Címke: próza

Bene Zoltán: Áramszünet (részlet)

XXVI. fejezet

Egyedül

 

Fölültem, hátamat nekitámasztottam a fa törzsének. Kegyetlenül fájt a fejem. A macska végigszaglászta a lábamat, aztán odébb állt. Kinyújtottam felé a kezem, erre még messzebbre húzódott. Leült, figyelt. Átkutattam a hátizsákot. Pulóver, bicska, ing, egy pár zokni és egy kulacs, tele vízzel. Ennyi volt a tartalma. Ittam pár kortyot. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy arcomat cirógassa a föl-föltámadó szellő és a napsugár. Idilli is lehetett volna ez az állapot, ha nem lettem volna olyan végtelenül magányos, mint még soha. Jóllehet életem nagy részében egyedül éltem, így gazdag tapasztalatokkal rendelkeztem a társtalanságról, Kíra hiánya egészen más volt, mint bárki másé. Elfogadhatatlan. Megszokhatatlan. Olyan éles fájdalommal hasított belém a veszteség, hogy képtelen voltam uralkodni magamon. Zokogni kezdtem.
Talán órákig is eltartott, míg elapadtak a könnyeim, talán csak percekig. A macska addigra eltűnt.
− Mi a picsát csináljak? – kérdeztem fennhangon.
Nem vihettek messzire a pincétől, morfondíroztam. Visszaólálkodom, kikémlelem őket. Hátha sikerül megszöktetni Kírát… Mindenekelőtt azonban keresnem kell egy kuckót, ahol meghúzódhatok.
Nem volt nehéz megállapítanom, hogy egy ligetben hagytak magamra. Pár perc séta után fölismertem a környéket. Úgy hat-hét kilométerre lehettem a pincétől, ami az Áramszünet előtt nem számított távolságnak, az új világunk azonban sokkal nagyobb és félelmetesebb volt, mint a régi. Néhány kilométer annyit jelentett, mint korábban ezer. Járőrözés közben nem egyszer jártam már azon a tájékon, ahová kilöktek. Néhány kisebb-nagyobb facsoporton kívül mindenütt csak a pusztát és az elvadult szántóföldeket láttam, néhol elhagyott épületegyütteseket, amelyekben akár emberek is élhettek.
− Nem túl biztonságos vidék – szűrtem a fogaim között. Különös módon pár pillanatig úgy hittem, ennek az adott körülmények között is van jelentősége. Talán valami ősi, elemi ösztön hatására rövid ideig bíztam abban, hogy hamarosan viszontlátom Kírát és lesz értelme folytatni az életet.
Nemsokára azonban elmúlt a bizakodás. Elpárolgott belőlem, akár vízcsöpp a napsütötte asztallapról. Elgyengültem. Az utolsó fa is elmaradt mögöttem. Előttem, ameddig a szem ellát, kies pusztaság húzódott. Az jutott eszembe, ami hajdan Marcus Aureliusnak, ugyan mit ér az élet egy istenektől vagy megfontolástól üres világban? Előttem beláthatatlan, üres pusztaság feküdt. Itt-ott egy-egy bokor, nagyobb kő, virág, gyom, gyík, madár. Hát, ennyit az ürességről, gondoltam, már csak az isteneket kellene fölkutatnom. Barna réti héja csapott le tőlem nem messze, a fűben bóklászó kicsike, prémes állat megejtő hangon sivított, ahogy a karmok a bőre alá hatoltak. Gyorsan gyilkolt a ragadozó, már emelkedett ismét, az aprócska emlős ernyedten csüngött alá. Nem, ez nem üres pusztaság, még ha beláthatatlan is, csóváltam a fejem. Minden négyzetmétere beláthatatlan, ráadásul. Mégsem üres, messze nem az. Megtorpantam, leereszkedtem a sarkamra. Le kell nyugodnom, hajtogattam magamban, nem kell botorságokon agyalni. Leültem, kinyújtottam a lábamat, levettem a hátizsákot. Elhevertem, a fejem egy fűcsomón nyugtatva bámultam a felhőket az égen. Hárman voltak, két nagy, kövér asszonyság a Monarchia idejéből és egy csontsovány tinimodell, igazi pedofilok kedvence a múlt század kilencvenes éveiből. Három pár riadt tekintet tapadt rám, a habos ruhakölteményekből kicsordult a háj és kilógott a lóláb alakú borda, a hajkoronát mímelő foszlányokon megcsillant a napsugár, s a fülem mellett énekelni kezdett egy tücsök. Talán az a tücsök, akinek hajdanában az a bizonyos afférja adódott a hangyával. Bár nem értem, egy hangyával miként lehetett afférja, mikor a hangyák tömegben élnek, hallottam a szőrszálhasogató, vérfagyasztóan bugyuta kérdést, legszívesebben üvöltöttem volna. Tudtam, hogy Találkozásaim a pokollal címmel már sosem írok könyvet, pedig egy időben dédelgetett tervem volt. Nem drogról és nem alkoholról, nem húsevő növényekről (vényekről), de az olykor már-már elviselhetetlen lelki-szellemi fájdalomról számoltam volna be abban a vaskos munkában, a hülyeség terrorjáról, amivel jártamban-keltemben oly gyakorta találkoztam, amivel jártunkban-keltünkben oly sűrűn akadtunk össze az Áramszünet előtt. És utána is. Lehunytam a szemem, enyhe émelygés bizsergette a torkom, valahol a bárzsingom tájékán nedvek szivárogtak keresztül szöveteken, összeszorított szemhéjamra rovar telepedett, mohón hörpölte a szemöldökömben fönnakadt verejtéket. Mozdulatlan maradtam. Ha erre járna, kétségtelenül oldalba vizelne egy kóbor eb, gondoltam; ha aranysakál, megkóstolna, hátha már nem élek. Pedig az még odébb van. Nem sokkal, de még odébb.
Ezek jártak a fejemben. Nem hagytam, ellenálltam. Fölálltam, mentem tovább. Órákig gyalogoltam kelet felé. Több ligeten haladtam át. Szürreálisan beeső fény nyelt magába, ahogy visszaléptem a fák közé. A törzseken moha, a kéreg barázdáiban élőlények serege. Többnyire siettek. Néhány hernyó jelentette a kivételt, ők komótosan araszoltak fölfelé. Vagy lefelé, késztetéseik szerint. Eredeti gondolatokra törekedtem, de csak a számtalan közhely egyike keringett bennem: én is ilyen araszoló hernyó vagyok, lefelé vonszolom magam, a gyökerek közé, a föld alá. Humusszá olvadnak a sejtjeim nemsokára. A lét és a semmi határán lebegek majd. Talán egy-két hét még, ami hátra lehet, gondoltam, többet úgyse bírok egyedül. Nem fájt semmim, csak zsibongott mindenem. Nem vagyok beteg, gondoltam, csak haldoklom – amennyiben az a haldoklás, midőn az ember közel érzi a halált. Mostantól fogva lassan mozgok, határoztam el, hiszen immár gyönge vagyok. Ha itt lenne Kíra, nem tudnék mit kezdeni vele. Egyik pillanatról a másikra elmúltak belőlem a vágyak, a nedvek belémsavanyodtak. A zsibongás, a gyengeség, a lelki kínlódás lassan majd testi fájdalommá alakulnak. De még nem most, még nem itt, a fák között, a földből előtüremkedő gyökerek kígyóin bukdácsolva, a beeső fény pászmáival a testemen.
− Örülök, hogy nem vagy itt, Kíra, nem látsz, nem érzed a szagom, a pórusaimból áradó pusztulás szagát. Örülj te is ennek. Remélem, örülsz… – motyogtam.
Napokig, hetekig éltem félőrülten, letargiában. Egy évtizedekkel korábban összedőlt vályogtanyában húztam meg magamat, négy, legfeljebb öt kilométerre a pincétől. A tanya udvarán találtam egy félig betemetett kutat, az egykori fészerben kötelet és vödröt. Ha nem is a legkellemesebb zamatú, de iható vizem volt.
Beköltözésem másnapján a tanya belső szobájában, keskeny kanapén egy mumifikálódott holttestre bukkantam. Nő lehetett, és egy hegedűt ölelt magához. Sokáig csak ültem mellette egy sámlin, figyeltem a tetemet. Biztosra vettem, hogy az egykori hegedűslány az, akivel Tibi tanyáján ismerkedtem meg egy másik életben, amikor a tanya még búvóhely volt és nem rémálom. Végül rongyos pokrócokba csavartam és eltemettem. Jó mélyre ástam el. Többet nem tehetek érte. Sem magamért. Ahogy ott álltam a sírhant mellett, kegyelmet éreztem. Azt hiszem.
Három vagy négy alkalommal is láttam a távolban járőröző Tigriseket. Nem tagadom, minden este sírtam. Nem tagadom, képtelen voltam épkézláb tervet kieszelni. Meg sem fordult a fejemben, hogy segítséget kérjek, hogy társakat keressek, és szövetségesekkel térjek vissza. Biztos voltam abban, hogy minden létező embercsoport legföljebb nyomorult, erőszakos banda, vagy még annál is rosszabb, minden emberi mivoltából kivetkőzött, kíméletlen horda… Éjjelenként zaklatott álmok látogattak. (…)

