Címke: próza

Fátylas Ana találkozása a Smaragdszemű Halállal

Még forog körülöttem a világ, amikor az ajtó kivágódik, és a koleszszoba kiugrik alólam, a folyosó kövezete pedig teljes erővel nekem rohan, bumm! Árva rongybaba vagyok, és szőke loknis úrnőm megunta a játékot: nem hajított el, csak kinyitotta párnás tenyerét, elszaladt, és arccal a földre hullva ott hagyott. Még jó, hogy nem érzek semmit, mintha vattába bugyoláltak volna. A szobából halk zene hallatszik ki és hangos röhögés. Fátylas Ana, takarodj, kiabálják, de az is lehet, hogy mindezt csak a fejemben hallom, és körülöttem süket csönd van, csak a folyosó vége felől szökik fel valami alig hallható, tompa dübörgés, a mellhártyám rezdülésein érzem. Albínó légy teteme vagyok a füstszürke falon, szárnyaimat megrezegteti a huzat.
Az ajtó bevágódik mögöttem, mire én, mintha egy drótváz feszítene ki, talpra ugrom, a sötét és kihalt folyosó azonnal nekilódul. Ezüst körömcipőm, fehér selyemruhám, csipkekesztyűm és többrétegű tüllfátylam magával ragad, megadom magam a varázserejüknek. Balra ajtók, jobbra ablakok száguldanak el katonás rendben, alattam szürke kőpadló forog őrült sebességgel, ezüstcipellőm kitartóan emelgeti a lábam. A folyosó nem akar véget érni, mintha fehér egér volnék egy rám méretezett kerékben. Ha levenném a fátylat, az ablaküvegben megnézhetném, piros-e a szemem, de ahhoz meg kellene törni a ritmust, amire képtelen vagyok. Ruhám suhogása a legutolsó porszemet is életre kelti, a szemem sarkából látom, ahogy a porcicák a falhoz lapulnak, és a lepotyogott vakolatdarabok mögött keresnek menedéket, mert félnek a repüléstől. Ijedt nyivákolásukra válaszul szívesen mondanék valami biztatót, de mire megszólalnék, visszaváltoznak kosszá.
Hirtelen elfogy a folyosó, és én lezúgok egy meredek lépcsőn, olyan kimért eleganciával, mint a Fátyol-vízesés. Kesztyűm aprókat szikrázva siklik a korláton, gurgulázó nevetésem foszforeszkáló lidércfényként füstöl ki a fátyol alól. A lépcső a legnagyobb odafigyeléssel fordítja a cipellőm alá az újabb és újabb fokokat, közben szemérmetlenül a ruhám alá bámul. Ahogy közeledem az aljához, egyre jobban bosszant leplezetlen sunyisága. Cipőm sarkát belevágom a linóleumborításba, és a csipkekesztyűmet beszennyező korlátot elengedem, erre a lépcső megsértődik és szemétkedni kezd, de így is biztosan szökdécselek lefelé. Haragban válunk el, az utolsó lépcsőfokot olyan hirtelen rántja ki a lábam alól, hogy megbotlom, és nekidöccenek valaminek.
Mi van, nem látsz a szemedtől, horkan fel a szekrény a sarokban. Hátrahőkölök. Nem is szekrény az, hanem egy Bűvös Kocka. Előrenyújtott tenyérrel közelítek hozzá, muszáj megérintenem. Bocs, vedd úgy, hogy nem is szóltam, dörmögi békülékeny hangon. Nagyon jó a jelmezed, hízeleg, őszintén megmondom, én se látok valami sokat innen. Ahogy végigsimítok az elülső lapján, összerezzen és elhallgat. Szíve szerint kicsire összemenne, inkább lenne szakadt poszter a mocskos falon, még inkább egy apró pont, egy kis pötty, egy légypiszok, valami, amire ügyet sem vetnek, egy kis semmi. Talán attól tart, hogy nekiállok lekapargatni a színes négyzeteket, és lenyúlom vagy átragasztgatom őket? Sose tennék ilyet, de csipkekesztyűm nekiiramodik, és másodpercek alatt kirakja.
Amíg a Bűvös Kocka magához tér, hogy hálát rebegjen a mesteri kirakásért, próbálom kitalálni, hová kerültem. A mellhártyám rezgéséből érzem, hogy közel a bál, már az előcsarnokban vagyok. Amerre nézek, füstös ürességet látni, de a falak bugyborékolni kezdenek, mint a tejbegríz, és a kelésekből apró emberkék fakadnak ki, a testükre lepedőt tekertek, dohszaguk facsarja az orrom. Bár a mellemig sem érnek, aggaszt, hogy egyre többen vannak, és egyre közelebb jönnek. Bal karjukat a hátuk mögött rejtegetik, de én átlátok rajtuk, a kezükben tőr van. Szájtalan bábuarcuk meg se rezzen, mégis azt susogja mind, friss hús, friss hús van a házban. Mintha jeges huzat cikázna végig a teremben, megrázkódom.
Közéjük csapnék, egy mozdulattal lesöpörném őket a színről, de épp csak megremeg a jobb kisujjam, mire a piszkosfehér massza kettéválik, és egy babérkoszorús alak vonul elém, hófehér tógáját bíborcsigák vérével festett szegély borítja. Mindjárt felismerem Julius Caesart egyenes nézéséről, daliás járásáról, és arról, ahogyan köszönés nélkül a fenekembe markol, majd sikoltva kapja vissza a kezét, mert ruhám flitterei apró üvegcserepek, és párnás tenyerébe vájnak. Caesar eltartja magától a kezét, és arcát a tógájába rejti. Fiúk, szipogja fél térdre ereszkedve, de az összeesküvők nem részesítik elsősegélyben, mert nem bírják a vért, szégyenükben a tőrjükbe dőlnek. Az ájult Caesart stabil oldalfekvésbe fordítom, és a csigavérbe áztatott szegélyből tépést készítve ellátom nem túl mély sebét, közben minden erőmmel azon vagyok, hogy eltérítsem folyton előre lendülő bal cipőmet. Nem volna szép vesén rúgni a földön fekvő Caesart, úgyis van elég gondja a megistenüléssel, nekem viszont csiga volt a jelem az oviban, és nem bírom, ha bántják.
A nagy tusakodás vége az lesz, hogy a cipőm megmakacsolja magát, és nem akar megmozdulni, úgyhogy tök egyedül ácsorgok a terem közepén, de mielőtt feltűnővé válnék, a nevetve guruló Kocka pattog el mellettem, azonnal utána vetem magam. Hamar elvesztem szem elől túlpörgött ismerősömet, de teljes erőből rohanok tovább. A mellhártyám majd szétpattan, a tér összeszűkül, előrevetődöm, és az őrjöngő báli forgatag magába szippant, mire a fátyol, a kesztyű, a ruha és a cipő is magához tér, és nekivadulva a táncparkettre lódít, ahol megszállottként próbálnak elszabadulni tőlem és egymástól is, de én nem hagyom magam, és amerre húznak, arra hajlok, amerre vonnak, arra nyúlok, ahová szöktetnek, oda ugrom, a testrészeimet merészen tekergetve keresztül-kasul táncolom a báltermet, mígnem a bal térdem kattan egyet, de mielőtt összecsuklanék, tüllkesztyűm megkapaszkodik a pultban, és talpra ránt.
A pult mögött Csodapók serénykedik, egyszerre két lábában van pohár, eggyel iszik, eggyel koccint, eggyel éppen tölt, eggyel a pultra hervadt vendégfőket söpri le, de én idejében felkapom az enyémet, kettőn áll, kettőt pihentet, négy szeméből a két belsővel rám hunyorít, aztán kivág a pultra egy poharat, kitölt valami hínárzöld löttyöt, és valamennyi szemét rám mereszti. Már nyúlnék érte, de a ragacsos pult nem ereszti a kesztyűm, mire Csodapók méteres szívószálat döf a sűrű folyadékba, és biztatóan kivillantja csáprágóját, én pedig felszívom az italt.
Á, tátom ki a számat, és földöntúli fényesség árad szét, és eltűnik a pult és a Pók és a Bál és eltűnik minden, csak egy fekete folt áll ellen a mindent elnyelő világosságnak, és ahogy egyre határozottabb alakot ölt, megismerem: a szeme nagy és zöld, és úgy ragyog, mint egy drágakő, fénye szétömlik sápadt arcán, és kezem kiszakad a pulthoz ragadt kesztyűből, a ballal elhajítom a fátylat, a jobbal a Halál után nyúlok, hölgyválasz, robbantja szét a fekete-fehér idillt a hirtelen feltámadt Bál, és a táncparkettre törve lerúgom a cipőmet, hogy szemmagasságban állhassak vele, ám hirtelen elsötétül minden, áramszünet, hallom, keze kicsúszik a kezemből, testemen apró szúrások sokaságát érzem, mintha darázsraj támadt volna meg, vagy meggyulladt volna a ruhám, megpróbálom letépni magamról, de hiába, eltűnik minden.
A sarokban kuporogva térek magamhoz, a fények összevissza szurkálják a szemem, fázom, egészen kicsinek érzem magam. Megpróbálok felállni, de elcsúszom és visszahuppanok, fájdalmamban felkiáltok, kiáltásomat elnyeli a zene. Hirtelen bevillan, hogy szó szerint kirúgtak Johanna szobájából. Fülöp volt az, a legjobb barátom, akihez látogatóba jöttem. Mielőtt elszomorodnék, megérzem, hogy egy tócsa közepén ülök, és azonnal felpattanok.
– Nyugi – ordítja valaki a fülembe –, csak művér.
A Kocka az, mellettem támasztja a falat, elég rosszul fest. Se nem gömbölyű, se nem szögletes: lapjai behorpadtak, párhuzamosai összecsúsztak, színei összekeveredtek.
– Nem baj – mondja –, nem kérdezted, de így jobban szeretem.
Művérfoltos kezemmel egy kicsit összetapicskolom. Hagyja, de nem nevet velem. Megvonom a vállam, és ellököm magam a faltól. A csocsóasztalhoz sántikálok, menet közben a falhoz rúgom az egyik cipőcskét, amibe beleerőszakolták a lábam. A haláljelmezes lány egy kezét használva játszik két óbégatva pörgető tógás ellen, akik hangos röhögésben törnek ki, amikor meglátnak. Hiába hunyorgok, alig látom az asztalt. Néha úgy tűnik, két labdával játszanak, néha úgy, nincs is labda, csak mímelik a játékot. A zöldszemű arcát eltakarja a csuklya, de úgy képzelem, csukott szemmel játszik. Keresem a kaszáját, de vagy elhagyta, vagy csak álmodtam, hogy van neki. Talán csak egy sarlója van, de azt sem látom.
– Kihívom a győztest – mondom, mire a lány bevág egy gólt, és odalép mellém.
– Lehet mászni – közli a lamentáló ellenfelekkel. Most látom csak, hogy tíz–nullra verte őket, elismerően meglapogatom a lapockáját. Egyszerre lep meg, mennyire kiáll a csont, és mennyire illik a tenyerembe, mintha én formáztam volna. A lány rám se néz, amíg a tógásokkal vitatkozik, de amint a csocsóasztal alatt vannak, megfogja a kezem, és a tomboló tömegen keresztül maga után húz.
Kint, az előcsarnokban mindenfelé fura alakok alszanak vagy csókolóznak, néhányan a megrongálódott jelmezüket próbálják megjavítani vagy lefejteni magukról. A Kocka egy szál gatyában és egy unikornisos mamuszban támasztja a falat. Elmenőben odaintek neki, nincs harag, bár majdnem biztos vagyok benne, hogy ő öntött le művérrel, amíg aludtam. Oké, nekem meg nem kellett volna kérdés nélkül összefogdosnom. Nem int vissza, keresztülnéz rajtam. Lehet, hogy nem is ő az.
Felfelé nem beszélünk, lihegés nélkül nem is menne. Eleinte megpróbálom rendezni a gondolataimat, de gyorsan rájövök, hogy nem tudok egyszerre kétfelé figyelni. Teljes koncentrációval sikerül legyűrni az öt szintet, de a végére semmi levegőm nem marad, úgy rogyok le az első fotelbe, hogy a zöldszeműt is magammal rántom. A fotel összedől alattunk, a fejem a radiátornak koppan. Nem mondok semmit, beharapom az ajkam és behunyom a szemem. Egy izmom sem rezdül, amikor körbecsókolja az arcom. Éppen rászánnám magam, hogy reagáljak, amikor elhúzódik, és megkérdezi, jobb-e. Aha, válaszolom, aztán csak nézzük egymást. Valójában inkább csúnya, mint szép ez a lány. A bőre sápadt, vékony száján elkenődött az ízléstelen rúzs, és mintha apró pattanások vagy kiütések lennének az állán, rövid fekete haja pedig összevissza áll. De a szeme tetszik, és ha egy kicsit hunyorítok, összességében ő is. A legjobb az lenne, ha teljesen behunynám a szemem és…
– Förtelmesen nézel ki – mondja, majd felugrik, és határozott mozdulattal felránt.
Pont mellettünk van a hányásszagú vécé, nem kell messzire menni ahhoz, hogy szembenézzek magammal. Amíg ő mosakszik, én csak állok, és nézem magam a tükörben, nem akarom elhinni, amit látok. Amikor vizes arccal rám néz, már nem látom rondának. Elszégyellem magam az előbbi gondolataimért, és azt kívánom, bárcsak rólam is lemosná a mocskot. Két kezemmel a mosdókagylóba kapaszkodom, lehajtom a fejem, ő pedig mögém lép, és nekiáll a mosdatásnak. Sokáig dörzsöli az arcom, a szám és a szemem telemegy vízzel, csíp mindenhol, de szó nélkül tűröm. Időnként maga felé fordítja az arcom, összehúzott szemmel megnéz, majd folytatja a sikálást. Anyu is ilyen néma elszántsággal mosdatott, amikor nagycsoportos koromban elloptam a sminkes táskáját, és kifestettem magam, mert olyan szép akartam lenni, mint ő.
– Vízálló sminkkel festettek ki az idióták – közli egy idő után, és faképnél hagy, mintha én tehetnék róla.
Amikor kimerészkedem, az összetákolt fotelben ül keresztbe vetett lábbal, és dohányzik. Nem tudom, honnan szedhette a cigit, a köntösén nincs zseb. Nem akarok kérni, de megkínál. Hamutálca híján a földre hamuzunk, erről eszembe jutnak anyu intelmei, és kis híján elsírom magam.
– Azt vedd le – mondja a zöldszemű, miután elnyomta a cigit a kövön.
– Mit?
– Ne add a hülyét.
Éppen megszólalnék, amikor egy gumikesztyűs nő tűnik fel előttünk, mire a lány egy jóreggeltet elhadarva megragadja a kezem, és már csattog is a talpunk a hideg kövön, csak a Johannáék szobája előtt állunk meg. A vécé felől ajtócsapkodást és egyre hangosodó szitkozódást hallok.
– Gyerünk, vedd le.
– Jó – suttogom, de nem igazán tudom, hogy kezdjek neki. Erre megragadja a nyakkivágást, és letépi rólam a ruhát, a rongykupacot az ajtó elé rúgja. Tiszta szerencse, hogy legalább az alsógatyát rajtam hagyták. Csípi a bőrömet a levegő, mégis jó érzés megszabadulni a műszálas gönctől.
– Művér, búzafűlé, szakadások. Menthetetlen volt. Allergiás vagy?
Mielőtt bármit is mondhatnék, már húzna is tovább, de nem mozdulok.
– A cuccaim – dadogom, de ő csendre int, és a szemével jelzi, hogy kövessem. A folyosó végén feltűnik a felmosóronggyal hadonászó takarítónő. Jobb híján továbbrohanok.
– Hogy hívnak?
– Niki.
Az első szerelmemet is Nikolettnek hívták. Nem tudom, hogy csak gondoltam, vagy ki is mondtam ezt a mondatot, de Niki megtorpan, én pedig megijedek, hogy nem is Nikolett, hanem Nikoletta a neve, de folyton összekeverik, ő meg ugyanúgy kiborul ettől, mint anyu, amikor lemariannozzák, pedig csak egy betű a különbség, de ha az ember nevéről van szó, igenis számít.
– Igazából Enikőnek hívnak, de nem kell megjegyezned, nem hallgatok rá – mondja, és a megkérdezésem nélkül benyit és magával ránt egy elfüggönyözött szobába, aztán kettőre fordítja a kulcsot a zárban. Nem lepne meg, ha nem is az ő szobája lenne, de már nem érdekel. Itt-ott ébresztőórák csörrennek meg a közeli szobákban, szerencsére hamar elhallgatnak. Kint alamuszi eső kopog a párkányon, egy varjú rosszallón károg. Az összehányt fürdőszobákban eközben a stréberek összefutnak a lumpokkal, és néma irigységgel kerülgetik egymást, a takarítónő pedig komolyan fontolóra veszi a felmondást. A lehetetlenül keskeny ágyon csak fejtől-lábtól férünk el. Úgy fekszünk egymás mellett, mint két ügyesen összeillesztett Tetris-elem, és azonnal elalszunk.

