Címke: próza

Az ellopott szív

Hajnalodik. A Rogers Street 21 szám alatt nőtlen férfi alszik, már 10 éve, egyfolytában. Mélyen veszi a levegőt, úgy, mint aki sose tudja melyik lesz az utolsó.

Se éjszakák, se nappalok, se évszakok, se illatok, csak álmok, többnyire nyárszagúak és puha foszlós kalács tapintásúak, mint a múltban a kedves bőre. De ezen a napon rémálom gyötri, dobálja a testét, vicsorít, állkapcsát kattogtatja.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Fekete ajtók úsznak el mellettük. Valamennyit megpróbálják kinyitni, de a kilincs elfolyik a kezük között. Az utolsó ajtónál a lány elengedi a férfit,belép és eltűnik.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.

Pizsamafelsőjének bal felső oldalát barna folyadék itatja át. Idegesen tépi szét magán a ruhát,kezét a mellkasára teszi, de nincs dobbanás.

Anyja telefonszámát tárcsázza.
– Édesanya, valaki ellopta a szívem!
A vonal túlsó végén az öregasszony szívrohamban esik össze. A fia hangját hallotta, valaki más szájából.

Illusztráció: Guy Billout

Kökörcsines jó reggelt!

A reggeli komótos készülődés délelőtti rohanásba ment át, mert már megint nem szólt az a fránya ébresztő, kávézni sem volt időm, ez ráadásul a pizsamaalsóm még rajtam, mondjuk hála Istennek a buszt elértem, bár inkább várnom kellett volna a következőre, mert a reggeli piackörútról visszatérő nénikkel volt tele, úgyhogy állhattam végig, ami mondjuk megint nem lett volna baj, ha az egyik, valszeg színvak néni, a ’migránsok’ szó hallatán ijedelmében vészfék helyett nem az ölemben tartott kökörcsincsokrot húzta volna meg, mire nekem kicsúszott, hogy „bezzeg a migráns nem bénázott volna”, szóval le is szállítottak a buszról, a körúttól pedig futottam, azért lihegek – remegő kezekkel nyújtom át neki a markomban tartott megmaradt kökörcsin szirmokat – azért boldog szülinapot…

 

(Illusztráció: Girl with flower )

VASÁRNAP KIRÁNDULUNK

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi)

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollégái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.
Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiéniai jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a becsület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.
– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.
Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk,
Meglásd, Rozi, unatkozni nem fogunk.
Két szép szemed hamisan kacsint le rám,
S nóta közben súgom neked, hogy egy csókra szomjas a szám.

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.
A nő elkacagta magát.
– Nagy selma vagy te, malacka. De én éppen ezért szeretlek.
– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.
– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.
– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.
Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyra oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.
– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.
– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?
– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?
– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!
Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tiszta vizű tó partján letáboroztak.
– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.
Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.
– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.
Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.
– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.
Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.
– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…
– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.
Sej, haj, Rozi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.
Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.
– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?
– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.
– Csodálatos! Imádom a hallevest!
– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?
– Hogyne! Miért kérdezed?
– Legközelebb ezt fogom megmászni.
– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?
– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az ex-mérnök.
Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.
– Segítség!
Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.
– Olga, Jancsi, Juliskám!
Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszú nyelű seprűn száguldott.
– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?
Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.
– Tiszteletem, polgármester úr!
– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.
– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.
– Én, magát? Nem emlékszem.
– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.
– Jelenleg hol laknak?
– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?
– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?
– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.
Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Figyelem, figyelem! Kérjük a kedves űrutasokat, tartsák tiszteletbe a közlekedési szabályokat, és viselkedjenek kulturáltan, mert előbb vagy utóbb úgyis mindenki révbe ér. Alleluja, dicsérjétek az Urat!

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.
– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!
Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!
– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.
– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.
– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.
– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.
– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!
– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.
– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.
Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.
– Bocsánat!
– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?
– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.
– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.
– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!
Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.
– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.
Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.
– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.
Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.
– Jancsi, Juliska?
– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.
A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.
– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.
– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!
– Aludj jól, szép álmokat!
Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.
– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.
– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione.
Mint a régi szép időkben.

