A Via Etneán

Otthon még rügyek is alig akadnak,
pedig most már március eleje van –
vagy ha vannak is, csak fagyhalál
fenyegette dunántúli mandulafácskák.
Meddő hun talaj, mint a szívem, amelyet
csak néhanap termékenyítenek meg bájos
olasz, brazil és oláh hajadonok apró lábai,
akikkel lépten-nyomon összesodor az Élet,
akár a dohányleveleket egy kubai asszony,
Katánia kies szobáiban és virágos erkélyein.

Az égiek furcsa játéka folytán éppen Vivaldi
Tavasza szól az utcán, ám a koncertek királya
ezúttal nem olvasztja meg a kóborló pannon
telet keblemben. Észak reneszánsza után ott,
a botanikus kertnél már Dél barokkja zendül,
amott pedig, a másik sarkon a Keresztapát
játsszák harmonikán (Szicíliában mi mást?),
és ha már harmonika, akkor a másik Tavasz,
Piazzola Buenos Aires-i remekműve is terítékre
kerül, minek játékossága hegedűkével vetekszik,
sőt; még a lezser Je so’ pazzót is meghallom
valamelyik sikátori bár rekedtes rádiójából.
Nem is tudtam, hogy ezt a dalt itt is ennyire
szeretik, nem csak valami turistáknak szóló
fröccsöntött klisé valami olasz-francia
koprodukciós filmszatírából, szögletes
kocsikkal, kalapos kópékkal, hálóinges
dívákkal meg olcsó, füstös szalonokkal.

Íme a Korzó, ez a verejtékcsöppektől csillogó,
könnyekkel kikövezett szép s hosszú látomás:
mint a Campo di Santa Margarita, a Mariacka,
a Slovenska ulica, a Plaça de la Mare de Déu
vagy a Stodolní, amelyek fürge járókelőikkel
együtt foszlanak szét ráncosodó szemem elől.
Csak amikor itt vagyok éppen, akkor érzem
meg minden boltívben, stukkóban, oszlopban,
utcai lámpában, leanderben és babérlevélben;
akkor zizeg ott minden pálmafában
és krémszínű, vízköpő démonokkal
díszített, szigorú atlaszok által tartott
homlokzaton; akkor hallom a narancslét
és limonádét facsaró mozgókocsis árusok,
zsivajgó pincérek és szabadtéri zsibvásárok
kusza forgatagán át, hogy itt is van egy világ,
ami ugyanolyan valódi, mint az enyém,
ha az önzés gőzhajója a mélybe süllyed.

Egy hely, ami egyszerre fenséges és poros,
elegáns és koszos, elragadó és piszkos,
idilli és nyomorgó. Ahol lodzsás paloták
és torz szeméthegyek váltogatják egymást,
mintha azon versengenének, ki veszi át
végül az irányítást az ősi kikötőváros fölött,
én pedig az ő szúrós, gigászi árnyékukban,
ezen az Európa ékes lovaglócsizmája alatti
gyönyörű, fényes tengeri kavicson taposva,
medúzák, küklopszok és turbános, porcelán
mórfejek kérdő tekintetének kereszttüzében
próbálom megfejteni, hol rejlik az a kis fűszer:
az a morzsányi oregánó, a csipetnyi rozmaring
és leheletnyi csili, amit valahol félúton,
ezen a hullámzó sugárúton, a Vulkán
végzetes tüze felé menet elvesztettem.

