Az asztalom mindig nyikorog, ha írok rajta. A tea kilötyög, a papír foltokban ázik. Annak a hülye indiánarcú fülbevalós pizzafutárnak újra és újra órát kell adni arról, hogy a csengő már nem jó, és telefonáljon, ha megjött. Egyre rosszindulatúbbnak és gonoszabbnak érzem a nyikorgó asztalt. Sokszor elgondolom, hogy elmegyek a telkünkre apám baltájáért. Ilyenkor elképzelem az öregem hosszú és alapos gondolkodást csupán sekélyesen sejtető arcát, elhangzik a kezdettől a nyelv tűzén forgó igen, úgy, ahogy a korom fekete szalonna hullik le puhán és erőtlenül a nyársról.

 A balta élét csendbe feszülten törölgetem pulóverem ujjával.  A szerelvény és szívem versenyt dobognak. Úszom a penge ezüst lagúnájában.  Fürgén kipárlik egy Vénusz alak. Az üléshez szorulok, csak verejtékemben létezem. A dzsinn kövér és rövid kezéből a balta vegytiszta fényének tigriskarma sebez össze.  Rémületem új szelet adott örömömnek, viszont talán még épp időben, eszméletem hosszú merülése után lüktetve nyelte a vasútállomás valóságának biztonságát. Most létezésemben tagjaim osztoztak, és a pillanatokon egyesével cipeltem át lábam, lábujjaim, szívem, szívem billentyűit, szemeim, és szemeim fényét, hogy aztán a tudat szikráját, mint egy izgága legyet egy befőttes üveggel fogjam el. A vonaton mindössze húsz percet utazom, de azt is csak onnan tudom, hogy órámat megnéztem utam elején és végén, viszont belső időmben hideg, rézkezű, röhögő bohócok kapaszkodtak meglazult ideghúrjaimon. 

Az utcánkban már egy boruló leveses tányérrá változott a világ, ahol minden és mindenki nagyanyám sárgarózsás csempéje felé tartott. Akkor tértem magamhoz, amikor a szobám ajtajából rángattam ki a zárat. A baltát szerelmes jámborsággal vettem ki táskámból, s mielőtt az éjjeli szekrénynek támasztottam volna biztosítottam arról őt, hogy mindjárt visszaérkezem, legyen türelemmel. Elidőztem még egy darabig a penge állóvízén, de mámorom beteg, zöld füstjét elvágták íróasztalom élei, melyek egy konstruktivista festmény merev dinamikájával hálózták be látókörömet. A rá irányuló gyűlöletem felszabadította testét, és a térben akármerre forogtam, a hársfa törékeny, világos színe ragyogott rám mindenhonnan, mintegy hamis tükröt adva, hogy tébolyom nemes, és magasztos célt szolgál, mint egy aranypecsét a szabadkőművesek egy titkos záradékában.

Kimért gyűlölettel söprök le mindent asztalomról, hogy szánalmas pucérsága még több gyűlöletre és undorra hergeljen.