 

( Illusztráció: Spirit of the flying umbrellas – Leah Saulnier )

Egy teliholdas éjszaka

Hangosan csendült fel a zene és töltötte meg a díszes tánctermet. A tavasz épp hogy beköszöntött, és az emberek örömmel fogadták. A bál már jócskán belenyúlt az éjszakába. Mindenfelé vérmes párocskák ropták a táncot, a parkett szélén pedig az idősebb hölgyek latolgatták az esélyeket. Melyik lányt tudják jobban férjhez adni, és melyik fiatal férfit kell megvédeni az előnytelen és szégyenletes házasságtól. Férjeik félre vonulva, túlkiabálva a zenét és a zsivajt próbálták megbeszélni az üzleti ügyeiket vagy fontosabb problémáikat.
Catherine egy félreeső sarokban álldogált. Karcsú hátát az ajtó hűvös üvegének támasztotta és figyelte a mulatozókat. Csak bohócokat látott. Különböző színekre festett álarcok sokaságát, amiket a képmutatás és a hamisság hálójából szőttek. A teremben senki és semmi sem volt igazi. Csak ragadozókat látott, kik még a saját családjukat is elárulnák a vagyonért. Az udvariasság maszkja mögött lesték a kínálkozó lehetőségeket. Rang, pénz és a jó hírnév illúziók voltak csupán a lány számára, de annak a világnak ez jelentette a boldogságot.
Catherine úgy érezte megfullad. Megfordult és elhagyta a helyiséget. A zene azonnal halkabb lett, amint becsukta maga mögött a kétszárnyú üvegajtót. A hideg levegő megcsapta szép arcát, és megborzongott. A szél belekapott göndör, fekete hajába, és kiszabadított néhány fürtöt a gondosan feltűzött kontyából. A mély dekoltázsú ruhája táncra és fülledt bálokra készült, nem éjszakai sétákra. Talán vissza kellene mennie? Megfordult és benézett a mulatozókra. Hirtelen valami furcsa érzés fogta el, talán félelem, és hátrált egészen a terasz korlátjáig. Nem fog visszamenni! Nem képes rá. Annyira más világ az.
Mindig csak azt mondani és azt tenni, ami a helyes és a család javát szolgálhatja. Elfojtani az érzelmeit, a gondolatait, a vágyait és férjhez menni szerelem nélkül. Nem! Erre ő nem lesz képes! Pedig a szülei mennyire szeretnék. Lassan huszonnégy éves lesz és egyre kevesebb az esélye rá, hogy bárki is el akarja majd venni feleségül. Mindig próbált önmaga maradni, de ez a kérőknek nem tetszett. Nem akarták őt többet. De a szíve mélyén nem bánta.
A zene ismét hangosabb lett, majd visszahalkult. Valaki kijött a táncteremből, távolabb tőle. Catherine megfordult és lesétált a széles lépcsőn. Nem akart senkivel sem beszélni, sem visszamenni. Lépteit a kert másik vége felé irányította, ahol úgy emlékezett van egy pad egy árnyékos kis ligetben. A telihold beragyogta az éjszakát, szikrákat szórva a szökőkútban lezúduló vízen. Hirtelen siető léptek zaja ütötte meg a fülét. Valaki követte. A lány megtorpant és azonnal szembefordult az ismeretlennel. Egy magas férfi volt. A lány alaposan megnézte magának. Az idegen sötét szemei baljóslatúan csillogtak. Hosszúkás arcát megvilágította a Hold, és a szája pimasz mosolyra húzódott. Barna haja összekócolva lengett a szélben. Laza inget viselt, két kezét pedig a zsebében nyugtatta. Nem éppen egy úriember, gondolta a lány. Catherine lassan hátrálni kezdett, a férfi pedig követte. A lány útját egy öreg tölgy állta el. Tenyere a mohával belepett fatörzshöz simult. Nem volt tovább.
– Megtudhatnám, miért követ? – Kérdezte emelt hangon a lány. A férfi nem riadt meg. Olyan közel lépett a lányhoz, hogy annak a fához kellett simulnia. Egyik kezével a fának támaszkodott, és a lány fölé hajolt.
– Úgy gondolja kegyed, hogy követem? Ez téves elképzelés! Én csak meg akartam csodálni ezt a gyönyörű fát. – Az arca nagyon közel volt és a lány zöld szemeibe nézett. Catherine szíve hevesen vert. Izgatottság és félelem vegyült össze benne, de ez nem vette el az erejét.
– Akkor miért engem néz? – Vágott vissza, de a férfi nem felelt a kérdésére.
– Mit keres idekint egy ilyen gyönyörű hölgy? Nem lenne szabad ilyen későn egyedül sétálnia. Még a végén valami veszélyes alakkal találkozik.
– Mondjuk magával? – A férfi mosolya még szélesebbre húzódott. Catherine zavarba jött. Minél jobban nézte az idegen arcát, annál vonzóbbnak találta. Gyorsan összeszedte magát. – Gondolom, már eleget gyönyörködött. Kérem, távozzon!
– Látom a szemében, nem akarja, hogy távozzam. Sőt, többet is szeretne ennél. – Catherine érezte, hogy elönti a düh. Mit képzel ez magáról?
– Maga egy szemtelen fráter! Nem hallgatom ezt tovább! – A lány, egy hirtelen mozdulattal kibújt a férfi karja alatt, és sebes léptekkel indult meg az épület felé. Most már vissza akart menni a biztonságot jelentő falak közé, de nem tudott. A férfi hirtelen megragadta a karját, és durván visszarántotta. A lány egy pillanat múlva két erős kar fogságában találta magát. Az idegen vadul megcsókolta és Catherine egy pillanatra elveszett a férfi ölelésében. Remegett mindene és a szíve vadul vert, de ez a gyengeség nem tartott sokáig. A férfi erősen fogta, nem tudta a kezeit kiszabadítani, ezért a lábát használta. Ágyékon térdelte. A karok azonnal engedtek, és az ismeretlen összegörnyedt. De a lány nem elégedett meg ennyivel. Már lendült a keze, és teljes erejéből pofon vágta a férfit. Az a földre esett, és fájdalmasan a lányra nézett. Ő még mindig emelt kézzel állt , és a földön fekvőt nézte. A pimasz mosoly eltűnt. Hiánya pedig a lány szívébe mart. Zavarodottság, düh és szomorúság kavargott benne. Önmagát sem értette, de végül a düh kerekedett felül.
– Mégis mit képzel rólam? Ha játszadozni akar, bent a terembe akad néhány ostoba liba! Maga képmutató gazember! Azt hiszi, mert nő vagyok, bármit megtehet? Vagy úgy gondolja, nem tudom megvédeni magam? Tévedett! Takarodjon, és többet ne is lássam!
Catherine átviharzott az udvaron, felszaladt a lépcsőn, és szinte berobbant a bálterembe. Meg kellett állnia a terasz ajtónál, hogy kicsit megnyugodjon. Vett néhány mély levegőt, megigazította a ruháját, és visszatért a mulatozók közé.

