Az egész azzal kezdődött, hogy betörtek hozzánk. Amikor megpillantottam a feldúlt lakást, rögtön megértettem a Tájkép csata után című festmény mélyebb hangulati-tartalmi üzenetrétegeit. Aki megélt már lakásfelforgatást, tudja, miről van szó, aki nem, az örüljön. Minden kellemetlenség ellenére, az a határozott érzésem támadt, hogy a betörő munkájában volt némi elegancia. Hogy miért gondolom ezt? A teraszajtón jött be, s az odatámasztott biciklit finoman az asztalhoz tolta, a téliesítéshez használt szivacshasábokat, melyek az ajtóbenyomáskor nyilván szanaszét csúsztak, milliméter pontosan visszarakta a radiátor mellé. Továbbá a laptopomat nem vitte el, csak félig lecsukta, azaz bukóra állította. Az is felmerült bennem, hogy bejelentkezett rajta, és írt a barátnőjének: szia, édes, megvan Bali, igazi balekokhoz törtem be, csók, Ricsi. Amikor a helyszínelővel örömittasan közöltem a munkaeszközöm mesébe illő megmenekülését, hivatalos hangon csak annyit közölt: asszonyom, az ön laptopja nem képvisel piaci értéket. Ez, mondjuk, nem esett valami jól. De amikor arra gondoltam, hogy a dolgok szerencsétlen együttállása miatt elég tetemes anyagi kárunk keletkezett, visszanyertem valamit, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit. Egy biztos, nem az ellopott értékeket.

Jó-jó, csúnyán megkopasztottak bennünket, de hogyan tovább? Lázas mesterkeresésbe kezdtünk, lakatos, asztalos, kulcsos, riasztós. Feladtuk a rendelést és vártunk. Ami a lakatosunkat illeti, nagy örömmel ugyanakkor némi aggodalommal töltött el a bemutatkozó beszélgetésen elhangzott mondata: bennem igazán megbízhat, én a betörőktől tanultam a szakmát. Ezt mégis hogyan érti?, kérdeztem. És akkor elmondta. Álmomban, ha egyáltalán le mertem csukni a szemem arra az átkozott kis öt percre, láttam Budapestet felülről, mint egy nagy pókhálót, és egy villogó pont foszforeszkált a házunk helyén. Ez a tuti tipp. Ide törjetek be! Lázálmomban megjelent előttem a szárnyakat növesztő betörő, ahogy felszáll az ablakunkra, és pajszerrel aláfeszít. Aztán ott áll az ágyam mellett, és kéri a következő három havi fizetésemet. Természetesen egyben. Három az egyben. Ahogy a reklám mondja.

Bemennek mindenhova, ahova akarnak, mondja a biztosítós, aki őszinte sajnálatát fejezi ki.

Hogy miért? Nem szeretném leírni. Elég trauma volt szembesülni vele. Szóval betörnek nappal, betörnek este, betörnek éjjel. Robbantanak, reszelnek, feszítenek, pöckölnek, csavaroznak, kúsznak, másznak. Sőt hobbihorgász is akad közöttük, aki a beütött keskeny bejárati kisablakon át egy pecabottal lehorgássza az előszobai falról a kulcsot, és mint aki hazamegy, csak úgy lazán belép a lakásba. Egyszóval nem holmi hecke-ficki legénykékről van szó, ördögien kreatívak és pokolian ügyesek.

Tegnap tehetetlen dühömben egy rovott arcú és rovott múltúnak látszó, házunk előtt ücsörgő alakot pofátlanul elkezdtem követni. Ahogy kiléptem az utcaajtón, felugrott. Ahogy elindultam, jött utánam. Hirtelen megálltam. Úgy hozta a helyzet, hogy ő nem állhatott meg. Elém került. Na, gondoltam, eljött az én időm. Határozott léptekkel trappoltam utána. Tíz másodpercenként hátra fordult, és ahogy haladtunk, egyre idegesebb lett. Negyed órán át követtem. Egy óvodához értünk, ahova beslisszolt előlem.

Amíg elkészülnek a rácsok és egyéb járulékos elemek, sem állhatok tétlen. Először is kitaláltam a Lekvár 2000 nevű vagyonvédelmi projectemet. Ez tulajdonképpen nem kerül sokba, a régi lekvárokat és üres befőttes üvegeket a lehetséges behatolás helyszíneire helyeztem gúla alakban. Nagyon egyszerű és olcsó eljárás, csörömpölés esetén ugrunk.