(Részlet a “Megint elkalandoztál” című novelláskötetből.)

A kötet letölthető:

https://www.bvk-muvek.com/

A boríték

Diploma után hosszú évekig nem találtam egy normális állást sem: alkalmi munkákból éltem, például B-kategóriás erotikus történeteket fordítottam franciából unatkozó ötvenes háziasszonyoknak.
Nagyanyám, akivel már tizenkét éve együtt éltem egy hatodik kerületi kétszobás lakásban, rendre közölte, hogy ne is csodálkozzak: jogosítványom sincs, anélkül meg ugyan ne is számítsak rá, hogy bárhová felvesznek. Noha nem egészen osztottam a véleményét, de a tény, miszerint már kora kamaszkorom óta az ő nyugdíjából és megtakarításaiból éltünk, meg az ebből fakadó bűntudat és szorongás megtette a hatását: be is iratkoztam a legközelebbi autósiskolába. Aztán csak bekerülök valami normális helyre, jó esetben elég messzire Budapesttől. És akkor végre nem kell a nagyanyámmal élnem, mert valljuk be, huszonhat évesen ez már elég ciki.
Elegem volt az elmúlt két év nyűglődéséből: alig bírtam reggelente felkelni, napi két doboz cigarettán éltem, és késő éjjelente egy feles után tudtam csak ágyba bújni. Szociális életem nem nagyon volt: a macskámon és nagyanyámon kívül csak a kiadóhoz volt némi közöm, na meg Ágihoz. Vele hetente egy-két alkalommal dugtunk, amikor nagymama elment délelőtt misére, így üres volt a lakás. Áginál ugyanis nem lehetett, mert férje volt és két kisgyereke.
– Azt hiszem, depressziós vagyok – állapítottam meg egy langyos koraőszi délelőtt, amikor szex után felhajtottam egy fél pohár vodkát, és rágyújtottam. A lepedőn már volt néhány égésnyom, és most sikerült ehhez egy újabbat is produkálnom. Fasza, nagymama megint üvölteni fog velem. Pláne, hogy csak a gangon enged cigizni… Ági eközben felkapta a ruháit, és már indult is az ajtó felé.
– Nekem mondod? – vont vállat, és a következő, amit hallottam, az ajtó csapódása volt.
A vezetésórákat Attila (a haveroknak csak Atti) tartotta, egy negyvenes, nagydarab pasas. Leginkább egy jámbor, megtermett plüssmackóra emlékeztetett, ideges, apró gombszemekkel. Pont az a típus, akivel képtelen vagyok kommunikálni. Például:
– Na és… Ricsi…
– Richárd…
– Na és, Richá… Ricsi, szóval szoktál autós magazinokat olvasni?
– Nem – az arca mintha lefagyott volna, kis szemei elkezdtek cikázni.
– És… autós műsorokat nézni a tévében?
– Nincs tévém – újabb látható sokk.
– De… ha látsz valahol egy jó autót, azt azért megnézed, ugye? – arcizmai mintha némán sikoltották volna: „Kérlek, válaszolj igennel.
– Igen – böktem ki különösebb meggyőződés nélkül, mire láthatólag megkönnyebbült. Nyilván az én fajtámból, már ha van ilyen, még nem találkozott senkivel. Amikor elmondtam, regényeket fordítok, már láttam: szépen elraktározott a „lúzer bölcsész pöcs”-mappába. Innentől kezdve többé nem volt vele gondja, hogy viselkedjen velem: lekezelt, mintha csak egy taknyos óvodás lettem volna, én meg, a mamlasz csak hagytam és nem tettem semmit. Meg voltam róla győződve, ha otthagyom, majd biztos bosszút áll és soha az életben nem fogok levizsgázni. Mondtam már, hogy szerintem üldözési mániám van és szeretek embereket démonizálni?
A rutinvizsgán ugyan minden gond nélkül ment, de élesben már nem nagyon tudtam mit kezdeni az autóval. Általában a zenére figyeltem, nem a forgalomra, és fogalmam sem volt, például mi a fenének kell egyáltalán sebességet váltani. Atti ilyenkor mindig hangsúlyozta, hogy a vezetést nem lehet könyvekből – és ezt mindig jól megnyomta – megtanulni, vagy ráérez az ember, vagy nem.
Értettem a célzást, és kicsit mérges voltam, elvégre azért fizetek neki, hogy tanítson, nem pedig, hogy a hülyeségeit hallgassam. De csak vállat vontam ilyenkor, és magamban valami gonosz hidegséggel figyeltem a szemem sarkából Attit, amint a tahó kollégái társaságában adja az alfahímet, a nagy kant. Minden második mondatában szerepelt a csöcs, picsa, csaj, stíröl és a sör szavak valamely tetszőleges kombinációja. Például: „Megyünk hétvégén Mogyoródra, bedobunk pár sört, meg stíröljük a csajok picsáját.” Nem érzékelte, hogy milyen vicces, amikor egy ilyen beszélgetés után pár perccel felhívja a felesége, ő meg egyből átvált „Igen, drágám, persze, majd megveszem. Igen, a gyerekekért is elmegyek. Jó, majd megoldom, nyugi. Én is szeretlek kicsim. Puszi.”-üzemmódra.
Amikor letelt a kötelező óraszám, Atti mondta, hogy jelentkezzek vizsgára, bár – és ezt rögtön hozzátette – nem valószínű, hogy sikerül. Nem vitatkoztam vele, de azért felmerült bennem, hogy akkor meg mi a francnak. Meg hát… miért ne sikerülne?
Nos, a vizsgáztató már 200 méter után leállított, mert szerinte nem lassítottam egy elsőbbségadás kötelező-táblánál. Hiába közöltem, hogy de, és amúgy sem jött senki, lehurrogott, hogy azt meg honnan tudtam. Mondtam, hogy láttam. A szememmel. Márpedig azt nem láthattam. Szuper, gondoltam, ezek szerint ő jobban tudja, mit látok és mit nem. De nem volt időm mérgesnek lenni: igazából még el se hittem, hogy mi történt, csak ültem sokkos állapotban Atti mellett. Még sosem buktam meg semmiből…
– Tényleg lassítottál. De nem eléggé – közölte búcsúzásképp – Hétfőn várlak.
Micsoda együttérzés.
És másodjára sem sikerült. Párhuzamosan kellett volna beparkolnom, de az utolsó pillanatban sikeresen nekitolattam a mögöttem lévő autónak. Atti feje vörös volt az idegtől (sosem értettem, ha ennyire félti a kocsiját, akkor miért épp ezt a munkát választotta), én pedig ezután már csak röhögtem és este egy teljes vizespohárnyi vodkát toltam le, de attól se lettem jobban. Pedig nagymama mindig elmondta, hogy a vodka milyen jó: se íze, se szaga, ez a tökéletes alkohol. Mégse segített.
A harmadik alkalomnál Atti felvetette a borítékot. Hogy csak adjam oda neki, ő majd bent a pihenőben odacsúsztatja a vizsgáztatónak és akkor minden rendben lesz.
– Sokan éles helyzetben nem tudnak olyan jól teljesíteni, mert izgulnak. Ez csak egy kis megerősítés… rásegítés… – mondta, és láttam rajta, hogy tényleg így is gondolja. Szuper, mondhatta volna már hamarabb is, gondoltam mérgesen, amikor rákérdeztem, mégis mennyi az annyi. – Harmincezer. Húszat kap a vizsgáztató, én meg tízet.
Aham. Szóval nem elég, hogy az órákért tejelni kell neki, még a közvetítői díjat is felszámolja. Fasza. És komolyan, miért kell mindezt úgy tálalni, mintha egy szemérmes óvónéni lenne? Nem lenne tisztább kimondani a dolgokat?
De hát mit tehetek? Kell a jogsi vagy nem? Naná, hogy kell.
Nagymama közben már kezdett gyanakodni, de közöltem, hogy szegény oktatóm beteg lett, ezért elmaradnak az órák, így csúszik a vizsga.  Utáltam hazudni, de már elég profi voltam benne. De az nagyon zavart, hogy közben a spórolt pénzem egyre csak apadt.
És… harmadszorra is megbuktam: ezúttal egy ötvenes nőci vizsgáztatott. Volt olyan szemét, hogy csak akkor közölte: nem mentem át, amikor már visszaértünk a parkolóba, én meg épp fellélegeztem, hogy vége. Mert, hogy ilyen embert, mint én utcára se volna szabad engedni, olyan veszélyt jelentek mindenkire. Kissé dühösen néztem magam elé, Atti meg csak a vállát vonogatta, mintha neki ehhez semmi köze nem lenne.
– Bocs, a vén picsánál nem mertem bepróbálkozni – súgta később és visszaadta a borítékot. – De majd következőleg…
A negyedik alkalom előtt már nagyon rosszkedvűen számolgattam a pénzem. Harmincötezer. Ha a kenőpénzt nem számolom, ez semmire nem elég. Fájó szívvel tettem vissza a három tízezrest a kis borítékba, és elindultam a parkoló felé. Atti épp most végzett az előttem lévő tanulóval, egy középiskolás lánnyal én meg idegesen cigizve vártam, hogy végre túlessek a dolgon. Rossz volt belegondolni, hogy ha most sem sikerül, akkor alkalmassági vizsgálatra kell mennem, hogy megnézzék, egyáltalán képes vagyok-e megtanulni vezetni… Persze, a vizsgálat is egy halom pénz, és még lehet, az is kiderül, hogy fogyi vagyok. Mi lesz így? Muszáj meglennie a jogsinak, különben sosem szabadulok ebből a posványból, és harmincöt évesen alkoholmérgezésben fogok megdögleni, hacsak előtte nem ölöm meg magam elkeseredésemben. Rögtön sikerült is vizionálnom magam előtt a nagyanyámat kilencven évesen, ahogy a botjával veri a szobám ajtaját, odabent meg a kivénhedt Cirmos rágcsálja a lábszáramat, és csak úgy árad az oszló dögszag mindenfelé.
Nyilván én vagyok az egyetlen balek, akitől be lehet szedni ennyi pénzt, gondoltam, miközben ismét átadtam Attinak a borítékot (jócskán meggyűrődött, de leszartam, pont nem fogok újat venni), aki – mintha csak valami béna kémfilmben lett volna – óvatosan körülnézett és a zsebébe gyűrte. Ági amúgy azt mesélte, a nővérének csak egy tízest kellett fizetnie tavaly.
– Bízd ide, Ricsi, elintézem – mondta halálos komoly arccal Atti és elviharzott a sofőrpihenő irányába. Mire végeztem a cigarettával, már vissza is jött, nyomában egy ásítozó ötvenes szivarral. Amikor beültünk a kocsiba, még volt ideje a fülembe súgni, hogy elintézte a dolgot. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a szívemről! Persze, igyekeznem kellett, kényszerítettem magam, hogy ne figyeljek a zenére, csakis az útra. Sajnos a parkolásos feladat megint elérkezett. Atti már a második vizsgán elkövetett bakim után rendszeresen le-lecseszett, hogy képtelen vagyok megtanulni, és hát most sem ment, igaz, gyakorolni se gyakoroltuk. Addig-addig szerencsétlenkedtem, míg a kocsi, amelyik mellé be kellett volna állnom, egyszerűen fogta magát és elhajtott.
– Sebaj, menjen csak tovább – nyugtázta az vizsgáztató, én meg csak néztem, és döbbenetemben balra kanyarodtam, pedig jobbra kellett volna, de ez senkit nem zavart. Visszagurultunk a parkolóba, ő pedig szemrebbenés nélkül aláírta a papírokat, gratulált és lelépett.
– Na, csakhogy megvan – nézett rám Atti. Részletesen kielemezte, milyen szarul vezettem, majd közölte, hogy azért csak óvatosan, és persze ne felejtsem el ajánlani az ismerőseimnek.
Persze, csakis, gondoltam, miközben hazafelé siettem. Nem is mondtam neki semmit, csak elmormogtam egy sziát, a névjegyet, amit a kezembe nyomott, meg kidobtam az első kukába. Furcsamód nem megkönnyebbülést, hanem valami kellemetlen ürességet éreztem a mellkasomban, és legszívesebben elsírtam volna magam.
Ezután az elsősegélyvizsga persze rögtön meglett, és hamarosan elkészült a jogosítványom is. Autót vezetni persze azóta sem tudok, a jogosítványt viszont mindig magammal hordom, mert valami igazolvány mégiscsak kell a BKV-bérlet mellé.

