avagy a tiszafürdőskei falókor

„S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket
– szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel –”
Istár alvilágjárása, ford. Rákos Sándor

„Csináltam sok nem műfaji filmet is, de azokat senki se látta.”
George A. Romero, in: 501 filmrendező, Gabo, 2007

Köszönöm Virágnak, aki nélkül Tácnak nem lenne pisztáciagyára,
és Berka Attilának, aki mindig megóv a szétzilált mondatoktól.

1. Tyúkól

Hamvasné Bőrödi Erzsike szeméből ömlik a könny. Megállás nélkül csurog, az álláról rá a sárga virágos blúzra, onnan az asztalra, székkarfára. Jaj, nyafogja Erzsike, jaj, a jó édes nénikéjét neki, hát mi van ma ővele! Bőg, mint egy vénjány! Édes Istenem! Ilyen töméntelen sírásra már az se mentség, hogy a második tucat vöröshagymát pucolja, aprítja, és az éles kés szeletről szeletre ereszti a levegőbe, vagyis az arcába, az erős illóolajat.

Ömlik az a könny, ömlik! Na, ez már sok! Egyszeriben elege lesz, odacsapja a kést a cserfából fabrikált lapickához. Gurulnak le a szeletelésre váró hagymagömbök, illannak el az illóolajok. Erzsike szitkozódva pattan a székből, kiviharzik az udvarra. Jön a könny megállás nélkül, törli a virágos blúzába, míg gyors lépésekkel az ásott kúthoz igyekszik, a vödörhöz, ami mindig oda van készítve a karimára. A buggyos blúz ujja könnytől ázik. Erzsike fogja a vödröt, akasztja a kötél végi kampóra, dobná is be a kútba, de akkor, ej, hirtelen úgy megmerevedik, mintha az egész testét görcs kapná össze. A könnyhöz valami vörös keveredik. Néz a blúzára, a kezére, sikoltani se tud, csak erőlködik a szemével, hogy lássa, azok a buggyok már nem csak könnyesek, de pirosak, mélypirosak. És nem is a könny az, ami csurog végig az arcán, az álláról rá a blúzra. Jaj, édes istenem, nyöszörgi, jajjaj, nyekergi, miközben sűrű patakban folyik a vére, az egész jobb és az egész bal ingujj, és az összes virág bepirosodik, és az összes könny elcsurog.

Hamvasné Bőrödi Erzsi nem tud jobban bőgni, nem tud még inkább nekikeseredni, mert a vér, ami belőle buggyan lefelé, az udvar porába, az a vörösség lassan felbőszíti és elvakítja. Kétségbeesésből előbb zavarodottság, majd képtelen dühösség kerekedik. A vödröt bevágja a kútba, csapkod egy percig, forognak a szemei. Aztán mintha egy kicsit csitulna a düh, tétovasággal és érzelgősséggel keveredne. Meglepik a gondolatok, pillanatra még valami romantikus fordulat is eszébe jut, hogy könny és vér, a filmekből elképzelt háború, benne a férje, mint katona, épp hazatér, és ő magához szorítja a sárga virágos ingében, az anyjától örököltben, aminek a szegélye alul feslett, meg kéne varrni, de hát végül is felesleges, ha nincs kinek kiöltözni. Körülnéz. A kút mellett senki ölelhető. Mármint hogy a férje? Jaj, dehogy katona! Az egy barom! Már tudja ő újra! Hiszen állandóan a fürdő melletti kocsmában lóg a buggyant haverjaival! Ott a napszámosnak is rossz Rendes Sanyi, a fejszék és fűrészek szerelmese, Rekettyés Jani, aki a tökkelütöttségnek is a legrosszabb esete. Hogy az Isten verje meg ezeket mind, a katonátlan férjét pláne! Még hogy romantika! Még hogy érzelgősség! Anyja mindenit!

Erzsike vicsorog, grrr, gurgulázza, grrr, és utálkozik, magát szapulja, hogy ő meg minek vette fel ezt a bűn ronda inget, amit most hajíthat ki a vér miatt, az anyja most biztosan lekeverne neki egy nagyot, hogy azt a hülye mindenit neki, meg a büdös kútvíz se jó, hogy az Isten verje meg ezt az egészet…

Folytatná még tovább Hamvasné Bőrödi Erzsike a szitkozódást, csakhogy egyszerre elakad mind a szava, vagy nem is az akadás a jó szó rá, mert inkább az történik, hogy elmúlik a beszéd belőle. Szó szó után, előbb értelmetlen kárálásra vált, aztán hörgéssé alakul, a végén puszta fújtatás és vicsorgás marad.

Mostanra eszméletlenre kellett volna véreznie, el kellett volna ájulnia és bedőlnie a kútba, esetleg lerogynia, bele a sűrűn kiömlött vörösségbe. De Erzsike él és virul. Sőt. Körbe és körbe forgatja a nyakát, rajta a kócos fejével. A vértől sötét szemek kerekebbre nyílnak, már-már természetellenesen. Közben egyre gyorsabban tekeredik, az egész teste átveszi az őrült forgolódást, kinyeklik balra, visszaránt jobbra. Ráng és rázkódik.

Egyszerre aztán megmerevedik, a nyak újra beáll, a test megfeszül, hörgés és bugyogás. Görcsállapot. A vér spriccel, fröcsköl a két szemből kifelé. Nem lát és már nem is hall, de a szag, az mutatja az utat. Erzsike kitépi magát saját, kifeszített pózából, és megindul a bizonyosság felé. Talán a gyógyír, a megoldás a vérre, könnyre és az egészre, a szempirosságra, a fújtatásra és a vicsorgásra ott van előtte.

A tyúkól. A tyúk lesz az ellenszer! Megy, rángva-botolva. Odaér. Rávetődik, felrántja a ketrecre drótozott, falécekből tákolt ajtócskát és már furakszik is be a nálánál kisebb lukon. A tyúkok szétugranak és veszettül kotkodácsolnak, igyekeznek távolabb kerülni Erzsikétől. A másfélszer kétméteres ketrecben ez nem igazán megy nekik. Milyen büszke volt erre az ólra annak idején a férje. Amikor készen lett vele, és beeresztette az állatokat, teli szájjal nevetett Erzsókra. Abban a néhány órában még részeg sem volt, Erzsinek sikerült eldugnia előle vagy három üveg körtepálinkát. Egy kicsit újra a fiatal, dologra kész urát látta benne, aki tette is a szépet a nőnek, miközben az izmával ráhurkolta a drótot a kis ajtóra, amit az imént rántott ki Erzsike mindenestül. Dicsérte a melleit, szájon cuppantotta, szorosan ölelte, egyszóval a férje a ház és az ól ura volt, hacsak arra a röpke pár órára is.

