Gazsin apám temetőpalástja volt. Hosszú volt neki, húzta maga után, mint megannyi emléktúrát a sárfolyón, ami sehogy nem akart a befagyott tengerbe ömleni. Mikor felment a szószékre, a palást még mindig szabályozatlanul kanyargott a templomon kívül, nem hagyta becsukódni a templomkaput. Akkor még voltak klenódium szagú téli hidegek. A havon kívül semmi nem világított. A templomot a hívek testmelege fűtötte csak. Kinyitotta a könyvet. Egyszerre mind hatvanhatot. A könyv ívfénye arcát most először nem sápadtnak, fehérnek mutatta. Hallgassátok meg a karácsonyi történetet a biblia összes könyvéből! Ahogy olvasott fennhangon, tudtam, a többezeréves letaposott hóból a hópihéket szabadítja fel. A megszámlálhatatlan egyszerit. Az ismétlődésben is megismételhetetlent. Csak az ő lehelete látszott. Belepte az arcokat. „Ne féljetek, mondta az angyal rettegve, és mert minden szóval kockáztatta a koraszülött testtélételt, igyekezett lélekre törően szólni, csak hát minden szó át kell haladjon az emberi testen, mert azt senki nem állíthatja, hogy csak a fülével hall. Hamar rájött, az állatokkal jobban boldogul, egy egész nyájon átrezgette a pásztorokig a hangját, a tevéken át jutott el a három csillagtudósig. Tudjátok meg, lesz majd, ki halva születettnek meri festeni. Elmegy a falfehérségetekig. Lesz majd üdvtörténeti hűség. Jászolhalál. Márián kívül senki sem vette észre, még a Magasságos sem, hogy a feltámadást már elhasználta fia, még az istállóban.” Azzal Gazsi becsukta egyetlen mozdulattal a Genezistől a Jelenésekig mind a hatvanhat könyvet. Arca felszabadult hókavargás volt. A húsvét a fehér karácsony. – mondta, majd nem egyszerűen levette válláról apám palástját, hanem kiment a palástból. Majd a templomból. Mellette kanyargott a test istállómelegéből kifogyott befagyott palást. Csak én fordultam utána. Megint előbb ébredt fel nálam az álmomból. Fel kell ébredni a szüleinkből is. – szólt csak hozzám visszafordulva árvatudásával. Nem féli a visszafordulás sóbálványát, aki szűntelen az üdvtörténet vakfoltján áll. Attól félek, be kell érned idén ezzel a hóval, ami az álmodban hullt. – Ezt már a szokott létezéséért megbocsátást kérő mosolyával tette hozzá. A palást nehézkedési erejétől a szószék eresztékei megreccsentek. A gyülekezet Gazsi leheletével az arcán tovább nézte. Sectio continua.

 

 

Öccsével messzi földön végezett a rák, hamvait díszes uránban hozták haza. Ifrim kábultan állt a koporsó mellett, melybe az urnát helyezték.

Néhány éve a felesége ment el. Tisztaságmániás asszony volt, egyre a Bibliát bújta, ortodox ikonok előtt imádkozott. Reggel hatkor kelt, teát főzött, enni adott a macskának, misét hallgatott. Aztán tollseprűvel takarított az apró lakrészben, közben vallásos műsorok mentek a tévében. Szidta a macskát, hogy hullatja a szőrét.

Ifrim közel negyven éven át a szöszmötölésekre ébredt. Olykor az volt az érzése, fölös kiegészítője neje vallásos életnek. Amíg volt munkahelye, iparkodott minél később kerülni haza, nyugdíjazása után félve húzta meg magát a hálófülkében, régi könyveket silabizált. Segített feleségének a bevásárlásban, szőnyegeket porolt, ecetes vízzel súrolta le a macskaszőrt.

