Nem tudom, láttam-e már a fura csajt, aki úgy nézett rám, amikor a mirelit pizzát kiszedtem a hűtőládából a SPARban. Behúztam a láda fedelét, hirtelen a bevásárlókocsim felé fordultam, és szembetaláltam vele magam, ledöbbentett az arckifejezése. Vajon mi jár a fejében?
Nézhet így, aki utálja a pizzát. Vagy undorodik tőle, mert vegán, és a szegény bocikák elől milyen undorító már elzabálni a tehéntejet, egyetlen állat sem issza egy másiknak a mirigyváladékát, kivéve az embert. Ja, és disznóhulla-darabok is rá vannak szórva a tetejére. Lehet, hogy a fitnesz-életmód híve volt, eléggé nyizege csajszi, fúj, fehérliszt, felpuffad tőle az ember, húsból is csak sovány csirke, tejtermékből zsírtalan sajt, max energiaszegény joghurt, ha nem akarod úgy végezni, mint egy bálna. Lehet, hogy nem helyeselte az egészségtelen összetevőket, inkább ennék természetes cuccokat, mint nagyanyáink, a zöldség lenne bió, a töpörtyű valódi, boldog disznóból, kerti kakukkfüvet szórnék a tetejére frissen, ja, megnő az a gangon is, vagy vásároljak a termelői piacokon összeaszalódott nénikéktől. És ha a csajszi a hideg tárgyak érintésétől irtózott? Van ilyen! Uhh, megfogni azt a fagyott cuccot, de durva, mintha egy holttestet tapogatnál, komolyan, nem érzed a halál jeges ujját? Mióta megérintette nagyanyja kezét a ravatalon, nem bírja, sose vesz mirelitet.
Gőzöm sincs. Lehet, valami tök más. Talán hasonlítottam egy szemét pasira, aki kifacsarta őt, mint egy citromot, mindent megígért, aztán semmit nem tartott be, lelépett. Vagy csak visszalépett a családjához, volt neki olyan. Ebből a szempontból nem árult zsákbamacskát, csak a lány titkon azt remélte, egy nap jön a pasas, hopp, találja ki, mi történt, megmondta otthon, ott hagyja őket, kész vége, kifújt, mostantól csak a lánnyal akar élni. Vagy a gyerekkori szerelmére emlékeztettem, meg se merte szólítani, csak szemezett vele. Vagy a fiú nem merte, mindig hazakísérte a hídon keresztül, de a híd túloldalén ment, sose mert átjönni az innenső oldalra, a lánysó oldalra. Ha van ilyen szó. És ha az öccsére emlékeztetem? Vagy a fizikatanárára? Vagy a kedvenc sorozata kedvenc színészére? Annyi hülye sorozat van. Annyi hülye színész. És ha én vagyok a legutálatosabb arc az egész sorozatban?
Nem szoktam elakadni ilyesmiken. Sehogy se találom a hangot a csajokkal, nincs energiám rájuk, mióta Zsófi öt év után elhagyott. Azt mondta, teljesen kiürültem, mintha kiették volna a belső szerveimet a fáraóhangyák. Főleg a szívemet. Amikor megsimogattam gépiesen, a simogatásban nem volt benne a szívem. A ránézésben sem. Ha megdicsértem a kaját vagy a haját, abban sem. Ha elfelejtettem megdicsérni, abban pláne nem. Egyre több mindent elfelejtettem megdicsérni. A körmét. A gyűrűjét. Az új ruhára hetek múltán figyeltem fel. Ja, új, persze, újszülöttnek új, alig egy hónapja hordja, kegyeskedem végre észrevenni. Nem is azt, hogy jól áll, hanem hogy van. Mondanám inkább őszintén, hogy pocsékul áll, csak mondanám szívből. Lehetne jót veszekedni, jót békülni. Veszekedős szex vagy békülős szex. Vagy mindkettő. De még az ágyban is mirelit voltam. Mondta. Máshol járt az eszem. Biztos a hangokat füleltem akkor is. A rohadt hangokat. Hát akkor nesze nekem hang, és becsapta maga után az ajtót. Remélem, felveszed a csattanást, te beteg állat, kiabálta.
Tényleg hatásosan csattant az ajtó, de már korábban felvettem. Megvolt digitálisan, alig kellett módosítani. Zsófi nem értette meg, hogy nem kiürültem, hanem pont megteltem. Hangokkal. Az élet hangjaival. A hangok kellettek a számítógépes játékokhoz, amiknek a hangmestere voltam, de ez több, mint szakma, nem puszta munkamánia. Ha kitört a vihar, rohantam a gangra mennydörgésért, esőcsepp-kopogásért, szélsüvítésért. Jók a szintetikus cuccok, de egy idő után megszállottja lettem a természetesnek. Mint aki műkajának tartja a mirelit pizzát. Láttam én már valaha ezt a pizzás lányt? Nem úgy nézett rám, mint aki először néz rám.
Meg a galamblábak topogása a bádogtetőn. A burukkolásuk. A szomszédék szeretkezésének hangjai. Beteg dolog ilyesmit rögzíteni, mondta Zsófi. Jó, hogy nem a sajátunkat veszem fel. Próbáltam nem elárulni magam, mert azt is rögzítettem egyszer. Gumicsikorgást az utcán. Motorok, autók, mentők. Szerelmi veszekedést. Verekedést. A surrogást, ahogy a parkban beindul az öntözőrendszer. Nem hiszed el, de tökre mint egy selyemruha. Valami verekedős játékban a kimonóknak lett a hangja, elképesztő, mennyire… Beteszed a digi-rendszerbe, módosítgatod, és egyszerre érzed, hogy ez az, megvan, tadám! Csizma alatt csikorgó kavics. Pengecsattogás. Testek, kövek zuhanása. Sistergő láva. Kocsikerék zörgése. Tele vagyok, mondom, hogy lennék már üres.
Egyszerre pakolunk a szatyrunkba. Mosolyog a lány, de furán. Mint akit közben megkéseltek. Ez nem tudom, hogy jutott eszembe.
Biztos, hogy sose láttam. Talán csak valami hülye sorozatban.