Illusztráció:  Zdzislaw Beksinski

(A regény a Kortárs Kiadónál jelent meg.)

 

A Gyöngyben (Káró és Emi és –)

 

A Gyöngyben

A hátsó lépcsőn távozó alak körül bonyolódó sokadik részlet sem bizonyult perdöntőnek. Hatszögletű alapformába sorolható, egyes szakkönyvek alapján végtelenül változatos, határozott kontúrú hópelyhek pilinkéltek, egyikük, a végleges álmatlanságába sokadszorra beletörődő, ennek ezúttal is hangot adó, ablakában folyton a kitömött kandúrját simogató Rezike így mondta, vaskorlátra akadtak, beleálltak a közel két méteres férfi fülig hajtott sötét kabátjába, lehetőséget nyújtva a csodás pelyhek fölött érzett örömre, illetve alkalmat a lefelé cammogó óriásnak, hogy különösebb feltűnés nélkül rejtegesse arcát. Azt az arcot, amelyik Stefánia szerint erősen borostás, nem pedig óriástartozék. Magasnak magas, valóban, de hogy óriás? Nem érti, kiről beszél Rezike; egyértelmű: a rég eltűnt kapitány tett kimerítő látogatást szeretőjénél, a harmadik emeleti szobájában gubbasztó Vilmánál, akit mégsem vitt magával, hiába reméli évek óta. Mondja ezt az a múlt századi sminkjére kényesen ügyelő Stefánia, aki folyton, még abban a néhány másodpercnyi szünetben is grimaszol, amikor Rezike éppen nem láthatja, és bár sejthető, ezzel társa megbízhatatlan elbeszélői pozíciójára céloz, vagy javíthatatlan hóbortosságra, ugyanakkor arcán az ultramarin szintén gunyoros maszkra kész, amint befejezi saját mondókáját. Nagyra becsült Barátnéi úgy gondolják, igazít bordó selyemsálján kiszámíthatatlanul Ágoston úr, a kora reggel megfigyelt férfi a rendszeres, évi ellenőrzésre kirendelt, megkésett kéményseprő volt. Vasgolyót ejt kürtőkbe, felszálló kormot vár. Ki ne látott volna már ilyet. Sötétben érkezhetett, esetleg dohányzott, az óráját vizslatta, tovább maradt, hiszen nagyszerű kilátás nyílik odafentről. Dolga végeztével a tűzlépcsőn hagyta el a szállót.
Sértődötten méregettek valamit. Elenyésző ujjait fehér kesztyűiben Rezike. Stefánia az épület fölött széledő felhőkben keresett elégtételt. Ágoston úr üres szipkáját forgatta.
Mit óhajtanak?, Káró gyanakodva figyelte őket. Hova vezet a beszélgetés, kihez? Remélte, nem hozzá, mindazonáltal, ha őszinte akar lenni, ezzel máris elkésett. Megint csak őt találták meg. Húsz perce volna még kezdésig; szereti háborítatlanul meginni a kávéját, elszívni egy cigarettát, legutóbbi könyvélménye következményeként létbevetettségére ráismerni, rögtön feledni is azt, sóhajtásnyit szorongani, téveszméit végül lustán kinevetni, egyszóval: ébredezni; nem hinné, hogy túl sokat kér. Van ideje, persze, válaszolta, amikor közrefogták. Most nem szól egy szót sem, figyelmesen bólogat, várva a kompánia további beszámolóját, akik viszont tanácstalanul hallgatnak.
Kérdésére, mit akarnak ezzel a korai óriással vagy nem-óriással a tudtára adni, meglepő összhang kerekedik hármójuk közt. Éppen ez az, nem akarnak tőle semmit. A valódi kérdés tulajdonképpen az, ki az idegen, mit ólálkodik, mi keresnivalója a Gyöngyben? Nincs üres szoba. Itt mindenki ismer mindenkit. Szükséges valamitől tartaniuk, ha a férfi kiléte a korábbiakban vázolt színes lehetőségek egyikének sem felelne meg. Mi van akkor, ha mindhárman tévednek?, ezzel veszi kezdetét a Káró által már jól ismert, izgatott licit. Ha sem nem óriás, sem nem kapitány, még csak nem is kéményseprőről van szó, lehet, egy kukkoló, netalántán kéjgyilkos érkezett kiszemelni és széttörni száraz testüket. Nap mint nap hallani hasonló történetekről a tévében és a rádióban, vagy olvasni azon a világhálón. Nem vitás, farkasért kiáltó helyzet: fenevad keveredne báránykák közé. Még az sem biztos, nem történt-e éjjel valami végzetes; ezt neki, Kárónak kell haladéktalanul kiderítenie; járja végig a szobákat most! Kezdje náluk, mert ki tudja, amíg cihelődtek, majd az ebédlőben kakaóztak és reggeliztek, szokásos könnyű sétájukra indultak, a hátsó lépcsőn visszatérhetett a szörny; és azt meg aztán igazán mindenki tudja, milyen könnyű ezeket az ablakokat befeszíteni. Ne aggódjon Káró, a biztonság kedvéért vele tartanak.
Báránykák, mi?, mélázott Káró, műanyag poharát a benne lötyögő kávéval és csikkel együtt a fasor kijáratánál árválkodó szemetes kosárba dobta.
A terméskövekből rakott, latyakos, kerti ösvényt választották, vagyis számos út közül a legrövidebbet a műrózsákkal tűzdelt főbejáratig. Összecsukott, fekete szálkaernyőik és hajdani bundáikba feledkezett ízületeik azonos hangon reccsentek.  Hogy az egyszerre biccentő és ásító éjszakai portás mozdulatai melyiküknek vagy minek szóltak, számításba vehető; aligha váratlan, valószínű, álombéli alakoknak tűntek, vagy észre sem vette őket. Ami bizonyos, a váltás ma is késik a magyarázattal, Sebők, a nappalos sehol.   Belesve az egykor ízlésesen kitapétázott hallból az ebédlőbe, mint ilyenkor rendesen, alig találni lakót. Sokan még alszanak. Viola kap szemérmesen maga elé egy rejtvényújságot. Tóbiás különböző animációs csatornák közt váltogat, az újonnan érkező társaságtól nem zavartatja magát, ahogy Özvegyné sem, pasziánszozik, fölnéz az asztal másik végén ülőre, akit nem ismer meg Káró, mert a köszöntésre nem fordul hátra. Senki sehol a személyzetből. A svédasztalon hagyott teás- és kávéskancsók némelyikéből gőzkígyók szabadulnak.
Kinél kezdjük?, kérdezi a lépcsőházba érve. Nálam, úgyis az elsőn lakom. Így aztán Ágoston úr szobája felé tartanak: elöl Káró, utána az esernyőjét a kályha mellől piszkavasra cserélő Ágoston úr, legvégül az egymásba kapaszkodó dámák.
Háromra, mondja Ágoston úr; ugyan nincs az a három, amit addig nyújthatnának, míg a zsebéből kibányászott karikáról kikeresi a szobáját nyitó, megfelelő kulcsot, azt a zárba remegi, és romra, ha nem is rúgja be az ajtót, azért szabályosan belöki, félig, utat engedve a sóhajtozó és plafont bámuló Kárónak. Stefánia szóvá teszi, nem hinné, hogy egy akkora ember ott cirkálna, vagy onnan lógna. Amennyiben ez amolyan nyegle viselkedés Káró részéről, kéri, mellőzze, változtasson rajta, mert ilyen vészterhes időben nem szívesen jelentené az igazgatónak az ő, hogy is hívják, passzív-agresszív hozzáállását, melyről jól tudja, Kárótól amúgy teljes mértékben idegen, ezért is szeretik őt itt annyian.
Belátva vereségét Káró a legaprólékosabb vizsgálatnak vetette alá a szobát. Lépésről lépésre haladt, mindent, amit csak lehet, ellenőrzött, a függönyök mögötti, nem egészen harminc centis, az ágy alatti, közel tizenöt centis zugokat beleértve. Be-bedugta kezét, lássák, nem viccel. Majd a fürdőszobában rátörő veszélyérzettől és kíváncsiságtól megvadultan, a lehető leggyorsabban rántja félre a zuhanyzófüggönyt. Sehol egy óriás.
A szekrény!, figyelmeztették az ajtóban téblábolva. Ott is csak Ágoston úr két váltás öltönye, sálak, kendők, néhány cirádás ing csüggedt, a szekrény aljában, kibokszolt cipőkben sámfa rúgói hajladoztak. A fehérneműs fiókot nem akarta indokolatlanul bolygatni.
Tiszta, a helyzetre illő szót filmekből kölcsönözte, kész volt elbizonytalanodni, az öregek vajon megértik-e, vagy másik után kell kutatnia; azok bólintottak, és a gondosan vetett ágy szélére helyezkedtek. Ágoston úr ellenőrizte az ablakot, biztosan zárt. Köszönöm, nagy kő esett le a szívemről, mondta.  Nem tesz semmit, felelte Káró, mehetünk a következőbe? Várjon, kérem. Azzal az ágy melletti komódból kivett egy laposüveget. Amikor Rezike és Stefánia elhárította, Káró pedig meggyőzően ingatta a fejét, egyszerűen belehúzott. Leült az egyetlen székre. Van itt valami, kezdte.
Rezike és Stefánia előbújt bundájából, szájukba fekete cukorkát dugaszoltak.
Tudja, terveztem még néhány utazást, szólt Ágoston úr, nem gondoltam, hogy a Gyöngyben halok meg.