Catherine a kertben üldögélt az egyik kedvenc székében és egy könyvet tartott az ölében. Már órák óta csak nézte, de még egy betűt sem olvasott el. Gondolatai messze jártak. Egy teliholdas éjszakán, egy ismeretlen férfi karjaiban. Három nap telt el azóta, de a lány nem tudta elfelejteni a történteket. Bármit csinált, a férfi fájdalmas tekintete vagy a pimasz, kicsit gúnyos mosolya ott lebegett előtte. Még a beszélgetésekre sem tudott odafigyelni, pedig az apja meg is dicsérte a bált követő reggel, hogy nem csinált semmi ostobaságot. Pedig ha tudta volna, hogy egy ismeretlen férfit csókolt azon az éjjelen. Nem örült volna ennyire. Egyedül azt kifogásolta, hogy nem tudta Catherine-t bemutatni a házigazdának. A márki, csak egyszer jelent meg, de a lánya akkor sem volt a közelben. Ez őt nem érdekelte. Ő csak arról a csókról ábrándozott, még három nappal később is.
– Édesem! Gyere gyorsan! Vendégünk van! – Sietett felé az anyja.
– Mit beszélsz Mama? – Ébredt fel merengéséből a lány.
– Hát a mi kedves szomszédunk! Most beszél apáddal és téged akar látni! – Az anyja betessékelte a meglepett lányt a társalgóba. Catherine el sem tudta képzelni mit akar tőle a márki, hiszen még nem is találkoztak. Kisvártatva megjelent az apja és az anyja távozott.
– Figyelj rám Catherine! A márki azért jött, hogy megkérje a kezedet. Ne feledd! Lehet, hogy ez az utolsó esélyed ahhoz, hogy férjhez menj. Mindenféle képen igent kell mondanod!
– De Papa! Nem is ismerjük egymást, hogy akar így elvenni?
– Nem érdekelnek a kifogások! Vagyonos ember és magas a rangja. Ennél többet nem is kell tudnod róla! Tökéletes parti!
– De…
– Catherine! Egyszer az életben cselekedj úgy, ahogyan illik! Hozzámész! Nincs apelláta!
A lány nem válaszolt. Nem is tudott volna, mert a torka elszorult. Hát ez lesz a vége? Ahhoz kell mennie, akit nem is szeret? Szomorúan lehajtotta a fejét. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem sikerült.
– Kedves márki! Erre parancsoljon! Itt van az én gyönyörű lányom! – Hallotta az anyja hangját, amint benyit a szobába a kérőjével. Nem akarta tudni ki az. Csak essenek túl rajta.
– Milyen apa az, aki megríkatja a saját lányát? – Jött hirtelen a kérdés, és Catherine meglepetten kapta fel a fejét az ismerős hangra. Abban a pillanatban mindent elfelejtett. Csak azt az arcot látta, amit három napja minden egyes pillanatban. A férfi most elegánsabban volt öltözve, és a haja is rendezett volt. Komoly arccal állt az ajtóban, de szemei továbbra is baljósan csillogtak. Kérdésével a szülőkbe fojtotta a szót.
– Maga az? Hogy mer idejönni?
– Ismered már az Urat? – Hebegte az apja, de Catherine meg sem hallotta őt.
– Jogos a kérdés. – A férfi nyugodtan állt. A pimasz mosoly ismét előbukkant és magabiztosságot sugárzott felé. Catherine gyomra nagyot ugrott. Csak ezt a mosolyt ne! – Azt hiszem, ideje lenne érkezésem célját és a múltkori viselkedésem megmagyaráznom. Próbára tettem Önt. Tudja, nem szeretem a társadalmi konvenciókat. De, sajnos olyan világban élek, ahol ez a legfontosabb. Nem tudom elkerülni. – A lány szeme elkerekedett. Mintha a szívéből beszélt volna. – Ezért hasonló gondolkozású párt keresek magamnak. Szeretném, legalább az otthonomban megteremteni azt a helyet, ahol önmagam lehetek, és ez csak veled sikerülhet. – Catherine észre sem vette, hogy a márki letegezte. Csak a szavaira figyelt. A férfi pedig egyre közelebb lépett hozzá. – Hallottam rólad Catherine! Nem véletlenül költöztem a közeledbe. Tudtam, hogy olyan, vagy mint én, és három nappal ezelőtt, erről meg is győződtem. A többi lány nem bánt volna velem úgy, ahogy te. Csak szégyenkezve pislogtak volna, ahogy illik. Te bátor vagy. Kimered mondani az érzéseidet, és pontosan erre van szükségem. Egy társra, aki nem fél a szememre vetni a hibáim, vagy szembeszállni velem, ha rosszul döntök, és mindenről meg van a véleménye. Rád van szükségem, Catherine! – A férfi a lány előtt állt és most először kedvesen elmosolyodott. – Légy a feleségem, és ígérem, soha többet nem kell más lenned, mint, aki vagy!
Catherine csak nézte a férfit. Most már nem érdekelte, hogy potyognak a könnyei. Sőt! Már örömében sírt. A márkihoz lépett, és ő átölelte. Csukott szemei előtt megjelent a szeretett öreg tölgy. Milyen sokszor fogja még látni! A férfi pedig csókra emelte az ajkát, hogy megpecsételje fogadalmukat.