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu – Abstract pizza 1)

Hogy mi nem voltam eddig? Artista, badibilder, kubikos… He-he! Mióta összecsomózott az isteni akarat, még a mátrix-lét legjavában, sőt, mikor génjeim sodorták az EZT NEKED Company szövőszékén, azóta determinált borsószemnyi és kicsinyes valóságom. Nézze meg a végtagjaim! Egy szétnyomott kaszáspók nyúlványai nagyobb egyetértésben vonaglanak, mint kezem-lábam. A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság. Ideböffentett a felületre, idekent engem hanyag eleganciával, nemtörődömséggel – teremtve árvának, s adva egy huszadrangú címet hozzám: Láz Ottó. Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült- és lelencstátusz mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók… Az életpályát egyengető tanerők azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm. Egy biztos pontom volt – a fejem, amiből kíméletlenül és kiapadhatatlanul áradt a tiltakozás. A sors és az „ártatlan” tapizások miatti. Ám ez a szó- és szitoközön valójában a méltóságteljesen felelőtlen és vak Isten hasaalját célozta…

Életem első harmada, tizennégy esztendőig, e helyt folydogált. Egyetlen vigaszom a tanulás lehetett, amit viszont untam. Deja vu érzésem támadt az új tananyagok kezdetén. Mindenkit lepipáltam. Formázásban, agyaggyúrásban meg oly kimagasló tehetségnek számítottam a sok terápiás művészke között, hogy a tanár ösztökélt, ha lett volna ösztökéje, azzal, menjek tovább a Kisképzőre. Ennek két akadályát láttam: magamat. Közlekedésképtelenségem és egyre halványuló fizikumom házi őrizetre ítélt. Úgyhogy letettem az efféle ábrándokról. Maradt a verbális pályák távlata: tanár, ügyvéd, mittudomén… Ezeknek is két akadálya volt: én. Tekintélymentes kinézetem és csapongó gondolkodásom, beszédem. Lehettem volna tudós, de a kitartás, az egy-dologra koncentrálás idegesít. Tíz könyvet olvasok párhuzamosan… Mihez fogjak? Fizikai előrenyomulás… Ez az! Egyszer a hétvégi kimenőn, már a ligeti otthonban történt, gimnazistaként, eltekergőztem a legközelebbi pályaudvarig. Tartott három óra hosszat, lévén kocsim kerekét hajtva juthattam előre… A kezeimet meg látta… Mikor odaértem, nyomban jelentkeztem rakodónak. Most min csodálkozik? Igen, trógernek! Először szépen kértek, ne vicceljek, aztán borogatást ajánlottak, utána a jó büdös francba küldtek, amint az akkor egyáltalán nem divatos diszkrimináció varázsszót és szinonimáit (hogy ők is értsék!) emlegettem. Utóbb meg, midőn előkaptam megélezett, porcot is vágó menzakésem, amivel erőtlenül hadonásztam, rám hívták a rendőrt, aki visszakísért az intézetbe. Hogy mire volt jó ez a hűhó, ez a kivagyiskodás? Bebizonyítsam magamnak tapasztalati úton, az alja munkára sem vagyok alkalmas…

Mit tehetek? Kolduljak? Ezt akkoriban nem szívelték, nem propagálták, mint most… Mi több, elveim szerint előbb loptam volna, minthogy tett nélkül legyen enyém valami. Ebben a felfogásomban nemcsak a többi nyomoréktól, de kivált az egészségesektől különböztem… A beszédes koldus, Párizst járt ismerőseim mesélték, gyakorta hoppon marad. Nehéz megható, igaznak tűnő szöveget hazudni-rögtönözni. A lenyomott horror-dumát nem bírják a járókelők, a dajkameséktől röhögő görcsöt kapnak az utasok, a valóság meg unalmas. Így a színjeles érettségi után, átvéve sodrából számtalanszor kihozott, vaskalpagos igazgatóm kezéből a bizonyítványt, várt rám az édes semmittevés. A hobbilét. Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére…

A nemi élet nem lett hobbimmá… Tizenkilenc körül jártam, mikor összevakartam egy barátnőt, aki ott mankózott mellettem a liget százados fái alá rejtett randevúkon, de csóknál közelebb nem jutottunk. Szerelmes persze nem voltam. Két emberi érzéssel vértezett föl a Lord: irigységgel és önutálattal, amit már majdnem önsajnálatként, már majdnem önszeretetként lehetett fölfogni. Szóval őt zavarta a testemben és főleg a fejemben uralkodó káosz, engem meg „épphogynem” tökéletessége irritált. Ő kereste az Istent, én menekültem előle, ott tagadtam, ahol lehet, elsősorban mindennapi káromlásaimban. Amint rájött, tulajdonképp ez volt érzelmeinek mozgatórugója, képtelen megtéríteni, sőt, antikrisztusi megnyilatkozásaim őt is megingatják, faképnél hagyott, s tovabicegett a neki szánt ösvényen. Maradt a néhanapi maszturbáció. De nem esett jól. Csak összekoszoltam magam, magom rám száradt, s ondószagú lettem. A mosdás kínos, hosszú előkészületeket igénylő kivégzésként szerepelt heti kötelességeim közepette. Amikor grafikus haverom aktokat készített rólam, végre kicsikarjon valami elismerésfélécskét a gőgös csendéletfestő és absztraktmázoló szakmától (magam egyszerre voltam a félresikerültség csendélete és absztrakciója!), ahogy ott pózoltam ágyon és kocsiban, a sakk-kockás konyhakövezet egy gyékényszigetén tekergődzve, mint kígyóbűvölő összekuszálódó majd kiegyenesedő hüllője, vagy a fürdőkád zománc-sivárságában egy zuhanyrózsával dideregve, néha fölállt a farkam. Talán a kiszolgáltatottság kéje miatt. Nyomorult testben burjánoznak hisz a legnyomorultabb vágyak. Megkértem piktorom, aki szint’ bóca volt, s köztudottan homokos, segítsen kínjaimon… A harmadik alkalom után elmaradt, így adva föl a karriert… A képeit is itt hagyta… Nézze! Bizarr, nem?! Szóval buzinak sem vagyok elég jó! Egy rokkant „más” is undorodhat tőlem! Pedig a testiség ezen vállfajában fölsejlett valami halvány élvezeti érték, vélhetőleg a tilosba tévedés öröme. Szex nélkül is van élet! – tódítottam. Hol is találnék egy olyan figurát, legyen nő avagy férfi akár, aki háromszor is megérinti a testem, főleg ezt a szegletét! – toldottam meg lemondás-filozófiám. Pedig farkam tökéletes anatómiájú, de az összkép elrontja a hatást. Én is inkább nézegettem csinos arcú, jó alakú, mint a náluk is csinosabb roki csajokat, mikor még érdekelt a téma. A szexből tehát hamar „kinőttem”, pont addigra, mikorra a normálisok beleszédülnek a vermébe… Istennek más tervei voltak velem, a lázadozó görccsel…

