Épp az örökösen lenémított telefonom jegyzettömbjében foltozgattam legutóbbi versemet, amikor váratlanul befutott egy messengeres hanghívás. Elsötétült az egész képernyő, kiikszelni nem akartam, de felvenni sem. Viki volt az, egy régi barát, biztos már a telefonszámom sem tudja. Legalább másfél percig hezitáltam, de csak nem rakta le. Felvettem hát. Helló, mondta olyan hangon, mintha csak tegnap este búcsúztunk volna el utoljára, képzeld, kivel találkoztam a piacon, a Katival, ő mondta, hogy te vagy az én emberem. Szia, köszöntem félszegen, nem tudtam mit válaszolhatnék, de nem is kellett, mert levegővétel nélkül folytatta. Említette, hogy az anyukájáéknál takarítasz, és nagyon meg vannak elégedve veled, nem magától jutott eszébe a téma, csak épp hezitáltam neki, hogy kéne valakit keresnem, mert nem jutok előbbre anyánál, annyi a fellépésem mostanában. Ugye vállalod? Bocsáss meg, nem fér bele több az időmbe, motyogtam magam elé. Nem tudják, de Katinál is csak azért vállaltam el, mert jó barátok vagyunk, és nagyon kétségbe volt esve, na meg nekem sem árt némi pénz, ha már csak honorárium nélküli folyóiratok hozzák le az írásaimat.  Ismerem Vikit, mindig mindenre rámondja, hogy mi is barátok vagyunk, például amikor megtudta, hogy mással mentem kirándulni, pedig ő is hívott. Hogy mondtad? Kérdezte. Ne haragudj, egyszerűen nincs többre kapacitásom. Sok helyen takarítasz, tele a heted, kérdezte, nem ingyen kérem én sem, biztos jól jönne, nem az, mondtam, azért alapvetően nem csak erre kell időt szánnom, na de heti pár óra még csak belefér, nem? Lefagytam, közben hallottam, hogy lefőtt a kávém, olyan hangosan szörcsögött a gép, lehet, hogy már a tömítés is megégett, papucsba bújtam és kicsoszogtam a konyhába, milyen jó, hogy nem videón hívott. Nem fér bele, próbáltam határozott lenni. Meg nem azért vannak a diplomáim, gondoltam, hogy takarításra dobjam ki az időmet, bár a legjobb témák, ötletek az ilyen mechanikus munka alatt szoktak megtalálni… De végül csak hallgattam, ő pedig győzködni próbált, közben a háttérből meghallottam az anyukája hangját, Viki eltakarta a mikrofont, nem, anya, nem vele beszélek, tudod, a Zsuzsival, igen, régen sokat járt nálam, nem, nem ma próbálunk, csak holnap, ma este én csinálom a vacsit, persze, a Zsuzsi meg szerintem már a héten jön hozzád, hogyhogy miért, segít kitakarítani, igen, nagyon szívesen jön, örül, hogy újra találkozhattok. Én addig a sarokban lévő pókhálót bámultam, szurkoltam a póknak, aki épp megpróbált elkapni egy legyet, topogtam egyik lábamról a másikra. Na, akkor melyik nap felelne meg, kérdezte Viki éles hangon, egyik sem, feleltem, nem vállalok több takarítást, de akkor a Katiéknál miért csinálod, megint majdnem kicsúszott a számon, hogy mert barátok vagyunk, de inkább hallgattam, ne haragudj, most mennem kell, épp dolgozom, takarítasz, kérdezte, nem, rendesen dolgozom, és bocs, hogy nem tudok segíteni, szia. Kinyomtam. Megkapaszkodtam a konyhaasztal szélébe, mély levegőket vettem. Valahol igaza lehet, töprengtem, aztán letiltottam a face-en, és írtam a kisvárosi apróhirdetős csoportba, hogy takarítást vállalok, pofátlanul magas áron.