 

 

(Illusztráció:  Ivan Ivanovich Shishkin – Oak Tree)

Cappuccino

 Most már mindent értek. Sebaj. Kívánni se lehetne jobbat annál, ami lett. Nem hiányzik semmi. Illetve… talán egy aszpirin. Alighanem túl sokat aludtam, kissé még kába vagyok, enyhe fejfájásom van, ami az állapotomat tekintve némileg meglepő. A föld kellemesen hullámzik alattam, és ő itt van velem, és itt is marad. Felém hajol, gondterheltnek tűnik, olvasni próbál a szememből, míg lélegzet nélkül várok az övében csillanó felismerésre. Éreznie kell, másképp nem lehet, különben semminek sincs értelme.

És igen, ajka megvonaglik, szemében nedvesen csillogva gyúl világosság. Ahogyan a kezében is, ami újra csak különös  – elvakít, ahogy felém nyújtja, de nem fáj a fény – elönt a hő teste közelségétől. Kinyúlnék, hogy a tenyerembe vegyem az arcát, aztán mégse. Olyan sok időnk van – képtelen gondolat, most mégsem tűnik lehetetlennek.

Hihetetlen, hogy csupán tegnapelőtt jött be a kávézóba. Egy esős keddi délelőttön. A harmadik kávéval próbálom elhessegetni a fáradtságot, ami reggelente a személyzeti bejáróban vár rám hűségesen.  Épp egy forró csokit készítek, kezem alatt tükörsima a tejhab, spirálban kavarogva emelkedik a csészében, végül csinos szívecskévé kanyarintom a tetején. Az idősebb hölgyek el vannak ragadtatva, olykor a fiataloktól is bezsebelek néhány elismerő pillantást.

