Negyvenhetedik fejezet

Ősz menyasszony oltár elé lépett ködszürke fátylában. Nem látszott az arca, de sejteni lehetett, hogy már nem fiatal. A láp fiatal arái tavasszal és nyáron tartották frigyüket, és kizárólag áttetsző fátylat viseltek. Szerették volna megmutatni telt cseresznyeajkukat, hamvasbarack arcukat, hegyhát ívű szemöldöküket. Tudták, a láp egymentre magába szívja fiatalságukat, elnyeli tekintetük ragyogását, bőrük feszességét, fiatal életük báját. Hadd tündököljön hát egy jót utoljára az a sok szépség!

        Itt-ott foszladozó köddunna takarta a lápot, buzogánypihe pamacsok lebegtek a levegőben. Tünde hűvös némaságban csónakázott a csipkés ködben. Sápadt hajnalra ébredt, gondolta, beevez a morotván, megszellőzteti gondolatait. Arra gondolt, hogy az ember életébe a dolgok nem pőre akarat szerint érkeznek, hanem valami misztikus rend szerint. A misztikus szó nem tetszett neki, ki is cserélte istenire. Isteni rend igazgatja az évszakokat, nappalokat, és a semmi kis életeket. Egy hete kezdte el olvasgatni a Bibliát, pakolgatás közben, egy doboz mélyéről kotorta elő, és legelőször átrakta a nem használatos könyvek dobozába, melyek a közeli város antikváriumába mennek. Ám éjszaka nem tudott aludni, és határozottan azt érezte, hogy van valaki a világon, aki mindent lát, mindent hall. Látja a lápot, látja az ivókút melletti kis rejtekajtót, New Yorkot éppúgy, mint Tokiót, tud a ki nem mondott álmokról és vágyakról, egyszóval mindenható. Kiugrott az ágyból, feltúrta az antikváriumi dobozt, kihalászta belőle a Bibliát és az éjjeliszekrényére tette. Nem olvasott bele, egy tárgy volt a többi között, de már igen nagy fontossággal bírt, ki lett választva a Föld többmilliárdos tárgykupaca közül. Ráadásul olyan édes álmot hozott, hogy Tündének tiszta nyál csordult ki ébredéskor a szája szélén.

        Elérte a partos részt, ezt szerette a legjobban. A piros berkenyék hiába hímeztek pöttyöket a köd szakadozó vásznára, az elrongyolódott anyag nem bírta megtartani a vadonatúj hímzőfonalat. A pöttyök belehullottak volna a dermedt vízbe, ha a sápadt nádszálak nem sietnek a segítségükre. De a kócos lápi lényeknél nincs segítőkészebb népség, a nádszálak buzgólkodva felfogták a pöttyöket, és együtt ringatózva, nagy egyetértésben hallgatták, hogyan szuszog a köd. Tündét bűvös némaság vette körül, a napsugár éledező fénye mintha nem is fentről, hanem egyenesen a víztükörből kapaszkodott volna fel a nádszálakon, és mászott volna felfelé egyenesen az égig. Egyetlen csillag ragyogott fenn, harmatgyöngyös pártát emelt rá a nap. Megreccsent a csend, feléledt a nádas. Visított a guvat, trombitált a vörös gém, pirregett a tücsökmadár. Talán szerelmi bánatát panaszolta? Igazán meghallgathatná valaki. Ha meghallgatná, akkor gyógyírt ajánlhatna a bajára. Mert neki nagy baja van. Elveszítette a párját. Micsoda társ volt! Egész nap pergett a nyelve, mint a horgászorsó, védte a fészekaljat. Aztán eltűnt. A legdühítőbb az egészben, hogy a szomszéd nádszálon fészkelő tojónak benne lehet a karma a dologban. Üresen himbálódzik azóta az a csiricsáré fészek.

         Tünde elmosolyodott, szeretett volna segíteni a madárkának. Igen ám, de hogyan? Tünde, Tünde, hallotta ki a madár hangjából, látom, megfogadtad a tanácsom, elhajítottál mindent, ami a régi életedhez köt. Tünde összerezzent. Mi ez a tündérbűbáj? Milyen csúfos játékot játszik vele a képzelete? Nagyot csobbant a víz a morotva szélén. A madárka elhallgatott, a guvat lenyelte visítását, a vörös gém trombitája bedugult, a láp reggeli tájképpé szelídült, s a vízben váratlanul megjelent egy fényes fej. Állaté vagy emberé?, nem lehetett tudni. Olyan volt az a fej, mint egy gyereké, mint egy fiúé. Igen, fiúarc volt. Szőrös. Merev halszem karikára nyitva. Összelapult orrcimpa. Hosszú fül. A lápi fiú az! Semmi kétség. Üzenetet jelzett a telefonja. Holnap érkezem Budapestre, másnap megyek hozzád, puszi, Valika. Mire felnézett a telefon kijelzőjéről, a titokzatos lény eltűnt. Elrejtette a láp, mely évezredek óta cinkosságot vállal minden lakójával. Cinkosság. Cöh! Milyen szemérmetlen szó! Ám ha szeretettel párosul? Akkor? Nos, akkor nem helyezett a természet erősebb habarcsot két emberformájú tégla közé mióta világ a világ.