Illusztráció:  Tancredi Parmeggiani – Untitled

Mágnesek

Amikor Malvinra került a sor a fotózáson nagy örömmel ült be a pad mögé. Az ábécés háttér előtt kihúzta magát szép egyenesen, kezeit egymásra helyezte,mosolyogva készült, hogy villanjon a vaku. Különösen izgult ezen a napon, mert régóta várt egy ilyen fotóra, amit odaadhat az anyukájának, és ő pedig ezt kiteheti a hűtőre egy mágnessel. Ez néha csúszkálni fog, ahogy nyitogatják az ajtaját, de mindig látni fogja az anyukája, és azt szerette volna Malvin, hogy édesanyja félmosolyt húzva a szájára igazítsa meg őt a hűtőn. Erre gondolt miközben elkattant a fényképezőgép és a vaku az arcába világított. Közben az osztályfőnök és az egész osztály szemből figyelte Malvint,  valamiért ők is mosolyogni kezdtek. Tulajdonképpen jól kijött az osztálytársaival Malvin. Bár nem szólt hozzájuk, kivéve a Csuklás fiúhoz, vele naponta többször is beszélt akár három mondatot is. A fiú egyébként mindig valami különleges fintort váltott ki Malvin arcán, amit ő is észrevett magán a fürdőszobában, amikor rá gondolt. Nem tetszett neki, ezért a fotózáskor se nézett rá. Malvin ezt mosolynak gondolta, de valamiért nem tűnt annak, félt, hogy esetleg mások is félreértik így próbálta kerülni akkor és ott a szemkontaktust. Már épp kelt volna fel a székről, hogy átadja a helyét az ábécében utána következőnek, amikor rászólt mérgesen a fotós, hogy üljön vissza, mert valamiért nem sikerült a kép; tiszta fény lett az egész és nem látszódik semmi belőle. Aztán hozzátette: ha kérhetem, ne mosolyogjon. Malvin nagyon szomorú lett, ha akart volna se tudott volna mosolyogni. Ismét elkattant a fényképezőgép, a vaku felvillant. A fotós arcát próbálta figyelni nagyon erősen, de egy kicsit messze volt neki onnan a padból. Azonban annyit látott, hogy valami továbbra sem tetszett neki, de érdekes módon nem kellett megismételni a képet. Felkelt és hátra ment, beült a helyére. Arra gondolt, hogyha nem is mosolygós kép lett, de legalább az édesanyja talán mosolyogni fog, ha ránéz. Ha másért nem, akkor azért, hogy pótolja a képről ezt a hiányt. Tovább haladtak a fotózással és az osztályfőnöki óra végére be is fejezték azt. Az osztályfőnök, akit Hugónak hívtak, megköszönte a fotósnak, hogy ilyen jó képeket készített a diákjairól és minden jót kívánt. Közben mindenki leült a helyére és várt a tanár úrra. Bezárta az ajtót és elkezdte mondani, hogy mindenki gyorsan még vegye elő a füzetét, hogy beírja a szülői értekezlet időpontját. Folyamatosan pásztázta a sorokat és úgy közölte a mondanivalóját az osztállyal, amikor egyszer csak megakadt Malvinon a szeme és valami döbbenet látszódott az arcán. Ezt Malvinnal együtt mindenki észrevette – kivéve a Csuklás fiút, mert ő mindig csak a szálkákat szedte a pad aljáról és soha nem nézett fel – és rászegeződött 23 tekintet. Malvinnak ehhez akkor abszolút nem volt kedve, hangulata és türelme sem, hogy elviselje, ezért lehajtotta a fejét az asztalra és elkezdett félhangosan 24-ig számolni. Közben mindenegyes szám mellé egy arcot társított az osztálytársai közül és a 24. arc pedig Hugó tanár úré volt. Azt remélte, hogy mire eljut hozzá, mindenki visszafordul a helyére és nem figyeli őt senki, esetleg csak az osztályfőnök. Ez így is történt. Ekkor Malvin elkönyvelte magában, hogy bármikor hasonló helyzetbe fog kerülni, mindig ezt fogja tenni, mert szórakoztató is és bevált most is. Esetleg majd cserélgeti a számokhoz rendelt arcokat, hogy valamennyire változatos legyen a számolás, de abban megegyezett önmagával, hogy a 24. arc az mindig a tanár úré lesz. Az osztályfőnök gyorsan befejezte mondanivalóját és szünetre küldte a gyerekeket. Malvin nem kelt fel, meg akarta várni még mindenki más kimegy a teremből, aztán mehet az ablakhoz nézni a padok tetejét. De még mielőtt felállt volna már ott volt a padja mellett