Ajánlom ezt az irományt az elesetteknek,

hogy még elesettebbnek érezzék magukat.

 

Továbbá: Az elhunyt Ramones tagok emlékére.

 

– És mikor feküdt le utoljára a feleségével? – Kérdezte ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér páciensétől.

Megjegyzés: Ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér igen megbecsült pszichológusnak számit szakmai körökben, sőt rengeteg kollégája, a legtöbb kollégája szerint, ő az egyik legjobb.

Annyit illik még tudni róla, hogy (elmondása szerint) kiegyensúlyozott, problémáktól mentes, idillikus, példaértékűen tökéletes, továbbá csodálnivaló családi életet él. – Bár ez sajnos nem egészen így van, mivel feleségének eddig tizenhét alkalommal volt idegösszeroppanása, amiket azonban szerencsésen sikerült férje elől eltitkolnia.

Amiről ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér szintén nem tud az az, hogy fia és leánya is több ízben öngyilkosságot kísérelt meg (a fiúgyermek hetet, a lány pedig nyolcat). Ezeket a szerencsétlen eseteket tovább tetézte az is, hogy a fiú nyolcadik öngyilkossági kísérlete, tragikusan sikeres kimenetelű volt.

 A családnak ez utóbbi szerencsétlen tényeket is sikerült eltitkolnia, a családfő elöl.

És mivel, amiről az ember nem tud, amiatt nem is bosszankodhat, ezért a doktor tökéletesen elégedett volt helyzetével, és önmagával is, önmagát ugyanis tökéletesen nyugodtnak és kiegyensúlyozottnak tartotta. – De amint az hamarosan ki fog derülni, az ember nem feltétlenül olyan, mint amilyennek képzeli magát.

  – Hát úgy két éve. – Válaszolta a páciens, Töködnics Ödön, miközben elmélyülten pattanásait vakargatta.

 Azt hiszem érdemes néhány mondatban megemlíteni Töködnics Ödön életének, a történet szempontjából lényeges, momentumait is:

Ismerkedni világéletében igen nehezen tudott, ami talán (enyhénszólva) nem túl előnyös ábrázatának, azaz annak a ténynek volt köszönhető, hogy arcát még harminc éves korára is pattanások tömkelege borította. Ehhez még enyhe beszédzavar és retardált értelem is csatlakozott. Mindenesetre ezeknek az apróságoknak ellenére, egy (barátaival) átmulatott éjszaka után, arra a tényre ébredt, hogy házas ember lett. Bár ez a rossz nyelvek szerint nem Töködnics hatalmas vonzerejének (értsd: sármjának) volt köszönhető, hanem inkább annak a néhány üveg vodkának (az oroszok nemzeti itala, magas alkoholtartalom jellemzi, és leginkább ez utóbbi tulajdonsága miatt fogyasztják), amelyet az éjszaka folyamán a későbbi feleség elfogyasztott.

Sajnos Töködnics házassága – mint a hirtelen köttetet házasságok legnagyobb része – nem igazán volt sikeres. Főképpen a szexualitás terén voltak problémák a férjnek, mivel pattanásai sajnos gyakrabban ejakuláltak, mint a nemi szerve.

De mivel Töködnics nem volt (annyira) buta ember, ezért kétévi házasság után felfedezte a házasságában rejlő problémák okát, és úgy döntött pszichológushoz fordul.

A Dottore jegyzetfüzetet és töltőtollat vesz elő, és jegyzetelésre készül fel.

 -Rendben. Most pedig szavakat fogok sorolni, amire ön gondolkodás nélkül válaszolva mondja azt, ami éppen eszébe jut az aktuális szóról.

• -Aha. Mintha dadaista verset írnék.
• Hát végülis igen. Nos kezdjük:
• Rendben kezdjük.
• Akkor kezdem!
• Jó.
• Tehát kezdem: Kígyó
• Béka – Jegyzetfüzet: egy pipa
• Ágy
• Alvás – Jegyzetfüzet: még egy pipa
• Női mellek
• Apám.
• Micsoda? Magának a női mellekről az apja jut az eszébe?
• Ja nem, csak a szomszéd lányra gondoltam, akit gyerekkoromban meglestem öltözködés közben.
• Á vagy úgy. – Jegyzetfüzet: Gyermekkorban gyökeredző problémák > infantilis vonzódás a női mell iránt > esetleges orális dependencia > alkoholizmusra való hajlam is felléphet. – Újabb szó:
• Felhő
• Bárány – Jegyzetfüzet: újabb pipa
• Égbolt
• Termonukleáris felmelegedés, ami üvegházhatás formájában anyagiasul.- Jegyzetfüzet:?
• Tejbetök
• Maga
• Én? – Enyhén felháborodott megrökönyödés…
• Igen
• Mért pont én? – Már némi düh érződése…
• Mert olyan tejbetök szerűen tud nézni.
• Miért milyen az a tejbetök? – Egyre fokozódó indulatok…
• Nem tudom maga kérdezte.

