Várlak

Megengedem, hogy úgy szeress, ahogy te tudsz.
A saját tempódban érjen utol szíved,
s közben kitekerek magamból pár rímet,
mit gyógyírként sebeimre hintettél a múltkor…
Megengedem magamnak a kétpólusú érzést;
s azt, hogy ebben a kihűlőfélben lévő
katakomba létben elsodorjon a szél, hogy aztán
a számkivetettség tornácáról ha elrugaszkodom:
földet érjek, mikrorészecskékké omolva szét
a szikesek kopár dűlőin, a várakozás extázisában:
hogy eljössz értem egy mindent feláztató eső molekulájában.
Újra termőre fordítva és megteremtve létem tarka virágait,
melyeket aztán megszagolhatsz, csokorba köthetsz
vagy gomblyukba tűzhetsz, ha szeretnéd –
S lehetnék a hajtókád parányi éke,
belesimulva a szöveten át szívverésed szinuszának
megnyugtató monotóniájába.

Taníts engem…!

Taníts engem játszani!
Magunknak többé nem ártani!
Rózsabogarat kergetni,
Hajadat egybefésülni a széllel.
Napsütötte kövön sütkérező gyík
Neonszín bőrébe bújni.
Madarak röptében újra gyönyörködni.
Hason fekve csodálni a fű alatt lapuló
Erdő mikrokozmoszában, a
Verőköltő bodobácsok nászát.
Belefütyülni a légüres térbe.
Ár- apályt mozgató ezüst labdát gurítani.
Üveggolyókat helyezni a csupasz égre.
Szeretetből pajzsot kovácsolni.
Meghajlítani a levegőt.
Gombafonallal átszőni a rétet,
És együtt belezuhanni az Éjszakába.

(Illusztráció: Nikole Lowe: The Flight of the Egret)

kalcitkertek mélyén

testvéreink a kövek
lassan formálódnak emberré
nekünk csak egy nap az élet itt
nincsenek tegnapok se holnapok
mégis megragadjuk a számunkra
megjelölt végtelenné váló napot
nem nyílnak rá sem ajtók
sem ablakok
szívünkből kilapátoltuk az
üszköt kormot is
utolsó táncainkat hordjuk itt
de hosszúra nyúlnak a nyáresti fények
lábujjhegyen kísértjük el a messzeséget
szerelmünket kalcitkertek
geoda kőzetüregébe rejtjük
megelevenednek majd a kristályhólyagok
mint megannyi szabályos
könnyűvé változó idom
belső világok kéretőznek ott a végtelen felé
bolygók holdjai csurognak alá
ott két világkorszak peremén
emberré változnak végre a kövek
ott ahol újjászületik majd minden forma
s lehetek bordakosaradban ismét oldalborda

KARSZTVIDÉKEK ÖLÉBEN

Tündének

Fotonok áradnak a mozdulatlanságba.
Időtlen a barlang.
Androgün kristályokat perforál az esővíz tűhegye.
A cseppkőbölcsődék csendjét megilleti az áhítat.
Lassú transzmutációval növesztenek
a kőcsipkék majd végtagot.
Értünk vállalt sorsuk ez.
Itt lent, a kalcitperemek vidékén,
csak látszólagos az eseménytelenség.
A születés misztériumát őrzik az üregek
kristályvirágai.
Inverz mészkőkarfiolok, mint csillámos hámsejtek,
felpuhítják a járatok falát.
Magzatvízként csurdogál a karszt.
Egymásba fonódó aragonitpamacsok
békés összeölelkezése gyógyítja, saját
világrajövetelünk,
s az eljövendőkét is, amint
visszaáradnak a fotonok a megelevenülő mozdulatba.

(Illusztráció: Edith Fullerton: Cave Series #4: Daily Life)

BOALDYN

Féltve őrzöm kézzel írt jegyzeteid,
citromos süteményed és az
almás pite receptjét.
Bár a papírnehezék látszólag kiesik szerepéből,
a Világnapok azonban ciklikusan ismétlődnek:
Ahogy az impulzusok hullámain
szerelembe esik a születendő lélek,
s így választja ki az anyát.
A lányok ismerik, s májusi rítustáncaikkal,
virágfűzérrel hajukban,
megidézik az anyaságot.
Majd harmatcseppbe kéretőzik a teremtett forma.
Megszelídülnek az őzek, a tündék.
Új agancsot növeszt a gím.
Elül az ének, a dob monotóniája nyugtató.
Belső teljességet őriz a grál.

Minden lélek tudja, kihez készül megszületni.
Végül tehozzád jöttem.
Messziről néztelek.
Közelről láttalak.
Füstjelek,
Rúnák s egy felvillanás vezetett.
Arcanum az Anyák Önfeláldozása,
mert akaratlanul is gyógyítanak.
Anyasebeket, apasebeket hívattak pólyába tenni.
Hús, vér, anyatej elixírje, és a generációk találkoznak,
látva és láthatatlanul.
S én tudtam, hogy Te varrsz nekem zöld fodros szoknyát,
göndörre sütöd a hajam jeles napokon,
tudtam hogy megkérdőjelezhetetlen a jelenléted;
még akkor is, amikor lényed
szakrális átminősülése
majd megláttatja s felfedi előtted is az
összes titkot.