Hugó, és leguggolt Malvin mellé. Így egy fejmagasságban voltak. Közel hajolt Malvin arcához és egyre kerekebbre nyitotta a szemeit. Eközben Malvinnak hihetetlen gyorsasággal kezdett el dolgozni a szíve. Az osztályfőnök visszahúzta a fejét a nyakával egy vonalba és megkérdezte Malvintól, hogy allergiás-e valamire. Malvin abszolút nem értette a kérdést, de válaszolt, hogy ő nem tud róla, de még arról sem, hogy mit jelenthet ez a szó. A tanár úr elmagyarázta neki az allergia jelentését, és megkérte a Csuklás fiút, hogy vigye el az iskolaorvoshoz Malvint, aztán amíg őt ott megvizsgálják, szóljon be a titkárságra, hogy telefonáljanak a Cipőfűzőgyárba Marvin édesanyjának. Csuklás fiú felkelt és elindultak Malvinnal az orvoshoz. Útközben nem beszélgettek csak mindketten figyeltek arra, hogy két csempét kihagyva lépkedjenek az orvosi szoba felé. Malvin benyitott a doktornőhöz, aki felültette egy fehér ágyra. Közel hajolt ő is az arcához, de Malvinnak a szíve a helyén volt, továbbra is csak tátákat ütött. A doktornő mögött meglátta Malvin az arcát, amint a tükörbe pillantott. Mindenfelé apró pöttyök tűntek fel rajta. Aztán az iskolaorvos felhúzta a pólóját, és csattogtatta a száját; Malvin gondolta, hogy valami nem tetszik neki. Aztán visszavette a pólót és a nadrágot húzta fel a lábszárán. Akkor is csak csattogtatta a száját. Közben Malvin az anyukájára gondolt és a fényképre, aztán arra, hogy nem elég, hogy nem mosolyog a képen, de még foltos is a feje rajta.
Hazafelé Malvin a kabátja alá tette a fényképeket, amik egy műanyag celofánzacskóban voltak. Féltette őket, még akkor is, ha azok nem jól sikerültek. Malvinról még soha nem készült fénykép, és semmi sem mutatta azt a lakásban, hogy egy kislány is lakik ott. Pedig nagyon szerette volna, hogyha ő iskolában van az anyukája pedig otthon, akkor is tudni lehessen, hogy az a közös otthonuk. Felért az ajtóhoz és, amikor a kilincshez nyúlt az az ő nyomása nélkül kinyílt; az édesanyja már várta Malvint, akit ez hatalmas nagy boldogsággal töltött el. Úgy dobogott a szíve, mint még soha. Még akkor sem dobogott így, amikor a tanár úr arca elmozdult a nyakával egy vonalból. Hirtelen arra gondolt, hogy a csúcsidőt tanácsoló alacsony növésű, pocakos fiatalember, akinek a haja helyén csak a fényes bőre volt, most biztos vele együtt mosolyog és nem olyan mérges, mint a tévében. Malvin elővette a kabátja alól a fényképeket és édesanyja kezébe nyomta azokat, majd bezárta maga után az ajtót. Egy új illatot vett észre a lakásban. Eddig csak kint érezte ezt, és akkor is tavasz volt. Bement a konyhába és meglátta az asztalon a vázát, ami eddig mindig csak üresen állt. Közel hajolt hozzá és a virágokhoz is, amik bele voltak állítva. Pontosan tudta, hogy mi ez, és azt is, hogy hol találkozott ezekkel legutóbb. Akkor még nyár volt és nem járt iskolába, nem ismerete a Csuklás fiút, se Hugót, az osztályfőnököt és nem volt tele az egész teste pöttyökkel. Ezek a virágok a padok mellett vannak, amiknek soha nem látta még, hogy kik ülnek a tetején. Nagyon szerette ezeket a virágokat, de soha nem gondolta volna, hogy egyszer itt lesz bent a konyhájukban. Malvin azt gondolta, hogy – mint, ahogy mindennek meg van a maga ideje (és amikor erre gondolt nagyot sóhajtott, mert eszébe jutott, hogy az iskola miatt nem tudja tartani a napirendjét, a csúcsidőt, és a mosások is nélküle zajlanak már) –mindennek megvan a maga helye! A virágnak is ott volt a pad mellett a helye, mindig ott jött elő újra, még akkor is, ha hónapokig nem látta őt, amikor hideg volt. Teljesen elszomorodott Malvin. Egy pár perce még soha nem érzett boldogság töltötte el az egész testét, most pedig ennek nyoma se volt. Közben édesanyja bejött a konyhába és kihúzta az asztal alatti fiókot, és kivett belőle egy mágnest. Malvin a hűtőre került, majd este kicsúszott a mágnes alól.