        A gyékényerdő szélére ért. Buzogánysásnak is mondták, vagy egyszerűen csak sásosnak. Széles fejű metszőollót és sarlót is hozott, utóbbit Rebeka nénitől kérte. Minek az neked?, kíváncsiskodott, el ne vágd vele a kezed. Nem a te gyenge kezedbe való az, mit akarsz vele? Majd én levágom, amit kell, ne nyúlj hozzá! Tünde köszönte szépen, finoman elhárította Rebeka néni fürkésző kotnyeleskedését. Valahol azt olvasta, hogy a kotnyeles nők hajtják előre a világ kerekét. Milyen érdekes, ha egy kis faluban kiderül, hogy Budapestről jöttél, egyből kétbalkezesnek, élhetetlennek, ügyefogyottnak néznek, és csak hosszú évek kemény munkájával tudod bizonyítani az ellenkezőjét.

        Tünde kézügyessége már az óvodában kiderült. Valósággal elkápráztatta az óvó néniket a fonásaival. Fonta a kislányok haját, fonta a babák haját, sőt olykor a hosszú hajú óvó nénik is káprázatos hajkölteményekkel indultak haza. Amikor Tünde anyukájának eldicsekedték a dolgot, mindent lehetett látni az arcán, csak örömöt nem. Remélem, nem fodrász leszel, felelte, és kézen fogta a kislányát. De a kis Tünde nemcsak az óvodában font. Ha a játszótéren talált két gazszálat tökéletes karkötőt tekergetett-csavargatott belőlük, és ajándékba adta a játszópajtásainak, akik rácsodálkoztak, de pár másodperc múlva ledobták a földre. Ha meg valahol száraz szalmaszálakra bukkant, egyből gyűrűvé sodorta a szálakat. Felső tagozaton már komoly kis kreációval jelentkezett az iskolai bolhapiacon, és nem telt bele tíz perc, minden portékája gazdára talált. Amikor otthon eldicsekedte, mennyi pénz keresett, az anyukája azt mondta, reméli, nem fizikai munkával fogja megkeresni a kenyerét, nem arra nevelte. És még azt is hozzátette, soha ne a föld felé tekintsen, hanem az ég felé, legyen inkább légikisasszony. Tünde akkor még nem tudta, mit jelent a légikisasszony szó, azt hitte valami mesefigura, vagy ami még rosszabb, ugrándozva közlekedő, kényeskedő kis majom. Mert ilyen lányok is voltak az osztályban, ki nem állhatta őket, még az sem volt természetes, ahogy a levegőt vették. Ezekre gondolt, miközben vágta a gyékényt és a kákát. Jó nagy kévényit szedett mindkettőből, erősen összekötözte egy madzaggal, és megfordult a csónakkal.

        A gyékényfonó tanfolyam egy hét múlva kezdődött, remekül időzítetten, akkorra már Valika sem lesz nála. A közeli városban a hagyományok háza hirdette meg a tanfolyamot. A képzés a gyékényszakma néprajzi hátterével indul majd, amit külön nagy lelkesedéssel várt. Aztán az alapanyagok jellegzetességét, megmunkálásuk fortélyait ismerik meg. Használati tárgyak készítését éppúgy ígérte a tanfolyam, mint ékszerek, kalapok, retikülök kreálását. És itt az ideje elárulni, hogy Veres Tünde harminchét éves egykori légikisasszony régi álma megvalósulni látszott. Saját kreációt tervez, saját brenddel, festi, köti, sodorja és pödri majd a gyékényt. Fájdalomként hasított bele a várakozás izgalma, mégis hűsítő volt a fájdalom, olyan, mint amikor a nyílt sebét tengervízbe mártja az ember.

(Illusztráció: Erin Hanson – Water Lily Reflections)

 

Bartalis Barna megtöltötte a bockot. A patronok halálos zizzenéssel csúsztak a töltényűrbe. Armusa lőszerek, jó durva söréttel töltve. Vajon majd Alaszkában is lehet kapni őket?

Végignézett a földúton. Az aszály már az utolsó nedvességet is eltüntette. Az a kátyú, amiben három éve valami ki tudja, honnan idetévedt disznó dagonyázott, csont száraz. Félarasznyi por mindenütt. De nem baj, legalább hamar elissza a föld a vért. A nyomokat meg majd kukoricalevéllel elsöpri. Az öreg nem egy óriás. Vállára veszi, elviszi a tengeritábla túloldalán levő feneketlen kútba. Ott a kutya se talál rá.

Sehol sem mutatkozott egy teremtett lélek sem. De azért bebújt a bokorba. Az úton nem messze fácántyúk szaladt át. Figyelte, követik –e csibék. Megörült, mikor meglátta a tojó után igyekvő apróságokat. Aztán dühös lett magára.

Szentimentális barom! Hát mit törődsz te már ezekkel a koszos madarakkal? Etetted őket eleget, sokra nem mentél vele. Nemsokára óriásjávorok után jársz, meg kodiakmedvék után!

Vállhoz kapta a puskát, célozgatott. Szemből lője le az öreget, vagy hátulról? Kicsit keményen süt ez a moslékkeverő. Majd a pumpálós, amit Anchorageban fog vásárolni, az kezesebb jószág lesz!

Ennek már így kell történnie! Az öreg Ottóba amúgy is csak hálni jár a lélek, a teste felét már felzabálta a rák, megváltás lesz neki a halál.

Mennyire más volt ülni a bokorban, mint mikor rókára lesett! Úgy látszik, még a fegyver fogása is változik, ha ember lesz a zsákmány.