Appendix a Petőfi-életrajzhoz

“De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták.”


Hősünk neve ez: Petőfi Sándor.
Bele kell nyugodnunk, hogy az élet valószerűtlen, és igen ritkán alkalmazkodik irodalmi elképzeléseinkhez. Akárhányszor a legkülönösebb dolgok a legátlagosabb emberekkel történnek, azokkal, akik mindenestül, összes tartozékaikkal, nevükkel, múltjukkal, sőt szűkebb környezetükkel együtt az unalomig hasonlítanak egymáshoz, mintha klónozva lennének. A telefonkönyv manapság tele van Petőfi Sándorokkal, kiknek szolid polgári sorsa nem nyithat tért szabadságnak és szerelemnek, őket gondolatok nem bántják, s a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Petőfi csatában halt meg. Amikor a hadrend felbomlott, és a sereg megmaradt része hanyatt-homlok menekült a közeli Csendes-óceán felé, ő szembefordult üldözőivel, a szovjet tengerészgyalogosokkal, hátát egy akácfának vetette, és egy szál kardjával utolsó leheletéig küzdött. Hét szovjet tengerészgyalogost levágott, de végül – több súlyos sebből vérezve, ágyúgolyótól megtört ínnal, térddel – elesett. Utolsó szavai ezek voltak: “Megölhettek, hitvány zsoldosok, és megszűnhetik dobogni szívem, de az eltiport szabadság sírhalmán lánglelkem örökké lobogni fog. Vive la république!” (A feljegyzés nem hiteles.)
A nemzetközi hadifogolytáborban Petőfi jelenléte táplálta a reményt a legyöngült és végsőkig elkeseredett magyarokban. De a többiekben is. Reggelente a barakkban elszavalta “Francia fogoly” című költeményét. Mindannyiszor halálos csendben hallgatták, még azok is, akik nem értették. Ez a vers zengett a fülükben egész nap, miközben a közeli mocsár feltöltésével foglalkoztak, és éjjel is, midőn a mocsár feltöltéséhez a követ törték.

Petőfi Sándor eltűnése előtti utolsó napjait barátja, Jókai Mór balatonszárszói nyaralójában töltötte. Egy ködös reggelen látták utoljára, amint gyors léptekkel a vasúti sínek felé halad. Jókai kertésze aznap korán kelt, s éppen a díszkukoricákat ápolta. ő úgy emlékszik vissza, hogy az agg költő kalap és nyakravaló nélkül, lobogó ősz üstökkel, zavart tekintettel sietett ki a főalléra nyíló kapun. Az ebédnél még senkinek sem tűnt föl a hiánya. Azelőtt is gyakorta előfordult, hogy napközben nem jött haza. De amikor másnap reggel sem jelentkezett, keresni kezdték. Három nap múlva egy vízbe fúlt férfi holttestét sodorta partra a Balaton. A hullát nem sikerült azonosítani, de nagyon valószínű, hogy nem Petőfié volt; a rendőrségi szakértő, bizonyos dr. Ternyei szerint jóval fiatalabb, körülbelül 26–27 éves lehetett.

Röviddel ezután különféle történetek kaptak lábra Petőfivel kapcsolatban. Több ál-Petőfi is megjelent, őket azonban többnyire aránylag könnyű volt leleplezni. Egy ember például, aki szálas, izmos termetével, hosszú ősz hajával megszólalásig hasonlított az eltűnt költőre, s ráadásul minden versét, sőt prózai műveit is kívülről fújta, azzal árulta el magát, hogy nem tudott máriásozni – holott Petőfi, ha tehette, mindig örömmel és ötletesen játszotta ezt a kedvelt kártyajátékot. A történetek közül jó néhány apáról fiúra szállt, és különféle változatokban máig őrzi őket az emlékezet. Hogy a valósághoz mennyi közük van, nos, ez érdekes kérdés, de nem a mi feladatunk megválaszolni.
Petőfi nem halt meg a csatában, hanem rabszíjra fűzve Szibériába hurcolták. A hónapokig tartó gyaloglásban sok fogoly elpusztult, de ő néhány társával együtt életben maradt. A következő év tavaszától egy Szemipalatyinszk melletti nagy gyűjtőtáborban raboskodtak. Éjjel követ törtek, nappal pedig egy korábban feltöltött mocsár területén – ők úgy tudták – valamilyen erőmű építkezésén dolgoztak. A lágerben mindenféle náció képviseltetve volt: elfogott csecsen felkelők, különböző nemzetiségű politikaiak, a legutóbbi afganisztáni háború hadifoglyai, szerecsenek, sárgák és fehérek a csendes-óceáni hadjáratból, és így tovább. A köztörvényesek számítottak a tábor arisztokratáinak. (Bár valódi főnemesek is voltak ott, két lengyel gróf: ők mindig a legnehezebb munkát kapták, ennek ellenére mindketten túlélték a fogságot. Később állítólag Litvániában nyitottak éttermet, amely a fordulat előtti években ellenzékiek ismert találkozóhelye lett. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A rablók és gyilkosok érintkezhettek a külvilággal; közülük kerültek ki a fegyencek közvetlen felvigyázói, akiknek kevesebbet kellett dolgozniuk, és szabad volt kegyetlenkedniük a többiekkel. Közöttük is voltak azért rendesebbek, például egy fiatalember, akit tíz év kényszermunkára ítéltek, mert baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Vele sokat beszélgetett Petőfi – a fogságban elég hamar megtanult oroszul –, és később kapott tőle könyveket is, amelyeket a felesége, egy szomorú szőke nő hozott időnként. A foglyoknak ugyan elvileg tilos volt az olvasás, de az őrök megfelelő ellenszolgáltatásért – például a parancsnokságnak szóló heti jelentések írásba foglalásáért – eltekintettek az ilyenkor szokásos büntetéstől, az amúgy is szűkös fejadag megvonásától. Ámbár nehezen hihető, hogy Petőfi efféle jelentéseket írt volna, hiszen bármennyire jól beszélte is a nyelvet, az ilyen iratokban alkalmazott hivatali zsargont bajosan sajátíthatta el a lágerben. Másrészről elég merész feltételezésnek látszik, hogy a soha meg nem alkuvó forradalmárból, holmi engedményekért cserébe, egyszer csak besúgó lett volna… Annyi azonban valószínű, hogy Petőfi a fogságban is foglalkozott irodalommal, és több egymástól független tanú szerint eredetiből magyarra fordította Puskin Alexander “Jevgényij Anyégin” című verses regényét. A fordítás sajnos elveszett.
Az erőmű építkezésén dolgozók közül sok embernek kihullottak a fogai, sorvadni kezdett a húsuk, és hamarosan meghaltak. Az építkezés mégis tűrhetőbb munkának számított, s a rabok, ha lett volna választásuk, az éjjeli kőtörés helyett is inkább építkeztek volna. Ennek számos oka volt: nappal dolgozni az építkezésen, ez aránylag változatos munkát jelentett, és fizikailag sem volt annyira megterhelő, mint a másik. Az ilyesmi igen sokat számított, mivel a fejadag alig biztosította a rabok napi energiaszükségletét. És nem utolsó sorban: könnyebben meg lehetett szökni. Sokan akartak is, de csupán néhányuknak sikerült. Petőfi feltehetőleg szintén próbálkozott; nem tudni, milyen eredménnyel. Talán lelőtték menekülés közben, talán elfogták, és egy másik táborba szállították, de az is lehet, hogy ugyanoda került vissza, csak a láger másik részébe, a csecsenek vagy a szerecsenek közé. Mindenesetre azok, akikkel azelőtt érintkezett, nem látták többé. Az sem zárható ki, hogy éhezve-bujkálva bár, de lejutott délre, Afganisztánba, ahol a brit, illetve amerikai ellenőrzés alatt álló területek kezdődtek.
A tábor vidékét éjszakánként elég gyakran rázta meg egy-egy földrengés. A rabok eleinte nem tudták, de az őrök sem, hogy ezek eredetét a közelben zajló föld alatti atomkísérletekben kell keresni. Csak amikor 53-ban, Sztálin halála után fokozatosan fölszámolták a lágert, akkor derült némi fény a dologra. A köztörvényes bűnökért elítélteket elvitték máshová, a hadifoglyokat és a politikaiak egy részét elengedték. Néhányan ott maradtak a környéken, és az időközben teljesen elkészült atomerőműben dolgoztak. Mások elmentek, amilyen hamar csak lehetett. A kísérletek állítólag a mai napig folynak; az atomcsendegyezmény óta persze ismét csak titokban.

Petőfi Sándor az Amerikai Egyesült Államokban kezdett új életet. A végzetes csata reggelén civilben, szekéren indult a sereg után, mivel szolgálati lován már korábban túladott Pesten, főtiszti rangját pedig csak röviddel azelőtt kapta vissza, és nem volt érkezése új egyenruhát vételezni. Útközben leszállt a szekérről, de dolga végeztével nem ült föl ismét, hanem visszafordult, és délutánra újra a városban volt. A főtéren, ahol kb. kétszeres életnagyságú, teljes alakos szobra áll, sóhajtva körülnézett: tudta, hogy aligha látja viszont egyhamar hazáját. Stoppal indult útnak. Egy örmény teherfuvarozó átvitte Moldvába, majd kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra.

New Yorkba érvén előbb egy manhattani fogadóban bérelt szobát; a hajóúton ugyanis szert tett némi pénzre: nagyobb összeget nyert máriás nevű kártyajátékon két lengyel kereskedőtől, akik üzleti ügyben utaztak a tengerentúlra. (Mexikóba tartottak, hogy ott nagyobb tételben díszkukoricát szerezzenek be, mely a módosabb európai háztartásokban akkor kezdett egyre népszerűbb lenni. Vállalkozásuk azonban nem járt sikerrel, a díszkukoricák nem bírták a hosszú hajóutat, s az a kevés, amely végül megérkezett Európába, alig-alig talált piacot.
A díszkukorica-divathullám levonult, s egy-két évtized múlva már csupán néhány különc kertjében maradt mutatóba ebből a meglehetősen igényes, de kevésbé mutatós növényből. A két kereskedő tönkrement; az egyik később elszegődött kertésznek valami gazdag különchöz, a másik, úgy hírlik, Afganisztánba ment önkéntesnek, a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Mindez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.)
Petőfi kezdetben nem ismert senkit New Yorkban. Azután, ahogy az erős jellemű emberekkel lenni szokott, rámosolygott a szerencse. Az önkiszolgáló csárdában, ahol reggelijét költötte, találkozott egy bizonyos Andrew M. Lucky nevű magyar származású férfiúval, a Lucky Picture Show nevű broadway-i varieté tulajdonosával. A találkozás Petőfi számára is sikeresnek és hasznosnak bizonyult. Magyarul beszélgettek, s valahogy szóba került a költő dramaturgiai jártassága és színészi tapasztalata. A jelenetet nagyjából így képzeljük el:

PETőFI (magában, miközben leül egy szabad asztalhoz) Hiába, New York csak New York! Itt minden olyan érdekes, a szív örömében csak úgy repes. A korlátlan lehetőségek hazája ez, tagadhatatlan, bár sajnos néma gyermek minden kismagyar ebben az embersűrűs gigászi vadonban. De félre bú! Egy nagybajuszos férfi gőzölög közelgő marhapörkölttel, akarom mondani közeleg gőzölgő gulyáslevessel a tányérjában, mint látom.

LUCKY Excuse me, mind if I sit here?
PETőFI Yes, illetve no, azazhogy please, üljön csak le az úr nyugodtan oda.
LUCKY (leül) Engedjen meg uraságod, ön Petőfi, nemde?
PETőFI Igen, s honnan tudja?
LUCKY Ki ne ismerné önt! Rögtön láttam, hogy ön mély belső meggyőződésből, hogy azt ne mondjam: orgánikusan viseli ezt a magyar öltözéket, s nem úgy, mint – pillantson csak körül – itt számosan, merthogy manapság a keleti parton szerfelett trendy az atilla. Aztán meg hát a minap vettem hírét, hogy Petőfi Manhattanben bujdosik, és tüstént összeállt a kép, ahogy errefelé mondják. Különben igen jó emberismerő szemem van, melynek hivatásomban is nagy hasznát veszem: ugyanis egy színtársulatot igazgatok itt a Broadwayn. Ah (emelkedik föl a székről), hogy nevemet se hallgassam el: Andrew M. Lucky, azelőtt Andorlaki, tisztelettel.
PETőFI Hogyan?
LUCKY E művésznevet tudniillik egyenest az ön tiszteletére vettem föl, még statiszta koromban, 39-ben Kassán. Regénye, melynek főhősét nevezé ön így, már akkor kedvelt olvasmányom volt. Szabadna egyúttal ide egy dedikációt? (“A hóhér kötele” láthatólag agyonolvasott, szamárfüles példányát az első lapnál kinyitva az asztalra teszi.)
PETőFI De hiszen én ezt a könyvet jóval később írtam, 46-ban jelent meg, itt van, tessék megnézni a címlapot.
LUCKY (más hangon) Nézze, Mr. Petőfi, van egy ajánlatom az ön számára. Nem tudom, jelenleg mivel foglalkozik, miből él, de biztos vagyok abban, hogy ön itt az Államokban is karriert csinálhatna. Akár színészként, akár szövegíróként. Óriási sikere lenne. Bízzék bennem! Ön holnap ugyanebben az órában megkeres engem itt (névjegyet nyújt át), a formaságokat hamar elintézzük, az összeget ön nevezi meg. A szerződést ön következmények nélkül bármikor fölbonthatja. Annyi lesz a dolga, hogy szombat esténként harmincöt percen át szórakoztatja a nagyérdeműt. Kiáll a pódiumra, mikrofon a kézben, vagy állványon, ahogy óhajtja, és ettől kezdve önön múlik a dolog. Ha tetszik, szaval, ha tetszik, vicceket mesél, fölolvas a regényéből, vagy akár énekelhet is, mindegy. Korlátlan alkotói szabadság. Időnként esetleg ír nekünk egy-egy darabot. Filmesítés, miegyéb. A copyright felerészben az öné. Mr. Petőfi, ön sokra vihetné itt! Holnapig gondolkozzék azon, amit mondtam. Akkor hát: ajánlom magamat, a viszontlátásra.

