Füleki Gábor összes bejegyzése

Füleki Gábor, költő, kritikus. 1980-ban születtem Gyöngyösön, gyermekkorom mátrai tája, palóc népe örökre szívembe vésődött. Laktam Szegeden, Karcagon, Nagykátán, jelenleg Dabason és Gyöngyössolymoson élek. Érdeklődésem homlokterében a metafizikai-egzisztenciális költészet és próza áll. Első verseskötetem 2012-ben jelent meg, Zengő anakronit címmel. Kritikusként Weöres Sándor, Határ Győző, Pilinszky János, Báthori Csaba, Toót-Holló Tamás, Babics Imre és Rilke munkásságából születtek tanulmányaim. Szülőfalumról, Gyöngyössolymosról szóló helytörténeti könyvem Solymosunk címmel 2018-ban, Molnár Csabával közösen írott Kacúr című tragikomikus eposzunk pedig 2019-ben látott napvilágot.

A Csendtől a Léten át Istenig

Csend, Isten – létérzetek, világok, lélekszók címmel idén a Napút-műhely egy újabb termetes kötettel gyarapította a magyar irodalom antológia-termését. Több szálból, több irányból összefutó gondolat-patakok szerencsés találkozása szülte az ötletet, ösztönözte létrejöttét: a Magyar Művészeti Akadémia Irodalomelméleti és Módszertani Kutatóintézetének, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem, és a Károli Gáspár Református Egyetem közös gondolatává vált ez év elején egy olyan konferenciasorozat szervezése, mely Istennel, a csenddel, a misztikus elmélyedéssel foglalkozna, majd ehhez társult a Napút főszerkesztőjének, Szondi Györgynek felvetése alapján egy olyan gyűjteményes kötet megalkotása, melyben kortárs és a Napút köréhez tartozó magyar alkotók Istenről, az isteni csendről, metafizikáról, igaz elmélyedésről való költeményei szerepelnének, az előbbi hívószavakból eredő tematikus ciklusokba rendezve.

A konferencia Domokos Johannától származó, és Csáji László Koppányt megfogó ötlete áprilisra varázslatos gyorsasággal valósággá vált, és a kötet is megjelent a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában, Fodor Miklós és Szondi György szerkesztésében. Az antológiában való szereplésre a szerkesztők nyolcvanhat alkotót kértek fel, egy-egy szerzőtől több, akár öt-hat verset is közölve. A gyors megvalósulás bizonyítja a szerzők téma iránti élénk érdeklődését, és a kötetet áttekintve elmondható, hogy egy, kortárs költészetünk transzcendens vonulatát nagyszerűen reprezentáló könyvet foghatunk kezünkbe.

A gyűjteményes kötetek kiadása már bevett gyakorlat Szondi György műhelyében: papíralapú Napútjának több száma is antológia-jellegű volt, mint például a Zenei szám és az Egyszerre-egyszer című szám, melyek a papíralapú folyóirat létének egy-egy záró fejezetét jelentették négy évvel ezelőtt. De megjelent gondozásában akkoriban két vaskos, a Mi magunk és az Útravallók című gyűjteményes kötet is, előbbi magyarságtudattal kapcsolatos írásokat tartalmazott, utóbbi pedig a Napút szerkesztőitől, konzulenseitől közölt verseket. Ezt a sort folytatja jelen antológia is, a horizontot az isteni lét, Isten és a világ, Isten és az ember, Isten és a belső elmecsend viszonyának vizsgálata, versbe-foglalása felé tágítva.

,,S a harc, az ellentét, ha feltör, / Istenben béke végtelen.” – mondja Goethe egyik versének végén, melyet Spengler A nyugat alkonya mottójaként is idéz. ,,Adj már csendességet, /lelki békességet,/ mennybéli Úr!” – kéri Balassi könyörgő soraiban. ,,Van rá szó ezernyi, / jobb némán befelé figyelni.” – javasolja Lao-ce a nyüzsgő külvilág millió jelensége, és az egyetlen szilárd és nyugodt isteni jelenlét ellentétéről szólva. ,,Mint fürdőző lábát, ha hal / súrolta, s tovalibbent,/ így néha megérezheted /önnönmagadban Istent.” – sugalmazza Weöres az isteni jelenlét megsejtésének misztikus örökpillanatairól. Csak négy, találomra felidéződött ontológiai példa a világirodalom remekeiből, de példa is lehetne ezernyi, hiszen mind a világirodalom, mind a magyar irodalom különösen gazdag istenes versekben, az evilág és a transzcendens viszonyát feltárni próbáló filozofikus-metafizikai, vallásos-misztikus költeményekben.