Most a tyúkok észvesztve röpdösnek át Erzsike feje felett, a vállát karmolják, nyaktörő szárnycsapásokkal átbuknak a nőn és felemelkednek, már amennyire a magasra húzott drótháló engedi. De a nő keze is gyorsan jár, úgy kap a kotlósok után, mint ember még soha. Az ujjai elérik az egyiket, és belemarnak. Mélyen, a tollazata alját fogják, a másik keze is rátalál az állatra, a nyakánál éri, már szorítja-zúzza is a sipítozó jószágot. Egy pillanat, reccsenés, a tyúknak annyi. Ám egyáltalán nem annyi Erzsikének. Neki hatalmas hévvel most kezdődik minden.

Nagyra nyitja a száját, látszódnak szúvas hátsó fogai, meg az egyik helyett a sötét lyuk, ahol néhány éve úgy begyulladt az egyik őrlő, hogy ki kellett rántani. A hatalmasra tátott Erzsikeszáj beleharap a forró jószágba, tollastul, tyúkszarostul tolja befelé, egyre bentebb a szárnyát, a fejét, hogy aztán húst érjenek a fogak, dőlni kezdjen a tyúkvér, összekeveredjen a saját szeméből valóval. Ha ezt most valaki látná, ezt a vérfürdőt, azt hinné, Erzsikét halálra marják a szárnyasok. Éppen, hogy fordítva van.

A többi baromfi röpdös, kotkodácsol és egymáson tapos, miközben Hamvasné Bőrödi Erzsike a pofájába tömi a tyúkcafatot. Ha tudna még, most hangosan nevetne a boldogságtól, de csak vérben fürdő arcára ül ki valami földöntúli öröm, amit alig venni észre a szaros tolltól és portól és mindentől, ami rátapad és összekeni.

 

2. Rendelő

Doktor Tárnoki Rezső a második emeleti rendelő ablakán néz kifelé, kezében még két korty kávé a bögre alján. Nyolc óra elmúlt. Nagy levegőt vesz és lassan ereszti ki, komótosan elfordul az ablaktól. Hörpint.

Lüki Bernadett lopva ránéz, hátha szemkontaktusba kerül vele, és noszogatni tudja, hogy hát indul a rendelés.

– Doktor úr… – kezdené is a sürgetést.
– Jó, Bernadett, persze, lássunk hozzá!

A 25 éves asszisztenslány biccent, megigazítja a frissen mosott, fehér vászonköpenyt, hetykén feláll, nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal a fenekéhez nyúl, és egy gyors csippentéssel helyreigazítja a bugyogóját. A székétől három hosszú lépéssel az ajtóig ér, nyitja és már szólítja is az első pácienst.

Doktor Tárnoki Rezső direkt nem néz oda, ahova Bernadett csippent. Egyrészt hát, na, másrészt elvi okokból. Magában érveket sorol, hogy például ne kísértse a sorsot. Meg nem éri meg. Ott van a huszonkét év korkülönbség is, ami nagy, nagy, de még ez sem lényeges. Szakértő szemmel nézve, mantrázza tovább, van legalább két, fontosabb. Egy: a nő szőkesége, és kettő: vékonyka dereka. Abszolúte sztereotip szín és forma. Rezsőnek ilyenkor aztán – lelkiismeretfurdalás gyanánt – eszébe jut az ő kedves, teltkarcsú felesége, Móni. A rövid, barna, dauerolt frizura. Továbbá ott van a lánya, Ili, aki szintúgy barna. Tomi, a fia is, de ez most végképp nem lényeges, és nem tartozik ide, bár ugyanúgy sztereotip. A barna család. Egyáltalán nem összehasonlításképpen…

Lüki Bernadett ugyanannyi lépéssel visszaér a székéhez, lehuppan rá és megigazítja azokat a hajtincseket, amik hát kicsit elmozdultak a lépkedésben.

A betegnek tűnő, hatvanas férfi jó napottal köszön, majd nehézkes mozdulatokkal csukja az ajtót. Krákog röviden, ezzel egyidőben a telefon megcsörren. Utóbbiról mintha senki nem venne tudomást. Bernadett a beteges arcú férfi TAJ-kártyáját böngészi, Rezső pedig lelkileg felkészül a vizsgálatra, megigazgatja magán az inget és mosolyt erőltet az arcára. A mellőzött telefon csak szól és szól, bele az előkészületekbe, de legalább elnyomja az újabb krákogást.

A telefonálónak persze fogalma sincs, mi zajlik a rendelőben. Joggal gondolhatja, hogy direkte mellőzve van. Hogy csörgése nem kívánatos. Talán ki is akarnak babrálni vele. Ezért aztán végigcsörgeti a rendelkezésére álló egy percet, hátha valaki méltóztatik végre beleszólni a kagylóba. Általában időpontegyeztetéssel hívják a rendelőt, amit Bernadett szépen el is intéz két receptnyomtatás között. Adódnak aztán az esetek, amikor vészhelyzet van. A mostani telefoncsörgés például.

Bernadett gépelgeti a TAJ-számot, és rutinból kivárja az egy percet. Tizenkét csörgés, mielőtt a rendszer bontja a vonalat. Tíz, tizenegy… Az utolsónál emeli a kagylót, szépen köszön, bemutatkozik, majd rövid hallgatás után:
– Doktor úr, keresik.

– Jolán! Így nem fogok tudni segíteni. Látnom kéne, hogy mi baja. Kimegyek hozzátok. Értem. Hogy elment az esze… Csapkod? Üti a kaput… De a garázsban van éppen, igaz? Veri szét a kocsit… Ühm, hát akkor is beszélni kéne vele. Adnék neki egy injekciót, hogy lehiggadjon. Persze, nyugtatót. Erőset. Aztán megvizsgálom. Na, várj, Jolán, ne csinálj semmit. Mondom, most kocsiba ülök és megyek. Tíz perc. Hogy kit? Vigyem magammal Janit is, azt mondod? Tényleg úgy ki van bukva? Kalapáccsal? Értem, Jolán. Értem. Janival beszélek. Te meg nyugodj meg. Nem lesz semmi. Megoldjuk. Jani hozzá van szokva ehhez. A veréshez mármint. Hogy? Nem, nem bántjuk, ha nem muszáj! Persze! Ott vagyok, pár perc!