Robogás a Harminckettesen

Pedig olyan hideg van, jöhetne már
az a busz, már rég itt kellene lennie,
még pirosat is kapott, hát ez nem igaz,
ezt nem hiszem el, komolyan mondom,
ennyi embert, én meg itt szorongatom
hónom alatt a nagy csomag papírtörlőt
meg a bio-címkés körtét tele hátizsákkal,
egyszerűen nem lehet már megmozdulni,
komolyan mondom, hallok egy öreges fiatalt,
ilyen nincs, ezt is csak Magyarországon lehet,
hogy állandóan pótlót küldenek, de még
az sem jön, mert a hármas villamos csak
az Örs vezér tere és a Határ út között
közlekedik, mondja be egy kellemes női
hang, akinek sokkal kiegyensúlyozottabb
a hangulata az ideges utasközönségnél, pedig
valószínűleg filléreket kaphatott csak ezekért
a szövegekért, nekünk meg itt kell heringek,
termeszek, császárpingvinek módjára egymáshoz
dörgölőzni s ütközni mint kósza biliárdgolyók
vagy eltévedt üstökösök: egymáson átgázolni,
logisztikázni, ki, mikor, kit enged leszállni,
ha éppen odaér egyáltalán a megállójához
időben vagy a sofőrnek olyan kedve van,
hogy figyelembe veszi a leszállásjelzőt,
mert hát a menetidőt azért tartani kell,
és ilyen tömegre senki sem számított,
ez is megint jókor jön, szól a keserű
szarkazmus valahonnan, önmagunk
sajnáltatásának fagyos csimborasszója,
aztán megszólal a kiugrott grafikus is,
hogy hát találd ki, a megrendelőnek mi
lehet a fejében, én így is versenylónak
készültem, s most bányaló lett belőlem,
nem becsülik meg a művészt, meséli
a randipartnerének és nem is tudja,
mennyire igaza van, gondolom én,
ám fellök egy bedugott fülű, közönyös
kamaszlány. Most nem lesz jó, küldd el
inkább az interneten, tömve van a busz,
nem tudok beszélni, így az üzletasszony,
kisfiam, ülj le, szabad ez a hely, ne tedd
fel a lábad, így meg egy anyuka, ez vicc,
panaszkodik púpos szatyrával egy alkesz,
le tetszik szállni, csendül az örök kérdés,
mire a válasz ezerféle. Uborkasavanyúan
ülünk, állunk, nyomorgunk mind közben;
a hullámvasút, a dodzsem és az óceánjáró
sem dobálja úgy az embert, mint a Nagy
Lajos király útjának tajtékos kátyútengere,
és a kavargó, tolakodó, akaratlanul összezárt
testek hullámverése, a tehetetlenség törvénye,
amíg én sem vagyok talán kivétel, bár kívülről
nem látom úgy magamat. Csupa világfájdalom,
mindenkinek elege van és már szállna le,
megy a meccs, vár az asszony, a gyerek
visít, a kutya, macska egyedül van, főzni
kell, csak le akarok már dőlni az ágyamba,
mindenki siet valahová, mert most épp neki
a legfontosabb odaérni, egyedül egy khmer,
tibeti vagy egy ilyesmi középkorú házaspár
mosolyog ezen, mint egy humoros jeleneten,
nekik ez semmi, ők láttak már sokkal durvább
tumultusokat Ázsiában, miért is kellene sírni,
a busz elvégre is ugyanúgy pöfög és halad,
ráadásul már be is mondták a Czobor utcát,
úgyhogy mindjárt jön a Kassai tér, már csak
egy kicsit kell kibírni, ám ekkor valahol
az ajtó felé egy ölbevett kisbaba felnevet
a kíntól izzadó, unott, ingerült arcok között,
és a költő rájön, hogy talán még van remény,
szívébe pedig, ahogy leszállt az esti utcasarkon,
a pokoli zaj ellenére is mennyei béke költözött.

(Illusztráció: Javeria Asghar: Cafe De Fleur, Floral Stone Archway)

Te vagy minden gondolatom

Még séta közben, ha szellőzne fejem,
akkor is te vagy minden gondolatom;
amikor a gitárhúrokat a tér közepén
játszva száguldó ujjaim alatt fogom,
vagy sötét nappalim zord hidegében
Vivaldit és Telemannt hallgatok;
amikor megbotlom az ónos utcán,
majd kis híján tócsába taknyolok,
mert akaratlanul is a kacifántos
reklámokra és plakátokra nézek;
amikor remegő kézzel neked írt
lángoló versemnek végéhez érek;
amikor borús hétfők és bágyatag
vasárnapok tartják elmémet bezárva;
amikor sebesült farkasként vonyítok
a világ közönyös csöndjébe kiáltva,
majd csókodat és érintésedet kérem,
mint papnőmtől, utolsó kenetként;
amikor ölelkezni látok lelkemben
egy pogányt és egy őskeresztényt;
amikor a halált sejtem hegedülni minden
sarkon és kínpadra szíjaz a vad Harag,
vagy belém kötnek a buszmegállóban
sandán vicsorogva rám durva agyarak,
vagy a járdaszegélynél a kocsi kereke
a viharban szemtelenül telibefröcsköl;
amikor egy izzó piros lámpa villan elő
hirtelen sorompó nélkül a tejfehér ködből,
de akkor is, amikor gyöngyszínű könnyek
peregnek végig dermedt, sovány arcomon,
amikor a nevető buzgalom, mint apró fűszál
tekereg az óvoda előtti gyermek-mancsokon,
amikor a novemberi fagyban éjfél után is van
még üzlet, hogy ajtaját a részegnek kinyissa,
míg előttem jókedvűen fütyörészik a munkás
és vesz magának lottót egy idült alkoholista;
amikor egy rozsdás pénzérme magányosan
pihen meg a szökőkút kopogó kőkáváján;
amikor egy édesanya őrködik a metróban
gyöngéden egyetlenének legszebb álmán,
és az esti parkban egy ottfelejtett könyvre
bukkanok a sivár, nyirkos földön;
amikor keserű méregpoharamat is
bánatomban a te egészségedre töltöm,
és ha felkelek a porból vagy épp mámorba
hullok: akkor is te vagy minden gondolatom,
mert amíg az vagy, addig a szerelmet is még
egy pillanattal tovább igaznak gondolhatom.

Rokonlángok

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ez az egész megint valami égi hecc,
ami elém festi édes délibábként az álmot,
mit vágyam a legsűrűbb éjben is meglátott.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy magányos mécslángként nem lebegsz
te is a sötét csöndben, ahol gyertyád fénye
egyformán süt mindenkire szerelmet kérve.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy e szenvedély töviskorona és kereszt
lehet csupán, minek puszta léte is bűn már,
míg a Kétely mellettünk féltékenyen őrt áll.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor a vicceimen velem együtt nevetsz,
vagy amikor cinkosan egymásra nézünk,
és a másik szeme lesz néma menedékünk.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
noha mint kisgyermek kezében a sós perec,
úgy szakadt szét a világom egy pillanat alatt,
és ebből a világból immár tiéd lett egy darab.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor labirintusomból naponta kivezetsz,
míg lelked lelkemnek titkos kamráit megnyitja –
nem hiszem, hogy nincs ott legalább egy szikra!