Az antológia kézzelfogható, szemmel látható, értelemmel-lélekkel felfogható tanúsága szerint jelen magyar irodalma is bővelkedik bennük, a transzcendens felé irányuló kérdezés, érdeklődés, válaszok és a belső megnyugvás keresése örök emberi igényként jelentkezik minden korban. Ősidők óta foglalkozik az emberi gondolat Egy és Minden, egység és sokaság, széthullás és egyesítés, zaj és csend, nyüzsgés és béke, objektum és szubjektum, tízezerágú külső világ, és egység felé forduló belső világ, a millió jelenségű világegyetem, és az azt megteremtő teljes és egységes Elme, Isten viszonyával. Az ősállapotban Isten békéjében, istengyermekségben létező, majd az abból hibái miatt kihulló ember és Isten kapcsolatával. Az emiatt létbe-vetettségben, elidegenedésben sínylődő emberiség, különösen a modern emberiség állapotával, problémáival. Az Isten felé való mégis-szakadatlan emberi törekvés próbálkozásaival, nehézségeivel, a lassú emelkedés lelket és szellemet nemesítő lépéseivel. ,,Szat, csit, ananda-vígraha” – jelenti ki az indiai szent bölcsesség a Bhagavad-gítában a felemelkedettség, az Istenhez való eljutás meditációs tudatállapotáról, melynek jelentése: örök tudás, csend, gyönyör időtlen állapota. Ott az ebbe való eljutás ma is élő gyakorlat, évtizedeken át tartó jóga és meditáció, mesterek, guruk vezetésével. Mi, európai emberek, bár a középkori kolostori élet ismerte a kontemplatív elmélyedés gyakorlatát, ettől jóval távolabb állunk, tudatunk kevésbé nyitott a túlvilág felé, de misztikus pillanatokat mi is átélhetünk, mint ahogy átélt Eckhardt mester, Aquinói Szent Tamás, Böhme, Ávilai Szent Teréz, Cusanus, vagy Keresztes Szent János, Angelus Silesius. Írásaik, költészetük európai léptékben, megfogalmazásban tanúskodik misztikus élményeikről. De említhetnénk Susot, Bingeni Szent Hildegárdot, Baadert, vagy a túlviláglátó Swedenborgot is. Ehhez a csodálatos sorhoz csatlakozott később a magyar költészet is, Balassi, Babits, Weöres, Pilinszky nagy istenes, metafizikai-misztikus, öröklét-megérző verseivel. S kívánja folytatni most jelen gyűjtemény, a kortárs magyar költészet alkotóinak istenes-misztikus műveivel.

A zajból a csend felé fordulás mindenkiben megérik egyszer. A modern világ túlfeszített nyüzsgésébe előbb-utóbb belefárad az ember, és a nyugalmat, az isteni békét kezdi keresni. Akár a tudat vágya ez, akár az idegkimerültség következménye, az ember a zűrzavaros Soktól a stabil Egy felé kezd orientálódni. Az antológia versei ennek széles spektrumát reprezentálják: találunk benne verseket istentudatúságról, istenhitről, istenkeresésről, istenkételyről, sőt istenvesztettségről is. A könyv íve ennek megfelelően a csendkereséstől a létnyugalom meglelésén át az Istenre találás felé halad.