Félbe akarta szakítani, hiszen nincs itt semmilyen óriás, nem bántja senki, és még vagy három-négy ellenérvet tudott volna azonnal sorolni, melyek legvégén hamisan csengő örök élet ígérkezne. Káró mégsem úszhatta meg ma ennyivel.
Hallgasson ide, fiam. Valami láthatatlan, ugyanakkor néha nagyon is kézzelfogható anyag sűrűsödik idebent. Néha, amikor ki tudom tapintani a bordáim alatt, néha máshol, úgy érzem, egy gombolyag. Épp olyan. Ahogy időről időre eltűnik és felbukkan, tekeri maga köré mindenfelől és mindenhol azt a láthatatlan szálat, egyre nő, és amikor már fölhajtott bennem minden föllelhetőt, akkor végem lesz. Nyugodjon meg, nincs semmi baj. Így kell lennie. Azt akartam, hogy tudja.
Ágoston úr azt szeretné ezzel mondani, mondaná Rezike, azonban Stefániánál tovább nem juthat: Drágaságom, ne feledd, te vidéken és általánosban tanítottál biológiát.
És földrajzot, egészíti ki gyanútlanul a másik.
Jó-jó, és földrajzot, engedi Stefánia, most hagyjuk a tudományod, hadd beszéljen Ágoston úr; te később jössz.
Egyelőre ennyi. Mehetünk.
Biztos? Később talán már nem lesz rá idő.
Annyi biztosan lesz.
Miről beszélnek?, szédelgett Káró az ajtó felé. Miért mondta el ezt? Látta orvos? Szed gyógyszert? Az ő korában marokszám eszik. Sem a szobában, sem a fürdőben nem látott. Egyáltalán arról beszélt? Vagy ez valami morbid vicc, amit nem érthet? Nála semmi nem biztos. Fölocsúdni sem bírt, máris Rezike első emeleti szobájában áll. Amennyiben lett is volna valami vagy valaki odabent, anélkül surranhatott volna ki a nyitott ablakon, hogy észre veszi. Nem a csupasz hátú perzsa, Vili, még csak nem is a falon függő tárgyak térítették el gondolatait, egyszerűen képtelen volt az elhangzottaktól szabadulni. A rutinos lépcsőfordulóban ücsörgő Panama Lajosról legalább annyira nem vett tudomást, mint a folyosón kedvenc csendéletének reprodukcióját bámuló Annáról. Személyes szimpátián innen és túl, Ágoston úr vallomásának eredményeként Káróban konok útvesztők nyíltak.
Mutattam már? Sulykoló, az első udvarlómtól kaptam, Jancsitól. Gyönyörű, magas ember volt ő is, komoly szándékokkal: el akart venni. Anyám is, apám is szerette, adtak örömmel. Jegyben jártunk. Később azt állították, emberi mulasztás történt, észrevette?, mindig azt állítják.
Rezike, szólt Stefánia, eltérsz a tárgytól.
Igaz is, házigazdájuk szórakozott arca megváltozott.
A jégveremmé hűlt szobának behúzta az ablakát, hellyel kínálta őket. Egyáltalán nem foglalkoztatta, benéznek-e a fürdőbe vagy az ágya alá. Kárónak az is feltűnt, a mellette álló asztalon sorakozó, szokatlan alakú parfümös üvegcsék határolta atlaszban Szovjetunió és Csehszlovákia és Jugoszlávia olvasható. Nem árt gyakorolni, érvelt Rezike, akár a nyári szünetben rajtakapott, már a következő évi tananyagot magoló diák.
Szeret utazni?
Eddig nem jártam sehol, ismerte el Káró, azt hiszem, szeretnék.   Nagyon helyes, bólintott Rezike. Roppant fiatal még, tegye, amíg teheti. Érdemes elmenni a világ végéig. Természetesen nem valami peremről beszélek, ahonnan aláhull az ember; mindenkinek megvan a helye, ahová többé nem találhat vissza. Ezt, amikor odaér, nem gyanítja. Könnyen hiheti, alkalom adtán újra ellátogat ide, azonban nem így van, most már tudom. Furcsán hangozhat tőlem, a tudomány emberétől, igen, de kérem, higgyen nekem. Csak egyszer mutatkozik az életben. Az enyém Olaszország egy déli pontjára került. Azóta abban a gyümölcsösben bolyongok, mert ne gondolja, hogy következmények nélkül kereshettem fel. Éveket szántam a felkutatására, sokáig minden szünetben elutaztam Olaszországba; az összes hozzáférhető térképet beszereztem, a legrészletesebbeket. Heteken át gyalogoltam más és más, különböző útvonalakon. Nem volt olyan feltüntetett ösvény, ahol ne jártam volna, és mégsem sikerült a közelébe férkőznöm. Ezzel együtt sem bántam. Voltak pillanatok, amikor azt hittem, beleőrülök, talán soha nem is létezett, nem jártam ott, csak kitaláltam, álmodtam, bebeszélem, aztán mindig történt valami, ami az igazamról győzködött. Némelyik környék beállítása egyezéseket mutatott. Szélből rejtőző-bomló illata, miközben pont egy mezőn kelek át, dombok alkonyati helyzete, hálózsákból megfigyelt égbolt, szakasztott másának részletei, ezek mind eszembe juttatták. Azt hiszem, egyelőre ezt szerettem volna elmondani, fejezi be Rezike.   Kárót meglepné, ha ezek után bármin meglepődne. Mosolyát takarva, tanácstalanként vakarássza állát.
Mindjárt megérti, miért gyűltünk ma össze, mondja színpadiasan Stefánia saját, makulátlan rend és pézsma uralta vackában.
Nem az óriás miatt?, kérdezi Káró a lehető legártatlanabb arcával kiegészülő, azonos szándékú hangján.
Dehogynem. Legalább olyan fontos, kapcsolódó kérdés. A végével kezdtük. Talán ettől kissé összezavarodott. Érthető volna. Valójában a világainkról van szó, azok határáról. Helyekről, amelyek körül anélkül járnak végérvényesen a gondolataink, hogy valaha visszatalálhatnánk. Rezikéjét már ismeri. Ágoston úr nem volt olyan szerencsés, hogy egy fügeligetben érjen oda. Ő az egykori Szovjetunióban látta meg a sajátját egy lezárt, lakatlan téli városban.
Mindkettejükkel történt valami ezeken a helyszíneken, amiről kitartóan hallgatnak. Ne rója fel nekik, kérem, nem tudnak róla beszélni. Öröm, rettenet, apátia, bármi hangtalanná válhat.
Az én esetem kicsit más, ugyanis nem konkrét földrajzi helyhez, hanem személyhez kötődik, egy férfiban találtam rá. Azzal, hogy azt mondom, benne éltem, tudom, nem mondok semmit. Ha úgy folytatom, naphosszat a gondolatai, mondatai szakadékjába bámultam, akkor sem. A szakadék mélyén saját halálomat láttam ismétlődni. Még mindig semmi. Képtelen voltam behunyni a szemem. Végül megszöktem. Ugyan nem szökésnek terveztem, naiv voltam. Leugrottam egy hídról. Hogy hol, melyik hídon és melyik folyónál történt, nem tudom biztosan. Egy németországi klinikán tértem magamhoz, akkor már két hete eszméletlenül feküdtem. Csont és bőr és seb és zúzódás maradéka. Hónapokig nem tudtam, utána pedig alig mertem elhagyni a kórházi szobám. Sokáig rettegtem, hogy megtalál.
Az összes porcikája az agyamba égett, de az a legfurcsább, évtizedekkel később azon kaptam magam, ha szembe jönne az utcán, talán már nem ismernék rá. Álmaimban néha maszkot visel, vagy egyszerűen túl sötét van. Olykor csak a lihegését hallom, néha a beszédét, azokkal a kifürkészhetetlen hangsúlyaival. Van, amikor egyáltalán nem jön elő, van, amikor nem jön elő azonnal, érzem, valahonnan les. Húzza az időt, szeret megvárakoztatni. Én meg várom, hogy belekezdjen: nyugodtan sikoltozzak.
Ez volna az a bizonyos csönd, annak rám eső részének természete. Én ezt ismerem.
Szeretnénk, ha tudná, akit reggel láttunk, valójában nem hozzánk jött, hanem magát keresi, Káró. Ugyanis olyan volt, mint maga; váratlanul az ön pofiját öltötte fel. Szerepe egyelőre nyitott, rendezetlen, kusza. Akár az árnyéka, kétségtelen, a nyomában van. Azonban az árnyékával szemben kerülőutakon, esetleg maga előtt jár. Ki tudja, honnan jön? Azt sem tudom, hogy lehetséges. Legyen éber, abból nem lehet baj. Keresse vagy meneküljön, mindegy; azt hiszem, a találkozásuk előbb-utóbb elkerülhetetlen.
Káró tévedett, a hallottak nem csak meglepték, letaglózták. Szája kiszáradt, száraz nyelvével száraz ajkait igyekezne benedvesíteni, nem sok sikerrel. Kerüli a pillantásukat, inkább az ablakon választja. Ami itt megy, az közönséges agyrém.
Ágoston úr mellé lépet, amennyire bírta, megszorította vállát. Rezike szedelőzködött:
Mi lesz Vilmával?
Mi lenne?, értetlenkedett Stefánia.
Meglátogatjuk? Vár minket.
Tud várni az a vén kurva. Most ha megbocsájtotok, Kedveseim, szeretném a tízórai pártira rendbe hozni a sminkem. Káró, magát már biztos hiányolják, siessen!, azzal kitessékelt mindenkit.