A másik ötletem a Rendőrvarangy 2015 fantázianévre hallgató organikus kütyü. Ennél a dél-amerikai pacman béka passzív vadász nőstényét egy magyar varanggyal párosítva megszülethetne az a multinacionális mutáns, amelynek illusztris egyedeit kiéheztetve helyezném el a nyílászárók előtt. Ha jön a betörő, váladékot bocsájtanának ki magukból, ez szembe kerülve homályos látáshoz vezetne. Aztán kitátanák óriási szájukat, és következhetne az utolsó vacsora.

           Olvasom, hogy minden háznak megvan a maga házikígyója. Nem, nem a házsártos feleséget jelenti. A házikígyó a magyar népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. Színe többnyire fehér, de találkoztak már szürke, sárga, zöld, cifra, sőt terepszínű házikígyóval is. Ami a kommunikációját illeti: fütyül, csörög, ketyeg. Ez utóbbi tulajdonsága miatt például könnyen összetéveszthető a kakukkos órával. Tehát jó lesz vele vigyázni. Lényeges ismérve még, hogy biztosítja a család szerencséjét és oltalmazza a házat. Hát éppen ez az!

            Egyre másra hallom mostanság, hogy a kerületben, ahol lakom, fellendült a „fogd a pénzt és fuss”, illetve a „csak semmi cicó, nálam van a gukker”. Tájfölnézők és sullogók járják alkonyatkor az árnyas kis utcákat. Szemlélődnek, gyönyörködnek az ornamentikában és a lemenő napban, mely aranysárgára festi a házak falát. Különös érdeklődést mutatnak a nyitott ablakok iránt. Szenvedélyesen érdekli őket a munkából hazatérő fáradt honpolgár intim szférája. Többnyire tetkósak, mégpedig elég nagy felületen. Az energikusabbak mountain bike-on ülve, de szinte lépésben haladva új sportot űznek: hogyan lehet a lehető leglassabban, szinte lépésben haladva tekerni úgy, hogy nyeregben maradjanak. Szerintem közülük kerül majd ki a lassútekerés százon világbajnoka. De az igazi kedvenceim azok az arisztokratikus fazonok, akik mellett egy-két cuki, Dragon névre hallgató harcikutya hörög.

            Pár napja éjszaka szokatlan zajra ébredtem. Megnéztem a bejárati ajtót, és azt láttam, hogy valaki a sötét folyosón éppen zseblámpával vizsgálgatja a rácsot. Nyilván egy külső minőségellenőr, gondoltam, aki a rácsot készítő kovácsmester munkáját csekkolja. Ettől aztán fölöttébb megnyugodtam, mert jó érzéssel tölti el az embert, ha össztársadalmi szinten rendben mennek a dolgok. Így hát semmi hajcihőt nem csaptam. Visszafeküdtem, és édes álomba merültem. De megint szokatlan zajra riadtam. Elámultam: ezt az odaadó precizitást! Gondoltam: mi van, ha besegítek neki a rácsszemlélésbe, már csak emberbaráti szolidaritásból is. Vettem a biciklim első lámpáját, melyen villogó, folyamatos és gyors villogó fokozat van. Odamentem az ajtóhoz, és belülről egy kicsit én is rásegítettem a munkára. Hadd végezzen mielőbb a jóember, és térhessen meg minél előbb övéihez. De hát, nagy bánatomra, nem fogadta el a segítőkészségemet, hanem elfutott. Ezt a szakmai gőgöt!

            De félretéve a tréfát, a családi genealógiám meglehetősen sokszínű e témában. Egyet hadd említsek, a legmesésebbet. Nos, sűrű pelyhekben hullott a hó, amikor a nyolcvanéves amerikai nénikém hazafelé tartott a karácsonyi ajándékvásárlásból. Már épp feltűnt a házuk, amikor egy szerecsen óriás lépett mögé, és egy hideg vasat tartott a nyakához. Ide a lét, nyanya, mondta némi mexikói akcentussal. A szegény asszony megmarkolta a retiküljét, és egy Bihar vármegyében tanult hibátlan parasztlengővel lecsapta. Megrökönyödve kérdeztem a nénikémtől, nem félt-e, hogy az óriás háromszor visszaveri rajta. És különben is, mért nem adta oda neki a pénzt azonnal? Csak nem gondolod, felelte, csak nem gondolod, hogy csak úgy kidobok az ablakon öt dollárt. Meg kell azért dolgozni nagyon. Különben meg, tudja, kivel beszéljen ilyen modortalanul! Goromba fráter!