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy majd, mint túlvilági árnyat, elfeledsz,
míg én dimenziók s lassú eónok közt járva
keresem, hogy mi a szíved sercegő talánya.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy kebledben mindent mélybe temetsz,
s nincs ének, sem varázsszó, hogy az érzést
kihantolva tegyem föl a legnagyobb kérdést.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy mint én, a pokol tornácán nem rekedsz
meg, mint a szellem, ki sehová sem tartozik,
és az életet úgy bámulja, akár különös mozit.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy a boldogság nem más, csupán fegyenc
az idő börtönében, ahol a Nap egy keskeny rés,
s honnan nem szabadít ki sem csók, sem ölelés.

Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ha itt is vagy, csak távoli ígéret lehetsz,
és ezt a káprázatot igazgyöngyként formálja
kagylóba zárt lényem védekezve, arra várva,

hogy felnyissák és észrevegyék féltett kincsét,
és, hogy meg ne csak úgy kíváncsian tekintsék,
mert úgysem hiszem, még ha tengerbe is vetsz;
hogy én szeretlek, ám te ugyanígy nem szeretsz.

(Illusztráció: Juan Gris: Guitar and Violin, 1913)

Állatkerti emlék

Most volt tavaly augusztus, amikor vártam
rád a troli megállójában és itt voltam veled.
Akkor még fogalmam sem volt róla, mitől
szenvedsz úgy, és, hogy élni már fáj neked,
és vidám bakfis-lényed estélyként leplezi,
hogy kis szívedben fojtogató kísértet bánt.
Gyorsan megbeszéltük, hogy mindkettőnk
kedvenc állata a barátságos, jámbor elefánt,
meg azt is, hogy vad krokodilokkal álmodsz
néha és állkapcsuk milyen ijesztően hatalmas,
amíg összebújva néztük, mint élvezi kellemes
rabságát a sok fóka, pelikán, kenguru, szarvas,
sőt, még arra is rávettél, hogy a ronda tarvarjak
és dögevők ketrecébe menjünk, bár azért féltem,
amikor a leláncolt kondort megpillantottam,
ahogy gubbasztva bámul engem a kerítésen,
de nem volt többé visszaút, még akkor sem,
ha Prométheuszként féltettem tőle a májam,
majd felkapaszkodtunk a híres Nagysziklára,
és úgy gyönyörködtünk a pesti panorámában,
miközben csókok és titkok finom násztáncát
adtuk egymásnak lágyan suttogva odafent át.

Reméltem, hogy mint egy oroszlánkölyköt,
hazaviszel és örökbefogadsz, mert csupán
szelíd, igaz és jó akartam lenni tehozzád,
és az érzéseimet megvallani neked végre
a Feneketlen-tónál vagy a Gellért-hegyen,
de végül mindez egy pajta mellett történt,
nem valamiféle klisés, romantikus helyen,
amiket én jobban szeretek, de benned
az orrszarvú bőrét magára húzó lélek
nem hagyta, hogy naiv tündérmesévé
tisztuljon a testedben munkáló méreg,
én pedig szentül hittem, hogy valamit
én csinálok rosszul, hiszen te boldog
szeretnél bizonyára lenni. Vakságom
eltakarta előlem a nyilvánvaló foltot,
amely megpecsételte angyali dühödet,
mert elméd kifutójában ocsmány állatnak
láttál te minden férfit: szépet, ifjat, öreget.

Imént kocogtam el itt a Széchenyi-fürdő mellett,
és eszembe jutott, hogy másik nő is volt a képben;
már ismertelek, de nem szerettél valójában engem,
ezért őt ölelgettem órákon át a gyógymedencében,
bár jól tudtam, hogy ilyen rafinált boszorkánnyal,
mint ő volt, Kirké disznajaként jövőm nem lesz,
és ha ajkam őt is csókolta: mégiscsak eldőlt,
hogy kedvesemül nekem egyedül te kellesz,
noha semmitől sem engedett fel arcod mögül
a fagy, és hamis árnyékot vetített rám szemed,
én pedig csak sejtettem még: üde meztelenséged
mellett fekete ruhád magába súlyos gyászt temet,
de így is szárnyaltam volna veled a magasban,
mint a marabuk, egymás faágán pihenve meg,
most pedig, mintha csak áttelelt volna bennünk
a vágy valahol, míg a gólyaröptű tavasz közeleg:
visszakívánkozom azokra a mámoros estékre
a Kopaszi-gátnál és a bűbájos Margit-szigeten –
bár tudom, hogy jobb volt ez így s maradjunk
inkább két rácsok mögé zárt, sértődött idegen,
mígnem a Liget alkonyi homályában megállva
eszembe jut, hogy semmilyen varázslat nem
olvasztja fel többé ezt a kővé dermedt álmot.
Könnyezve nézem az állatkert bejáratánál
a két szemben álló, szétszakított elefántot.