A hatvanas éveit taposó beteg szépen ül, krákog, és rezzenéstelen nyugalommal azt is végignézi, ahogy doktor Tárnoki Rezső összekapja a holmiját, a sztetoszkópot beletolja a köpeny bal zsebébe, majd elegánsan, de gyorsan kilép a rendelőből, a kint várakozók nem kis megrökönyödésére. Lüki Bernadett rámosolyog a beteges arcú férfira, feláll, hogy egy nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal megigazítsa a bugyogóját, és három hosszú lépéssel az ajtóhoz kerül. Mosolyog, miközben a folyosón türelmetlenkedőket kérdezi, ki jött csak receptért.

 

3. Kovács-garázs

Kovács Pista a zárt garázskapunak hajítja a kalapácsot, de olyan erővel, hogy a nyél kitörik a fém fejből, visszapattan és kis híján orron találja. Pista hörög, forog, rázkódik. Felpattan a barkácsasztalra, és észvesztő lendülettel markolászni kezdi a szögekre akasztott szerszámokat. Nem épp sikerrel. Őrült igyekezetében mintha nem fogná fel, mit csinál. Félrenyúl, el- és elvéti. Mintha vizet csapkodva próbálna halat fogni. Egyre dühösebb. A fogók, vésők, csavarkulcsok repülnek szerteszét, Pista meg felváltva a levegőt csapja vagy épp a falra tenyerel. Mint egy hisztis kölök. Ugrál és hadonászik. Ebből nem sül ki semmi jó. Persze, hát el is borul az asztallal, estében fejjel előre belevágódik a felmosóvödörbe, ami annak rendje és módja szerint a fejére szorul.

Kovács Pista artikulátlan hangja fémesen rezonál a horganyzott acél vödörben, ahogy megpróbál talpra állni. A felesége, Jolán talán nevetne is rajta, ha látná, ahogy ökör módon feltápászkodik, aztán meg dülöngél a garázsban, nekimegy a kocsinak, jól átesik a félreborult asztalon. A padlón folytatja, de rossz irányba mászik, falnak megy, végképp a sarokba szorul. Minden erővel igyekszik feltápászkodni, de csak dúrja beljebb magát a termetes fagyasztóláda és a fal közé. Hörög, mint a veszett kutya, négykézláb erőlködik, a cipőtalpa hátracsúszkál a padlócsempén. Nem kíméli magát, csak nyomakodik a falnak. A feje így még inkább a felmosóba szorul. Krákog, nyíg. A vödörből vér csöpög, és azon már senki sem akarhatna nevetni.

Eközben a ház másik részén Jolán az ingujjába törli a könnyeit. Nincs több papírzsepi. A kétszintes lakás emeletén, a vendégszobában húzza meg magát, az egyetlen ajtó mögött, aminek a kulcsát nem tökítették el. Bezárta, ütközésig fordította a kulcsot, megrángatta a kilincset, hogy biztosan nem nyílik, még a kis öltözőszekrényt is eléhúzkodta. Most ül a franciaágy szélén, bőg, könnyet töröl, kínozza a félelem és a tehetetlenség. Meg hogy nincs zsepi.

Mi történik a férjével? Pista, Pista, mi ütött beléd? Sosem látta ilyennek, higgadt, hidegvérű ember volt világéletében, ha voltak is vitáik, és felemelték a hangjukat, nem fajult idáig a dolog. Hogy rátámadt volna az ő embere! A férje! 16 év házasság után! Előbb valamit ordított. Nem értette. Aztán harákolt és elkezdett jönni felé, mint… mint a nem is tudja, mi. Semmi logika, semmi ész. Szeretet? Szépség? Csak jött Pista kegyetlenül, hörgőn.

Hiába a szólongatás, hogy drágám, mi történt, mi van veled. Mintha megsüketült volna. Csak jött, ő meg hátrált, kergetőztek a garázsban eszetlenül. Kerülgették a kocsit, elétolta a nagy szerszámosládát, amin a férfi átborult, aztán feltápászkodott, nyomult tovább. Nem volt túl gyors Kovács Pista, és mintha nehezen egyensúlyozott volna. Az a vak eltökéltség viszont látszott rajta. A szemei vérben. A hörgés, a menése, érezte Jolán, hogy ebből a helyzetből neki szabadulni kell. Ki kell jutnia a garázsból, mielőtt a férje marokra kapja. Mielőtt magához szorítja a kezeivel, mielőtt… Rágni kezdi? Tépkedni? Nem! Nem lehet! Végre kifordult a konyhából, és becsapta az ajtót. Átszaladt a kicsi előszobán, fel a lépcsőn. A vendégszobába. Az előbb.

Most Jolán néz ki az ablakon, doktor Tárnoki Rezsőt várja, meg a kigyúrt Janit. Azt ígérték, 10 perc múlva itt vannak. Negyedóra is eltelt a telefonálás óta. A mutatóujjával töröl egyet a szemén, zsepi híján.

A garázsból fémes nyiszatolás hallik.

4. Termál

Csütörtök reggel, 9 óra, nyílik a fürdő. Megszólal Jean Claude Borelly Dolannes Melodiea című nótája a hangszórókból. Trombita és fuvola a ’70-es évekből, lassú, kellemes, már-már ünnepi. Unalmas. A főbejáratnál álló hat ember rezignáltan hallgatja. Türelmesen, várakozón. Nyugdíjasan.

Holdas Ancsi a pénztárban megigazítja természetesen göndör haját, ellenőrzi, hogy a pénztárgépben a papírtekercs helyesen van-e befűzve, aztán elhúzza a kis ablakot és kedves mosolyt kerekít az arcára. Fényes Zoli és Hajnal Hajni a bódé mellett állnak, ők fogják a karszalagokat ellenőrizni és feltenni a fürdőzők karjára. Már aki nem tudja magától.

Ancsi nagyon szereti a Borelly-nótát. Gyerekkora óta minden nap kétszer játsszák, nyitáskor és záráskor. A strand elmaradhatatlan kelléke. Mint a befelé igyekvő Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhája, amit valószínűleg legalább harminc éve vásárolt. Mintha semmit sem kopott volna a minta rajta. Mintha Fogarasi néni ugyanannyit nyomott volna harminc évvel ezelőtt. Jó sokat.

Fényes Zoli a kasszánál áll, a feje belóg a kisablakon. Nézi Ancsit és igyekszik mosolyogni. – A Borelly-nóta. Szereted – mondja nehézkesen, de kedvesen és bólogat mellé, hogy éreztesse, mennyire törődik a lány érzéseivel. Legalábbis, hogy mennyire szeretne. Ancsi merengve visszabólogat, miközben Fogarasi néni a rombuszában közeledik.

