Tiszta nyelv – Tiszta ország

– Minden a fiatalokkal kezdődik – mesélte a herceg. – Egy jóllakott, kicsit életunt udvarba megérkezik egy talpraesett fiatalember: elkíséri a herceget vadászni, a hercegnének versekkel kedveskedik, hadd segítsek, hadd mutassam meg! Milyen varázslatos ifjú! Kedvében jár a főszakácsnak, a vadászmesternek, de még az öreg udvarhölgyeknek is! Van valami páratlanul ügyes trükkje, hogy az újbor édes, a fácánhús pedig porhanyós maradjon, és a leghidegebb téli estéken se maradjunk pompa és szórakozás, izgalom és mulatság nélkül. Minden hercegségbe érkeznek ilyen ügyes fiúk, de soha sehol nem maradnak sokáig. Rajtakapják őket, hogy csipkedik az udvarhölgyeket, rájönnek, hogy egy másik városban már agyonütötték a bácsikájukat vagy a nénikéjüket, vagy észreveszik, hogy tánc közben is a hercegi kincstárhoz vezető legrövidebb utat keresik.

De G. Maximus elhivatottabb volt ezeknél. Ő nem azért jött, hogy csipkedjen bárkit, morzsákkal lakjon jól, hanem hogy kivezessen minket a ködös barbárságból. Mintha egy kamaszfiú testébe zártak volna egy öreg bölcselőt, aki homlokráncolva figyeli, ahogy kibontott hajú lányok barbár dalokat énekelgetnek a nagyapám előtt.
Álmok. Jóslatok. Varázslatok.
G. Maximus nem szerette a jóslatokat. Nem szerette az álmokat. Ő bizony nem hitte, hogy az erdőben kóborló gyerekek átsétálhatnak egy másik világba. Nem hitt a szamárfű erejében, a galagonya jótékony hatásában, a váltott gyerekekben. Egy igazi római volt. A verseiben mintha először kelt volna fel a nap, olyan méltósággal, ahogy ő emelkedett föl a vacsoraasztal mellől, hogy felolvassa a költeményeit.

Ha majd, Lídia, eljövend az őszünk,
a benne-rejlő téllel, mentsük át egy
gondolatunkat, nem, nem a jövendő
tavaszra, mely a másé,
nem is, mi majd halálunk lesz, a nyárra,
csak arra, ami múlásában itt van.

