Egyedül

Hason fekve nézem a kaput, hogy ne kelljen folyton odafordulnom. Fényeket várok, ismerős formájú lámpákat. Kulcsért benyúló bal kezet. Tisztán látom a kapu sarkát. Nem kérdés az sem, hogy felakasztottam-e a kulcsot. A kutyákra nem bízom magam. Rég nem mennek elé, amikor érkezik. Nem várnak tőle semmi jót.

Én sem. Negyedik napja nem jön. Mégsem tudom levenni a szemem a kapuról. Hóemberünk belelóg a képbe. Fogat mosok és lefekszem.

Ismerős éjszakai neszek közt válogat a fülem. Tudom pedig, hogy nem jön ma sem. Van hová mennie. Advent utolsó hete, a teázóban egész héten tart a buli. Ilyenkor messzi földről hazaverődnek az emberek és ivás-maratonit rendeznek a találkozás örömére. A hangárnál alszik, az irodájában.

Az ajtó előtt fekvő kutya hangosan dobban, amikor elrugaszkodik. Hosszas ugatás követi. A macskát hallom, diót kerget. Üres a tálja. Felkelek, enni adok, hogy csend legyen. A gyerekek jól alszanak. Akár magukra is hagyhatnám őket. Legszívesebben autóba ülnék és behajtanék a városba. Halvány, kék láng táncol a parázs fölött. A kályhában hagyom leégni a tüzet, nem rakok több fát rá.

December huszonkettő. A leghosszabb éjszaka napja. Milán mondta tegnap:

– Mámá! Tudod, mi a jó abban, hogy tátá elment?

– Mi, szívem?

– Hogy nincs annyi veszekedés.

Az nincs. Viszont egyedül küzdök a nagy hasáb fákkal, tuszkolom át a kazán szűk ajtaján. Kesztyűt húzok, hogy ne üssem le a bőrt a kezemről. Nincs a másik, hogy váltson a begyújtással. Kétóránként táplálni kell a tüzet kint, bent a kályhát úgyszintén. Fatüzeléssel melegen tartani a házat folyamatos munkát jelent.

Csillog a tó jege. Nagy kínnal sikerül megnyitnom a vízvezeték csapját. Feltöltöm a kerti tavat, tetején leolvasztom a kiálló jégdarabokat, hogy korcsolyázni tudjunk. Utána ismét mélyre az aknába, leengedni, zárni a vizet, hogy ne fagyjon bele a csap. Ebéd után elhagy az erőm. A lányom ki akar menni a hóba. Felöltöztetem. Hámot rakok a két kutyára, szánkóra ültetem Tündét, kimegyünk az útra. A kutyák fegyelmezetten húznak, pórázon vezetem őket egy darabig. Hazafelé lejt az út, a kislány mögé ülök. Kurjantgatunk Tündével, visszhangzik a völgy.

Haik napok óta bulizik. Nem hiányzom mellőle, úgy tűnik. A gyerekeknek reggeli kell, ha buli, ha nem. Egyikünk megteheti, hogy nem kel fel vagy nincs itthon. Nem én vagyok az.

Nem várom a karácsonyt. A tavaszt várom. Mindig hosszú és sötét a november-december.

Ismét a kaput bámulom. A szemközti erdőt kémlelő hóember pocakja belóg a képbe. Megyek, lefekszem. Ezt már láttam.

 

Közös frekvenciák

– Apád mindig is ivott. Ha jól belegondolok… – mondja anyám. És jól belegondol.

Látom magam előtt apámat, aki valóban érkezik haza az iskolai bulikból furcsa léptekkel. Mindent megünnepelnek a kollégákkal, amire a rendszer alkalmat ad. Március nyolcat, a nőnapot például. De leginkább azt látom, ahogy esténként a műhelyben recsegteti a rádiót.

– Apukám matek-fizika tanár – mondogatom büszkén, a matematikára fektetve a hangsúlyt, mert mindenki azt utálja jobban. A fizikánál is.

