Te vagy minden gondolatom
Még séta közben, ha szellőzne fejem,
akkor is te vagy minden gondolatom;
amikor a gitárhúrokat a tér közepén
játszva száguldó ujjaim alatt fogom,
vagy sötét nappalim zord hidegében
Vivaldit és Telemannt hallgatok;
amikor megbotlom az ónos utcán,
majd kis híján tócsába taknyolok,
mert akaratlanul is a kacifántos
reklámokra és plakátokra nézek;
amikor remegő kézzel neked írt
lángoló versemnek végéhez érek;
amikor borús hétfők és bágyatag
vasárnapok tartják elmémet bezárva;
amikor sebesült farkasként vonyítok
a világ közönyös csöndjébe kiáltva,
majd csókodat és érintésedet kérem,
mint papnőmtől, utolsó kenetként;
amikor ölelkezni látok lelkemben
egy pogányt és egy őskeresztényt;
amikor a halált sejtem hegedülni minden
sarkon és kínpadra szíjaz a vad Harag,
vagy belém kötnek a buszmegállóban
sandán vicsorogva rám durva agyarak,
vagy a járdaszegélynél a kocsi kereke
a viharban szemtelenül telibefröcsköl;
amikor egy izzó piros lámpa villan elő
hirtelen sorompó nélkül a tejfehér ködből,
de akkor is, amikor gyöngyszínű könnyek
peregnek végig dermedt, sovány arcomon,
amikor a nevető buzgalom, mint apró fűszál
tekereg az óvoda előtti gyermek-mancsokon,
amikor a novemberi fagyban éjfél után is van
még üzlet, hogy ajtaját a részegnek kinyissa,
míg előttem jókedvűen fütyörészik a munkás
és vesz magának lottót egy idült alkoholista;
amikor egy rozsdás pénzérme magányosan
pihen meg a szökőkút kopogó kőkáváján;
amikor egy édesanya őrködik a metróban
gyöngéden egyetlenének legszebb álmán,
és az esti parkban egy ottfelejtett könyvre
bukkanok a sivár, nyirkos földön;
amikor keserű méregpoharamat is
bánatomban a te egészségedre töltöm,
és ha felkelek a porból vagy épp mámorba
hullok: akkor is te vagy minden gondolatom,
mert amíg az vagy, addig a szerelmet is még
egy pillanattal tovább igaznak gondolhatom.
Rokonlángok
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ez az egész megint valami égi hecc,
ami elém festi édes délibábként az álmot,
mit vágyam a legsűrűbb éjben is meglátott.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy magányos mécslángként nem lebegsz
te is a sötét csöndben, ahol gyertyád fénye
egyformán süt mindenkire szerelmet kérve.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy e szenvedély töviskorona és kereszt
lehet csupán, minek puszta léte is bűn már,
míg a Kétely mellettünk féltékenyen őrt áll.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor a vicceimen velem együtt nevetsz,
vagy amikor cinkosan egymásra nézünk,
és a másik szeme lesz néma menedékünk.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
noha mint kisgyermek kezében a sós perec,
úgy szakadt szét a világom egy pillanat alatt,
és ebből a világból immár tiéd lett egy darab.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz,
amikor labirintusomból naponta kivezetsz,
míg lelked lelkemnek titkos kamráit megnyitja –
nem hiszem, hogy nincs ott legalább egy szikra!
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy majd, mint túlvilági árnyat, elfeledsz,
míg én dimenziók s lassú eónok közt járva
keresem, hogy mi a szíved sercegő talánya.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy kebledben mindent mélybe temetsz,
s nincs ének, sem varázsszó, hogy az érzést
kihantolva tegyem föl a legnagyobb kérdést.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy mint én, a pokol tornácán nem rekedsz
meg, mint a szellem, ki sehová sem tartozik,
és az életet úgy bámulja, akár különös mozit.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy a boldogság nem más, csupán fegyenc
az idő börtönében, ahol a Nap egy keskeny rés,
s honnan nem szabadít ki sem csók, sem ölelés.
Én úgysem hiszem el, hogy nem szeretsz;
hogy ha itt is vagy, csak távoli ígéret lehetsz,
és ezt a káprázatot igazgyöngyként formálja
kagylóba zárt lényem védekezve, arra várva,
hogy felnyissák és észrevegyék féltett kincsét,
és, hogy meg ne csak úgy kíváncsian tekintsék,
mert úgysem hiszem, még ha tengerbe is vetsz;
hogy én szeretlek, ám te ugyanígy nem szeretsz.
(Illusztráció: Juan Gris: Guitar and Violin, 1913)