            De visszatérve az egyéjszakás kalandomra: a szomszédaim kifejezetten furcsán reagáltak. Amikor elmeséltem nekik a minőségellenőrömet, csak legyintettek: túlfantáziálom az esetet. Szálljak már le végre a földre. Szó sincs itt semmiféle márkaellenőrzésről. Nyilván egy eltévedt lakó volt, aki kissé kapatosan buliból jövet eltévesztette az emeletet és lakásajtót. De az is lehet,  hogy az éjszakai postás hozott ki elsőbbségi, ajánlott levelet, ami nagyon is értékelendő. Hiszen még nappal sem csenget be, csak bedobja azt a hülye piros csíkos lapot, és mehet az ember az Amerikai útra sorban állni. De lehet egy ipari alpinista is, aki éjszakai gyakorlatot tart: először jól megszemléli a másznivalót, aztán a sötétben emlékezetből megmássza. Továbbá mi van, ha a biztosító éjszakai műszakban dolgozó üvegkár szakértője volt az éjszakai vendégünk, aki világító mobiljával felvételeket készít az esetleges kárról. Egy bölcsész szomszédom pedig Allen Poe Hollóját vélte matatni a rácsomom. Szó mi szó, nagyon örültem a lehetséges variációk hallatán, mert jó azt érezni, no, hogy az ember szomszédai két lábbal állnak a sok helyen már repedezett lépcsőházi metlakin.

            A zűrzavaros történések tisztázása, és háborgó lelkem megnyugtatása érdekében egyre inkább egy kézzel fogható, organikus megoldásban gondolkodom. Például egy házikélgyóban. Hogy miért? Mert kettő az egyben tartalmazza a biztonsági kamerát és a riasztó távfelügyeletet, hogy a fél-professzionális Hybrid rögzítőről ne is beszéljek. Ettől egyrészt trendi, másrészt archaikus. Kiültetem a bejárati ajtó mellé. Csinálok neki egy kis meleg fészket, teszek ki  langyított tehéntejet egy kis pitliben. Ha jön az éjszakai vendég, két dolog lehetséges a tudomány mai állása szerint. Egy: a házikígyó a nyakára tekeredik, a többit nem részletezem, el lehet képzelni. Kettő: belebújik a vendégbe. Ezáltal rögvest kigyógyul az illető a szenvedélybetegségéből, az agresszív rácsfüggőségből. Garantáltan nem lesz szüksége hosszas, visszaesésekkel teli, pénztárcát nem kímélő, olykor megalázó, zárt osztályon való kezelésre.

             Bárcsak előbb ismertem volna! Bárcsak előbb nézhettem volna szeme metsző zöldjébe! De mindennek rendelt ideje van, így kénytelen voltam belenyugodni abba, hogy csak életem delén fújja utamba a szél.

            Emlékszem, szimpla hétköznap volt, talán kedd, de az is lehet, hogy szerda. Gyanútlanul és árván toltam a bevásárlókocsimat a konzervek és fűszerek között, amikor oldalra kaptam a fejem. Kissé megszédültem, mert ott volt jobb kéz felől karnyújtásnyira. Valósággal megigéződtem a látványától. Kérdően rámutattam, mire az eladó csak ennyit mondott: Zsülien. Kihívná, kérem, néztem rá félszegen. De az eladónő már nem hallhatta, mert elviharzott, mint a szélvész.

            Elképzeltem egy fehér ruhás, jóképű francia szakácsot, nem is szakácsot, mert az olyan mindennapi, inkább egy séfet. Szóval ez a séf éjt nappallá téve járja a várost menő autójával, mert holtbiztos halálra kereste már magát ezzel a különleges képességével. Az is átfutott rajtam, hogy megkérem, tegyen ajánlatot, nagy tételben aprítana-e nekem zöldséget mesterien szabályos hosszanti kis forgácsokba. Vagy magánóra keretében megtanítana-e a vagdalás művészetére. Szívesen kifizetném neki a mindenkori nettó órabérét. Még az sem tenném szóvá, ha nem adna számlát. Bánnám is én.

            Amikor egy hét múlva megint ott jártam, bátrabb lettem. Azaz bátorrá tett a vágyakozás. Istenuccse, nem hagyhatom annyiban. Nem lépek ki az üzletből addig, amíg személyesen meg nem ismerkedem vele. Nekem ez a Zsülien kell és kész. Sajnos felmondott, adta tudtomra a feltűnően csinos eladónő, és láttam a szemében, hogy azért őt sem hagyta hidegen kollégájának kurta-furcsa távozása.