Kisiskolás zsúrokon, a teadélutánokon, apám szolgáltatja a zenét. Magnószalagról. Fényorgonát fabrikál mellé sárga, piros és lila égőkkel, így villanyozza fel az osztályteremet. Az ötnyolcas bulikra pedig, amikor meg kell oldani a felügyelő tanárt, ő a „jófej”. Azok a tanárok számítanak jó fejnek, akik elvállalják a péntek délutáni bulik felügyeletét. Büszke vagyok rá, hogy apámat jófejezik. Engem közben nem nyaggat soha a matek házival, hogy megírtam-e rendesen vagy egyáltalán. Ő persze nem ússza meg a nyaggatást.

– Menj, nézd át, mit csinál a gyermek, kell-e neki segíteni! – így anyám. Mert ha már tanár van a háznál, hát tanítson.

A négyszobás tömbház lakás úgy épült, hogy került belé haszontalan zug. Alig egy méter a szélessége, hossza sem több másfél méternél. Ez az apró, ajtótlan, ablaktalan helység a műhely. Apám műhelye, ahonnan mindig égett gyantaszag szivárog. Benne asztal, rajta cinező pisztoly, zöld kínai gumicukros dobozban ón, réztekercsek, ellenállások, kütyük. A földön körbe az egész lépcsőház elromlott elektromos holmija, amit apám javításra vállalt, az orosz kistévétől a magyar porszívóig. Az esti leckébe belerecseg a hangpróbán éppen áteső rádió. A műhely kicsinek bizonyul, telik a lakás a mindenfélével. Mert erős dohányos, kihordja a konyhába a javítandó holmit, a lakásban cigarettázni csak ott lehet, az ablak mellett. Néhány konyhasarok is megtelik lassan. Anyám látni se bírja, utálja a kütyüket. Amint felfedez egy-egy új gyűjtőhely-kezdeményt, hordatja le a garázsba.

A kilencvenes évek elején a Nyugat hirtelen felébred, hogy ezek a szegény románok a diktatúrából jövet, azt se tudják, mi a kóla, pepsi, semmijük nincs, benyomnak hát az országba több kamionnyi segélyt. A műhely tele kartondobozokkal, benne ruhák. Felpolcozva plafonig, hogy több férjen. A műhely költözik a garázsba. Az erkély is megtelik dobozokkal, abban is ruhák.

Apám tanári fizetése mindig eltörpül anyám keresete mellett. Amikor aztán anyám – ügyesen – saját patikát nyit, a különbség fényévnyire tágul. Az első számítógépünket, a Comodore hatvannégyest felváltja egy négynyolcvanhatos IBM, majd jobbak követik. Az új technikát anyám finanszírozza, a gépek egyre többe kerülnek. Apám a windows98-ig képes tartani a lépést. Az angol hibaüzenetekkel hozzám fordul megfejtésért. Amikor bejutok az egyetemre, bátyám pedig egy éve Kolozsváron, nincs senki, aki a hibaüzeneteket megválaszolja.

A háború nem mindig zajlik hang nélkül. Apám lerohan, iszik egy jó kortyot a rejtekből, nagy lélegzetet vesz, felmászik a harmadikra és elmondja, hogy ő itt rosszul érzi jól magát. Nem, nem így mondja, hanem azt, hogy anyám munkamániás, aki soha egy könyvet a kezébe nem vesz, és aki három éve kiköltözött a közös hálóból. Amikor aztán bátyám a második diákvízumos amerikai nyara lejártával elfelejt hazajönni, én pedig Vásárhelyen kóstolgatom az élet élhető oldalát, a kétszemélyes háború elmérgesedik. Anyám nemcsak kiköltözik a bátyám szobájába, de magára is zárja az ajtót minden éjjel. Kulccsal.