A kötet tömör, nehéz, olvasása erős koncentrációt, és természetesen a transzcendensre való nyitottságot igényel, a befogadói attitűd az Isteni létezésben való hit vagy feltételezés felé nyitott kell, hogy legyen. Egyszerre csak tíz-húsz oldal olvasható belőle: tömény, eltelít. Lelket emel, de igénybe is vesz. A misztikus érzések, az istenivel foglalkozó gondolatok ékkövek, nem tucatáruk; az ilyen verseket ízlelgetni, elmélgetni kell, naponta csak ötöt-hatot, és másnap lehet folytatni. Ülepedniük, érniük kell az ember elméjének medrében. El kell menekülnünk a zűrzavaros, zajos külvilágtól, hogy az isteni jelenlét csendjéhez fordulhassunk. Ezért ez a kötet – Hamvas Béla kiváló szavával – talán meditációs objektum. Merész kijelentés, mert Hamvas e szót a legnagyobb könyvekre alkalmazza, a Védákra, a Tao te kingre, a Bibliára, az Im-ígyen szóla Zarathustrára, a Faustra, Mallarmé költeményeire. E sorhoz csatlakozni merész elgondolás, főképp egy sokszerzős antológia esetében, de talán a tematika által indokolt lehet. Döntsön az olvasó, döntsön az utókor.

Jómagam az antológia elolvasása után transzcendens gondolatokkal telítve, katartikus érzésekkel zártam be a kötetet, melynek versei, megítélésem szerint többségükben igényesek, színvonalasak. Maga a tematika, az Istenről való szólás magasrendűséget kívánó parancsa is emeli a költemények erejét. A kötetben szereplő szerzők többségének munkássága ismerős számomra, közülük Báthori Csaba, Búzás Huba, Suhai Pál, Babics Imre, Rakovszky Zsuzsa, Pálfi Ágnes, Hegyi-Botos Attila, Kállay-Kotász Zoltán, Dukay Barnabás, Domokos Johanna, Halmai Tamás, Tamási-Orosz János, Baán Tibor, Fodor Miklós, Tornai Xénia, Leveles Ibolya, Lajtos Nóra, Varga Imre, Hétvári Andrea, Bánki Éva, Szappanos Gábor, Stanczik-Starecz Ervin, Csáji László Koppány, Turai Kamil, Szauer Ágoston, Pintér László, Marton Árpád, Simai Mihály, Vitéz Ferenc, Kapitány Gábor és Szondi György alkotásai gyakorolták rám a legnagyobb hatást. Az antológiának két bemutatója is volt: az egyik a már említett konferencia első napján zajlott áprilisban a Hild-villában, a másikra a Cédrus-Napút estek keretében, májusban, az Országos Idegennyelvű Könyvtárban került sor.

Fontos beszélni a kötet szerkezetéről és a közölt versek formai sokszínűségéről is. Az antológia tizenhét tematikus ciklusra tagolódik, melyek Fodor Miklós által adott mondatszerű, olykor szinte magyarázó jellegű címeket viselnek, segítve az áttekinthetőséget, az olvasói tájékozódást a sűrű, sokszerzős, és erős odafigyelést igénylő szellemi anyagban. Különleges tipográfiájuk is emlékezetessé válik a kötetet lapozgató ember elméjében. A tartalmi emelkedettségen túl a formai változatosság is a kötet erényei közé tartozik: találunk benne szigorúan kötött formájú alkotásokat, mint pl. Báthori Csaba, Török Ági, Pálfi Ágnes, Hétvári Andrea, Horváth Ferenc, Pintér László szonettjeit, Babics Imre lényegretörő szikár megfogalmazásait, Rakovszky Zsuzsa, Búzás Huba, Suhai Pál, Halmai Tamás, Vitéz Ferenc, Tornai Xénia, Varga Imre, Kapitány Gábor alkotásait, találunk, hosszabb-rövidebb terjedelemben, kötöttebb vagy lazább szerkezetű szabadverseket Bánki Éva, Szappanos Gábor, Szabó-Palócz Attila, Nagyatádi Horváth Tamás Csáji László Koppány, Hegyi-Botos Attila, Vörös István, Lajtos Nóra, Zsávolya Zoltán, Oláh Tamás, Prágai Tamás, Konczek József, Marton Árpád, Végh Attila, Szondi György, Virágh László, Basa Viktor, Száva Csanád, Németh András, Németh Erzsébet, Benkő Ildikó, Hegedűs Gyöngyi, Kamocsay Ildikó, Juhász Anikó, Erdélyi Z. János, Handó Péter, Baley Endre és Boldogh Dezső tollából, továbbá prózaverseket is Györgyi Csabától, sőt, Fodor Miklós előszava is költőiségében annak tekinthető, mely emelkedett módon még a cikluscímeket is integrálja; találunk, úgy érzem, Weöres szimfóniáinak ihletését magán viselő hosszúéneket, ez Dukay Barnabás és Domokos Johanna közös alkotása, a kötet nyitóverse, továbbá hasonló hosszúvers Bakonyi Péter alkotása, és ide sorolható még Zalán Tibor kötetzáró műve. Végül találkozunk igen tömör, a közlés minimumára szorítkozó epigrammatikus mikroversekkel is, Babics Imrétől, Fenyvesi-Félix Lajostól, Szauer Ágostontól, Kapitány Gábortól, Iancu Laurától, Kiss Zsuzsánnától, Szappanos Gábortól, Baka Györgyitől, Turai Laurától, Turai Kamiltól, Baán Tibortól, Halmai Tamástól, Zöldy Páltól.