Nyolc éve vadászott cseppet sem lanyhuló szenvedéllyel. Ez volt az élete. Minden szabadidejét a területen töltötte. Nem érdekelte asszony, család, haverok, televízió. Csak a vadászat. Egyszerű gyári munkás volt. A fizetéséből nem futotta sem nagyvadas tagságra, sem bérvadászatra. Dúvadazott a nyári tarlókon és rókaugatástól hangos téli éjszakákon. Biztos kézzel bukfenceztette fel a nyulat, emelte le a toronykakast. Szúnyogokkal etette magát a nádban kacsára várva, őszi ködök alatt libagödröt ásott.

Egy téli napon aztán, mikor foxijával a kotorékokat járta végig, megfordult benne a világ. Isteni látomásként magányos szarvasbika ügetett el előtte keresztül a fekete szántóföldek borította kultúrsivatagon. Honnan jött, hová ment? Nem tudhatta senki, szarvasnak még a nyomát sem látták arrafelé addig a napig. És Bartalis Barna tudta, hogy érte üzentek. Attól fogva üresnek találta a hazai tájat. Már nem tudott örülni a műuhura berepülő szürke varjúnak, a sípra ugró rókának. Mindez már kevés volt, átkozottul kevés. Már nem volt a vadásznak kedve ahhoz, hogy ezen a laposon kergesse a nyulakat élete végéig. Többet akart.

Makacsul keresni kezdte a lehetőségeket. Párszor meghívták ide-oda disznóra, egyszer muflonra is. Szép volt, jó volt, de már nem elégedett meg ilyen csurranó-cseppenő morzsákkal. Gyermekkori álmai egyre hangosabban dörömböltek homloka mögött. Vadont akart, szabadságot, ahol nem köti gúzsba vadászlelkét a mindennapok gondja, a láb lépteit nem fékezi beírókörzet határa, ahol nem kell alkalmazkodni kicsinyes cimborákhoz. Szirénhangon hívta a világ vége. A hely, ahol még mindig jókat lehet vadászni. Az utolsó határ civilizáció és vadon között : Alaszka.

Bartalis Barna kutyaszánon akart járni. Fából összerótt házat akart, ahol a gerendák réseit mohával tömi majd be, hogy ne fújjon be a blizzard. Nyírfakéregből csavart kürttel rigyető jávorbikát akart hívni, a köd eloszlására akart várni sziklaoldal takarásában vadjuhok nyomán, vonuló karibuk útját akarta elállni vadvirágos tundrán, medvenyomot akart követni tengerparti fövenyen sirályoktól kísérve.

Hívta, várta Alaszka.

Valamelyik színes folyóiratban egyszer talált egy hangulatos írást a magas északról. Egész oldalt kitöltő képen a Denali hófehér sapkája ragyogott, az indiánok szent hegye, Észak-Amerika teteje. A képet kivágta és az előszoba falára rajzszögezte. Ahányszor csak kiment, vagy bejött az ajtón, a Denali ott volt mellette.

Megváltozott az élete. Már csak egy célja volt. Eljutni Alaszkába. Lázasan gyűjtötte a pénzt a nagy útra. Aztán mindig történt valami. A megtakarított bankókat hol a fogorvos vitte el, hol az autószerelő, hol az adóhivatal. Évek hiábavaló sóvárgása után kiszámolta, hogy ha továbbra is ilyen ütemben gyűjtöget, akkor hatvanhárom év alatt gyűlik össze a pénze. Döbbenetes felismerés volt, keserves és fájó. Életunt, megkeseredett ember lett miatta, akinek már nem voltak céljai. A Denali még mindig ott trónolt a képen a vidék felett. Hívta, hívta, kínozta a vadászt, aki nem mehetett. Megpróbált valami jól fizető állást keresni, de nem sikerült. Rákapott a szerencsejátékokra, de ahelyett, hogy nyert volna, egyvégtében veszített. Mindennapi, filléres gondjai lettek.

Ilyenkor csíráznak ki a nagy bűnök gőzölgő koponyák alatt.

És ekkor kezdték a környék pusztuló tanyavilágát újra felfedezni. Nyugatról hazatelepült nyugdíjasok javítgatták a kisnemesi kúriákat, parasztházakat. Feltűnően jól éltek ezek az idegenek. Hát persze, hiszen egyiküknek német, másikuknak belga, a harmadiknak meg svájci nyugdíjat hozott minden hónapban a posta. Mindezt Bartalis véletlenül tudta meg a kocsmában. Mert már az italra is rákapott.

Így került egy nyári napon töltött puskával a bokorba a tanyavilág peremén, s leste az öreg Ottót, a pénzespostást.

Nem volt már visszaút. Hány álmatlan éjszaka volt mögötte? Maga sem tudta. De döntött. Ölni fog Alaszkáért.

Tizenegy óra körül járt az idő, mikor messze az úton valami mozdult. Távcső nélkül is tudta, hogy az öreg lesz. Bizonyára előredőlve tekeri a pedált, nagyokat szusszan, harcol a kerékfogó porral. Aligha sejti, hogy utolsó perceit éli.

