Lakatos-Fleisz Katalin: Vasárnap délután Sárszegen – Esszék
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest 2026

Az Otthonok című ciklus világképéről

 

Pillérek

A saját léthelyzet belső ellentmondásának felimerése: határon járó alkat.

Az eredeti otthon dialektikája: a rend visszahúzó erő, idegenség-érzet gyötri, ki akar szakadni – később képpé formálja és szellemi értelemben visszatér az Eredethez.

A szent van – mint hívás, mint tettre biztatás – érzésben adatik.

Magányban, képzeletben alkotott otthon-sziget: irodalom, zene, képpé formált múlt.

Hazatérés a szellemi kerülőút után: érzelemvezérelt reflexiók az Eredetre.

 

Gondolatok

Költői esszé vagy esszéköltészet Lakatos-Fleisz Katalin megszólalásának műfaja e kötetben. A műfajmeghatározásból következően műfajközöttiség jellemzi a szerzőt – szubjektíven költői-filozofikus a hangja, noha mindig a világgal való kölcsönhatásban fejeződik az alanyiság. A közöttiség tapasztalata az esszék lényegi vonása. A cselekvések, a körülvevő világ, mindaz, amit a lélek észrevesz, ábrázol, visszautal rá: őt tükrözi. Így látja, így fogja fel.

A valóság (a van) hatását a figyelmesen néző énre a következőképpen fogalmaznám meg: szóra szólítja. Fontos, így hát téma a szemlélődő létállapot, a látás fókuszálása valamely egészen konkrét valóságelemre. Fontos, így hát téma az, aki rátekint a valóságra: ahogyan érzi magát eközben. Fontos a szellemi mozdulat, hogy képpé alakítja az érzékelt valóságot, a valóság egy kiválasztott elemét, és fontos az a valóságelem is, amit meglát, érzéseivel, gondolataival körbevesz, körbejár, körbe simogat, körbe ölel. Az érzés – mely hullámzó, de az alapja mindig gyengéd, lírai, érzékeny– elsődlegessé válásával felerősödik a hang, a hangulat, a zeneiség. Lakatos-Fleisz Katalin esszéi zenélnek.

A kép – mely érzékelt, majd képzeletben újraalkotott – azért lehet tükröző kép, mert már nem szerves. Az én akkor válik képessé megalkotni, amikor már nem éli. Ezt a folyamatot nevezzük reflexiónak: az időben eltolt, felülemelkedő rátekintés szellemi mozdulatának. Amíg az én szervesen, beleszövötten, ezer szállal kapcsolódva él egy adott világban, nem lát jól rá, mert éli, mert reagál a hatására, mert hatni akar benne. „Ahogy az életterek elvesztették szükségszerűségüket, távolba kerültek, megértendővé, kifejezendővé változtak. Végső soron képpé desztillálódtak. Idegennek kellett lennem, hogy az élettérből leszűrt képeket a magam számára megfogalmazzam.” Csak az az én-karakter, aki míg benne élt a mára múlttá vált világában, akkor is foglalkozott a kilépés és rátekintés szándékával, csak az képes belülről vezérelten és ténylegesen kilépni. Az irodalom világa és az élet világa mindazáltal egészen közel marad egymáshoz akkor is, amikor Lakatos-Fleisz Katalin alkot, akkor is, amikor befogadja a műveket. Egyikből feltekint a másikra, másikból kitekint az egyikre – kölcsönösség, ide-odamozgás jellemzi élet és irodalom kapcsolatát.

Az esszékben billegő egyensúlyban van látó és látott. Az én szellemi útja a felismerések lépcsőjén vezet, lépésről lépésre megért valamit a világból és a hozzá fűződő viszonyából – bár itt is az érzés az elsődleges, a reflektáló gondolat utólag, épp ebből az érzésforrásból merít. A felismerés az a történés, mely tovább lendít – a cél azonban ismeretlen. Nem is igen válik kérdezetté, mintha a cél létmódjához az ismeretlenség lényegileg hozzátartozna.

A szerző sokszor – szinte írói módszereként, noha lelke alkatából fakadóan – átlép a szürreálisba, a transzcendensbe, a képzeleti-költői túliba, jóllehet mindig csak egy röpke pillanatra. Őrzi a biztonságos visszalépés lehetőségét. Vissza is lép azonnal, nem teremt képzeleti-gondolati ellenvilágot – inkább történik vele az átlépés a szürreálisba, mintsem akarná: azt gondolom, valami túli kívánhatja a valóságon túllendítő mozdulatot a lélek mélyén. Ugyanaz a hatalom, mely az írást, a művészi esszét is akarja, vágyja benne.

Az én eredeti környezete: otthon, rend, befogadottság, család, falu (ősi-archaikus létállapot). „Ha teljes jogú tagja vagy ennek a rendnek, mert beleszülettél, a rend megtart, nem kínoznak megválaszolatlan kérdések, nem vágyódsz ismeretlen helyekre.” (…) „vagy valaki, mert családod van.” (…) „Az időt az ünnepek tagolják, közönyös végtelenségének emberi arcot adnak.” (…) „A transzcendens megélése nem valami szellemi dolog, hanem napi gyakorlat.” (…) „a megvalósult rend szellemisége: ügyesség, pontosság, lelemény”. A jöttmentség a nem-befogadás miatt kapott bélyeg, ennek lelkére tett hatása is jelen van a lírai énben, ez is jelentős figyelmet kap. „Van olyan is, aki itt él, de nem, vagy csak félig tartozik ide. Aki más, idegen, és ezt a titkot magában kell őriznie.” (…) „jöttment” (…) „ezt a jöttmentséget (…) mindenhova magával cipeli. Először az ösztöneiben érzi, oktalan riadozásaiban, félelmében, a visszahúzódás keresésében. Abban, hogy a padlás minden homályos zugát ismeri.” Mit kezd a lélek a be-nem-fogadással, főleg ha az csak apró jelekben mutatkozik meg, nem látványos, jól érthető kifejeződésekben? Örök kérdés. Mindenesetre a jöttmentség bélyegének kívülről való (finoman agresszív) hatására növekszik benne az otthon elhagyásának sürgetése. Idegenségérzet kínozza az otthonosságérzetben feloldhatatlan feszültséget keltve saját lelkében. Hívás, szólítás éri ismeretlen helyről, ismeretlen alanytól. Az árvaság, elhagyottság hangulatai is jellemzik, melyek e transzcendens hívás kiváltóiként értelmezhetőek. A felismert, megérzett ellentétek közötti feszültség belső hajtóerővé válik.