Maszkabálok nagyasszonya

Harminc hosszú évem során
én csupán egy valamit kértem:
hogy valaki őszintén szeressen,
és legalább egy kissé megértsen,
így a temérdek imbolygó dzsinn-láng
után, mely hideg sivatagokba vezetett,
úgy tetszett, te vagy a betlehemi csillag,
mit zarándok-lelkem mindvégig keresett.

Azt hittem, angyal vagy a pokolban,
pedig lidércként kísértesz a Földön;
szerelmed ígérete volt számomra
a vaspóráz s a láthatatlan börtön,
mert már az elején is azt súgta
egy ösztön, hogy édes, terített
asztalodtól jobb lesz távol maradnom –
bugyogó mocsaradba mégis, akár a légy
a papírba sikerült csúnyán beléragadnom.

Ringó pávatánccal csaltál közelebb
ajkadhoz, majd gúnyosan el is toltál;
cseverészni unalmadban, mint kedves
kis puli kutyát, csinos lábadnál tartottál,
és most is lassan húzod előttem a csalit,
noha még be sem kaphatom a horgot –
mert ha kifognál a tóból, új játékszerre
kellene, hogy legyen nyomban gondod.

Hízelgő bestiaként dörgölőztél,
és olyan csábosan bújtál hozzám,
hogy elfelejtettem: párducként nem
csak szép, hanem veszélyes is voltál,
mert a kiscica is, mely ártatlannak
tűnik, egy napon ragadozóvá válik.
Elrejtőznék előled, de tündérkék
szemed mindenütt énrám világít.

Szívem rozoga lanthúrjain,
mint nőstényördög zenéltél;
sohsem adtál darabot lelkedből,
mindig csak az enyémből kértél,
akár Nefernefer, az egyiptomi
kéjhölgy, követelve kincseimből
mohón egyre csak többet és többet –
én mégsem az undok szajhát láttam
benned, hanem imádott hercegnőmet.

Bókod sötét méregfürdő, amelyben
nyakig merül el az óvatos józanság:
hol simogatsz, hol az árokba rúgsz,
mígnem folyton más lesz a valóság,
hiszen akit szerettem, csak délibáb
volt, amelyet vásznamra festettél,
ám e varázs soha nem is létezett.
Színjátékodtól, mint ópium áradt
szét bennem a gomolygó képzelet.

Szúként rágsz agyam kérgében, s büszke
zászlódat mindegyik barázdájára kitűzted;
akár egy ruszalka: hű csodálódat mindig
újabb ajándékokat hozni messzire űzted,
mert nem volt elég neked a nyaklánc
sem borostyánkőből, sem gyöngyből:
a csillagokból is akartál egyet, és lám,
azt is facsartam testedre véres könnyből.

Kobraként követtem cserfes, bűvös
mozdulataidat, ám észre sem vettem,
hogy visszazártál egy vesszőkosárba,
ha műsorodhoz éppen nem kellettem,
míg máskor nászi ágyad felé mutatsz,
de ha holdkórosként követlek téged:
beteg, görcsös erőlködésem másnap
egy klinikai zárt osztályon ébred.

Nem liliom vagy te, hanem egy saját
maga köré tekeredő, kevély szőlőinda;
egy szerénységbe öltözött, másokban
is csak önnön képét szerető nárciszta,
ahogy bennem is önmagadat szeretted,
még ha sebeid miatt nem is tehetsz róla,
hogy úgy tekintesz minden szempárra,
mint fésülködő tükörre és üveggolyóra.

Mézes kolibrinyelvvel szívod ki mindenkinek
a titkait, majd azokat hátuk mögött kibeszéled;
mint kuglibábut, lököd föl és állítod vissza
a pályára, aki csak naivan megszeret téged,
miközben kislányként pislogsz, ha megtörtént
a baj, hogy te nem is csináltál semmi rosszat –
pedig a boldog Rómámat lángba borító
gyilkos máglyát kacagva magad okoztad.

Mintha medve volnék: önkényed,
e parasztlány láncon vásárba vezet;
ahol gyöngédségem és figyelmem
pénzre váltható hiúság csak neked,
míg egy szörnyet ültettél álmaimba,
amelyet reményem anyaként kihord.
Emléked időzített bomba mellkasomban,
ám te kíméletlenül kettévágtad a zsinórt.

Neked móka s diadal, hogy múzsám lehetsz,
míg én ki nem gyógyulva már soha belőled,
ettől a zsibbadt sóvárgástól tönkremegyek;
hiszen a szívem már nem dobog, hanem
kilövés előtti visszaszámlálóként ketyeg,
és a pillangókat, amelyek ha mellettem
vagy, most is gyomromban röpködnek:
mint gonosz kisgyerek, nagyítóddal
futkosó hangyákként megpörkölted.

Nem én kellek, csupán a vágy, hogy térdre
kényszeríthetsz pajkos háborúdban engem,
majd hagysz egy kicsit nyájas
szavaidból orvosságul ennem,
de csak azért, hogy még mélyebben
döngöld iszapba, ami még vagyok,
mert nem a szeretet éltet téged,
hanem, hogy oltárodon napról
napra aszott csonkká sorvadok.