A letépett virág

Miután végig nézte a testemet és bekente valami kén szagú krémmel, mondta, hogy feküdjek be az ágyba aztán ő is mindjárt odajön. Nem igazán értettem, de mindig is erre vártam. Én tudtam, hogy nem hiába szerettem eddig is anyát. Tulajdonképpen a mai este nélkül továbbra is így lángoltam volna érte, de amit ma délután tett ez szinte hihetetlen számomra. Annyira boldog voltam. Aztán gyorsan beszaladtam a szobába és bebújtam az ágyba. Éreztem azt is, hogy az ágynemű ki lett cserélve. Ma mosás volt. Szerda van.

Mélyen belefúrta magát a frissen mosott paplanhuzat közé és úgy várta édesanyját. Szeretett volna kérdezni tőle. Érdekelte, hogy hogyhogy bekente őt, hogy miért húzta át az ágyneműjét pont ma, hogy miért várta őt az ajtónál… és akkor eszébe jutottak a virágok. Szerette volna azt is megkérdezni, hogy miért tépte le azokat, amikor nekik ott van a helyük a padok mellett. Azonban Malvinnak annyira jó kedve volt, hogy se a pöttyök sem pedig a virágok helyváltoztatása nem tudta ezt elrontani és izgatottan várta édesanyját. Arra gondolt, hogy talán majd mesél neki, vagy még az is eszében jutott, hogy valóban fel fogja tenni neki ezeket a kérdéseket és akkor életében először beszélgetni fog az anyukájával. Azt érezte, hogy a mai napnál eddig még soha nem volt jobb. Malvin ugyan már hét éves, de még mindig a feje fölött pörögtek a cipőfűzők. Nem szeretett volna megválni tőlük semmiképp. Amikor egy új ágyat kapott édesanyja leszedte, mert azt gondolta, hogy már nem lesz erre szükség, hiszen Malvin felnőtt. Aztán borzasztó rémálom gyötörte őt azon az éjjelen, ezért másnap reggel már vissza is került a helyére a cipőfűzőjáték. Malvin aznap éjjel álmában viharról álmodott, villámcsapásokról. Hatalmas házak között találta magát, amiknek a teteje nem is látszódott, az égbe nyúltak, magasabbra, mint a padok. A villámok pedig a házak között csapdostak és Malvin nem tudott hova menekülni, csak szaladt egyik faltól a másikig. Összesen hétszer csapott a sarka után pár centivel, de így is megérezte a vihar füstös szagát. Tulajdonképpen tetszett neki a látvány, de jobb szerette volna ez biztonságos helyről figyelni. Próbált benyitni minden ajtón, de mindegyik záras volt, kóddal ellátva és az ő kapuzáruk kódja egyiket se nyitotta. Aztán meglátta az iskolát, ahova jár és berohant az eresz alá. Végre megnyugodott és szíve lassabban kezdett el verni. Nézte a villámokat, ahogyan cikáznak háztól házig és azon gondolkozott, hogy vajon ki irányítja őket? Még jobban érdekelte, hogy honnan jön mindez? Ahogy ezen bámészkodott édesanyját látta meg, amint szalad és próbál bejutni valamelyik házba, de ő se tudja a kódot így továbbra is csak szalad egyik háztól a másikig. Malvin nem tudta, hogy mit tegyen. Rettenetesen megijedt és már majdnem kinyitotta a száját és kiabálni kezdett, amikor édesanyára irányította valaki az egyik hangos fénycsóvát. A vihar azonnal elállt és Malvin lassan kezdett el lépkedni az anyja felé. Pontosan még nem látta őt, mert szürke füstszerű por szállt fel onnan, ahol legutóbb volt. Egyre gyorsabban kezdte el Malvin szedni a lábait és mikor odaért látta, hogy édesanyja a földön fekszik. Pont egy pad mellett, egy vándorló üres pad mellett. Amikor odaért leült, nem mert hozzáérni az anyjához, mert valamiért belőle is olyan füst szag áradt. Ekkor a pad emelkedni kezdett fölfelé és Malvin felkerült a pad tetejére, ahonnan csak annyit látott, hogy még ő egyre följebb emelkedik a házak között, addig az édesanyja lába egyre mélyebben kezd a földbe gyökerezni, aztán arra sétál egy idősebb férfi és letépi őt.

Édesanyja nem jött még mindig Malvin szobájába, és kezdett ez már gyanús lenni. De arra gondolt, hogy nem fog kimenni hozzá és szólni neki, hiszen biztos dolga van még, azt mondta, hogy jön. Persze az is eszébe jutott, hogy lehet még sem fog este odaülni hozzá, mert fáradt vagy elmegy dolgozni, de akkor majd reggel, amikor megérkezik a Cipőfűzőgyárból, akkor ott lesz az ágya szélén. Malvin sokáig gondolkozott a lehetséges válaszokon, hogy az anyukája miért nem jött még be a szobájába, és tovább álmodta a válaszokat.

Aztán reggel arra ébredt, hogy az édesanyja ott fekszik az ágya végében.

Illusztráció: Katherine Streeter for NPR

Felnőtt Marvin

Malvin olyan ember volt. Olyan. Kitette magát mindennek, amit az élet nem hozhatott elé. És kerülte, amit felkínáltak. Nem is igazán kínált fel neki senki semmit. Olyan volt, hogyha sietett – és ha nem akkor is- a lámpa akkor kezdett el zölden villogni, mikor odaért a járda széléhez. Olyan volt, hogy ekkor már nem mert elindulni. Épp ezért Malvin sokat gondolkozott a zöld lámpa villogásán. Nem értette a tempóját, a ritmusát. Azt gondolta, hogy még az ő lábai tátában mozognak, addig a lámpa szíve tátitiben dobogott. Nem úgy szedték a ritmust, hogy be tudtak volna ékelődni egymásba.
És ő olyan volt, hogy a cigaretta, amit töltött, sokszor fordult ki önmagából. Itt pedig az jutott eszébe, hogy talán túl lazák a dohányszemei között a ritmus. Nem volt elég feszes. Ők sem ékelődtek egymásba. Szünet volt közöttük. Szün.
Malvin életében is sok szün volt. Szinkópa. Az is volt. Mindig a fontos dolgokat valami jelentéktelennel kötötte össze. Mint a zöld lámpa villogása a lépései ritmusával és a dohányszemek feszessége a hüvellyel.
Valahogy nem passzolt bele ebbe a ritmusba.
Aztán, amikor ismét kikerülte a kikerülhetetlent, sietett, próbálta felvenni a zöld lámpa ritmusát. Születésnapja volt, ami épp Malvin napra esett. Ez a két nap szinkópa volt. Malvin tátitiben akarta a lábait szedne, hogy egymásba simuljon a zöld lámpa szívének ritmusával. De ekkor Malvin megbotlott a cigaretta dohánya kihullott a hüvelyből, és, amikor az arca két ütemet koppant a járda szélén a szíve együtt verte a tátitit, majd – azt a nagy művekben szokás – a cigaretta hüvelye rávert a dobhártyára egy nagy tát.