A vallásos ünnepektől kifejezetten undorodott. Felesége napokig készült, ilyenkor a házból is kinézte. Ezért hosszú sétákat tett, legszívesebben a parkban csoszogott, ahol kisgyerekekkel játszottak a szüleik. Nekik nem lehetett gyerekük, nemi életük, néhány keserves próbálkozás után,  letargiába torkolt.

Az ünnepi gyertyák fényében csetlett-botlott a lakásban. Gyengén látott, egyik szemében érszűkület miatt tönkrement a látóideg. Karácsonykor feszengve köszönte meg az asszony apró ajándékait, rózsával  viszonozta a figyelmességet, hogy első találkozásukra emlékeztesse. Akkor történt, hogy leendő neje végighúzta kezét a tövises rózsa szárán, a kiserkenő vért nevetve a Megváltó véréhez hasonlította, majd lenyalta.

Egy reggel csendre ébredt. Felesége még nem kelt fel.

 – Eszter – lökte meg az asszonyt.

 Összerezzent a hideg tetem érintésétől, riadtan ugrott ki az ágyból.

A temetés után tanácstalanul ténfergett a lakásban, a macskával játszott, a teraszon üldögélt, sétálni ment. Találomra néhány könyvet vásárolt. Az egyik zeneszerzők életével foglalkozott. Azon kapta magát, valósággal falja a sorokat. Lemezjátszót, klasszikus zenelemezeket szerzett be, egyre hallgatta az előadásokat. Évtizedek óta először volt öröm az életében. Napokig nem cserélt alsót, nem tisztálkodott, elégedetten súrolta több napos szakállát, még a macskáról is megfeledkezett. A könyvek, a zene hatására az írással is megpróbálkozott. Céltalan mondatokat firkantott a papírosokra, kis pléhdobozba gyűjtötte a lemezek mellett.

*

Öccse halálhíre a tulajdon elmúlására döbbentette rá. A halálfélelemtől szíve össze-vissza vert, valamelyest a hazafelé vezető autóúton könnyebbült meg. Csajkovszkijt hallgatott, nézte, ahogy az út mentén foszforeszkál az erdő a lenyugvó nap fényétől.

Mikor belépett a lakásába, megpillantotta a macska tetemét.

– Na, te is, Muki.

Zihálva ült le az ágyra, fejében harangok kondultak. Erőtlen mozdulatokkal tapogatta a szívét, kék foltok úsztak a szeme előtt. A harangzúgás egyre erősödött.

– Megtébolyodok – gondolta.

 Órákig hevert a sötét, gyötrő éjszakában.

– Nem lehetek továbbra is egyedül – állt fel végül. A harangzúgás elcsendesedett.

Feszítővasat vett magához, autóba ült, a temetőhöz hajtott. A járművet a temető kapujában hagyta. Lopakodva folyatta útját a sírok között. A kripta ajtaja nem volt bezárva. Felfeszítette a fedő gránitlapot, lihegve húzta ki a koporsót, ellopta az urnát.

– Senkinek nem fog hiányozni – gondolta.

Gondosan eltüntette a feszítések nyomait.

Otthon a lemezek mellé helyezte tette az urnát.

– Jobb itt neked – mondta.

– És nekem is – tette hozzá, ahogy ujjai végigszaladtak a díszes bronzedényen.

– Milyen furcsa, hogy ilyen szépen kivésték – gondolta –, hiszen a kutya sem látta volna legalább harminc évig.

Másnap reggel határozottan jobban érezte magát. A teraszon üldögélt, az embereket nézte. Két tömbház egymással szemben. Hatalmas fa a terasz előtt, takarásában kedvére leselkedhetett.

A második emeleten lakó, munkából hazajövő fiatalembert nézte. Éjszakánként hallotta, ahogy a párja sikoltozik szeretkezés közben. A fiatalember mellett kisgyerekes család lakott, ritkán voltak otthon, külföldön dolgoznak. A másik tömbház földszintjén lakó család a zöldségpiacon árul. A férj cukorbeteg, a gyerekek is. A negyedik emeleten tetoválóművész bérel lakást, felesége állandóan ordítozik a gyerekükkel. Amott agyalágyultság… a férfi buszra ült, szülőfalujába utazott, csodálkozott, miért laknak mások a szülői házban. Felesége zokogva kereste. Ő még él. Fehér a haja, a tövét kékesre festi.

