Címke: próza

Ikrek

 

Az ideális szemkontaktus akkor alakul ki, ha valakivel két-három másodpercig tartjuk tekintetünket, ami magabiztosságot, érdeklődést és nyitottságot sugall. A szem fogja a másik apró jeleit, melyek árulkodnak hangulatáról, érzelméről. Ő egészen biztosan nem a szemem vonalát bámulja, hanem jóval lejjebbről veszi lelkem rezdüléseit, az ikrek magasságából. Az ikrek szépen domborodnak a póló kivágásán keresztül, látni is belőlük valamit. A póló céges, nem bűn, abszolút nem tehetek arról, hogy ilyenre szabták, rá van írva, hogy we are the champions. Hát igen, az ikrek a legjobbak, és ezt az új bérszámfejtő srác is látja, próbál uralkodni magán, most megnyalja a szája szélét, otthon ilyet biztosan nem kap. Kollégája vár rá, egyre türelmetlenebbül. Szerzek valami italt, Zoli, aztán gyere. Zolit a hobbijáról kérdezem, miután a kollégája lelécelt, kertészkedés, feleli, a kertemet építem. Egyesszám első személyben beszél, tem, nyomja meg az utolsó szótagot, holott látom az ujján a karikagyűrűt. Mi más lenne, igaz, hogy nem aranyszínű. Zoli félórán keresztül váratja a kollégáját, aki visszajön, és rámordul. Zoli búcsúzóul átölel, puszit ad, nyomatékosan puszilgat, ahogyan azok a haverjaim, akik majd megvesznek értem, és a hátamat, karomat is simogatja. Amikor az éves bevallást kértem el tőle, még nem gondoltam arra, hogy cirógatni fog.

Félgömbök, így hívja őket a pasim és labdázik velük. Az ő szemmagassága eleve ott van, mert picike. Jóképű miniférfi, örülök, hogy nem magas, a többi nő már elvitte volna, így megmaradt nekem. Tökéletes félgömbök. Ez az egy dolog tökéletes rajtam, minden más csálé. Csálék a fogaim, nyuszifogak. Aki igazán szeret, a csámpás fogamat is szereti. A lábamra sem vagyok különösen büszke, viszont azt kapásból észreveszem, ha valaki a lábkörmömet bámulja, azt is szokták, például a szántódi karosszéria lakatos. Felajánlja, hogy kilakkozza őket. Szakmai ártalom lehet, biztosra veszem, hogy porsevörösre fényezné. A miniférfit átölelem utoljára, amikor szakítunk. Feje az ikrek közé fúródik. Egy pillanatra boldog, azután könnyeivel pettyezi a pólómat. Emlékszel, zokogja. Emlékszem, simogatom a fejét. Ő egészen mást simogat a pólón keresztül, most és utoljára. Ilyenkor kancsalít. Nem tőlem búcsúzkodik, az is biztos, elviselhetetlen a természetem, mint a művészeké általában.

A nőgyógyász folyton rákot szűrne és nemcsak alul. Ki kell tapogatni, mondja, miközben két ujja közé fogja őket és szakértően vizsgálódik. Igaziak, kérdi, persze, doktor úr, száz százalékban azok. Minden a legnagyobb rendben, emiatt nem kell aggódni, mosolyog kivörösödve. Negyedéve is megnézte, már fel sem veszek melltartót, ha megyek, legyen meg az öröme, aranyos doki, kedves, árat sem emelt az elmúlt öt évben, mióta hozzá járok. Az orvosok különben is szeretik, a körzetinél mindig le kell vetkőzni derékig, akkor is, ha csak a fejem fáj. Már az ajtóban ledobom a felsőm, minek az oda, egyszer kapott egy helyettest, aki rámszólt, hogy nyugodtan öltözzek vissza.

Az ikrek örökifjak, nem látszanak rajtuk az évtizedek, ruganyosak, nem nyúltak meg. Néha kapnak pár lopott érintést, máskor könnyek csorognak rajtuk, férfikönnyek. Jegyezd meg, mondta anyám, ha egy férfi sír, azért a nőnek meg kell bűnhődnie. Igaza volt, alaposan büntetnek engem, némelyikük akkora szakértelemmel, mintha fizetnének érte. Végül úgyis meglágyul mind. Érintsük össze a szívünket, mondta a picike pasika, lábujjhegyre állt, és mellkasomnak nyomta mellkasát.