Dr. Rugdalny felsóhajt, inkább állatias horkantásra hasonlatosan, majd úgy határoz témát vált. – Érezhetően megnyugszik…

• Térjünk vissza a foglalkozás első kérdéséhez, és válaszoljon mindenképpen őszintén a következő kérdésre: mi ennek az oka?
• Minek mi az oka?
• Hát annak, amiről a terápia elején beszéltünk.
• Ööö, mi is volt az?
• Én azt kérdeztem mikor feküdt le utoljára a feleségével, mire azt felelte, hogy két éve, én most azt szeretném tudni, hogy ennek vajon mi is az oka.
• Ööö…, szóval nem áll fel.
• Micsoda?
• Hát tudja, az ott.
• Nem, nem tudom. Miről beszél?
• Hát tudja, amivel azt szokták csinálni.
• Mit szoktak, azzal csinálni??
• Hát, azt!
• De mit? Könyörgöm, mit?
• Hát, amit egy férfi és egy nő szokott csinálni.
• Na és mi a fenét szokott egy férfi és egy nő csinálni???
• Hát, tudja!
• Nem bazmeg nem tudom, mit szokott egy férfi csinálni és neked is közöd van hozzá te seggfej!

A mondat első felét még csak baljósan suttogta ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér, de a második fele már dühödt ordítás formájában hangzott el. Töködnics homályos utalgatásai teljesen kihozták a sodrából, nem volt semmi türelme a kitalálósdijához, főképpen azért nem, mert Rugdalny is legalább két éve nem hált már asszonyával. – És ez nem tett túl jót neki.

 Ifjabb Dr. Rugdalny Tihamér önkontrollja ebben a pillanatban teljesen megszűnt, és ezzel egy időben úgymond elvesztette fejét is. Elérkezett a pszichológus számára az a pillanat, amikor az agresszió már nem tartható kordában, átszakítja az önkontrol falait és megállíthatatlanul a felszínre tör. – Szörnyű és kiszámíthatatlan pillantok ezek.

 Rugdalny magáról már mit sem tudva, egy jólsikerült ugrással, átvetette magát íróasztala felett és mindkét kezével megragadta Töködnics nyakát, ezután pedig módszeresen és ritmikusan az asztalhoz kezdte csapkodni páciense fejét.

Töködnics először megrökönyödve és leginkább tehetetlenül tűrte, hogy orvosa precízen összetörje az orrát, de abban a pillanatban, amikor két elülső foga, hangos reccsenés kíséretében, kirepült szájából magához tért. Kétségbeesetten megragadta az első keze ügyébe akadó tárgyat, ami történetesen orvosa tolla volt, és Rugdalny felé döfött vele. A töltőtoll belefúródott a pszichiáter jobb szemgolyójába, ezután Töködnics, egy laza csuklómozdulattal kombinált, csavart mozdulattal visszarántotta kezét és eltávolította az orvos fejéből az emlitett látószervet.

A doktor hangosan felüvöltött és miközben a fájdalomtól, és egyéb körülmények miatt, vakon összevissza kapálódzott, kiverte támadója kezéből a szemgolyóba fúródott töltőtollat.

Dr. Rugdalny titkárnője azonban felfigyelt az orvosi szobából jövő ordítozásra, hörgésekre, és egyéb gyanús zajokra, és feldühödve attól, hogy körömlakozás közben zavarják, gázspréjével a kezében, a rendelőbe rontott.

 A titkárnő elé táruló látvány borzalmas volt:

 Töködnics törött fogaival a kezében éppen az ajtó felé oldalgott, miközben a doktor elveszett szemgolyóját kereste, de valószínűleg egyik szemének elvesztésével együtt az egyensúly érzéke is elveszett, aminek hatására imbolyogni kezdett, majd pedig megbotlott, és egy elfojtott sikkantás kíséretében kizuhant tizedik emeleti irodájának ablakán.

 Az üvegcsörömpölés hangjára a meglepett titkárnő kizökkent tehetetlen mozdulatlanságából, kezét felemelve, harci kiáltást – vagy inkább sikoltást – megeresztve Töködnics arcába ürítette gázspréje tartalmát, amitől, a már amúgy is igencsak rossz bőrben lévő férfi, méltatlankodva felhördült, majd az arcába fújt szertől vakon, menekülni kezdett, de mivel nem látott semmit, az ajtó helyett ő is az ablakon keresztül távozott.