Nekem is megvannak a visszatérő kedvenceim: a szende szőke, aki mindig a fejem fölé réved, mintha a hátam mögött hórihorgas kedvese állna. Vagy az akcentusa alapján francia szépség, aki édesen szereti (mocha és pain au chocolat) és aki egy esőerdő nedves bujasága a bő pulcsi alatt. Tüntető közönyüket egy kávéautomata diszkréciójával kezelem. Névtáblámon – a főnök szíves hozzájárulásával – ez áll: kávéügyi szakreferens és habspecialista. Apró jutalom annak, aki észrevesz.

Végzek tehát a csokoládéval, tekintetemet felhőzi a lassan vánszorgó munkaidő.  A kolléga is bosszús, nem is sejti, hogy két diploma után van csak igazán bukéja ennek az állásnak.  Grimaszolok a gondolatnak  miközben a pultot törlöm, mikor egy megfontolt női alt halkan egy lattét kér. Lattét ilyenkor? Járt már Itáliában, kedves? Délután már csak espresso járja, carasignora!

– Jó választás – darálom a rutinszöveget, aztán felnézek. Egy huszonnyolc éves forma doktornő áll előttem, zöld műtősköpenyben. A szomszédos kórházból futhatott át. Vörösesbarna haja hátrakötve, szeme szürkéskék, mint az ír tenger, ajka lila a kinti hidegtől.

Tekintete egy földalatti atomrobbantás morajával csapódik az enyémbe, az én térfelemen; mintha láthatatlan kéz ütött volna homlokon, elkapom a fejem, és a kávégép mögé bújok. Ez segít, eszembe jut, miért is vagyok itt, felnézek. Az akusztikus emlékezetem kihagy, muszáj megszólalnom.

– Elnézést, mit is kért?  – Mosolyogva mondja, hogy latte, és az információ megint elvész útközben. Bámulom, ő pedig nem tehet mást, visszabámul rám. Valaki leejt egy kiskanalat, mielőtt menthetetlenné válik a helyzet, csak ekkor ocsúdom, és gyorsan nekiállok tejet forralni. Vörös fejjel izzadok, látom a gép ezüst felületén. Mi történik itt? A háttér hangjaiból szőtt statikus zaj a válasz. Adáshiba. A hab sűrűsödik, ez már nem lesz jó latténak, csak a cappuccinónak. Mindegy, nálunk a kettő úgyis majdnem ugyanaz, hol vagyunk mi egy rendes cafétól? Kiönteném, de ekkor látom, hogy kávét nem főztem le hozzá. Csak ahogy a barna nedű csorogni kezd, merek felnézni ismét. Késve kapja el a tekintetét. Engem nézett! Nagyobb diszkrécióval kell bénáznom!

A bolt fénye a vakfoltba csúszik, a lány metsző élességgel válik ki háttérből. A köztünk lévő másfél méter valóságtartalma az egészségügyi határérték fölé kúszik, legalábbis a szívem kalapálásából ítélve. Szerelem első látásra? A tejforraló csőrén a száradt hab buborékjai hangosan pukkannak. Negyven évesen? Hol vagyok én már attól? Az is csoda, ha egyáltalán képes leszek megállapodni valakinél. Nem beszélve arról, hogy tízpercenként jönnek be a szebbnél szebb lányok, és mindbe szerelmes vagyok arra a két percre, amíg a pult előtt tartózkodnak. De akkor mégis mi az ördög ütött belém?

A kávé rég lefőtt, gyorsan belecsurgatom a tejet, csak azért sem rajzolok szívecskét. Kíváncsi pillantással köszöni meg, én nem szólok, tudom, hogy csak valami rajzfilmes nyekergésre lennék képes. Leül, félig háttal, csak a profilját látom néha, kifelé bámul, sehol egy mobil. Talán két műtét között van, és csak egy jó kávéra vágyik. Megkapta, többé-kevésbé, és ekkor megnyugszom, és a következő pácienshez fordulok, aki már hosszú másodpercek óta koldulja a figyelmem. Megkettőzött koncentrációval igyekszem a megfelelő italokat kiszolgálni, és mire legközelebb arrafelé pillantok, már más ül a helyén. Valamit azonban elvitt magával.

Mintha egész hely a lassú enyészetnek adná magát, éreztem a friss vakolat pergését, a tej erjedését, az ébredő penészt a süteményeken. Engem is összeaszalt a hátralévő három óra, képtelen vagyok normálisan végezni a munkám; A zárásnál húsz euró mínuszban van a kassza, mikor senki nem néz oda, beledobok egy húszast a tárcámból, és hazamegyek. A friss levegőn feléledek kissé, otthon frekvenciákról, rezonanciáról olvasok a neten. Bezengett a világ, ahogy megláttam, kettőnk rezgése úgy ment ölre egymással, hogy attól máshol hidak omlanak össze. Éjjel érzem ezt a különös vibrálást, miközben makacsul fáj a fejem; dél óta nem ittam kávét.