 

 

 

 

 

 

Álvaro Cunqueiro: Elimas történetei

(A Merlin és családja című kötetből)

 

Bánatosan jártam-keltem azon a nyáron, vagy legalábbis bánatosnak akartam látszani, mert doña Simonába voltam szerelmes éppen, igaz nem nagyon láttam őt akkoriban, de elég volt nekem az is, ha a kék szemeiről ábrándozhattam, meg ott volt a hímzett zsebkendő is, amit tőle kaptam ajándékba. Mikor beleszagoltam, úgy éreztem, mintha csak újra mellettem lenne. Nem is örültem akkor az ünnepeknek, még a quintás-i Szent Barnabásnak se, pedig az nagyon híres, se a meirai Miasszonyunknak, se a belvís-i Szent Bertalannak… Egyedül és szabadabban jártam-keltem akkoriban, még alig volt munkám, annál is inkább, mert doña Ginebra a lugói fürdőben pihent, és Manueliñát is magával vitte szobalánynak. Gazdám pedig az új könyveket kezdte el olvasni, melyeket egyenesen Rómából hozott neki egy messzi földről jött árus, akit Elimas-nak hívtak. Az a hír járta róla, hogy az övéi közt csak a mágusokat nevezik így, valami Elimász után, aki összeveszett Szent Pállal. Nem volt keresztény, nem kóstolta meg se a szalonnát, se a bort, viszont imádta a kávét, és naphosszat csak a füstöt eregette díszesen faragott, hosszú pipájából. Két napig is eltartott, amíg gazdám a könyvek között válogatott, melyeket ez a különös Elimas egy bélelt kosárban hozott leóni szamara hátán. Ezalatt én valamelyest összebarátkoztam Elimas úrral: ágyába vittem a csokoládét és a kekszet, megpatkoltattam a szamarát Vilarban, és újraszögeltem a klumpáját is. Hogy mulattam Elimas úr zöld posztóbugyogóján, meg azon, ahogy szépen levette a lábáról a cipőjét és a zokniját, mielőtt belépett volna a házba.
– Már vagy húsz éve járom a világot – mondta egyszer –, a titkos tanok és az alkimista művészetek könyveit árulom, talizmánokat, amuletteket, borostyánkő poharat, olcsó és megbízható szemüveget, és bizony elmondhatom magamról, hogy mind a hat földrészt bejártam, sőt, még annál is többet. Miranda nem esett most utamba, az igaz, de hát annyira szeretem a gazdádat, don Merlint. Ha nem róla lenne szó, már rég Rómában vagy Kínában volnék, vagy épp most érkeznék meg Havannába, ahol egy igen kedves asszonyság vár énrám.
Elimas úr nem keverte el a cukrot a kávéjában, hanem csak felhajtotta a sötét levet, aztán kikanalazta a szirupot, ami a csésze alján maradt, és lassan elnyalogatta.
– Nem csak könyvekből élek ám – folytatta, – hanem a történeteimből is, amelyeket a fogadókban szoktam mesélni. Most is van a tarsolyomban egy szép kis gyűjtemény: hét igen érdekes história, és mindben van egy szemernyi igazság, úgy bizony. Mert én mondom neked, hogy még ha saját magad találsz is ki egy történetet, – akármilyen eredeti akarsz lenni –, mindig beleszövődik majd néhány valóságfoszlány, melyet észrevétlenül őriztél meg az emlékezetedben.
– Így igaz – mondta gazdám, aki eddig némán hallgatott minket –, s ma este talán meg is előlegezhetnél nekünk egy szép históriát.
– Ezer örömmel, uram – válaszolta az idegen, aki nagyon tisztelte gazdámat, – el is kezdem tüstént, ha megengedi, hogy a kisfiú hozzon nekem még egy csésze kávét.
Csak úgy repültem, hogy minél előbb felszolgálhassam neki, aztán letelepedtünk a vénséges vén, gondosan metszett fügefa árnyékába. Merlin úr a hintaszékbe ült, az idegen a földre, – úgy, ahogy máskor is –, én meg lovagló ülésben foglaltam helyet a legvastagabb ágon, mire Elimas végre belekezdett egy történetbe. De előtte még felhörpintette a kávét, és szép lassan lenyalogatta a szirupot a kiskanálról.