Nos, akár így játszódott le a jelenet, akár nem, annyi bizonyos, hogy néhány öreg amerikai polgár később a televízióból emlékezett egy divatos szakállú férfira, aki fekete atillában, érdekes akcentussal különös verseket adott elő, melyek a közönségből egyidejűleg fakasztottak hangos hahotát, furcsa fintort és keserű könnyeket. Ma már lehetetlen eldönteni, vajon Petőfi volt-e ez a premodern médiasztár. A tévéadásokat ugyanis akkoriban még nem rögzítették (vagy legalábbis nem mindet), s egyetlen bizonyító felvétel sem maradt az utókornak, azaz nekünk.

Mérvadó vélemények szerint azonban ez az epizód nem az amerikai emigráció elején történt, és nagy valószínűséggel nem is New Yorkban, hanem, ha egyáltalán megesett, akkor is csak később, Los Angelesben. A 49-es aranyláz ugyanis, mint sok más kalandkereső óvilágit, a költőt is Kaliforniába vonzotta, szerencsevadászok, betyárok, desperadók közé, way out in the West, hol a fegyver a törvény, s a törvény egy colt.
Szent Lajos városáig postakocsin utazott. (Útitársai közül kettőről tudni: két lengyel grófról, akik hosszabb tanulmányutat szándékoztak tenni a Nyugaton; minden nevezetesebb helységet meglátogattak, s elzarándokoltak Koœciuszko Tádé, a híres szabadsághős sírjához. Később odahaza belevetették magukat országuk függetlenségi harcába, mely az ismert körülmények között gyászos véget ért. A két gróf lelkileg összeomlott, deportálták őket, s végül egy Szemipalatyinszk melletti elmegyógyintézetben főbe lőtték magukat. Ez azonban nem tartozik szorosan a tárgyhoz.) A költő a városban lovat és fegyvert vásárolt, s nekivágott a határvidéknek. Lovagolt napsütésben és árnyékban, néhány kisvárosban igazságot tett, s a prérin át, előbb a Missouri, majd a Platte folyó mentén fölfelé haladva elért a Sziklás-hegységhez. Tudnivaló, ez a hegység olyan magas, hogy egész az égig nyúlik. Izzadott Petőfi itt rendesen. Hogyne, az istenért! A nap feje felett valami egy óra járásra lehetett. Elérte végtére tetejét a hegynek; itt már olyan meleg volt, hogy csak éjjel ment. Lassacskán mehetett, nagy akadály volt ott: a ló meg-megbotlott a csillagokban. A költő zsebre is tett néhányat. A Colorado völgyében leereszkedett, és a nyugati partvidék felé vette az irányt.
Megérkezett Szent Ferenc városába, ahol mindenféle náció képviseltetve volt: szerecsenek, sárgák és fehérek, a legutóbbi mexikói háború veteránjai, és így tovább. A hallgatag költő mindjárt az első éjszaka nyert néhány köteg zöldhasút egy füstös csehóban, máriás nevű kártyajátékon. Mr. Chew Ing Gum kínai vállalkozó fogadójában szobát bérelt, s egy rövid ideig ott lakott. Leszámolt az öböl környékét rettegésben tartó bandákkal, majd – miután megvásárolta a megfelelő fölszerelést – nyugtalan természetének engedve elindult aranyat keresni a hegyekbe. Többé nem látták a városban.

Az indiánok később úgy mesélték, hogy a sápadtarcú igric, aki Joseph nagyfőnök, a Kutyaarcú oldalán küzdött a szabadságért a hegyek közt, az utolsó csaták egyikében tűnt el. Amikor a hadrend felbomlott, és a megmaradt harcosok a közeli Csendes-óceán felé menekültek, ő szembefordult üldözőivel, a B-52-es bombázógépekkel, hátát egy nagy kaktusznak támasztotta, és néhány dobócsillagjával csaknem az utolsó leheletéig küzdött. Hét darab B-52-es bombázógépet ledobócsillagozott, de végül – szétszórt hajával, véres homlokával, sőt úgyszólván minden tagjából vérezve – feladta a kilátástalan küzdelmet. Végső nagy elhatározással az óceánba vetette magát, ahová ellenségei már nem tudták követni. A hűvös víz lassacskán visszaadta életerejét, beforrasztotta sebeit. A végtelen tengeren át egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott.

Petőfi harmadmagával ütött tábort a vízfolyás mellett, a hasadékban. Két társa útközben csatlakozott hozzá, egy Las Cruces nevű városban. Egyikük, egy szigorú külsejű ember, nagybajuszos, már járt a hegyekben aranyért, de addig még nem volt szerencséje. A másik, akit Luckynak vagy Kölyöknek hívtak, Keletről érkezett nem sokkal azelőtt. A városban azt mondták, a törvény elől szökött, ugyanis állítólag baltával agyonvert és kirabolt két öregasszonyt. Később egy másik városban valóban láttak is néhány kiragasztott körözőlevelet, melyekről Lucky, a Kölyök azt állította, hogy rá vonatkoznak. A személyleírás alapján azonban lehetetlenség lett volna azonosítani a Kölyköt, mert majdnem minden adat hamis vagy téves volt, például vagy tíz esztendővel öregebbnek tették, a ruházatának a leírása sem felelt meg a valóságnak, és sok más efféle. Úgyhogy egész nyugalommal haladtak tovább. A törvény embereitől egy cseppet sem tartottak; vesztenivalójuk nem volt. Az utolsó lakott helyen élelmiszerért eladták a lovakat, mert a kanyont csak gyalogosan lehetett megközelíteni. A nagybajuszos tudta az utat. Előbb közösen táboroztak le, majd miután némi kölcsönös bizalom kialakult, sorshúzással felosztották egymás között a folyó kanyarulatát és annak környékét. Abban állapodtak meg, hogy ha valamelyikük talál aranyat, a felét megtartja, a felén a többiek osztoznak. És ha az egyik bajba kerülne, a másik kettő segíteni fog.

A legfölső szakasz a Kölyöknek jutott, a kanyarulat Petőfinek, a kiszélesedő rész, melyen túl a bennszülöttek miatt már nem nagyon volt ajánlatos merészkedni, a nagybajuszosé lett. Majd fél éven át dolgoztak, mindegyik egyedül, magukról úgy gondoskodva, ahogy tudtak. Az őszi esőzések kezdetén, mikor a munkát már nem volt értelme folytatni, megjelent Petőfi tanyáján Lucky, a Kölyök. Alig lehetett ráismerni: a bőbeszédű, vidám fiatal fickóból szófukar, cserzett képű, megállapíthatatlan korú ember lett, pontosan az a fajta, amelyből akkoriban rengeteg termett széltében a Nyugaton. Külsőleg már-már hasonlított a képre a körözőcédulán, amit útközben abban a városban láttak. A nevén kívül semmi kölyökszerű vonás nem maradt benne. Mozdulatai és szavai fenyegetően kimértek voltak. A nyári hónapok alatt keményen dolgozott, de semmit sem talált, csakúgy, mint Petőfi.
A költő és a Kölyök együtt indultak lefelé, a nagybajuszos táborhelyére. Társuknak azonban csak hűlt helyét lelték. Előbb azt gondolták, a folyóba veszett, vadak falták föl, vagy foglyul ejtették a rézbőrűek. De szöget ütött a fejükbe, hogy a szállást és környékét feltűnő rendben találták, a kunyhó bejárata kívülről eltorlaszolva, odabent a szerszámok becsomagolva, fegyver és élelmiszer sehol – nyilvánvaló, hogy a nagybajuszos nem csupán egy vagy két napra távozott, s a jelekből ítélve olyan állapotban akarta hagyni a helyet, hogy oda valamikor visszatérhessen. A sziklás részen átkelve fönt a gerincen mehetett végig a hágóig, hogy őket elkerülje.
A telet a nagybajuszos tanyáján töltötték, az volt a három közül a legalkalmasabb hely. Pisztrángot fogtak a folyóban, a hegyekben nyusztra vadásztak, hogy a bőrét élelemért és békességért eladják az indiánoknak, akiknek a területe onnan pár mérföldre kezdődött. Ezek először elég barátságtalanul fogadták, de nem bántották őket. Aztán, hogy Petőfiék jelét adták békés szándékuknak bizonyos ajándékok formájában – borotvakés, gyalogsági karabély, nagyítóüveg, melyet nyáron tűzgyújtáshoz használtak stb.: nehéz volt ezektől a tárgyaktól megválni, mert nekik is szükségük volt rájuk –, a bennszülöttek hajlandók voltak egyenrangú partnerként tárgyalni velük. A nyusztprémért kaptak bölénybőrt meg húst, némi lepényféle kenyeret és már a második vagy harmadik alkalommal valami bogyókból erjesztett pálinkaszerű italt is. Mire kitavaszodott, és a víz igazi folyóvá duzzadt a hegyek hóolvadékától, már mondhatni szívesen látott vendégek voltak Joseph nagyfőnöknél, a Kutyaarcúnál. Utolsó látogatásuk éjszakáját a főnöki sátorban töltötték, bogyópálinkát kortyolva és elhallgatva az öregek bölény-, madár- és szarvasistenekről szóló homályos meséit, miket a főnök maga tolmácsolt nekik. Napkelte előtt indultak vissza a táborhelyre. Petőfinek már messziről föltűnt, hogy valaki megelőzte őket. Tűz maradványa füstölt a kunyhó előtt. Amikor lőtávolon belül értek, előlépett a nagybajuszos. Mozdulatlanul várt, amíg azok vele és egymással is szemben megállnak, csak a tekintete járt ide-oda rajtuk. Szavakra nem volt szükség. A három fegyver egyszerre dördült el. Egyikük hátratántorodott, és a földre zuhant.
A történet különböző változatokban maradt fönn az emlékezetben. Mindegyikben van azonban valami homályos részlet, nehezen magyarázható elem. A későbbi események fényében egy-két dolog valószínűsíthető, de biztosat soha nem fogunk tudni arról, ami akkor a hegyekben történt. Vannak, akik azt mondják, Petőfi hagyta ott a fogát, a másik kettő pedig együtt kitermelte az összes aranyat a lelőhelyen, amelyre a nagybajuszos előzőleg egyedül bukkant. Lucky, a Kölyök vállalkozó szelleme jól kiegészítette társa szívós munkabírását, így aztán a pénzt együtt fektették be. Egyik változat szerint délre mentek, Texasban ültetvényt vásároltak hozzávaló rabszolgákkal együtt, és dohánnyal kezdtek foglalkozni; Lucky Strike nevű termékükkel hatalmas vagyont kerestek. Egy másik verzió úgy szól, hogy a nézeteltéréseket elkerülendő megosztoztak az aranyon, ki-ki vitte a részét. A Kölyök a magáéból mulatót nyitott Los Angelesben, mely később Lucky Pictures néven jól menő mozivállalattá nőtte ki magát. A nagybajuszos elherdálta a sajátját; végül Afganisztánba ment önkéntesnek, ahol a harcokban fogságba esett, s azontúl semmi biztosat nem lehetett tudni felőle. Néhányan mindezzel szemben azt állítják, hogy a Kölyök, miután megtudta, hol a lelőhely, a nagybajuszossal is leszámolt, és valahogy hozzájutott ahhoz az aranyhoz is, amit a társa a tél folyamán egy kisvárosi bank széfjében helyezett el; a nagybajuszos nyilván óvatlanul elárulta a város nevét, így a bankot már gyerekjáték volt megtalálni és kirabolni.
Ismét mások úgy tartják, hogy az álnok nagybajuszos intézte el a Kölyköt vagy Petőfit, már aki vele együtt túlélte a hajnali hármas párbajt. Egy darabig együtt élvezték az életet, kártyáztak, nőztek, nagy lábon éltek. Időnként kiraboltak egy-egy bankot, eleinte csak szórakozásból, később, ahogyan az arany apadni kezdett a zsebükben, szükségből is. A Kölyök (vagy Petőfi, már aki stb.) bandát is szervezett, melyben a nagybajuszos alvezéri szerepet vitt, de ez csupán afféle tiszteletbeli alvezérség volt. A nagybajuszosnak lassan kezdett elege lenni a betyárságból, ki tudja, miért; ilyen lélektani finomságok minket nemigen érdekelnek. Egy este együtt ivott az egész banda, nők is voltak. A Kölyök (vagy Petőfi) pökhendien mesélgette kalandjait, a sikeres rablásokat, meg hogy hogyan járt túl a törvény embereinek az eszén, amikor csak tehette. Az ivó közönsége hitt is neki meg nem is; a történetek némelyike teljesen valószerűtlennek hangzott, például itt-ott fölbukkantak olyan alakok, akiket a Kölyök (vagy Petőfi) korábban, más történetben úgy említett, mint akiket már eltett volt láb alól. Mindezt úgy adta elő, mintha ezt a sok férfias dolgot egymaga vitte volna véghez. A harmadik üveg whiskynél aztán már egyenesen hencegett azzal, hogy mekkora hallatlan vérdíj van már a fején, nem tudom, hány ezer dollár, a hatóság nem is tudna ennyit kifizetni annak, aki őt beköpné. De hát ki is merészelne köpni, emelte föl a hangját és coltját is egyúttal, körülhordozván szúrós tekintetét a megrettent ivóban. Azok, beleértve bandájának a tagjait is, most csakugyan nem tudtak se köpni, se nyelni. A nagybajuszos állta egyedül a nézését. Aztán elmúlt a színpadias feszültség (nem először játszódott le ez, és érdekes módon mindig hatásos volt), és a Kölyök (vagy Petőfi) a gyilkosságait kezdte részletezni. “Huszonkettőt készítettem ki eddig, a seriff lesz a huszonharmadik” – amikor ezt kimondta, az ivó ajtaja bevágódott, és a seriff ugrott be rajta. Szó nélkül tüzelt. Emberei rövid lövöldözés után az egész bandát lefegyverezték. Ez volt a vége a Kölyöknek (vagy Petőfinek). A nagybajuszos huszonöt évet kapott, meg a vérdíjat. A pénz a börtön melletti bankban várt rá, még kamatozott is. A nagybajuszos nem szökött meg; lenyomott húsz évet (a többit jó magaviseletért elengedték), fölvette a pénzt, és eltűnt.
Olyan változatot is hallani, hogy a drámai hármas párbaj a kanyonban egyáltalán nem is történt meg. Eszerint Petőfiék viszonya az indiánokkal korántsem volt annyira barátságos: egyiküket a szövetségi hadsereg álruhás tisztjének nézték, és túszként maguknál tartották, a másiknak sikerült visszatérnie. A Kölyök lehetett ez, aki azután a nagybajuszossal osztozott az aranyon, és persze esze ágában sem volt kiszabadítani az indiánoknál maradt társát. Más variáció szerint Petőfi volt az, aki megszabadult előbb a Kölyöktől, a rézbőrűek markában hagyva őt, majd a nagybajuszostól, miután megtudta tőle, hol az arany. És végül az sincs kizárva, hogy – arannyal vagy anélkül – mindhárman életben maradtak, és aránylag névtelenül beleovadtak a fiatal ország nagyszerűen zavaros és sokszínű társadalmába. Farmot vásároltak és letelepedtek, Pacific-részvénybe fektettek be, Los Angelesben varietét nyitottak, párbajban meghaltak Oregonban, vonatot és bankot raboltak, északi, illetőleg déli oldalon végigharcolták a polgárháborút, végül hajóra szálltak és nyugtalan természetüknek engedve visszautaztak az Óvilágba. (Odahaza aztán belevetették magukat országuk függetlenségi küzdelmeibe, melyek a szokásos körülmények között gyászos véget értek; a nagybajuszost és a Kölyköt a megszálló csapatok elhurcolták, majd visszaadták hazájuk kollaboráns hatóságainak, s ezek a szabad világ tiltakozása ellenére koncepciós perben halálra ítélték és kivégezték őket. Mindennek azonban meglehetősen kevés a történeti hitele, no meg nem is tartozik szorosan a témához.)
Petőfi sorsáról, érdeklődésünk voltaképpeni tárgyáról, valószerűbbnek tetsző adattal csak sokkal későbbről tudunk szolgálni. A nyugati parti show-businessben, amint az közismert, számos magyar emigráns találta meg az óhajtott sikert és érvényesülést, amiért az ember általában az Államokba jön. A költő előbb egy varietében lépett föl rendszeresen, majd tévésorozatokban kamatoztatta tehetségét, és esetleg gyakorlatát is, melyet korábban a keleti parton szerzett, lásd fönt. Később már jelentősebb filmszerepeket is kapott. Az áttörést a “Föltámadott a tenger” című szuperprodukció főszerepe jelentette. Azt a jelenetet máig a feszültségteremtés korai iskolapéldájaként említi a filmtörténet, melyben a hadsereg megmaradt része hanyatt-homlok menekül a közeli Csendes-óceán felé, Petőfi pedig szembefordul üldözőivel, a fanatikus afganisztáni önkéntesekkel, hátát egy totemoszlopnak veti, és egy szál gyalogsági karabélyával szinte az utolsó leheletéig küzd. Hét fanatikus afganisztáni önkéntest még lekarabélyoz, majd végső nagy elhatározással a háborgó tengerbe ugrik.