Bartalis szíve tulajdonképpen csak akkor kezdett el dörömbölni a bordák ketrecében, mikor az alaktalan foltból kezdett kialakulni a bicikli, rajta az ember. Egy idő után azt is látta, hogy tátott szájjal veszi a levegőt. A nagy postástáska tehetetlenül verődött ide-oda. Mikor már nagyon előrecsúszott, s Ottó bácsi térdét verdeste, az öreg fél kézzel lenyúlt, bosszúsan hátralendítette. Közben a kerékpár kacsázva kilengett, de csak addig, amíg a postás nem fogta újra két kézre a kormányt. A bokor levelein hangyák nyüzsögtek. Bartalis hol őket nézte, hol a postást. Az öregnek vörös volt a feje. Hiába, meleg van, gondolta a gyilkos. Nicsak, Ottónak újra kinőtt a haja! Úgy látszik, mostanában nem volt kemoterápián. Az egyik hangya a puskacsőre tévedt. Leseperte. Már hallani lehetett, amint a bicikli murisan nyikorogott. A táska megint az öreg térdét verdeste, huppogott, ahogy a pedált tekerve ritmikusan belerúgott. De már nem lendítette hátra, mint aki feladta a táskával vívott egyenlőtlen harcot. Az úton, már a postás mögött megint átszaladt a fácáncsalád, ezúttal visszafelé. A bicikli hátsó kerekében mintha nyolcas lett volna, s a lánc is eléggé lazának tűnt.

Szemből lőjem, vagy engedjem túlmenni, aztán hátulról?

Előretolta a biztosítót, akkorát kattant, hogy tán a Pető Béla tanyáján is hallani lehetett. Ottó bácsi a bokor felé fordította a fejét, egy pillanatra találkozott a tekintetük. Na lám, milyen véres a szeme! Mit csinált ez az éjjel?

Bartalis nyaki ütőere hangosan préselte a vért az agyba. Keze reszketett. A postás már nem a bokor felé nézett, hanem újra az útra, ahol fekete bogár araszolt, csápjaival túrva a port. Az első kerék maga alá taposta. Már tisztán látszott, hogy a hátsó kerékben tényleg nyolcas van. A biciklis a bokor mellé ért, tovahaladt.

Lőni! Lőni! Lőni már! Ökör, elszalasztod!

Bartalis Barna kiugrott a takarásból. Közben egy levél susogva az arcába vágott. Felkapta a bockot. A postás most újra hátralendítette a nagy táskát. A nagy táskát a rengeteg pénzzel. Nehogy a lövés a bankókban tegyen kárt, a célgömböt feljebb vitte az öreg gerincvonala mentén a tarkóig. Nyikk, nyikk, mondta a postásbicikli. Supp, supp, zúgott a vér a gyilkos füle mögött. Ujja rágörbült a ravaszra, húzta, húzta. Keményen süt ez a rohadt puska, gondolta, térdei megrogytak, az öreg kiugrott a célvonalból, ide-oda táncolt, mintha valami égi biciklit kölcsönzött volna a földönkívüliektől, aztán Bartalis arccal belebukott a porba, és öklendezve epét hányt…

Mikor magához tért, valami nedvességet érzett az arcán. Kinyitotta a szemét. Egy kisróka szaglászta kíváncsian az arcát. Soha nem látott még ilyen közelről élő rókát. Bajuszszálai közvetlenül az ember szempillái előtt remegtek. Csodálkozva ült előtte még akkor is, mikor Bartalis tántorogva felállt. Esteledett. Puskájára támaszkodva indult el, azt sem nagyon tudta, merre. A rókafi kicsit lemaradva ugyan, de követte, akár a kutya. A kukoricás felett fekete fellegek tornyosultak, s amint az alkony egyre jobban ránehezült a tájra, a felhők mind sötétebbek lettek, s mögöttük sejtelmes fénnyel ütött át villámok izzása.

Mint az északi fény ott, Alaszkában, gondolta Bartalis. Aurora borealis. Az lehet ilyen. Villództak a fények, és a gomolygó felhők különös alakzatokat rajzoltak az égre, medvefejet, jéghegyet. És amikor balra nézett, meglátta.

A többi felhő fölé magasodva ott volt, éppen úgy, mint a képen. Ott volt ősz fejével a Denali.

És akkor Bartalis Barna mindent megértett. Hosszú utazás végén megérkezett. Ha nem is így képzelte, de álma megvalósult. Megtalálta a maga Alaszkáját. Orrán még ott érezte a kisróka orrának melegét, s már tudta, hogy csak úgy lehet boldog, ha nem kerget elérhetetlen álmokat, s megtalálja a szépet abban, ami neki jutott. Vadréceszárnyak süvítésében, gallyazni készülő fácánkakas szavában, a kalapkarimára hulló hó zizegésében, a távoli templomtorony csúcsán megülő esti csendben. Ez mind az övé volt útlevél és pénz nélkül is, örökre.

Ahogy haladt az úton az alkonyatban, ha látta volna valaki, egy boldog embert látott volna, lépései nyomán a földúton apró porpamacsok keltek, s szálltak fel a magasba az ég, a felhők, a Denali felé.

 

(Illusztráció: Rupsona Chitrakar – Hunting)

 

Úgy határoztam önműködő írásba fogok, ami egyeseknek csupán azt jelenti, azt írja le az ember, ami éppen eszébe jut, ez az alkotási mód az ilyen embereknek nem jelent értelmes szöveget (ők azok, akik nem tudják, képtelenek értékelni az igazi művészetet), mert ők a megértéshez, a művészet végtelen mélységeibe történő megmerítkezéshez szükséges különleges értelmezési, ráérzési készségnek még csupán a csíráját sem nem hordozzák magukban, az ilyenek képtelenek értékelni ezt a magas művészi kibontakozási formát, számukra ezek a magas művészi értéket képviselő különleges alkotások nem mások, mint egymás után írt szavak zagyva és érthetetlen kuszaléka – értéktelen szemétnek bélyegzik azt, amit nem érthetnek meg. De valójában ezzel a technikával mégis igazán egységes szöveget, valami különlegesen művészi és egyéni, nem is inkább különlegesen egyéni és művészi teljesítményt lehet nyújtani, végezni. Egy különleges egyéniség különleges alkotása ez különleges egyéniségeknek (azoknak, akik értékelni tudják ezt).

