„Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?” – kérdezi Kosztolányi képzelt olvasóját a Hajnali részegségben. Valóban minden kezdet különösen nehéz, és minden kezdés végérvényesen el is dönt valamit: elindítja a történetmondás folyamatát, az író nemcsak megérinti az olvasót, de hosszú távú kapcsolatot teremt vele. Vannak kezdőmondatok, amiket szellemes tömörségükön túl azért is tudunk betéve, mert szinte az egész művet sűrítik. Sejtetik, miről szól a történet, és hogy ízlésünknek megfelelő-e, és azonnal el is indulnunk az íróval a fikció ösvényein.
hazatalálás
„Kezdetben vala az Ige” – kezdődik János evangéliuma, vagyis a jó hír, az öröm „története”, ami annyi szenvedéssel és fájdalommal járt már akkor is, mint amennyit okozott a későbbiekben. Csak az esetleges körülményektől függött mindig, hogy ki a gyilkos és ki lesz az áldozat, zsidó, keresztény vagy bárki más, mert az biztos, hogy az ember gyilkolja az embert. Persze nem a zsidó-keresztény kultúra találta fel a testvérgyilkosságot, a kezdetektől velünk, az emberiséggel él a tomboló düh és a pusztítás. Az ókori görögök is nagyon jól ismerték, és az Iliász kezdőmondata sem tartalmaz mást, csak pusztulást és halált: „Haragot, istennő zengd Péleidész Akhileuszét, / vészest, mely sokezer kínt szerzett minden akhájnak, / mert sok hősnek erős lelkét Hádészra vetette, / míg őket magukat zsákmányul a dögmadaraknak / és a kutyáknak dobta.” És bár az Odüsszeia mást ígér, hiszen Odüsszeusz a mű kezdetekor már túl van a gyilkoláson, nem a háborúba, hanem hazafele indul, az öldöklés ideje véget ért, és most a túlélés, a hazatalálás a végső cél, az eposz témája mégis a folytonos veszély, az eltévelyedés, a hányódás és a szembeszállás az idegen, ellenséges erőkkel. „Férfiuról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott / s hosszan hányódott, földúlván szentfalu Tróját, / sok nép városait, s eszejárását kitanulta, / s tengeren is sok erős gyötrelmet tűrt a szivében, / menteni vágyva saját lelkét, társak hazatértét.” A bolyongással – eltévelyedéssel– úttévesztéssel indul Dante Isteni színjátéka is: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz útat nem lelém”.Bár ez az út egészen máshova, más irányba tart, mint Odüsszeuszé, olvasóként elkísérjük az utazót, a pokol bugyraiban pedig – nem ritkán – mintha magunk között járnánk, a mi mostani, mindennapi életünkben, sőt, voltaképpen maga az életünk a pokol színtere.
„Amikor egy reggel Gregor Samsa nyugtalan álmából felébredt, szörnyű féreggé változva találta magát ágyában.”Franz Kafka Az átváltozás kezdőmondatával megragadja és nem ereszti az olvasót, még akkor sem, ha kényes undorral szeretné letenni a kisregényt.
A József és testvérei filozófiai-elméleti kijelentéssel indul: „Mélységes mély a múltnak kútja. Ne mondjuk inkább feneketlennek?” S az olvasó – a valóban feneketlennek tetsző – kútba ugrással vesz részt a mítoszteremtésben.