A kristálykád és az ördög

Pontosan egy éve történt az a szörnyűséges eset a Nagy Inkvizítor egyik unokahúgával a Pratto Nuovo birtokon, a Nápolyi Királyságban, és a történetből is jól látszik, hogy még az ilyen nevezetes keresztény családok sem szabadulhatnak a gonoszságtól. Az unokahúg, akit donna Eleonorának hívnak, fiút szült, és mindenki arra készült, hogy a még sosem használt, díszes kristálykádban fürösztik majd meg. De valahogy rosszul tették bele a kis lurkót a vízbe, és a gyerek úgy elolvadt benne, mintha csak só vagy cukor lett volna. Döbbent kiáltásoktól visszhangzott a kastély, és senki sem akart hinni a szemének, de ami történt, megtörtént, a fiúcska szőrén-szálán eltűnt. El kellett hát temetni a fürdővizet. Az üveget, melyben végső nyugalomra helyezték, fényes ceremóniával búcsúztatták el, zenével, virágokkal, válaszos zsoltárokkal, és még maga a Nagy Inkvizítor is részt vett a szertartáson, hosszú, fekete köpönyegében. Tizenöt nappal ezelőtt újabb gyermeknek adott életet az unokahúg, és mivel a babát meg kellett fürdetni, újra elővették a kristálykádat, ezt a felettébb értékes, régi tárgyat. A Nagy Inkvizítor mellett jelen volt az újszülött szobájában a palermói ördögűző is, aki a nápolyi Bourbonokból szokta kiűzni az ördögöt, amikor éppen szükség van rá, (erre minden szökőévben egyszer kerül sor), és ott volt a keresztelőn Szicília királyi főorvosa is. Már szappanozták a csöppséget, amikor eszébe jutott az anyának, hogy a nagybátyjának meg kell áldania a kádat. A Nagy Inkvizítor azonban még ki sem mondhatta felette az In nomine Patris-t, a kristálykád máris ezer darabban hevert a földön, és fullasztó kénszag áradt belőle. A palermói ördögűzőnek volt még annyi ideje, hogy ernyője görbe nyelével nyakon csípje a menekülő ördögöt, ám az végül kicsúszott a kezei közül, és elszelelt a kéményen át. Mindenki úgy tudta, hogy a kád a híres fossanói apácakolostorból való, és az apátnők fürödtek benne húsvétkor meg Szent Márton ünnepén, Szent Péterkor pedig az apácák. De bizony nem kád volt ez, hanem egy átváltozott ördög, aki a meztelen apácákat akarta meglesni.

Kína örököse

Kína örököse, egy kissé alacsony fiúcska, meg akart házasodni, és apja a szokásokkal ellentétben hagyta, hogy ő válasszon magának feleséget. A herceg nem csak alacsony volt, de beteges is, virágokat meg madarakat festegetett napestig, és minden éjjel azt álmodta a Száz Szélkakas palotájában, hogy kerekebbnél kerekebb citromokat simogat. Kína örököse nyomban megparancsolta, hogy hosszú selyemszalagokra festve küldjék el neki a Birodalom legszebb hajadonjainak arcképét, majd hosszú délelőttök és délutánok során nézegette őket, de egyik se volt kedvére való, s éjszakánként továbbra is azt álmodta, hogy keze egy madártollal bélelt fészekben pihen, melybe valaki két kerek citromot tett… A legtávolabbi tartományból érkezett a követ, aki hetven arcképet hozott a herceg úrnak, Kína örökösének. Ezeken a képeken hetven leányzó mosolygott, és hajtotta meg félénken bájos fejecskéjét. A herceg, amint letekerte a nehéz anyagot, melyen ott sorakoztak a lefestett hajadonok nevükkel és rangjukkal a szalag szélén, egyszer csak egy szépséges lányka előtt találta magát. A szépséges kisasszony kinyitotta zöld szemeit és ráemelte a tekintetét a hercegre. Hosszú, fekete szempillái olyanok voltak, mint az ecset szálai, mellyel a Sárkány nevének első betűjét festik. Sokáig nézték egymást, majd a lány visszatért a festett selyem mozdulatlanságába, és elpirult. Kína örököse nyomban megparancsolta, – ennek épp most lesz tizenegy hete –, hogy hozzák el neki a leányt, akit aztán feleségül is vett az ottani szokások szerint. Arrafelé az esküvőkön egy színes papírlámpás világít, és a vőlegénynek meg a menyasszonynak addig kell várnia, amíg elég a benne levő gyertya, s amint ez kialszik, férj és feleség lesznek. Kína örököse két napernyőt, egy igazgyöngy-nyakláncot, egy ezüstcsigát és tíz aranykörmöt ajándékozott hitvesének, majd mikor a köszöntők és jókívánságok végeztével kettesben maradtak a Száz Szélkakas palotájában, a herceg megkérdezte feleségét, hogy miért pirult el a vásznon. “Azért – válaszolta a fiatalasszony – mert én vagyok az a két citrom, akit éjjelente simogattál.” És a herceg, Kína örököse, aki immár négy kantoni fonttal többet nyomott, a mandarinok tanácsával egyetértésben megváltoztatta felesége nevét, amit mindannyian írásba is foglaltak azokkal az egymás mellett sorakozó csudás betűkkel, hogy a hercegnőt mától kezdve így hívják: “A citrom, aki éjjel mosolyog.”