Hangosan motyogta fel a neveket, közben dülöngélt, úgy turkált emlékei limlomjaiban.

Jól esett a teraszon üldögélni. Ott pucolta meg az ebédhez való a krumplit, hagymát. Néhány gumó megmaradt, tanácstalanul nézte.

– Jó lesz ez valakinek – rázta meg a fejét. Nejlontasakba csomagolta, a lépcsőházba sietett, a postaládák mellé tette. – Biztos van éhező a tömbházban.

Amíg főtt a krumplileves, az urnát nézte. Úgy találta, rossz helyen van. Az éjjeliszekrényre tette, melléje egy ikont. Eszébe jutott, amikor Öcsivel rókát fogtak. Büszkén húzták haza az állatot. Anyjuk napokig átkozódott a bolhák miatt. Az erdészekkel is meggyűlt a bajuk, apjuk, miután kifizette a büntetést, komótosan elverte mindkettőjüket.

– De megérte – mosolygott az urnára. – Öcsikém, ha tudtuk volna. Azok voltak életem legszebb pillanatai.

Másnap reggelire puliszkát főzött. A maradékot túróval keverte, levitte a postaládák mellé. Megörült, hogy a krumpli eltűnt. Vacsorára túrót morzsolgatott a kenyérre, hagymát evett hozzá. A maradékot ismét a postaládákhoz vitte. A puliszka sehol.

Éjszakára maga mellé vette az urnát. Úgy aludt el, hogy szorosan magához ölelte.

Megérkezett az ősz, hisztérikus időjárást hozott a városra. A teraszról beszorult a nappaliba, naphosszat zenét hallgatott, könyveket silabizált. A maradék ételét a postaládákhoz vitte. Egy délben feliratot talált a maradékok helyén. Hunyorogva olvasta: Ez nem szemétnek való hely!

– Te érted ezt, Öcsi? – nézte az urnát. Pár percig tanácstalanul álldogált. A fürdőszobába ment, hosszasan mosta a kezét.

 – Kitolok velük – derült fel az arca. Másnaptól a lépcsőre helyezte a maradékot.

Közeledett a tél. Fázósan dörzsölte össze a kezét. A könyvek, a zene egyre kevésbé kötötték le. Azon kapta magát, inkább az urnát bámulja, gyerekkori élményeket elevenít fel, olyan élénkséggel, mintha néhány perce történtek volna.

Recsegő hideg tört a városkára. Órákig állt az ablakban, nézte a szürke kertet. Hó alig esett, közöny és mozdulatlanság dermedt csöndje ülte meg  a várost.

 – Öcsi, megérjük a havat? – fordult az urna felé.

Egyre jobban lefogyott. Kék szeme beesett, vizenyőssé vált, ruhái lötyögtek a testén. Valamikor nagy dohányos volt – jutott eszébe, hát vásárolt egy doboz cigarettát. Az első pöffentést még élvezte, de mikor elnyomta a cigarettát, fordult vele a világ. A fürdőszobába vánszorgott, a vécékagylóba kapaszkodva hányt. Az utolsó öklendezéseknél véres váladék csorgott ki szájából. Mikor jobban lett, mosolygott.

– Ezt is megéltem – gondolta büszkén. – Nem kell a cigaretta.

 Karácsony környékén a hó eltemette a várost.

 – Milyen jó, hogy itt vagy, Öcsi. Mit keresnél abban a fagyos lyukban a temetőben. Legalább együtt ünnepelünk.

Lázasan tette tűvé a várost néhány szál rózsáért. Az urna mellé helyezte, csinos kis porcelánvázába. A péknél két foszlós kalácsot vásárolt. Egyet magának, egyet a lépcsőházba tett.