A nagy lakás-átalakításnál anyám kitöreti a falat, apám műhelyét beolvasztja a bátyám szobájába. Mivel nem képes egyedül eldönteni, milyen színűek legyenek a falak, engem kérdez. Ekkor már nem szívesen járok haza. Gyermekkorom szép emlékeit megváltozott viszonyuk átírja lassan.

– A nappalit narancssárgára festeném – válaszolom sietős hanyagsággal. – Bátyám szobáját lilára. Északi, hűvös, az találna oda.

A gyermekeim szeretnek Csíkba járni, rendszeresen beköltöznek apám tanári vakációjába. Olyankor a lila szobában alszanak anyámmal. Hárman. Ott a legnagyobbra nyitható ágy. Ilyenkor anyám nem zárja az ajtót.

Apám napközben a konyhában bütyköl, Tündével beszélget. Tünde ilyeneket kérdez tőle:

– Nagytata, miért kopog az eső?

– Nagytata, mi az, hogy villámlás?

– Már megint miért dörög az ég, nagytata?

Ettől apám boldog. Tündével – kicsi tanítványával – végre egy húron pendülhet. Közös frekvencián. Alig várja, hogy ezekről is beszélhessen.

Férfi nélkül

Utolsó napjaiban alkalmam nyílt megnézni, amit mama nem akart gyerekkoromban megmutatni, amikor nem engedte magát lerajzolni a fürdőkádban.

Mire leállítom a motort a ház előtt, Apám nyitja a kaput Almáson. Autócsere. Mert ő reggel megy az anyjához falura. Beteszem a kocsit az udvar legmélyére, a kutyaól elé. Kutya nincs már. Szép német juhász keverék lakott a kutyaházban, amit Dezső unokabátyám szerzett, nemrég elpusztult egy agresszív és gyors lefolyású daganatos betegségben. Három évesen. Dezső hozott tápot a kutyának átlátszó műanyagzsákban. Piros bogyók voltak benne. Anyám is vásárolt olcsót valahonnan. Nyáron kihívtuk az állatorvost, levette a daganatot. Őszre a nyakát újabb csomók borították és fogyni kezdett. Mártott puliszkán tartott elődjeivel sosem volt ilyen bajunk. Utolsó kutyánk, Fuxi, élt vagy tizenöt évet, ha nem többet. Esténként belelefetyelt a moslékba. A kutya temetéséről kép jelenik meg Facebookon a családunkban:

Anyám: „Ma eltemettük szegény Tóbit.”

Apám: „Én voltam a sírásó. Anyu a kántor és a pap.”

Három kutyám a komposzton is szépen elvan. Jó tápot esznek, és csak annyit, hogy ne hízzanak tőle. Minden nap végigtapogatom az oldalukat, érezzem, a bunda alatt mennyi a szalonna. Szilva kapja a legkevesebbet. Őt kénytelenek voltunk ivartalanítani.

Apám mama esti pisiltetésénél eljátssza a részeg fizikatanárt, aki hülye gyerekeket tanít a semmire. Kiküldöm a szobából. Másnap reggel mondja, hogy ő délelőtt indul az anyjához. Ül az előszobában. Cigarettázik.

– Azt mondtad, reggel – válaszolom mogorván.

Anyám csitít, hogy szükség van férfierőre az emelésnél, ne bosszantsam föl.

Kis leleményességgel azonban boldogulunk magunk is. Mama alá törülközőt csúsztatunk, hórukkal egyszerre emeljük. Fel kell állnom az ágyra, a súlypontomat éppen az emelendő test fölé helyeznem. Ennyi.

Apám hív faluról. Telefonon, kétszer. Hogy az anyjával találkozott az úton, éppen ment templomba. Mondom, örülök, hogy jól van. Másodszor, hozzon-e a körtefa alól vad csemetehajtásokat. Tudja, hogy szenvedélyem a kert. Mondom, ne hozzon nekem semmi vadat.

