Mint egy popdívát a táncosai

(regényrészlet)

Emma zsigerből hozta a kétségek közt vergődő figurát, hátán vitte az egész előadást, érezni lehetett, hogy letaglózza a nézőteret, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm is lett volna a teljesítményéhez, rendesen kihúztam magam a tizenkettedik sor közepén, egy felnyírt hajú lány és egy izzadságszagú férfi között, és hiába tudtam, hogy Emma nem láthat engem az arcába ömlő fények miatt, mégis összerezzentem, amikor felém nézett, egyszerre akartam, hogy találkozzon a tekintetünk, és tartottam tőle, aztán elegem lett ebből az idióta, néma rajongásból, aminek soha nem volt még rám vagy másokra nézve kedvező következménye, meg akartam szabadulni a rózsaszín érzéseimtől, she’s just my sister-in-law, ismételgettem magamban, és próbáltam a bizarr thrillerre koncentrálni, ami eleve sötét hangulattal indult, idegroncs szereplőkkel, a fokozódó hang- és fényhatások miatt pedig rohamosan közeledett egy psychological horror felé.

Emma történetbeli exférjében hamar felismertem az egyik pasit, aki az utcán kísérte, és bármilyen primitívnek is tűnt a valóságban, a színpadon hibátlanul hozta az ingatlanügynököt, aki a külvilág felé egy megbízható, szerető családapa képét mutatja, miközben hazudozik, manipulálja a környezetét, fűt-fát kihasznál, és a felelősséget messzire tolja magától, hány ilyen óriásira nőtt bébivel találkoztam a tampai irodában, a látszólagos normalitás mögött menetrendszerűen felbukkant az irigység és a hideg agresszió, mégis évekbe telt, mire beláttam, nem szabad ezekkel a redneck faszkalapokkal barátkoznom, másképp vannak bekötve, mint egy átlagmagyar, csak azért hívnak meg a hétvégi barbecue partira, hogy letapogassák a gyenge pontjaimat, csak azért érdeklődnek a jólétem felől, hogy biztosak legyenek a betegségemben, és csak azért segítenek a tervleadásánál, hogy minél előbb lenyúlhassák a pozíciómat.

Így utólag már bánom, hogy a floridai évek alatt leszoktam a színházba járásról, talán a helyi darabokból jobban megértettem volna ezt a könyöklős, multikulti társadalmat, de az amerikai barátnőimet egyáltalán nem érdekelték a szellemi erőfeszítést igénylő programok, többnyire a teniszklubban szedtem fel őket, és a sporton kívül semmiről nem lehetett velük beszélgetni, bombajó testük persze többnyire kárpótolt együgyűségükért, odakint hamar megtanul az ember fast foodon meg szexen élni, de azért megdöbbentett, miközben Emma alakítását figyeltem, hogy a berlini Szentivánéji álom volt az utolsó darab, amit élőben láttam, talán ezért is esett olyan jól beleélni magam a színpadon zajló eseményekbe, minden színész odatette magát, az intim jelenetekben úgy értek egymáshoz, hogy kedvem lett volna beszállni közéjük, a borongós sztori ellenére ültek a poénok, a színpad fölé függesztett vetítővásznon pedig megállás nélkül villogtak a kemény jelenetek.

A szünetet végigmelóztam, beszéltem a GardenVillas beruházójával, megegyeztünk a tervek új beadási határidejéről, visszahívtam a gépészt, jóváhagytam a földszivattyúk telepítését, örültem, hogy bár még csak a próbaidőmet töltöm, az irodavezető asszony a legnagyobb projekt vezetését bízza rám, el volt ájulva a külföldi referenciáimtól, én meg kihasználtam a lelkesedését, hat nő között egyébként is jó esélyekkel indultam, mindegyik a kedvemben akart járni, aztán letettem a telefont, és próbáltam visszatérni a színházba, a büfében ácsorgó emberek többsége alkoholt ivott, megfordult a fejemben, hogy talán én is kikérhetnék egy pohár bort, de hamar letettem róla, tiszta fejjel akartam lehozni az estét, ennek a találkozásnak nem lehet semmilyen következménye, legfeljebb egy rövid how are you, I’m fine, thanks jellegű telefonálás Milánnal, aztán ők balra, én jobbra, épp elégszer sokalltunk már be egymástól, nem kényszeríthetnek rám többet, I had no idea, mekkorát tévedek.