A cél igazi műalkotás létrehozása, a spontán művészet révén ragadni meg a művészet valódi lényegét, feltárni és összefüggésbe hozni a valóság valóját, az összefüggéstelennek tűnő, ám mégis egymásba kapcsolódó apró részletvalóságok egymásba ötvözése révén új és csodálatos valóságokat létrehozni – és érzem is, hogy ez az alkotási mód az, amelyre születtem, hiszen az eddig leírtak is csak úgy, spontán természetességükben áradtak elő tollamból, a művészet megragadhatatlan éteri magaslataiból felém vezető láthatatlan, ám hatalmas és megfékezhetetlen csatornán áramoltak elemien elsöprő erővel felém – belém, érzem a művészet által rámruházott erőt magamban, amely egy csodálatos alkotás elkészítését teszi lehetővé számomra, a kezdet már itt is van, meg kell hát ragadnom ezt a különleges pillanatot    pöcegödör      hát lehet, hogy ennél valamivel különlegesebb és magasztosan egyedibb szóval is kezdhetném különc önműködő írói, illetve költői tevékenységemet     tollkés     hát ez sem tűnik sokkal jobbnak     vajaskenyér   anyád    ez egyre rosszabb, talán az első szót mégiscsak át kellene alaposabban gondolni ahhoz, hogy aztán egy különleges kezdés után az egész szöveg önmagát generálva, vagyis beindítva, önagától gerjesztve, pontosabban önmagát gerjesztve beinduljon, hömpölyögni kezdjen és egy különleges, spontánul tökéletes egésszé álljon össze, és így készüljön el egy csodálatos, utánozhatatlan egyedi műalkotás.

Vakolat         marhaság   semmi értelme így kezdeni egy különleges önműködő alkotást

Tejbetök            ha ezzel kezdődne a szöveg valószínűleg végigröhögnék az olvasók       MEGJEGYZÉS: az ilyen eset nem biztos, hogy túl szerencsés!

Tokhal         természetfilmbe, vagy gasztronómiai lapba illő nyitány: MELLŐZNI!

Szürreáldezorientáció         Talán idegen szóval sem túl szerencsés indítani, meg aztán elég értelmetlenül is hangzik    (AZ UTÓBBI NEM FELTÉTLENŰL BAJ)

Vakfolt         ez kétségtelenül elég misztikusan és talányosan cseng, de valahogy mégsem ragad meg.       (talán egy későbbi mű kezdése lehetne)

Gyökérféreg    EZ AZ  EZ AZ  AZ EZ, AMI KELL SPONTÁN ÉS TÖKÉLETES    kezdjük is:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos

harmatnak felszakadó lépfenéiből

úgy látszik ez az alkotói módszer még nem megy teljesen gördülékenyen, egy pillanatnyi elgondolkodás megakasztja az egész folyamatot: Mit lop, vagy miért lop? – mármint a gyökérféreg – ez az, amin nem szabad elgondolkodni, most aztán tényleg semmin sem lehet elgondolkodni, meg kell tanulni még annál is kevésbé gondolkodni, mint általában.    ÚJRA KEZDENI:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását

Újabb probléma: egy kis szünet, egy rövid pillanat, ami azzal telt, hogy átfutottam azon, amit eddig alkottam. Nem tudom, hogy ez ütközik e a műfaj íratlan, vagy ha van, akkor általam ismeretlen írott szabályaival, mindenesetre mindenképpen megpróbálom ezúttal egyetlen végtelenül spontán lendülettel befejezni a telje művet.            A KÉRDÉS: milyen hosszú lesz? – Alighanem ez NEM IS ÉRDEKES!

Tehát:

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

ELKÉSZÜLT! És tökéletes lett. Végül sikerült létrehozni egy tökéletes alkotást olyat, ami utánozhatatlan, páratlan, megismételhetetlen és tökéletes, és kifejez mindent, amit csak egyszerű szavakkal, szerkesztett egységben kifejezni nem lehet. A létező, de ismeretlen világok közül sikerült egyet valósággá tennem, azzal, hogy újonnan összetett valósággá alakítottam, ötvözve különböző valóságok szilánkjait így létrehozva az én valóságát, ami így már mindenki, legalábbis sokak (a kiválasztottak) valóságává válik majd.

Persze azt még meg lehet próbálni, tenni, hogy a kész művet vesszőkkel, pontokkal és effélékkel tagolom, az értelmezés egyfajta variációját adva ezzel meg:

Gyökérféreg lop, a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó, virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből,

hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását, amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény, mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva,

kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra, céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben, vakondtúrások lankás melleiben tépődve – őrlődve, hangtalan testcuppanásba fonódva.

Talán a szöveg tagolásától mégis el kell tekinteni, jobb ezt az olvasóra, a befogadó közegre, a szöveg értelmezőjére bízni. Az általam készített tagolás egy lehetséges olvasat, de hagyni kell azt, hogy mindenki élhessen az olvasás szabadságával, létrehozza saját olvasatát, mindenki a saját valóság alakzatát alakítsa ki a kész szöveg meglévő, megkérdőjelezhetetlen, de mégis alakítható valóságából.

U.I.: Arra azért vigyázni, hogy a mű ne kerüljön elmeorvos kezébe.