– Hallod, Öcsi? – állt estefele Ifrim az az ablaknál. – Harangoznak. Ezek most a karácsonyi harangok. Igaz, nekem nem sok közöm van Istenhez. És neked van, Öcsi? Neked már harangoztak. Lehet most értem – kacagott.

 – Butaság a halál – mondta később. – Az életben legalább kötődések vannak. Összekötlek Istennel, Beethovennel, Csajkovszkijjal, Chopinnel, magammal, a szomszédokkal, az emlékekkel. Furcsa ez, Öcsi. Mintha én vigyáználak titeket. Ha meghalok, ti sem lesztek.

– Más értelme nem is volt ennek az egésznek – ült le az urnával szemben.

– Bolond lettem, látod? Neked a temetőben a helyed, nem a lakásomban. De még az ágyamba is befogadlak. Mi lennék nélküled?

Ült a nagy fotelben, egészen eltűnt benne. Feje oldalra billent.

 – Már nincs mit tenni – gondolta.

   Dudorászott. Úgy jöttek a hangok, mint sáskaraj a száraz mezőkre.

*

A takarítónő dél körül kerített sort Ifrim lépcsőházára, az ételmaradékokat hazavitte. A kalácsnak különösképpen örült. Bekopogott volna az öreghez, de félt tőle, az már nem jár ezen a világon, jobb nem zavarni.

A kalácsot zacskójába dobta, tanácstalanul nézte az öreg ajtaját. Mégis kopogjon be? Végül elment. Otthon nehézkes írással vetette egy darab papírra: Köszönöm az ételt. Az Isten fizese. Nem írta alá. Másnap felsietett az öreg lakásához, az ajtó résébe szorította az üzenetet.

A cédula ott maradt az ünnepek között. Egyre idegesebb lett. Egy este nem bírta tovább, kopogtatott, aztán verni kezdte az ajtót. Semmi válasz.

Bekopogott a szomszédba.

– Jöjjön – ragadta meg a fiatalember kezét. – Valami baj lehet a szomszéddal.

Felfeszítették az ajtót.

 Ifrim a nagy fotelben ült, szája végéből véres hab csordogált. Mikor meglátta a két embert, vizenyős szeme ragyogni kezdett. Motyogott néhány szót. A takarítónő egészen közel hajolt hozzá.

   – Mint mond? – kérdezte idegesen a szomszéd.

   – Ketten is. Azt mondja, ketten is.

    – Hívom a mentőket – rohant a férfi.

Azt hívhatod, gondolta az asszony. Megölelte a haldokló öregembert.

– Ne féljen – mondta.

 Ifrim nagyot szusszant, lehunyta a szemét.

 – Aludjon – mondta az asszony. – Aludjon, már nincs egyedül.

Ölelte a halottat, végignézett a szemetes, bűzlő nappalin. Látta az urnát, a lemezeket, a könyveket, az ikonokat.

 

(Illusztráció: Ivanyuk Oleksiy – Christmas Carol)

 

Pucold meg a halat! – mondta az asszony.

A lány megrémült.

– Ha nem csinálom meg, biztos kikapok – gondolta.

Keservesen nézett a tűzifaaprító rönkön lévő tátott szájú, dülledt szemű, ezüstszínű szörnyetegre.

Az asszony magára hagyta. Igazából nem haragudott rá, az édesanyja. Szeretetteljes, kedves, akihez oda lehet bújni, a puha fészek-melegbe.

Álma volt ez neki. Bezzeg a húgának nem, neki szerencséje volt, hét hónapra született, törött kulcscsonttal. Anyjuk gyengéden bánt vele, neki jutottak a foszlós kenyérdarabok, vajjal, mézzel megkenve. Falatonként adta a szájába, mint egy madárfiókának.

Ő már nagylány, hat évvel idősebb, hát dolgozzon. Ha nem úgy történtek a dolgok, ahogy az anyjuk akarta, fürge táncot járt az ütleg rajta.