Gyerekként sosem nézett utána ennek a számnak, csak annyit tudott róla, hogy szép fúvós és a fürdőhöz tartozik. Ennyi pont elég volt. Most, hogy lassan felnőtt lesz, túl van a középiskolán, már máshogy áll ezekhez a dolgokhoz. Érdekelni kezdték a történetek. A régi emlékek mögé szeretne látni, szeretné megismerni a teljes képet, legyen szó egy dalról vagy épp a fürdő megnyitásáról. Például, hogy miért van itt ez a fürdő? Vagy miért pont ezt a dalt játsszák minden nap, mióta az eszét tudja? Miért olyan hülye az amúgy tök helyes arcú Fényes Zoli? Ezek a dolgok érdeklik mostanság.

Fogarasi néni, ez köztudott, sosem utcai ruhában jön. A fürdő szomszédságában lakik, neki két perc végigmenni a Tejút utcán a fürdőpénztárig. Ha kinéz a konyhájából, szemügyre veheti a bejáratot. Ha főz, gyakran kinyitja az ablakot és a fürdő hangszóróiból sugárzott zenéket hallgatja. Integetni is szokott. Ez az élete gyerekkora óta. A fürdő mellett nőtt fel, idestova 50 éve lakik a fürdő szomszédságában.

– Csókolom, Fogarasi néni! – köszön rá a már nem merengő, göndör és fiatal Holdas Ancsi a pénztárból kihajolva. Fényes Zolihoz nagyon közel kerül a szép arca, a göndör tincsek már-már súrolják a fiú orrát.

– Khhh! – krákog Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhájában, majd furcsa, természetellenes vicsort ereszt meg felé, és az ajtónálló srácoknak. Neki nem kell jegy, szezonos bérlete van, és ezt a fürdő minden alkalmazottja tudja. – Khhh, drágáimmmmm! – artikulál különös módon, aztán kissé girbe-gurbán beslattyog a strandra.

Fényes Zoli és Holdas Ancsi egymásra néznek, grimaszt vágnak. A fura és csiklandó pillanat elmúlik. Ancsi visszahúzódik a pénztárba. Fogarasi néni prüszköl egy irdatlant.

Ez a nap is, Fogarasi nénitől eltekintve, tök ugyanolyannak ígérkezik, akár a többi, gondolja Hajnal Hajni a beengedő kapunál, és hapcizik egyet.

5. Kisbolygó ABC

Rendes Sándor üggyel-bajjal nyitja az ajtót, és két részletben betuszkolja magát a kisboltba. Előbb az arca és a kezei, majd nagy sokára érkezik a hátsója a lábakkal. Centrum-feliratú nejlonszatyor lóg a kezéből, benne csörömpölnek az üvegek. Az ajtó visszacsukása, hát az már nem sikerül, túl sok volt a bor, ami reggel óta lement.

– Sanyi, basszus! Lassíthatnál egy kicsit, ma már másodjára jössz – korholja köszönés helyett Nagy Benedek, aki egyszemélyben a Kisbolygó ABC tulaja, eladója, raktárosa, pénztárosa, könyvelője. A pult mögött rendezi épp a csokikat, a Balatonszeletből, a Szerecsenből, meg néhányféle Bociból jött tegnap szállítmány. Nem fogy sok belőlük, de nyáron mégis több, hiszen fürdőidény. A termálfürdő egész évben nyitva, de családosokra kizárólag a nagy melegben számíthat a gyerkőceikkel, egyébként az öregek és a nyavalyások, mondjuk szépen, gyógyulni vágyók tartják el a falut. Ezt mindenki tudja. A Kráter Hotel, az egyszerű nevű Csillag, meg a bonyolult nevű Sztratoszféra panziók, és a strand mellett a kisházak mind-mind dugig vannak nyuggerekkel. Ők aztán pálinkát se nagyon isznak. Tisztelet a kivételnek. Nem bírja a gyomruk. A szívük. Vagy a vérnyomásuk megy fel és szédelegnek vagy egyszerűen csak elhaláloznak két felestől. Csokit még az idősek is ehetnek. Benedek szerint. A nénik különösképp édesszájúak. Valahogy mégsem eszi őket ide a penész, mármint a vágyás a csokikra. Különben se csinálnak semmit, kivéve, hogy leáztatják a koszt magukról a 37 Celsius fokos, nemrég felújított medencében. – Mit szeretnél, Sanyi?
– Elfogyott… Mari… Fel van írva…
– Na, add ide azt a cetlit, Sanyi! Mit írt rá a feleséged, hadd lássam!
Benedek olvassa a girbe betűket: – Élesztő, só… Mogyoró… Pisztácia? Jól van, Sanyi, legalább tegyetek úgy, mintha élnétek. Pisztácia… Bor. Sanyi, vigyél már akkor valami vitamint is. Rakok oda paprikát, meg paradicsomot. Egyekről hozták ma Lajosék. Friss és szép.
– Igen. Meg két Bakter Bandit!
– Megittad tegnap, Sanyi. Bakter Barack van, meg Bakter Bumli. Meg a keserű.
– Bakter Barackot akkor… kérek.
– Holnap kapok italszállítmányt, úgyhogy hétvégére lesz Bandi is. Nem kéne ezt a szart innotok, te Sanyi!
– Ühümm…

Rendes Sanyi viszi a megpakolt, Centrum-feliratú nejlonszatyrot kifelé a boltból a nyitva maradt ajtón át. Kevésbé csörögnek az üvegek a pisztáciás, meg mogyorós zacskók miatt. El kell sétálnia a fürdő főbejárata mellett, végig a Tejúton, aztán, már a falu végénél, ahol Kovácsék laknak, rá kell kanyarodnia a Naprendszer utcára. A második ház balra az övék. Kicsi, földszintes épület, a korához képest is elég vacak, a vakolat sok helyütt mállik, két ablak kitörve, de hát duplaüveges, a belső ép, ezért nem számít. Vagy nem sokat.

A mostani kinézet nyolcvanas évekbeli. Azelőtt vályogból voltak a falak, de a szülei idejében az egész ház összedőlt, mert alámosta a termál. A vályogot elhordták, bontott téglából húztak fel a helyére egy nagyjából ugyanolyat. A vizet még azon melegében, mármint szó szerint, szinte forrón, bekötötték. Később lett villany, de földgáz azóta sincs. Időnként jön a Primagázos autó, arról szoktak venni palackot. Egyszer ajándékba kaptak egy félig töltöttet, mert a sofőr, Laci szerint az eladhatatlan, és vissza kellett volna vinni megsemmisítésre. Valamiért nem vitte, odaadta nekik.