Másnap reggel rögtön dupla adaggal indítok,a szívem vad rúgással válaszol, szokatlan élvezettel vetem magam a munkába. Egészen el is felejtkezem a tegnapról; a francia lány elfelejtett melltartót venni a pulcsi alá. Elfog a tettvágy és az élni akarás, a maga tenyeres-talpas módján. Ebédszünetben aztán eszembe jut, amit előző este az emberek rezgésszámáról olvastam egy női magazinban. Ha az igaz, én máris hulla vagyok. A cikk szerint nem azt csinálom, amit szeretek. Ilyen alapon ezen a bolygón már csak a rádióhullámok rezegnek. Persze kivételek vannak, bizonyára a kedves újságírónő is az, nem beszélve a doktornőről. A hivatástudat egyben tartja az embert egy hosszú nap végén is, amikor az együgyű barista már úgy csúszik szét, akár egy Picasso-alak. Igaz,attól, aki hatkor kel, nem igazságos többet várni. Reggel, az első kávé után még bármire képes vagyok, délben mindig eszembe jut, mit kezdjek az életemmel, délután kettőkor olvasnék hajnalig, este hatkor viszont már csak az utolsó kávénak köszönhetem, hogy egyáltalán hazajutok.

Aztán jön, és már az ajtóban mosolyog. Latte. Hirtelen olyan illetlennek tűnik minden eddigi gondolat, ám egy új sem jön a helyükre. A szívem egyetlen dobszóló, a mozdulataim egy márványtömbből faragják ki magukat, míg végül a józan eszem nehézkesen felkapaszkodik a tömb tetejére és halált megvető bátorsággal kiolvassa a doktornő névkártyáját. Kyra. Kyra! Kyra…? Most jövök rá, hogy végig Elizabethnek gondoltam. Ez kibillent annyira, hogy képes leszek megcsinálni az italát. Megint több a hab, de némi jóindulattal elmegy latténak. Leül félig háttal, a kiszolgálás szünetel, a külvilág pedig szokatlan tapintattal marad távol a kávézótól a következő tizenöt percben.

Szája íve láttán, hirtelen belém mar a felismerés – tudom, milyen a csókja! Az ajka az Anette-é, akinek az íze még épp csak halványodni kezdett. Tovább kutatok. Haja Irene-é, tenyerem még őrzi selymességét. Az orra Norah-t, veszekedéseink dúlt viharait, álla íve a pusztába kiáltott szavakat idézi, amiket egykor Catherine-nek címeztem. A szeme… – mosolyodom el, nem is lehet, csakis Martha-é, akibe hatévesen szerettem bele, reménytelenül és viszonzatlanul és csak tizenhét évesen hagytam, hogy a valóság elcsavarja a fejemet. Mindőjük viselt valamit magán a lattéját kortyolgató arcból, amit távozása után máris alig tudok felidézni. Ott van a szemem sarkában, de ahogy odanézek, eltűnik – maradnak a már jól ismert részletek – és az emlékek.

Hazafelé menet megszédülök, le kell ülnöm egy padra. Túl sok kávét iszom. Bármi is történik most velem, legalább huszonöt évet késett. És mégis úgy tűnik, hasztalan volt minden tapasztalat, a szívem lopva bekapcsolta magát a hátam mögött és már nem éri be annyival, hogy jól megfuttasson, az egész világomat akarja betörni, mint egy tükröt. Egy vadidegen nő által, aki eddig annyit mondott, hogy „Latte” és „köszönöm”. Körülöttem a város papírdíszlet csupán, az árnyak valóságosabbnak tűnnek, mint ami veti őket. Úgy érzem, az ép elmémért harcolok, és nem vagyok biztos abban, hogy a jó oldalon küzdök-e. Talán meg kéne adnom magam ennek az eksztázisnak, és akkor hirtelen minden kisimul, mint mikor a bozótosból visszakanyarodsz a sztrádára.

De hová vezet ez az út? Érzem, hogy egy sör és egy jó beszélgetés visszahozna a földre, de nincs kedvem találkozni senkivel. Olyan vagyok, mint a Voyager, kívül járok a naprendszeren, és most már látnom kell a következő csillagot, hogy legyen még értelme a létezésemnek, tartson bármeddig az út.