Legutóbb azért kapott verést, mert nem akart elmenni misére. Félt a paptól, az nem is egyszer vágta már hátba.

Vasárnap reggelén mondta az anyjának, hogy elege lett, többé nem megy templomba. Máris a földön találta magát, csupasz karjával védte a testét az ütésektől. Az asszony eltorzult arccal állt fölötte, ütött és suhintott, amíg nehéz cseppekben hullani nem kezdett verejtéke a konyha kövére.

Zajt hallott, összerezzent. Kezébe vette a kést. Nem tudta, mit tegyen, még soha nem pucolt halat.

Undorodott attól, ahogy néz rá a szörnyeteg, ezért lecsapta a fejét. Aztán a hasát vágta fel, zöld lé csorgott ki belőle. Hányingert érzett, hasában nyilallást. Mintha meleg csorgás lett volna, a lába között, de nem figyelt rá.

Kitépte a hal beleit, vödörbe dobta.

– Jutottál valamire? – jött anyja a konyhába.

– Jól vagy, te leányka? – kérdezte, amikor nem válaszolt. Végignézett a gyermeken, összecsapta a kezét.

– Anya, én nem… – kezdte volna, de az asszony a szavába vágott:

– Hát nagylány lettél? Miért nem szóltál?

Vékony piros lé csordogált a lábszárán, már a bokájánál járt. Megijedt, hogy most elverik.

De anyja kivette a kezéből a kést, a tőkére tette. Majd házba vitte a lányát, megmosdatta. Puha anyagot adott kezébe, és elmondta, mit és hogyan kell tennie vele. Aztán tejet melegített neki, mézet tett bele, melléje mosolygott is. Végül ágyba fektette, betakarta, meg is simogatta nyirkos fürtjeit.

– Mégis szeret – gondolta a kislány.

 

(Illusztráció: Derek DeYoung)

 

A szigetről nézem az óváros templomtornyát, előttem a tengerben apró halak úszkálnak. Ha a parti sziklákról bemászom a vízbe, testesebbeket, nagyobbakat is látok a lábam körül. Szemben állok a végtelennel. Tudom, nem az, csak én nem látom a túlpartot, mégis, ez a beláthatatlanság távlatot ad. Végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal.

Bőrömön cseppekben áll meg a víz, a végtelen cseppjei borítanak be. Tudsz úgy szeretni, mint a tengert? Látsz-e olyannak?

Mögöttem a szigetet macchia és fenyőerdő borítja. Napok óta erős illóolajakat árasztó növények, olajfa, füge, krisztustövis, leander illata kering körülöttem.

A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami a végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.

Tenyeremben csigaház. Egykori lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de háza, létének esszenciája megmaradt. Egész életében azt a házat növesztette, amely most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, de ki fogja nőni, vedlés után továbbáll. Nem dolgozott meg a házért, nem testéből termelte. Nyilván a csiga sem neki teremtette eredetileg, mégis, olyan jó arra gondolnom, hogy amit megalkotott, az másnak is hasznára válik.

Hullámzik a víz, a tenyeremben a csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a neszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá.

Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: alkotni állhatatosan, napról napra, de abban a tudatban, hogy amit megteremtettem, egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, de hátha segít. Hogy miben is, azt nem tudom, de ha nem gondolhatnám így, az szomorúvá tenne. Akkor miért építsek? Minek?

