Várlak

Megengedem, hogy úgy szeress, ahogy te tudsz.
A saját tempódban érjen utol szíved,
s közben kitekerek magamból pár rímet,
mit gyógyírként sebeimre hintettél a múltkor…
Megengedem magamnak a kétpólusú érzést;
s azt, hogy ebben a kihűlőfélben lévő
katakomba létben elsodorjon a szél, hogy aztán
a számkivetettség tornácáról ha elrugaszkodom:
földet érjek, mikrorészecskékké omolva szét
a szikesek kopár dűlőin, a várakozás extázisában:
hogy eljössz értem egy mindent feláztató eső molekulájában.
Újra termőre fordítva és megteremtve létem tarka virágait,
melyeket aztán megszagolhatsz, csokorba köthetsz
vagy gomblyukba tűzhetsz, ha szeretnéd –
S lehetnék a hajtókád parányi éke,
belesimulva a szöveten át szívverésed szinuszának
megnyugtató monotóniájába.

 

Taníts engem…!

Taníts engem játszani!
Magunknak többé nem ártani!
Rózsabogarat kergetni,
Hajadat egybefésülni a széllel.
Napsütötte kövön sütkérező gyík
Neonszín bőrébe bújni.
Madarak röptében újra gyönyörködni.
Hason fekve csodálni a fű alatt lapuló
Erdő mikrokozmoszában, a
Verőköltő bodobácsok nászát.
Belefütyülni a légüres térbe.
Ár- apályt mozgató ezüst labdát gurítani.
Üveggolyókat helyezni a csupasz égre.
Szeretetből pajzsot kovácsolni.
Meghajlítani a levegőt.
Gombafonallal átszőni a rétet,
És együtt belezuhanni az Éjszakába.

 

(Illusztráció: Nikole Lowe: The Flight of the Egret)