Volare

 

Jules féltve őrizte azt a zenedobozt, amit még fiatalon kapott testvérétől. Fel kellett húzni, és az Alouette nevű gyerekdal szólt belőle. Játékos, madaras mondóka a testrészekről. Olykor kicsit igazítani kellett a dobozkában lévő fémszerkezeten, mert azt mondják, hogy idővel az ehhez hasonló mechanizmusok lelassulnak.

Leharcolt fotelében ülve gyönyörködött a szelencében. Tekert rajta és hallgatta. Újra meg újra. A hosszú percek szinte már óráknak tűntek. Valahányszor felcsendült az égi vándorokról szóló versike, eszébe jutott az az ígérete, amelyet még halálos ágyán tett Basile barátjának. A szatócs akkor arra kérte, hogy amennyiben teheti, látogasson el Domenico Modugno szülőfalujába, és vigye el a szobrának lábához azt a lemezt, amelyet már karcosra hallgatott. Nem sokkal betegsége előtt ő is járt ott, de nem is gondolt bele, hogy akkor utoljára teheti meg az utat. Azért sem vitte magával a korongot. A vén vendéglátós szavát adta. Kamionos cimborájához csatlakozva tette meg a több mint 1700 kilométeres utat. Útközben többször megálltak egy-egy pihenőhelyen. Az éjszakát pedig az olasz Pescara város egyik kis szállodájában töltötték. Kora reggel indultak tovább, ugyanis Rémy kiszámolta, hogy legalább 4-5 órába fog telni nekik, míg odaérnek Polignano a Mare határába. Egy rejtett dél-olaszországi ékkő az Adria partjánál. Sziklákra épített házak szegélyezik, türkizkék habok ölelésében. A hosszú tengerparti promenádjáról megcsodálható az öböl. A távolból pedig kirajzolódik az olasz zene apjának is nevezett énekes és dalszerző, Domenico Modugno szobra. Aki kezét égbe emelve átkarolja szeretett városát.

– Most már nyugodtan meghalhatok – mondogatta az éltes főúr, miközben a sétány köveit koptatta.

Mielőtt odaért volna a főtér végére, betért a közeli Riviéra bárba. Az apró lokál 1955 óta áll a helyiek és a megfáradt vándorok szolgálatára. Itt stílusosan kikért magának egy Volare spritzet. Habzóbor, szóda és egy kis kék curacao likőr, az íze és a színe kedvéért. Édesen keserű koktél a legnagyobb helyi emlékére. Székéből látta a sziklákat, amelyről olykor a vállalkozószelleműek ugrálnak a mélybe. Itt értette meg, hogy miért is Volare, avagy Repülni lett végül a címe a mester leghíresebb szerzeményének. Rémy nem üldögélhetett vele, mert a közeli Bari kikötőjébe kellett visszarohannia. Ám ígérte, órák múlva visszatér, hogy közösen is koccinthassanak. Jules közben elballagott a harminc méteres emlékműhöz. Kis, hordozható táskalemezjátszó volt nála, amit még régiségkereskedő cimborája, Sébastien ajándékozott a számára. Az egyik közeli kávézó teraszán található áramforrás segítségével beüzemelte. Maga mellé tette a gramofont, felhelyezte Basile imádott hanglemezét, majd tekert a hangerőn.

A teret belengte a Volare dallama.

– A férfi, aki álmában kékre festette kezét és az arcát. Majd egyszer csak elrabolta a szellő, és az égig emelte. Az ilyen ábrándok szinte sohasem térnek vissza. Erről dalolt egykor a nagy Modugno. Legalábbis amennyire én értek olaszul. Ez most neked szól, Basile – mondta magában mosolyogva, majd megeredtek a könnyei.

Az emberek közben csodálkozva fürkésztek, és próbálták megfejteni, hogy honnan is szól a mámorító melódia.