Mint tudod, barátom, ez a Lídia amolyan tündérféle. Persze szolidabb és fakóbb, mint a mi erdőben lakó lányaink. De mit számít ez a Lídia, hiszen eljött végre az igazi költészet ideje! A Maximus-módra váltakozó soroké, a kopogós és a dúdolós verseké! Először Maximus maga, később a tanítványai hagyták jóvá, mit lehet az udvarban elénekelni. A  maximustalan költőket persze száműzték, de a tanítványok még ennél is messzebb mentek: járták a falvakat, és még a fejfákról is letörölték a szokványos feliratokat: Vincentus testvér nagyevő és nagyivó volt, Isten tartsa meg jó szokásait. A gyászolókat is hét- vagy tizenegy-szótagos versekre akarták kényszeríteni, de mivel a nyelvjárások annyira eltérők voltak, ezért senki sem mert kockáztatni. A normannok először csak névtelen fejfákat állítottak, aztán a fejfák is kimentek a szokásból, végül már csak szolid kőrakásokat állítottak.  És ahány rövidlátó, görbelábú fiú volt, mind ott nyüzsgött Maximus költő-udvarában.
– Micsoda mesélő vagy, herceg! – sóhajtott Illighaen. – Ő Maximus kegyenckedésére úgy emlékezett, mint a normann történelem legunalmasabb fejezetére.
– Tizenegy évig tartott ez a szavak elleni háború! És tizenegy évig nemcsak a nyolc- és a tízszótagos verssorok voltak tilosak, hanem bizonyos káromkodások vagy a tavaszi áldórigmusok is. Egy kutya fájánál kevesebbért is börtönbe hurcoltak öregasszonyokat.  De hogy épp milyen káromkodás számított főbenjárónak, azt senki sem tudhatta. Mert ha Maximuson múlik, akkor ő betiltotta volna a sirályokat is! Az emberek inkább csak morogtak, hümmögtek, a szavak beleragadtak az álmukba vagy a torkukba. A gondolatok megrohadnak, ha túl sokáig rejtegetik őket. És aki nem beszél, annak kevesebb tél adatik meg.
– Ugyan mért szorult rá ez a Maximus, hogy disznópásztorok énekét ócsárolja?
– Mit csináljon egy költő, mikor épp nincs holdtölte, holdfogyta, vereség, égzengés, győzelem? Ő mindig ellenőrizni akart, alakítani, tevékenykedni, szervezni. Délről jött, ahol Julius Caesarig vezetik vissza az őseiket az emberek. Igazi augur maximus volt, a latin nyelv pontifexe.
– Már összedőlt az a birodalom, kár erre, herceg, több szót vesztegetni!
– De bizony Maximusé nem dőlt össze! Tizenegy felesége, hét kastélya volt, a szántóföldjeit pedig még a költőtanoncok sem tudták számon tartani. Mikor eltemették, a műveletlenek csak motyorászni mertek a sírjánál: mmmmmmbbbbrrrr,  kkkrrrrrrkkkkkk… Semmi búvalbaszom, semmi teringettét. Kisfiúként én is ott álltam a nyitott sír mellett. A tizenegy feleség szavak nélkül krákogott, mint egy idomított varjúkórus,  miközben zengtek fölöttünk Maximus tizenegy-szótagosai… Akkor fogadtam meg, hogy én nem leszek boldog mások szabadsága nélkül.
– Ne feledd, herceg, hogy nagyapád idején a normannok már eljutottak a képzelet határáig. Meghódítottak minden tenget, nem maradt más meghódítani-valójuk, csak a nyelv. Más uralkodók háremet tartanak, vagy évente új vallást vesznek fel! De nagyapád, I. Rettenetes Vilmos hóbortja sem tartott sokáig, a tizenegy év alatt leszámolt a Redekindekkel, Gunar Leif fiaival, az Irgardsonokkal, a Helmerichekkel. Miközben költőtanoncok kutattak betiltott indulatszavak után a falvakban, nagyapád leszámolt az ellenkezőkkel. Mert mit érnek a szavak fegyverek nélkül?
– És szavak nélkül hogy védjék meg magukat az emberek? ? Talán azokból az ötven éve betiltott szavakból lettek a betegségek, rémálmok, az áskálódások, a sérelmek – sóhajtott a herceg. – A gyanú és a félelem.
Illighaen, akit a vörösbor és az éjszakai óra bátorrá tett, csak legyintett: – Nem értesz te a történelemhez, herceg! Mi már túl régóta lakjuk ezt a partszakaszt. Nem lett volna szabad szélárnyékba húzódnunk. Hisz milyen normann az, aki koldusasszonyok szótagszámait ellenőrzi? Aki a nyelv szabályain változtatva próbál meg uralkodni?
Útmutatásul most mind a ketten az asztal sarkán álló kehelyre pislogtak.
Az a hír járta, hogyha méhsert töltöttek bele I. Rettenetes Vilmos nagyapja idejében, akkor a harcosok nem a sertől, hanem a varázsigéktől részegedtek le. volt a serlegnek tavaszi éneke, őszi éneke és a rejtélyes vízválasztó ének, amit mindenki csak egyetlen egyszer hallhatott életében. Hallhatott…? Hallani senki sem hallotta ezeket a hangokat, és a dalok mégis foglyul ejtették őket. Minden köntörfalazás nélkül behatoltak a szívükbe vagy az elméjükbe.
De hogyan? Illighaen az asztal sarkán álldogáló serlegeket nézegette: volt dán serleg, frank serleg, arab serleg, no, és persze a hercegné kedvenc serlege, amihez még a szolgák sem érhettek.
És közben persze tudta, hogy mire gondol a herceg: egy új partszakaszra, egy újraalapított időre, ami  elfelejteti a normannokkal a sérelmeiket. Vagy ha nem is felejti el, de legalább felrázza őket.
Ámde a herceg is csak egy elkényelmesedett édesapa, akinek van kedvenc gyümölcsfája, kedvenc karosszéke, kedvenc nyavalyája. És egy drága-drága felesége.
Hol van az az idő, amikor a háború nagy bölcsen összetörte az öreg férfiakat?

