Fölfigyel rájuk. A moha mindent benőtt, beáll a terasz oldalfala mellé rajzolt parkolóhelyre, s még ki sem kapcsolja a motort, megérzi, hogy összetartoznak. Az egymáshoz tartozás jegyeit mutatják, pedig csak üldögélnek a korláton, meleg ruhákba burkolózva, háttal az útnak, a fiú a lánnyal, a lány a fiúval, s a felfedezés pillanatától kezdve többé nem képes a fiút a lány nélkül elképzelni és a lányt sem a fiú nélkül. Összeforrnak, ahogy az oltóág és a gally.

Mozdulatlanságukban nincs semmi különlegesség, bárkik ülhetnek így, hozzájuk hasonlóan, ha arra alkalmas helyet, megfelelő teret találnak, s egyébként az idő és a körülmények összjátékában mérhetetlen bizalommal vannak egymás iránt. Elválhatatlanul üldögélnek, a fiú nem érinti a lány testét, a lány nem érintkezik a fiúval, lábukat lógatják, egyenes derékkal, puhán ejtett vállal, nem húzza a nyakukat iga súlya, kolonc se, és a mozdulatlanságukban sincsen semmi furcsaság. A nyugalmukból sejthető, hogy hamarosan hozzáérnek egymáshoz. Mindez azonban a képzelet műve, a Ford autóban ülőé.

A jelenet tetszés szerint tovább alakítható. Képpé, hosszan tartó szabálytalan mondatokká, színpadi jelenetté, mi több, zenei hangokká, mindezek színpadias együttesévé. Ehhez sincs kedve, az ilyesmire késztetés nem a jellemzője. A szociális folyamatok közösségi értelemadása helyett, érzi, elég a szituáció korrekt, magatartástudományi szempontból tisztességes helyzetfelmérése, a lány és a fiú helyzetének tisztességes rögzítése. A megfigyelő személy megfigyelési processzusa módosítja a megfigyelt jelenséget, jut eszébe, holott tudja, nincs oka az indoklásra. Odaléphetne hozzájuk, tettével nem szükséges elszámolnia, s így beavatódhat a tájat felügyelő, a közösen birtokolt látványt tekintetükkel uralni képes, télikabátba burkolózó fiatalok életébe. Kikászálódik az autóból, gombnyomással lezárja a gépkocsi ajtajait, s úgy indul a párnak helyet biztosító korlát felé. Egyetlen dolog, ami izgatja, hogy megérezhesse a testek kipárolgó szagát.

Az ormótlan, rozsdás szerkezetet meglátva megtorpan. A fiatalok lábukkal megérinthetnék a gépezet maradványát, amelyet egykoron a párkány túlsó felére helyeztek. Ipari tárgy, fahasábhasításra szolgált, illő a volt gyártelephez. Nem hiszi, hogy hasznos bármit regisztrálnia, amihez utóbb nem lesz köze. Megáll, keresi a helyet: azt, ahol a darabolásra felhalmozott rönkök tornyosultak, s azt, ahol a kemencekész végeredmény, és azt is, ahová az elvégzett munka végeredményeként a fűrészpor halmozódott. Eszébe jut, miután lecsúszik tekintete a hajdani üzem égetőkemencéinek fűtéséhez fát vágó masinájáról, s megreked a januári jég- és hóborítást nem kapott posztamensnél, hogy évekkel ezelőtt talán, Szegeden, a Tiszánál, a régi híd belvárosi hídfőjénél, ahol régészeti feltárás folyik, ugyanígy bámulta a rakparton üldögélő fiatalokat, hogy végezetül megelégedjen egyetlen pár nézegetésével. Akkor is csendben, békésen ültek egymás mellett, s ugyanazt a vizet nézték. A nézelődésüknek, állapítja meg, rítusa van. A rítus pedig könnyen ráveszi az embert olyasmi meglátására is, ami mások számára egyébként láthatatlan.

Vajon ott áll-e a fadaraboló gépezet? De a gondolatából nemhogy kimondott, de belső hanggal hangzó mondat sem lesz.

Vajon őt hallgatásban, egyetértésben láthatta-e bárki is, lánnyal, fiúval, kutyával párban?