Összegezve benyomásaimat, azt mondhatom, hogy a könyv igen széles spektrumot ölel át, tág áttekintést nyújt jelen szellemi-metafizikai horizontunkról, láthatárunkról, magyar istenképünkről, istensejtésünkről, istentudatunkról, és, hogy Szondi György tevékenysége továbbra is az értékmentés, értékfelfedezés, értékátadás jegyében áll, önzetlensége, segítőkészsége – ami e kötet létrejöttekor is megmutatkozott – páratlan, s maga az antológia pedig jelentős kísérletet tesz arra, hogy a jelenkori magyar költők egy csoportjának istenes-misztikus költészetét felmutassa. Minden érdeklődő olvasónak meleg szívvel ajánlom, a felsőbb világokról, Istenről, emberről, elmélyedésről és belső csendről való gondolkodását, szellemi-lelki tudását mindenképpen gyarapítani és emelni fogja.

Csend, Isten. Naputas költők antológiája. Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026

Köszöntés

 

Hetvenöt éves lett Györgyünk,
Szondi kapitányunk,
erős várunk, erős törzsünk,
égi Napút-házunk.

Házmestere és gazdája
e sokszobás háznak,
menedéke és tanyája,
kik odakünn fáznak.

Van Nap-konyha, lehet főzni,
s dolgozni a kertben,
beváltani és betöltni
terveket a tettben.

Gondos gazdaként nevelted
Napházad lakóit,
jó pásztor, délben terelted
itató Nap-tóig.

Hasznos is volt nevelésed,
jó Napmag-vetésed,
néped bőven legelészett,
gyapja is beérett.

S Te magad is, pásztor-gazda,
gazdag alkotó vagy,
műlistád fér húsz oldalra,
Napút-karnagy, oly nagy.

Húszezer lap vers és próza,
fordítások halma,
sok-sok ezer munkaóra,
bolgárról magyarra.

Napkút, Napút, Cédrus, Káva,
pályázatok, estek,
könyvek, számok sokasága –,
lelket melengettek.

Könyvkiadás, lapszerkesztés,
nagy író-sereggel,
dolgos nappalok és esték,
munkás éj és reggel.

Nappalok s éjek munkája,
teremteni tengert,
Napfa kerekedett szárba –,
kívánt teljes embert.

Önzetlen, másokért élve,
ügyelve Napútra,
saját művek félretéve –,
időd hogy is jutna?

Így aztán gyűlt évről évre
versek sokadalma,
gyarapodott készülődve
művek birodalma.

Gyűltek-gyűltek évről évre,
fiókba vagy sutba,
halasztódott félretéve
bolgár nyelvi mustra.

Mikor készül el e minden,
s érik be az alma?
Saját fádon versek kincsben,
s tanulmányok halma.

Megértjük hát döntésedet,
kell az idő másra,
gyümölcsözzön költészeted,
jusson virágzásba.

Fáj – de értjük döntésedet,
időd arra jut már:
teljesítsd ki költészeted
s tudós életmunkád.

Elfogadjuk –,  így döntöttél,
s térsz az alkotásba,
Napút-hajó, kikötöttél,
néped partra száll ma.

Tiszteljük nagy döntésedet,
s ím, jut ez a bárka,
naputazó önkéntesek –,
dokk-végállomásra.

Üdvözlünk a parton állva,
húszéves út végén,
pihenjél, jó Napút-bárka,
nyugodt  révbe érvén.