A parkolóban még néhány ponyvával letakart autó. Egyszínű ég-monotónia, dércsípte holdbéli táj, a cuppogó, tapadós sárban cipőtalpak szálkás-göröngyös kráterei, a letiport fű dermedt mintázata, a patak melletti biciklisúton hasznavehetetlen tárgyak szórványai.
Földbe taposott cigarettacsutkák.
Egy papír zsebkendő gyűrődése őrizte még az ökölbe szorított kéz forró lenyomatát.
Amott egy fél pár, fekete, önmagába forduló kesztyű.
Horpadt testű pillepalack.
Mandarinhéj.
Csepegő ereszekből csordogáló hólé.
A fák közt terjengő ködből emberek bújtak elő, az épület előtt csoportba verődve beszélgettek. Soha nem találkozott egyikükkel sem a Hivatalon kívül, talán sosem lehettek egészen kívül rajta. Itt az arcok egyidősek a falakkal, a mennyezet lukacsos vaskazettáiból csendesen szitáló, örökké szálló porral, a padló szegélyek mentén felpöndörödő linóleumborításával. A frizurákon a dauer, a hab, a nyolcvanas évek óta ugyanúgy áll, néha elalusszák és lelapul, de alapos kefélés után, amilyen Markertné délutáni tupírozása, kényelmes, ringó mozdulataival, újból helyreáll, ami helyreborzolható.
Talán csak a kereskedelmi rádió tízes listája változik.
Azok, akik frissen kerültek ide, azok is pár hét után úgy akklimatizálódtak, mint akik egyenesen ide születtek, a közintézmény épületébe. A berendezéshez tartoztak, amelyben úgy voltak férjek, feleségek, ahogy otthon ügykezelők, revizorok, és ellenőrök. A szomszédos irattárból harsány kacajok, gurgulázó nevetés gyöngyöző torokhangjai, a papírvékony falakon áthallatszik, hogy nők mulatnak. Talán körasztalok mellett ülnek, és gyűszűnyi poharakból sárga likőrt iszogatnak?
Nem lehetetlen.
Nincs titok. Itt mindenki tud mindent.
Az évek alatt már elmondták, amit elmondhattak. Azt is, amit legszívesebben visszatartottak volna. Csendes utálat és unalom permete szemerkélt. Kozmetikumok, receptek, pletykák. Növények vannak felfuttatva láthatatlan damil szálon két asztal között, hogy ne is lássák, ne kelljen elviselni azt az arcot, amibe minden nap belebotlanak, nekiütköznek, ki sem kerülhetik egymást, arra ítéltettek, hogy egymás arcába tükröződjenek.
A másik szobából Robotkát lehetett hallani, nyögött vagy sóhajtott?
Dvorszkynak olyan érzése támadt, hogy Robotka úr elbújt, és olyannyira sikeresen tette, hogy búvóhelyét nem találták meg. Azóta lemondtak a kereséséről. Végül elfelejtették az emlékét is. És ő még mindig abban a hitben él, hogy nem szabad előjönni.
Dvorszky azzal szórakozott, hogy elképzelte valamelyik ügyintéző fejét, amint a zenét énekli. Táncmozgásokat is rendelt hozzájuk, amitől csak még mulatságosabb az elképzelés. Ettől azonnal röhöghetnéke támadt. Igazán akkor képedt el, amikor valóban beleénekelt valamelyikük, a váratlan párhuzamos kapcsolás kivetette képzeletéből, ahelyett, hogy új lendületet kapott volna, bennszorult a nevetés egész napra. Sivalkodva hozzáénekeltek, nevettek és táncoltak.
Arra gondoltam, odamegyek hozzájuk; mindegyiküket – külön-külön – ölbe veszem és megsimogatom; ahogy néha meg kéne állni az utcán az öregek mellett, és megcirógatni az arcukat, egy vonszolódó kisfiúét, egy ráncos, csontsovány kislányét. De nem zavarta meg a játékukat.