Az idő tájt eljárogattam egy keresztényszerű szervezetbe, egy olyanba, mely mézesmázos köszönettel teszi zsebre adónk egy százalékát. Talán az exnő késleltetett hatására, talán az ördög motoszkálására, vagy talán a nyomorultan is mindent kipróbálni késztetésére. Csak a kereszt tény náluk, jól el tudnak bújni mögé… Egyrészt lerítt róluk az álszentség. Fajankó ábrázatukat legszívesebben ikonosztázokra festették volna. Világmegváltó szenvelgésükben Istent nem a szeretet felől, hanem a bűnök bocsánatládájaként értelmezték. Hinni azért, legyen, ki megbocsásson… Cinikus, nem? Modern búcsúcédula-elv – a’la carte farizeus mosolykrémmel leöntve. Az sem tetszett nekik, mikor ez ügyben ellenérzéseimet fejeztem ki, hát még, mikor az isteni bűn felől faggatództam. Sátán, távozz-t harsogott mű-bigott szájuk, mert vitaképtelenek voltak. Eldöntött sajátigazságuk mellől gondosan kigyomláltak minden kételygyomot. Egy valódi pap legalább dogmatudományokkal felvértezett, de ezek tíz rosszul citált Biblia-idézettel gyalázták az urat, amit térítésnek meg szabadításnak neveztek egyébként. Tulajdonképp nem is akartam mást kérdezni – Isten, ha már tapasztalta Krisztus, létbe vetett önrésze által a földi teremtmények korlátolt, gyalázatos mivoltát, nem bűnös-e abban, hogy kétezer éve tovább tűri tökéletlen teremtése vadhajtásait? Háborúk, nyomorultak, pedofilok… Vagy csak egyszerűen mazochista? Érti, nemde? Kérdésfeltevésem – szerintük – annyira orv volt, annyira tőrszúrásszerű, hogy az „apage”-t harsogóknak „agape”-t kiáltottam, persze nem meggyőződésből, csak pózból, és úgy gördültem ki az imaháznak kinevezett sufniból, mint mikor diadalittas császár parádézik ünnepi szekerén… Istennel, pontosabban egy rakás eltévelyedettel történt találkozásom így esett…

Istenből azonban egyenesen következik a politika. Az istentagadásból pedig az irányultság. A pártocska, amely felkarolt, mint „nyomorultat”, aki ugyanolyan, akár ők, csak kicsit nem egészen, aprócskát egyéb, de épp azért érdekes, mert csöppet kilóg, de benne van, s így kiváltképp érdemes arra, hogy zászlóra hímezzék, magyarán a pártocska, amelynek az öndefiníciója is téves, hamar kihozott a sodromból. Míg Isten igéi, főleg, ha félremekegték őket, leperegtek szánalmas szerpentin-valómról, addig a politikusi kijelentések receptoraim felszínét sem érhették el. Vad ateizmusom tetszett nekik. Hát még istenkáromlásaim, s kirohanásaim a papság ellenében. Szócsövet akartak hajtogatni belőlem, szócsövet, mely azt hajtogatja – nekünk mindent lehet… Mikor ez az egyetlen, de ezer köpenyegbe csavart lózung magamutogatva, magakelletve, ember-kábítva megállt előttem, mint a Jelenések könyvebeli fenevad, hogy imádjam isten helyett, tegyem magamévá, úgy istenítsem, összerezzentem, ahogy egy kijózanodott próféta, nyasgemet kiáltottam, ez ott belefért a vitaszínvonalba, s kiviharzottam a legnagyobb sebességgel, amit kocsimból, áttételesen a karomból ki lehetett csiholni… „Nekem semmit sem lehet, miképp állíthatnám az ellenkezőjét! Ha önigazolás kell nektek, keressétek önmagatokban… De legbelül csak egy kikelésre váró Alien-szörnyet találtok… A kapzsiságotokat!” – méltatlankodtam magamból kivetkezve, mialatt a kerületi székház empatikusan rámpátlan kijáratának lépcsőin lecígölt két segítőkész seggfej.

