Sírtam. Sosem az a távoli, poros levéltári gyász volt, amiről olvasni szokás, nem is valami statisztikai tény, ami után illik lehajtani a fejet. Sokkal inkább egy megmagyarázhatatlan, elemi bizonyosság. Amint ez a felismerés átszakította bennem a gátat, kíméletlenül utolért, akármerre mentem.

Otthon nem lehetett elmondani. Nem azért, mert hallgatni akartam; tudtam, úgysem hinnék el. Nálunk, romáknál ez a szó nem létezett, nem lett a családi narratíva része; a mindennapok nyers túlélése, az agy porhanyóssága elfedett mindent. Én meg csináltam a makacs belső logikámat, és szándékosan mindenkit kihagytam belőle. Jött a magányos tér, a polc, amit egyedül törölgettem, aztán egyre többet írtam. A füzetből lassan irodalom lett, a nyelv, amit kapargattam, hirtelen tágasabbnak bizonyult a hallgatásnál. Publikáltam, jelen voltam, de a versek mögött még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen áramszünet.

Sorsszerű találkozás, belemerültem. Haladtam, csak egy-egy foszlányt villantottam fel néha, mint aki vályogot hoz felszínre, vissza a barlangba. Így épült sorról sorra az egész, a saját magam formálta épülettel.

Egy nap megcsörrent a telefon. Papíron egy hallgató, aki mindent beletett, határ a csillagos ég, de amikor letette, nem a karrier vagy a jövő kopogott. A múlt. Cigány családban nőttem fel, az anyai ág körkörös valóságában, a szüleim elváltak, ott maradtam. Apámnak köze nincs a cigánysághoz; a gyökereinek pontos ágát pedig maga sem tudja. Maradtam én: az a gyerek, aki romák között él, eközben a fülébe égve idegen hang. A zsidóság nem hagy békén. A történelem rosszul programozott iránytűvel bökdös. Hurut szakad a bőröd alatt.

A pódiumok tetején, nagyszabású beszédekben megbocsátásról zsoltároznak. Azt mondják, ez a gyógyulás útja, a megnyugvás feltétele. Diókoppanás. Elfelejteni azt, amit aligha vallottak be? Akinek a létezését sem akarták tudomásul venni? A megbocsátás ott kezdődik, ahol a felek szembenéznek egymással. Az a hűség, mely nem engedi el a gyermeket játékával a sötétben, nem ment fel a felelősség alól azzal az olcsó szöveggel, hogy régen volt, kattog az óra.

Nem küldtem el. Töröltem, vagy hagytam, hogy ott vibráljon a képernyőn. Megértettem, nem tudom lekapcsolni. A laptop fehéren tükröződött, a kurzor meg csak áramlott a sorok végén. Kit érdekel, vonulj sárgaházba. Túl kell lépni, a neheztelés csak felemészt, mit szüttyögsz.

Komfortos út, hiszen a gyógyszer-túladagoláshoz is ez a túlélési reflex dukál. Miközben a plafont bámultam, rájöttem, hogy az engedékenység nem felszabadulás, hanem a tapasztalat megcsúfolása. Mintha bárki azt várná, hogy tiszta lappal induljunk. A barbárságot nem lehet ecsetelni; beleivódott a garat legmélyebb pórusaiba. Az igazi terror pedig nemcsak az, ami megtörtént, hanem az a hamis kényszer is, amely az elengedés álcája mögött arra int, hogy békésen becsukjuk az ajtót, amit egyszer rózsaszínre festettünk.

Gyerekként pontosan tudtam, mihez van közöm. Amikor rájöttem, a felmenőimet hova deportálták, minden összekapcsolódott. Segítséget kértem. Pár kattintás, hosszú mantra és pipa. Nem nagy kunszt, a kutatásból már ismerős a dolog. Idővel persze elkezdem leírni. Kutya se tapogatózik ott, ahol a második gyilkosság kávéházi teraszok mellől, két cukorral Beethovent kortyol.

Arra vártam, hogy feltépjem az asztalterítőt. Ma újra azt érzem, hogy a csonkolás utolsó fázisa, a köldökzsinór, amit el akarok vágni, megsüketít.