Talán a gyerekeik is ugyanezért a zenéért rajonganak, amiért ők, morfondírozott udvaron tett sétája során, épp egy óriásplakátra látott rá, amely egy kozmetikumot hirdetett. Annyira boldogtalanok, hogy minden kis kozmetikázás örömet okoz. Nézte az óriásplakátokat, az árut, a szépséggel párosult kiválóságot, mely mindenki számára elérhető. A fodrászat és a kozmetika a konzerválás eszközei. Ekkor értette meg, mi az, amire olyan kétségbeesetten vágynak.
Ez az, amit celluxszal rögzítenek maguk elé, posztereiken az Alpok jeges meredélyei, vörhenyes szurdok kopár kanyarulataiban kőszarkofágok, zöldellő mezőben vágtázó lovak, rezzenetlen kékségű lagúnán motorcsónak szántotta habcsík, piros masnis kutyusok leffegő nyelvvel, és harántcsíkos hancúrozó kiscicák, a lebukó nap panorámájában fürdőző motoros csizmája, hátizsákként rásimuló nővel, kilátással a toszkán lankákra. Azonnal és közvetlenül erre sóvárogtak, olyan mennyiségű szépségre, amely túlment minden mértéken, elviselhetetlen volt, szemérmetlen túlzás, mégis szemüket tartósan ráfüggesztették, hogy egy ilyen naplemente kimerevített pillanata aranykeretbe foglalja életük. Dvorszky elnevezte őket az örök jelen embereinek, és erre mintha Robotka úr is egyetértően bólintott volna.
(Dvorszky nem ismerte a jó érzést, amit az ujjak nyomkodása okoz, a bőr alatti idegek zsibongó ünnepét, a bizseregést, melyet a fodrászujjak simogatása vált ki.) Egy dolog foglalkoztatta még: vajon mi az oka az ügyintézők plüssállatok és kabalafigurák iránti rokonszenvének?
Rizk Malvin asztalán nincs hely effélékre. A hirtelenszőke Rizk Malvin általában hajnalig tévézik. Széke az ablak mellett, így folyton rátűz a nap, behúz a cúg. Egy kötelet képzel maga elé, hogy megkapaszkodjon. Nem mer lefelé nézni, mert azonnal elfogja a szédülés, utána rögtön megfájdul a feje. Rég kiszámította az erre alkalmas mérőeszközzel, egy energia-érzékeny pálcával, úgynevezett: „mikro-energo-metro-meterrel”, hogy egy igen kiterjedt, és rendkívül mély szakadék nyílik alatta, három kilométer mélységű negatív energiamező fölött ül, mely lakásától a munkahelyéig vezető utat is keresztezi, és szívja-szívja, folyamatosan elszivattyúzza életerejét. Ezért, amikor tehette, tartalékolta erőforrásait, napközben szunyókált, pasziánszozott vagy az energia-karkötőt igazgatta, a megfelelő szögbe állította csuklóján. Indította a gépkarabélyos embert, aki kivégzéseit láthatatlanul és különös kegyetlenséggel végzi. Rizk Malvin nemtetszésének ad hangot, indoklás nélkül agyonlövi, szemtől szemben Ifkovicsnét. Minek csapkodja a kurva ajtót. A golyó átszakítja az áldozat gyomrát, a hátán megy keresztül, és a falba fúródik. A gépkarabélyos a tetem fölött, a szétfolyó belek között térdel, épp a szívét metszi ki, hogy megegye, amikor Ifkovicsné visszajön a mosdóból és megkérdezi, mitől van itt olyan kamillaszag.
Te használsz kamillát, Dia?
Nem.
Nem? Akkor biztos kintről jön.
Rizk Malvin csalódott. A gépkarabélyos visszavonult szeme mögé, Ifkovicsné pedig mosolyogva sétál át a másik szobába. Újra elfogja a légszomj és a hányinger. Muszáj állandóan egy kötelet képzelni maga elé, hogy abba kapaszkodjon.