A Petőfit érintő résznek ezzel gyakorlatilag vége, pontosabban jó darabig más cselekményszálak futnak tovább, és a költő sorsára vonatkozólag a továbbiakban csak sejtető utalások tétetnek. Petőfi története, amelyet a dramaturgia szigora a nagyközönség előtt homályban hagy, ennek ellenére folytatódik, illetőleg folytatódott, mégpedig a következőképpen. A súlyosan sebesült költő egy nagy teknősbéka hátán napnyugat felé úszott. A hűs elementum visszaadta életerejét, s hét esztendő múlva testben-lélekben megerősödve és megnövekedve szállt partra valahol az óceán túlpartján. A nagy teknősbékát, révészét a plútói bús vizeken, útjára bocsátotta. Lépteit a gondviselés egy közeli város felé irányította, amely éppen akkor nagy bajban volt. A lakosságot egy mesebeli szörnyeteg terrorizálta. Rothadó lelkéből sátándühvel pusztító dögvészt lehelt az emberekre, s azt addig nem volt hajlandó visszaszívni, míg valaki meg nem fejti találós kérdését, amelyet a helyi kereskedelmi rádió rettenettől félholt bemondói minden órában fölolvastak a hírek élén. A história részletei nem nagyon érdekesek, elég az hozzá, hogy Petőfi Sándor jött, látott és győzött: a rejtvényt megfejtette, a dögvész egy csapásra megszűnt, a mesebeli szörnyeteg pedig szégyenében a háborgó tengerbe ugrott. A szenátus Petőfit a lakosság teljes támogatásával pajzsra emelte és megtette örökös kormányzó főpolgármesternek.

888

Uralkodása első szakaszában erős kézzel szervezte újjá a város közellátási rendszerét, amely a dögvész idejében szinte teljesen tönkrement. Felszámolta a korrupciót, száműzte a mesebeli szörnyeteg egykori ügynökeit – kiderült, hogy még a szenátusban is akadtak ilyenek –, és helyreállította a közbiztonságot. Ütőképes polgárőrséget hozott létre, amely sikeresen védte a falakat a szárazföld belsejéből fel-felbukkanó barbár hordák és az ellenséges szándékú más városok támadásai ellen. Újabb hét év telt el, és Petőfi elérte erejének, hatalmának és dicsőségének csúcsát. De minden fellendülés mozgásba hozza a romlás erőit is, és minden csúcspont után elkerülhetetlenül hanyatlás következik. Az örökös kormányzó főpolgármesternek lassacskán egyre több titkos ellensége támadt a város falain belül és kívül is. Ennek a hetedik évnek a végén azután – derült égből jön a villámcsapás – a nyílt utcán követtek el alattomos merényletet ellene.
Egy sikeres hadjárat és az azt követő gazdasági egyezmény tiszteletére tartottak diadalmenetet a városban. A helyi kereskedelmi rádió vidám indulókat sugárzott, szenátorok tettek optimista nyilatkozatokat, szakértők elemezték egymással versengve a békeszerződés és az egyezmény előnyeit. A tarkabarka néptömeg – szerecsenek, sárgák és fehérek, a győztes háborúk veteránjai, és így tovább – a fellobogózott utcákra tódult, és kalaplengetve ünnepelte a diadalt, a kormányzó főpolgármestert, a város erejét, azaz voltaképpen saját magát. Petőfi nyitott limuzinja a Petőfi Sándor sugárúton gördült végig, mögötte sorban a katonailag legyőzött és gazdaságilag fölsegélyezett csatlós államok vezető politikusai, akik békéért és jólétért cserébe szövetségesi hűséget adtak a dicsőséges városnak. Az általános éljenzésből azonban kivált egy hang, egy az ezerek és ezerek között, mely a tömeget túlbőgte, s mást kiáltott: “Vesszen a zsarnok!” A mindenre elszánt merénylő eldurrantotta fegyverét, és az örökös kormányzó főpolgármester körül fejvesztett rémület támadt. De nem talált a fegyver; a tévedt golyó szerencsére Petőfi ruhájába ment, nem a szívébe. Az orozva gyilkolni akarót tüstént lefogták. A diadalmenet folytatódott, a helyi kereskedelmi rádióban azonnal beolvastak egy megnyugtató hangú közleményt. A tettest természetesen halálra ítélték és kivégezték. A nyomozás viszont nem várt eredményeket hozott. Az ügy véletlenül egy igen lelkiismeretes vizsgálóbíróra lett bízva, aki akkor is folytatta a szálak felgöngyölítését, amikor azok már a legfelső hatalmi körökig kezdtek nyúlni. Több városatyát kihallgattak, és a lelkiismeretes vizsgálóbíró szemei előtt végül kirajzolódott egy élesen Petőfi-ellenes klikk a szenátusban. Ez önmagában természetesen nem okozott volna semmilyen krízist, ha szerencsétlen módon nem a merénylettel összefüggésben kapott volna először nyilvánosságot. Az igen lelkiismeretes vizsgálóbírót ismeretlenek többször halálosan megfenyegették, azonban ő rendíthetetlen maradt. Aztán a lelkiismeretes vizsgálóbíró hirtelen eltűnt. A helyi kereskedelmi rádióban bemondták, hogy megromlott egészségi állapota miatt nyugállományba vonult, de a hír nyilvánvalóan koholt volt, a szerencsétlen valódi sorsáról senki sem tudott. A lelkiismeretes vizsgálóbíró eltűnése után a nyomozást maga a főpolgármester vette kézbe. Kiderült – igaz-e vagy sem, nem tudni, mindenesetre ez volt a hivatalos verzió –, hogy ugyanannak az idegen hatalomnak az ügynöke volt nemcsak a merénylő, hanem a lelkiismeretes vizsgálóbíró is. Ez utóbbi állítólag a lebukás elől szökött meg, és meg sem állt egyenesen Moszkváig. A szenátus, késhegyig menő vita után, és nem utolsósorban Petőfi személyes befolyására, megszavazta, hogy nagyköveti úton küldjenek Moszkvának egy jegyzéket, melyben a feltételezett kém kiadatását kérik. A szovjetkormány erélyesen tiltakozott, és mozgósítást rendelt el. A hadüzenet elkerülhetetlen volt.
Petőfi a háború esetére különleges jogokat vindikált magának, amit addigi hadjáratai előtt sohasem tett meg, mindig a szenátus formális akaratával, szavazattöbbséggel indított csak hadműveleteket. A szenátus hetekig tárgyalta az ügyet; néhányan hajlottak arra, hogy a főpolgármester átmeneti időre diktátori jogkörrel ruháztassék fel, de a többség ragaszkodni látszott a parlamentáris formaságokhoz. Közben szovjet tengerészgyalogosok szálltak partra a város érdekszférájába tartozó szigetek közelében. A nemrég elfoglalt városok a nemzetközi jogra való hivatkozással sorra mondták föl a kétoldalú barátsági szerződéseket; némelyiken még szinte meg sem száradt a tinta. A belpolitikai helyzet is kiéleződött. Tüntetéseket tartottak a háborút ellenző, és más tüntetéseket a háborút pártoló jelszavakkal. Felelőtlen hangok – előbb a helyi kereskedelmi rádióban, majd a nyilvános gyűléseken is – kihasználták az emberek tájékozatlanságát, s mind a háborúpárti, mind a háborúellenes hangulatot Petőfi ellen fordították. Ezeken a gyűléseken egyre gyakrabban lehetett látni neves közéleti embereket, még szenátorokat is. A békés megoldást pártolók Petőfit vérszomjas háborús bűnösnek állították be, a háborúpártiak pedig hadvezérségre alkalmatlan, kisstílű taktikázónak, aki személyes sikerre játszik, amikor az ellenség már a kapuk előtt van. A házfalakon Petőfit gyalázó firkák jelentek meg, a mesebeli szörnyeteghez hasonlították őt. Nem sokkal ezután már zavargások is voltak. A város fő kikötőjét ugyanis, amelyen keresztül az élelmiszerellátás addig biztosítva volt, megszállta az ellenség, és csak bizonyos feltételek teljesítése esetén ígért kivonulást onnan. A falakon kívül állomásozó alakulatok legnagyobb részét vissza kellett rendelni a városba, de a szenátus ezt a lépést is csak hosszas huzavona után szavazta meg, amikor már csaknem elkéstek vele. A polgárőrség az egyre szilajabb lázongások megfékezésével volt elfoglalva, már vízágyúkat és könnygázgránátokat is be kellett vetni. Petőfi határozott lépésre szánta el magát: föloszlatja a szenátust, és nem ír ki új választásokat. A kormányzó főpolgármesteri címet esetleg megtartja, de minden döntést a saját kezébe vesz. Maga tárgyal a kikötő azonnali visszaadásáról. Ebbe még súlyos feltételekkel is belemegy, hogy a belső elégedetlenséget mihamarabb lecsillapítsa, és a népet maga mellé állítsa.
Egy márciusi napra lett kitűzve a városházán a zárt ülés, melyen a főpolgármester, kisszámú megmaradt híveinek a támogatásával, a puccsot végrehajtandó volt. Petőfi jókor reggel lépett ki az utcára, hogy a munkahelyéig vezető mindennapos utat szokása szerint gyalogszerrel tegye meg. A sarkon vett egy reggeli lapot. Amikor, szintén szokása szerint, még ott az utcán belenézett, egy boríték hullott ki belőle, melyre újságokból kivágott betűkből a következő szöveg volt fölragasztva: “Petőfinek! figyelmeztetés”. A borítékot fölbontatlanul köpönyege zsebébe tette. Némi nyugtalansággal olvasta a friss híreket: az ellenség a város közelében, a tengerparton csapatösszevonást hajtott végre. A városházára jó negyedórával az ülés kezdete előtt érkezett. Csodálkozva állapította meg, hogy őelőtte mindenki megjött már. A tanácsterem ajtaja hirtelen bezáródott a háta mögött. Próbált nyugodt maradni, arra gondolt, hogy testőrsége, az úgynevezett Petőfi-kommandó, minden eshetőségre készen épp most veszi körül az épületet. Kivett egy cigarettát. A mellette álló fiatal szenátortól, akit mellesleg hívének gondolt, tüzet kért. A fiatalember, ahogy máskor is, előhúzta revolver alakú öngyújtóját. Mint kiderült, ezzel adott jelt a többieknek. Huszonhárom revolver (köztük az is, amit öngyújtónak vélt) szegeződött egyszerre Petőfire. Még kiáltani sem volt ideje. A szerencsétlen költőt szitává lőtték.