A csodamálna

 

Van két sor málnám. Összesen húsz tő. Anyámmal ültettük néhány éve tavasszal. Minden vessző gyökeret eresztett, és már azon a nyáron málnás joghurtot ettünk. Évről évre egyre jobb a profitrátám. Ezt azért mondom, mert tavaly nyáron az egyik szomszédasszonyom feldúlva érkezett a piacról. Milliomos leszel, kiabálta rám, mint egy átkot, milliomos leszel! Hogy mi leszek én?, habogtam. Hát a málnából, felelte. Aranyárban mérik, egy gyufásdoboznyi négyszáz forint. Megmondom őszintén, nagyon örültem a hírnek, mert ilyen felháborító és pofátlan meggazdagodás szezonális reménye eddig még egyetlen munkámmal kapcsolatban sem csillant fel.

A málna a legenda szerint az olümposzi istenek kedvenc csemegéje volt, s az Ida hegy lejtőin látta meg a napvilágot. Innen származik a neve is: „vadszeder az Idáról”, azaz Rubus idaeus”. Kis hazánkban a málna népies neve boldogasszony csipkéje. Lekvár, kompót, zselé, szörp és bor készül belőle. De az elvetemültebbek pálinkává is főzik. Tavaly egy könnyű nyári grillezés alkalmával megkínáltak málnapálinkával, és mit ne mondjak, egyáltalán nem ízlett. Brrr! Tudom, hogy mindenből kotyvasztanak szeszt, de Boldogasszony Anyánk csipkéjéből mégsem kellene pálinkát főzni.

Elárulok egy titkot: nekem állandóan a málnáskertem bővítésén jár az eszem. Ez akkor kezdődött, amikor egyik kora nyári reggelen két darab két euróst találtam a kerti bakancsomban. Jó vicc! Még aznap bedobtam a templomban a perselybe, és kértem az Urat, hogy az aktuális valutaárfolyamon, vagy valamennyivel felette változtassa málnatövekké. Az imám akkor nem talált meghallgatásra. De hát azt még egy bébikeresztény is tudja, hogy mindennek rendelt ideje van. Ez az idő pár hete jött el: egy hajdúsági tanyán az őszi málnatelepítés lehetőségeiről cseverésztem egy gazdatársnővel.

Szégyen, nem szégyen, ha málnáról van szó megalomániás leszek. Hiába intenek középparaszt őseim: Minél többet ültetsz, annál többet kapálsz, hékás, tudod? Persze, hogy tudom, de álmodozni tán csak szabad, nem? Egyszer azt álmodtam, hogy málnás nagyhal vagyok, és az összes málna kishalat felfalom. Borzasztó álom volt. Kivert a hideg veríték.

Rengeteg emlékem van a málnáról, legtöbbjük traumatikus. Egyszer gyermekkoromban anyámmal elmentünk egy leégett tanyához. Az üszkös falakról és kormos fekete pókhálókról csak úgy sütött a gyász. A mendemonda szerint az idős házaspár egymást ölelve lépett át a másvilágra. Természetesen rejtélyes módon történt a haláleset, azóta sem derült ki semmi kézzelfogható. Mindenesetre a ház mögött takaros kis málnáskert mutatta magát. Én olyan szép kertet még soha életemben nem láttam. Ez az egy öröme volt szegény szerencsétlen asszonynak, szipogta. Egyél, szemelgess, biztatott, de én nem tudtam egyetlenegy szemet se leszakítani.

Pár éve egy Tisza-parti szállodában szálltam meg. A svédasztalos reggelihez málna is dukált. De még milyen málna! Mézédes! Felugrottam és a recepcióshoz futottam: honnan való ez a málna?  Ősszel már hoztuk is a málnatöveket a gazdaasszonytól. A vesszőket az autó hátsó üléséhez támasztottam. Minden kanyarban és fékezésnél előredőlt a köteg, szétbomlott, s a fiam csupasz  karjába szurkáltak a málnatüskék. A többit el lehet képzelni. Azzal fenyegetett az én kis drága „szentem”, hogy az első adandó autós pihenőnél a kukába dobja a vesszőket. Ilyen marhaságot, és szakszerűtlen csomagolást! Ő tényleg nagyon toleráns, de ami sok az sok. Fogadjak sofőrt, és szurkáltassam agyon a málnatövisekkel, javasolta. Vagy tanulj meg végre autót vezetni, mondta. Nem azt mégsem, az nem tenne jót sem senkinek. Tűrtem a megaláztatást, tűrtem, mint Toldi, mert nemes célért szenvedtem. A málnáért.