Isten éltessen erőben,
Kapitányunk, Mester!
Tartson meg e napderűben,
s áldjon szeretettel!

Legyen tiéd a Nap-pálma,
műved tisztasága,
legyen neved százszor áldva,
Naputadat járva!

Egészségerőt kívánunk,
Kapitányunk, Mester!
S fogadd szívbe kiadványunk
e tisztelgő esttel!

 

A később született köszöntővers nem került bele a tisztelgő szamizdat-Napút-számba, a tervezett est se jöhetett létre a vírusidőben.

Ősállapot; Ébredés; Kettős; Ittjártad

 

Ősállapot

 Aranyló tiszta egységgé emelkedsz,
napsűrű méz a lét, életpárlatot
szürcsöl ajkad, pihenve heverhetsz
szőlőlugasodban, hegyi táj áthatott.
Duruzsol kályhád, égparázs az alkony,
fáradt-boldog szíved derűsen feldobog,
végtelen gömb a lét, önmagán túllobog,
kint s bent béke zeng, hullámcsendes parton.
Bölcsen teremtő nyugalom az arcon,
mint rőt csillag érett-lassan forog,
s magján túl heves gázkéreg gomolyog.

 

Ébredés

Szívem árapálya – lebben, odacsap,
hol ősz hópart nyelvel felé s latol,
hisz égforró Napból csalt rá sugarat,
s prizmává izzva hűs jéggé rabol.
Tűzbe dermedt part öleli körbe
a lüktető szivárványvíz karjait,
mezsgye, hol szikrahad fúl örökre,
hullni kiket alákúszó Sárga vitt.
Nyomul a jégnyelvtömb, feszülve sikolt,
velejét rácsló bőre sír határt;
majd tükrébe hasad, őrizve, ki volt,
horpad, de újra forr a seb kitárt.
Kebelvíz ezer már kockát dajkál,
csillám tűn s vész felhánytorgó fényködén,
kel kocódva s elhal jégi zaj már:
átszőve szétremeg tudat bércölén.

 

Kettős

Nem-lévő sörényre hajlott
csalóka, renyhe szépség,
suttogón pástjára sajgod
szemed oldódó vétkét.

Tudod: ő jó – ezt értve meg
fogadd e húsodba tépést,
s fuldokolva, kérve vedd
a csilló mosolyba-térést.

Incseleg veled, hívogat,
megragadnád – ám hátba lök;
bár léptetek egybemérték;

leköt, évekre, így fogad, míg
belétek folyik a semmiség, két
homályos, sárga fénykép.

 

Ittjártad

Ittjártad elsimul.

Tó színén a ránc
szétfut, hirtelen kihullsz
a tömegből, rádtalál
szemem, te süvöltő
egyetlen arc, alak;
forrón lényembe ömlő
tárult igézet: láttalak.

Nekem gyúltál a világon,
tudom, ki vagy.
Bordámhoz bújt álom,
testem felitat.
Mellemre hunyt fejed
szövöm karomba, hajadban
ellobban kezem
kormába tapadtan.

Simogatsz; szánsz, óvsz:
béke,
tekintet transzcendens
fénye
tágulva lehámlik, sistereg
fázón, füstölve kicsap,
távolodsz; hiányod remeg,
fűrészes, forró iszap.

A látvány vagy maga:
optikum keresztezése.
Üveggé gyúrt hava
mered, szemembe vésve
hihetetlen röppenések
törékeny villanásait,
tükrökben pulzáló masszák
hajlongó, elfolyt árnyait.

Habos, zöld tajtékzás
vonul; tömör,
fulladtan kavargó
félelem: megvilágosodsz.
Asztrális táj,
szelíd idegenség;
végsőkbe számvető
distancia.

Rettegőn markolna még,
szomorú csonk – zuhansz.
Üres tisztaságú
terek, pontokban
izzó semmiség:
tövén az ég
sárrá keni
sárgás

leheletét,
s ott
egybeég
s összeforr
a vak
szivárvány
s a tündökölve csengő
földi kátrány.

 

(Illusztráció: Nidhi Choudhari: Surreal Mountain Lake)

Imamalom; Világfolyamat; Repülés

 

Imamalom

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
létfolyamba térve

Milyen rémítő ez
folyónk várja tavunk
békés ölelése

Milyen szédítő ez
felérzünk s dalolunk
téridőbe vésve

Milyen egyszerű ez
élünk és meghalunk
soha többé vége.