Békés templomszentélyemre idegen
hódítóként formálsz magadnak jogot,
de kertemet tovább nem is öntözöd,
és a szomjazó rózsákat széjjeltaposod,
majd finom műszereiddel, akár navigátor
térképezel fel, hogy a gyöngéimbe döfjél.
Párisz nyila vagy, mi a sarkamba fúródott,
s ezzel a bolygó árnyak országába küldtél.

Beidomítottál ravaszul, szelíden, egyre
jobban szítva a parázs alatt a lágy tüzet,
hogy ha elég sok kockacukorral etetsz,
a végén ki se bírjak már egyetlen
lopott percet sem soha nélküled,
és bár fehér hímestojásnak tetszik
kebled; aki csak megérinti, annak
nyüzsgő, gyötrelmes darázsfészek.
Borogatást nyújt felém a kezed, mégis
minden ujjbegyed velőstül csontig éget.

Hitted, hogy olvasol bennem, de nem érted
nyelvemet. Fintorogsz csak: szeretni, mi az,
míg én már nem tudom, ábrándjaid s kínjaid
meséiből, a kulisszák mögött egyáltalán igaz
mennyi volt, hiszen előadásodban sosem gördül
le a függöny – talán akkor sem, ha a díva alszik,
mert még bájos szuszogásodban és légzésedben
is valami mesterkélt, tarka cirkuszi póz hangzik.

Ásítozol, mint elfoglalt, kelendő úrinő,
kinek társasága csupa kedély és kellem,
de ha ruháidat ledobnád magadról:
nem látszódna, csak egy karcsú,
halovány és simulékony jellem,
mert ami lényed fedi, mind maskara,
hiszen az élet neked olcsó karnevál,
amelyben a sok nyomorult emberi
káposztafej újabb fellépésedre vár.

Lázasan és bután kerestem, melyik
lehetsz a sokféle drámai alak közül,
míg reméltem, hogy egymás ölelésétől
mindkettőnk megroppant lelke üdvözül,
és bár még mindig reszket minden ízem,
amíg némán, egymással szemben állunk:
immár lehull rólad minden álarc, és alattuk
csupán egy rideg, magányos üresség tátong.

Ki nevet a végén?

Ragyogó, üde és mesteri voltál, akár egy látomás.
Kellett valaki és máris utolért a fura pillangóhatás,
a Kozmosznak pedig szokás szerint volt humorérzéke,
hogy teljesen váratlanul helyezett veled egyazon térbe
épp úgy, akár egy figurát szokás egy társasjátékban,
habár biztosra veszem, hogy bármilyen szabály van:
te el is fogsz jutni a célig, nem ragadsz le a startnál,
hiszen kinek ne kellene olyan sűrű göndör hajú lány,
mint amilyen te vagy? Amikor én dobok a kockával,
mohón remélem, hogy utolérlek és figurám szárnyal;
hogy jössz te még az én utcámba és meglátod, mit tudok;
hogy lesöprök mindenkit s háborúmban előrébb jutok;
hogy csak vissza kell lépnem pár mezőt tőled és vége
is; hogy megnyerem a játékot bábuimmal révbe érve,
ám az aktuális menet mesterasszonyaként jársz te túl
mindenkinek az eszén és én kullogok a pályán hátul –
pedig talán a kocsmaajtóban le is szólíthattalak volna,
ha nem láttam volna, hogy éppen fröccsért állsz sorba,
ami nyilván a barátaiddal együtt fontosabb volt annál,
hogy szóba állj egy zenésszel, aki koncertekre rohangál
havonta, de nem tölt meg stadionokat és sörözőket sem,
hanem bárhová megy, a szerelem csak örökös majdnem,
és annyira győzni akar, hogy emiatt mindig csak veszít
benne, a kártyapartin pedig a kezéből idejekorán kiterít
minden lapot, mint zsugás, ki nem szűz, amatőr marad
mégis örökké. Te a földön jársz, míg én a bús merengő
vagyok, aki nem rejti magában egy csapatjáték ígéretét,
pedig párban éltem át legjobban mindig a meccsek hevét:
az egy szín, az egy tábor, az egy zászló selymes bűvöletét,
ám ehelyett szüntelen sakkoznom kell, a másik fél mit akar;
a nőket szenvedélyesen szeretni tragédiába futó bikaviadal,
hiszen sokszor mire kiderülne, hogy nyerhetne is az ember,
addigra szép ellenfele már egy érdekesebb asztalnál rendel
új kört italból, játékból és férfiból, míg én csak a tábla szélén
bámulok némán, szomorúan, mert úgyis te nevetsz a végén.

