Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.