Mi legyen hát az ember, ha a makrokozmosz és több földi szféra is bezárul előtte? Legyen zeneszerző! Ne vak, ne süket, nyomorék! Egy önkormányzati, földszinti, sötét, bogaras bérluk mélyén eltemetkező, a világteljességet onnan ostromló aktor. (Mai napig sem világos számomra, hogy ezt a teljességet érteni, részemmé tenni vagy lerombolni kívántam-e jobban…) Kitűnő tenor hangom volt a gimiben… Hallásom abszolút, megmondtam azt is, milyen hangnemben nyekereg a buszok kardántengelye… Hangszeres zenére képtelennek születtem. Viszont rengeteg klasszikus muzsikát hallgattam, a kottázásnál meg mi sem egyszerűbb… Mindeme predesztinációt megfejelve elolvastam egy-két zeneelméleti szakkönyvet, s begubódzásom melléktermékeként komponáltam két vonósnégyest, egy kórusművet Apokalipszis széljegyzettel, s egy fél szimfóniát Laokoón munkacímmel (57 perc nyitánnyal együtt), melynek közepén ízületeim beleuntak a kottafej gömbölyítésbe. Művészi korszakomban, ez négy évig tartott, firkáltam közel száz ceruza- és szénrajzot, s belevágtam életrajzi regényembe. Mondanom sem kell. ez utóbbi kísérlet is megfeneklett a 241. kézzel írt oldalon. A világtágításnak ágyam volt a terepe. Ágyam, azaz az íróasztalom, a festőállványom, a zenekari árkom… Micsoda ágy! Mennyi, küszködés és veríték temetője!

A félkész szimfóniát megmutattam egy zeneértő cimborának, aki szerint kevés változtatással bemutatható, bár hangszerelési kérdésekben éles vita kerekedett köztünk. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ötvonalak üresen maradtak a kottakönyv hátralévő oldalain. A „profik”, az úgynevezett tudósok, a „képzetlen” zsenit, minden érában lesajnálják. Ez az igazság, mely most engem vágott képem, elkedvetlenített. Hogyan is lehetnék tudósa, doktora, akadémikusa valaminek? Hacsak nem a szívásnak! A múzsai kísérletek után, mikor is megsajdítottam Euterpé fülét, és sírba hajszoltam Kliót, amennyiben történelmet írtam történetemmel (a rajznak nem okoskodtak ki nőpatrónust a görögök), könyvhalmok alá temetkeztem. Lehet, erre korábban lett volna szükség. Válogatás nélkül olvastam. Habzsoltam a szót. Antikváriumok rémeként emlegetettek a könyvszakmában. Százkilós, minden könyvodúba bekívánkozó bénakocsim miatt leizzadtak a satnya, bibliofil palik. Volt, lévén a kocsifülre akasztott rafiaszatyrom dugig telt poros kötetekkel, hogy ölemben is kiadványok tornyosodtak hazafelé utamon. Rokkantnyugdíjamat a Pallas alias Bölcs bagoly fémjelezte boltokban hagytam… Egy kedvenc témám akadt csak a lektűr–Homérosz–krimi–Verne–lávsztori–Tolsztoj őskáoszon túl. Históriai idolok életrajzát előszeretettel forgattam. Megszereztem a teljes Így élt sorozatot, de komolyabb biográfiai műveket is vásároltam. Kiváló hőseim: Kolumbusz, Nagy Sándor, Napoleon, Cortez, elkápráztatták a szobakonzervbe zárt, viszont tágulékony lufi-elmém. Vágyaimnak, akkor még nem zabálta föl őket a cinizmus, megtestesítői lettek e nagyformátumú alakok. Az irodalom szánalmas, idegroncs bohócaitól ellenben irtóztam. Gutenbergi gutaütős érám öt évet lopott el életemből. Gutaütős, mert lábadozó szélhűdöttként támolyogtam könyvbirodalmam polcai között. De ismeri, milyen érzés, amikor kurva okosnak érzi magát az ember, aztán a következő pillanatban összeomlik, mint a pharoszi világítótorony, ha megrendülnek a föld támpillérei, ha meginog Atlasz lába, ha megrogynak az eget tartó oszlopok… Tudás! Nevetséges! Tudás! Fájdalmas! Tudás?! Brrr…

Van nekem tévém, videóm is, porseprűm szintúgy! Sorozattenger… Hajdani, nem létező bölcsőm újabb pótléka. Ringatódzás a sorozattenger hullámain. Leselkedés. Távoli családok életét kukkolni, mi több, egy család szenvtelen árny-tagjának lenni. Ez nekem való szórakozás! Háromszáznegyvennyolc videókazetta. Négy tévéeposzt rögzítettem mindenre kiterjedő odafigyeléssel. Címkéztem, regisztráltam. Füzetet vezettem a szereplők viszonyairól, szokásairól, szinte szociometrikus aprólékossággal. Tizennyolc órát tévéztem naponta három és fél éven át. A szemem két dioptriát romlott. Az IQ-m, házi méréseim alapján, ötven pontot zuhant. Valamivel jobb maradtam az imbecil szintnél. Viszont kívülről vágtam a dél-amerikai keresztneveket, s az épp menő reklámok szövegét. Egyetlen egyszer késtem le egy epizódról. Már régen pótoltam az ismétlésből, mégis hetekig depressziós voltam. Úgy gondolhattam, megcsaltam kedves családomat, vagy valami hasonló állhatott a kedélyzuhanás mögött. Kedvencem, Brazília nyomulása ellenére, mégis a Startrek lett. Híd köztem és a kozmosz között. A levegő atomjait, a kazetta szalagját, a videómagnót, a tévékészülék képcsövét, az étert, később az üvegszálkábelt, a stúdiót, a műholdvevőt, a műholdat és a sztori-teremtő fantáziát elhanyagolva köztem és a kozmosz között csak a szaruhártyám, a csarnokvíz, a szemlencse, a recehártya, a pálcikák, az ingerülettovábbító idegpályák, a neurotranszmitterek, s a szürkeállomány megfelelő szigetei álltak. A képfeldolgozó agydarabka és köztem viszont nem tudom, mi állt… A belső végtelen?! Mielőtt Istenről kezdene itt nekem beszélni, ugorjunk tovább életrajz-zanzámban…