A gyökérféreg vászon

 

Gyökérféreg lop a homályos végtelen tengerének árkaiból fakadó virágos harmatnak felszakadó lépfenéiből hippinek álcázva ezzel vég nélküli sikoltását amit kenyérbe áztatott gondolatcsimbókok szikráinak tölgykemény mégis pépszirup szerű szeplőinek vörös köldökzsinórjaiba ágyazott ágyaknak puffasztott ökörnyalábjába puhítva kotkodácsolt traktorával gázol epésen halálra céltalan repkedéssel fejnélküli groteszk örömtánccal kísért moszkitó ölelésben vakondtúrások lankás melleiben tépődve őrlődve hangtalan testcuppanásba fonódva.

(dadaista műalkotás)

 

(Illusztráció: Joan Mitchell)

 

Mirelit zöldborsót keresett. Felkapott egy dobozos Fantát, amíg a fagyasztott áruk felé tartott. Rossz szokása, hogy nem vesz magához a bejáratnál kosarat, mondván úgyis csak egy dolgot vesz. Most is egyensúlyoznia kellett – egy kézzel az ajtót fogta, a másikkal a zöldséget kereste.

Végül megkaparintotta, az ajtót hagyta hangosan becsapódni.

Sóska, spenót, fagyasztott meggy, így haladt végig a szeme és ő maga a soron. Leveles tészták, félkész ételek, egytál ételek. Itt megtorpant. Olvasta az árcímkéket: gnocchi, nokedli, ravioli, különböző ízekben. Májas ravioli. Tagoltan, betűről betűre végigolvasta: májas. Máj. Hirtelen kiverte a hideg veríték, aztán kifutott az erő a lábaiból. Hátra pillantott, hogy le tud-e ülni valamire, úgy érezte, el fog ájulni. Ujjai fehéredni kezdtek a Fantás dobozon, ahogy a kezével szorította azt. Máj – ez visszhangzott a fejében. Az áruház kövére tette az üdítőt és a zöldborsót, a homlokát pedig a hideg hűtőajtónak támasztotta. Behunyta a szemét. Érezte, hogy felkavarodik a gyomra.

Ahogy így támaszkodik, látja maga előtt a fakanalat a lábosban, ahogy az anyja keveri a sós főzővízben a töltött tésztácskákat. Leszűri, mikor kész, hűlni hagyja. Az lesz a holnapi ebéd. Az ebéd, amit majd az apjával kettesben kell elfogyasztania. Az egészet, az utolsó falatig. Aztán látja magát, ahogy a mélytányér fölött ül, mikor az apja sajtot reszel bele, aztán arra szedi rá a tésztát, aztán újabb sajtréteg jön. Úgy kell mindet megennie, hogy az apja mögötte áll. Áll, és figyeli, ahogy ő, harminc kilósan, háromhetes betegség után megeszik egy akkora tál májas raviolit, amennyi egy meglett férfiembernek is sok lenne. Úgy nyeli a falatokat, ahogy a könnyeit.

Utálja a májat. Utálja a májat és utál enni, utál ott lenni és utálja a hátába fúródó erőszakos szempárt. A villával úgy eszik, hogy szinte nem érinti a tányérhoz, nehogy zajt csapjon. Mert két dolgot megtanult: mindent meg kell enni és mindig csendben kell maradni.

Mikor végez az étellel, apja felkapartatja vele a tányér aljáról az olvadt sajtot. Az utolsó falatok még mintha ott lennének a torkában, nagyokat nyel, hátha lenyomja vele.

Legalább húsz éve nem kellett semmilyen májas ételt ennie. Most pedig ott vigyorog, gúnyolódik, vele szemben, – a hűtő harmadik polcán- ez a tésztalapok közé préselt szörnyeteg. Nincs ereje elemelni a homlokát az üvegtől, csak a tekintetét fordítja oldalra, figyeli-e valaki. Nincs más senki az egész soron, csak ő, az emlékei és a ravioli.

 

(Illusztráció: David Harianna)

 

– Nem láttad a cipőmet?

– Ott virít a sarokban – mondta Petra.

Egy levágott fülű kosár fölött kavaró mozdulatokat tett.

Elhúztam a sarokból a lábbelimet, felvettem és odacsattogtam hozzá.

– No mi készül itt, kérem szépen? – kíváncsiskodtam.

– Bájital a góliátoknak – felelte ő.

– Nos hát, tudnod kell Petra, hogy tegnap este a matrózlegényeket halálra masszírozta

egy láthatatlan bugyor – osztottam meg vele a gondolatomat.

De ez még nem minden; a kikötői kocsmából kitiltották a góliátokat, amiért szemérmetlenkedtek – fejeztem be.

– Végeérhetetlen történeteket én is képes vagyok kitalálni…

– Semmi kétségem felőle! – nevettem.

– Az orrüreg fúvóknak tehát annyi? – Petra immár egy széken állt, mint aki halálugrást

készül elkövetni.

– Azoknak igen. De nincs semmi különös abban, ha a provokálás lyukat fog vagy hamvast uszít.

– vontam meg a vállam.

– Ez az én skizofrén szövegem!!! – mordult fel Petra.

– Sejtettem, hogy a saját mondandódon fennakadsz.

– Jó, zárjuk le.

– Rendben. De a töltelékeid már kilógnak a fazékból!

– Úgy szép, ha duzzadtak… Apropó: hallottál már róla, hogy felrobbant

a repcefinomító?

