Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?