Tavaly tavasszal egy kas méhecske lepte el a virágzó málnásomat. Persze, hogy felháborodtam. Nem engedtek be a saját tulajdon kertembe. Nincs ellenemre az értelmes munka, én is szívesen dolgozom napi nyolc órában. Na de ezek munkamániás bérrabszolgák voltak, és napkeltétől napnyugtáig hajtották a melót. Arra gondoltam, az ablakból sóvárogva nézve, hogy egy céhet alapítok, egy önszerveződő, önsegítő málnaklubot a kézimunka klubok mintájára. Szinte láttam magam előtt a málnatutorokat, akik a hozzám hasonló szerencsétlen málnaklienseket málnakócsok tevékeny közreműködésével lelki segélyben részesítik.

Egyszer részt vettem egy finn parasztlagzin. A menyasszony cuki kis nyírfakéreg kosárkában három aszalt málnaszemet lóbált. Hát ez meg mi a csoda?, kérdeztem a vendéglátóimat. Ezt fogja etetni a nászéjszakán az új emberrel? Majdnem ráhibáztam. Azt tartják a finnek, hogy a málna gyöngéddé teszi a férjet, felkészíti a feleséget az anyaságra, s megőrzi a házaspár egészségét. Szerintem a párterápiára járók is jobban tennék, ha a finn modell alapján közös málnatermesztésbe fognának, mintsem hogy méregdrága lélekgyógyászhoz hordják a fizetésüket.

Az meg egyenesen felháborít, hogy a filmes világban létezik egy úgynevezett Arany Málna-díj, Golden Raspberry Award, röviden Razzies. A filmipar legrosszabb alakításait díjazzák ezzel. Jó, jó, tudom, magyarul fordítják Citrom-díjnak is. De hát aki tanult angolt, annak a raspberry Kiskaproson is málna. Mostanában komolyan gondolkodom azon, hogy tényleg megalapítom a közép-kelet-európai málnacéhet. Összeállunk, egyesítjük erőinket, és az olümposzi istenek segítségével rajtaütünk Hollywoodon. Petícióban követeljük, hogy az Arany Málna-díjat cseréljék Bronz Áfonyára. Nincs mese, az őshonos málna kötelez. Hajrá!

(Megjelent  2019-ben A vitéz közalkalmazott című kötetben, Kortárs Kiadó)

felkelni a Napot

 

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. éjszaka van. kinézek az ablakon, ki megy kint ilyenkor? levél se hull, csak néha egy, az is csak csendesen, nehogy felébressze a madarakat, a lombot.

hattyúkat rajzoltam a fára, ülnek a fa tetején egymással szemben. süt nekik Nap is, világítanak a színes levélkék. aztán leesik egy sárga, egy piros, egy zöld. jaj, zöld esett le, mondja a bal hattyú ijedezve.

aztán egy kék, jaj, kék! jajong a jobb hattyú is. esegetnek lefele, hullámos szél simogatja a lombot. a bal hattyú óvón vesz szárnya alá egy türkizkéket. a jobb egy ibolyaszínűt. savanyú káposzta palacsintán, eszünk.

ki megy kint ilyenkor, kérdezem anyut. vagy ki nem mehet? az emberek nem mehetnek, mondja anyu. Nap se megy ilyenkor, de anyu azt mondja, az más. anyu mesél a hattyúkról, és álmomban is őket álmodom, besötétedik a Napjuk.

amíg alszom, leesnek a levelek, az egész nagyok is, nagy koppanással. ülnek a hattyúk az ágak végén. fáznak. amikor tél lesz, havak lesznek a fákon, és a hattyúkon is. hetek óta csak az eső, de nekik Napokat rajzolok. többet, mindig világítson egy.

nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. korábbi éjszaka van, egyre korábban megy le a Nap. fekete hattyút rajzolok. ahol fekete hattyú él, fekete hó esik. mikor leesnek az ágak, leesnek a hattyúk? Napokat rajzolok, egyre többet. nem tudom felkelni a Napot.

a hattyúknak biztos könnyebb úszni, ha nincs befagyva a tó, a tolluk. a felhők a súlyos Hold előtt. nem mehetünk ki az utcára, mondja anyu. egyre korábban. ha így megy, anyu egyszercsak azt mondja majd, nem mehetünk ki, amikor nappal lesz.