A mellettem lévő nyugágyon egy férfi kenegeti magát napolajjal. Egyedül jött (sőt, érkezett, mi több: vonult be), nyilván azért, hogy jól érezze magát. Saját időt él. Kiválasztotta a megfelelő napágyat, felvette a hibátlan testtartást, majd felkínálta magát a napfénynek. Minden tökéletesen kimunkált rajta. Nem az izmaira gondolok – mert arányos a teste különösebb erőfeszítés nélkül is, bár nyilván sokat mozog, utazik, úszik rendszeresen –, hanem a kellékeire: jó minőségű, könnyű sporttáska, napszemüveg, a táska és a szemüveg összhangban van a bőre és a haja színével. Tökéletesen tudja, hogy mi áll jól neki. Nem téveszti el, nem nyúl mellé. A bőre napbarnított, sötét hajába beletúr az olajos ujjaival, kicsit igazít az amúgy hibátlanul megtervezett hajtincseken, végigsimít borostás arcszőrzetén is. Pihen, hiszen azért van itt, ahogy mindenki, ám mégis máshogy. Issza a napsugarakat, közben pásztázza a partot, de nem csajozni jött, nem olyan pásztázás ez most. Azt majd este, gondolom. (Magabiztosan és gyorsan fog választani.) Méretes szivart vesz elő, meggyújtja, hátradőlve pöfékel, aztán a táskájában rendezkedik. A jó ízléssel kiválasztott táskájában. Közben a szivart a fogai között tartja, nem középen, hanem kicsit oldalra tolva, arca barázdákba húzódik. (Természetesen jól állnak neki a barázdái, ezt tudja is). Fú, de állati férfias vagyok!, sugallja minden egyes állati férfias barázda az arcán, a hunyorgása, ahogy egy pillanatra az alkonyi napba néz. Aztán kávéért megy (inkább: vonul), utána elhever újra a napágyon, parányi csészéből kortyolgatja az olasz presszókávéját, valahogy kibulizta magának, hogy lehozhassa a csészét (kistányérral) a partra – miközben a többiek műanyagpohárból gurítják le a sörüket. Gondolom, a legjobb minőséget választotta a hely kínálatából. Újabb szivar, újabb barázdák, hogyénmennyirejópasivagyok-tekintet. Amúgy tényleg az. Mégsem vonz. Inkább csak figyelgetem a napszemüvegem mögül, mint egy egzotikus növényt. Megéli az időt. Ez jó. Kávés szivart szív, közben ezt is kiderítem. Lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják. Kizárt. Miért kizárt, hiszen nem is ismerem, semmit nem tudok róla. Érzem csak.

Előítéleteim vannak talán? Biztosan. Mégis, nem tudok nem gondolni arra, hogy az életének alfája és ómegája – ő maga. A legfőbb műalkotás. Nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. A tányér aljáig kitunkolja a pillanatot, aztán összecsomagol, és megy tovább. Vonzó út első látásra, talán még példakép is lehet, hiszen ki ne szeretne ilyen lenni, így hordani a napszemcsit, így túrni a hajába, így inni a kávét a tengerparton. Így nézni. Szivarozni. Ha férfi lennék, biztosan azt mondanám: így kell! Jól teszi! Mégis, valami nyomaszt. Talán az, hogy ordít róla, hogy a gondolatbuborékában egyetlen szó áll: én. És ez a kérkedő tudás magáról lehangol. Nem akar röghöz kötődni, senkihez igazodni, mert akkor alkut kell kötni a pillanatokkal, az meg már nem olyan tökéletes.

Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes. Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy, ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig. Ha nem csak énvárát építi. Ha nem csupán egy gyönyörű zsákutca.

Lehet, azért érzem mindezt, mert inkább olyan vagyok, mint az a csiga, aki másokra hagyja majd egyszer önmagából kinövesztett házát, létének lényegét. A tengeri csigák nyelvét értem, beszélem, ő pedig a remeterák, aki vedlés után új helyet keres. Talán ezért idegen nekem az a pasi – és nem csak azért, mert amikor megszólal a telefonja, olaszul beszél. Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.

