Megindul a nyálam, ahogy a fogaim közt a számba csordul az alma leve. Kiakadt állkapcsom tompán sajog, korog a gyomrom, pedig tegnap alaposan bevacsoráztam. Szellő kerekedik, kigyúlnak a fények. Jó lenne, ha meg tudnék fordulni, hogy lássam, ott áll-e mögöttem a nő, aki talán szeretett egykor, de hiába is erőlködnék ekkora testtel. Csoda-e? Hiszen még itt is csak zabálok. Homlokomon végigpereg az első izzadságcsepp, ami voltaképp érthető, erősen koncentrálnom kell, hogy kitaláljam, hogyan kerültem ide, és hogyan fogok kijutni innét. De csak arra bírok gondolni, milyen ironikus, hogy ott kezdek olvadni, ahol a legkevesebb a zsírom. Egy újabb csepp a hátam közepét csiklandozza. Vajon elpárolog-e, mielőtt el tudna rejtőzni a farpofáim között? Olyan ismerős a helyzet valahonnan, nem de-ja-vu ez, inkább csak a primér érzelmeim bukkannak rá ugyanarra a hullámhosszra, amivel az egész elkezdődött.

Ugyanígy izzadtam aznap is, mikor először találkoztam a nővel, aki most alighanem a pucér fenekemmel néz farkasszemet. Akkor az volt a kérdés, levegyem-e a zakómat, vagy se. Ha magamon hagyom, megfővök a saját levemben a vacsora végére, ha leveszem, nyomban láthatóvá válik a gerincem mentén lefutó és a hónom alatt felgyűlt verejték. Az első megoldás mellett döntöttem, és egy tízes csomag papír zsebkendőt elhasználtam, mire Schrader Katalin megérkezett. Mindenestül bővebben… →

Günter barna foltos keze megállt az ódon kilincsen, felpillantott a csigalépcsőn, ahol a lámpa fénye ütemesen le-fel futott. Működik, nyugtázta, s kilépett az esti szürkületbe. A nap már lebukott a tenger alá, de foltjait még nem rántotta magával a mélybe. Günter gyermekkorában elhitte a nagyapja történeteit a nagy víz mélyén lakó napfaló szörnyről, aki minden este magával rántja a mélybe a nappali világosságról és melegről gondoskodó fényes istennőt. Úgy képzelte akkoriban, hogy a nap ezekben az esti küzdelmekben kiszakít önmagából néhány darabot, amelyet jelként hagy hátra az égen, hogy testvéreinek, a holdnak és a csillagoknak üzenjen. A kendő bővebben… →

Délután öt óra. Berki úr kilépett a számítógépből, és elköszönt a főnöktől.

– Mi az már megy, Berki úr?

– Öt óra, de ha kívánja, maradok.

– Menjen csak!

Ezek a hivatalnokok mind egyformák. Egyik sem szeret ráhúzni, mégis folyton fizetésemelésről gagyognak.

– Hát, akkor viszontlátásra, Huszti úr!

Ezek a főnökök mind egyformák. Mindegyik azt szeretné, hogy ráhúzzon, de a fizetését egyik sem emelné. CSAK EGY KUTYA bővebben… →

ő akkor született, amikor az ablakokat már betörték. a disznójukat levágták, az udvaron üstben főzték a törött bútorok tüzén. hallotta háta mögül a sírást, de még nem értett semmit belőle. megtanulták a kenyér nevét két nyelven, hogy kérhessenek a katonáktól.

*

a sok homályos arckép közül nem emlékszik, melyik volt az apja. jöttek-mentek, és aki többször visszatért és büntette, arról megtanulta, hogy anyjának kell hívni. karról karra adták, mindig annál ült, akinek volt ideje. nagyon sok arc soha nem tért vissza. karon ült akkor is, mikor azt, akiről később anyja mesélt, elvitték. amikor hét éves volt, bejött a kapun egy fáradt férfi. egy csomag savanyúcukorkát hozott neki. azt mondták, ő az – és azt kérdezte magában: ennyi?

azt mondták, így történnek a csodák. hová seperjük bővebben… →

(H. P. Lovecraft emlékének)

Táncoltak a halott fűszálak talpunk alatt. Rojtos éj-lepedők foszlányai. A megfojtott fák arcára hegedt néma sikolyok. Alávaló lélegzetvételeink száma egyre csak sértette a látomásként remegő kastélyt. A nem-emelkedő súlypontunk arra engedett következtetni, hogy lebegünk. Vagy érzékeink összezavarodtak, mint az iránytűk a Bermuda-háromszögben. Milliárdnyi fekete kötőtűje az éjszakának. A hold már feltöltötte magát. Megkopaszodott faágakon csikorgó kötélhangok, ütemes suhanások lehelete. Az ágak még mindig dísz nélkül vigyorognak ocsmány emlékeikkel. Az akasztásoknak reggelre lehet, hogy mi is szószólói leszünk, metronómként himbálózva valamelyik könyörületesnek hazudott faágon. Az ajtóig parancsol valami, lépnünk nem kell. Mintha testünk középpontja láthatatlan fonállal volna körbetekerve, és benne mi vagyunk a henger, ami most kérlelhetetlenül, visszavonhatatlanul közelít egy ősi kéz-forráshoz. A teremből kihallatszik egy óra éjfél-ütése, mire az ajtó tudja évszázados dolgát: megnyílik két újabb kárhozott kalandor előtt. Társam, Mr. L., rendületlen kézzel tartotta lámpását, bízva testi erejében, és abban a hitében, hogy sem Isten, sem ördög nem létezik, ahogyan vámpírok, vérfarkasok, szellemek, boszorkányok, és valójában semmi sem, csupán az ember. Arca verítékezett, pedig az éj hűvös volt, a kastély bejáratánál állva jegesség futott végig gerincünkön, egér a tartógerendán. Kastély bővebben… →

Türelmesen vártam, ahogy Balázs elcsomagolta a hegedűt. Óvatosan zárta le a tokot, majd miután felegyenesedett, felkiáltott:

– Várj, elfelejtettem!

Beszaladt a szobájába, majd egy puha rongyba csomagolt gyantadarabbal tért vissza.

– Megfogod nekem? – nyújtotta oda.

Óvatosan húzta elő a vonót, majd hüvelykujjával lenyomta kicsit a szőrt a kápánál. Sustorgott a lószőr, a felesleges gyanta finoman pergett le a márványos padlóra, nyomot hagyva unokám ruháján. A gyanta éterien tiszta illata belengte a helyiséget, benne volt a fa ereje, megnyugtatott, kitisztította a szívemet.

Leültem a lócára, onnan néztem, ahogy alaposan lekezelte a vonót; mintha több órás koncert előtt állna. A felesleget finoman letörölgette a ronggyal, majd visszacsúsztatta a vonót a tokba.

– Indulhatunk! – jelentette be.

Előreengedett az ajtóban, és néhány perccel később már az erdőben gyalogoltunk. A Hegedűs völgye bővebben… →