Megtörténhet-e, hogy egy ember úgy él évekig egy lakásban, hogy soha, egyetlen alkalommal sem pillant ki az ablakon? Még akkor sem, semmi szörnyűség nem ólálkodik, nem formálódik odakint, sőt a kilátás szép. Még akkor sem, ha az ablakok hatalmasak, minden kedvező napszakban meleg fénnyel mázolják a szobát, és ez az ember nagy, öblös, sárga bögrével a kezében nap mint nap órákat kávézgat éppen előtte, sőt még a hajának gubancai is megérintik időnként az üveget?
Szergej nem volt zárkózott, nem volt baja a kilátással, napi rendszerességgel eljárt otthonról,  és ilyenkor gyakran gyalog jutott el A-ból B-be, pusztán azért, hogy a szokott tájban gyönyörködhessen, mégis az ablakra pillantás valahogy mindig pont kimaradt.
Azt talán el lehet ismerni, hogy Szergej kissé szétszórt volt, mondták róla, hogy széllel bélelt, sőt néha azt is, hogy nem a földön jár.
Meg volt győződve például arról, hogy a tárgyak természetüknél fogva felfelé esnek, ha véletlenül elejti őket valaki. Igaz, erről egy kínos incidens után nem szívesen beszélt, mikor is elújságolta kollégáinak a felfedezését, mire azok kinevették, és hogy gúnyt űzzenek belőle különböző tárgyakat ejtettek a földre: kulcscsomót, tollat, kávéscsészét. Ez utóbbiból kiszökő kávé egyébként kitörölhetetlenül ott maradt a dohányzó szőnyegén és Szergej álmainak kohójában egyaránt.
Noha az eset fájdalmas sebet ütött, Szergej meg volt győződve igazáról, és otthon minden áldott nap újrajátszotta magában a beszélgetést, és ilyenkor – hányaveti érvek helyett – radírokat, tollakat ejtett el, melyek kivétel nélkül a mennyezeten landoltak.    A többiek előtt azonban változatlanul félénk maradt, és nem mert bizonyítani. Sok nap  álmodozás és sok önmagának tett beváltatlan ígéret után, úgy döntött, ha elengedni mégsem mer egyetlen tárgyat sem a munkahelyén, maradnak a hányaveti érvek, és azzal a lendülettel bele is vetette volna magát a természettudományok kútjába, ha nem vállalkozása tűnt volna teljesen reménytelennek, ugyanis a számoktól elaludt.
Az orvosok korábban narkolepsziát diagnosztizáltak nála, de biztosan tudva, hogy tévednek, addig kilincselt, míg el nem jutott, egy kivételesen nem-dilettáns orvosig, akinek sikerült reálisan látnia a baját, és azt tanácsolta neki, költözzék valami kímélő, számmentes környékre, de ha van rá mód, előbb okvetlenül töltsön el pár napot próbából olyan helyen, ahol a számok fluktuációja nem viseli meg komolyabban a szervezetét.
A kísérlet után – mely természetesen sikerrel zárult – költözött ebbe a lakásba. Néhány évvel később pedig – a fent említett eset után – annak dacára, hogy szervezete jól láthatóan és kétségtelenül feldolgozhatatlan idegenségként, szinte méregként viszonyult a túlzottan egzakt tudományokhoz, kávéval kezdte magát a számtanhoz, majd fokozatosan a fizikához edzeni. Eleinte könnyen, hirtelen elaludt. Volt, hogy a kávéját sem itta meg, az kifolyt a füle mellett, és a csillárra ömlött. Később már egész bekezdéseket tudott átfutni mielőtt elbóbiskolt. Hanyatt billenő fejéről a szemüveg nemegyszer leesve a csillárba gabalyodott, és egy imbolygó, nagy létra tetején – mely a lakás legelmaradhatatlanabb kelléke volt – kellett kibogoznia belőle.
De kitartását – amit jórészt a gúny és megvetés fájdalma táplált – végül siker koronázta; így jutott el tanulmányaiban, egyszersmind életében fontos fordulatot indukáló newtoni törvényekig. Az egyik ilyen kapcsán olvasta a híres alma-incidensről, és úgy érezte, ahhoz, hogy igazán jól megértse a dolgot, okvetlenül szükséges, hogy elképzeljen egy fát.
Képzeletében azonban ekkorra már – többek között előrehaladott komoly tanulmányainak köszönhetően – nem igen bízott, tehát tekintetét az ablak felé fordította.
Nem kis meglepetésére az ablakkeret felső szegélyéhez simultak a fák, az alsó mentén úsztak a felhők. A dombok is inkább az ég homorú idomainak látszottak, mintha a horizont egy madzag lett volna, ami körül valaki megpörgette a panorámát.
Az egzakció úgy vágta pofon ebben a pillanatban, hogy a kudarc adta a másikat. A világ, megkérdőjelezhetetlenül ott volt az ablak túloldalán, látszólagos helyzetétől függetlenül természetesen felül az ég, alul a föld, és a tárgyak fentről lefele esnek. Minden esetben.
Ezzel a gondolattal elvált a foteltól, és kivédhetetlenül közeledni kezdett a plafon – padló? – felé. Lefelé. Csalódottan koppant a csillár mellett. Egy pillanatig feküdt csak a hátán azzal a kesernyésen üres érzéssel amit ritka és vissza nem vágyott pillanatokban, komoly döbbenet hagy maga után, és ez alatt a pillanat alatt a tekintetéből eltűnt valami fény. Megkérdőjelezhetetlenül és végérvényesen elpusztult benne valami, aminek nyomában csak egy kávéfolt maradt; alakja értelmezhetetlen, a színe sem mondott semmit.
Aztán követte őt a bútorzat és a kávé, hullottak a csészék, a tollak, radírok és papírok. Kifogástalan szaltóval a lábaira érkezett egy fotel, és mellette az ablak is vállmagassághoz igazodott a falon.