Ez a süket, iszákos Sanyi, gondolja magában Nagy Benedek a pult mögött. Ej… Egyáltalán, honnan van pénze? Végez a csokikkal, nekikezd a chipseknek. Meg az a nő, Zitácska, a felesége. Mégis milyen név az, hogy Zita? Eszébe jut, hogy ma jön a Táci pisztáciagyáras autó is. Még jó, mert Sanyi felvásárolt majdnem minden zacskót. Pisztáciagyár, hehe. Mégpedig a táci. Egyébként mindenféle magvakkal foglalkoznak, amikből többet szokott rendelni nyáron. A gyerekeknek. Meg hogy hátha. Meg, persze, elállnak vagy 5 évig. A magvak. A pisztácia. Ej, te Sanyi!

Ketten vagyunk a fülkében. Szemben viseltes ruhában középkorú, apró termetű férfi ül, orrán nagy pápaszem, kezében könyv. Mellette barna utazótáska, azon további könyvek. Én a vonat ablakán bámulok ki, ő a könyvbe mélyed. Hihetetlen gyorsasággal olvas, a nyolc és fél órás út alatt négy közepes vastagságú könyvet fogyaszt el.

Fejem az ablakhoz ér, úgy alszom el. Egyszerre utastársam hangjára ébredek:

 – Arra haragudjanak, aki az írást kitalálta – mondja morcosan. – Vagy arra, aki meséket olvasott fel nekem gyerekkoromban. Jaj, az az édesanyám volt. Bocsánat, visszaszívom, maradjunk annál, aki az írást feltalálta.

– Írás nélkül nem létezne civilizáció – dünnyögöm.

– Ugyan kérem, az kinek hiányozna? A majom tovább ül a fán, az oroszlán éhesen, vágyakozva pislog alatta. Az nyer, aki tovább bírja. Valószínűleg a majom, mert érő gyümölcstől roskadozó fát választott. Megvan a magához való esze.

– De nem így kezdődött a civilizáció? – térek magamhoz.

– Egye fene, igaza van – mondja, miközben kibontja az utazótáskát. Nem lep meg, hogy könyvekkel van tele.

– Mindig ilyen sok könyvvel utazik? –  kérdezem.

Vállat von.

– A sok az viszonylagos, kérem. Éppen eléggel. Minden alkalomhoz illik valamilyen könyv, ennek függvényében lopom azokat, ezért sokat utazom.

– Miért nem megy haza?

– Nem férnék a rengeteg könyvtől a lakásban.

Sóhajt.

 – Pedig milyen fáradt vagyok, istenemre. Fene abba, aki az írást feltalálta.

– Talán meg kellene válnia néhány könyvétől.

Döbbenten néz rám:

– Maga megőrült? Ismeri azt a történetet, amikor egy francia fiatalember minden értékesebb könyvet meg kellett vásároljon, de el sem olvasta azokat, hanem bedobta egy bérelt pince ablakán? Halálakor több ezer könyv maradt utána. És mindez az 1800-as évek elején! Kérem, én nem ilyen vagyok. Én mindent elolvasok. Alkalomhoz illően.

– De miért?

– Mert már nem olvasnak az emberek – emeli föl oktatóan és fenyítően a mutatóujját. – Ha nem tenném, eltűnnének a könyvek. Kétlem, hogy maga ezt megérti. Az utat is végigaludta volna, ha föl nem ébresztem. Micsoda dolog… Valamirevaló utasnál legyen könyv, olykor olvasson is. Ha mást nem kalendáriumot.

– Van – lóbálom meg a mobiltelefonomat.

– Nevetséges – vonja meg a vállát haragosan. – Színtelen, szagtalan kotyvalék az a fajta könyv. Ne is mondjon többet. Hadd olvassak tovább.

– Elnézést, nem akartam megharagítani.

– Ugyan… nem tesz semmit. Tegnap valaki a táskámon foglalt helyet. El tudja képzelni? Tegnapelőtt meg olyan sokan utaztak a járaton, hogy egy kövér férfi egyenesen rám ült. Órákig képtelen voltam olvasni, azt hittem, megőrülök az unalomtól és félelemtől. Mire kiürült a fülke, három könyvem tűnt el. És senkinek nem hiányzik! Borzalmas!

Szemmel láthatóan kirázza a hideg.

– Talán lopjon újabb példányokat belőlük.

– Lehetetlen, az utolsók voltak. Örökre elvesztek.

Késő éjszaka van, nem bírom nyitva tartani a szemem.

– Ugye megbocsát – motyogom.

 – Ez a feladatom – néz szigorúan, de valahogy mégis pajkosan.

Mire felébredtem, eltűnt.

Néhány hét múltán majdnem az összes hírportál beszámolt egy balesetről, melyben középkorú, apró termetű ember veszítette életét. Rosszul összetákolt könyvespolcai rogytak rá, napokig szenvedhetett a súlyuk alatt. A több szobát betöltő könyvtárát a város örökölte.

Nem sok időre rá feltűnt, hogy képtelen vagyok felidézni bizonyos könyvélményeket. Például tudtam, kicsoda Umberto Eco, de fogalmam sem volt, összességében miről szól A rózsa neve. Homályosan emlékeztem a szereplőire, bizonyos jelenetek mintha megjelentek volna ugyan, de tova is rebbentek. Később rájöttem, valójában a film jeleneteit kevertem a könyv jeleneteivel. De ugyanígy jártam Camus, Verne, Jókai stb. műveivel. És még szerencsésnek mondhattam magam: ha bementem néhány, egyre szegényesebben ellátott könyvesboltba, és kértem néhány közismert klasszikus író művét, bolondnak néztek – ebből arra következtettem, hogy a kollektív tudatból eltűntek e szerzők, csak én emlékszem rájuk.

Lassan megváltozott a világ. Szürke, elmosódó fénye lett a napnak, fémes íze a levegőnek. Szószátyárok, unalmasak és tapintatlanok lettek az emberek, kizárólag a mának éltek, céltalanságuk miatt úgy tűnt, a társadalmak alapjaikban roppannak össze. Mikor nem bírtam tovább társaságukat, egy erdei tisztáson vásároltam apró házat, oda húzódtam vissza. A kevés megmentett könyvet próbáltam olvasni, de a betűk összemosódtak a papíron. Panaszaimmal szemorvoshoz mentem, aki kinevetett, hogy diszlexiám van, hagyjam őt a fenébe.

Egy napon a ház előtt ücsörögtem, amikor morgást hallottam.