 cunqueiro

A farkas, aki felakasztotta magát

Bizony, errefelé még az is újdonságnak számít, ami tavaly télen történt a Leóni Királyságban, Astorgától úgy kilenc mérföldre, Dueñas tölgyfaligetében. Palenciában és Leónban már mindenfelé az egyik legszomorúbb balladaként éneklik, csak ezen a vidéken nem terjedt még el a híre. Hogy tudniillik egy farkas felakasztotta magát. A história egy öreg ordasról szól, abból a fajtából, akit arrafele fogcsikorgatónak hívnak. Ezek mindig a városok és a falvak körül ólálkodnak, és egyáltalán nem félnek az embertől. Ez a farkas is sok kutyát megmart, sőt még a gazdájukat is megtámadta, amellett megölt egy katonát, meg egy kislányt, aki a szamarát legeltette. De leginkább a lányokra vetette rá magát, főleg teliholdkor, amikor is egészen a küszöbökig elmerészkedett, és onnan vonyított utánuk keservesen. A plébános meg egy híres vadász, a vados-i bíboros unokaöccse, don Belianís – ő egyébként puskaporról szóló könyveket szokott rendelni, tavaly adtam el neki don Biriguncho Tűzszerszámát – hajtóvadászatot szerveztek a Szent Testvériség csapataival és az astorgai márki úr fegyvereseivel. Szép rendben fel is kerekedtek, majd odaértek egy hegyhez, ahová a király kutyája vezette őket. A vérebet Segoviának hívták, a vadászok őt követték a farkas nyomán éjt nappallá téve, a vad hegyeken át, míg végre hajnalban körbekerítették a szörnyeteget Dueñas tölgyfaligetében. Segoviáé volt az érdem, de azoké az embereké is, akiknek sikerült lépést tartaniuk vele. Don Belianís már felemelt puskával indult el a tölgyek közé, és ő volt az, aki látta, hogy egy meztelen férfi felakasztja magát az egyik fára. A kötél egyik végét az ág, a másikat a nyaka köré tekerte, s aztán nagy hirtelen elengedte magát. A vadász még fel sem ocsúdhatott döbbenetéből, amikor látta, hogy a férfi estében farkassá változott. Ő volt a félelmetes fenevad! Így tudták meg, hogy farkasember volt a rémtetteiről ismert öreg ordas. A plébános, aki derék és együtt érző ember volt, megparancsolta, hogy temessék el a farkast, és elmondott érte egy Pater Nostert, hátha még idejében érkezett, mert sose lehet tudni. És miközben a pap imádkozott, a farkas visszaváltozott emberré, és mindenki ráismert Romualdo Nistalra, a manzanali boltosra, akit mindenki nagyra becsült, mert sose csalt a mérleggel.

– Ez az a három történet – mondta végezetül Elimas –, melyeket az első este szoktam elmesélni a fogadókban. Persze imitt-amott változtatok rajta egy keveset, kihagyom belőle a szereplők ismertetőjeleit, és hozzáteszem, hogy jelen volt még ez vagy amaz, aki sánta, vagy aki másodjára egy gazdag süket nőt vett el. Vagy hogy az illető folyókért pereskedett, vagy bármi mást, ami csak eszembe jut. És mesélek utána a városokról is, hogy milyen hatalmasak, hogy mennyi tér és utca van bennük, és hírt hozok a leghíresebb vásárokról, a legújabb szokásokról. A történeteknek, amiként a nőknek vagy a húsoknak, fűszeres pácra van szükségük. Romualdo Nistal életét onnan szoktam mesélni, hogy beállt őfelsége hadseregébe, és beleszeretett az egyik őrmester feleségébe, aztán elmondom azt is, hogyan talált egyszer az utcán két uncia aranyat, amiből aztán beindíthatta a boltot Manzanalban…
Gazdámnak nagyon tetszettek Elimas történetei, hét könyvet vásárolt tőle, még borravalót is adott, aztán megparancsolta, hogy csomagoljanak neki sajtot az útra. Nekem pedig megengedte, hogy Norés kutyával egészen Belvís határáig kísérjem őt, ahová a grófkisasszonykáknak vitt egy vadonatúj históriát, amelyet Párizsban volt szokás olvasni, és melyek ez volt a címe: Pál és Virginia…

Gergely Veronika fordítása

 

A Fekete-tenger se lehet sötétebb (Fordított idő III.)

 

 Azon az éjszaka halálos, áthatolhatatlan köd ereszkedett le a szigetre.
A napfelkelte előtti órán Riolda felriadt, a keze-lába reszketett, és még a hajából is csavarni tudta a nedvességet. Meglehet, ilyen lehet a Fekete-tenger, melynek pusztító mélységeiben se halak, se rákok, se kagylók nem élnek, és ha lemerülsz, csak halálos, fekete villámok sisteregnek körülötted. Riolda érezte, hogy idő van, az ő ideje. Világot kéne gyújtani, felöltözni, indulni a kikötőbe, elbúcsúzni a fiától vagy megnézni, hányan maradtak a szigeten, de a mellére nehezedő szivacsos köd megbénította.
Mikor felébredt, a rettenetes ködtenger arrébb vonult, a kis Csacsi félig már elhagyta a kikötőt. Opálos, nyugodt fény ragyogott az öbölben.
A gyerekek fel-alá bóklásztak a parton, ennivalót kerestek, rákot, kagylót, aztán jobb szórakozás híján a fényt próbálták összegyűjteni egy rossz agyagkorsóba, vagy meztelen kezükkel, lábukkal püfölték a hullámokat. Ma ingerültebbek voltak, mint tegnap vagy tegnapelőtt. Riolda próbált az ablakból integetni nekik, de mint a fejüket lehorgasztó állatok, csak egymásra figyeltek. Nem láttak, nem hallottak – de legalább kevesebben voltak: Kyd tartotta a szavát, a nagyobb gyerekeket elvitte magával.
Istenem, könyörülj rajtunk!
Hamarosan Benjámin tántorgott be a hálószobába, és rögtön mesélni kezdte, hogy mennyire rettenetesen, mennyire szörnyen megviselte ez az éjszaka.
Hogy ez nem igazság… Hogy mennyire, de mennyire…
Ehhez fogható ködöt eleven ember nem látott még se Arrrrrméniában, se Ciprrrruson, se Alexandrrrriában, se sehol a művelt világban… Valami rrrette… rrrette… rrrettenetess…
Riolda bólogatott, és életében először megsajnálta Velence ál-Guidóját, Örményország püspökhelyettesét, a soha-nem-volt zsidó királyság alapítóját. Benjamin nyelve nehezen forgott, bizonyos hangokat furcsán ejtett, a Velence szót többszöri nekifutásra se tudta kimondani: Ve-ve-velence… A fél arca lebénult, csodálatosan fekete, bal szeme, melyet a hályog megkímélt, veszített a ragyogásából.
Leült-felállt, leült-felállt, nem létező legyeket hessegetett el az arca elől, aztán lassan-kínlódva az ablakhoz tántorgott. Mintha elfújták volna az életerejét: vénasszony módra kotkodácsolt, méltatlankodott, mintha Riolda lenne felelős az időjárásért.
És talán így is van, gondolta Riolda. Én vagyok a felelős mindenért.
– Már nem szenvedünk sokáig – ígérte Benjaminnak.
A beteg fiához kellett volna sietnie: sürögni-forogni, megkérdezni, hogy van (mintha nem tudná mindenki), betakarni, megitatni, de minden idegszálával érezte, hogy valami üzenet vár rá a könyvtárban. Félretolta hát a szörrrrrnyű idő-dő-dő-járásról lámentáló Benjamint, átvágott a furcsa sziszegésekkel teli folyosókon, és próbált megmelegedni a régi könyvei között.
Időhúzás, igen. Ki tagadná.