Kozmosz-szindróma

A Kozmosz-szindróma egy igen ritka, gyermekbetegség. Ez a betegség nem hat ki az értelemre, csak az érzelmi világra. Azon felül a testen apró pöttyök figyelhetők meg, de ezek csak három éves kor körül jönnek felszínre. Sokszor meg sem élik ezt a kort, vagy a születés pillanatát a kozmosz-szindrómában szenvedő babák. Ám, aki mégis annak a kapcsolatai igen zivatarosak. Csak egy emberrel tud jól kijönni és az az édesanyja. Ha van édesapa, azt megöli. De legalábbis minden este kizárja a lakásból. Ha az édesanya nincs többé, keres egy új édesanyát. Nem biztos, hogy idősebb lesz nála, vagy magasabb, vagy kövérebb, vagy nagyobb melle lesz, vagy hosszabb haja, vagy szebb bőre, vagy ráncosabb, vagy okosabb, vagy gazdagabb. Csak egy anyát keres. Egyetlen egy dolog a fontos az új anyakeresésben: a vállaknál található gödör. Ha pontosan belepasszol a gyermek arca a gödörbe, akkor ő lesz az anya. Erre nem nagy a valószínűség, ezért sokszor árván maradnak a gyerekek. Ezek a gyerekek aztán világgá mennek és sokszor beléjük csap egy villám. De ezt is képesek az esetek 50%-ában túlélni. Vagy igen, vagy nem. Sok sikert!