Sikerül nyolc órát aludnom, reggel pörgök, egy flatwhite is elégnek bizonyul hozzá. Várom a franciát, vagy a szende szöszit: Valamelyiket elhívom randizni! Nem számít, hogyan válaszolnak, persze nem sértődöm meg, ha igennel. De nincsenek sehol, helyettük Kyra áll a pultnál. A fenébe! Későbbre vártam.

– Latte? – kérdem elcsukló hangon. Mosolyogva bólint, már csinálom is, közben a mennyezet lejjebb ereszkedik. Hát legyen. Nem így terveztem, de ha ezt akarja… Elhívom hát őt. Menni fog, alapítottam én már zenekart egy hegedűslány miatt.

Kinyitnám a szám, de összeragadt, megköszörülöm a torkom. Megszólalnék, de ráköszön egy ismerősére, aki épp távozik. Lekapom a fejem és észreveszem, hogy sűrű a hab, ebből már megint capuccino lesz. Most mit mondjak? Kedves Kyra, momentán nincs latte raktáron, de tudok egy helyet, ahol istenien készítik. Rajtam pihen a tekintete, pillantásában várakozás. Valamit nyilatkoznom kell, talán azt, hogy igazából nem is vagyok barista, csak még nem találtam ki a következő lépést – kár, hogy a nézésébe egészen belezsibbadt a jobb karom.

Kicsit összeráncolja a tekintetét, de így még talán gyönyörűbb, egészen földöntúli, miközben a papírmasé díszletet elfújja előlünk a szél, és nem marad más, csak mi ketten; ahogy mindig is kellett volna, hogy legyen, az eredendő állapot; felesleges volt ezért időt, teret és egyéb butaságot körénk teremteni. Rezgésszámom az eget verdesi, az újságírónő biztos elalélna, képes lennék megpörgetni a bolygót a tengelye körül. Tudom, hogy Kyra is érzi az erőm – király vagyok és ő királynőm.

Talán meg is rémíti kicsit, mert aggodalom ül fejedelmi arcára. A világ néhány részlete visszaszivárog, emberek gyűlnek körénk – talán, hogy részesüljenek a csodában, még mögöttünk a szemközti falon lévő műanyag csillár is felénk nyújtózkodik kíváncsian, nem is emlékeztem rá, hogy ott van. Különös. Aztán újra távolodni kezd minden, csak ő marad és én. Kezéből fény árad, elvakít, de nem fáj, így is látom az arcát, az sem érdekel, ha soha többé nem látok mást.

Nem hiányzik semmi. Csak a fejem fájdogál egy kicsit. Sokáig aludtam, de most ébren vagyok. Mégsem történik semmi. Mintha valami favicc csattanójára várnék. Haha, nagyon vicces, motyogom bele a fénybe próbaképp, de nincs, ami vigye a hangom. Most akkor merre? Még soha nem éreztem magam ennyire kipihentnek, valami mégis nyomja a lelkemet. Nem mindig érzem, csak néha. Szabályos időközönként. Egészen kiszorítja belőlem a szuszt. Valami tompa zajt hallok, és két tenyeret érzek a mellkasomon. Aztán valami belevilágít a szemembe. Megvakulok! A fény eltűnik, egy arcot látok, és tudom, hogy ismerem valahonnan.

Ez a szépség maga! Ő emel fel oda, ahol a hozzá hasonló ideák születnek. Örökké velem lesz! Most már tudom, hova tartok! Azaz, csak tartanék, mert a megtestesült szépség tenyerével visszanyomja a mellkasomat a földre. Majd újra, és megint. Mit akar? Visszanyomni a fogkrémet a tubusba? A gyomrom irányából mély, évtizedes csalódottság törekszik felfelé. A gyönyörűség homloka izzad,  arcát egészen elcsúfítja az elszántság. Sokért nem adnám, ha abbahagyná, amit csinál, és inkább mosolyogna megint. Mindenesetre, ha netán sikerrel járna, akkor az első lélegzetemet arra fogom használni, hogy egy újszülött vehemenciájával a  fülébe ordítsam: kimondhatatlanul, reménytelenül és végérvényesen – unatkozom!

 Dublin, 2018.12.01.

(Illusztráció: Coffee makes coffee – Andrew Saur & Angel Sarkela-Saur )

Vázlat; Panasz; Szeretetpróba; Szerelem; Oldunk és kötünk

Vázlat

Arcodon a Mester lassan elkuszálja a vonásokat.
Átsatírozza testedet, újat rajzol.