2020. 11. 12. 7:37 – 2024. 12. 23. 20:05:10

 

(Illusztráció: Eurisko Studios: Autumn Trees Landscape Digital Painting II; Antoinette Kelly: Black Swan)

Életigenlő sosebánd

 

„A végén meg kell halnod, tudjad ezt.”

– Márai Sándor

– Szép, jó és igaz is alig lehet egyszerre – ábrándította ki ifjú pandantját, aki édeskés német sörének üresedő korsója mögött ült az asztal túloldalán, mert a csehek keserű íze még nem illusztrálhatta eléggé lelkivilágát. Mindketten sajnálhatták, hogy nem nő a másik, ha már ráleltek valakire, akivel ugyanazon törik a fejüket. Idősebbikük – kezében ürülő korsó cseh sörével, ám nem csak amiatt keserű szájízzel – így folytatta: – De, hogy még okos is legyen!? Az értelem nem is transzcendentália.

– Miért nem az? – kérdezett rá társa a teljesség legalább fogalmi szinten támasztott igényével.

– Eszköze csupán némelyiknek – kapta is a választ –, ha bölcsességként nem hazudtolja meg önmagát. Jóllehet a művészet már eleve szép, jó és igaz – tette végül e derűs megállapítást a válaszok embere, majd mégis sóhajtott, mert hiába lelkesítette például a zenébe oltott líra, hiányolta ezekhez talentumát.

– Valóban nem fér össze már a három transzcendentália sem – látta be csalódottan újdonsült barátja, mintegy szolidaritást vállalva a magyarázatlan sóhaj gazdájával, akit egyre inkább emlékeztetett korábbi önmagára; gyermekként viszont bárki visszaköszönt benne, amilyen kíváncsisággal zúdította kérdéseit.

– Még jó, hogy az értelem nem az hát – hangzott a cinikusnak ható replika –, így megkísérelhetjük általa kutatni fel ellentmondásaikat. Aztán ki tudja?! Hátha akad rés a lét titkának kapuján – noha pincérük műszakján is alig találtak hézagot, hogy kérjenek még egy-egy pofa sört, ezúttal már a kispofa is keserű cseh fajtát. Ekkor felcsillant a fiú szeme, de nem az utánpótlás miatt: ugyanis lényeglátásától, mintha még a korszellem sem tudta volna megfosztani, hiába dobhatta ki őt is az információk tengerére, hogy az hányja-vesse. Belecsapott.

– Úgy cselekedj, ahogy akarod, hogy veled is bánjanak! – idézte fel a krisztusi tant. – Ez szép és jó, de aligha lesz belőle igaz… ság – bátorkodott mégis némi toldással súlyosbítva megállapítani, miközben furcsállhatta is, hogy éppen az Isten fiának ajkán látja kicsorbulni a transzcendentáliák egységét. Ki azért alig mutatta, talán mert eszével kívánt érvényesülni, meglepettséget pedig azóta sem asszociáltak azzal.

– Igazságot is csak a jó jegyében szolgáltatnak – kapta vissza a labdát, ám olyantól, akinek hiába volt szép a mentése, látszott a szemében, milyen jól tudja, hogy létezik olyan igazságtalanság, mely sehogy sem fér össze a jóval. Ám nemcsak egy rugóra járt az agyuk, hanem szavak nélkül is értették egymást, hiszen a lebőgött prókátor úgy folytatta: – Ne is kívánjunk tökéletességet, se a technológiától, se semmitől! Mégis milyen világ volna az, ahol így feleslegessé válik az együttérzés?! Hacsak el nem illan – fokozta – tökéletesség nélkül is akár – immár riogatott –, mert a technológia objektivál, kedves szubjektum barátom, míg átható logikájára mi is funkcióvá nem idegenedünk. Tetejébe az általa keltett turbulencia még el is sodor minket egymás elől. Kapkodni benne a másik után, az pedig csak tovább hajszol vesztünkbe.