(Illusztráció: Bill Bell: At The Zoo)

Berda József emlékére

Képzeld, Jóska (már ha szólíthatlak így, hisz’
valahol kicsit mindannyiunk nagybátyja vagy),
a minap azt a feladatot kaptam, hogy írjak olyan
verset, ami valahogy kapcsolódik hozzád, rólad
szól. Namármost, ezzel nem az a baj, hogy ne
szívesen foglalkoznék veled, mert ez egy elég
hálás téma, de biztosan sejted, hogy az olyan
szabad szellemek, amilyenek mi is vagyunk,
nem igazán szeretik, amikor parancsba adják
nekik, hogy éppen miről, meg hogyan kellene,
úgyhogy engedelmeddel, én úgy oldottam meg
a feladatot – ha már így találkoztunk mi, kópék,
egymás közt – hogy magáról e nemes feladatról
fogok értekezni, hogy valahogy mégiscsak
letudjam. Valamiről majd mesélek neked,
hogy teljen az idő. Mondjuk arról, hogy
van itt nálam egy jó régi szamovár – nem
olyan, mint a Kassáké, mert ez nem repül,
de cserébe szép ezüst színe van, és felidézi
azokat a régi időket, amikor még nem állt
a bál, és sokkal lassabb volt az élet; amikor
le lehetett szólítani a nőt, aki tetszett neked
(képzeld, ma elrohannak, már ezt sem lehet),
és bármikor el lehetett menni csak úgy egy
hétvégén túrázni, s nem zúdult mindenféle
tébolyi zaj az elmére. Olyan jó lenne most
leülni egy fatörzsre, kanyarítani egy szelet
szalonnát (tényleg, az van is itt a hűtőben),
tölteni hozzá némi bort, a vörös és a fehér
harmóniáját kóstolgatni a levélfüggönyök
alatt, de helyette azzal is kibékülnék talán,
ha megmutatnád az egyik kedvenc újpesti
kocsmádat – nem ezeket a mai gyártósorokat,
amelyek részeg disznókat, hőbörgőket, kóros
májbetegeket termelnek a pult mellett, hanem
valami ötvenes évekbeli csinos kis vendéglőt,
ahol még szóba elegyedtek egymással a népek,
aztán belépett valamelyik bohókás tréfacsináló,
mint te, hogy ,,Itt a szerda, hát megjött a Berda!”
a huncut hrabali mosollyal, őseid örökségével,
és a megfásult, kemény munkában elcsigázott
társaság egyből felvidult, kivirult, mert akkor
még Thália és Diána voltak a mi istennőink,
most viszont felbolydult az emberi méhkas:
inkább Baál és Moloch egyre inkább az úr,
amíg épülnek már az új zikkuratok vérrel
és verítékkel, koponyákból és csontokból,
mert régen még hedonisták is mértékkel
voltunk, de most már csak dönt magába
mindenki mindent, kétségbeesetten vedel,
zabál, kattint, el akar menekülni, ki akarja
magát húzni a fontos dolgok alól, és éppen
ezzel engedi a sivatag démonait, a dzsinneket
kitörni a palackból, miközben a saját öntudatát
nyomja üvegbe, de a világ áporodott kocsmájában
nincs olyan, aki az asztalra csapna, hogy elég már
a gyáva siránkozásból, ahogyan te is Lillafüreden
úgy vigasztaltad biztos JA-t, hogy ,,Drága Attilám,
ez a Mártika csupán egy a sok közül, nem kell ám
ennyire elkeseredni!” Mert sokkal kedélyesebben
fogod fel az egész életet; lesz, ami lesz, jakoś to
będzie, ahogyan a lengyel barátaink is mondják,
na de nem untatlak a kelet-európai fanyalgással,
amikor benned a bohém csehek (így Bohémia):
a švejkek és a rumcájszok komikuma jár táncot,
ezért hát fogod a kulacsot, kalapot, vándorbotot
mutatván, merre is az út a szép s barbár vadonba,
amely mégsem olyan kegyetlen és irtózatos többé
a hámlófélben lévő s lepusztult gyönyörök mellett.
Mondják, kell ide egy kis berdaság meg a hamvasi
transzcendens derű, bár nem tudom, ismerted-e Bélát,
pedig sok közös van hármunkban. Egyébként így fél
évszázad különbséggel szomszédom volt Zuglóban,
a Laky Adolf utca környékén, de ezt is csak utólag
tudtam meg, mert nem szeretek zaklatni másokat,
úgyhogy remélem, nem veszed zokon, hogy veled
kivételt teszek, bár te ma is elevenebb vagy, mint mi itt
egy páran. Ne neheztelj rám, hogy panaszkodom, hiszen
nem sokan maradtunk, akik nem ész nélkül fuldoklunk
a pohár fenekén és akiknek őrangyala maga Bakkhosz,
amióta olyan lett a világ, akár egy illemhely.
Talán egy idő után hozzászokunk a szaghoz.

(Illusztráció: Alexandra Danilova: Still life with samovar)

Egy obulust, semmi többet

Gótot, perzsát, vandált mind megvertem.
Itáliát hálátlan uramnak én visszanyertem,
most mégis a templom küszöbéről kiáltok.
Elhagytak immár rokonok s el a jóbarátok.

Emlékszik-e még valaki dicső fényére
hadjárataimnak és Belizár nagy nevére,
midőn kevély Jusztinián mellett álltam
pajzsommal a napfényes Ravennában…?