A két férfi családja egy percig sem gyászolt.

De azért volt bennük annyi becsület, hogy virágot vigyenek, a tragikus körülmények között, elhunytak sírjára.

A Rugdalny sírjára a Töködnics család, a Töködnics sírjára pedig a Rugdalny család helyezett koszorút.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Cédruskopók)

 

Van egy olyan szabad státusz az életében, hogy béká, és szeretné, ha én lennék neki az, mondja, miközben behajt a műszak végén a pályaudvar sarkába, ahol parkolni szokott a busza éjjelente. A sofőrfülkével átellenben ülök az első ülésen, érzem, ahogyan megnyúlik az arcom a padló felé, szabályosan kerekednek a szemeim, és azt kérdezem, a kisbékája legyek-e, vagy az, amit mások egyszerűen csak békávénak hívnak. Jujdecukivagy, hadarja, miközben sípol a lelke csálé fogai között, a kisbéka épp hozzád illik, mondja, de ha így ismerem, hogy békávé, hát az lesz az.

Az én sofőr exférjemnek is volt békávéja, azaz buszos kurvája, pontosan tudom, miről is van szó, pláne, hogy igen közeli barátság fűz az ő volt békávéjához. Fékolaj szag, kiállások, elhagyott placcok, ahova egy csuklós be tud ékelődni a kíváncsi tekintetek elől. Headsetekbe szexizve duruzsoló csajok, miközben a helyi kormányhivatalnok asszony épp jegyet kér, és a sofőr tökéletesen teszi, hogy csak őt hallja és a visszajárót keresi, közben a fülében a békája épp a merev micsodáját becézgeti, és arról álmodik, hogy a kövi műszak előtt melyik hátsó ülés korlátjába akasszák a lábát.

Várom a taxit hajnal négykor, az utca végére rendeltem, hogy ne ébresszem föl az alvó családot. Remélem, nem most hányja el magát valamelyik gyerek, amikor másfél órával előbb indulok, mintha dolgozni mennék, mert akkor a kedves (aki a másik hálóban alszik) nem értené, hogy a nyűgjükkel miért nem az anyjukat keresik. Mezítláb osonok le a lépcsőn, a telefonommal világítok, miközben azon bosszankodom, hogy beütöttem megint a lábujjam a lépcső szélébe, és ez mindig valami vészt jósol, lehet, hogy a mostanit is egyszerűbb lenne ex-státuszba helyezni, mint külön aludni és osongatni?… Jó kis béká vagyok, kb. 10 ezer lesz a taxi a város másik végében lévő buszállomásig. Amikor bemondom a címet, a taxisofőr rám néz, utazik tovább, kérdezi, úgy is mondhatjuk, mondom.

Pé már a kocsiállásra fordul, felszállok, ma több időnk van a szokásosnál. Mutassam a bérletem? Kuncogok. Nem kell, kisbéka. Gyere, ülj mögém. Senki más nincs a hajnali állomáson. Rövid ruha van rajtam, ne kelljen vetkőzni. A kelő nap bevilágítja a teret. Na nem a busz terét. Az pici ahhoz. Ahogy hozzám is. Egy busz pici. Mókás, mi? Békának is nagy vagyok. Vajon elég lesz ez így? Meddig? Hogy bírja a lelkem, hogy csak egy kis béka vagyok? A kis béka is szeretett volna a hercegnő ágyában aludni, nekem meg csak csukló, korlát, buszpadló meg négyes ülés jut.

Félreállunk. Pé a szám felé közelít, nincs csók, megmondtam, az nekem túl intim. Meghallja. Később mégis csókolózunk. Nem is akad belém a csámpás foga. Majd beszélünk? Kérdem egy óra múlva. Persze, kisbéka.

Délután faggatom. Az előző hat éves békád lebukásakor azt mondta az asszony, kirak, ha bármi hasonlót megtud. Még mindig félsz ettől? Hallgat a vonal. Igen, ötszáz lesz, hallom. Nekem tízezer a taxi. De nem mondom ki, csak gondolom. Ne félj, kisbéka, a lebukástól. Nem félek, mondom. De te félsz-e? Jó napot! Hallom a vonal másik végén. Lehet, hogy jobb, ha békaként egyszerűen lebukom. A víz alá.