Délután már ismét körülöttünk lábatlankodik. Ül a kanapé sarkán, és mesél valamit, ami egyáltalán nem érdekel, nem tudok figyelni. Mondom, dolgozom, hagyjon most. Megsértődik. Mondom, a részemről mehet, mert itt teljesen nélkülözhetőnek bizonyult. Csak idegesít mindenkit. Anyámat és nagyanyámat vőlegény kora óta. Engem mindig, amikor értetlenkedik.

Józan még. Beül a kocsiba és elrobog haza. Anyám félti a kocsit, a patikáé az is. Megjegyzem, erre jó a full Casco.

A kokain

A fehér port Jenibahar, Haik barátja teszi egy borongós tavaszi reggelen a legnagyobbik konyhakésem hegyére.

Hajnali ötkor jönnek haza a férjemmel. Az ágyból hallom Jenibahar nyájas hangját. Rögtön, ahogy belép a házba, engem szólít:

– Hol vagy, asszonyka? Alszol?

A férjem nyitja-csukja kályhaajtót. Mire kijövök a hálószobából, Jenibahar a konyhaszéken ül, sötétben, az ebédlőasztalnál, a fiam helyén. Haik az asztal túloldalán a padlón elterülve. Alszik. Majdnem sikerült elérnie a kanapéig. Párnát teszek a feje alá, betakarom. A szemüvege nincs rajta.

Villanyt gyújtok az asztal fölött, gyertyát is. Teát főzök, fát rakok a tűzre, zenét töltök a hangfalakba. Táncolok közben. Iszunk egy pálinkát Jenibaharral. Leülök az asztalhoz, a helyemre. Kilencven fokos szögben találkozunk, csak az asztal sarka választ el egymástól.

Mindig úgy tűnt, igazán hall engem, ért engem. Azt is láttam rajta, hogy csípi a fejem. Haik barátai közül senkivel nem voltam olyan felszabadult, mint Jenibahar társaságában. Egyszer régen jól leittuk magunkat kettesben.

Felszívom a kokaint. Nálunk felé úgysincs sok benne, legtöbb harminc százalék tiszta anyag. Egyszer egy ismerősöm bevizsgáltatott egy mintát Vásárhelyen. Amúgy meg nekem nyolc. Elég jól vagyok bármi nélkül. A fűtől bepörgök, de rémesen cinikussá tesz, úrrá lesz rajtam a szarkazmus. Utálom, mert nem jó, amit látok. Döglött halakat, halandó, mulandó festményeket. LSD-t vagy más hallucinogént nem próbáltam soha.

Knoll József igen. Olvastam. Tőle tanultam morfint, egyebet. Anyámtól örököltem a két szép, ciklámen borítójú kötetet, ami a hatástanról szól. Erről ennyit.

Sürgök-forgok, ahogy szoktam reggel. Jenihabar elkap. Ölébe ültet.

Halálfélelmet érzek.

Férjem a földön, betakarva, kómásan.

Fel akarok állni. Jenibahar nem enged.

– Engedj el!

Felállok. Tartja a derekam. Szenvedek nagyon. A tenyere valamiért úgy húz, mint a mágnes. Meleg és ismerős. Legszívesebben bóbitává válnék és eltűnnék benne.

– Mondtam, hogy engedj el. Nem érted? – villogtatom a szemem. – Itt most én vagyok itthon!

Erre elenged.

Elvágyódik

– Annyi szép hely létezik a világon – mondja egy nap a férjem, miközben pucolom a tűzhely ablakát. – A vásárhelyi lakásodat eladnánk, vehetnénk belőle egy házacskát valahol. Svájcban például. Néztem a Google Earth-on, van egy hely az Alpokban, Hetvenkét vízesés a neve. Kis falucska a hegyek közt. Vehetnénk egy telket, rá kulcsos házat vagy panziót könnyű szerkezetből. Én szervezem a turistákat, te pucolod ügyesen a kályhaablakot, készíted a reggelit. Mit szólsz?

