………………………………………ereje még búza,
………………………………………………s ének nélkül is
………………………………………………hang a beszéd.

résekbe rejtett,
belélegzett élet.
bölcs gépezetek
érintése ne váltsa
meg az ölelést.
igennemen kívül
is akad döntés.
teste: teremtés.
terek között pont.

E versben, és általában ebben a költészetben emelkedést látok mértékkel. Az emelkedés kiváltója mindig a rejtőzködő, csak költői állapotban felismerhető transzcendencia. A cél: megtalálni a vékony sávot még igen és már nem között. Alul a Föld, az eleven, érzésdús Élet – az énben pedig az emelkedés vágya. Az emelkedés tapasztalata során egy darabig a gravitáció túl sok, aztán már túl kevés: túl sok és túl kevés között létezhet a kultúra és a szárnyaló teremtmény, aki miközben szárnyal, emlékezik és emlékeztet a Földre, az Életre. Bölcs gépezetek? Az ölelés megváltása? Mit jelenthetnek e kifejezések? Ha pontos értelem nem is adható, világos utalást kapunk lehetséges értelmezési irányokra – ez általánosan jellemző Leveles Ibolya költői beszédmódjára. Itt a bölcs gépezetek az egyre inkább intelligenssé fejlesztett gépi világra utal szerintem, mely alakító módon behatol az életünkbe. Az ölelés megváltása pedig arra a szociológiai tényre, felismerésre vonatkozhat, mely szerint – épp az elgépiesedő civilizáció okán – az ölelés, a személyes közvetlen kapcsolat fogságba esik, azaz megváltásra, megszabadításra szorul. És ez állandó korfeladat, mivel a bölcs gépezetek ezt az állandó korrekciós feladatot róják ránk.

A gyermeki létállapot, a gyermeki látás, a mesére utaló szavak szinte mindig angyali létet is idéznek (GYERMEKDAL). A költői én nem birtokol, egyszerűen csak gyönyörködik: finoman, óvatosan, kivételes érzékenységgel, saját lelkére visszaható érzéssel – szinte nem is, de mégis – érinti a létezés felületét, ezzel eléri, hogy kihallhassa mélyebb rétegek üzenetét, hangját, és költői módon közvetíthesse azt. Hangból csendet, csendből hangot olvas – a csend fogalma ismert jelentésén túl egy olyan lélekállapotra is utal ebben a költészetben, melyet költői révületnek nevezhetünk. Ebben az ihletett, dús csendben termékenyül meg szellemi értelemben a lélek. Ezért a csendnek mindig köze van a szakralitáshoz. Öncélján túl nő. A meglévő kereteken való túlnövekedés fontos törekvés, jóllehet az élet megőrzése mindenek előtti sorsprogram (GAIA).

A többiek: fölös legek. A szójátékok gyakori használata Leveles Ibolya világában vagy egy érem két oldalát mutatja egyszerre, vagy egy átfordítást a negatívból valamiféle pozitívba. Ami fölöslegesnek tűnik: az fölös, tehát a megszokotton túlmutató felsőbb fokozattá válik. Kiderül róla, hogy a túl sok felsőfoka, azaz kivételes, ráadásként kapott érték (FÖLÖSLEGESEN).

Rejtett – kozmikus, szent, élő-érzékeny, idegrendszerszerű, ágáló-reagáló – szálak szövik át pókhálószerűen, keresztül-kasul az életet (PEREGRINUS). Az erről szóló sejtést a szentség, a Lét, az Élet lényegéről alkotott közvetlen gondolatnak tartom.

BOLDOGSÁG IS VOLT
EGY IDEIG

boldogság is volt egy ideig,
amíg be nem fújta
a türelmetlen szél
azokat a szavakat,
amelyektől földig hajolt
Jézus fáján a csúcsdísz.

……………………………………..azóta a dermedés alól
……………………………………..kaparom ki mindennapi
……………………………………..nézésemet, hogy jusson
……………………………………..tavaszra a nedves csöndekből,
……………………………………..hogy karácsonyfa sarjadjon
……………………………………..felszántott lelkedből.