Három fényes, üres négyzet, a Kydnek ajándékozott kódexek helye, N herceg agyonolvasott kézirata… de ugyan kinek van most kedve szerelmes versekre? Ám akárhova pakolja, ezek a versek mindig elől vannak… Mit tehetne? A könyvtár az a hely, ahol az ősei üzengetnek, és ahol a távollétében átforgatják a lapokat. Az egyetlen hely, ahol nem én vagyok felelős mindenért, gondolta. Meglehet, ezért szeretek itt üldögélni annyira.
Riolda előre-hátra húzogatta a könyveket, megpaskolta a megmaradt kéziratokat, aztán a verses kéziratcsomó mögött rátalált egy új kódexre. Hogyan szerezte a nevét a sziget, és hogy veszítette el?
Bár a címet könnyen elolvasta, de az ide-oda masírozó hangyákhoz hasonló kézírást nehéz volt kibogarászni, pedig az apró jelek minden oldalon, minden sorban kísértetiesen egyformák voltak. Fekete, kérlelhetetlenül egyforma, hajszálvékony, se jobbra, se balra nem dőlő betűcskék.
És mennyi, de mennyi érthetetlen, senki által nem használt kifejezés! És micsoda ostoba történet! Riolda bosszankodva felnevetett: vulkánok, gleccserek, kráterek, földcsuszamlások – mintha élne földi halandó, aki beleláthatna a szárazföld vagy a tenger gondolataiba, aki sejtené, hogy hogy születnek, mit álmodnak, aki a krónikásukul szegődhetne!
Vagy tudhatná, ki volt az első ember, aki ennek a szigetnek a földjére lépett.
De nem zsörtölődött tovább, hanem csalódottan kibámult az ablakon. Hogy érthetnénk jól egy vulkánt, egy több, mint ezer esztendős, magányosan fortyongó teremtést, ha még egy összeomlóban lévő közösség is ennyire titokzatos?
Ki érti, hogy miért dülöngélnek az alattvalói fel-alá? Miért csoszognak ide-oda, mért nem várják be valamelyik kunyhó mélyén a halált?
Ám egyszer csak az összes fel-alá imbolygó férfi és nő megdermedt, és mintegy varázsütésre megindult Vörös Sjön kunyhója felé. Ennek egyetlen oka lehet, gondolta Riolda: az örökké egymás közelében élő lények a levegőből is megérzik a másik halálát.
Nincs több haladék. Megpróbált felemelkedni a székéről, de csak a semmire, a levegőre nehezedett, nem érezte a saját lábfejét. Kötelességtudón elindult kifelé, de a végtagjaiból nem múlt el a zsibbadtság, a kínos, lebegő semmilyen-érzés. Hiába lépkedett egyik lábát a másik elé helyezve, úgy érezte, mintha lassan – nagyon lassan – úszna a levegőben. De minek? Hova menekülne? Hova úszna, repülne, sétálna vagy szaladna? Csámborogjon a kihalt folyosókon? A lábait egymás mellé rakosgatva, a súlyától mégis megszabadulva most mégis lebegett a levegőben, aztán dülöngélve lebicegett a tizenhét lépcsőfokon.
Immár pontosan úgy lépkedett, mint az alattvalói.
Mindenki a téren gyülekezett: az előbb még ide-oda csoszogó férfiak, a pár perce a sárban tántorgó, részegen dülöngélő asszonyok. Nyilván azért csuszkálnak és bukdácsolnak, mert ők sem érzik a köveket a talpuk alatt. Egy pillanatra feltűnt a tömegben a bőbeszédű Osjan, Fiona férje, a hüllő módjára összetöpörödött Harcias Mork. Most egy cseppet sem tűnt harciasnak vagy izgágának – vajon észrevette-e egyáltalán, hogy a felesége és a gyerekei már úton vannak Normandiába? Már nem számít. Kit érdekel.
Riolda hümmögött egy kicsit, majd benyitott a kunyhóba, és a hadonászó karjával irányítva magát Vörös Sjön ágya elé tántorgott.
– Gyönyörű vagy, egyetlenem – suttogta a fiának, aki kinyújtózva, megfésülve hevert az ágyon, mintha egy láthatatlan kedves felkészítette volna az anyjával való találkozásra.
Boltozatos homlok, álmélkodó, de szabályos vonások, mintha egy ifjú hős elmélkedne a rá váró, hatalmas – de mindenképp örömteli – utazásról. A homloka hideg, de a keze még várakozóan meleg volt.
Vörös Sjön magabiztos és gyönyörű volt – olyan nyugodt, fiatal és erős, mint Sjön, az ő szerelme, akivel együtt bandukoltak Normandiában, és várták, egyre csak várták a hajót, amely majd hazaviszi őket Riolda szigetére…
Ahol aztán boldogan élnek…
Időtlen időkig… Mindörökre.

Illusztráció: Zdzisław Beksiński

 

 

Szeretnéd tudni? (Fordított idő III.)

Mert a könyvek nem tudnak megfelelni minden nehéz kérdésre.
Pedig I. Bandemag ĺrországból hozatott könyvtára bővelkedett tudós etimológiákban, regényes életrajzokban, verseskötetekben, létező és nem létező népekről, lehetséges és megvalósult világokról szóló beszámolókban.
No de melyik tudós és jelentékeny férfiú vesződne a gyerekszülés, a csecsemőgondozás, a szomorúság vagy az öregség titkaival?
I. Bandemag könyveiben a férfiak mindig valahova bátran elindultak, ott kikötöttek, hogy haladéktalanul meghódítsanak, elfoglaljanak, felfedezzenek, megismerjenek valamit… Vagy magányosan üldögéltek a szobájukban, és csodás találmányokon törték a fejüket. Egymással versengve igázták le a tüzet, a szelet, a távolságot, a szörnyeket, az ismeretlent, a számokat, a villámokat vagy csak a nőket… Mert hiszen még ezekben a nagy dolgokban is örökösen perlekedtek, Riolda szinte hallotta, ahogy a feje fölött feleselnek.
Ő maga persze soha nem vetemedett volna arra, hogy a dolgok summáját elkészítse, hogy hetvenhét könyvből írjon egy hetvennyolcadikat, és mint valami kincseskamrába, egy külön kódexbe összegyűjtse a legcsodásabb találmányokat, a legelmésebb ötleteket, a legjobb történeteket.
A kérdéseit csak a kódexek margójára jegyezte fel, apró gyöngybetűkkel, olvashatóan – egy olyan szigeten, ahol a betűket kinevették, és ahol a nevelt fián, Shiobianon kívül senki sem tudott olvasni.
De ha a mások válaszait nem ismeri az ember, talán nem is lennének kérdései.
Meglehet, Riolda abban bízott, hogy a kihalt palota labirintusaiban bujkáló ősök egyszer majd felelnek neki.

A nevek tényleg megkötözik az embereket? Örökre meghatározzák a jellemünket és a tetteinket? Ha az ő neve, a Riolda nem jelentene királynőt, akkor várandós anyaként visszatérhetett volna-e a szigetére?

Ha a szavak csak véletlenül jelentik, amit jelentenek, akkor hogy képesek fullánkokká változni? Embereket tönkretenni és megbélyegezni? A nevek, a jelzők, a határozók lennének a mi élősködőink?

Vajon a költők mindig igazat beszélnek? Ha nem, akkor miért élvezzük a verseket? És ha a zene a legcsodásabb, a legártatlanabb igazság, akkor hogy gyönyörködhetnek benne a velejéig romlott emberek?

Igaz-e, hogy hajdanán mind a tengerben éltünk, és egy szavak nélküli nyelvet beszéltünk? Láttuk vagy inkább a zsigereinkben éreztük egymás gondolatait. És nem voltunk-e boldogabbak tévedések és félreértések nélkül?

Miért alszunk egyáltalán? Mi értelme a napjaink egyharmadát kábult kiszolgáltatottságban tölteni? És ha mi, izgő-mozgó lények nem élhetünk pihenés nélkül, akkor a tenger hogy-hogy nem fárad ki az örökös hullámzástól?

Ha minden változik, a föld, a tenger, a nyelv, a törvények, akkor mi értelme hűségesnek lenni? Miért ragaszkodunk egy szigethez, egy öregedő férjhez, egy kisgyerekhez, ha már jól elboldogulunk nélküle is?

Riolda nemcsak az unalmasan körben forgó vagy lomhán elterpeszkedő időt, a mindennapok szörnyűséges ritmusát akarta az olvasással megszakítani. I. Bandemag kódexeiben a búskomorság, a letargia, vagyis Sjön betegségének ellenszerét kereste. Egy jó harcos mindig tudja, hogy melyek a halálpontjaink, hogy a torok, a váll, a fej mely részét kell megütni, hogy az ellenség holtan essen össze. De mik lehetnek az életpontjaink? Azok a szavak, szertartások, szokások vagy tettek, amik meggyógyítják a beteg szíveket?