Szóhoz se jutok. Miért pucolnám vendégnek patyolatra a kormos üveget, ha megtehetem magamnak, magamért, itthon. Persze, tudom. Ebben az országban nehéz és sokszor bosszantó élni. Ha társaságban a kivándorlás kerül szóba, mondom mindig, amikor én is elhagyom az országot, lehet a villanyt lekapcsolni mögöttem. Második oklevelemért megküzdöttem, hogy ne eladóként kelljen ülnöm a patikában. Az a tartalék ász a zsebemben. Ha valaha is külföldön kell munkát keresnem, klinikai gyógyszerészként könnyedén jutok jó álláshoz. Különben azt vettem észre, hogy aki itthon nem találja a helyét, az máshol még annyira sem.

Székely vagyok, nem mehetnék. Örmény vér, nyughatatlan. No meg a bagoly és pacsirta. Későn fekszik, későn kel.

Korán kelek és kályhát pucolok. Meleg legyen, mire a gyerekek előbújnak a paplan alól.

 

…. …. ….

Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…

„…Egyet a kőbánya vitt el, egyik tolató busz alá került, a harmadik, a családos, májzsugor áldozata lett.” A város falta az embereket. Kriszta megdöbbenve hallgatta osztálytársnőjének, egykori szomszédjuknak, beszámolóját. A szertartás végén a kórus énekelt. Az esküvő után elutaztak a fiatalasszony erdélyi rokonaihoz, Daru Béla nagyon jól érezte magát körükben, a parajdi hosszú ház első két szobája közötti konyha az övék, újházasoké volt, úgyszintén az első, a nagyszoba. Krisztának, bár nem sokszor utazhatott korábban szülőhelyére, nem okozott gondot, hogy Farkaslakára, a szomszédos Korondra, a Medve-tóhoz, vagy Székelyudvarhelyre kalauzolja férjét. Nusival egy földszinti, kis kávézóban beszélték meg a találkozót, akkor hangzott el a föntebb idézett, gyászos, de immár érzelmektől kilúgozott felsorolás. Nusi jelenleg itt, ebben az erdélyi kisvárosban él, vendéglőt nyitott, a kávézó is ide tartozik, felváltva dicséri és szidja a körülményeket, a kilátásokat, a nyugvópontra sohasem érő bürokratikus változásokat, az adókat, a túl mohó konkurenciát, a vállalkozások kisebb-nagyobb megkopasztásait. – Dehogy mennék vissza, rózsám – válaszolja Kriszta kérdésére, hogy visszajönne-e az Anna-presszóba. Mutatja a visszereit. Dől belőle a szó. – Jó embert fogtál ki, te lány! Becsüld meg! – fejezi be ide-oda csapongó monológját. Krisztának az volt az érzése, hogy túl sok ragadt Nusin a déli bányavárosból, túlzó itt ez a mediterrán szóáradat, holott az asszony csak élt a lehetőséggel, hogy végre kiöntse valakinek a szótlan erdélyiek után – úgymond – a lelkét.

Piusz gratulált a házasságukhoz, élete egyik legintenzívebb meglepetésének nevezte, Daru Bélával összeölelkeztek. „Kriszta a gimi legszebb lánya, én komolyan Isten áldását kérem…” Férfias hátbavágásokba fúlt a mondat vége. Pertut ittak a karnaggyal.