– Oroszlán – döbbentem meg, s azzal rohantam puskámért a házba.

– Hagyja a fegyvert, álmos utastársam – hallottam az ismerős hangot. – Látja, lejött a majom a fáról és barátságot kötött az oroszlánnal.

– Maga…? – néztem az apró emberkét. Volt valami mulatságos és kedves abban, ahogy az oroszlán sörényébe kapaszkodva bicegett a házam felé.

– Hiszen ön meghalt!

– Csak elrejtőztem egy könyvben – rázta meg a fejét. – Úgy tűnt, nincs szükség rám. Ne féljen – intett az oroszlán felé. – Barátot nem támad.

Bementünk a házba. Tanácstalanul néztem őket.

– Teát? – kérdeztem.

– Dolgunk van – mondta a kis öreg. Zakója belső zsebéből füzetet, írószert vett elő, elém tette.

– Írjon kérem. Én diktálok.

– Nem látok jól, ráadásul diszlexiám van– szabadkoztam.

Szigorúan nézett rám.

– Csak fogjon hozzá. Vissza kell helyezzük a könyveket a polcokra.

– Ugyan, ennek semmi értelme. A kutya sem tud olvasni már.

–  Ez nem a mi dolgunk. Tudja, mi a legszebb dolog a könyvekben?

Megráztam a fejem.

– Más ad nekik értelmet – mosolygott.

Kezembe vettem a tollat, magam elé húztam a füzetet. Ő kényelmesen elhelyezkedett a széken, megsimogatta a lábánál fekvő oroszlánt, majd diktálni kezdett.

 

Bármi folt; a kuktáktól leragadok.

Ólmot áteresztő csempeköteg; a krematóriumban borzalmas volt.

Biflázni huzakodó nemtetszést milyen veszélyes is; a szalagcím hangárokat tört fel.

Elapadok.

Az intézőn a sor.

A nagyszám számomra az, ha valaki átcsempészi a határon

a rajongási dózist.

A mellemen flaszter uzsonnázik.

A kiszállító cég diakónusokat bíz meg azzal, hogy repeszgránátként

szolgáljanak azok számára,

akik a kukoricalisztben bujkálnak.

Nem fekszek le addig, amíg le nem rendezem az intravénásan adott kovasavat.

Rituálék kellenének, de a Möbius-szalag nem engedi.

A fagylalttölcsér moccanatlanul a teherbírását próbálja.

Dagadt gyertya.

Repülő szamár a rókalyukból.

Az elégedetten szürcsölt rumból a sí-maszkra is jut.

Grill-kollázs panaszkodik, a szálkát csak hírből ismeri a távoli kötélcsomó.

Locsolócsőre csatlakoztatható

bérrendszer.

Boszorkánysiló.

Mekkora egy felhőkarcoló?

Alaprajza tisztára, mint a violinkulcsé.

Célszerű lenne a vályúba rózsabogarat löttyinteni.

Elszabadult papagáj sürögj, csak sürögj, süppedő beton kreatúrája vonszol a fülbe dugott

csillagszórókhoz, hol bírság cáfol üstököt.

A szitakötő, az láncon vergődik.

Dramatikus tilolók extra meghívója.

Az ekerizs

bakija szétporlad.

A légkalapácsokban fülönfüggő feszül.

A munka kipécézett, s meghiúsult áramköteg.

Az elveszett énekkarra rábukkan a tornádó.

Luftballonokból

erősítő; az újsütetű csutka beletenyerel a zöldforgóba.

Megfigyelt állapota a nedvességnek;

a fogócskát elvből utálják a molekulára tapadt tenyészetek.

Hiába, a titkos mohóságok, s a förtelmek

későn érők.

Csöpögős megbízásaimból visszaveszek,

mert emócióim tengelye elbukott a gyorsasági teszten,

így az sem érdekel, hogy nyelésem turbinákat

szel ketté a méteráruboltban.

Pompázatos színű, s egyben parancsoló szándékú a méterárubolt gittje, ezer fatáblából

egyet, ha megőriz;

a szürke ákombákomok csíráját kitépi, mint a nyársalásra kész dobgép,

mely közös szerzeményeinket ismeri.

A keleti régiók visszás ügyeibe belekeveredik, s ha rugalmas közszolgálatra bukkan,

kénytelen a frissen mázolt koholmányokat odaégetni;

kificamított bokái jojóznak,

szurtos mandragórája elunja a várakozást, mert kevésbé figurális, mert profin szlalomozni

képtelen;

A jelenléti ívet bútorai darabszámával megszorozza; mindig megbán

egy keveset polárszűrője rémtetteiből, ilyenkor végeláthatatlanul könyörög beválthatatlan módszereiért.

Trófeának tartja a mosatlan protézist, a szakadékba tolt babakocsi fülledt erotikáját,

s szereti a paletták részleges meghunyászkodását.

A dzsesszvonalon túl zuhatagok rabja ő,

nem akad le fejéről a hínárköteg,

hanem kivénhedt csimpaszkodását a közlésvágy megöli.

 

 

A férfiak általában úgy érzik, hogy gondolkodnak, és úgy gondolják, hogy éreznek is.

Bizonyos napokon ez a tétel többször is képes megdőlni.

Azrael egy ilyen napon érkezett meg a Kővár Kastélyszállóba azzal a nővére által jó előre kitervelt szándékkal, hogy első szemesztere megkezdéséig szerez némi pénzt és tapasztalatot az élet egyetemén.

Csalódottan vette tudomásul, hogy a nővére nincs szolgálatban. Nem várta őt, mégcsak ott sem volt.

Nincsenek bent, így mondta a pisze orrú, szemüveges recepcióslány, akinek homlokban magasra emelt, házilag zselézett semmilyenbarna hajzata, az erőltetéstől vöröslő szeme, és az arcára sebtiben felkent pirosító bármiféle kiáltványnál jobban árulkodtak helyzetéről. Láthatóan örült Azrael jövetelének, szinte lelkendezett, itt a főszezon a nyakukon, hétről hétre több a vendég, már nem sokáig bírta volna egyedül.

Apró sikkantással és két nagy cuppanós puszival fogadta a meglepett fiút.

Jól megleszünk, bugyborékolta, akinek ilyen izgalmas neve van, azzal csak jóban lehet lenni. Olvasott egyszer egy regényt, amely egy hasonló nevű fiúról szólt, de őt Azarelnek hívták. Az ő váltótársa pedig Azrael. Mennyi titok és egzotikum, beleborzongott. Már ma elkezdjük a betanításodat.

