Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.
A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.
Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.
Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.
Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.
A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.
Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.
A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta. Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.
Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.
Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.