Ezúttal a fiú vághatott volna vissza, hogy de hát értük van a technológia is, mert, bár a kétszerkettő lapos igazsága valóban nem szabadíthat fel boldogsághormonokat, az elvén működő gépekkel szót lehet váltani a szép-jó-igaz-okos lányokkal, sőt fel is lehet keresni őket; csakhogy ezúttal ő nem láthatta értelmét csípőből cáfolni a fenti mélységű érveket, meg egyébként is: azt nyújtsd kortársaidnak, „aminek a híján vannak, ne azt, amit dicsérnek” – csengett a fülébe Schiller.

– Miért nem jó, aki szép és miért nem szép, aki jó? – tette fel inkább az aligha nevető harmadik transzcendentáliát érintő kérdését, de úgy, mint, aki gondosan ügyel rá, hogy az még hangsúlyában is költőinek hasson.

– Legkorábban halálunkig úgyis csorbát szenved az igazság – ismerte be a megnyugtató magyarázatok mestere, hozzátéve, hogy –, bizony egy próbát kell addig kiállnunk. Különben méltóvá sem válhatunk az üdvösségre.

Egy rövid hatásszünet után a fiú talán csak a metafizika tiszteletére, de megjegyezte, hogy ez még a transzcendentáliáknál is inkább:

–  Keresztény gondolat.

– Nem mintha életünkben ne mérsékelhetnénk halálunk következményeit: „Hass, alkoss, gyarapíts” – idézte a tanító, miközben megveregette a fiú vállát. – Amúgy is – kanyarodott vissza –, egyedül a rút fényében látni a szépet, a rosszéban a jót. Nem csak keresztény e gondolat – terelte vissza szót –; de ismersz más nézetet, mely úgy tekint túl életünkön, hogy ha már megadatott, nem menekülni késztet belőle? Pedig úgysem maradunk ám igazság nélkül, ha már a lét is az, hogy lenni – szögezte le olyan tézisként, mely világosabb, mint amennyire elvont. – Még e világon is bomlanak szirmai. Különben honnan tudnánk róla? – zárta emelkedett szavait újabb költői kérdésével.

Érezhette már a fiú, ahogy kezd benne hatni az ital, de annyi biztos, hiába került tisztába az ambivalencia szerepével, továbbra sem értette, miért esik jól neki a romboló hatású alkohol. Miután ugyanis a keserű cseh fajtából hörpintett hát egy keserédes kortyot, korsójára mutatva azt kérdezte:

– Miért lehet destruktív, ha élvezetes? – mert később sem ázott el annyira, hogy ne őrizte volna meg hiánytalanul szókincsét.

– Hát az volna, amikor valós énünket hozza napvilágra? – érkezett az újabb kérdésbe ágyazottan is kielégítőnek szánt válasz. – Azt, aki udvariassággal akart érvényesülni, felszabadítja az ital, azt, aki erővel, annak visszalágyítja szívét – vázolta fel leegyszerűsített képletét ez a doktor filozófus-pap, mintha félt volna, hogy a részletekbe csak beleveszni lehet. – A nirvánába igyekvők is tudják, hogy egonk feladása – hova tovább? – boldogít – ismerte el azoknak, akik helyében azért nem menekült volna az életből. Olyannyira elismerte, hogy így folytatta: – Testünk bizony gátja is lehet e lelki békének; májzsugort hát belé! – tette hozzá egy korty kíséretében immár viszont fricskaként, Jézus és Buddha hiába nem esett volna egymásnak a testről elmélkedvén. – Komolyra fordítva a szót, mivel az anyagon túl mindent titok övez, szeresd csak életed, hiába próba-lét! – emlékeztetett végül atyai intelmére. Ugyanakkor lelke tükrében is látszott, mekkora kihívásnak tartja megfogadni a kétszerkettő rációra épült korában, amikor hitehagyottá tesz a gyarapodó tudás.

– Hiszel? – tette fel aztán az indiszkrét kérdést a fiúnak, aki mégis tudta, hogy az igazán fontosak mind azok, így rosszallás nélkül válaszolta meg:

– Remélem.

– Az majdnem ugyanaz – nyugtázta elégedetten az apafigura, majd hozzátette: –, de nem csőlátó optimizmus ám a remény. Akként csak lehúzna, míg pofára nem esünk. Nem mintha ördögtől való lenne a zárt formulák mindegyike; mert bármit gondoljunk is a dogmatikáról, tesztem azt, szimbolikus voltában aligha csalódni benne. Aztán ki tudja, jelrendszer-e pusztán – tűnődött, mert zavarni kezdte, hogy nem bánt elég óvatosan a szavakkal.