Szeretett jóképű fiúk közelében lenni, felvillanyozta, új értelmet pumpált beszűkült, zsúfolt és monoton hétköznapjaiba. Ilyenkor mindig elhatározta, hogy átmegy a fodrászatba a lányokhoz, és csináltat magának egy dögös frizurát, meg azt is, hogy felteszi végre a kontaktlencsét, amit fél éve halogat. De idáig csak később jutott, amikor már javában bevilágította a hold csöpp szobáját, és ő az egyszemélyes ágyban feküdt térdig legyűrt háromnegyedes pizsamanadrágban, óvatlanul feltörő, kusza gondolatainak örvényétől félájultan.

Ne siessünk előre.

Miközben beszélt, arra várt, hogy a fiú majd átsegíti a megismerkedés sutaságán, és a tengerzöld szeméhez illő bátorító szavakkal könnyít a számára szokatlan, szinte bizalmas helyzeten, de hiába. Azrael szelíden hallgatta, és igyekezett kihámozni a lényeget.

Arcát éppen csak súrolta a fény, és inkább lassan, nehogy a lány félreértse mozdulatát és megbántódjon, hátralépett, visszahúzódott, hogy beleolvadjon a meleg színekkel bélelt, tágas és puha félhomályba.

Arra számított, hogy a nővére fogadja majd. Az ajándékot is előkészítette a lépcsőfordulóban.

Olyan régóta nem látták egymást, milyen régóta is, tűnődött.

Öt éve Karácsony előtt.

Arra emlékezett, hogy a nővére egyszer csak összeszedte a holmiját, és egy nyálkás, ködös délelőttön, percekkel azelőtt, hogy a postás a bejárati lépcsőn felfelé menet megcsúszott, teljes terjedelmében elvágódott, és eltörte a bokáját, beült egy hatalmas, piszkosszürke limuzinba, amely a szemközti ház előtt várta.

Arra sem maradt ideje, hogy rendesen elköszönjön tőle.

Ebben hasonlítottak egymásra, a búcsúzást gyermekkoruk óta mindketten úgy élték meg, mint valami rájuk leselkedő veszélyt.

Majd jövök, lehelte az arcába, ha nem muszáj, még ne szólj anyuéknak.

Mintha az utolsó testvéri puszi pecsétjének puha viaszát kötötte volna meg forró és szaggatottan felé áramló lehelletével.

Röviddel ezután nagy ribillió kerekedett, a postás fájdalomtól eltorzult képpel üvöltözött, és őket szidta, amiért nem sózták fel a csúszós bejáratot. Majd mentő jött, a szomszédok kedvükre szörnyülködtek, hívták a szülőket, állt a bál, még a forgalom is leállt kis időre.

Az emberek szeretnek ott lenni, ahol rájuk egyébként semmi szükség.

Senki nem vette észre, hogy Sára lelépett.

Azraelben csak sokkal később merült fel, a szüleik miért nem vették észre nővére eltűnését. És vajon mennyi ideig nem tűnt volna fel, ha aznap késő este nem csörren meg a telefon, és nagyanyjuk nem kérdezi meg tőle szokatlanul fátyolos, remegő hangon a leányától, hogy minden rendben van-e Sárarannyal.

Így hívta őt, de csak ha oka volt rá.

Miközben erre gondolt, érezte, hogy mosolyogni kezd. Egy láthatatlan, mások számára nem létező belső akaratnak engedelmeskedve mosolyra húzódik a szája.

Ránézett a recepcióslányra, olvasta a tekintetét, és a mosolya abban a pillanatban a levegőben úszva távolodni kezdett az arcától. Kettejük közt félúton, mintha bevégezte volna küldetését, elillant, felszívódott  a koraesti napfény földre hanyatló, utolsó sugarában.

A beszédes recepciós azt hihette, és hajlamos volt azt is hinni, hogy neki szól, az ő lelkes kalauzolása hívott elő a csendes idegenből ilyen pozitív érzelmi jeladást. Lelkesedése ettől új erőre kapott. Szakmai titkokat, apró trükköket árult el, beszélt, beszélt. Azrael pedig türelemmel, békésen, az eltelt nap fáradtságával a tagjaiban hallgatta tovább. Arcuk bizalmas közelségbe került, mintha már ki tudja mióta ismernék egymást, s csupán folytatnának egy korábban elkezdett, fontos, de jobbára egyirányú beszélgetést.

Tudod, én olyan vagyok, mint a nevem, csilingelte a lány, és puha, párnás tenyerét, játékosan karmoló mozdulatokat téve, rajongása legfrissebb tárgya felé fordította.

Elzának hívták, de nem hasonlított semmilyen oroszlánkölyökhöz. Ezt Azrael állapította meg, szigorúan magában. A figyelmes szemlélő számára azonban inkább olyannak tűnhetett a kastélyszálló logójával ellátott vajszínű, kissé megkopott pólójában, mint az egymagában ki tudja mióta kapirgáló, domesztikált bülbülmadár.

Jelenetüket persze ne úgy képzeljük el, mint amikor egy hermetikusan zárt, néma térben két egymásnak ismeretlen, beszélő lény találkozik.

A hatalmas, de a növényszigetekkel elválasztott kis zugok miatt családias hangulatot árasztó előcsarnokban, és a recepció körül jócskán zajlott az élet. Kék munkaruhás férfiak jöttek-mentek hátukon törülközős bálákat, majd ásványvizes szifonokat cipelve, fürdőköpenyes vendégek közeledtek és távolodtak, érdeklődtek és kiváncsiskodtak, ahogy egy ilyen helyen kell. Mindenki nagyon ráért, de persze csak önmagára. Ha például várni kellett fél percig a kulcsra, mert Elza épp a leendő váltótársa kiokosításával volt elfoglalva, azt már szóvá tették.

A férjük oldalán magukat ernyedt biztonságban tudó asszonyok egyike-másika azért diszkréten végigmérte a jövevényt. Ha már rátévedtek, Azrael az a fajta jelenség volt, meg is tudta tartani magán a pillantásokat. Elza gyakorlott szeme hamar konstatálta ezt a számára ösztönleg boldogítónak aligha nevezhető tényt.

Amikor Vince, az idegileg megtépázott őrzővédő azzal a jó hírrel tért vissza  a főépületet az üdülőszárnynak nevezett önálló épületrésszel összekötő kerengő felől, hogy kitakarították Azrael szobáját, kövesse őt, már a hangulatfények is, mint megannyi szentjánosbogár, bevilágították az előcsarnok félreeső zugait.

Melyik lett a szobája, érdeklődött Elza merőben szakmai síkon.

A hetes, hallatszott a hümmögés.