A lírai én a hazatérést kérdéses gondként éli meg, mivel a hely, a finn táj, ahol ideiglenesen tartózkodik, lelke számára jó, segítő, akár otthona is lehetne. „Miért jön haza az ember egy olyan országból, ahol az ősz és a tél nem túlélni való napi gyakorlat, hanem az ember kedvéért való díszlet?” Ám – úgy tűnik – a reális, érzékelhető otthon nem valami olyasmi, amely felől az én szabadon dönthet: az otthon adottság, az Eredet pedig úgy tűnik megváltoztathatatlan: VAN. Új otthont alkotni csak lélekben és szellemben lehet – mindazáltal ez olyan karakterű lesz, melyet magával is vihet az én bárhová. Ezt a szellemi otthontalálást, otthonalkotást a szerző el is végzi: rátalál az irodalomra, a zenére, az ősi gyökerű kultúrára (eredetére), mint képre, mely így már az övé, már választotta is, akarta is, így már nem ambivalensen szereti és értékeli. Szabályait, hangulatait megérti, felismeri, tanulja, itt már – ugyan szellemi értelemben, de – nem ambivalensen érzi otthon magát. „Szigetet teremtesz végtelen kilátással. Írásba menekülsz – ehhez kell a zene is – valamilyen terápia mindkettő”. Ám az irodalom, a művészet mégsem az érzékelt valóság, hanem egy szellemi más-világ, ahol nem kell, nem is lehet dönteni és cselekedni, ahol nincs egzisztenciális súlya a befogadó számára semminek, mert az egzisztenciális súly benne marad az irodalom világában, az ottani szereplők életében. Átérezhető empatikusan minden, de nem lesz valóságosan a befogadóé sohasem. Ha sajátjává szeretné tenni, menekülne a valóság elől. Ám az irodalom, a zene világába való átlépés mégsem puszta menekülés: a megtanult, kiművelt szemlélődés révén, művészi esszét írva finomhangolja lelke lényegét, aki ő, aki érez, dönt, él miután hazatért a valóságba.

Az érzés ebben a költői esszévilágban elsődleges – bár figyelmen kívül hagyható, ám ez súlyos következményekkel terhes. Olykor nincs érzés, de úgy teszünk, mintha lenne, máskor van érzés, de úgy teszünk, mintha nem lenne – állapítja meg a szerző. Ez az önmeghasonlottság, hosszú távon tarthatatlan, mert lélekrongyoló. Miért alakul ki? Mikor nem engedtük, hogy az érzés vezessen? Az érzés általában múlandó, hullámzó, de mi történik, ha belénk horgonyoz és nem tágít? Észleljük-e időben? A tartós érzelem élménye, lélekbe fészkelése: Isten üzenete? – merül fel a kérdés a lírai énben, mivel a transzcendens hatalomhoz az örök létmódját kapcsoljuk, és ami tartós, az közelít az örökhöz. A van elsődlegességét állítja a szerző Isten önmeghatározását idézve: Vagyok, aki vagyok. Ha egy érzés hosszú távon és erősen van, talán Őt idézi. Isten örök, így hát örök dolgokat képvisel és akar – de miképpen van jelen a valóságban, ahol minden változásnak kitett, ahol azért, hogy valami tartós legyen, folyamatosan dolgozni kell, karbantartani? – kérdezi Lakatos-Fleisz Katalin. Ténylegesen elhatol a lélek mélyéig a valóság (és ott mit csinál?), avagy csak a tudat felszínén fogalomként, parancsként él, esetleg ráerőltetetten?

A szubjektív életszemlélet és léthangoltság áll a szerző figyelmének fókuszában. Líraian filozofikus keresés jellemzi, az életszerű, a megélt létmód, a hogyan iránti érdeklődik, ezt ábrázolja esszéiben – az én és az adott léthelyzet viszonya, a személyiség viszonyaiban rejlő érzések árnyalatai, feszültségei kerülnek középpontba költőien megformált képek és reflexiók keretében. A hétköznapiság konzerváló-megtartó szentsége mellett a túli többlet kimozdító, nyugtalan szentsége is mindig megjelenik világában.

„Meg kell állnom, úgy látszik, az út itt véget ér. A fenyőfüggöny szétnyílik, hirtelen egy végtelen tájban találom magam. A horizontig kiterülő hómezőt csak itt-ott töri meg egy fenyőre hasonlító szürreális, fehér szobor.” (…) „Nem tudom, hol vagyok. De azt tudom, hogy otthon. Világosan érzem. Akárcsak a szeretett zeneművek seholsincs terében. Ebben a végtelen finn térben hazaérkeztem. És ezentúl már bárhol otthon lehetek.”