(Illusztráció: Both Teodóra – Amikor a kék a zöldben)

 

Gábor dédszülei elhanyagolt sírja előtt állt. A roskadozó, egykor szebb napokat látott márvány közti földből, ahová a virágokat szánták az emlékmű emeltetői, két fa nőtt ki. Egyik szerteágazó gyökerű tuja. A másik fajtáját nem tudta meghatározni.

Az öregje próbálta okítani. Hogyan kell fát metszeni, melyik növény hasznos és melyik irtani való. Bele is tört a bicskája, hogy megtanítsa bármire, aminek köze van a kertészkedéshez.

Nem a reál, a humán érdekelte. Az irodalom és a történelem. Sokat olvasott. Kitalált történetek világában sétálgatott a könyvek és a fantáziája segítségével. A valóság, ahol hús-vér élőlények élnek, érdektelen volt számára.

Utazni szeretett. Az épületeket imádta fényképezni. Az égbe nyúló tornyú templomokat, a kastélyokat, várakat, a nagyvárosok belvárosait, főtereit.

Alföldi gyerek volt. Irigységgel vegyes utálattal hallgatta fiatal korában osztálytársait, akik a Balatonon nyaraltak. Ők soha nem mentek sehová. A szülőknek munka után művelni kellett a hatalmas kertet. Ahogy a két fiuk nőtt, bevonták őket is a kerti munkába. Mindketten gyűlölték a föld állandó túrását.

Testvére egy idő után beállt a földművelők sorába. Megszokta, hogy iskola után vet, kapál, gyümölcsöt szed. Hatalmas és gyönyörű kertje lett. Megtermelte családjának a betevő falatot.

Neki is lett háza. Kerttel. A kertet beépítette melléképületekkel. Az összekókányolt sufnik, fészerek tetejét csapkodta a rosszul összeillesztett deszkafalakon átfújó szél. A melléképületekkel területeket vett el a kerttől. Kevesebbet kellett a földdel foglalkoznia.

Édesapja sokszor mesélte, hogy a kerti munka szeretetét az apjától tanulta, ő pedig annak az apjától. Galambokat tartott. Néhány annyira szelíd volt, hogy a kezéből evett.  A srácait cseppet sem érdekelte, ki kitől tanult. Miután meghalt, Gábor még kijárt a temetőbe. Egyre ritkábban. A szomszéd településre költözött. Az átjárást bonyolultabb volt megoldani, mint hitte.

Utazásai alatt, mintha átkapcsoltak volna benne valamit. Elkezdte figyelni az élővilágot is. Elcsodálkozott a nyíló virágok látványán, percekig figyelte a számára ismeretlen madarakat.

Fogalma se volt, melyik a héja, melyik a vércse, melyik a kánya. Csak gyönyörködött bennük. A múló idő és a genetika elérte, amit a família egykori fejének egy élet alatt nem sikerült. Megszerette a természetet.

Önmagát győzködte, ha meghal, nem találkozhat a túlvilágon úgy a családtagjaival, hogy szégyenkeznie kell, amiért fittyet hányt a tanításaikra.

Megragadta a kézifűrészt.  Kivágta vele a két fát. Ágvágóval csapkodta el a tuja szerteágazó gyökereit. Elcipelte a temető kapuja melletti kukákhoz az összes vékony ágat.

Gereblyével elhúzta a faleveleket. Rátámaszkodott a szerszám nyelére. Elégedett volt. Eltüntette a bozótot.

A felesége meg fogja dicsérni, ha jönnek november elején gyertyát gyújtani. Látni fogja, milyen szépen eltüntette a minidzsungelt.

Gyerekkorában sokszor látogattak ki ide a faterral, ahogy a haverok előtt nevezte. Tizenegy éve egyedül jön.

Pár hónapja a testvére szívrohamot kapott. Nem élte túl. A régi öregek mesélték, hogy a bátyja nagyon hasonlított a dédnagyapjukra.

Megijedt és elment orvoshoz. Semmit nem találtak, ami szívelégtelenségre utal. A laboreredményei is jók. Alkoholt néha szokott inni. Az evésben se tudta, hol a határ. A mozgásban is elég alacsonyra tette a lécet. Meg is látszott rajta.

Elindult pár nagyobb vesszővel a kapunál álló szemetesedény felé. Biztosan büszkék rá a halottak odaát, amiért ilyen szépen rendbe rakott mindent.

Verébnagyságú madár jelent meg előtte. Kétségbeesetten csipogott.

Gábor elvitte a megmaradt gallyakat a kukához. A kupacba hajította mindet.

Meglátta a fészket a kivágott fán, amelynek lombjában új életek szökkenhettek volna szárba,  ha nem nyúl hozzá.