- Ideje lesz neked is újra – vetette fel Daru Béla. – Életerős férfi ne kószáljon szabadon. Kísértésbe ejti az asszonyokat. – Az „életerős férfi” félszegen mosolygott és ki, a tóra pillantott. Visszahúzódott korábbi, hallgatag bőrébe. Kriszta a Madaras Hargita fényképeznivaló tájairól mesélt, aztán csapongott a Sóvidék, a Gyilkos-tó és a Bakonyban is található Gyilkos-tó között. Az asszonylét kinyitja a beszélhetnéket, csodálkozott Piusz. Kriszti zárkózottsága hosszú, barna copfjával sehol, kontyban tartja a haját, szépsége virulóbb, mint valaha. Ági még mindig evez, pillantott szeme sarkából ki a lomboktól zöldes vízre. Erősen sütött a nap, csak nehogy napszúrás legyen ennek az önfeledt csónakázásnak a vége. Még valamelyest a nem rég véget ért székelyföldi hetek hatására az egyik erdélyi pártról beszélgettek, és, akár egy futballcsapatét, latolgatták esélyeit a választásokon. Sztrájkok, szabotázsok, sajtókampány, parlamenti dörgedelmek, tüntetések, petíciók, bányászjárás a románok fővárosában. Európa még mindig abban az ürülékkupacban tapicskol, amibe száz éve beletenyerelt. Ez Daru Béla véleménye volt, vagy mesterétől, a Psalmus Hungaricus szerzőjétől származott – nehéz lett volna kibogarászni. Végre! Ági csónakja ráfutott a kavicsos partra, a lány kiszállt, a kölcsönkért lélekvesztőt visszakötözte a helyére s feléjük indult. Hogy mi volt ebben a feléjük indulásban, elakasztotta Piusz lélegzetét. Úgy tűnt, hogy mindennel, csordultig telten egész érett lényével, szőkén és a teremtés dús kincseivel mosolyában tart feléjük Ági, magávalhozva, s nem maga mögött hagyva, még az időt is, amihez esetleg visszafordulhatna.Nem csak Piusz, a karnagy is, de Kriszta is elnémulva nézték. Oda telepedett a fiatalasszony jobbjához, aki levert néhány vízcseppet a válláról s keresgélni kezdte a napozókrémet. Sikonda kiszámíthatatlan, jobb, ha bekenlek.

A szomszéd asztaltól rájuk köszöntek, egyikük átjött, gratuláció, lapogatták egymás hátát. Daru bemutatta feleségének, Piusznak s a most közéjük toppant Áginak a napbarnított úriembert. – A Villamos-üzemben dolgozik – mondta, amikor magukra maradtak.

-Gospelt énekel. Hallottam őket – mondta Ági a vállát tapogatva.

- Akkor szakmabeli, Béla bátyám.

- Az. Legalábbis a szent énekekben. A két nő kissé félrehúzódva beszélgetett. Pincér érkezett, megállt a tálcával az asztaluknál. – A szomszéd asztalnál kérik, hogy tessenek gondjaikba venni ezeket – És már rakodott is le, négyfelé a poharakkal, középre – a karcsú, zöld palack bor. Somlói juhfark. Egy névjegy is került Daru Béla elé. Dr. Dalló Benedek. – Ők is alulnézetben látják – magyarázta Piusznak, aki még mindig nem tudta levenni a szemét Ágiról. A férfi nem értette kiről-miről beszél volt tanára. – A négerek. Vagy ahogy mostanában pontoskodva, de szerencsétlen általánosításba keveredve nevezik: a színes bőrűek.

-Gizi? – kérdezte Kriszta. – Hallottam, meghalt az apja.

- A kanadai tajgában csavarog – válaszolt kelletlenül. „Ági tud Giziről. Kriszta szintén. Miért nem hagyják őt békén?”

-Ők is alulról nézik Istent – mondta a karnagy.

- Bár, nekem van egy barátom, aki ezt az alsó kameraállást nem igenli, mert szerinte belülről kell – fordult Daru Bélához. A karnagy kis gondolkodás után helyeselt.

-Belülről, de a dominánsok és a szubdominánsok teljes ismeretében. Koccintottak.