S a Beavató látod, mindennel beavat.
S Te mindig itt vagy, s itt leszel.

MYRROPHOROK SZELENCÉJE

Vajon miről álmodnak a növények?
Mert álmodnak biztosan.
A mohanövényke álmát tudja a tölgy.
A repcetenger sárgán kéretőzik
a dagály hullámzásába.
A szőlő gyökere hallja
az ásványi részecskék suttogását.
Felfelé hallgatózik a tengerfenék.
Állati formák meghaladják ösztöneiket.
Kell a virrasztó asszonyok csendje.
A hang és forma Őrei biztonságában laknak
a megtestesülések.
Az újszülött felsír, amikor leérkezik.
A halottak belesóhajtanak az elmenetelbe.
Mirhával kentem meg a tested.
Illata vitt át.
Vajon a formákon túli létből te súgod verseim?
…S így lett a myrrophorok imája,
a megüresedett sírban misztériumlátássá.
A napköszöntét azóta is mindig szél előzi meg,
s madarak hangicsálnak, de a rigó énekel.

(Illusztráció: Ute Herrmann: Rapsfeld in der Provence)

Kövekbe rejtve

Kifogtam levegőből a szelet
Versenyt futottam nappalokkal nélküled
Fürödtem reggelek morajában
Szaladtam volna félutak felé

Most rózsás fellegek csókolják az arcom
Elveszett szigetek fekszenek a tómederben

Hagyom magukba rejtsenek kövek zárványai

Míg elhalkul vasparipák dübörgése
Csendben vetkőzöm meztelenre
Amikor megvirrad– akkor
Csodát virágzik majd a sivatagi homokföveny
Amikor megjössz–
Szótlanul zárd lakatként ajkad enyémre

JELZŐTÜZEK

az utolsó szerelem kohója:
a vese
a szív
a köldök
a velő
áttelel benned napom
rőzsékből gyújtunk jelzőtüzet
az ég gyökerei a fák
földre repülnek éjszakák
vére hullik majd tavasznak
vére hullik a virágnak
s vére a szavakként szitáló imáknak
karistoljon csókod
hámlassza le bőröm húsig ez a szél
érezzem hogy halni
s élni jöttem én

(Illusztráció: Jeff Diener: Blue Root)

Az anyag felemelkedése

Lehet innunk is kéne
Hogy közömbösek maradjunk
Egymásra csodálkozva haladjunk –
Ki-ki a neki szánt úton, göröngyön
Halhatatlanná szítva percet
Kitaszítottságunkba befogni
Papírsárkányok reptét

Mert tudjuk milyen jó
Ébren álmot látni
Darabonként elhordani az
Édenkertet és makettet
Készíteni a négy folyótól
Körbenőtt szigetről
Mint mikor méz csordul
Angyalok szárnyán
Nincs káprázat se szégyen
Bár nem osztozunk
Közös málhán

Csak a vadludak repülése
Csak sűrűsödő vattagolyók
A kopasz égen
Csak egy nyíló kapu
Melyen kioson a lelkünk
Az utca túloldaláról
Át a messzeségbe
Lehet innunk is kéne

FELHAJTÓERŐ

Rámnőttek a falak
Minótaurosz és a
csörömpölő reggelek

Hideg kőlabirintusok közt vártam

Az eső halkan verte el a port
párát lehelt a beton és a szemközti bolt

Bronzzá öntötte a formákat a lebukó napkorong

A nousz mi kiemelte lelki látásunk a síkból

Most papírrepülőt tanulok hajtogatni

Szépívű röpte lesz

***

HATODIK ÉNEK

Testem is palota.
Érzem ahogy
kiszalad belőlem a város.
Lapos kövek melege lesz
tarkóm alatt vánkos.
Szétesik a kert,
huhoghatnak árnyak,
Kékhajú éjjel ringatott imént.
Hullámzó bokorligetek,
tajtékos napok,
bennünk felhők kacagása,
ringló ajkú hajnalok,
fehérkezű Nauszikaa tánca.
Most is bennünk ragyog minden találkozás.
Gömbölyded kavics, aleppói fenyőliget,
ma Odüsszeuszért gyúlnak örömtüzek.
Csodatölcsérből csurran reggeli harmat,
szakrális bemerítkezés, növénypárlatok
gyógyítanak sebet.
Benned vetkőzöm, arannyá téged öltöztetlek.
Reggelre ismét emberré szeretlek.

*

ünnep

majd felszedjük a földre hullt
fehér csillagokat
amikor partot ér bennünk
minden pillanat
majd mellkasod lesz
vérpiros köntösöm
magunkért öleljük át
a múlhatatlan időt
majd kigyúlnak parányi
szikrázó mécsesek
végtelenbe kéretőzünk megint
s reggelre majd
szavak mélyére fúrunk kutat
így tanulunk majd
vizet fakasztani
ünnep lesz az a lebegés
amikor magamba szívom
nyakszirted illatát
akkor majd kérlek
szorosan fond körbe
elenyésző testeim
azon a reggelen
mikor lelkeink is összenőnek

(Illusztráció: Ieva Janu: Promises VII – Paper Plane Watercolor (2021))