– Igen, úgy déltájt értesültem az újságból róla.

Petra lekászálódott a székről.

– Én azt se értem, hogy miért kell elgázolni a patás állatokat. Talán gúnyt űztek belőlünk?

Vagy mesterségük a harc? Esetleg hárpiáik keresztmetszete megbabonázta a pelyhet?

– Őrült vagy, Petra, s kusza ideglaboratóriumod sajnos nem áll őrizet alatt. – csóváltam meg a fejem.

– Ide-oda csúszkálok, hogy észrevegyél! De látom már, minden tettem hiábavaló…

Én soha senkinek se leszek jó, én soha senkinek se leszek jó; pedig guggolásom lobbizó csilláma

kimeríti a nyüzsgés fogalmát! – Petra sírva fakadt,

olyannyira, hogy észre sem vette, hogy rám támaszkodva térdével kissé megbök.

– Jól van, kislány, csak ne bőgj már annyira – vontam még szorosabban magamhoz.

Petra könnyei hirtelen elapadtak.

És ami ezután jött, hogy szokásunkhoz híven együtt kántáltuk: – harcos csákó felvigyázó, harcos csákó felvigyázó!

– Tudom már, miért szeretsz! – Petra, úgy tűnt, megvigasztalódott.

– Na, miért?

– Mert a galagonyagyökér merényletet forral a disznótorosok ellen…

Ezen aztán mindketten jót kacagtunk.

(Illusztráció – Jackson Pollock – Drip paintings on paper)

 

 

∞ Նաիրյան վոկալ անսամբլ[1]: Թոն կուգա վերևից (2024)
[Nairyan Vocal Ensemble: Ton kuga verevits (2024)]

– Van olyan, hogy valakik egymást nem látják?
– Vakok?
– Nem, csak egymást nem látják.

 

07. 22.❡ 🐋

A megtalálás napja, a második. Másodjára is második nap. Első a keresésnap, akkor csak a keresés. Az alvás a kettő között, hogy minél hosszabb legyen.

Amikor nem emlékszem, keresem, megvan?

A cet. Bizalom. Türelem. Irányítom a gondolataim. A cethal is híd. Arra gondoljak, amit keresek, vagy a cetre?

 

07. 21.❡

Az első nap, azért megyek, elhozzam. Ma vagy holnap. Ma. Az út, ahogy egyre sötétebb. Ma befejezem a szorongást. Visszatérek az időbe.

Az ismeretlen hely. Odatalálok. Ott nem találjuk, ahová emlékezett, tette. Keressük ott, máshol, nem. Az út haza, egyedül.

 

07. 22.❡ 🐟

Lehet, holnap kellett volna jönnöm, lehet, holnap is jövök. Ma. A második nap. Tokhal, mukszun, nyelmalazac.

A keresés, amikor én nem. Tehetetlenségérzés. Nem vagyok ott. A várakozás a keresésem? Szirokhalak, jászhalak. Jászhalpikkelyek.

Múltkor is kellett egyet aludni rá, mire meglett. A cethal az ismerős csíkkal az oldalán. Ahogy úszik, úszik a víz. Kicsi madár a kertben, nem mozdul.

Egyszer már megtalálta. Megkönnyebbültem. Most megint minden percben kérdezlek, meglesz? A selyemakácos, bugás csörgőfás. Szöszös ökörfarkkóró.

Megfordult a cethal. Vagy a tenger. Hátat fordítanak a napraforgók. Akkor nem Nap vagyok? Az esőben bízom. Ha esik, megázom.

Csipogás, röpdösés, kicsi madarak. Mindennap megkérdezik egymást, megtaláljuk a testvérünket? A csíkos csuka. Pisztráng, hering.

 

07. 23.❡

Vagy lassabban telik az idő, és a két nap az egy? És harmadnap? Hány napig fogom számolni? Aludni? Ha egész éjjel süt a Hold, az éjszaka?

Szomorú vagyok, fáradt a szomorúságtól. Nézem az üzeneteket. Várakozom. Felhők, felhősötét. Semmi eső.

Nem tudok nem gondolni, másra gondolni tudok. Akkor most már örökké a cethalra fogok gondolni? Gyógyító mérgű kígyók. Vadrén. Nyírkéreg.

Amikor nem emlékszem, megvan, keresem? Amikor nem keresem, megvan?

Hirtelen eszébe jut, máshová tette, és ott megtalálja? A cethal, majdnem elfelejtettem, hogy rá gondoljak. Tud úszni a jégen. A víz elúszik.

A keresésre gondolok.

 

07. 16.❡ ⛪^🌩️

Az első megtalálás idején, hirtelen indulás a medencés helyre. Út. Híd. Fürdőruha, papucs, törölköző. Lépcsők. Öltözőszekrény. Lépcsők. Fű, fa alatt, pokróc, táskák.

Medence. A barlang a vízeséssel előtte, hosszúúszás, kerekúszás. Ahogy mesévé meséljük, ússzuk. Felhők. Hangosbemondó.

Ha villám közeleg, ki kell menni a vízből. Lakatot tesznek a vízre? Fű, fa alatt, színes kérgek hullnak a pokrócra. Az ég. Nem esik, csak zeng.

Ha a víz vezeti az áramot, és belecsap a villám, akkor a cethal? Biztos van valami földelésük. Semmi villám. Medence. Búcsú. Út.

Mikor csap a villám a vízbe? A villámlás után mindenütt összevissza égett fák vannak? A villámok 90%-a templomba csap be, hallom.