 Visszasétált. A madár még mindig elkeseredetten kereste a fészkét.

 A férfi tekintete a sír és az állat között vándorolt.

 Lehajtott fejjel állt.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt festménye)

 

A ködös Albion elfeledett szívében egykor még igazi erdők nőttek. Éger dinasztiák generációi uralták a lápvidékeket, csendesen igazgatva nyálkás udvarukat. Alattvalóik közé tartozott Albert, Köztesút falujának öreg tudósa. Orvosként és botanikusként kereste kenyerét, még az első telepesekkel érkezett, hogy megóvja őket a mocsár különféle lázaitól és bajaitól. Hosszú, fehér szakállát az évek bölcsessége fonta állára, kopasz kobakjáról az idő tépte ki a haját fizetségül. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat.
Történt egy zord februárban, hogy az asztalos fia ágynak esett. Ismerte már Albert a kórt: délvidéki vándorok, átutazó kereskedők portékája. Tudta a módszert is, a gazt és a füvet, mely csillapíthatja a betegséget. Azonban szütyője üresen lógott. Tartalékait már felélte az utolsó virágzás óta és még hónapok voltak hátra a hajtások téli álmából. Nem volt mást tenni, mint imádkozni a gyermek lelkéért. Atyja végső kétségbeesésében lóhátra ült és vágtába kezdett, hogy elhagyatott termékeny mezőt, vagy ügyesen raktározó füvesembert keressen. Albert persze bolondságnak gondolta, de hiába próbálta visszatartani. A legközelebbi település három napi járásra volt. Az asztalos másnapra visszatért a faluba.
Nem füveket, vagy gyógyszert hozott, hanem titkokat, rég elfeledett ősi suttogásokat a mocsár legmélyebb bugyraiból. Az erdő asszonyának hírét, aki a bozótban fészkel és a csillagok nyelvén szól. Csodás tudást ajándékozott neki: balzsam keverését szűzhóból és pocokzsírból, mely gyermeke életét megóvja. Groteszk kezeléseket, melyek bárkit kigyógyítanak a kórból. A falusiak bűvöletbe esve hallgatták a beszámolót a túlvilági praxisról. Egyedül Albert hátrált undorral. Az asztalos hangja nem sajátja volt, torkából egy vénasszony karattyolása bugyborékolt fel. Az orvos azonban hiába rázta csontos ujját, hiába intette társait jobb belátásra, őket megmérgezte a sarlatán szavaiban rejlő kígyóméreg. Az öreg tudós tiltakozásai ellenére, kezelésbe vették a beteg fiút. Az hamarosan meggyógyult, ahogy jósolva is volt. Rövidesen egész Köztesútban híre ment az erdő asszonyának és földöntúli bölcsességének.
Asztalos, kovács, vagy egyszerű földműves – nem számított. A banya mindenki számára tartogatott titkokat. A lakosok közül egyre többen és egyre többször zarándokoltak a mocsár mélyére, hogy felkeressék a kunyhóját. “Az erdő csodálatos asszonya! Áldásokat oszt és semmit se kér cserébe!” – járta körbe a házakat a történet – “Gyönyörű, mint a decemberi csillagok és szelíd, mint a tavaszi szellő!”. Csak pár hét és megszűnt az utcákon a játszadozó gyermekek nevetése, ahogy a munkások morgása és a nők csevegése is. Helyettük brekegő kacagás és rotyogó karattyolás kakofóniája járta át a falut. Az emberek mintha észre se vennék: ugyanúgy töltötték napjaikat, mint azelőtt. Egyedül Albert érezte úgy, hogy egy rémálomba torkollott élete. A falusiak bolondnak nevezték, ha megpróbálta felfedni előttük az igazságot. Azt mondták, hogy megőrült vénségében. Egyre kevesebben fordultak hozzá orvosságért. Ha betegség ütötte fel a fejét a faluban, akik talpon maradtak, elmentek a banya segítségét kérni. Albert kitaszítottá vált, mesterségét fölöslegesnek, tudását nevetségesnek nevezték. “Mi szükség rád vén bolondra, ha az erdő asszonya megsegít minket?” – kérdezték tőle, a banya gúnyos hangján. Elérkezett végül a nap, amikor Albert büszkesége már nem bírta tovább. Véget kellett vetnie az őrületnek, meg kellett mentse önmagát és a falut is. Kését, melyet egykor a gyógynövények gyűjtésére használt, a ruhájába rejtette és útra kelt a láp szíve felé.
Mélyen a fák között, ahova a nap sugarai be nem törhettek, és már csak a lidércek fénye csalogatta az eltévedt lelkeket, ott talált rá a banya odvára. Formátlan volt, mégis felismerhető: nem hasonlított semmilyen más épületre, mégis háznak tűnt. Albert kopogni készült, de mire a mohás ajtóhoz ért volna, az kitárult előtte, mintha csak arra várt volna, hogy mikor érkezik a következő látogató. Bent sötét volt, de csak egy pillanatra. Gyertya fénye gyúlt, bevilágítva a kicsi helyiséget, mely egymagában alkotta az egész kunyhót. Egy ócska sámlin és egy korhadt asztalon kívül nyomát se látta, hogy bárki lakna az apró putriban.
Lélegzetét visszafojtva beljebb lépett, és remegő, csontos ujjait a kése markolata köré fonta. Sáros cuppogást hallott maga mögül. Amikor megfordult, egy asszony alakját látta megformálódni az árnyakból. Testét penészes köpeny fedte, idomai mégis jól kivehetőek voltak. Arcát egy meseszép, mosolygó nő mintájára faragott maszk fedte.
– Üdvözöllek, kedveském. Miben lehetek szolgálatodra? – kérdezte Alberttől ezer hangon egyszerre. Különféle nemzetiségű férfiak és nők szavai, gyermekek gügyögése olvadt eggyé, beszéd eltorzult paródiáját alkotni. Albert feljajdult és kését előrántva, nekitámadt. A banya nem védekezett. A kés végigszaladt a leplen, felfedve az alatta rejlő testet: kitépett nyelvek ezrei ficánkoltak és vergődtek férgekként egymásba kapaszkodva, hogy emberi alakot öltsenek.
– Sajnálom, de ezt sajnos nem értem. Fogalmazz pontosabban drágám. – szivárgott újra a hang, a mosolygó álarc mögül, de más mozdulatot nem tett a lény.
Alberten szörnyűséges rémület lett úrrá és kését elejtve rohant ki a viskóból, át a mocsáron, keresztül a bozótoson. Menekült, a faluval ellenkező irányba, messzire, bárhova máshova. Nem tért vissza többé.
Köztesútban semmi nem változott az öreg hiányában: a lakosok megszállottan borultak az asszony elé, hogy táplálja őket titkaival. Ellenben ahogy a hold és a nap váltják egymást, úgy telnek az évek is, változásokat hozva és feledésbe taszítva a régi szokásokat. Egy fülledt nyáron járvány sújtott le a falura, melyhez hasonlót azelőtt csak az ősök rémmeséiből ismertek. Fekélyes bőrüket kaparva, férgekként vergődtek az erdő asszonya előtt… de az nem kínált újabb titkokat. Csak mosolyogva szajkózta saját hangjukon ugyanazt a régi tudást – újra és újra.