Az eset után azonnal kiadtak egy hivatalos közleményt, melyben egyúttal a szenátus azonnali föloszlását is bejelentették. A mai naptól, szólt a szöveg, egy volt szenátorokból álló junta kormányoz. Petőfi hálóvá lyuggatott véres köpönyegét – zsebében az el nem olvasott névtelen levéllel, melyben az ellene készülő merényletre figyelmeztetik – kiakasztották a városháza erkélyére. Erre azonban már senki sem ért rá figyelni. Az ellenség betört a városba, és a bizonytalan helyzetet kihasználva még aznap elfoglalta. Jelentősebb összecsapásra csupán a falakon kívül, a tengerparton került sor: a polgárőrség elit alakulata, az úgynevezett Petőfi-kommandó, kirohant a körbezárt városból, kétségbeesett közelharcba bocsátkozott a többszörös túlerővel, de végül mindnyájan ottvesztek vagy fogságba estek. A volt városi főembereket is mind megölték vagy Szibériába hurcolták.
Több érv szól amellett, hogy a Petőfi elleni második merénylet valójában fikció, koholmány, népmese. A szenátorok valóban megszőtték az összeesküvést, de a tervezett Petőfi-gyilkosság reggelén minden megváltozott. Értesültek az ellenség fenyegető közeledéséről, így aztán a józanabbak közül többen belátták, hogy az adott helyzetben nem volna helyénvaló a zűrzavart tovább fokozni. Petőfi helyes ösztönnel, mintegy költői sugallatra (bár egynémely körülmény, például a figyelmeztető levélke ehhez konkrét támpontot is adhatott) átlátta az egész helyzetet. Nem gyújtott rá, és még mielőtt a tanácskozást hivatalosan elkezdték volna, rögtönzött beszédet tartott. Ebben az összefogás szükséges voltára hívta föl a figyelmet, a személyes érdekek félretételére szólította föl a testületet, s ravaszul fölajánlotta azonnali lemondását az örökös kormányzó főpolgármesteri címről. Az oráció közben az összeesküvők megtudták (az ablakon kellett csak kinézniük), hogy Petőfihez hű elitegységek zárták körül a városházát. A gyilkosságból így nem lett semmi, de Petőfi lemondását azért elfogadták. A junta talán megalakult, talán csak beszéltek róla; ennek már nincs jelentősége. Az ellenség csapatai már a városban voltak. A volt főpolgármester aznap délután a Petőfi-kommandó élén egyenlőtlen közelharcba bocsátkozott velük – jóformán ez volt az egyetlen szervezett védekezési akció. A kommandósok egytől egyig elestek, maga Petőfi minden tagjából vérezve egy szál karddal küzdött a végsőkig. Azután belevetette magát a háborgó óceánba.
Esetleg elfogták, és Szibériába hurcolták. Onnan megszökött, és kalandos úton eljutott Hamburgba, ahol jegyet váltott egy kivándorlóhajóra. De az utolsó pillanatban meggondolta magát, jegyét összetépte és a háborgó tengerbe szórta. Autóstoppal visszatért Magyarországra, és öreg napjait barátja, Jókai Mór balatoni villájában töltötte. Ámbár olyasmit is hallani, hogy a fogságból megszökve Afganisztánba ment, ott beállt önkéntesnek a gátlástalan betolakodók ellen, és a csatában elesett. Amikor már minden veszve volt, ő bátran szembefordult üldözőivel, hátát egy kilőtt tanknak vetette. Egyetlen megmaradt csúzlijával még hét gátlástalan betolakodót agyoncsúzlizott, mielőtt hősi halált halt.

Petőfi Sándornak, az öregedő hollywoodi filmsztárnak egy nap hirtelen kihullottak a fogai és sorvadni kezdett a húsa. Az orvosok azt mondták, nem sok van már hátra az életéből. Petőfi régóta sejtette, hogy ilyen véget fog érni; most mégis megijedt. A Lucky Pictures filmvállalattal kötött szerződéseit azonnal fölbontatta, és visszavonult. Elhatározta, hogy nem adja meg magát a halálnak.
Eszébe jutott, hogy a világ óceánjainak mélyén állítólag cirkál egy titokzatos tengeralattjáró. Egy megszállott tudós a kapitánya, aki a világ szemétől távol, több ezer láb mélységben folytatja rejtélyes kísérleteit. Ez a kapitány időnként félreérthetetlen üzenetet küld azoknak, akiket hatalmába kerített a romlástól való félelem. Persze nem mindenkinek, csak az arra érdemeseknek. Petőfi, miközben egyre inkább csak a közeli elmúlás foglalkoztatta, mind biztosabb lett abban, hogy az üzenetet ő is meg fogja kapni. És valóban, egy napon meglátogatta őt egy nagybajuszos, magát dr. Ternyeinek nevező ember, s egy költséges, de az adott körülmények között több mint megfontolandó lehetőséget ajánlott a figyelmébe. Egy exkluzív klinikáról van szó, mondta, amely a Sziklás-hegység megközelíthetetlen bércein áll, hová még a sasok és a vakmerő hegyi oroszlánok sem juthatnak el, főként ha figyelembe vesszük, hogy a Sziklás-hegységben már csak elvétve akadnak vakmerő hegyi oroszlánok. De ez lényegtelen; fő az, hogy a klinikán az emberiséget kínzó végső kérdésekre keresik a választ, és egyre közelebb vannak hozzá. Említést érdemel, hogy az intézet munkája kapcsolatban áll a titokzatos tengeralattjáró fedélzetén folyó rejtélyes kísérletekkel, ha úgy tetszik, azok előkészítő szakaszát képezi.
A sztár egy éjszakán át tárgyalt dr. Ternyeivel. Hajnalban aláírta a papírt. Mindenéről lemondott, hogy később megsokszorozva kaphassa vissza. (Hogy pontosan mit is – ennek részleteit egyelőre homály fedi, mely azonban mindjárt eloszlik.) A kertben egy helikopter – ki tudja, hogy került hirtelen oda – indulásra készen várt. Petőfi nem vitt magával semmit, nem intézkedett semmiről. Felszállás közben még látta dr. Ternyeit: ott maradt, hogy a szükséges dolgokat helyette elrendezze. A klinikán rögtön kezelésbe vették a költőt. Szíve csücskéből kioperáltak egy darabot, a maradékot hibernálták, és a Sziklás-hegység alá süllyesztették, egy külön erre a célra szolgáló barlangba. Ott várja az idők teljességét lefagyasztva.
A szívcsücsköt – kell-e mondani? – eljuttatták a titokzatos tengeralattjáróra. Ennek kapitánya, a megszállott tudós, saját fejlesztésű klóneljárással számtalan teljes Petőfit hozott létre belőle az idők folyamán. A földgolyó legkülönbözőbb pontjain bukkan föl azóta egy-egy Petőfi, néha egyszerre több is. Vannak köztük öregek és fiatalok, férfiak és nők, alacsonyak és magasak, mindenféle fajta, fehérek és sárgák, még szerecsenek is. Jellemre, életmódra nézve is változatosak. Van szerény átlagember, sőt a túlnyomó többség ilyen, de akad őrült vadzseni is, nem beszélve a világformáló tehetségesekről. Van kísérletező kedvű, veszélyeket kereső, de van óvatos, dönteni nehezen tudó – szóval mindenféle. Némelyiket Petőfinek vagy Petrovicsnak hívják, mások más neveket viselnek, de valójában egytől egyig Petőfik: ha tudatában nincsenek is, létük mélyén mindnyájan emlékeznek erre. Mintha egy tenger alatti álom emlékének az emléke irányítaná a sorsukat, mely külsőségeiben többnyire, mint mondtuk, egyáltalán nem különbözik másokétól, akiknek életében szabadságnak és szerelemnek nincs helye, akiket gondolatok nem bántanak, és akik a kritikusok rosszindulatát hírből sem ismerik.

Mazsorett

Nem tudom eldönteni, mi kél ott a horizonton, egy néma játékváros sziluettje mögött. Csak azt tudom, hogy gyönyörű. Egy feketelyuk arany karikagyűrűje ível át a házak felett, aztán tompa morajjal felrobban, és helyén, óriási ezüst-kék Nap ragyog fel, jelentéktelenné téve mindent maga előtt. Még itt az elővárosban is érzem simogató melegségét – olyan csillag ez, amely nem éget, akár meg is érinthetném. Vinnyogó légy repül el előttem, egyre csak lassulva, már látom, ahogy verdes a szárnyaival, érzem erőlködését, bizonyos, hogy az utolsó óráit éli. Őt követem a tekintetemmel, elfordulva a csodálatos jelenéstől a város felett, miközben beszívom a méz-sűrű levegőt és végre meglátom a rablót. Mögötte világos, szürke éjszaka, nem mozdul semmi, csak egy tűzijáték bontogatja a szirmait a távolban, lassan, mint egy orchidea.
A rablónak mozog a szája, víz alatti bugyborékolás a hangja. Hallom a szívét dobogni, érzem fogai mögött a görcsöt, torkában a rekedtséget, ahogy a készülő üvöltés lekaristolja a hangszalagjait. Arca köré abroncsot fon a düh, de érzem, legszívesebben elhajolna haragjának bumerángja elől. A pisztoly csöve az egyetlen stabil pont a portréján, olajosan, vakon mered rám, és tudom, hogy ő irányít, hogy ebből a remegő, elrajzolt jelenésből egyedül ő jelenthet veszélyt.
Az arcizmaim az együttérzés ráncaiba gyűrődnek, a szám nyílik, átjárja a friss, nyár esti meleg. Levegő indul a hangszálaim felé, hogy zöngét kapjon, és tudassa támadómmal, mindenem viheti, ám ekkor megüti a fülemet a trombitaszó. A hang oldalról érkezik, és egyre erősödik. Mindjárt itt vannak. Hatalmas erőfeszítéssel fordulok ismét a csillag irányába, mindent látni szeretnék, sietnem kell, amíg még mozdulni tudok, amíg tagjaimba nem merevedik bele az idő.
Először a réztölcséreket látom meg, lebegve úsznak be a képbe a hangoló cúgok, és a billentyűk. Már a fúvókát is látni, amikor recsegve megdörren az ég, és a papírmasé város beleolvad a Nap hatványozódó tündöklésébe.
Nincs idő tanakodni, miféle vihar jöhet ebben a felhőtlen ezüst-kék vibrálásban, mert a zenészek beérnek a látóterembe és komótosan menetelnek egyenest bele a fénybe. A pupillám ölelő karként tágul, tekintetem ráragad a hangszert fújó arcokra, ahogy csukott szemmel gépiesen haladnak el mellettünk. Egy pillanatra elképzelem a rabló arcát, aki még mindig engem néz, a kétségbeesés árkai mélyítik a sötétet az arcán. Szemem a fúvósokon nyugszik, többé már nem pisloghatok – jön a mazsorett.
Szemre úgy harmincan lehetnek, én azonban pontosan tudom, hogy kire kell nézni, és ki az, aki ebben a süket és vak kompániában kinyitja majd a szemét, és az ujjaira csavarja a figyelmem, hátha elég gyenge vagyok, hogy beránthasson a menetbe.

Ott pörgeti, dobálja a botot a Halott, fel se néz, mégis elkapja, szemfoga világít a mosolyában. Gyönyörű almaarca nem fordul felém. Ez legalább nem változik: A lány, aki nem néz rám. Nyolc év alatt egyszer sem.
Miatta vagyok először féltékeny, a nagyobb és erősebb fiú kezét fogja, ahogy a szünetben csoportosan megyünk az első emeleti vécébe. Ő a szekér, ami sose vesz fel, csak játszik, évek múlva beleborzol kamasz fürtjeimbe. De soha nem néz rám.  Csupa élet, és mozgás, sorsa finom mappában hever a tervezőasztalán, de engem nem csap be. Tudnék róla, ha egy lélek egyszer is visszhangot verne benne, mesélnék az elidegenedő barátok, a lényüket vesztett exférjek, és bármily halkan és szánalmasan, de csobbanna az én szerelmem is a tömegszereplők bedőlt kútjának az alján.
Csak most értem meg, hogy nem él, a tudás gyöngyként lapul a zsebemben, de nem tudom, mihez kezdjek vele. Már csupán szánom őt. Lehetne büszke tölgy is, vagy szomorúfűz, tápláló almafa, vagy gyilkos szömörce, virágzó lomb, vagy elhaló kóró. Mégis halott mag csupán a földben, ami fölé nem fa nőtt, hanem autópálya.
Én pedig annak az aszfaltja alatt nyögöm a kamionok súlyát, de ekkor még bírom a terhelést, jelentést ad a fájdalom. Álom és remény roppan el fiatal derekamban, de bőven marad még belőlük, a halálos adag többszöröse akár. Elhalad, reménykedve néz a kelő csillagba, amely felé halad – talán majd ott szárba szökken.
Most nem akarok odanézni, mert már tudom, hogy ki következik a sorban. Lassan pörög, suhog az Eltört botja, szemüvegén csillagfény, nem látni, hová néz. Megfontoltan, de feszesen lép, aztán megtorpan, észrevesz, kimarad egy ütem. Fél, bentebb lép, takarják. Nem néz rám, elfordul. Megint kihagy egy ütemet, egy lépést, egy szívdobbanást. Nincs is szíved, villan belém az évtizednyi keserűség, és tudom, hogy nem igaz.
Ott van az, lezuhant fecskefiókaként kiáltva verdes benne, maghasadó tüze beleszorul a gyomrába – ám ajkára, szemére nem jut el a heve.
Hétéves korában töri el a gonosz, a nagyapja matató kezeit használva, és már kilencéves, mikor végre kisikítja a fájdalmat, és az anyja rájuk nyitja az ajtót. A többi sikoly benne reked, csupán az ujjain át csorog belőlük az egyre rangosabb zongoraversenyeken. A szilánkosra tört bizalomnak csak a gyámoltalanok, gyermekek felé van útja, a bohó férfiállatnak nem jut, bárhogy óvja, félti, elég egy rosszul eltalált szó, és úgy áll fel mellőlem egy kora nyáresti padról, mintha sose találkoztunk volna.
Két esztendőnyi tél után keserű a számadás: a nagyapja az én hosszúra nyúlt gyermekkoromat is kivérezteti pokolban rothadó ujjaival. És most itt megy, megy az Eltört, felnőtt gyerek, végre rám sandít, aztán a dacosan mered előre a forgó bot szellemkorongjába. Lépnék, hogy megvigasztaljam, megsimítsam a haját, de csupán a szemem tudja követni útját a fényességbe.