Szememmel hajdan messzire elláttam;
az ellenség táborát rendre megtaláltam.
Sem nyíl, sem penge nem fogott rajtam,
bár most egy kavicstól majd’ elhasaltam.

Hatalmas seregeknek parancsoltam egykor,
ám azóta polgár, gyermek, szolga, csavargó,
és még a kutya is magától undorral eltol,
mert egy ilyen leprás és vak koldusnak
ebben a városban senki sem kínál helyet –
legalább pénzem volna, de egy bolond
öregembert még az örömlány is kinevet.

Ha pedig meg is szánnak: hát abból
tele inkább üres gyomromat töltöm,
az utca magánya és az örökös sötétség
pedig nekem mindennél kínzóbb börtön,
amíg büszkén döngetem hörgő mellem,
hogy én még rómainak születtem;
hogy lelkemet híres diadalok
mennyei gőzében fürdettem,

bár azon vihog most a sok pimasz kölyök,
hogy ez itt már Bizánc, nincs többé Róma;
hogy cintányéros bohócként akasztottak
rá himbálózni erre a tudatlan utókorra,
így hát legalább te adj egy árva obulust,
vándor, könyörülj rajtam s tégy csodát!
Hisz’ tudjuk: hogyha a császár
nem is, de az Isten megbocsát.

A rab hegedűs

Az embereknek kívántál utat
mutatni fáklyáddal és feltárni
az ablakon túli, égi szépet,
most mégis te vagy az,
aki leláncolt szavával,
kötéllel nyakában, a mélyből
kiáltozva kérné a segítséget,
amióta meg vakmerően a királyok
és császárok táltos paripáját ülted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Fölfedezni óhajtottad a világot
néhány elszánt társsal és sok tündöklő
csodával, hisz’ őszinte gyermek voltál –
amíg a többi lovag dőzsölt, henyélt,
te lantot pengettél s könyvet lapoztál,
de az összes húrt és sárga papírlapot
már réges-régen kopottra nyűtted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Hitted, hogy daloddal a többiek szívéből
legalább egy apró, tüzes darabot nyersz,
de celládban azóta is egyforma,
suttogó fekete nappalokra kelsz,
és azt sem tudod már, elítéltek-e,
vagy tiltott kocsmanótáiddal
pokolra önmagadat küldted.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Felemelted volna a porból játékoddal
a senyvedő és reményvesztett népet;
bűvös akarattal nyitottad volna fel
a szemeket ahelyett, hogy te is inkább
megcsináltad volna önzőn szerencsédet,
jutalomból mégis odavetettek koncként
a vad hollóknak s a dölyfös keselyűknek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Sem céhmester, sem nemes vitéz, de még
kalandor és vándordeák sem lettél igazán,
csak hagytad, hogy méltó kivégzés
helyett csavargóként lógassanak fel
a zord Feledés kiégett lámpavasán,
így azóta ábrándos kísértetként
követi tekinteted már csak a mit
sem sejtő, vidám járókelőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Inkább kellett a világnak
mindenféle figyelmet s rangot
kolduló olcsó, bazári komédiás,
mégis te vagy a bohóc, jobbágy,
szolga, akin már rongyként lóg
csak a kegyelemből adott libériás,
zubbonyod pedig, mint csörgőkígyó
fojtogat, már oly feszes és szűk lett.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Annyit harcoltál, hogy a bölcs
és fürge szeleket a Föld minden
sarkából végre vitorládba fogjad;
fejedet akkor is felszegted, hogyha
a csábító vihardémonok reszkető,
rideg hullámsírba nyomtak,
vagy szigorú ólomrostájukkal
a mindenhatót játszó sorsistenek
és létbírák azonnal kiszűrtek.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Nem muzsikálsz többé már
másnak csupán az egereknek
és a lemálló börtönfalaknak;
néha van csak, hogy tornyod
mellett a prágai polgárok
kíváncsiskodva elhaladnak,
amíg idebent a gúnyos
Némaság és a pribékek
szitkát kell, hogy tűrjed.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Magányod könnyezve vádol,
hogy amíg meddő daccal
ezt a sok ponyvaregényt
és hitvány eposzt megírtad,
te maradtál utolsónak hátra,
hogy ha már senki sem hallja
a zenét, te kapcsold le a villanyt,
miután remeteként morzsoltad
össze az ajándékul feléd
dobott koldus-esztendőket.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Kedves, óvó kéz nincs számodra sehol,
csupán a bűntudat nyúz s a Csönd ölel;
minden új nap feléd nyújtott,
üres ígéret-serleg, amíg sem
a Szabadság, sem a Halál nem keres
itt, e zugban és érted sohasem jön el,
akárhogy dörömbölsz, tombolsz,
vagy ajzanád fel szilajabb énekekre
sebzett szarvasként vergődő erődet.
Hej Dalibor, rab Dalibor:
húzzad csak bús hegedűdet!