 

A vonat olyan nehézkesen cammogott ki a nyíregyházi pályaudvarról, mintha egy mágnes húzta volna vissza a peronokhoz. A lány kétszer próbálta kék utazótáskáját feltenni a fém kalaptartóra, de az mindkétszer visszaugrott, amikor a vasúti kocsit hol jobbra, hol balra megrántották a váltók. Feladta. Betolta az ülés alá, s figyelte az elsuhanó várost az ablakból. A kocsi egyik nyitott ablakán át besikítottak a vonat gyorsuló kerekei: iszkolj!

Majd a fékek dübörögve lassították le a szerelvényt: maradj!

– Megengedi? – kérdezte egy fáradt hang. A lány a lihegő nőre pillantott, szemét tüntetőleg körbefuttatta az üres vasúti kocsin, majd kelletlenül bólintott. A középkorú nő meg sem próbálta csíkos, műanyag szatyrait feltenni a feje fölötti fémpolcra, rögtön az ülés alá tuszkolta be. Kigombolta kávészínű kabátját, s a lánynak úgy tűnt, mintha két piszkafa lábra termetes lufit fújtak volna. A nőnek sem dereka, sem nyaka nem volt. Fejtől combtőig egyetlen tömb képezte a testét. A kabátot felakasztotta az ablak mellé, de ő a külső székre huppant le.

A város már nem követte őket.

Ottmaradt, ahová való.

A Nyírség futóhomok buckái közé.

A lány le sem vette a szemét az ablakról, amelyben visszatükröződött a nő, aki a táskájában matatott. Sötétbarna műbőr ridiküljéből egy csomag Korpovit kekszet húzott elő.

– Megkínálhatom? – kérdezte.