            Zsülien, Zsülien, Zsülien, sóhajtottam egy-egy fárasztó nap után, amikor a zöldségeket daraboltam a levesbe. Vajon hol jársz most, Zsülien? Aztán elmaradoztak a sóhajtozásaim. Peregtek a hónapok, mint pókerjátékos kezében a kártyalapok osztás előtt, és szégyen, nem szégyen, teljesen elfelejtkeztem az én Zsülienemről. Mígnem egy ködös, fagyos januári napon csoda történt. A munkahelyemen a nagyszünetben egyik kollégám az izgalomtól lángvörös arccal szólt hozzám: Siess le a tanáriba! Siess le a tanáriba…hoztak…Zsülient.

            Káprázott a szemem. Futottam. Rohantam. Szálltam. Szinte ajtóstól rontottam be. És igen, igen, az izgalomtól alig bírom leírni, de ott állt Zsülien teljes férfiúi mivoltában. Lehetett vagy százhatvan centi. Nem tudom, első ránézésre ennyinek néztem. Kopasz feje búbja a nagy munka hevében fényesen csillogott. Világoskék ingének egy-két gombja tekintélyes pocakján magától kigombolódott. Az egyik kezében smaragdszín zöldségszeletelő táncolt, ami a tulajdon szemünk előtt aprította, forgácsolta a sárgarépát, uborkát, káposztát úgy, ahogy a nagykönyvben és a szakácskönyvünkben meg van írva.

            Zsülien, Zsülien, suttogtam a szenvedélytől elvakultan, és beálltam a sorba. Merthogy sorba kellett állnunk. A készlet erejéig lehetett csak megvásárolni az aprítót. Pechünkre mi voltunk az utolsó láncszem. A papírdobozban nyolc darabot számoltam, én a nyolcadik voltam a sorban. Nyert ügyem lett. Illetve csak lett volna. Egyik munkatársam libbent be az ajtón, előrefurakodott, legelőre. Itt a felváltott pénz, ez pontosan annyi, mondta, és boldogan szorította magához a kis dobozt. Hát persze, hogy boldog volt. Pofátlanul boldog, mert magának tudhatta azt, amire én  hosszú hónapok óta vágytam. Úgy éreztem magam, mint a szomjúhozó, akit végre elvisznek a híves patakhoz, de megtagadják tőle a vizet. Szívemben düh, kétségbeesés, féltékenység, irigység vert tanyát, és komolyan mondom, sok mindenre képes lettem volna, csakhogy enyém legyen végre Zsülien. De tekintettel a helyzet menthetetlen voltára, lógó orral elindultam kifelé. Mentemben ott hullámozott előttem a sok-sok mandarinsárga répaforgács, amely már sohasem lehet az enyém. Nem láttam, nem hallottam a kétségbeeséstől. Nem hallod, a tesztert elviszed vagy nem? Kell vagy nem kell?

            Kellett. Persze, hogy kellett. Kopottan, forgácsosan, használtan, de enyém lett végül Zsülien. És most már enyém is marad mindörökre.

Van egy bundám. Hatvan éves. Az amerikás nénikémtől kaptam. Bözsi néni most kilencven. Ha jól számolom, épp harmincévesen viselte először. Rám hagyta. Illetve orvul rám terítette, amikor náluk jártam rokonnézőben. Azt mondta, a menyeinek nem jön be a bunda stílusa. Ómódi, kényeskedtek, amikor felajánlotta nekik. Oh, come on, baloney, kacsintott rám Bözsi néni. Szerintem meg nagyon is retró. Olyan, mintha gázperzselővel enyhén rápörköltek volna a dús birkaszőrre. Igaz, kissé kozmásra sikeredett, de hát ettől lett igazi gourmand. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

            A bundát a férfiak szokták venni a nőknek. Bözsi néni kivétel. Amikor a hajdani bundaajándékozási manőverről faggattam, azt felelte, oh, come on, baloney. Ezt az angol kifejezést kötőszóként használta, én egyszerűen úgy fordítottam magamban, hogy encemence. Milyen tömör, logikus és játékos a magyar nyelv! Már ha egyáltalán jól fordítom. Megdolgoztam érte, megvettem magamnak, kész, mondta Bözsi néni. A bácsikád meg három nap múlva vette csak észre, hogy új bunda van rajtam. Férfiak, férfiak!, csettintett a nyelvével. És mi van, ha a bácsikám titkokban állatvédő?, futott át rajtam. Úgy értve, állatvédő lett Amerikában. Mert ott, emlékszem,  mindenkinek volt valami heppje. Mért pont az én drága bácsikámnak ne lett volna? Ebben az esetben viszont rögtön más lesz a bunda színezete, nem?