Tulajdonképp ez az utolsó, jelentős önkorszakom. Szakács lettem. Egy gyorsan eltüntethető, pepecs világ alakító és pusztító istene. Bár renyhe bélműködésem miatt elsősorban vacsoravendégeknek kotyvasztok. Mit kotyvasztok?! Ételtökély-piramist emelek. Mártások, húslevesek, sültek, köret-orgiák, sütemény-költemények száradnak a lelkemen. Egy főzés bütykös, makacskodó ujjaimat, rozoga, alig vonszolható testemet, és szűk konyhámhoz képest bumfordi kocsimat tekintetbe véve, még a fürdés macerájánál is többet kíván tőlem. Egész napot, hétvégét. Hajnalban kelek. Délig előkészítek. Koraestéig összeállítok. Este sütök, főzök. Aztán jönnek a vendégek, s küszködésem látványos nyomait, mind megeszik, amit elégedett mosollyal nyugtázok. Életemben nem volt olyan elégedett a mosolyom, mint mikor az utolsó tál is kiürül. Se egy jó helyre húzott szénvonást, se egy izgalmas dallammenetet, egy plasztikus mondatot nem nyugtáztam úgy, mint midőn pusztulni látom, amit naiv odaadással, izzadva, kacska mozdulatokkal, de kikezdhetetlen hittel teremtek. Ez perverzió. Perverz öröm… Elégettem egy-két rajzom. Hátha a hamvadás látványa hasonló a tunkolás, szájnyalogatás, tányérkinyalás látványához. De képeim veszte közönnyel töltött el. Ezek szerint lelketlen fércelmények! – dühödtem fel, s néhány kivételével mind elporlasztottam. Akkor nem sajnáltam. Most már igen. Miért?! Mert a főzéssel párhuzamos kedvtelésemmé lett lenyomataim összegyűjtése, rendszerezése. Negyven év nem idő, főleg egy efféle nímand görcs esetében. Vagy éppen egy ilyen féregnek jelentős idő, kinek behatárolt a létezése, örökös cselekvéskorlátok között mutatványozik, mert „istenileg” eltiltatott egy raklapnyi Kronosz-csalató időtöltéstől? Mindegy… Negyven év önmagában –

sokként és kevésként is negyven év. Vettem egy ládát. Elhozattam ide a hórukkokkal. Tudja, mi a tervem? Perverz kis disznóságaim, örömeim koronája! A végrendeletemben, melynek lassan nekilátok, mert vészesen szakad az ín, sorvad az izom, és lágyul az agy, főleg, hogy gyógyszereim ellenére vedelni kezdtem, rövidezek, szóval végrendeletemben a hullámat ebbe a ládafia koporsóba rakatom, tárgyaim, műveim, botorságaim mellé. Most minden fillérem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagamat megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával. A szoftver gyöngeségeire hívom föl a figyelmét. Ott ringatózok majd ég és víz határán. (Hasonlatosan egy végtelenbe kilőtt szondához, melyet megpakoltak emberiség-ikonokkal.) Ám magam, aki bevégeztetett s mégis létező, csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halál-bölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek… Az első, könnyen felszáradó könny helyett a gyönggyé szilárdult utolsóban tekintheti meg elbutult ábrázatát…

Még nem igazán kiforrott az idea, csak a végrehajtás módja biztos… Újra könyvekhez kell nyúlnom, misztikus porülte kötetekhez, vagy az egyetlen könyvhöz. Kódfejtő leszek! Ki kell főznöm, sütnöm, le kell kottáznom temetkezésem teozófiáját, a rekviem és eggyéválás aktusának teóriáját…

De maga nem is figyel… Jó, hogy kész a vacsora… Segíthetne a tálalásban. Pulykában sült galambbal töltött csirke… Mézzel leöntve… Mire minden kelléke előpompázik egy lakomának, addigra lemerít a gondolkodás, s csak mosolyogni tudok rajta, miképp tűnik semmivé, amit a látszólagosan értelem-determinált tetterő kerekít, legyen az, bár szóalapú zagyvalék vagy zabálni való. Egyen csak a mosolyomért! Jó étvágyat! Vegyen ebből a savanyúságból is. Ecettel savanyítok… Vegyen, ne kéresse magát…

(Illusztráció: Janet Sobel – Untitled)

Sylvian szeretett élni. Zenés bankettek, órákig tartó koccintgatás a legjobb barátjával. Zárás előtti kései kosztolás Jules kávéházában. Szalonspicces séta az éjszakában. Mindenben számíthattak egymásra. Volt olyan, hogy pár napra befogadta cimboráját, amikor kergette a depresszió fekete vérebe. Az egykori pilóta egyszer még fiatalon tőle kért kölcsön fizetésig, hogy mostani feleségével saját lakásba költözhessenek. Persze, miután megnyerte a lottót, mindent visszafizetett volna, ám pajtása hallani sem akart róla. Pedig az ő egyik száma is kellett a sikerhez.

– Hagyd a pénzt. Nem azért adtam. Majd megiszunk valamit.