INFILTRÁCIÓ

Stockholm-szindrómás vagyok. Isten fogva tart. Lehet, hogy a mindennapi élet álomhagyó ritmusának köszönhető fásult szokása ez, vagy csupán nem vagyok hajlandó rezignáltságom alap zöngéit elmarasztalni, holmi kétes individualista mámorral átitatott öndelejezés végett? Az e fajta betegségnek vajon mi lehet a lelki gyökere?
Szerelem az Istent. E szer-elem: szeretet. A szer etet, szeret ő a szerető etetőszer, a gyógyszer neve Isten. Leírása: hatóanyagok; együttérző cselekvés, hála, elfogadás, áhítat, mögöttes tartalom nélküli bárgyú mosoly, elragadtatás által táplált béke, felsőbbrendű szerénység, ítélet, alázatra hajazó szolgai motiváció. Nyomokban fényhozót tartalmaz. Mellékhatása: Teremtő teret emelő erő. Javallat: Az etetőszer feloldása életigenlő vágyakkal 1:2 arányban. Hitben 6, a napszaktól függetlenül bármikor fogyasztható. Túladagolása messianizálódáshoz vezet.
Itt ülök, előttem a gyógyszer, amely el akarja hitetni velem, hogy mennyire szeretem. Tedd félre az elsekélyesedett emocionális zavaraidat. Meg kell enned Istent, ahogy a mellékelt tájékoztatón lévő használati utasítás írja: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56)
Akár egy pont, ami már maga a tér. Ön – önmagam felismerése (jelölt és jelölő közti különbségtétel) az eszmélési folyamatom kezdete, egészen az asszimilációs fázisig. Halmazati fogalmát úgy hívják az emberek: Isten.
És szóla Isten: Mi van?
Nem. Helyesebb ez az axióma:- És szóla Isten: Mi. Van.

A NÉVTELEN

Ébren álmodtam. Egy kis cinke kiesett a fészkéből. Miért, nem tudom… Felvettem a földről. Tenyerem melegében nagyokat pislogott a világra. Az anyja kétségbeesve hívta, kereste bokorról bokorra. A kismadár jelzet neki: – Anya, itt vagyok! Hallasz? Anya!
Nézte a fát, ahonnan leesett. Nézte milyen magas. Idelent minden olyan hatalmas. Nézett a magasba, ahol a fészkük lehet. Nézte, de nem látta.
Kerítettem neki egy edényt. Kibéleltem a juharfa leveleivel. Nem kellett neki: – Ez nem az én fészkem!
Mérges volt. Dühös mindenre. Nem félt. Bátran megállt az ujjamon. Nem láttam, hogy merre néz. Közben óriás, gomolygó fellegek gyülekeztek a fejünk felett. Sietve vittem be a lakásba. Kerestem egy nagy műanyag vedret. Kiszúrtam az oldalát, hogy oldalról is kapjon friss levegőt. Közben egy-két kukacot megevett. Mosolyogtam. Gondolatomban lejátszódtak a jövőbeli események. Felnevelem, de csak addig, amikor már fel tud repülni a fészkéhez, mert szabadnak született.
Bejár hozzánk egy fekete fehér foltos macska. Finci. Féltettem tőle, ezért a vedret elhelyeztem a hűtőszekrény legtetejére. Távolra került tőlem. Amíg én az asztalnál írtam, addig ő a vederben folyamatosan menetelt felém. Sok dolgom van mostanság. Történeteket kell kitalálnom. Belemerültem az álomszövésbe azzal a tudattal, hogy a kis cinke – akinek nevet még nem adtam – biztonságban van, megetettem, hagy pihenjen…
Egy félóra múlva felálltam kávét csinálni. Felnéztem rá. Némán, egy kicsit fáradtabban tolta kis testét a veder falához, amiről minduntalan lecsúszott. Folytattam a munkám. Egyszer felnéztem, de akkor már csak ült és engem nézett. Gondoltam, végre megpihen és elalszik. A következő etetés úgyis csak két óra múlva lesz. Hagy pihenjen.
Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, ami elementáris erővel józanított ki a belső világomból. A kismadarat kerestem. Fel kellett állnom, hogy láthassam. Ekkor éreztem, hogy baj van. Gyorsan odaléptem. Leemeltem a vedret. A kismadár az oldalán feküdt magatehetetlenül. Kivettem a vederből. Letettem az asztalra. Többször is ráfújtam. Akkor egy pillanatra magához tért. Szótlanul rám nézett. Újra láttam az akaratot a szemében. Próbált lábra állni minden erejét összeszedve, de folyton visszadőlt. Kezembe vettem. Rátette fejecskéjét a tenyerembe tartott kisujjamra. Akkor már tudtam. Hagytam, tartottam és csak ő rá figyeltem. Aztán amikor úgy éreztem, hogy le kell tennem eljött az idő. Óvatosan elhelyeztem az asztalon. Ő még egyszer rám nézett, boldog volt: – Nézd, tudok repülni! Felmegyek az anyukámhoz a fészekbe!
- Menj kicsim, menj…
Hanyatt fekve szárnyait kitárta, de úgy, hogy az összes tolla bele remegett. Még utoljára vett egy nagy lélegzetet.

