GYÖNGYÖS TAKARÓ

/Babits Mihály születésnapjára/

Az élet csontját adom kutyámnak,
szomorú, gyámoltalan a bánat,
a régi vágyak holdra dobálnak,
csillagok gyúlnak, nincsen találat.

Nincs már bocsánat, aranyhal a vétkem,
vakon született estékkel játszom,
bújócskázunk, de nem jönnek értem,
nem akar megtalálni az álom.

Behunyom szemem, lehessek ma bárki,
magamat szeretném így megtalálni,
a szabadság jege vastag, kemény.

Amit nem lát a szem, nem fáj a szívnek,
egyedül maradtam, ablaknak, hírnek,
fán hagyott, önző levél a remény.

 

RAJTAM KÍVÜL, MÉG…

Rajtam kívül, még lámpaoltás, ha van,
az ég a szegények formás dunyhája,
többé nem adhatom a számnak magam,
rábíztam a halált az elmúlásra.

Törvény és forma kiűz az ős kertből,
szedjem a lábam, álljak el az útból,
hiába bújok, értem senki sem jön,
árvaságom is konokul kicsúfol.

A fény alagútja örök szerelem,
vonagló kísértet a bélrendszerem,
akár a vonatfüst, árad a hajnal,

ami elmúlt, elhiszem üggyel-bajjal,
üres vödör a lelkem, függ egy szálon,
Isten kiönti belőle hiányom.

 

AZ IDŐ TÚLÉLÉS

Az időhöz úgy ragaszkodunk, ahogy
az árnyékunkhoz, ami elmúlik, nem
áll meg soha, dobogja, veri a szív,
a múltunk illúzió, az idő a

létezés nem létező, tökéletes
mellékterméke, sors, rendezetlenség,
eltérés, emergens tulajdonság, a
csillagokkal összetéveszthető, vak

repülőgépeken minden bizonnyal
lassabban múlik, mint lenn a reptéren.

 

TÉPÉS

Az utolsó esőcsepptől
kiapad
a folyó,

az előző cseppek száraz
csobbanása
hizlalja a csendet,

nem találja
helyét a távozó lélek,

maga a merev
holttest
a földszagú
mennyé.

 

TEHÉNLEPÉNY

A válaszút tisztító bozóttüze
a talpát nyaldossa, gyáván előre
menekül János, felgyújt egy vékonyka,
hosszú, nadrágszíj parcellányi száraz

bozótot, amikor a tűz odaér,
érzi, hogy magányos áldozat a Föld,
szárnyra kap inkább, felemelkedik, nem
akar a felejtés szemébe nézni.

 

Az alkotó a Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ Petőfi Irodalmi Múzeum Térey János-ösztöndíjasa.

(Illusztráció: Leonid Afremov: Alley by the Lake)