Kimagaslik a sorból, átszellemült arca rögvest észrevesz, ahogy odafordulok. Rosszalló megvetés fészkel az Eltérített szemében, közel jön hozzám, botját felém lendíti, nem bírok elhajolni, az orrom előtt suhog ezüstösen, benne tükröződik a menet, de már nem látni az arcokat. Izzad, erőlködik, kilépne, de tudja, hogy nem lehet, az istene nem engedné.
A katolikus lányiskola csaknem kékre fullasztja, érettségi után úgy lő ki, mint egy ágyúgolyó, vadászsólyomként repül az érzékeinek nyomában, testekben fürdik, gyúrják-dagasztják, míg már olyan képlékeny, hogy befolyik a kulcslyukakon is, hiába a hét lakat a meghitt, családi házakon és férjeken. Szilárdul már, mikor – az illúzióktól végre szabadon – a karomba kapom, de úgy tombol benne az anyag, hogy abba a lélek is beleizzik, csak a szellem áll dermedten a sarokban.
Tombolok én is, hátha kiégetem a javát. Higgadnánk, száradnánk, de azt nem lehet, nincs hova. Ekkor mutat be a Jézusnak, az egyetlen szerelmének, simogatja, becézi a lehanyatló arcot, a vergődő testet a kereszten. Aztán megmutat a családjának is, szállnak körbe az imák, fohászok, eleinte kettőnkért is. Másfél évig játszunk kifelé tisztességes szerelmet, de csak a hálószobánk pokoli édene valóság. Mélyből jövő erek lüktetnek a falakban és fülemben, néha már átlépjük az erőszak és a hangsebesség határát, az erkölcs felfeslett tapéta a ragacsos falakon, odúnkból kizárjuk a fényt. Nem szerelem és mégis az.
A család pedig már türelmetlenül fészkelődik. De nem térek meg, nem leszek bárány, ha már embernek születtem. Az imák még felém szállnak, de már méregbe mártott nyílként, a gyülekezet erőt gyűjt, még utoljára rám mosolyog, és bezárja a kapuit. Azután más ajtókat is városszerte, és már egy teherautó mélyén ülök kisemmizve, a kimenekített tárgyaimmal beszélgetve, a szüleim háza felé robogva.
Tisztes asszonyként még látom egyszer, urasan lépkednek férjével a korzón, vasárnapi fények szállingóznak, szép, mosolygok, hatnak a nyugtatók. Egyedül a nyakukban lógó feszület lát engem, felemelt középső ujjat formázva köszöni meg a részvételt és búcsúzik. Az Eltérített most mintha mocorogna, forgolódna, de nem lép ki a menetből, megy bele a csillagba, imbolygó csontvázzá fogyasztja az ezüst sugárzás.
Marad egy szusszanásnyi időm, le szeretnék ülni, de persze lehetetlen. Lehunyt szemű homályos alakok jönnek, a bot a vállukon pihen. Szédülök, de nem esem el, fodrozódom, akár egy medence alján. 

Majd’ egy évtized múlik el, mire az Elmerült megérkezik, már látom is jönni, nem lép, hattyúként úszik, a földre mered báván, botja a betont súrolja. Lassan emeli fejét, tekintete úgy siklik az enyémbe, mint kulcs a zárba, izzó arany indaként fonódnak össze. Engem néz, és mégsem, valamit messze túl rajtam, aztán megint engem. Szorít erősen, hogy beleroppanok, aztán elernyed. Ereje pulzál, még birtokolja egy részét, jut belőle nekem is. Azt játsszuk, hogy messzire feldob, én pedig ügyesen elkapom magam – ehhez már nincs szükségem másra.
Folyékonyan beszéljük ugyanazt a nyelvet, ahogy addig még senkivel; eltűnünk egymásban, majd királyi párként bukkanunk fel a világon, alattunk éljenez a tömeg. Együtt rezgünk, berezonál, a hangrobbanást úgy nézzük, mint egy naplementét. Úgy érezzük, végre mindkettőnk befejezheti a kirakós játékot, amit addig játszott, és el lehet pakolni végre.
Egy darab azonban sehogy se illik a képbe. Másfél hónap tömör ragyogás után egyszer csak összecsuklik, lecsúszik mellőlem a trónszékről. Utána nyúlok, felsegítem, a mozdulat furcsán ismerős. Nem először történik, de csak most veszem észre. Megint leesik, aztán feláll, és elindul a trónteremből lefelé egy hosszú arany lépcsőn. Utánamegyek, kérlelem, könyörgök, visszaül, átölel. Aztán már a semmit ölelem, lenézek, sokkal lentebb ér, mint legutóbb. Visszahozom ölben, simogatom, telesírom az arcát.
Engedj, suttogja, és megint egyedül ülök, már egészen lent jár, tündérléptei egy másik világban dobbannak. Lerohanok egészen az aljáig, az utolsó lépcsőfokon ül egy ébenfekete tó előtt, átkarolom, nem mozdulunk, akkor sem mikor a mentők szét akarják feszíteni az ölelést.
Órámon tizenöt hónap telik el ezalatt, a hajam őszül, ráncaim élesek a víztükörben, ahogy felé hajolok. Hív a tó engem is, hogy megmártózzam. Megfordulok, az első lépcsőfok, ahol csak az imént ültünk, végtelen messzeségben már, megmászni lehetetlen. Hónapokig fekszem a hideg kövön, amikor az romos mozgólépcsőként nyikorogva megindul felfelé. Nem számít, hová visz. Utoljára lepillantok, a fekete tó üres szemgödre értelem nélkül bámul vissza.
Ugyanez a feketeség villan most az ő tekintetében a menetben, botja a földre esik, végre engem néz, szeméből fehér könny csordul – vegytiszta heroin. Továbbindul, még mindig néz, de már nem látom, mert könnyes az én szemem is, és mire a kezem az arcomig ér, hogy megtörölje, talán egy élet is eltelne. 

Nem akarok többet látni, azt akarom, hogy menjenek el végre. Ritkul a levegő, könnyebb beszívni, megtöltöm a tüdőm, kifújom. Krémesen fodrozódik a lehelet, szinte habként puffan egy cintányéron. Már a dobosok jönnek, előttük azonban még árván pörög egy bot, remeg előtte a levegő, mint a nyári országút felett. Mögötte sápadt arc, az Elégett vonásait kín aszalja össze, mégis olyan erő van benne, amit én nem értek, tekintete szinte tolja maga előtt az egész menetet.
Mikor felém fordul, azt várom, hogy az egész csoport széthullik, mint a pernye, de megtartja őket a törékeny testében nyugvó gravitáció. Engem is maga felé vonz, lábam már-már lépne a vajpuha térben, de a mozgás még mindig csak illúzió.
Akkor is vonz, mikor a rossz álmok évtizedei után súly nélkül, megkergülten kerengek, földet soha nem érve és átlátszó papírsárkányként töröm meg a fényt, ami szilánkként fúródik azok szemébe, akik véletlenül felnéznek rám. Ő találja meg a zsineg végét, és húz a föld felé, hogy senkit se bánthassak többé. Lábam fájó lassúsággal telik meg csonttal és izommal, már járni is tudok, és mire le tudom hajtani fejem a párnámra, már majdnem meggyógyulok, de ekkor hozzám hajol, és tüzet csókol a tüdőmbe.
Egy ideig csak köhögök, krákogok, mellemre vonom a fejét, hogy ne tehesse megint, de hamarosan újra próbálja, ám tüze lepattan bőrömről, és őt pörköli meg. lángot. Nem adja fel, de újra és újra megmarják a lángok. Szidalmazom, becsmérlem, hagyja abba, minek ez már nekünk? Hiába. Még felgyógyul párszor, de már látom, ahogy szenet köhög titokban a mosdókagylóba. Utoljára olyan szörnyen megég, hogy meztelenül, feketén és kopaszon rohan ki a világba, minden méltóságát nálam felejtve. Hiányozni kezd, keresem, kutatom, ám mintha eltűnt volna a föld színéről.
De hisz itt van, éppen rajtam tűnődik, karján, hátán borzalmas égési sebek. Köhögnék, mélyről jön az inger, égett olaj ízét érzem a számban, ekkor valahogyan sikerül lepillantanom a kezemre, és belém szorul a levegő az üszkös, fekete tagjaim láttán.
Döbbenten nézek vissza rá, arca most kisimultabb, testén összemennek a sötét foltok, nézése most részvét és szánalom, ami úgy vág derékon, hogy a szám megtelik hamuval. Rossz helyen állunk mindketten. Az Elégett én vagyok. Neki még maradt egy esély. Ha másra nem, hát végignézni a saját menetét. Serceg az égett pernye a tagjaimban, ahogy végre megmozdul a lábam, szólnék, hogy cseréljünk helyet, álljon ki a menetből, még járnak a buszok, egy majd elviszi. Elmosolyodik, legyint, és botját meglendítve menetel tovább, egyenest a csillagba. Utána indulnék, de egy halk suhogás az ellenkező irányba fordít.

A rabló még mindig ott áll, tágra meredt szemmel bámul rám, tisztán látszik, ahogy meggondolja magát. De elkésik, erre bizonyság a suhogó hang, ami egyre közeledik. Már a lövedék is tisztán kivehető, apró, hegyes kis interperszonális rakéta, hipnotikus simasággal szeli a levegőt, semmi sem áll az útjában, csak majd kicsivel később a mellkasom. Rájövök, hogy voltaképpen hallom a lövést, az a korábbi mennydörgés az, mikor a rezesbanda először felbukkan. Felötlik bennem, hogy elhajolok az útjából, de a gondolat felszívódik a levegőben, hallom vákuumos cuppanását. Sehogyan se tudnék már annyira felgyorsulni.
Kicsit izgulok. Pillanatnyi megnyugvást hoz az elképzelés, hogy valójában nem is vagyok itt. A szobámban ülök, a barátom a pulzusomat ellenőrzi, figyelve az esetleges pánikrohamokat, amiket a rajtam tesztelt új pszichedelikus drog okozhat. Most mégis az tűnik valószínűbbnek, hogy míg pár percet szunyókál a fotelben, én valahogyan elcsatangolok otthonról, nem lakom messze, ismerős környék, csupán az ezüst vibrálás tűnik szokatlannak, és az óriáscsillag, amely betölti a  láthatárt.
A golyó már itt suttog, akár egy gyermekorvos, amikor elönt a szomorúság. Most rémlenek fel a mazsorett között rohangáló, furcsán vézna, gyerektestű kis lények. Nincs arcuk, mégis felismerem néhányukat, mizantróp főbérlő, dúvad főnök, gúnyos biztonsági őrök, sunyi szomszédok, egynehány politikus. Feléjük magasodva zárt szemű tömeg, köztük pedig eddigi életem öt sarokköve.
Ennyi lenne az egész? Ez a menet lenne az életem? Azzal töltöttem, hogy ide toboroztam tagokat? Már dühös vagyok, csak azért is harcolnék. Nem jön több menet? Az is elég, ha egy kamarazenekar kitelik belőlük. Talán új tagok is csatlakoznának, köztük valaki, aki nem a hatodik lenne már, hanem az első. Görcsösen koncentrálok, hátha meghallom megint a zenét, ezúttal valami szelídebbet, ahol a vonósok felett fuvola táncol. Már-már hallani vélem, és dühösen söpörném el a golyót az útból, de a kezem már nem érheti el.
Csak a hidegét érzem, ahogy áthalad rajtam, és már távol jár, mikor iszonyú ereje újra a távolodó menet felé perdít. Az eleje a fúvósokkal eltűnik a csillag tüzében. Még mindig nem esem el, a levegő szabadon engedi a tagjaimat, visszanyerem az egyensúlyomat, égési sebeim felszívódnak. De csak a trombiták, dobok kiabálnak, nem jön senki más.
Kimerülten lihegve utánuk kiáltok, de senki sem fordul meg. Már üvöltök. Egy fél életen át vártam a rossz irányból válaszra. Hirtelen feléjük iramodom, mintha bármilyen magyarázattal szolgálhatnának nekem. A környező házak megvetően fintorogva húzódnak félre. A csillagok ijedt madárrajként köröznek odafent, mintha egyet lelőttek volna közülük. De már nem lassítok, a nagy csillag elutasítóan lángol, most vörös és forró, mint egy izzó katlan. Kis híján utolérem őket, amikor kialszik a valóság, és aki minket álmodott – az a jótét lélek – végre ránk zárja szemhéját.

 

Illusztráció: Stars: the Art and Science

Az erőszak, ha gondosan végzik (Fordított idő I.)