A zsurnaliszta melléfogásai

          

 A bölcs az az ember, aki tudja, hogy mi fölött kell átsiklania. 

(W. James)

*

A pereskedés sok időt és energiát vesz el az embertől, próbára teszi mind pszichésen, mind fizikailag, de az élet mégsem áll meg, a Föld továbbra is forog, a feladatokat továbbra is el kell végezni. A perben álló irodalmár újságírói minőségében vett részt egy, a Hild Villában megrendezett, eseményen, ahová, stílszerűen, Hilda nevű párjával érkezett. A Magyar Művészeti Akadémia kutatóintézetének helyt adó patinás épületben L. P. Gabriella, a kishaza egyik ismert költője, tartott előadást, Túlélés Kárpátalján címmel. Tulajdonképpen, a Kárpátalján művelt magyar irodalom történetét vázolta fel röviden a hallgatóság számára. Itt meg kell jegyeznem, hogy a közelmúltban jelent meg a költő legújabb verses kötete. Na, szóval, újságírónk, aki alaposan túlvállalta magát, mintha az írással, író-terápiával szeretett volna megszabadulni a lelkét mardosó feszültségtől. Fél tucat lapnak[1] írt cikkeket, humoros írásait gyűjtötte egybe, egyik rapénekes barátjának kéziratán dolgozott, na, és közben ezt a könyvet is írta egyidőben.[2]

Na, persze, máris mosakodik, megpróbálja megmagyarázni a megmagyarázhatatlant. Olyan ez, mint szerecsent mosdatni kőolajban, ez már nem jön le, komám! Kíváncsi leszek, mivel fogja megindokolni ezt az óriási malőrt – szólt közbe az író háta mögött settenkedő Mitracsek úr. Korábban is voltak már elírásai, tárgyi tévedései, de most egy vezető irodalmárt keresztelt át a balga. Úgy vélem, ezzel itt végleg elvágta magát, többé nem adnak neki Hitelt.

A terv nem mindig teljesül, ahogy most sem. Az irodalmi estről beszámolót írt a kishaza legkedveltebb internetes újságjának, ami a Kárpátalja.ma nevet viseli, de hatalmas hibát vétett, legendás szórakozottságának köszönhetően, nemes egyszerűséggel átkeresztelte az est házigazdáját, így lett Falusi Mártonból Kalász Márton. Talán, mondanom, azaz írnom sem kell, az olvasó önmagától is érzékeli, hogy ez mekkora melléfogás és mekkora tiszteletlenség Falusi Mártonnal szemben. Nem igazán van rá magyarázat, nem igazán van rá mentség. De csak most jött az igazi feketeleves, Mitracsekék nem thököltek kihasználni a váratlan lehetőséget. Az eset, természetesen, nem kerülhette el a figyelmüket, hiszen pontosan ilyen lehetőségre vártak, s most az író tárcán, azaz tálcán kínálta fel nekik.[3] Azonnal lecsaptak a szerencsétlen zsurnalisztára.[4] Az egyik bértollnok máris pocskondiázó pamfletet tett közé a hírhálón. Mitracsek egy talk-showban vesézte ki a történteket. Kihangsúlyozta, hogy ez nem egyszeri eset, az illető, már korábban is, több hibát vétett újságírói tevékenysége során. Nem most fordult elő először, hogy valaki nevét rosszul írja le. Itt át is adom a szót, bár megjegyzem, nem szívesen, Mitracseknek.

Vagy tizenkét éve is megvan már, amikor egy tudósítás során, az irodalmi estnek helyt adó, Szentháromság tér helyett Szentlélek teret írt. Nem is olyan régen interjút készített az egyik fiatal, kárpátaljai tehetséggel, igaz, akkor az interjú szövegében még helyesen írta le alanya nevét, de a népszerű közösségi oldalon, az interjút ajánlva, kihagyta az y-t Csornyij Dávid nevéből. Egy másik beszámolójában viszont a kishaza egyik ismert, a beregi líceumban oktató tanárnak nevébe csempészte be a Dávidtól elorozott y-t. De ez még mind semmi. Amikor a második interjús-kötetének anyagát állította össze, helytelenül írta le a híres szittya filozófus, Kekeczky nevét. Ám, ekkor még volt némi mentsége, hiszen Zsolt, szintén híres, édesapja családnevében i betűt használ, méltán hihette, hogy fia is követi e hagyományt. Bár, ezen esetekben is sok bosszúságot okozott több ember számára, viszont arra már semmilyen mentsége nem lehet, hogy két ismert, anyaországi irodalmárt egyszerűen összekever. Hát ez hallatlan és felháborító. Ugyanakkor nevetséges is. Ezzel kérem, önmagát minősítette az újságíró, híven alátámasztotta korábbi állításaimat. Teljes mértékben egyetértek Kekeczky Zsolttal, aki éleslátásának köszönhetően, nyomban felfedezte a szarvashibát az ominózus cikkben, és az „arc-könyvön’’ ennek hangot is adott. (Taps!!! Heves. Megyek, lenyugtatom. Magam.)

Eközben a vétkes még csak észre sem vette a névcserét. Csak akkor tudatosult benne, amikor a műveiből állított össze anyagot, amit el kívánt küldeni a Hitel szerkesztőjének. Azonnal tudta, hogy az ő hitele ezzel nyomban füstté vált. A dolog megtörtént, nem volt mit tenni. Mert már megtette. Addigi elnevezései közé felvette a Tamás nevet, és elvonult elméje legeldugottabb zugába, vezekelni. Számára ez volt a vezekényi csata, ahol hitelességének és szakmaiságának egy újabb darabkája veszett oda. Hitel, világ, statárium!

Mitracsek nyomban elnevezte Átkeresztelő Jánosnak. Ez annyira megtetszett neki, hogy elméjének e szüleményét lépten-nyomon elsütötte, és utána nagyokat nevetett. Vagyis önmagán, mások előtt. Még akkor sem vette észre, milyen közönséges, miután körülnézett. Azon örvendett, hogy bebizonyította, nem csak az író adhat nevet hősének, immáron ez fordítva is igaz.

                

Lengyeli Jánosík

 

___________________________________________________

[1] Itt külön kiemelem az Újnautilusz irodalmi és kulturális internetes folyóirat nevét, abbéli reményben, hogy még a kötet megjelenése előtt leközlik ezt a részletet.

[2] A szót a word pirossal aláhúzta és helyette az egyidősen kifejezést ajánlja, ami tulajdonképpen szintén helyes, mert ugyanabban az időben ugyannyi éves az író. Sőt az is, aki e sorokat írja, és az is, aki a fentebbi szöveget, ami nagyvalószínűséggel az Ünnepi Könyvhétre már kötetbe szedve kerül majd a Vörösmarty térre, s a Gerbaud mellett, az Oroszlános kútnál megtalálható lesz Kárpátaljai Kiadók pavilonjának kínálatában.

[3] Itt teljesen felesleges a nekik szó, hiszen az előző mondatból világosan kiderül, kik akarnak hasznot húzni az újságíró tévedéséből ——- szólt közbe a korrektor. — Igazad van, meggyőztél, húzzuk ki! —– válaszoltam.

[4] Úgy kell neki, megérdemelte. Miért nem figyelt jobban? Én sem venném jónéven, ha helytelenül írná le a nevem —- szólt közbe Tarasz Bulba (is).  —- Hogyan? Netalán Paraszt Bujbe? — írta egy troll Zuckenberg rabbi internetes könyv-plakátján, de szerencsére a kontyos kozák ezt nem értette.

 

 

(Illusztráció: Hannah Höch: Die Journalisten, 1925)