Egészen más hangot pendítenek meg a spanyol nyelvű irodalmakat meghatározó kezdőmondatok: „La Mancha egyik falujában – a nevét említeni sem akarom – élt nemrég egy nemesember, olyasféle, akinél a fogason dárda, régi pajzs függ, van egy girhes paripája meg egy nyughatatlan agara.” Ráadásul az elmés nemes Don Quijote de la Mancha úgynevezett első mondata nem is az első mondat, csupán az első fejezet kezdőmondata, amit megelőz az ajánlás, a bevezető és fiktív szereplők más fiktív szereplőkhöz írt költeményeinek sora. De a szorosan vett történet mégiscsak így kezdődik. Cervantes belehelyezi az olvasót a térbe és időbe, illetve bemutatja a regény főszereplőjét – gondolnánk –, csakhogy Cervantes mindezt természetes könnyedséggel nem teszi meg, hanem szédíti és bizonytalanságban tartja a gyanútlan, amúgy minden bizonnyal nyájas olvasót. Az első mondatból ugyanis épp azt nem tudhatjuk meg, hogy hol vagyunk (az amúgy kiábrándítóan unalmas La Mancha tartomány egyik falujában, de hogy melyikben pontosan, az valamilyen rejtélyes okból titokban marad), a történet „nemrég” játszódik, azaz nem tudjuk, mikor, a főszereplő pedig egy „nemesember”, neve még nincs, és később is nagyon bonyolult, hogyan is hívják. Vagy Quijada, vagy Quesada, esetleg Quijano a vezetékneve, de mindez lényegtelen is, mert új nevet választ magának, és egy hét intenzív gondolkodás és kisebb alkotói válság után a Don Quijote név mellett dönt, ami eleve képtelenség, mert a don előnév nem illeti meg, hiszen nincs hozzá megfelelő rangja. Másrészt a nyelv szabályai szerint a don előtag nem is csatlakozhat vezetéknévhez, tudjuk ezt például Don Juan vagy Don Carlos óta. Lovagunknak nincs is keresztneve, talán Alonso lehetett, mielőtt Don Quijote lett, de ez se számít, hiszen soha senki, még a családtagjai sem szólítják a keresztnevén. A felvett vezetéknév, a Quijote, se nem hangzatosabb, se nem előkelőbb, mint a Quijada, Quesada vagy a Quijano, mert combvértet jelent, kicsit inkább nevetséges, ki az ördög szeretne Combvért Lovag lenni, és különben is, az övön aluli testrészek tisztátalanok, semmiképp nem tekinthetők nemes szerveknek. Arról talán nem is kell külön szólni, hogy Don Quijoténak girhes paripája van, ez tényleg mindennek a netovábbja, egy ló vagy girhes, vagy paripa, de a kettő együtt nem lehet, vagy inkább eddig nem lehetett, de most Don Quijote ránézett a lovára, és elnevezte Rocinanténak, ami magyarul Gebevolt, de már nem az, mert a képzelet teremtő ereje átlényegítette. Az úgynevezett nyughatatlan agár pedig egyszerűen fel sem bukkan a regényben, még annyi időre sem, hogy Don Quijote átessen rajta a konyhában. Vagyis Don Quijote nemesember, de spanyolul hidalgo, másod- vagy harmadszülött, vagy azok leszármazottja, csak neve van – mármint akinek van, de mint látjuk, Don Quijote esetében ez sem egyértelmű, és épp most talált ki egyet magának –, és egyáltalán semmit sem örököl. Nemes ugyan, de nem rendelkezik vagyonnal, és kilátásai is igen csekélyek.
A Don Quijote első fejezetének kezdő mondatából tehát csak annyit tudunk meg, hogy a történet egy emberről szól majd, aki valahol Spanyolország középső tartományában élt valamikor.
Hasonlóan titokzatos és félrevezető a Száz év magány első mondata: „Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe.”