Sylvian azóta hálából minden hónapban legalább egyszer megvendégelte a Le Petit Parisien falai között. Ilyenkor Canadian Club viszkit kortyolgattak. Az örök klasszikus, amit még az amerikai szesztilalom idején Al Capone csempészett Kanadából. Mellé pedig adventi burgonyagratint kértek ki a konyháról. Tejszínnel rétegezett krumpliszeletek, körtével, egy kis szerecsendióval, raclette sajttal a tetején. Aranybarnára és jó ropogósra sütve. Ezt legtöbbször karácsony előtt készítették, de velük rendre kivételt tettek. Ilyenkor visszaemlékeztek az átmulatott éjszakákra, a fiatalkori csínytevésekre. Arra az esetre, amikor majdnem bevitték őket a csendőrök, mert az Eiffel-torony egyik sarkát rugdosták. Szerencsére időben távoztak a tett színhelyéről. Legközelebbi cimborájával bajtársak voltak. A második világégés idején is fedezték egymást. A seregben felderítők voltak. Antoine de Saint-Exupéry gépét kísérve kellett volna, hogy információkat szerezzenek egy Rhone-völgyi német alakulatról 1944. július 31-én. Ám az író sosem tért vissza. Eltűnt a látóhatáron. Később megtudták, hogy egy holttestre bukkantak, akin az ő egyenruhája lehetett. Talán ő volt. Valaki még az állítólagos karkötőjére is rálelt. Sylvian akkor döntötte el, hogy megválik a bajuszától a küldetés közben eltűnt tollnok tiszteletére. Majd leszerelt. Amikor pajtásával iszogattak, akkor Exupéry tiszteletére is tették. Párja minden hónapban elengedte az éjszakába. Nem tudott haragudni rá, mivel őt meg zenés randevúkra vitte. Olyanokra, mint egykor, ismerkedésük hajnalán. Igaz, a napokat és olyankor az órát is tévesztette. Ez volt az egyetlen dolog, amit a neje néha szóvá is tett.

‒ Ha én nem lennék, akkor azt is elfelejtenéd, hogy hányadika van. Csodálom, hogy a barátodat ez nem zavarja. Szerintem még azt sem tudod, mikor van a születésnapja.

‒ Neki sosem volt fontos, hogy emlékezzek arra, mikor jött a világra. Egyszerűen tudja, ha szüksége van valamire, akkor biztosan ott leszek. Ezért keresi a társaságomat ennyi évtized után is. Ez a lényeg – válaszolta a koros légi őrszem.

Amikor utoljára találkoztak, akkor a legjobb barátja pont a saját halálával viccelődött.

‒ A lakásban véletlenül lelöktem és eltörtem megboldogult nagyapám homokóráját. Ne lepődj meg, ha esetleg hamarosan feldobom a talpam.

‒ Ne bomolj! Mindketten közelítünk a kilencvenhez, de egészségesek vagyunk. A doki is ezt mondta.

Két napra rá François „Frank” Roletti őrmester kopogtatott a megrendítő hírrel.

‒ A postán, várakozás közben összeesett, és már nem volt mit tenni – mesélte Roletti.

Sylvian összetört. Tudta, hogy nem lesz ereje elmenni a temetésre. Úgy volt vele, szörnyethalna a koporsó látványától. Megkérte szerelmét, hogy ő képviselje majd mindkettőjüket.

Még aznap este vásárolt, és kibontott egy üveg Canadian Clubot. Később pedig papírra vetette, hogy a virágüzletben milyen üzenet kerüljön a koszorúra.

‒ Testvéri ölelést küldök… Bárhol is légy, drága barátom.

(Illusztráció: Silvia Vassileva – Tuscan Evening Wine)

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Ջան, ծաղիկ ջան
[Susanna Safaryan: Jan, tsaghik jan]

Lement a Nap, felkelt, egyik után a másik Nap. A föld alatt egész nap este van? A föld fölött sincs egész nap nappal. Beköszöntött a tél a barlangban.

Ami nekünk a padló, a vakondnak a plafon.

A repedés nem állt meg, továbbfutott a vízen. Az egész víztükör kettérepedt. Mindenhol lehetett hallani, amit nem lehetett látni.

Négy felé eshet az eső. Négyfelé esik, fákra, égre, ablakra… Nyitva felejtett ablak, minden eső meg szél boldogan karikázik a szobában.

Négyfelé reped a víz, ötfelé esik az eső. A cethal kíváncsian kiúszott a tengerpartra. Hullámzik a víz, a hullámaival összekeveri a halakat.

Ami nekünk a plafon, valakinek a padló. Ami nekünk az ég, valakinek a föld? Ki lakik az ég fölött?

Bátorság kell ahhoz, hogy a kalitkába bemenjenek és madárrá változzanak. A fényfácán besötétedett a szomorúságtól.
Amikor mások előtt vagyok, láthatatlan a szárnyam.

A mocsári kockásliliom virága kockás, a kakasmandikó levele pöttyes. Köztek van egy liliom, az fehéret nyílik. A napfénytől igen elhalványulva látták.

Kitöltötték a pohárba a megrepedt vizet. Az egyik törés a másikat törte. Már olyan régóta kereslek, hogy magam se találom, magam sem ismerem fel.

Amit csak kimondunk, eltemeti a Hold a föld alá. Van olyan bejárat, ami nem kijárat? Ki akar a künti világban élni.

A mikádófácán csöndje, kolibri távoli éneke. Gondoljak rá, ne gondoljak? Új nyelvet tanulni, csend nyelvét, amin nem szólalok meg?

Van olyan nyelv, amit akkor beszélek, ha nem szólalok meg?

A lány fölébredt, ahol ő élt. Akkor este van. A kolibri idejében. Hogyan fog találkozni a fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán? A keresés találkozás?

2025. 07. 05. 8: 33: 34
Tata

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke

Jázminnak

„a föld alatt egész nap este van?”: Vele tartsak vagy tőle?
„a repedés”; „a fényfácán”; „mikádófácán csöndje”: Külön ege

(Illusztráció: Kakasmandikó, Damanhur, 2025; joinus12345: Mikado Pheasant, Taiwan)

Sivatag

Visszafele már nyugodtan vezetett Árminka. Nem szóltak egy szót sem. Besötétedett. Ahogy a falhoz értek, kinyílt előttük a kapu. Árminka önmagához és a heves természetéhez képest decensen parkolt le, és alig egy tucat kiskatona inzultálása után, határozott léptekkel indult el, de nem a Palota irányába haladtak, hanem lementek a föld alá. Frédinek fogalma sem volt, hogy megint mi fog kisülni ebből, de nem merte a tisztet felesleges kérdésekkel felbőszíteni.