Illusztráció: Smoking the universe

Ekkor még csak ketten… A kislány három éves, a kisfiú öt.
Önfeledten nevetnek, látszik, hogy nem parancsszóra. Ez a dolga minden gyereknek, ha vannak szüleik, ha a szülőknek van idejük a gyerekeikre, ha van mit enni, s ha van hol aludni. Ezek a gyerekek (még) nem ismerik a nélkülözést, de az önmérsékletre már tanítják őket a felnőttek. Az kötelesség. Akárcsak a fegyelem. A kisfiú már majdnem úgy ül, ahogy férfiként megengedett. A kislánynak még szabad előrenyújtott lábacskákkal üldögélnie, később jön csak a kötelező térden, sarokra ülés.
Ketten vannak, otthon biztosan mindenki nekik gügyög, rájuk nevet, hisz oly gyönyörű szülőnek és nagyszülőnek lenni. Aki a fényképet készítette (1938-ban) házhoz jött, kicsit drága volt ugyan, de a szülők ezt megengedhették maguknak. 
Mit is lehetne mondani e képet nézve?
A kisfiú kopaszra nyírt feje éppen olyan, mint minden japán kisfiúé. A kislányoknak meghagyták a haját, a három éves nevető csöppségnek göndör a haja, nagyon ritka ez, de később egyik öccsének is ilyen. Kétségtelen, mondják a tapasztalt, sokat tudó felnőttek, hogy a család valahonnan délről jött.
A testvérek arcán huncut mosoly,a kisfiúé bátrabb, nyíltabb, a kislányé kicsit szelídebb. Nevük: Kumikó és Hirosi. No persze Hirosi elsőszülött fiú a családban, megtisztelő és kellemes helyzet ez, apja után elsőnek mehet fürdeni, neki már öt évesen jogai vannak. Kötelezettségei szüleivel szemben majd felnőttként. Ruháik módosabb, de mindenképp polgári környezetre utalnak, sehol a sokszor használt (gyerekként még majdnem ugyanolyan) kimonó, biztosan nem otthon készült háncsszandált hordanak és semmiféle fizikai munkát nem kell végezni a kisfiúnak, vagyis városi környezet, polgári család, urbánus életmód.
A jól ismert tolóajtó van mögöttük, a tatamin ülnek, az elmaradhatatlan japán “padlózaton”.
Egyikőjük sem járt óvodába, az szégyen lett volna, hisz ott volt az anyuka, akinek kötelessége “jó feleségnek és bölcs anyának” lenni. Az édesanya csöpp volt és törékeny, férje családjához költözött, ez is kötelesség volt, anyósától tanult főzni, hogy férjét ne érhesse meglepetés, a meglepetések abban a világban hívatlan, kellemetlen jövevénynek számítottak, különösen a családfő számára.
Három generáció élt együtt, de mint a szokások diktálták, a férj anyja volt a valódi családfő, holott eltartották.
E két csöppség is csak akkor nevetett, ha nem látták a nagyanyjukat, aki mogorva, megkeseredett, szigorú özvegyasszony volt, mindennel és mindenkivel elégedetlen, csak a rokonok érkezésekor, no meg más vendégek jelenlétében igazította mosolyra penge módjára összezárt száját. Tán a mosolya is fájhatott annak aki látta, bár erről nem szól a krónika. Erre a két csöppség felnőttkorában nem emlékezett.
Sokat játszottak együtt, bár a kisfiú olykor, na persze viccből cukkolta húgát, elbújt előle, aztán szélsebesen, ujjongó kiáltások közepette kitört egy ajtó mögül. Nagyanyjuk, aki a környéken híres volt nemcsak szigoráról, de gyönyörű kalligráfiáiról, úgy összerezzent unokája kiáltására, hogy kezéből kiesett az ecset (az is milyen drága volt, dohogott) de előtte még egy oda nem való csíkot húzott a papírra. Na most dobhatom ki az egészet, rivallt rá a két unokájára. Mikó a hugica (mert így becézte mindenki) és Hirosi gyorsan kirohant a házból, s a csöppségek azon tanakodtak kinn a kertben, persze suttogva, kapnak-e aznap vacsorát.
Hirosi, akárcsak apja, akaratos, senkire nem hallgató, makacs, olykor hisztis gyerek volt. Mikó szelídebb, hallgatag kislány volt, s csak bátyja társaságában nevetett. Apjukat ritkán látták, ő volt a család eltartója, anyjuk soha nem adott magyarázatot arra, miért dolgozott a férje még hétvégeken is.
Gyerekként megtanulták a rokonok neveit, nagy család volt az övék, néha tízen is ültek a terített asztalnál.
Okos gyerekek voltak, de ezzel a felnőttek nem sokat törődtek.
Nem az ész, hanem a szorgalom, a megbízhatóság és a szerénység számított, a többi afféle lárifári, felesleges szócséplés mondta a gyerekek apja.
A nevető kisfiú a fénykép elkészülte után egy évvel iskolás lett. Apjuk döntötte el, melyik iskolába kell a gyerekeknek járniuk. Volt ebben persze némi gyakorlatiasság, Jojogi negyede Tokióban, ahol a családi ház volt közel volt Sindzsukuhoz, ott pedig nagyon híres általános iskola volt, ott lett kisdiák Hirosi. Sok baj volt vele, pontosabban neki volt sok baja a tanítókkal, különösen az egyik legszigorúbbtól tartott, aki a gyarmatosított Koreából jött (Csószennek nevezték japánul) . A tanévnyitón az iskola összes nebulójáról és erről a zord, rideg tanárról is fotó készült. Ez az iskola talán a legjobbak közé tartozott az országban.
A két testvér idővel nagyon közel került egymáshoz, s a később érkező két hugica és két öcs egymással barátkozhatott csak, mert Mikó és Hirosi véd-és dacszövetsége elutasította a többi testvér közeledési kísérleteit.
Hirosi buzgón tanulta az írásjeleket, nagyanyja persze csak rászólni tudott, segíteni kevésbé. Édesanyja sokat ült vele, amíg elkészült a házi feladata, de inkább azért hogy a gyerek ne rohangáljon a kertben, a kötelesség volt mindenek előtt.
Az összes gyerek (végül hat testvér, szép arányosan, három lány és három fiú) ugyanabba az iskolába járt volna, ha nem bombázzák porig e híres helyet 1944-ben.
Szerencsére minden gyerek túlélte a háborút, (nem így a rokonság néhány fiatal férfi tagja), s Mikó és Hirosi értve és felfogva a fiúk és lányok kötelességeit, tudták, hogy Mikónak aligha lesz lehetősége egyetemre járnia, gyorsan férjhez kell mennie, ez a legfontosabb.
Így ígérték meg egymásnak hogy jóban és rosszban mindig számíthatnak a másikra, Mikó sohasem ment férjhez, orvos lett, belgyógyász, egy magánklinika igazgatóhelyettese.
Sokat járt külföldön, mert hobbija a hárfa volt, egy helyi együttessel járták a világot. Szűkszavú, szigorú, kitűnő orvos volt.
Önmagát diagnosztizálta, tudta, hogy a legjobb esetben egy éve maradt a betegsége miatt, s a kezelése megkezdésekor mindenkit eltiltott attól, hogy lássa. 
Az utolsó huszonnégy órában hívta magához testvéreit, egyenként búcsúzott el tőlük, ugyanabban a kórházban feküdt, ahol évtizedekig dolgozott.
Szövetségese, a bátyja az utolsó pillanatig vele volt, akárcsak a többi testvére.
Amikor elment közülünk, mintha a család is szétesett volna.
A mosolya azonban itt van velünk. 