a kivégzőosztaggal szemben
A nem tudjuk mikori jelenhez képest hosszú évekkel később jutott eszébe Aureliano Buendíának az a régi délután. Ember legyen a talpán, aki tájékozódni tud az idő ilyen útvesztőjében. A Buendía család nevének jelentése egyébként Egynap – azaz száz év és egy nap egyre megy, ha nem csupán emberi perspektívából szemléljük az időt. Az olvasó az első pillanatban érzékeli a halálos veszélyt, hiszen a kivégzőosztaggal szembenéző Aureliano Buendíának minden bizonnyal csak néhány másodperc maradt az életéből. Az erős feszültséget keltő felvezetés után a történetmesélés komótosan és ráérősen visszalép a kivégzés jelenéből a viszonylag távoli múltba, Aureliano Buendía gyerekkorába, majd még távolabb, a 16. századba, amikor Úrsula Iguarán dédanyja rémületében ráült egy forró tűzhelyre, aztán eljutunk Úrsula Iguarán és José Arcadio Buendía vérfertőző házasságához, Prudencio Aguilar meggyilkolásához, Macondo alapításához, José Arcadio és Aureliano Buendía megszületéséhez – és a történet megállíthatatlanul csobog tovább a Buendíák hét nemzedékének és Macondo, azaz Latin-Amerika történetének útján. Az olvasó mindeközben – bár élvezettel habzsolja a történetet – aggodalommal várja Aureliano Buendía erőszakos halálát. Körülbelül a regény közepén megtudjuk, hogy Aureliano Buendía ezredest, aki harminckét háborúban vett részt és harminckét háborút veszített el, tizenhét nőtől tizenhét Aureliano nevű fia született, végül nem végezték ki. Viszont José Arcadiót, a testvérét, agyonlőtték a temető falánál, és a tizenhét fiúval – akik közül a legidősebb még nem volt harmincöt éves – egyetlen éjszaka alatt végeztek. Végül is van itt kivégzés és erőszakos halál bőven, csak épp nem az hal meg a kivégzőosztag előtt, akit az első mondat odahelyezett.
Aureliano Buendía, a rettenthetetlen, félelmet nem ismerő harcos, a halál torkában a gyerekkorára gondolt, amikor José Arcadio Buendía elvitte, hogy megismerje a vándorcigányok legújabb szenzációját, a jeget. Csakhogy Aureliano Buendía regényindító gondolatait a cigányok, és konkrétan a mitikus alak, Melchiades részletes leírása követi, aki először a mágnest, a következő látogatáskor pedig a nagyítót hozza el Macondóba, amit a hajózási műszerek és a portugál térkép, aztán egy hordozható alkimista laboratórium és a kivehető műfogsor követ, José Arcadio Buendía kitörő örömére és Úrsula Iguarán határtalan bosszúságára. És még mindig híre-hamva sincs a beharangozott jégnek. A fejezet végén, Melchiades halála után más, fiatal cigányok mutatják be Macondóban a memphiszi bölcsek csodálatos találmányát, a jeget.
ösztönösen
Gabriel García Márquez a Száz év magány kezdőmondatával ugyanúgy berántja az olvasót a történetmesélés sűrűjébe, mint egykor Cervantes. A konkrétumok és az akár a fikció szintjén hitelesnek tűnő információk teljes hiányával mintegy bűvöletet bocsátanak az olvasóra, aki már a kezdet kezdetén elfogadja, hogy ezekben a művekben el kell tekintenie a megszokott, köznapi logikától és ok-okozati összefüggésektől. Döbbenetes módon, intuitív szinten, ösztönösen mindenki tudja is, hogy mire invitálja a szerző, hiszen a Don Quijote és a Száz év magány kezdőmondata tulajdonképpen a mesei kezdés egyik átirata: „Egyszer volt, hol nem volt, az Óperenciás-tengeren is túl, hetedhét országon is túl, még az üveghegyen is túl, volt egy szegényember”.
Ugyanez a mondat hangzik el Don Quijote kezdetén: valahol és valamikor játszódik, a főhős pedig egy szegényember. Vagy a Száz év magány első mondatában: a szegény, halállal szembenéző Aureliano Buendía arra gondol, hogy valamikor régen valahol történt vele valami.
Kultúrákon átívelő közös tudásunk moccan meg bennünk, amikor meghalljuk a kezdőmondatok mesei ritmikáját. Ez maga a „csodás való”, ahogy Alejo Carpentier nevezte, és amit torzítva, nem pontosan, mágikus realizmusnak hívunk általában. Bár a definíció eredetileg csak a latin-amerikai irodalomra vonatkozik, találónak, sőt, pontosnak gondolom az első modern regény, a Don Quijote jellemzésére is.
A cím idézet a Don Quijotéból. ↑
-
Babits Mihály fordítása. ↑
kép | vecteezy.com
Első megjelenés: https://ligetmuhely.com/liget/cselik-agnes-vigyazzon-nagysagod-kezdodik-mar/
