nehéz volt komolyan venni a dolgok reális létét,
ha egyszer ismerni véltem a valóságukat.
(Nádas Péter: Saját halál)

miért a szentháromság?
az ige hármassága nem ideje.
az atya cselekszi a fiút,
a fiú történi a lelket,
a lélek létezi az atyát.
az atya tehát a lélek léte.
mint ilyen puszta. ki-
etlenség ellen cselekszi a fiút,
a fiú tehát történet, amelyben
az atya a cselekedet.
nem keresnek egymásból kiutat a
kvantum összefonódásban.
ez az igeidőket
megelőző ige ideje.
(Júlia katekizmus)

még egy átmeneti helyen lehet, egy álom köztesmegállójában, mikor meghalt, az első gondolatom az volt, meghalt valaki, aki egész testtel levette volna, hogy engem már csak a szövegtest BMI-je érdekel, nem csak tanult értetlenkedést mutatott volna, olyan után sajgást éreztem, amire nem volt magyarázat sem az ő, sem az én életem, a közvágóhídon csak tehetetlenül széttártam a kezem, mint aki nem a vonatot, az állomást késte le, álmomban ott volt teljes testi valójában, olyan erősen ölelt meg, hogy a melleim fájdalmasan összenyomódtak, mint mammográfiánál, és lehet meg is tudta hitelesen állapítani, hogy van-e rossz sejtvonal bennük, lefotózom, mondta, ami nagy megtiszteltetésnek számított, kivéve, hogy nem szeretek fotón lenni, bemutatta az elrendezést is, egy nagy zöld csúszda tetejére plüss állatokat tett, és közülük kellett volna kinéznem, nem voltam túl lelkes, de belementem, szóval, akkor nagymamát akar fotózni, a csúszdához egy színpadi kulissza mögül kellett felmenni, ott már minden fekete volt, még egyszer megölelt, minden extracorporális keringésre átállítás nélkül transzplantálódtak egymásba szíveink, egyszerre voltunk donor és recipiens, ki mondta, hogy a szív nem páros szerv, amit tőle kaptam nem volt kadaver donoros, amit tőlem kapott nem volt élődonoros szervátültetés, én épp annyira voltam halott, amennyire ő élő, megkaptam a klinikai halálból visszajött, és a halálból már újra indíthatatlan szívét, de mi ez a falmozgás mégis a mellkasomban, fulladtam, hogy megyek fel a csúszdára, tudja mennyi pára van egy légköbméter levegőben, valójában mindig víz alatt lélegzik, én csak a páriákat számolom, az utolsó szótagot már majdnem összeeső tüdővel préseltem ki, mocsár a szívem, suttogta, vadkovásszal élesztett, de a hódoltságban elrejt egy egész népet, az enyém kovásztalan vadkörte, mindig azelőtt szakasztja le magát, mielőtt emberi fogyasztásra alkalmas lenne, de egy egész termeszvár jóllakik belőle, egy ilyen jóllakott termeszvár gipszöntete a sagrada familia, csak épp egy termeszvár jóllakottan sem hazudja magáról, hogy kész van, és akkor már láttam hogy a csúszdára egy vérpad létrafokai vezetnek, beláttam az időt, beláttam kanyarulatait, beismertem, mint elkövetett tetteim, isten emberré létele kellett, hogy ne legyen emberhátrányban, mentem a plüssök felé, egy sikeres és egy sikertelen újraélesztés utáni szívvel, a kudarc is csak a siker határesete, a különbségtétel alvóállat és alvó állat között fontosabb lett, mint levegőhöz jutni, ha álmodban történt akkor legalább nem kellett altatóorvos a műtéthez, mondta egy barátom, álmunkban nem altatásban vagyunk, és nem műtéti leírást adtam most, megrendítő volt látni az időt, mikor kvantum összefonódással oldják meg a szervátültetést, leginkább attól, hogy az idő még akkor is idő, minden ébredés egyszerre sikeres és sikertelen újraélesztés.

 

(Illusztráció: Hegedűs Gyöngyi képe)