Feljövünk a levegőre, utat török a keskeny lépcsőn; az alagsori kocsma bendőként nyeli el a kortalan turistákat. Szóval: én itt megállnék, nekem ez így nem menne, közli Dorka párát lehelve, hogy egy elvált férfival… ehhez egyszerűen nem vagyok elég bátor, ingatja a fejét. Én nem kereslek többet, de te bármikor, most megölellek, és soha többet nem látsz, súgják le nekem az égiek, és azt érzem, ő szorosabban karol át. A rosszkedv is lehet bizsergető, őszintén drukkolok neki, meg a családi terveihez.

Nem várok senkit, az apás vasárnap se most lesz, így magamat lepem meg legjobban – kitakarítom a lakást, nem is trehányul. Lehajtom a laptopot, soha rosszabb hetet, csilingel a telefon; lehet, későn szólok, írja, de ha éppen ráérsz…

Bátor vagyok, eljöttem, veti oda, s túlragyogja a gyorséttermi fényárt. Kivel beszélted meg, mit javasoltak a barátnők kérdezem, senkivel, szól büszkén, magammal beszéltem meg. Ne nevess, még a neten is olvasgattam, női magazinokban, hogy milyen egy kapcsolat elvált férfiakkal, kacag fel.

Naptárral mérve mintegy három napig közeledve távolodunk egymástól. Bizonyára egyetemi reflex; lejegyzeteli, ami szerinte fontos, ez most nem hízelgés. A kopottas almás telefonja könyv- és filmcímekkel telik meg, egyetlen tájképet készít az erdei hotel erkélyéről.

Boldog vagyok, és szomorú. Nem, szerelmesek nem vagyunk. Hogy ez meddig tarthat, csak a Jóisten tudja, villan be olykor. Mert ő mozdulni alig tud a pénztelenségtől, nekem meg mindig a kislányom lesz az első, s tegyük hozzá, én is csak egy szegény vagyok, aki egy ideje jól él, és szabad. Ő pedig mégiscsak férjet keres, olyasfélét, mint az apja, aki ezermester, eltartja és nem hagyja el a családot. Jókedvű flótás volt valamikor, mesélték, olyan nehéz elképzelni, mondja Dorka melankóliával, majd felderül a desszertnél. Nem hallok semmit, csak bólogatok, nevet fel, nem megyünk vissza a szobánkba?

Az utolsó reggel vízválasztó, tudjuk mindketten. A reggelinél szótlan, de aztán nem hagyom nyerni a pingpongban, ettől ismét könnyedség lesz úrra mindkettőnkön. Az erkélyen ismét hallgatag, zárt karokkal, pulóverben dacol a világgal. Meglepi a kérés, de kedvére való; kezet mos, és elkezdi kinyomni a pattanásaimat.

Magára húzza a takarót, a meztelen vállát látom, és a szeplőit. Közelebb hajol, választ akar, most akkor mi mik vagyunk egymásnak? Mert neki ez így nem éri meg, nem akar csak egy lyuk lenni – helyén vannak a szavak, érzem.

Nem tudtam nem hallani, s a szemén is láttam, pedig nem az a sírós fajta –

a zuhany alatt felzokogott.