Valami nem stimmelt a második felvonással, Emma többször megakadt, dinamikus mozgása darabossá vált, hangjából eltűnt a fény, arcára kiült valami érthetetlen zavar, nem tartott tovább az egész néhány percnél, de ezalatt minden színész mintha csak arra figyelt volna, hogy visszarántsa őt az előadásba, talán az apró megbotlás zavarta meg, amikor le kellett ugrania a peronnak szánt deszkákról, vagy egy szövegtévesztés, esetleg valami érzelmi rövidzárlat, nem tudtam rájönni, mi billentette ki a ritmusból, de a társai egyértelműen magasabb fokozatra kapcsoltak, harsányabban beszéltek, szélesebb mozdulatokkal játszottak, és úgy vették körül Emmát, mint egy popdívát a táncosai, mikor el akarják takarni a felszakadt ruha alól kivillanó mellbimbót, amit mindenki észrevett már, csak ő maga nem, és a többiek kétségbeesetten próbálják tudtára adni, hogy baj van, persze az is lehet, hogy mindezt csak én láttam bele, a helyzet mégis rohadtul idegesített.

És hiába nyerte vissza rövid idő után dallamos hangját, váltak újra ruganyossá a léptei, és játszotta ismét kifogástalanul a gyilkosság szemtanújává váló, igazságkereső, de önmagában állandóan elbizonytalanodó nőt, bennem mégis tovább dolgozott a félelem, hogy kiesése a szerepből bármikor megismétlődhet, csupasz lelke felvillan a közönség előtt, miközben kiszolgáltatottságának egyáltalán nincs tudatában, szorítottam a szék karfáit, nem érdekelt, hogy a mellettem ülőket nyomorgásra kényszerítem, már csak azt vártam, hogy ez a repülőgép a riasztó turbulencia után baleset nélkül földet érjen, és ebben nem sokat segített a darab idegtépő hangulata, ami egyre fokozódott, a színészek egyik kiborulásból zuhantak a másikba, féktelen dühkitörések és érzelmi összeomlások váltották egymást, lidérces árnyak cikáztak a falakon, azt sem tudtam már, hogy a sztori vagy Emma miatt parázok jobban, olyan volt az egész, mint egy fucking nightmare.

Csak akkor ernyedtek el az izmaim, amikor lement a függöny, és néhány másodperc múlva Emma felszabadultan szaladt ki a színpadra, kézen fogta kollégáit, és meghajolt, miközben szólt a taps, megkönnyebbülésemben még integettem is neki, mint egy hibbant óvodás, persze nem reagált, egy lehettem számára a sok unknown face-ből, szóval gyorsan abbahagytam a kalimpálást, háromszor hívta vissza őket a közönség, de a mellettem ülő férfi hirtelen egész közel hajolt hozzám, és áporodott leheletének felhőjében közölte velem, hogy több ilyen marhaságot reményei szerint nem vállal be a színház, jobbhoz szokott ettől a társulattól, orrából hosszú fekete szőrszálak lógtak ki, nem csoda, hogy female companion nélkül ült ott, néha apróságokon múlik, hogy valaki talál-e magának csajt, vagy sem, csak az együtt maradás, az nem múlik apróságokon, mindig tettem róla, hogy a nők bukjanak rám, de hogy megmaradni hogyan lehet mellettük, arra negyvenhárom év alatt nem sikerült rájönnöm.