Illusztráció: Paul Klee

Úgy emlékszem, Erzsike nagynénénk egy rácsos ablakocska mögött ült a községi postán, az ablakon egy ócska barna függöny is leffegett, arcának így csak egyes részletei villanhattak elő. Fel csak az ismerte, aki amúgy is tudta, hogy ott ül. A hangja hallatszott, amint kiszólt a telefonra várakozóknak, hogy szabad a fülke, él a vonal. Vagy amikor hosszasan kiabált románul a kagylóba, torokerővel is rásegítve az elektromos vezetékekben úszkáló hangokra.
De ez a hang elütött a családi hangfekvéstől. Egy berácsozott szobában ülve naphosszat, ismeretlen hangokat hallgatva és velük beszélgetve, össze- és szétkapcsolva a vonalakat – mindeközben valamiféle erő részesének is gondolhatta magát, s ezt éreztem is rajta. Valahogy emelkedettebben és választékosabban, több szóval és utalásszerűen beszélt, nem mint anyánk, akinek nyelve szikár volt, racionális és ironikus, továbbá alkalmatlanul közhelyessé vált, ha érzelmi ügyletekbe keveredett, ösztönösen kerülte is az ilyesmit.
Erzsike nagynénénk azonban természetesebben ért föl a nehéz szavakhoz, tudta mondani például azt is, hogy „Isten”, vagy hogy „gyermek”, és ezek valóban máshogyan voltak az ő részéről kiejtve, mint mondjuk az „ebéd”, vagy a „varrógép”. Szavai túlzott érzelemmel teltek meg, olykor engem is saját lelkének szólított, ülj ide a sezlonra, lelkem, mert kemény a szék, kérsz-e levest, lelkem gyermeke. Mintha túlzottan meg akart volna felelni valamiféle ki sem mondott elvárásnak, vagy hárítani akarná a szótlanul leselkedő kritikát. S bár éreztem, hogy ez is formula, az ő sajátos, hozzá illő formulája, egyfajta giccs, azért azt is sejtettem, hogy ezt az érzelmi túltengést valaki más követeli meg benne, akiről ő maga sem tudna számot adni.
A családban nagynénénk egzaltált hangja inkább hibának, vagy bűnjelnek számított.
Szombat este például jól megmosakodtunk, hogy másnap, ha megyünk a reggeli misére, tiszták legyünk. Utána pedig bekopogtunk Erzsike nagynénénkhez. Ők nem jártak misére, pedig ott laktak a templom mellett. Kávézni szerettek és rágyújtani. Nagynénénk kicsit izgatott volt a rokonságtól, mert lehet, hogy a kávé nem volt még lefőve, nem volt tiszta kávés csésze, vagy esetleg még föl sem keltek. Ezért meg szekálni kellett őt nagyanyánknak és anyánknak, hogy legyen rendes háziasszony, még ha béna is az egyik lába. Erzsike ilyen, Erzsike amolyan, megint tele van mosatlannal a konyha, mondta nagyanyánk. Anyánk pedig, ha éppen szemetes volt a szőnyeg, elkezdett seperni, hogy példát mutasson, mintha nagynénénk nem tudna a béna lábával.
Nem vették észre azt sem, hogy az agya egy fészek, amelyben kikeltek a hangok a kicsi tojásokból. Amikor sok hang kelt ki, vagyis többnyire, kipotyogtak a fészekből, s mindenfelé szétrepdestek a faluban. Mi azonban nem vettük észre, hogy a falu tele van madarakkal, nem is értettünk madárul. Mi csak a testét láttuk és arról ismertük föl, hogy bottal jár, mert egyik lábát nem tudja behajlítani.