Berlin, 2018. január.

Illusztráció: Japanese art

Gallóné hatvan körüli kicsi, kerek asszony volt, piros arcú, nagyhangú, főleg amióta az ura, Galló jobb létre szenderült. Gyerekeik, unokáik nem voltak, mi legalábbis sosem láttuk, hogy jöttek volna hozzájuk.
Amióta Galló elhagyta a földi világot – amiben Gallónénak oroszlánrésze volt – az asszony sunyi, kötekedő természete még hangsúlyosabbá vált, amit mi, a többi lakó naponta tapasztaltunk, hol kisebb, hol nagyobb adagokban tálalva. Ha valaki arra vetemedett, hogy a tikkasztó nyári hőségben kinyissa a lépcsőházban az ablakot, Gallóné nyomban ott termett, és válogatott szitkozódások közepette becsukta, hadd süljön meg az a botor, aki negyven fokban szatyrokkal teli aggatva caplat fel a lépcsőkön. Aki nem köszönt elég hangosan, arról rögvest leszedte a nem létező keresztvizet is. Ha valahol zene szólt, Gallóné nem átallott végig vonulni mind a négy emeleten, fülét az ajtókra tapasztva, és amint megtalálta a bűnöst, éktelen dörömbölésbe kezdett, rendőrséggel, no meg egyéb hatóságokkal fenyegetve az illetőt. Szó, mi szó, az öregasszony nem volt éppen népszerű a lakók körében, a legtöbbünk igyekezett kerülni, és csak akkor beszéltünk vele, ha muszáj volt. Gallóné érezte ezt, és az érzés, hogy a többi lakó retteg tőle, kéjes örömmel töltötte el, és ez az öröm széles, bárgyú mosoly képében minden áldott nap ott virított az arcán, talán nem is tűnt el onnan még akkor sem, amikor aludt. Így teltek a hetek, a hónapok Gallóné zsarnoki uralma alatt. Mi, akik reggelente munkába igyekeztünk, csak azután merészkedtünk ki a lépcsőházba, amikor biztosan meggyőződtünk róla, hogy a gonosz vénasszony nincs ott. Én a magam részéről úgy gondoltam, van éppen elég problémám, nincs szükségem ráadásként egy rosszindulatú lakó áskálódására. Egyszer még arra is képes voltam, hogy munka után két teljes órát ücsörögjek a ház előtt egy unalmas könyvbe temetkezve, és megvárjam, amíg az öregasszony befejezi a fejmosást, amit az egyik lakónak tartott, de olyan elemi hangerővel, hogy beleremegtek a ház falai. Persze az természetes volt, hogy ha ő főzött, a lépcsőházba szellőztetett és mindent beterített a büdös olajszag, ahogy az sem zavarhatott senkit, ha az udvarlójával, akit az ura halála után igen hamar beengedett az életébe – s egyszersmind a miénkbe is -, hajnalig vihorásztak, énekeltek. A férfinak ráadásul öblös, mély hangja volt, és ha rázendített egy nótára, a kéretlen előadás úgy dördült bele a csendes éjszakába, hogy nem egyszer a szívroham kerülgetett, mikor erre ébredtem.
Gyűlöltem –e Gallónét? Igen, gyarló ember lévén úgy éreztem, bármikor örömmel megfojtanám egy kanál vízben. Egyszer még az is eszembe jutott, amikor óriási fenekét jobbra-balra riszálva totyogott előttem a boltból hazafelé menet, hogy belököm egy autó alá. De aztán mégsem tettem meg.
Egy esős, őszi napon sehogy sem tudtam elkerülni a találkozást, mert éppen szembe jött velem az utcán. Hosszú napom volt, fáradt voltam és ideges, ám ez őt szemlátomást egyáltalán nem zavarta, mert azon nyomban belekezdett a napi penzumba és csak mondta és mondta a magáét, a hangja egyre élesebbé vált, vijjogott, mint egy vércse. Nem értettem, hogy miről beszél, nem is érdekelt, csak bólogattam egyhangúan, magamban meg azt kívántam, bárcsak vinné el az ördög! És akkor hirtelen még jobban rázendített az addig csak szemerkélő eső, feltámadt a szél, és felkapta Gallónét, ott röpködött körülöttem, már nem szitkozódott, rettegés ült a fakókék szemeiben. A következő pillanatban azt láttam, hogy cseppfolyóssá válik. Furcsán megnyúlt az alakja, egészen hosszú lett, azután valahogy lekerült a földre. A szél alább hagyott, de az eső még esett, és Gallóné utoljára még hadonászott egy kicsit vizenyőssé vált karjaival, majd végleg eggyé vált a lábam előtti tócsával.
Röviddel ezután elállt az eső, kisütött a nap, és a tócsa, a vízzé vált Gallónéval együtt felszáradt, mintha soha nem is lett volna.
Azóta csend és nyugalom van a házban…      

Budapest, 2016. június 05. 