            A bundám itt-ott lyukad. De semmi baj. Vettem egy bőrvarró tűt, és lokálisan kezelem a problémát. Arra is gondoltam már, hogy új anyaggal foltozom meg belülről. Aztán eszembe jutott a bibliai ige, mely szerint senki sem varr új posztóból foltot régi ruhára. Miért pont én lennék olyan pancser!? Hiszek az igének, maradok a tűnél. Anyám azt tanácsolta, ne engedjem, hogy lesegítsék rólam a bundámat, mert hátulról nézve úgy tűnhet, hogy sorozatlövést kaptam, és az nem annyira nőies és elegáns. Különben meg, jobban tenném, ha vennék egy újat. Hát nem is tudom. Ragaszkodom ehhez a bundához. Sok-sok szép emlék köt össze bennünket. Tíz éve például bekóboroltuk együtt Finnországot. Rekord hideg volt, mindenki lilára fagyott, én meg jólesően vigyorogtam a kozmás bundácskámban. Sífutottam benne, és valaki azt mondta, vadászni induló finnugornak nézett. Már csak a tegez hiányzott a bal oldalamról.

            A bundát és prémet elsősorban a nők és a celebek szeretik. De nem mindenki. Most olvasom, hogy Pamela Anderson például nem. Sőt! Be akarja tiltatni a szőrme árusítását Izraelben. Miért éppen ott? Mert most épp ott van nászúton, egyik volt férjével, akihez másodszor is hozzámegy. Csodálni való az optimizmusa. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szívesen dobnám sutba az amerikás bundámat. Persze olykor bennem van a félsz: mi történne, ha egyszer gyanútlanul belesétálnék egy békés, nonprofit bundaellenes kampány kellős közepébe? A szőrme azé, aki abban született, virítana a zászlójukon, és nem hiszem, hogy ki tudnám magam magyarázkodni. Ha csak nem úgy, hogy elkezdek bégetni, és birkának adom ki magam. Nekem tényleg nincs már bundaügyben veszíteni valóm. Két-három lyukkal több, vagy kevesebb, nem mindegy?

            Persze nem minden férfi játszik olyan nyílt lapokkal, mint a bácsikám, aki a Ford gyárban őszült meg. Mesélte, hogy tizenkét-tizennégy órát is dolgozott naponta. Délben megtanult az ebédlőasztalnál nyitott szemmel szunyókálni egy fertály órácskát, hogy bírja a délutáni műszakot. Érthető, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségének bundát vegyen. Nem úgy, mint az a középkorú ismerősöm, aki egy nagy társaság kellős közepén bejelentette, hogy ha a felesége visszafogy leánykori súlycsoportjába, rögtön vesz neki egy bundát. De nem akármilyet: egy hét számjegyes csodaködmönt. Szegény asszony! Huszonöt évet kellett volna fiatalodnia pár hét leforgása alatt. Ennél már az is könnyebb feladványnak tűnt volna, ha visszamegy az anyja méhébe, és újraszületik. Bár szerintem akkor több szerencsével jár. Például máshoz megy feleségül.

            Egy biztos, mióta világ a világ, a bundák körül állandó felhajtás és botrány van. Hazánkban a suba a virágkorát a tizenkilencedik században élte. A magyar paraszt egyik legszebb ruhadarabja volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. A váci püspök állítólag egyszer elrendelte, hogy a szolnoki bundás lakosok az undok zsíros szag miatt be ne merészeljenek lépni a templomba. Na, ebből lett akkora cécó, mint ide hat hét.

Rózsa Sándor is nagyon szerette e nemes ruhadarabot. Naná, hogy szerette, hisz igazi celebbetyárként nagyon fontos volt számára a karizmatikus megjelenés, továbbá hogy napi huszonnégy órában ne ártson neki se nap, se szél. Bokáig érő, a hátán fekete bárányból (mi másból) varrott subája hozzátartozott a tudatos önmarketingjéhez. Hogy mennyi vért és gyilkot láthatott az a bunda! Elképzelni is szörnyű! Nem úgy, mint az enyém, amely néhány családi veszekedésen kívül kiegyensúlyozott, nyugodt bundalétet tudhat magáénak.

             A minap a buszon kapaszkodás közben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Egyszerre kiszáradt a szám és felcsuklottam. Igen, igen, igen. A bundám jobb ujja a vállamnál elkezdett hasadni. Láttam jól a busz ablakában. Te jó ég! Mi lesz velem, ha korkedvezménnyel nyugdíjba kell küldenem? Annyira szíven ütött a dolog, hogy majdnem elvétettem a megállót. De szerencsére nénikém hangját hallottam ki a zajból: egy bunda csak egy bunda, oh, baloney, come on!

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenében nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem,  mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s  a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma,  továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

(Illusztráció: Saatchi Art)

Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.