Szerencsére hamar kiderült: az egyetemre mennek. Jól ismerte az utat, hiszen a janicsárotthon lakói, az abécések, azaz az előkelő családoktól elvett gyerekeknek egyetemre kellett járni. De nem arra a tanszékre mentek, ahol Frédi is anno sokszor megfordult, hanem Dr. Alina Jung előadására ültek be a Tudat Tanszéken.

Dr. Jung amolyan tudós-celeb volt, a könyveit vették, mint a cukrot, a TV csatornákból az vele készült beszélgetések folytak, és a hercegség amolyan udvari szerzőként tartotta számon, igaz a Herceg szívből rühellte.

Dr. Alina Jung a legutolsó sikerkönyvében azt fejtegette, mi értelme az embert továbbra is életben tartani. Bőven elég lenne – írta Dr. Jung –, ha néhány példányt hagynának csak meg, amolyan múzeumi érdekességként és a többit a gépre bíznák. Emberek nélkül minden sokkal könnyebb lenne – érvelt a professzor –, nem lenne többet környezetszennyezés, megszűnnének az emberi psziché legalantasabb megnyilvánulásai, mint a nemi erőszak vagy a gyerekgyilkosság. Nincs az embernél megbízhatatlanabb – tudálékoskodott Dr. Jung – örökösen az érzelmeire hivatkozik, majd okosnak mutatja magát, de a végén rossz döntéseket hoz. Az algoritmus nem viselkedik ilyen hektikusan, egy ügyes programozó egészen egyenletes teljesítményre képes ösztökélni a gépet, így felesleges magunkat kitenni az ember megbízhatatlan változékonyságainak.

A Herceg mindig is hülyeségnek tartotta Dr. Jung érveléseit, és bár a legfelsőbb körök bálványozták Alinát, már csak azért is, mert az előkelő társaság azt olvasta ki az írásaiból, hogy az ember felszámolása csak az alsóbb néposztályokat érintette volna. Nem vették magukra, hogy esetleg ők is feleslegesek lennének.

A Herceg szűkebb körben tartott fogadásokon kissé spiccesen ki szokta fejteni: Dr. Alina Jungot kellene felszámolni, nincs rá semmi szükség, mivel teljesen szenilis és hasznavehetetlen. Dr. Jungnak nem az a legnagyobb problémája – szónokolta pityókosan a Herceg –, hogy a társadalom még mindig nem működik az elvárt mértékű tökéletesség elvei alapján, mivel az emberi elmét megingathatatlanul irracionális impulzusok mozgatják, hanem az, hogy ő nem pofázhat bele mindenbe, amihez egyáltalán nincs köze. Márpedig ő abból él – mondta a Herceg a pezsgőspoharát mérgesen rázogatva –, hogy ostoba elméleteivel őrületbe kergeti a társadalmat. Nem az egyén és nem a társadalom nevelhetetlen, hanem Dr. Jung – vágta ki a beszéde végén a tromfot a Herceg.

Frédi és Árminka a leghátsó padba ültek be. Dr. Jung a nevelésről tartott előadást. Tisztában van azzal – magyarázta a professzor −, hogy kudarccal végződött mindenfajta társadalmi jobbítás korábbi évszázadokban. Nem nevelni kell tehát, hanem betörni. Ő például – magyarázta szuggesztív erővel Dr. Jung – amikor anyává lett, első dolga volt sutba vágni az összes csecsemőgondozásról szóló könyvet, és elhatározta: szakít azzal a hagyománnyal, amelyben az újszülött rabszolgasorsban tartja az anyját. Mert mi volt a társadalom álláspontja? A megszületett gyerek minden tekintetben a családi figyelem középpontjába került, ahol a szülők megszűntek önálló entitásként létezni, ahol csak és kizárólag a gyerekek igényeit elégítették ki haladéktalanul és fáradságot nem ismerve. Így a szülők elveszítve a szabadságukat, önállóságukat és integritásukat, gyakorlatilag megszűntek önálló lényként létezni, hiszen csak egy funkciójuk maradt: a kis zsarnok azonnali kielégítése. És hova vezetett mindez? – tette fel széles karlendítéssel Dr. Alina Jung a kérdést. A családi zsarnokok már azelőtt kiégtek, hogy felnőtté értek volna, az életük már akkor egzisztenciális zsákutcává lett, mielőtt az egzisztenciális szót képesek lettek volna kiejteni, azelőtt dőlt össze a megkonstruált énjük, mielőtt megtalálták volna a személyiségüket.

És a személyiségről beszélve, meg kell említeni, hogy ama felfogás is csak féligazságokat rejt, miszerint az üresen kongó lélek utolsó mentsvára a személyiség. Először is nincs lélek, így tehát ha valami üresen tud kongani az csupán az intellektuális nihilben bolyongó elme, amely nem találja a kiutat a saját korlátoltságából, ezért is szükséges a társadalmi karakterizáció. Tehát ahhoz, hogy végre megteremtsük a tökéletességet és a végső boldogsághoz eljussunk, új nevelési elvekre van szükség.

Ezért amikor megszületett az ő első gyermeke, elhatározta – magyarázta hévvel Dr. Jung – soha nem fogja becézni a gyerekeit. A családnak is megtiltotta, hogy ez tegyék. Tehát ha a szülők eldöntötték, hogy Adalbert vagy Annamária lesz a gyerekük, akkor semmi sem indokolja, hogy Albikának vagy Marcsinak hívják utódjaikat.

Másrészt minden erejével azon volt, hogy a csecsemő tudja, hol a helye. Minél korábbi életkorba sajátítja el az ember, hogy az élet küzdelem, későbbi életében annál könnyebben fogja túltenni magát az élet nehézségein. Például, ha sír a csecsemő, de az anya semmilyen körülmények közt sem veszi fel, hogy megvigasztalja, akkor az meg fogja tanulni, az életben nem maguktól vannak a dolgok, és alapvetően nem lesznek irreális elvárásai.