Illusztráció: In vain they dry and disappear – Angelus Hellion 

/A szöveg megjelent a Palócföld c. folyóiratban 2017-ben. /

Van egy hely, amit felfedeztem, magasan az Indiai-óceán felett. Alatta dübörög a víz, sisteregve dobja partra a labda nagyságú köveket. Némelyik kő emberi arcot formáz, mások kráterekkel borított holdfelszínt vagy anyaméhben fejlődő magzatot. Ezt persze az orom tetejéről nem lehet szabad szemmel kivenni, ahhoz le kell mászni a partra. Fenn a szikla kopár, peremén horgászok ülnek némán és mozdulatlanul, lábukat és pecabotjukat a semmi fölé lógatva. Magányosan bóklászom az égi pecások között, teljesen céltalanul, úgy érzem magam, mintha bezártak volna erre a szigetre, ahol merőlegesen süt az egyenlítői nap és nincs árnyék. Könnyű kendőt terítek a hajamra és vállamra, kábán, lehajtott fejjel botorkálok, mintha keresnék valamit, próbálom kerülni a tekinteteket. Így veszem észre a lépcsőfokokat.  A sziklaorom oldalába vájták azokat, látszik, hogy valamikor nagyon régen, talán még a vándorló törzsek prehisztorikus idejében, azóta felületüket simára csiszolta a sok meztelen talp és az esős évszakban hulló zápor cseppjei. Követem az ősi lépcsősort, hosszan kígyózik a hegy gyomra felé, szinte észrevétlenül megbújva a körülötte heverő szemétkupacok között, mindenütt üres zacskó, pillepalack, cigarettásdoboz és rozsdás szög. Titkos találkahelyre visz, gondolom, mégis engedelmesen követem, felkészülve arra, hogy bármikor visszaforduljak. Egy barlang szája elé vezetnek a lépcsőfokok.
A bejárat tágas és csalogató, két oldalról földbe szúrt bambuszpóznákon nyugvó, narancsszínű napernyő szegélyezi. Körülnézek, lát-e valaki, és amikor megnyugszom, hogy egy teremtett lélek sincs a közelben, belépek. A küszöbön túl fekete-fehér kockás napernyőkkel és más drapériákkal felcicomázott barlang vár. Derékvastagságú, viaszszínű sztalagmitok nőnek ki a talajból. Nem egyszerű cseppkövek ezek, hófehér szoknyát varrt és adott rájuk valaki. Ruhájukban úgy festenek, mint egy csoportnyi dermedt, csonka felsőtestű táncosnő. Száraz gallyakból fabrikált seprűt és vaslapátot is észreveszek a barlang falának támasztva, a szembeötlő tisztaság pedig azt mutatja, hogy gazdája gyakran használja takarítóeszközeit. Beljebb haladva az előcsarnokban előbb meg kell szoknom a félhomályt, majd amikor már mindent szépen látok magam előtt, újabb terem száját pillantom meg. Kevéske fény pislákol felőle. Magasságomnál alacsonyabb rés választ el ettől a teremtől és az a veszély, hogy ott lakik a seprű és lapát tulajdonosa, egy remete, vagy öreg buddhista szerzetes, aki imbolygó lángú mécsesekkel és gyógynövényes füstölőkkel körülvéve, transzban meditál a hegy gyomrában. Összekuporodva préselem át magamat a kis lyukon, majd felegyenesedem.
A világosság nem mécses lángjától származik, hanem egy repedésen át tör be kintről, az óceán felől. A nap ragyogó lángsugara fénypászmát fest a szemközti falra és arra az életnagyságú, fából faragott nőalakra, ami a terem közepén áll. Élő, vibráló, ficánkoló, aranyszín szövetbe burkolja az élettelen szobrot. Ragyogása elkábít, úgy érzem, kalandor vagyok, kincses sziget ura, a legszerencsésebb halandó az egész világon.
A szobor arca nyugalmas derűt és könyörületességet hordoz, két tenyerét felém fordítja. Körbejárom a szobrot, figyelve a fotonok játékát, és közben a terem nyirkos sötétjébe fúródva nekiütközöm valaminek. Faragványokkal díszített, fekete színű oltár az, nászágyra emlékeztető. Meg kell erőltetni szememet ahhoz, hogy kivehessem a tetejére helyezett legyezőt és a parányi, zárt fedelű urnát.

Illusztráció: Samantha Keely Smith – Beget (2016)