Panasz

Most értem meg, éretlenségem miatti félelmemben akarok mindig elszaladni. Elbizonytalanodom, elhallgatok.

Miért is mondtam? Beléd akartam burkolózni, csak annyira, hogy tudd, mi van velem. Te viszont, érthetően, belém. Érzem, csalódott vagy, kifelé mutatást vártál a veszett homályból, oldást, csak szemrebbenésnyit, hisz tudod, hogy kicsi vagyok. De csak a romlott tetteket sorolom, a szereplők szemszögéből, olyan nézőpontokból, melyekből csak háborúzni lehet, segítségért kiáltani.

Már csak te menthetnéd meg magad azzal, hogy vigasztalsz. A mesém téged az én szárnyamon emel, a te kátyúdba ragaszt.

Szeretetpróba

Addig szorongok azon, hogy szorongok, és hogy tudom, hogy szorongok, de mégsem tudok nem szorongani, és még ezen is szorongok, nem folytatom, végtelen a sor; amíg azon is kezdek szorongani, hogy szorul a hurok, melyet a saját nyakamra immár a te kezeddel is gombolyítok, hogy egyre inkább úgy véled majd, semmit nem lehet velem kezdeni, kellemetlen alak vagyok.

És szorongva várom a feloldozásodat. Mert tudom, hogy tele vagy ölelő figyelemmel, ezt a szorongást pár szóval le tudod rólam mosni, mint eső után a sarat.

Pillanatokig, amikor ez sikerül, szabad vagyok, kibontom szárnyamat, és meggyógyítalak.

Szerelem

Nappalra takarónak. Te őt, ő is téged. Persze, a másképpek. Ott vagy, takarod a roppanó ürességet. Itt van, tárgyszerűségében. Életed, botor kárpitod. Használ. Használod. Futtok. Köztetek a világok.

Estére két takaró kiterítve. Kopognak rajtuk a szemek. A gödrök.

Oldunk és kötünk

Légtornászok a kötőtűk, segédtű nélkül, a levegőben csavarnak. Előre bennem ring a kész alkotás melengető látványa, ölelő tapintása. Nincs rá szükséged, a boltból is megfelel. Nem is hordasz kardigánt. Én képzelem el, hogy örülsz majd, nem kell kibújnod belőle, ha meleged van, kibonthatod elöl.

A pulóverbe ki-be bújsz, mint a szerepekbe. Kibújni nem szeretek, semmi alól. Kibontakozni más. Ha kell, újra csuklódon a tenyerem, ujjaim, csak azért oldalak el, hogy messzebbről, hátulról is megcsodáljam, mélyebben megértsem, hogy te is szabadon lengj. Hogy levegőt vegyek és hagyjak venni az újabb, halált megvető alámerüléshez: a közösséghez. Kibontakozom burkomból, megmutathatom magam, nem kell félni, szégyenkezni. A meztelenség itt nem a védtelenség, hanem a bizalom jele.

Ez a szabadság neked túl sok, a szeretet túl szoros kötés, túl erős a figyelem, nem tudsz időben elengedni, hogy megmutathasd magad. A védőhálóban fekszel. Rád támad. Beleszövődsz. Most látod, vége a gyerekkornak, olyan szál sodródik belőled, amit kitépnél magadból. Nem lehet. Legalább a szövettől szabadulsz, szakad, mindegy, menekülsz oda, ahol a többi szál nem fojtogat, ahol a szó csak önmagad. Szárnyaid ólomból vannak, lassan futsz, tizenkét évig. Tanúkat nemzel: három vén bölcset. A szakadt szálak pókként gubancolják körül őket.

A csomag túl nagy, túl könnyű: nem CD. Magától bontakozik ki kezedben a csomagolásból, hozzá sem érsz. Árad belőle a sok ragacsos rád gondolás. Most Te kötsz valami újat. Le kell gyűrnöd a megajándékozottság örömét, CD-t képzeltél. Bosszankodnod kell a túl szép mintán, a hatalmas munka pazarlásán, össze kell kötnöd más tékozló cselekvéseimmel, szeretetem ósdi porosságával, sehová sem vezető, túl erős érzésekkel, túl távoli asszociációkkal, túl merész gondolatokkal. A haszontalanságommal.

A tépés mentén az egész nagycsalád fölfeslik.

Elfoglaltságaid személyes és társadalmi fontosságába bújsz, az apai felelősség alól ki. Kibontakozom az Idő öleléséből, magamat a hiányzó nagycsaláddá rohanom, a bölcseket csak pillanatokra látom, így segítek nekik hálóban röpülni.

(Illusztráció: Henri Matisse – Joy of Life)