(Első megjelenés: Olvasat.hu, majd a “Bölcsőmben magam ringatom” c. kötetben)

 

 

 

 

 

 

Marikám, itt a sült krumpli, megkérlek szépen, hogy ne egyél bele, miközben kiviszed a vendégnek, egyrészt mert ő fizeti, másrészt meg hogy vegyek így példát rólad, rád is rád férne egy kis fogyás. Tudod, rohadt nehéz itt dolgozni, miközben csak zabkását eszem, kefirt, citromot, meg natúr csirkemellet salátaágyon. Csak tiszta vizet iszom, meg a zsírégető teát natúran, nem rossz, de a jótól messze van. Majd amikor lefogyok, legalább egy 25 kilót, akkor már csak egy X lesz az XL-ben, csini leszek, felfigyel rám a szomszéd Józsi, azt kérdi, Maxika, miért is hívják magácskát így, inkább Minikének kéne. Jójó, persze, foglalkozom a hatos asztal duplaburgereivel, értem én, hogy morcos fajták, csinálom már, nyugi van. Tudod, lesz majd egy kutyahordozó hónaljtáskám, veszek bele csivavát, zöld lesz, nem, nem a csivava, a zöld jól áll, és nem fog beakadni már a hónaljredőimbe, Grósz Maxi csivavával jár, az utcánkban ugat majd az összes falusi mix, amikor elmegyünk a kerítés előtt. Láttam én az ilyen celebes műsorokban, mindenkinek kell egy kisállat, aki szép. Márpedig én szép leszek, Marikám, fele annyi alapozóból kijön az arcom, úgy majd tudom drága drogériában venni, mert nem kell annyi, belibbenek, csivavával a vállamon, mondom, hogy a legdrágább alapozót ide, Grósz Maxi igazi nagyvárosi díva, vörös rúzst kérek, és lángvörös hajfestéket, nem, nem olyan, mint a kecsap, ne szólj bele az ízlésembe! Nem kérek a maradékból, köszi, edd csak meg, legyél dagadt egyedül, én kiszállok ebből a ligából.

Lila miniszoknyát veszek, zöld neccharisnyával, az megy a csivavatáskámhoz, magassarkút is kell újat vennem, az előző elhajlott. De már nem hajlik el többet, edzőterembe fogok járni, a csivavát a súlyzó szélére akasztom, nem, nem fog elbillenni, egy kiló nincs az egész, ki tudom én azt egyensúlyozni, Marikám, csak figyeld meg, ez sem okoz gondot, ni, hogy a bal tálcán egy liter kóla van, a jobbon meg csak egy hambi. Nem, cukormenteset sem iszom, olvastam a szosölmédián, hogy becsapja a testem, lehet, hogy a tiéd nem, Marika, de én nem hiszek ezeknek az üdítőgyárosoknak! Lesz majd kárómintás nadrágom is, sztreccses, és napsárga boám a piros haspólómhoz, az egész ruhatáramat lecserélem, mit értesz te a divathoz, Marika, ikon leszek, felfigyelnek rám, nem kell már ide bejönnöm húspogácsát sütni, elég végigvonulnom a belvároson, dobálják majd a bankókat utánam az emberek. Jöhetsz a lábam nyoma után, szedheted össze a dollárokat, jut neked is, nem kell itt gürizned.

Persze, hogy befizetlek médiumhoz, én is járni fogok, kideríttetek vele mindent, ki lesz a férjem, bár azt hiszem, nem akarok megházasodni, minden héten más pasit haraptatok bokán a csivavámmal, Brutusz lesz a neve, téged nem fog bántani, ne aggódj, Marika, csak vidd már arrébb azt a tripla sajtburgert, tudod, hogy az a kedvencem.