Az éden–elbukás–visszatérés ősi-mitikus, archetipikus története a következőképpen ábrázoltatik e versben: A boldogságot az tette lehetővé, hogy Jézus (a lelkek jézusi része) földig hajolt (érted, értem, értünk) – a türelmetlenség azonban elfújta – azóta dermedés, földalattiság van, közben a lefojtott élet túlél, és küzd a termő nézés visszaszerzéséért – mely újra-növeszti a karácsonyfát a lélekben (lelkedben) – és ha kinő a lelki karácsonyfa, újra lehetségessé válik a földig hajolás. Az égi földet érése, Föld felé gravitálása megváltást, lelki gubancok oldását jelenti Leveles Ibolya költészetében.

A költői énkép és sorsprogram: az élet óvása és serkentése

Azért nem indulnak el a pusztító harcok, mert Isten visszaveszi a félelmet? Magára vonja újra? Különös gondolat: kiszívhatja-e a félelmet az emberek lelkéből valamilyen transzcendens hatalom, vagy ez csak egy képzelt vágyakozás? (VETERÁN). Ha az isteni tett az egyéni tettek mintaképe, akkor a fájdalmak összeszedése, összegyűjtése, zsákba rakása, mint mesebeli költői sorsprogram jelentkezik. Vinni fölfelé a fájdalmakat fáradhatatlanul? Hová? Valamiféle metafizikai létérzékenységbe? (Mennybe, dús-termő csendbe?) Hogyan lehet ezt elbírni? Hasonló itt az elképzelés a fájdalomról, mint a félelemről: valaki összegyűjti és titokzatos módon feloldja a rossz érzéseket. Úgy tűnik, hogy ez csupán egy megfoghatatlan, túli hatalom hatásaképpen működhet – a hit ebben a Hatalomban lehetővé teszi bárki számára, hogy teherhordozó társsá váljon e sorsprogramban (COURIER).

A másik lélek óvása az egyébként lelki szemeink elől eltakart Isten kitakarása révén is történik: kissé, nem tolakodón, szinte észrevétlen – ez szintén a költői sorsprogram része.

Önmaga felé fordulva, összpontosítva túllépni – ez a belső törekvés foglalkoztatja a költői ént (SZEMBEN VÉDELEM). Az űrök göröngyösek: a Lét egyenetlen hullámzás, fény-villódzás is (MÁTÉ): nem magától értetődő, hogy egyszer csak / útnak indul / az angyal / igézte ember. Az olvasó elé tárul a költői életadó törődés a lemaradottakkal és megbélyegzettekkel (EMBERTELEN): ennek misztikus módja, hogy megtermékenyült göröngyöt / gurít minden hovaságba (…) életet kíván fehér zaj helyett. A megtermékenyítés, illetve a megtermékenyült szellemi vagy egyszerűen csak élő mag Létbe, Lélekbe vetése minden rítus ősi lényege (JELENÉSEK). Rügy – kedv – szépségben maradás – fájdalom ellen nehezék – dallam – létra (BEVÉSETT): mindez ő, Leveles Ibolya, amikor alkot.

Delejezett útra lép a költői én – ez természetesen nem látható, de a költészet révén nyomok hagyhatók a nyomolvasók számára. Elemi szinteken zajlanak az események, de erre csak utalni lehet, hisz közvetlenül nem tapasztalható, nem ellenőrizhető. Az ütközés, ütköztetés természetes létbeni történés mikro- és makroszinteken egyaránt: nem vezethet megütközéshez Istenen, a Lét dinamikus hatalmán (RÉSZEDGYORSÍTÓK): hol fészkeljek – istenem? teszi fel mégis a kérdést a lélek a transzcendencia felé fordulva válaszért. A sugallat mindig az Élet felé mutat, az Élet természetes érzékelése és intellektuális megértése felé, ahol nyüzsgés, duruzsolás, kvarkogás, külső szabályozatlanság van: nemigen máshová, mint elemi élethatások közegébe (IGENEM).

Leveles Ibolya: Igenem – versek
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026