Ő tehát sosem vette fel a gyerekeit, és másoknak is megtiltotta, hogy ezt tegyék. Ez volt a nehezebb, áttörni az évszázados rossz szocializáció kínai nagyfalát. Ez a szakasz így aztán jobbára a család makacsságának a megtörése miatt volt nehéz, ebben a tekintetben a gyerek sokkal hamarabb feladja, mint holmi kőkorszaki nagynénik még a mamutok korából. A következő etapban a gyerek beszélni kezd, és eleinte főleg fizikai igényeit fogalmazza meg, amely panaszok a korábbi sírás szerepét veszik át, de alig pár hónap és már érzelmi igényeit is a szülők elé tárja. És itt kell igencsak résen lenni, hiszen az érzelmek sűrű erdejében eltévedve fogunk tocsogni az irracionalitás mocsarában.

Frédi nem értett semmit. Árminka elégedetten mosolygott, a tanulóifjúság meg tombolt és megtapsolták Dr. Jungot.

– Na, látja, maga marha, én megmondtam.

Miközben az ifjúság körberajzotta Dr. Alina Jungot, Árminka Frédit végigvonszolta a folyóson, majd belökte egy irodába. Ott Frédit bevágta egy öblös fotelbe, ő maga pedig belevetette magát egy másikba, és úgy elterült benne, mint valami jóltáplált mosómedve. Dr. Jung hamarosan megérkezett.

– Oh, te vagy az? – konstalálta a jelenlétüket – ülj rendesen, sőt jobb lenne, ha nem is ülnél tiszta homok a ruhád, tönkreteszed nekem a méregdrága foteljeimet.

– Anyám – pattant fel Árminka.

– Minek köszönhetem a látogatásodat? Nincs sok időm, megbeszélésem van a rektorral.

– Ez a sápadt fiatalember itt érzelmi válságba került – mutatta be Frédit Árminka az anyjának.

Dr. Alina Jung csak akkor vette észre Frédit. Hosszasan méregetni kezdte.

– Ő az egyik nevelted, Ármin? – kérdezte a fiát.

– Úgy bizony – mondta Árminka –, és hiányzik neki az anyja. Én mondtam neki, hogy nem nagy szám, de nem hisz nekem, ezért gondoltam, elhozom hozzád.

– Vagyis kudarcot vallottál a betörésében.

– Emlékei vannak, szóval ez inkább a te kudarcod – vágott vissza Árminka.

Dr. Jung szemei elkerekedtek, majd kiselőadást tarott arról, hogy az elvett gyerekek memória kitörlő programját ő maga dolgozta ki egy kedves kollegájával együtt, és kizárt, hogy a „kezelés” után bármiféle emlékképe legyen bárkinek.

– Ármin, te marha – mondta Dr. Jung, aki bár az emberi érzelmeket mélységesen megvette, mégis igencsak fel volt paprikázva – én nem tévedek. Soha.

És mérgesen kiviharzott az irodából.

A szoba kettőnké volt a nővéremmel, bár mondhatnám, hogy hármunké. Mert a birodalmunk zömét a fekete versenyzongora foglalta el. Egy valódi bécsi Bösendorfer.  A hatalmas lakkos teteje állandóan poros volt, valódi rajztáblát kínált nekünk. Ujjunkkal krikszkrakszokat rajzoltunk, szíveket nyíllal, rejtélyes betűkkel a közepén. Ez persze veszélyes volt, mert édesanyám, mint egy nyomozótiszt lesett, figyelt. Mindenféle kalamajkába keveredtünk ezért a nővéremmel. Mert mondanom se kell, hogy mindig a másikunk volt a tettes.  Három tömzsi, faragott lábon álldogált a hangszerünk, és billentyűit lecsukható fedél védte. Kellett is védenie, mert evésnél rákönyököltem, vagy a macskánk terült el rajta. Picur cica szívesen felügyelte, hogyan eszünk, de sohasem zavart meg minket.

A zongorát örököltük, túladni rajta lehetetlen ügy lett volna. És már, ha van ilyenünk, akkor tanuljunk rajta, mi lányok, ahogy a régi világban az úri kisasszonyok tették. Hiába hangoztattam, hogy én inkább gitározni szeretnék. Édesanyám a Stümböck Mimihez járt zongoraórára, mi is oda fogunk, szögezték le szüleim. Punktum. Gyakorolni minden nap kellett.

Végül úgy éltünk békében ezzel a hatalmas jószággal, hogy hasznosítottuk az alatta levő területet, és berendeztük ott a babaszobát, kisággyal, asztallal és székekkel. Kibéleltük pokróccal, szőnyeggel. Azt mondják, a gyerekek lételeme a játék, mi a zongoránkkal ezt maximálisan kihasználtuk. Tudtunk játszani rajta, alatta, sőt a tetején is.  Leterítettük pléddel, mert kemény volt, és ott olvastunk, rajzoltunk. De odabújhattunk ipiapacs közben, vagy húsvéti locsolókelöli menekülésben is.

Egy évben a cicánk is odaszülte kölykeit a kiságyba a játékmackó mellé.

És ahogy felnőttünk úgy kezdtük elhanyagolni ezt a különleges hangszert. A zongoraórára járás, nővéremnek már csak alibinek számított, szívesebben találkozgatott fiúkkal helyette.

Jómagam eljártam ugyan Mimi nénihez, de rábeszéltem, hogy meséljen az életéről, vagy megkértem, hogy játsszon ő nekem, amit ügyesen megoldott, pedig már évek óta elvesztette a látását.

Úgy játszottunk mindketten, hogy senkinek se fájjon. Időben otthon voltunk. Szüleinknek meg bármikor elő tudtunk adni egy-egy zongoradarabot is, ha dicsekedni akartak velünk.

(Illusztráció: Diana Kushnarenko – Melting piano and audibility)