 

Világfolyamat

Fényesség, színtelen,
áramlás, mozdulatlan,
íz, illat íztelen,
zeneszó, hangtalan.

Burjánzó televény
növekvő ágboga,
szétfutó telefény
teremtő mámora.

Csendes pihenésben
elcsituló zajlás,
vad ellenvetésben
forráshoz-egy hajlás.

Dagadva-apadva
hullámzás dús tájban,
egymásba tapadva
rend van a világban.

 

Repülés

Mennyi ház és mennyi élet!
Föld felmagzó jégbora.
Mennyi sors és mennyi lélek!
Csillagsávok fénypora.

Tűzpontokban írva sorsunk,
legyen mégoly meglepő,
nem a fénygömb lépte hordoz,
benned tágas léte nő.

Világporrá szétomolva
ezeregy kis lélekút,
egy-forrásból összefonja
végül tó-mély békekút.

Azt gondoljuk, sok vagyunk itt,
gyökérfonta látszatok,
egységmélyből feltörő kis
szár, levél, virágzatok.

Mindezen túl tárt-valóság
tömbje nyílik, szétömöl,
felmutatva fátylak csokrát
elsimítja lét-öböl.

Ott a csendnek tágas háza
nyugszik égi vízgyepen,
együtt minden sors vad láza
állócsillag-íveken.

Lent a nyüzsgés, fent a béke,
tárul harmadik világ,
több mint ezek vegyüléke,
bonthatatlan ház s csigák.

Színe nincs, de tág szivárvány,
hangja nincs, s zeng hangtalan,
földi kő és égi márvány,
ócskavasként színarany.

Lüktető szív, csend a lélek,
egyen-túli gondolat,
átfogja s tárja a létet
önazonos mozdulat.

 

(Illusztráció: Victoria Shaad: Sea waves)

Transzparencia; Felfelé; Pontok, vonalak, síkok, terek; Triversum

 

Transzparencia

Sok itt az adatrög,
sose rágod át mind,
éneked aranyrög,
innen oda átint.

Szavakat élvezni:
szellem kábítása,
kéjt, csatát dalolni:
unott szappan árja.

Csak, mi átviláglott,
azt érdemes dallni,
s gyűjtsd be a világot,
mire meg kell halni.

Áttetszően, fényként
mindenné sűrülni,
szétáradó lényként
a Túlba ürülni.

 

Felfelé

Mit számít tudástok,
ha csupán anyagi;
mit belőle kivástok,
Istent nem vallja ki.

A teljes rálátás
benne meg nem jelen,
ha nem látja, bár ás,
a kiterjedtelent.

Hajolj az anyaghoz,
de rabja ne légy;
tagadva csalatkozz:
nem puszta cseléd.

Tudom jól, hogy ocsmány:
falás és falatás;
ám születtünk – most már
tűrni kell e csapást.

Végül is egész jó
móka e csúf létlánc,
szabadság és béklyó,
örök anyag-fénytánc.

Előbb, ím, e Földet
olvaszd magadba,
majd föl, egyre följebb,
oldódj a magasba.

Odafent egybevész,
mi lent ezer eset,
s lelked, ha szertenéz,
megleli Istened.

Ezt, ha eléred,
a végső titok;
örök lett lényed,
az anyagi tok.

 

Pontok, vonalak, síkok, terek

Távol tértől és időtől,
minden tény s adat felett:
   isteni pontba zárulsz.

Ezer lény keres-kutat,
te járod csak az Utat.

Térbe és időbe forrva,
ősi áramok nyomán:
   kozmikus énbe tágulsz.

Kapszuládon üss lyukat,
hadd illanjon a tudat.

Térbe és időbe vésett
földi lényed messze már:
   isteni létbe ájulsz.

 

Triversum

Isten: Alant járnak a lények,
             nem értve, mi a lényeg.
Lények: Azért süllyedtünk lénynek:
               feledni téged, Lényeg.
A Semmi: Még nem tudják e létlen lények,
                   hogy nincs sem isten, sem lényeg.

 

(Illusztráció: Gloria Loughman: Sunset Desert)