FRAKTÁLOK

Lenézek az úton. Nézésemben látom, hogy a válaszok magukért szólnak. Válasz volnék? Társított elképzelés egy születendő kérdésre?
Kérdéseimmel megélt társas magányom lelki narkózisa. Hídverője a „Sohának”, amely fogva tart, hogy a létezés illúzióját éltetve felébredhessen e világtalan játékban. Emberhalász gondolatfraktálok! Agonizáló hiszékenységgel hozzátok tapadok, tudván, hogy nekem gondolatom sincsen, csak ti vagytok, akik általam elevenednek meg. Ti, a létszomjat elnyomó lenyomatok hasadt ideái egy-egy kérdésként szívemben fészkelve. Lázadásában születő éntudat(ok). Mindennapi én-csinálással, kiáltásként gyűlve gyűlünk a csendszövedéken. Napra nap. Szerepek, szerephalálok.
Vonszolva girhes lelkemet újra úton. Vagyok, mint dermedt idő hasztalan emlékének zárványa.

ÁLOMJÓGA

Amikor ezt álmodtam sötét-fakó, kietlen kősivatagban jártam, titeket keresve. A sivatag mélyén milliónyi, számtalan, a virágokhoz hasonlatos magasba törő szárakon, fénylótuszokban, magányosan eltelve álmaitokkal szőtt világotokban semmivel sem törődve ültetek. Egyetlen illúziót éltetve csupán, hogy e egetlen világban csillagként ti magatok legyetek a legfényesebbek. Amikor ezt láttam, elszomorodtam. Nekem is volt egy hasonló virágom. Ott állva a tövénél ki akartam dönteni. Recsegett-ropogott. Nem sikerült. Így mások virágait kezdtem el döntögetni. Hullottak, mint ősszel a pipacsok. Mennyire gyengék voltak, bár azt hitték erősek nagyon! Mosolyogtam. Aztán láttam a halált, ahogyan mosolyogva arat, markában a virágok nyílvesszőkké váltak. Eszembe jutott Buddha. Már nem volt fontos ez számomra.

ÁSZANÁJA

Sose lásd valóságnak szerepeid kopottas rongyait. Állandóság (?) abbamaradt folytatása, ami bizonyos mozdulatsorra érvényes félig-meddig. E köröket a kiengesztelés börtönének nevezem. Folyton ugyanazt az utat járod tudatosan, a „szerencsésebbek” tudattalanul. Igen, vannak kötelékek. Kipányvázott lelkek, lélekszilánkok vagyunk. Bár mindenkinek van egy „szebbik” énje, aminek csupán egy részét alkotja ide „lent”. Vagyunk az ő fájdalma, haragja, vagy akár a szeretete. Sose gondold, hogy koordinálatlanul túllendültél volna a létezésben.

Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.