De még a nehezen megszerzett térkép sem segített rajtuk.
Megkerülsz egy öblöcskét, elhagysz egy római laktanyát, egy félbehagyott templomot, mész előre a rettentő hóesésben, elkanyarodsz a hetedik rom mellett, végül eljutsz oda, ahol kezdted a vándorlást, Kerkovian kikötőjébe.
Ám a régi menekültek helyét, az öreg raktárat most izgága, félig meztelen fiatalok foglalták el.
A düh körbejárt köztük, mint méhser. Feszes vállak, feszes combok, csontos könyökök. Fiatal fiúk, fiatal lányok, akiket a menekülő családok féltek magukkal vinni. Most összebújtak egy elhagyott kastélyban, és várták, hogy véget érjen a hóesés, hogy végre-végre…
De minek kéne véget érnie? Ahol fiatalok vannak, ott megenyhül a hideg. Ha elsütsz egy viccet, vagy csak izegsz-mozogsz, akkor annyian nevetnek, hogy egy eleven, vidám hadsereg közepén érzed magad. Mintha ez a rengeteg ide-oda hullámzó barna, vörös, szőke haj egyetlen mozgékony, hatalmas testhez tartozna.
Fiúszag, lányszag. És hús, mindenütt hús, gondolta Riolda, jobbra is, balra is belemarkolhatsz. Te jó ég, hogy mennyien! Mintha a halál magával vitte volna a kisbabákat, az öregeket, de egyetlen terembe zsúfolva itt hagyta volna a tizenéveseket.
Micsoda pocsékolás ez egy háborúban!
Friss, finom áru, gondolta Riolda. Mert a tízévesnél fiatalabbak hamar meghalnak, és még csak nem is a fáradtság, a hideg vagy a hasmenés végez velük, hanem a vágyakozás az anyjuk-apjuk után. Mert még a rossz szülők is felejthetetlenek, ha a szemünk láttára szúrják le őket. És hiába erősek a huszon-, harmincévesek, fogságban ők is hamar meghalnak, mert elepednek a fiaikért-lányaikért, a feleségükért, a férjükért, a szabadságért – könnyen felfejthető minták ők a múlt szövedékében.
Tizenévesen viszont olyan szabad vagy, könnyű és hajlékony, hogy belőled lehet a legjobb rabszolga. Lehetsz muzulmán, keresztény, zsidó, normann, burgundi, szász – igaz, amit játékból próbálsz ki, abból gyorsan bilincs lesz. A tizenévesek rugalmasak, frissek, és ami a fő, szépek; szépek, tehát értékesek. Úgyhogy Riolda biztos volt benne, nem valami titkos rokonszenv miatt verődtek itt össze ennyien.
De nehéz volt gondolkodni ebben a nagy viháncolásban. Ha valaki meglökött egy vállat vagy térdet, öten-tízen dőltek a karjába.
– Ezek mind szökött rabszolgák – súgta oda Sjönnek.
Sjön bólintott. De mintha nem érezné a félelmet, ő is csak énekelt tovább a többiekkel. Mert a sok izgés-mozgás, nevetés összeállt egyetlen dallammá: fehér árnyék leszek, hazamegyek… ellenség vagy, ha kérdezel… ellenség vagy, ha felelsz nekem… Mindenki ide-oda hajladozott, és minden szem csillogott a furcsa diadaltól: elbáááááánok veled, énekelték mámorosan. Fiúszag, lányszag, levegőbe lökött, összezárt öklök, ide-oda csapódó, szőke, barna varkocsok. Talán csak egyetlen mozdulat választotta el őket, hogy mindannyian szeretkezni ne kezdjenek.
Riolda is furcsa bizsergést érzett a mellében. Elbááánok veled, énekelte engedelmesen, és közben az ujját a csuklójába vájva gondolkodni próbált.
Szökött rabszolgák, igen. Elbáááánok veled
Van-e jobb fájdalomcsillapító a közös éneklésnél? Amíg másokba kapaszkodsz, addig nem érnek utol. Riolda kereste rajtuk a szenvedés jelét, a sebeket, a töréseket. Hiszen minden rabszolgát engedelmessé aláznak, és a szépeket kivéve  az összeset megerőszakolják – sokszor éppenséggel csak fegyelmező szándékból. Mert fájni fáj a törött ujj is, ám ha a csont rosszul forr össze, semmirekellő, eladhatatlan rabszolga leszel. No de az erőszak – ha gondosan végzik – megaláz, megtör, viszont nem látszik. Ha túlvagy rajta, mehetsz mosogatni.
Így törik be a vikingek a szláv foglyokat is.
Ám Riolda a megtörtség semmilyen jelét nem látta a raktárban éneklő fiatalokon. Vagy ez a nótázós örömmámor nem is engedi, hogy ők maguk észrevegyék, hogy megtörtek bennük valamit? Hogy letörtek a nevükből egy darabkát.

Gus!
Riolda felpattant, mert végre-valahára ismerős arcot látott.
Egy hercegi udvarban egy fiatal testőr persze nem állhatna szóba egy parancsra ide-oda szaladgáló dadussal. Az ilyeneknek nemcsak anyjuk-apjuk van, hanem címerük, jelmondatuk, büszkeségük. De ennek a Gusnak már semmije sem volt. Fehér árnyék leszek, bömbölte az első sorban áhítattal.
Riolda a lábához kuporodott, és meglökte a könyökét.
– Emlékszel rám, ugye? Riolda vagyok.
Gus összerázkódott. Mintha nem a trónörökös dajkáját, hanem legalábbis Hildit látná maga előtt.
– Nem, ő nem annyira rossz ember – motyogta.– Hát van igazság a földön?
Riolda egy szót sem értett. Miféle igazság?
Gus nem tartozott a legélesebb eszű testőrök közé, és most nemcsak ostobának, hanem részegnek is tűnt. De nem volt mit tenni, ha már mellékuporodott, végig kellett hallgatni a történetét.
–Tizenkét beszélő sas él Dániában, tizenkét halhatatlan madár – kezdte Gus.
De az ő madarai nem a hősmondákban szálldostak, hanem minden év júniusában megérkeztek Normandiába, hogy biztosítsák Gus családjának a szerencséjét. Ám ezek a sasok olyan páratlanok voltak, hogy csak a családfő, Gus nagybátyja, Henrik herceg előtt mutatkoztak meg. Közönséges emberfia meg sem pillanthatta őket. Még Vilmos herceg sem.
– Én sem láttam – magyarázta Gus –, de minden nyáron hallottam a szárnycsapásaikat.
És Riolda végighallgatta, hogy Gus családja hány és hány csatát nyert meg, mennyi kastélyt, mennyi földet szerzett. Ám ez a sok diadal is kevés volt a családi sasoknak. Rábeszélték a nagybácsit, Henriket, hogy ne elégedjék meg ezekkel a jelentéktelen győzelmekkel, mert hisz nemcsak a családért tartozik felelősséggel, hanem egész Normandiáért. Jó kedélyű fickó ez a Vilmos herceg, de nem véletlenül büntették az istenek terméketlenséggel az első feleségét! Most már Henrikre vár az igazi dicsőség!
Riolda hagyta, hogy ebben a nótázó hangzavarban és összevisszaságban, ebben a menekültekkel zsúfolt raktárban  minden értelmet nyerjen. Hogy a mondatok átáramoljanak rajta. Hiszen mindig többet tudunk, mint amit elismerünk magunknak.
Hogy mi lett az ír királyfival, akit a herceg és az első felesége úgy megkedvelt, hogy többen már örökbefogadásról pusmogtak? Hogy mért kellett Hildinek, Vilmos második feleségnek úttalan utakon bujkálni a csecsemőivel?
Tán csak nem ez a málészájú Gus volt, aki a nagybátyja, Henrik parancsára végig mögöttük lopakodott?
– És neked, Gus, mit ígértek a családi sasok?
Gus nem felelt. Talán nem is felelhetett, hiszen nem ő volt a sasok szószólója, hanem a szárnycsapásokból is olvasni tudó, ravasz nagybácsi. Szegény Gusnak nem maradt más, minthogy belebömböljön a többiek énekébe: fehér árnyék leszek… Henrik bácsi ügyesen kereket oldott, míg a hűséges Gusra a hősi halál vagy a kevésbé dicsőséges rabszolgaság várt. Riolda még tudni szerette volna, hogy ki hívta be a mórokat, ki terjesztette el, hogy az arabok nyílt csatában legyőzhetetlenek, és miképp váltak az utolsó három hónapban ilyen végzetesen irányíthatatlanná az események. Ám Gust az ilyesmi egy csöppet sem érdekelte.
A dal megint magasra csapott.
Fiúillat, lányillat. Gus magához rántotta Rioldát:
Te okos lány vagy… te nagyon okos lány vagy…
Riolda hátrébb ugrott. De már olyan erővel duzzadt körülöttük az ének, hogy úgy érezte, csak az alacsony mennyezet miatt nem szárnyalnak föl mindannyian a magasba. Végre odakúszott hozzájuk Sjön, és most már ketten hallgathatták végig a hajdani nemes testőr fantasztikus, páratlan haditettét: hogyan sikerült a szegény normannoknak megszökniük – neki, Gusnak hála! – megszökniük a mórok fogságából.
Ezek a gyáva gyilkosok, mesélte Gus, Namruvienben, egy épen maradt pajtából indították őket a kikötőbe. Ám a hős sasok vagy a kiszámíthatatlan normandiai időjárás vagy talán valami egészen más csoda miatt hatalmas köd ereszkedett rájuk. Amolyan tündérköd, holtidő, amitől a lovak is megrettennek, nem csak a katonák. Ilyenkor nem szabad felnézni, de ezt ezek az ostoba arabok nem tudták. És mihelyt a lovak megbokrosodtak, Allah a becsületes normann fiatalok pártjára kelt, és azok a koszos rabszolgahajcsárok Allah szeme láttára őrültek meg. De a normannokat sem kellett sajnálni! Mert ahogy kiszabadultak a köteleikből, üldözőbe vették a mórokat. Világraszóló diadal volt, mesélte Gus elégedetten.
– Agyonvertük mindahányat. És most várjuk a hajót, ami majd átvisz Dániába minket.
Riolda, akinek összeszorult a gyomra, gépiesen bólogatott.
Hol az a megmentő hajó?
És hány órája történhetett mindez? Hány óra kell, hogy a mórok felfedezzék az úton az agyonvert rabszolga-kereskedőiket? És a nevezetes tündérködtől félnapi járásra a raktárat Kerkovianban, ahol most diadalmámorban énekelnek. Negyven fiatal rabszolga, akik egy soha meg nem érkező hajót várnak a kikötőben.
De Gust az ilyesmi egy cseppet sem aggasztotta. Hatalmas mellkasával szinte feldöntötte Rioldát.
– Hadd legyek én az első! – nyaggatta Sjönt. – Hiszen én és Riolda… mi már az első pillanattól fogva…, olthatatlanul, mindörökre.
Ő megért engem… Fehér árnyék leszek… Úgy elbáááánok veled…
Riolda kapálózva kibújt a szorításból.
Odakinn sápadtfehéren hullámzott a hó, de már csak a szél tombolt, az ég érintetlenül ragyogott – hány óra kell, hogy az arabok a kitisztult időben megtalálják a holttesteket? És van-e jobb móka, mint ködfoltok között kergetni negyven fegyvertelen fiatalt? Negyven pompás, fiatal rabszolgát, aki néhány órára szabadnak képzelte magát.
– Az a hajó, Gus! Mondd, mikor érkezik ide?
– Miért kérdezed?
Fehér árnyék leszek… Ellenség vagy, ha kérdezel.
Riolda kivonszolta Sjönt az éneklő tömegből.
Nem is volt miért sajnálni a behemótot. Annyi átizzadt has, kar, comb volt körülöttük, amit talán még egy sasokkal álmodó unokaöcs is túlzásnak tartott.
De ahogy kiértek a, a fiatalok gyűrűjéből, rögtön elbizonytalanodott. Mert lehet, hogy a jó nagybácsi mégiscsak küld hajót… Vagy az éneklésben rejlő erő elröpíti ezt a sok fiatalt a szárazföldről…
Kisvártatva Sjönnel összefogódzkodva botorkáltak a kikötőben.
Szuvas fogakhoz hasonló, roskadozó házak, sárban-hóban oszladozó raktárak, ahogy a rómaiak hagyták őket. De miért tűnik minden bomladozó épület ilyen rendetlennek és tervszerűtlennek? Miért jár szégyennel és szorongással minden hanyatlás?
Sjön találta meg a félreeső kunyhót a kikötő túloldalán.
Konokul és dühösen szeretkeztek.
De semmilyen révület nem hozhatta előbbre az elkerülhetetlent.

Néhány óra múlva irtózatos csattanásra ébredtek. Az arabok ordítva körbevették a kastélyt, és kutyákat uszítottak a menekülőkre.
Harapás, halálos seb ilyenkor nem számít: hiszen hibás áru minden szökött rabszolga, aki ha egyetlen pillanatra is, de visszaszerezte a nevét. Úgy elbáááánok veled… énekelte Riolda a kunyhóban fülére szorított kézzel. Néhány óráig háborúban megcsömörlött, öreg harcosok gyakorolhatják a kivégzést – apró szórakozás, míg a mór sereg szervezetten vissza nem vonul a Loire mögé.
Madarak keringtek a csonkán meredező kastély fölött. Kiterjesztett szárnyú, kárörvendőn köröző madarak.
Igen, talán sasok.

 

Az utolsó reggel

Kikapcsolta a rádiót, nagyon zavarta a hang, és már órák óta nem volt egy nyugodt perce sem. Talpán nem viselt zoknit, kiment a balkonra, ahol tavaly meghalt az anyja, éppen stroke-ot kapott, de senki sem volt otthon, ő éppen dolgozott, és csak órákkal később talált rá. Addigra már mindegy volt. Azóta cigarettázik és kávézik, azon a széken ülve, ahol megtalálta. Vérrögnek képzeli az anyját, folyamatosan rágondol, hogy akkor hátha, talán, így vagy úgy, ő is meghalhat.
Öngyilkos nem akart lenni, így csak egy lehetősége maradt, annak az orvosnak kell őt megölnie, aki nem mentette meg az anyját. Alaposan felkészült, jól kidolgozott terve volt. Kezdetben kisebb betegségekkel, megfázással kellett elérnie, hogy láthassa az orvost. Megfürdött, hajat mosott, és még vizesen kiment a január esti hidegbe, fél óra után reszketve bement a fűtetlen szobába, és várt.
Másnap az orvoshoz kisebb ajándékokat vitt, hogy gyógyítsa meg, ez pontosan illeszkedett a tervébe. Meg akart halni, de először meg kellett gyógyulnia, az orvosával bizalmi kapcsolatba kellett kerülnie, mert, ha létezik elég pénz a gyógyulásra, lesz elég a halálra is.
Nátha, tüdőgyulladás, arc- és homloküreg gyulladás, befeküdt a kullancsok közé, mindent kipróbált, hol elhízott, hol nem evett semmit, egyre többet volt beteg, és egyre kevesebbet dolgozott. Volt valamennyi megtakarítása, abból élt, de még előtte felvett egy hitelt is, tudta, a dolgoknak ára van. Így ment ez jó sokáig.
A szervezete lassan rezisztenssé vált az összes antibiotikumra, nem volt lassan gyógyszer, amit még nem szedett volna. A terv szépen alakult, beteg lett, aztán meggyógyult. Újra és újra. Visszament pálinkával, raháttal, halvával, bonbonnal, szép lassan előkerültek az ajándékkosarak, és a borítékok is. Az orvos pedig még csak nem is gyanakodott, mindig is voltak gyenge immunrendszerű emberek, gondolta.
Az utolsó reggel felkelt, és az előző este jól megtömött borítékot betette a táskájába. Mezítláb kiment az erkélyre, rágyújtott. A Nap felkelt, de nem látszódott, vastag felhőréteg takart mindent. Leült a székbe, éppen arra gondolt, hogy kelleni fog egy esernyő, ne legyen teljesen elázva, amikor az orvoshoz ér. Aztán az anyja átvillant a fején, ott keringett a vérében, közben talpa alatt kilenc emelet, a vérkeringésében ötvenhárom elvesztett év, és mikor elért a bal kamrához, becsukta az ajtaját.

 

 

(Illusztráció: bio)