A lány nemet intett a fejével, összehúzta magán a fehér ingére sebtében felkapott zöld pulóverét, lesepert egy, a sötétkék szoknyájára tapadt hajszálat és visszafordult az ablakban tükröződő nő felé, aki két kekszig nem szólalt meg, csak méregette utastársát.

– Vizsgázott?

A lány kipréselt egy ühümöt magából.

– Sikerült? – kérdezte a nő, közben az egyik csíkos szatyorból előhúzott egy rongyos Kiskegyed újságot és egy kopott szemüvegtokot.

– Semmi köze hozzá – ripakodott volna rá a lány, de ehelyett csak rázta a fejét. A nő Téglásig nem szólalt meg. Olvasgatta az újságot és ette a kekszet. Roppanás, csönd, majd nyelés. Mintha arra várna, hogy a nyál majd magától pépessé teszi a szájába vett korpás tésztát. Fogatlan, vagy olcsó műfogai vannak – nyugtázta magában a lány.

Bocskaikert előtt újra próbálkozott a nő.

– Ismételhet?

A lány bólintott.

A vonat megállt. Percekig rostokolt a semmi közepén.

A nő lehunyta szemét. Ablaküvegben bólogató díszkutyának tűnt. Elaludt. Időnként hangosan horkantott. A lány odanézett és kirázta a hideg: a nő szája szélén kekszmorzsával keveredett nyál folyt. Az ablakban keresett menedéket.

A nő alvó testén egyre többször suhantak át kockaházak. Azután jöttek a panelok, azok teljesen kitakarták hirdetőoszlop testét.

Hagyni kellene a fenébe az egészet, az idegen várost, a vizsgát, a büdös vonatot és a korpovitos nőt is. Két lépcsőfok, ennyit kell megtenni ahhoz, hogy kiszálljon és mindent újrakezdjen – mélázott magában a lány.

A hajdúsági főváros után az Alföld újfent kirajzolta az ablakra a nő oszlopos alakját. Még Püspökladányban is aludt. Időnként a lány a hátán érezte tekintetét, de az ablak nem csalt, a nő valóban szunyókált.

Törökszentmiklós előtt megjelent a kalauz. Felrázta a nőt, aki egy papírlapot adott át, amelyet a szótlan férfi hosszasan tanulmányozott, majd visszaadta.

Nincs jegye. Nem kell neki.

A lány odanyújtotta jegyét a kalauznak, aki lyukat ütött rá és visszaadta.

A nő közben kopott címkéjű ásványvizes palackot vett elő és ivott. Fékezett a vonat, leöntötte magát.

– Megismétli? – A lány felhúzott vállakkal jelezte, hogy fogalma sincs. Izzadsággal kevert lábszag csapta meg az orrát. Lenézett a padlóra és látta, hogy a nő kihúzta a cipőből a lábát.

– Ne haragudjon, de mindig úgy megfájdulnak a lábaim a gyaloglásban, Szolnokig még kipihenhetik magukat – szabadkozott.

A lány dühösen felpattant, kirántotta a kék utazótáskáját a szék alól és ráförmedt a nőre.

– Miért nem hagy engem békén? – Vállára dobta táskáját és átvágtatott a harmadik kocsiba, majd a negyedikbe és a következőbe, egészen a szerelvény végéig és közben magában a nőt szidalmazta: semmi köze a vizsgámhoz, maga fogatlan, büdös lábú seftelő.

A vonat fékezett, a lány leszállt.

Törökszentmiklóson hosszasan gyalogolt a peronon, mire az állomás épületén át a buszokhoz ért. Az elsőt, ami Martfűre ment, lekéste, de a másodikkal éppen vacsoraidőre az anyja házához ért.

– Klárikám, annyira aggódtam, te mivel jöttél? Szolnokon szálltál át? – hadarta az anyja a konyhaajtóban.

– Nem, kivételesen Törökszentmiklóstól busszal jöttem – válaszolta. Az anyja izgatottan a televízióra mutatott.

Szolnok előtt, Szajolnál kisiklott a Nyíregyháza és Budapest között közlekedő gyorsvonat, a vonat második és harmadik kocsija a felismerhetetlenségig roncsolódott össze, a halottak száma meghaladja a húsz főt – harsogta a híradó.

A lány a konyhaablakhoz lépett, de abban csak anyja riadt arca tükröződött.

 

(Illusztráció: Tényi Bálint)

 

 

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Հալա, հալա նինայե
(Քեսապ) (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Hala, hala ninaye
(Kessab) (2024)]

– Rosszul emlékszem.
– Vagy jobban figyeltél.