Vajon, ha meg is leste valaki, bárkik, s tartósan emlékeznek rá, róla mond-e bármit is ez az emlékkép, vagy pusztán arról, aki elraktározta a tudatában a jelenetet?

Gyerekkorától szeretett padon, lócán, párkányon, szobortalapzaton és lépcsőn hosszasan üldögélni. Megpróbálja rögzíteni a látványt, hogy emlékezetéből, ha szükséges, azt bármikor előhívhassa. Lényegesnek tartja, hogy bármikor. Olyasfélének szereti tudni, mint az akkumulátort, amelyből bármikor energia nyerhető. Imádja a vízparti köveken való ücsörgéseket, azokból külön képeskönyvet szerkeszthet, amíg a világ világ. Ezen az emlékképeken időközben egyre kevesebb alak tűnik fel, a kutyák száma négyre csökken, de megfigyelőre, aki őrá és a vele együtt kuporgóra kémlel vagy rejtetten kukkol, egyre sem emlékszik.

Ezután magát látja, a posztamenstől alig eltakarva. Mintha hiányozna egyetlen pillanatra belőle egy válldarab és a bal válhoz tartozó kéz. S amikor teljessé válik a saját alakja, akkor látja: ismét csak felemás zoknit visel, és kilóg az inge egyik szárnya.
— Mikor kicsi voltam — mondja kisfiúként.
— Sokáig kisfiú maradtál? — hangzik a cérnavékony hang. S nem társul hozzá se lányka, se kipirult lányarc, se szorosra fogott varkocs.
— Igen — mondja —, szerettem kisfiú lenni. Kezdetben kölyöknek is jó volt, de azt hamar meguntam.
— Érthető — érkezik a bölcs válasz. A lányhang apró légvételhangokká csendesül, aztán kiélesedik: — Mi volt, mikor az voltál?
— Ha elmondod, elmondom én is.
— Megegyeztünk — de a lányka hangjában érezhető az egyezség miatti sértődés.
— Na jó — mondja —, akkor is elmondhatom, ha te nem akarsz magadról beszélni.

A posztamens hirtelenjében önnönmaga marad. Majd mégis megjelenik mellette két nem túl termetes gyermek. A korábban is arrafelé mászkáló fiúcska és az a lány, aki a hangjában volt jelen.
— A lőtér közelében állt a házunk, s a lőtéren nemcsak gyakorlatoztak, de ott a falu fémhulladékát is begyűjtötték. Időnként zetor vontatta utánfutókra rakták és elvitték. Ágyútöltényhüvelyt, boronát, körmös lánctalpas talpának egy-egy elemét. Ilyesmiket.
— Mindent? — a lány, ahogyan csodálkozik, nagylányos.
— Az akkorákat, amilyen a hasábosító, nem — mutat a fiú a fahasábhasító gépre —, azok emeléséhez daru kellett volna, s daru nincs a faluban. A vagonokra, amikor a felszedett cukorrépát elviszik, futószalag hordja a terményt. Na, arra se tehetik fel, el nem bírná. Ehhez hasonló hever ott — hadarja a fiú. — Azt állítottam mindenkinek, hogy az enyém. S emiatt nem viszik el.
— Lódítottál?
— Elhittem, amit hazudtam. Kicsi volt mindig a hazugság.
— Apróság — kacag a lány, de nem szívből jövően. — Nekünk rózsasaranyra, rózsaszínűre festették a házunkat — mondta —, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna.
— Hiszen csak most ismertelek meg — halknak tűnik és panaszosnak a mondat.
— Ez az! Tegnap mázolták át a házunkat — szomorodott el a lány —, lehet, hogy emiatt nem fogok ráismerni, s nem fogok hazatalálni.

A vas hangját a lánnyal együtt ismeri meg. Átlag szerint tízévesek, mert a lány tizenegy és fél, ő pedig nem sokkal több, mint nyolc. S a lány válik élete egyetlen szerelmévé. De csak abban az esetben, ha a szerelem azonos a teljes önátadással.