Vergilius-hatás

Ha egy kis szikra is kipattanna a dörzsölgetett fából;
ha érezném, hogy máglyám lobog, nem csak lángol,
és rabságom lágyan szenderegne a lélek csendjén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem kellene folyton a húrok közé menekülnöm;
ha nem lenne a száműzetésem a legrosszabb börtön,
és ha nem kellene táncolnom a damoklészi pengén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Hogyha valaki végre látni akarná őszintén arcomat;
ha lenne szerető kar, mi gyöngéden magához fogad,
és ha az álmokat ébren is virágos rétekről szedném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha észrevennének akkor is, amikor a műsor véget ér,
és kimerült testem rázkódva magányos cellájába tér,
s ha nem csak a párna forgolódó hazugságait ölelném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem csak műtárgy lennék az Emberi Múzeumban
érdekességként állítva ki az egyik pókhálós sarokban,
s ha féltő szemekben lennék helyette szerethető lény:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha megadná a sors, mi másnak nem is túl nagy dolog,
előlem viszont egész életemben a világ végéig futott,
s ha nem kellene körhintáznom drága balszerencsén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha lenne tarka pillanat, amely édes meleget ont rám;
ha létem, ez a remény nélkül hagyott kórházi osztály
legalább egyetlen ápolót küldene, úgy lázasan fekvén
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha nem egy üres ígéret maradnék a délibábos jövőben;
ha megpihenhetne űzött gályám egy elrejtett öbölben,
s a boldogságot tovább nem poklok mélyén keresném:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném.

Ha egy bölcs ítélet kimondaná, hogy mindez a semmiért;
ha tudnám, hogy a mérgező babérillat többé nem kísért,
és ha nem lennék úgyis tintafolt az égieknek tervén:
minden dalomat és versemet rögtön tűzbe vetném,

de ha értelmet nyerne e megkésett, kínzó, keserű áldozat,
ha betemetném vele a szívemben tátongó tengerárkokat,
és az átkot, mint csuromvizes bundát, hátamról levenném:
dalomat és versemet tűzbe úgy is tán’ csak hiába vetném…!

(Illusztráció: MosaicNaturalLLC: Handmade Marble Violin Mosaic Tile)

A Sohatenger kalóza

Egy tenger az elmém és rajta tudatom a hajó;
fedélzetén ezernyi kalóz (a jobb fajtából való),
akik alatt mérföldeken át reng a súlyos gálya,
s élükön én: a kéretlen gondolatok kapitánya.

Figyelem, hogy milyen lények úszkálnak alant;
olykor erősebben szólít a kíváncsiság és kaland,
máskor mégis felém gyűrűzik a hullámverő átok,
aminek őrlő habjától a fehér horizontig sem látok.

Útonállónak hisznek, pedig csupán utazó vagyok,
akit hűen vezérelnek a lelkében fölgyúló csillagok,
noha összesúgva kuncognak néha borús kedvemen,
amíg felhőként ringok el ezen a sosemvolt tengeren.

Így körözök fejemben, mígnem a világnak végén:
ennek az óriási bakelitkorongnak egyik vízesésén
le nem sodródom az örvénylő és fuldokló mélybe,
vadászva az álmok rég elvesztett kincsesszigetére…

Némán kiáltok

Nem tudom én, lennék Lucifer,
Mefisztó, a halhatatlan Koscsej;
lennék szentéletű, jámbor apostol
vagy kocsmaszagú, utolsó korhely
vagy lépnék szövetségre a pokollal
s az alvilágnak mindenféle lényével,
csak hadd felejtsek; csak hadd teljen
csordultig szívem ismét égi békével.

Csak ismerném azt az ősrégi tekercseket
vagy boszorkánykönyvet, miben a válasz
ott lapul kérdéseimre, hogy az élet többé
ne legyen ennyire üres, kiégett és száraz,
és ne tapossák le a sivatagban lassan
nyíló, egyetlenegy harmatos virágot –
csak visszavarrhatnám minden bús kebelbe
a lelket, amit a Sors szikéje onnét kivágott…!

Lennék a Sátán szolgája, az Ördög hegedűse;
Paganini, Tartini, Twardowski úr vagy Faust
vagy Gábor arkangyal az Ítéletnap kürtjével,
hogy az igazságot, amely eddig mélyen aludt,
felébresszem végre s az ember magához térjen,
ne pedig ebben a síri csöndben, vérző foggal
s körömmel kelljen saját húsomat kitépnem!

Lennék Belzebub katonája, Lilith hitvese
vagy Fafnir, a kapzsi, elvarázsolt sárkány;
lennék a fekete halál, végigsöpörve a bolygó
valamennyi méltatlan, mocskos bordélyházán,
és démoni atomfelhő, amely kiirtja az önzést,
a kínt, a hazugságot, a tébolyt és vad szennyet,
majd mindennek a végén a hajnali napkorong,
amely forró sugaraival ad a túlélőknek enyhet.

Hoznék özönvizet, tűzesőt, zivatart, leprát,
sáskajárást vagy bármilyen tomboló káoszt,
hogy lássuk meg a bűnt, ne aköré szőjünk
álságos, dadogó kifogást és csalfa pátoszt,
de nem jön ki a szó s nyelvem cethalfarka
tehetetlenül csapkod, amíg a borzasztó átok
a Földhöz láncol, én pedig jobb híján szaggatott
májjal, sebzett oldalbordával, így: némán kiáltok.

(Illusztráció: Giles Ward: North Atlantic Herring)