Megint éjszaka, ha keveset alszom, nem számít éjszakának, és még egy napot kell várnom? Ha időben alszom, meglesz?

Ezt az írást még meg kell írnom? Mire várunk még? Vagy melyik nap holnapja? Melyik Nap Holdja. Néz a Hold, nagy Hold, egész éjszaka, nappal is.

 

07. 24.❡

Ha pakolok, keresek, ő? Ha megcsinálom a régóta szakadékba, gödrökbe tett dolgokat? Lehetetlennek tűnő dolgokat? Szomorú vagyok a fáradtságtól.

Üzeneteket írok. Majdnem mindenkinek nehéz lenne írni. Vagy lehetetlen.

Egy napon lement a tóhoz, hogy vízi növények gyökereit gyűjtse. Egy napon lement a Nap a tóhoz. Beesett a Nap a tóba. Onnan nézi az eget.

 

06. 25.❡ 🦔_🌹

A keresés előtt. Sün van a kertben. A teregetőknél, az egyik lelógó kendőhöz ér. Behozom a teregetőket. Éjszaka eső, villám.

Biztos csak a vihart jelezte, ne ázzanak a ruhák. Másnap lyukakat látok kendőn, ruhán, a sün? Vagy csak a sün után hamarabb észreveszem?

A sün éjszaka megint a teregetőknél jár. Nevelem a sünödet. Éjszaka szoktam nevelni, amikor alszol. Álmodban. A macskának nappal, a sünnek éjszaka kell adni enni.

A sünök tüskés helyen szeretnek lakni? A sün beért a tüskés helyre. A sünös hely. Vajon a sündisznó magát néha megszúrja kicsit? Este megfordulnak a tüskéi és belészúrnak.

Tuskómarás. Bozótirtás. Ágdarálás. Fakivágás. Vigyázat, méhek! Vigyázat, szúnyogok! Vigyázat, fák! Túl fáradt vagyok szomorú lenni.

A sün és a rózsa testvérek? Az a baj, hogy a sün szúrja a virágokat is.

A sün és a villám?

A sünnek tüskés az élete?

 

07. 25.❡

Megnőtt a szoba. Üzeneteket írok. Nem nézek üzenetet. Üzeneteket nézek, semmi. Fogalmazom az el nem küldött üzeneteket, üzenetek változatait. Mindennap újra.

Akitől kaptam. Aki készítette. Újat fűzni? Együtt? Újra a szavak. Mitől is félek? A nyelvünk akkor is a nyelvünk, ha épp nem beszéljük.

 

07. 26.❡ _🥚🐣

A másikat hordom, van egy másik. Más ásványokból való, de tőle. Hívják egymást.

 

A várakozás idején, reggeli indulás, út, híd. Színes szoknya. Hegyen fel. Emelet. Ugatás helyett károgás, varjú a fán. Gyanúsan ül ott.

Elköltözik a kutyás szomszéd, helyére költözik a varjús? Az óceán hajfonatai, tengeri rózsák. Esti tavak. Az ismerős csík.

Akarod, hogy itt fészkeljen a varjú? Akkor nem fogunk beszélgetni, a varjúkat fogjuk hallgatni. Ha befészkelnének a házba, fészekben laknánk?

Népmesék különös növényzete, fekete madarak nyelve. A tűzvédelmi szabályoknak ellentmond. Beesik a tojás a tengerbe.

Milyen jó, hogy az ég nem reng. Hogy tapasztalják meg a felhők a földrengést? A Nap kinyújtja a sugarait és felhúz az égbe. Búcsú. Hegyen le. Út.

 

Amit tegnap vettem fel pandurival, apró dallam, az az altatódalom most. „Elmentél, arra jártam.” Hallgatom a tegnapi hangom.

 

07. 27.❡

Egész éjszaka a Hold. Esőt sírok, hópelyheket. Nem látok ki az ablakon.

 

07. 28.❡ ❅

Besüt a Nap az éjszakai szobákba, nappali szobákba. A nagyon sötét barlangszobákba. A tegnapi hócsillagok, éjszaka is világítanak.

 

07. 29.❡

Reggel nem írtam, de álmodtam. Az írás?

 

07. 30.❡

Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam szavak nélkül.

 

09. 02.❡ ☀️

A boltban kis rekeszekben annyi, amennyi. Mindet kiveszem. Az opálüveg kisebb, vagy a szodalit nagyobb. Próbálok nagyobb opálüveg- és kisebb szodalitgyöngyöket választani.

A lámpafényben nem látom az eredeti színük. A lámpafény eltakarja a színük, és nem tudom a Napot behozni, bevilágítani a tenyerembe.

Ahogy nézem a szodalitgyöngyöket, eszembe jut az a négy, a világos a csíkkal az oldalán, a kis sötét, itt nincsenek olyanok, azok ott vannak, ahol. Valahol. Ahol én nem.

A Nap fényén szebbek. Ahogy a boltból kilépve az apró levelű bokrok részletei, a színes, kerek levelek, percekig csak állok és nézem.

 

09. 05.❡

Gumidamil. Három ellentétes irányú csomó.

2024. 07. 22. 8: 26 – 2024. 12. 30. 17: 47: 33

 

[1] Նաիրա Մուղդուսյան, Ալիսա Մանուկյան, Աննա Մինասյան, Ելենա Ազարյան [Naira Mughdusyan, Alisa Manukyan, Anna Minasyan, Yelena Azaryan].

(Illusztráció: A szerző fényképei: Tiroli mellény és opálüveg-szodalit karkötő)