 

(Illusztráció: Walasse Ting – Lady Eating Pink Watermelon)

 

Magas fák lombja közül vándormutatványos sátorcsúcs villan ki. Körülötte lakókocsik sora alkotta kerítés, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy állatfej. Több lámát is felismerek, de tevéket is látok, amint békésen nyámmognak. A lovak sörényét fújja a szél, kutyaugatást, kecskemekegést is hallok. Megdobban a szívem, mióta világ a világ rokonszenvezek velük, számtalan előadáson tapsoltam pirosra tenyerem. Cirkusz van a közelben, ki jön velem, toppanok be az unokákhoz szombat délután.  Mindenki lelkes, menjünk. Katus tizennégy, most még átöltözik, sminkel, Petra tizenegy, csak cipőt cserél, és Maxim, aki még nincs három, ő is szalad, szájába dugja a cumit, zsebre rak egy kisautót, odaáll az ajtóba, mehetünk. Míg haladunk, mit haladunk, száguldunk a cirkusz felé, félünk, hogy elkésünk, eszembe jut, hogy gyerekkoromban a legjobb mókát a strand, a vidámpark, de főleg a cirkusz jelentette számomra. Harsogó zene, színes, villódzó fények, büfé üdítővel és a legnagyobb kedvencem, a vattacukor. Hatalmas rózsaszínű imbolygó példányával keressük meg a nekünk kijelölt székeket. Máris kezdődik a műsor. Integetve, széles mosollyal az arcukon, a lüktető zene ritmusára lépegetve, táncolva vonulnak fel előttünk a szereplők, mintegy ízelítőt adva mi mindent láthatunk majd. Lopva az unokáimra pillantok. Vigyorogva, kipirult arccal, vattacukor maszatosan nézelődnek.  A legnagyobb figyelmét a fiatal artistafiúk kötik le, a középsőt az állatok érdeklik, a pici a bohócot értékeli a legjobban, mutogat, folyamatosan magyaráz, még jó, hogy itt nem kell olyan nagyon csendben lenni. A szünetben akár lóra is pattanhatnak a gyerekek három körséta erejéig, a két kisebb megy, a nagy csak legyint, ciki. A forgó, hatalmas keréknél izgulunk a legjobban. A szemet gyönyörködtető fiatal légtornászok túlontúl merészek, lélegzet elállító, ahogy minden háló nélkül szökkennek egyik kerékről a másikra, vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lelkesen tapsolunk, és valósággal megkönnyebbülünk, mikor épségben befejezik. Az utolsó szám következik. Egy harsány, tarkaruhás bohóc három hatalmas plüssállatot cipel be a porondra, és lerakja őket középre. Nagy lendülettel egy óriási kulcsot ránt elő a kabátja belső zsebéből. Kiválasztja a rózsaszínű elefántot, forgatja a kulcsot a hasánál, mintegy felhúzza, és leteszi a földre. Az elefánt egy pillanatig állva marad, majd elterül élettelenül. A bohóc hangosan mérgelődik, mutatja a közönségnek széttárt karokkal, hogy nem sikerült elindítania. Majd a krokodilt próbálja életre kelteni, de nagy bánatára az sem működik. Ekkor az oroszlánt veszi a kezébe, hosszasan forgatja a kulcsot, és csodák csodája, az elindul, rakosgatja a kicsi lábát, majd eldől. Aztán újból felhúzza, megy egy ideig, de aztán puff, elterül. Egyszer csak minden felhúzás nélkül magától felpattan, és szaladni kezd körbe-körbe, a bohóc meg hadonászva, kiabálva utána. Mindenki nevetve szurkol neki. Amikor sikerül megfognia, az oroszlánbundából egy parányi kiskutyát varázsol elő. Hogy képes ez a csöpp csivava mozdulatlanul feküdni, hihetetlen. Hazaérve látjuk, hogy Maxim a szoba közepére hurcol három nagyméretű plüsst, elefántot, mackót, tigrist, amit talál. Felkapja a kapukulcsot, forgatja elsőnek az elefánt hasánál. Nem mozdul. Aztán a mackóval próbálkozik, az sem csinál semmit. Eddig úgy érzi, minden rendben megy.  Ám amikor a tigris sem szalad el, értetlenül áll. Könnyes szemmel, döbbenten néz. Ollóért szalad, és ha nem állítom meg, lehet felkoncolja.

 

(Illusztráció: George Seurat, The Circus)