Sötét felhő alatt egyedül, minél kisebb lábnyomom legyen. Állok, ami árnyék hull, mint fény, borít be. Mélyen burkolózom a felhőbe, nem látok. Amit látok, felhő.

Néz a felhő, helyettem is lát, legalább láthatatlan, de felhő. Mindenki látja, hogy sötét lett. Sötét lett velem. Mintha gödörben, még gödör se kell hozzá, hogy hideg.

Melegít a hideg könny, esik, hallom. Csak akkor beszéljünk, ha más is jelen. Ha más is jelen, nem szólok. Minél kisebb, egy egész kicsi gödörben is jól elférek.

Sötétedik a szobában, ázik a szőnyeg, belülről veri az ablakot az eső. Csend, templomrom. Jéghideg falak, vagy csakugyan iglu. Cirbolyafenyők, vadrénnyomok.

Ajtók csukódásának hangja, ajtót látok magam előtt. Tövises lepényfa. Bújik be a felhőm kulcslyukon, ablakon, résen. Nézni sem, lépni, várom a végét, amikor kijön, oszlopfolyosón oszlop.

A hátuk látom, állok, a távolság nő. Szólok, megszólítom. Szólongatom. Egyáltalán nem látom a szemét. Pagodafa, csüngőberkenye. Kősziklák, kősziklák ege, jégsziklák ege, sziklafelhők.

A gödörben töltött napsütötte, holdsütötte órák, levélfakadás, a felhő meghallgatja a csöndet, megérti. Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.

Vele nem lehet, hallom. Velem. Ő nem hallja. Ő áll közelebb. Állok, hullnak rám levelek, hó. Velük megy. A fekete elefánt, a fekete hattyú, átölelem az árnyékukat.

Félig nappal van. Három ágban szikrázik a Hold. A Nap fényét világítom vissza, de itt nincs Nap, sötétet világítok. Egész éjjel süt ez a nagykerek Hold. A seregély is sötét a sötétben?

Beszélünk, lépései hangja. Egyre távolabbról fogunk beszélgetni? Ázik a hajam, a szoknyám, ahogy a felhőm utána indul lefelé a lépcsőn. Ernyős sárma, ösztörűs veronika.

Meglocsolja a virágokat, a lépcsőfokokat. A virágok az esőre bújtak elő, a lépcsőfokok nem. Végigjár a szobanövények fölött is. Könyvet, képet is locsol, vagy a cseppekből születnek.

Nem tudom, nem hallom, nem értem. Kérdésre tér nincs, rét, virágszőnyeg. Úgy is be lehet járni egy területet, hogy megnézem térképen? Kicsiny fenyveserdő, vagy erdei szőrmohagyep?

Rásüt a Hold a vízre. A háromágú Hold háromszínű szivárványt világít meg. A vízben szivárványhalak. Sűrű szálú, csípős eső után apró szemű, finom, hideg eső. Esik a vízbe, a halra nem.

Számíthatok az őszinteségére?

Amit rá mondok, az vagyok én, hallom. Megszúrja a sünt az akác? A bogáncs? Máriatövis? A mérges kígyó néha megmarja magát? Halfafű lengedezik sötét szélben. Virágzik.

Mindenki a saját valóságát látja. Van, amikor valaki valakit egyáltalán nem lát.

Két szájjal, három szájjal a szavak a titkokról, köztük ülök, hallgatom. Megszólalok a felhőn át. Ez túl sok, hallom. Lépcsőn fel. Holnap megyünk haza, ő pakol, én a szavaimmal ülök a gödörben.

Nem tett el kulcsot. Kocsi. Ház. Hallom, a bőröndben kicsi a valószínűsége, kulcs lenne, mindent legalább ötször megérintett. Letörött akácág. A sün tüskés vagy tövises?

A sötét ég felett van egy világos. Felhőpillangók felhőfák virágán. Felhőbozótos, az már köderdő? Felhők vagy jégtáblák. Itt nincsenek fák, felhők borítják a hegycsúcsokat.

Semmi ebédünk, semmi hová mennünk. Szavunk egymás felé. A sün élete tüskékkel telik? Süt a Nap, keresztülbújik a felhőn.

Ott a Hold, menjünk a fénye alá. Most nem süt a Nap, a hó a Nap. A hó fényénél megnézhetjük a Holdat.

2024. 09. 19. 20: 11–2024. 12. 29. 18: 41: 19

 

[1] Ելենա Ազարյան, Նաիրա Մուղդուսյան,Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան [Yelena Azaryan, Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan].

(Illusztráció: Hajós Eszter: “Szártalan kankalin, és az a világos rózsaszín szegfű, aminek a nevét keresem.”)