Julien minden munkanapja elején és végén elszívott egy füstszűrő nélküli Chesterfield cigarettát. Ilyenkor megbiccentette nagyapjától örökölt kopottas, szürke Borsalino kalapját, nekidőlt a falnak, és úgy tett, mintha ő lenne Humphrey Bogart. A fellobbanó gyufaszál fényében egy sokat megélt arc körvonalai rajzolódtak ki.

A Bastille tér és a Luxembourg-kert közt kétkerekűzött nap nap után. Ízléses, mályvaszínű ingben tekert a telephelyre. Beérve felöltötte zubbonyát, magához vette söprűjét… és söprés, a megszokott macskaköveken. Így teltek hajnalai, és minden második szombatja. A váltásruhája a szekrényében pihent, hogy hazafelé is kifogástalan lehessen a megjelenése. Vasárnap délutánonként a Le Petit Parisien falai között időzött. Keserűlikőrre és Paris-Brest süteményre költötte azt a kis szégyenpótlékot, amit munkabére mellé kapott. Oda volt az égetett tésztás, vajas, pralinékrémmel töltött desszertért. A biciklikerékre hasonlító csodát 1910-ben Louis Durand ötlötte ki, és kezdte árusítani cukrászdájában egy kerékpárverseny tiszteletére. Julien a falatozást és az italozgatást követően rendre a szalonspicces állapot határán táncolt. Egy Jacques Prevert-válogatással a kezében üldögélt Jules kávéházában. Rongyosra olvasta. Húsz éve szinte nem is lapozott mást.

– Az utcaseprő néhanap. Ezt biztos rólam írta – gondolta magában ábrándos tekintettel.

Az utcaserpő (Balett) címűt is fejből fújta. Megannyiszor eljátszott a gondolattal, hogy, milyen hálás dolog lenne kihúzni a Szajnából egy fuldokló sellőt. Egy barnát, egy szőkét vagy vöröset. Aztán melózott tovább. Ő volt a fény városának megmentője. Óvta Párizst a hanyagoktól, a klosároktól, a szemetelőktől, a szerelmesektől és a hülyéktől. Lépten nyomon megsárgult és rúzsfoltos csikkek. A nyilvános piszoárok körül párolgó vizelettócsa. Ripityára tört pezsgősüvegek és szertefoszló álmok. A keserédes hétköznapok és az átmulatott éjszakák nyomai.

– Azt a sávot kihagyta – dobta oda neki egy járókelő kacagva.

– Na, még egy elégedett ügyfél… Ha jobban tudja, csak tessék.

– Nem azért mondtam.

– Tudom, csak viccelődött. Ahogy a többi tizenöt is ma. Meg az előzőek. Ismerem Roletti őrmestert tudja?

– És?

– Ha akarnám, széttörhetném a fején a munkaeszközt, mondván, hogy önvédelem volt… de nem éri meg. Tegnap kaptam az új cirkost. Kár lenne érte.

Zaklatottságát csillapítandó rágyújtott. Csodálattal figyelte a sercenő gyufaszál lángját. Egy pillanat alatt fellobban, majd kialszik. Mint az élet. Mire feleszmélt, már végigégett, ő pedig haladt tovább. A következő sarkon megsárgult faleveleket sepert a szemetesládába. Aztán az őszi szellő megtáncoltatta őket, és kezdhette az egészet elölről.