Meg ugye a kávéról.
De ha rendben találtak is éppenséggel mindent nála, a madarak mindent elrontottak. Leült például az asztal mellé, mi nem láttuk, hogy rászállnak a kolibrik és verebek, rágyújt, a madarak meg elkezdenek csiripolni. Hogy ki kivel csal kit, s hogy ki kapott pénzt, s mennyit, lehet még annak több is, de persze folyton panaszkodik, az meg veri a gyerekeit, azt meg veri a férje, s hogy igaza van-e, vagy nem, hogy amannak meg nem lehet gyereke, és így tovább. És a madarak, mivel annyian voltak, s mind az ő fülébe szálltak be, az ő konkrét akarata nélkül is repdestek egyre.
Erzsike, Erzsike, beköltöznek a szemedbe a madarak.
Senki nem gondolta még akkor, hogy ők hozzák el a jövőt, most, hogy végre elmúlt a kollektivizálás, meggyilkolták a diktátort és nagyapánk is visszakapta a földjeit, melyeken lehetett családilag gazdálkodni. És éppen a földdel volt a baj, meg a madarakkal, akik nem a földön jártak. A földről nézve ugyanis elég rendszertelenül szedegették az eledelt, bizonytalanban jártak, nem lehetett tudni, hogy hol.
Én úgy emlékszem, hogy addig a föld és a szerszámok irányítottak, a kasza és a vetőgép dolgozott a testükön, a kávé tette velük azt, hogy itták. Nem kellett beszélni, mert tele volt üzenetekkel a búza, a földút és a tejporgyár, ott szunnyadt a kalászban a reménytelen, de kézzelfogható jövő, az evés és az eledelnek kiszarása, nem kellett beszélni, elég volt, ha káromkodnak, ha elismételik a neveket. S ez mégiscsak valami, talpára állított világ. A konkrétban helyet készíteni, a szagokban és a föld alatt, ahol nem repdesnek semmiféle szárnyak. Már ha akart valaki élni. De csak nagyon ritkán van olyan, hogy valaki tudva és akarva ne akarjon élni, a föld alatt és nyelv nélkül is akár.
Erzsike nagynénénk madarai azonban elszakadtak a földtől és a munkától, hangokkal és képekkel lakták tele a levegőt, beköltöztek a szobákba, a képernyőkbe, a szemekbe és az álmokba. A diktátor és Elena néni holttestét is ők szórták szét a levegőben, ők is madarakká váltak valamiképp, és ők is beköltöztek, így vagy úgy, a fejekbe.
De voltak ott még más gyilkos madarak is.
Mindez persze sokkal lassabban történt, nem is a gyorsasága volt a meglepő, eltelt addig vagy tíz év is. Hanem a tény, hogy felfogni egyáltalán.
Ma már a faluban, meg a családban mindenkinek a fejében lakik egy madár, van, akinek több is. Különféle madarak. Már nem a kávé és nem a munka, nem a vasárnapi mise, az eledel megevése és kiszarása, mert tudtak egyesek szarni azért bölcsen, régen még ez is más volt, ugye. Hanem a madarak.
Mostanság maguknak is vesznek, de az első madarak, például Erzsike nagynénénk madarai, a legtisztább messzeségből repültek ide. Azt lehetett hinni legalábbis. És azóta titokban a madarak uralkodnak a faluban, bár van polgármester is.
Csak Erzsike nagynénénk nem lakik itt már.