Bár nem beszéltük meg, hol találkozunk az előadás után, kézenfekvőnek tűnt, hogy visszamegyek a Haris közbe, egy rövid búcsúzást terveztem, másnap nyolcra bent kellett lennem az irodában egy szakági koordinációs meetingen, és még fel sem készültem rá, that’s going to be a tough one, állandóan angolul jutottak eszembe a kifejezések, gyakran láttam a külsős társtervezők arcán, hogy megvetően néznek rám, amikor azt mondom, design coordination meg submission deadline, de nekem tényleg nehezemre esett előkotorni az emlékezetemből, hogyan vannak ezek a dolgok magyarul, sose dolgoztam otthon, annyiból állt a hazai szakzsargonom, amennyit az egyetemen összeszedtem, és hogy a clash detection, a federated model vagy a punch list pontosan hogyan fordítandó, arról fogalmam sem volt, eleve könnyebbnek éreztem az angolt, mint az anyanyelvemet, ezt persze elég nagyképű dolog lett volna elmagyaráznom egy tárgyalás közepén.

A csajok odabent kifejezetten élvezték, hogy összevissza kavarom a magyar szólásokat, addig jár a vödör a kútra, amíg el nem lopják, a kákán is szálkát keres, disznóból nem lesz szalonna, minden kávészünet a szívatásommal telt, elkezdtek egy közmondást, nekem meg be kellett fejeznem, így született a nagy fába vágta az erszényét, az olcsó húsnak csíp a leve és a fából nem lesz szarkarika, hagytam, hadd szórakozzanak velem, de esténként képeztem magam, beszereztem a szólások és közmondások zsebkönyvét, és még két Márai regénnyel is megbirkóztam, azt mondták, ezektől majd újra megtanulok magyarul, elolvastam egymás után Az igazit, meg a Judit…és az utóhangot, azt hittem, belepusztulok, de valamit tényleg segített, mert amikor kifejtettem Ninának, hogy soha nem olvastam még ilyen elképesztően árnyalt leírását a hiábavaló szerelemnek, megkérdezte, elmennék-e vele a Fugába egy Pallasmaa-kiállítás megnyitójára.

Akkor már évek óta nem dohányoztam, de jólesett volna egy szál, amíg Emmára vártam a vörös márvánnyal burkolt, ráccsal védett beugró előtt, a színészek egymás után léptek ki az utcára, hol szólóban, hol párban, és indultak tovább a Duna vagy a Ferenciek tere felé, csak Emma nem jött, húsz percet ácsorogtam, aztán ráírtam Messengeren, hol vagy, szeretnék elköszönni, indulnom kell haza, bocs, máris jövök, csak a rendező basztat, várj meg a Bamba Marhában, jó, hát legyen, írtam vissza, beültem a helyre, kikértem egy sört, és azon agyaltam, vajon a basztatás alatt konkrétan mit ért, tényleg basznak-e abban a szűk kis öltözőben, és ha igen, a pasas elölről vagy hátulról, állatira dühített, hogy szót fogadtam Emmának, mikor holnap tíz emberen kell egy freaking huge módosítást átverekednem, két évvel idősebb vagyok nála, ami nyilván nem számít már ebben a korban, de számíthatott volna, amikor tizenévesek voltunk, mégis mindig reflektálatlanul engedelmeskedtem neki.

Fél óra múlva jelent meg, a söröm épp elfogyott, na mi van, mégsem autóval jöttél, nevetett, rémes ez a sültmarhaszag, menjünk le a partra, javasolta, tele van ilyenkor a Duna úszó karácsonyfákkal, bocs, de nekem korán kell kelnem holnap, ne izélj már, Bence, csak fél tizenegy van, oké, talán egy séta még belefér, fizettem, indultunk, feltétlenül be akart térni egy éjjel-nappaliba, azt hittem, éhes, persze nem volt az, megállt az italok előtt, kérdezte, szeretem-e a proseccót, egész jó itt a választék, van Spumante, Frizzante, Tranquillo, mit kérek, fehéret vagy rozét, Extra Brut-t vagy Demi-secet, mintha egy sommelier faggatott volna valami puccos étteremben, hát nekem teljesen mindegy, csak egy kortyot iszom, feleltem, megcsóválta a fejét, levett a polcról két üveget, és a kasszához sietett, átfutott az agyamon, hogy venni kéne mentolos rágót vagy tictacot, de aztán elintéztem magamban annyival, hogy mikre gondolsz, hülye vagy.

 

Vélemény, hozzászólás?