Az ócskavastelepen különböző hosszúságú, vékonyabb vagy vastagabb, üreges vagy tömör bot, lap és lemez alakú, eltérő formájú vasdarabokat gyűjtöttek napokon át tartó sürgölődések közepette. A munka kitart, míg a fiú családjának udvarára cipelik, minden mozdulatukra ügyelve, hogy tettüket senki fel ne fedezze. Elhatározzák, hogy a darabokat hangzásuk szerint akarják használni. A két ujjuk közé fogva óvatosan tartott vasdarabokat apránként fel-alá csúsztatják, mígnem sikerül megállapítani, hogy a legrokonszenvesebb hangot hol adják. Azon a helyen átfúrják, s fonalra akasztják a vízvezetékcsőből egybehegesztett, használaton kívüli porolóállványra. A hosszú vascsőre akasztott vasbotok, -rudak és -lemezek alá ülve fognak hozzá a hangokkal való gyakorlatozáshoz. Ez abból áll, hogy szemmel tartva egymást, kalapáccsal sorra zengetik az egy pontban felfüggesztett, himbálózó vasakat, de ki-ki a hangokra ügyelve csap ide és oda, a maga ritmusa szerint. Abban állapodnak meg, hogy akkor hagyják abba a muzsikálást, amikor érzik egymást. S valami olyan hangzást hoznak létre, amelyről bízvást megállapítható és kimondható: ez a vas hangja.

Kezdetben a lány miként őmaga is, saját alkata szerint kapcsolódnak a kialakuló hangalakzatba, nem firtatva, hogy kell-e ebből közösnek létrejönnie, s ha igen, az miből áll. Így hát ügyet sem vetve a létrehozandó zengő-bongó célra, ki-ki csak magának gyűjti a tapasztalatokat és zúgatja, kolompolja, ütögeti, veri, kondítja, csengeti, csilingelteti, berregteti, pengeti, harsogtatja, rázza, csörgeti és pengeti a vasakat. Barátkoznak az anyaggal. Az anyaggal való ismerkedés időszaka után már erősebben kifejezésre jut kinek-kinek a tulajdonsága: a lány szelíd és türelmes, ő pedig vad, szertelen és mértéket nem ismerő. A lány többnyire tartózkodó és inkább fülel, ő azonban nekiesik a vasaknak, megittasodik saját produkciójától; megragadja a vezetést. Legvégül hűségesen kísérik a másikat, és egymásnak feleselgetnek.

Sokféleképpen hangzik mindaddig a muzsika, míg létre nem jön a valódi párbeszéd. És nem veszik észre, hogy abból kimarad a világmindenség valamennyi egyéb hangja. S nem egyszer előfordul, hogy az egyik vagy a másik képtelennek mutatkozik érzékelni, mit alkot a másik a maga ébresztette vashangokkal, vagy hogy mikor fárad bele a hangzatokba, s legszívesebben véget vetne a zenélést, de éppen a másik miatt nem teszi azt – a földkerekség összes kincséért abba nem hagyná. Sosem válnak képessé határozott véleményt alkotni, de hiszen gyermekek. Ugyan elég jó-e a vashangzás? Kielégítő-e a fémekből kinyerhető produkció? S ha jó, mikor jó és miért? És csakis számukra, csakis nekik? Akkor megfelelő, ha hallatszik a duójuk, vagy akkor, ha sodró ritmus bontakozott ki, amelybe nem bekapcsolódnak, hanem hagyják, hogy átvegye fölöttük a hatalmat? Mikor fülelnek együtt a közösen létrehozott dalra?

— Ismerem — motyogja szakállába az öreg, a már hetvenegy éves János, de arra ügyel, hogy más meg ne hallja. Még nem beszél magában, de már olykor-olykor kedve mutatkozik szólni önmagához. Olyankor látni képes önmagát, mint a filmvásznon. — Beuys, a német képzőművész a közönségét gyakoroltatta így, ha jól emlékszik, azon a Documentán, amelyen maga is részt vett. A saját múltjára vonatkozó adattal kiegészítve már tudja: a hatodikon.
— Ismerem — mondja, s hunyorogva nézi, ott hajladoznak-e még egymás körül, a posztamens környékén.
— Ismerem — mondja az a fiú, aki nem szeretett maradéktalanul kölyöknek lenni.

Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.