1.

A kövér ember ma felszállt mellém a buszra, és nagyobb helyet foglalt el, mint kellett volna. Csaknem odaszorított az ablakhoz, de nem mertem neki azt mondani, hogy túl kövér, mert az illetlenség. Hátha beteg, vagy valami.
Nem is akartam ránézni, mert tudtam, hogy nagyon ronda, de hallottam, ahogy hangosan lélegzik, és engem néz.
Egészen hazáig lélegzett.

2.

Ma a barátnőmmel találkoztam, aki azt mondta nekem, hogy szeretne velem egyet sétálni a parkban. Aztán elfáradtunk a sok sétálásban, és le akartunk ülni csókolózni. De mindegyik pad foglalt volt, és mindegyiken fiatal párok csókolóztak.
Amikor elsétáltunk a játszótér mellett, ott volt a kövér ember az egyik padon. De volt mellette hely.
Leültünk mellé csókolózni.
A kövér ember végig figyelt minket.

3.

Úgy gondoltuk, ma megnézünk egy filmet a haverokkal, amit már egészen régóta szerettünk volna, és pont az a film ment ma a tévében.
Elővettünk egy csomó rágcsálnivalót meg sört, és amikor elkezdődött a film, már nagyon jól éreztük magunkat.
Aztán a filmet félbeszakították a reklám miatt, a kövér ember pedig minket nézett a tévéből. Először nevettünk rajta, aztán csendben néztük egymást. Az egész nagyon kínos volt.
Egészen a reklám végéig ott volt a kövér ember.

4.

Ma nagyon sokat forgolódtam az ágyamban, a kövér emberről álmodtam. Sokszor fordultam a fal felé idegesen, aztán észrevettem, hogy nem is a fal felé fordulok.
Ekkor belehúztam az öklömmel a falba, mert azt álmodtam, hogy ott van a kövér ember, lélegzik és engem néz.
Amikor pedig felébredtem, és elfordultam a faltól, hogy felkeljek az ágyról, nem tudtam felkelni, mert a kövér ember ott állt mellette, és nézett engem, és lélegzett.
Udvariasan megkértem, hogy menjen arrébb, erre elővett egy körtét a zakója zsebéből, és enni kezdte. Undorító körteszag lett.
Aztán inkább megkerültem nagy nehezen, és mentem a dolgomra.

5.
Azt terveztük el a barátnőmmel, hogy szexelni fogunk, ezért fogtuk a hungarocell-lapokat, és megpróbáltuk elkeríteni a szobában a kövér embert. Ő végül is nem tiltakozott, de elkezdett banánt enni meg cigarettázni, így amikor már nekiálltunk szexelni, éreztük, hogy büdös az egész szoba.
Kinyitottuk az ablakot, hogy szexelhessünk tovább, de ekkor a kövér ember bekapcsolta a rádiót, pedig nem szólt benne semmi, csak recsegett, és azt hallgatta.
Aztán inkább mégsem szexeltünk.

6.

Eltemettem az anyámat, a kövér ember is eljött a temetésre, de nem a sírt nézte, hanem engem.
Elővett egy csomag gumicukrot, és ott zörgött vele, miközben mindenki össze-vissza sírt, meg állt napszemüvegben, de ő csak ette a gumicukrot, meg kínálgatott vele.
De én nem bírtam belenyúlni a zacskóba, mert tudtam, hogy a kövér ember belenyúlt már az ő nyálas meg büdös kezével, és ma amúgy is egy gombóc volt a torkomban egész nap, ezért fogtam a kövér embert és visszautasítottam.

7.
A barátnőm ma elhagyott a kövér ember miatt. Elmentem a vécére sírni, de a kövér ember ült a vécén, és amit szart, az nagyon büdös volt, csupa banánszag meg gumicukorszag, amit már megemésztettek, és annyira undorító volt, hogy hánynom kellett.
De a vécébe nem tudtam hányni, mert a kövér ember ott ült rajta.

8.

Ma reggel nyolc órakor a kövér ember elkezdett füvet nyírni az ablak alatt, pedig hétvége van. Kiszóltam neki, hogy hagyja abba, de nem figyelt rám, mert hangosan zúgott a fűnyíró, amivel lenyírta a virágokat, a fákat, a kerítést, meg széjjeltrancsírozta a kutyát is.
Aztán elborzadtam, mert láttam, hogy a kövér ember leveszi a pólóját, és a hónaljában a szőr hatalmas és ragacsos, és a melle is csupa szőr, meg izzadt, gusztustalan domb, a mellbimbója meg olyan, mint egy körte, a másik meg mint egy rohadt körte.
Egész délelőtt fűnyírózott a kövér ember.

9.

Ma nagyon fáradt vagyok a kövér ember miatt. Már nem is tudom, hányadszorra mondom ezt. És már nem is tudom, hányszor próbáltam megszabadulni tőle, meg kinyírni, vagy arrébb küldeni, hogy mondjuk a szomszédban legyen inkább, meg ne ott, ahol dolgozok, meg szarok, meg eszek.
A kövér embert ez látszólag nem zavarta, ma például nagyon barátságos volt, mert többszöri elutasításom ellenére megbontott egy zacskó mogyorót, és úgy kínált meg vele, hogy előtte nem nyúlt bele az undorító szőrös, taknyos és égett kezével, ezért ránéztem, és bólintottam. Ennyire fáradt voltam.
Elfogadtam, amivel kínált.