– Bárhogy is – amondó lett –, igazság és értelem szűkében, titkok hálójában kerülhet csak sor a próbára.

– Ha itt még a hamisság is igaz – törődött bele a fiú, aki a teljesség kedvéért már felvetette volna a transzcendentáliák közötti utolsó anomáliát, ha lassúnak nem bizonyul….

„az Igaz, szép!”

… de rávágta – mit nem bár?! –, hogy: – Hrabal.

 

(Illusztráció: Mark Rothko)

Paradicsom

 

Lepratelep. Kellemes hely. Nem úgy, mint Dubaj. Ott egészen nyomorúságos körülmények uralkodnak.

Uk, Nuk és Blof, a telep három lakója, egy tőzegtüzet ülnek körül. Nuk elsírja magát. A többiek nem figyelnek rá. Nuk egyre hangosabban sír. Az arcát karmolássza, csapkod.

‒ Mit rimánkodsz már, te szerencsétlen?! ‒ érdeklődik Uk nyugodtan, miközben pofon vágja. ‒ Ahelyett, hogy hálát adnál azért, amid van! Tudod te, micsoda nyomorban élnek az emberek odakint, amíg te itt ülsz kényelemben, a jó meleg tűz körül?!

‒ Nem magam miatt sírok.

‒ Hát?

‒ Gondolkodtam.

‒ Tudsz még olyat?

‒ Keddenként igen.

‒ De ma szerda van.

Blof dalolni kezd. Szomorú vasárnap / száz fehér virággal…

‒ Eszembe jutott Enyveskezű Kázmér.

‒ Az a szegény ember, akiről mindig írnak az újságok?

‒ Igen, ő. Állítólag szörnyű tragédia érte.

‒ Jaj, ne! Mi történt?

‒ Borzasztó…

‒ Ne játssz az idegeimmel, nyögd már ki végre!

‒ Elveszítette a legszebb rubintköves gyűrűjét.

Uk üres gyomra görcsbe rándul. Blof bömbölve veri a fejét egy nagy kőbe.

‒ Ez rettenetes! Hogy lehet ezek után megmaradni egész embernek?

Gyászos hallgatásba merülnek bő negyvenhárom percig. A csendet egyedül Blof zavarja meg, aki hegedülni tanítja a tetveit.

A negyvennegyedik percben Uk lába elzsibbad, kinyújtja a tűzbe. A lángok leperzselik a szőrt, majd bőre olvadni kezd. Egy könnycsepp szalad le pikkelyes arcán.

‒ Fáj? ‒ kérdezi Nuk.

‒ Igen.

Nuk felröhög.

‒ Hogyne! Mindig az panaszkodik a leghangosabban, akinek ezüstkanál lógott a szájából már csecsemő korában! Tessék mondani, Nagyságos Úr, mit tehetek Önért?

‒ A sportkocsi gyár is ugyanígy égett.

Nuk haragja egy csapásra megenyhül.

‒ Szóval hallottad te is a hírt?

‒ Láttam, Nuk. Még azelőtt, hogy a lepra kigyógyított abból a kórságból. A lángok, mintha el akarták volna emészteni a világ összes luxusát. Ahogy álltam ott, remegve, végig az járt a fejemben, mi lesz azokkal a szegény milliárdosokkal, akiket ez az üzem látott el, nap, mint nap.

Pukkanás hallatszik, ahogy Blof szétpasszíroz egy lepromát a karján. Váladék fröcsköl társaira. Ma este is ínyencséget vacsorázunk, gondolja Nuk, majd felsóhajt.

‒ A Sors igazi szadista, Uk. És mindig a leggyengébbeken tölti ki a beteges vágyait. Döbbenetes, hogy mégis bírják. Küzdenek, egy hosszú életen át, hogy megtartsák azt a keveset. De én optimista vagyok. Hiszek benne, hogy ha mi, a kiváltságosok, összefogunk, jobbá, egyenlőbbé tehetjük a világot. Nem igaz, Blof?

Blof elmélyülten irkál a porba valamit. Félvállról veti oda:

‒ Szerintem nem. Minden a lehető legjobban van ezen a legeslegjobb világon.