Jó szoba, mondta a lány, és hozzágondolta, hogy azért ez nem járja, tágasabb, mint az övé, és a szív alakú tóra néz. Sára mindent előre elintézett.

Az, mondta a Maradona-pólós. Kaphatott volna rosszabbat is.

Azrael most először nézett körül kicsit jobban.

Járt már egy-két úgynevezett wellness szállóban, de a Kővár valami egészen más volt. Különösen esti megvilágításban. Bár még csak a frissen felújított hátsó bejáratot, az igényesen kidolgozott faburkolatú recepciót és az előcsarnokból kivezető átriumos szakaszt láthatta, elismerése jeléül önkéntelenül csettintett. Ezen a napon már másodszor.

Nagypolgári kényelem, modern luxus, privát paradicsom.

Minden megvan, mi szemnek, szájnak, és pénztárcának ingere.

Dolga is lesz bőven, ahogy elnézte a vendégek mozgását.

Amikor kiértek a másik két épületrészhez átvezető kerengőhöz, és félkörívet leírva elindultak a Randevú szárny felé, az alkonyat színeitől átsatírozott csupasz, boltíves falak egyetlen percre sem szünetelő, monumentális fényjátéka kísérte őket.

Az emberek nem nyughatnak, és ez általános érvényű.

Vince, legyen ez állandó jelzője, az idegileg megtépázott őrzővédő, általános érvényű nyugtalansága nemcsak abban merült ki, ha már a személyzet aznapi hiányos létszáma miatt neki kellett a szobájához kísérni emberünket, hogy húsz méterenként váratlanul, szinte rajtaütésszerűen hátrafordult, mintha a páciens éppen szökni akarna, és az ő dolga ennek megakadályozása lenne, hanem abban is, hogy kellemetlen fejhangon ugyanazt ismételgette, amikor elhaladtak egy-egy házi látványosságnak számító, ezért megjegyzésre érdemes épületrész, lugas, dísznövény, térplasztika vagy csobogó mellett.

Ugye, megmondtam, ugye, megmondtam.

Azrael nem tudta volna megmondani, hogy amaz mit mondott meg, de látta, hogy a szájából harci gázok törnek fel minden egyes hátraforduláskor, ezért jobbnak látta mosolyogni, vagy legalábbis jó képet vágni, ahányszor rávicsorít, abból nem keletkezhetett újabb feszültség.

Vincét a Százados protezsálta be nem sokkal a szálló megnyitása után. Ő tudta, mit csinál, mindenesetre akkor jó megoldásnak látszott.

Vince a mélyről érkezettek alázatos túlbuzgalmával végezte el a rábízott teendőket. Egyetlen felsőbbséget ismert el, ez a parancs volt, és az a személy, a Százados, akitől a parancsokat kapta. A Százados megnyugvással tapasztalta, hogy Vincének nincsenek érzelmei, vakon teljesít, nem kérdez, néha akkor sem, amikor szükséges volna, nem kételkedik, és lojalitása fordítottan arányos agyának velejével.

Amikor a Százados fülébe jutott, hogy a szállóban állomásozó leányok Vincét IQ-betyárnak nevezték el, nem örült, viszont megnyugtatónak találta, hogy humánérzelmei rezdülése nélkül, bizalmában rendíthetetlenül arra használhatja fel, amire akarja. Pontosabban, amire a Vezér, Valter akarja. Aki olyan volt a Századosnak, mint neki Vince.

Jól ki van gondolva a világ, valakinek fenn is, lenn is lennie kell.

De volt itt még valami, amiről akkor sem ejtettek szót, ha úgy voltak kettesben, hogy előzőleg meggyőződtek róla, senki nem hallhatja, miről beszélnek.

Vincének korábban meggyűlt a baja a rend őreivel, amikor egy felhevült, alkoholmámoros majális alkalmával csendre akarták inteni, és a törzsőrmester Vince számára nem látható, és főleg nem azonosítható módon hátulról vállon ragadta a notórius hangoskodót. Ez hiba volt, de már csak az előzetesben derült ki, melyikük hibázott nagyobbat. A rendőr, miután megröntgenezték az orrát, és megállapították, hogy két helyen eltört, a jegyzőkönyvbe csak annyit mondott, hogy a dolgát végezte, mivel a parancs szerint a politikai rendezvényt megzavaró elemeket ki kellett emelni a tömegből. És F. Vince magatartása tanúkkal bizonyítottan a közrend megzavarására irányult. Ezért döntött úgy, mint kirendelt járőrparancsnok, hogy intézkedést foganatosít nevezett személy megrendszabályozására.

Tetteket akarunk látni.

Aki mit sem tesz, nem jól teszi.

Viselkedése szemet szúr, vért lázít.

Túl a célon nem lőni.

De előbb jött a mozdulat, szakszerűen, hátulról, jobb kéz a vállra, vasmarok, s csupán követte a felismerés, hogy mégis elsiette. Csupán követte, s mint a leletekből kitetszett, már későn, s ezzel jócskán túllőtt a célon.

Vince nehéz gépezete érintésre beindult.

Az ő edzőtermek fekpadjain gondosan kimunkált vállizmait ne taperolja semmi kiscserkész.

Demokrácia van, vagy mi az isten.

Ballal ütött, száznyolcvan fokos fordulatot véve, az ebből nyert lendülettel. Állcsúcsra szánta, csúcsra járatta volna magát, ám ahogy ültéből fölemelkedett, a kalapácsként működésbe hozott kar, s végén az ökölbe szorított húsos pöröly, mintha elszabadult volna, a tervezettnél valamivel följebb sujtott le. Egyenesen a célszemély képébe, annak is a közepébe, ahol az orr várta végzetét.

Hatóság elleni erőszak.

Közrend veszélyeztetése, közbotrányokozás.

Ráadásul visszaesőként, mert már volt előállítva, mint kiderült, de akkor megúszta figyelmeztetéssel.

Vince eldöntötte magában, hogy nem viszonozza Azrael különben lefegyverzően udvarias és a lugas lámpái közt kitartóan fénylő mosolyát. Inkább elnézett mellette, mintha valami fontos történt volna ott, ahol az imént eltűnt a nap.

Mint fingot a segg, hunyorgó gombszemében úgy szórta szét utolsó sugarait a szemközti dombok hajlataiban a lemenő nap.

Ettől a kétes gondolattól visszatért a kedve.

Itt biztonságban van, vigyáznak rá, ahogy ő is vigyáz rájuk.

Itt ők a törvény, ők szarják a spanyolviaszt. Viaszkot. Mindegy.

A kis köcsög meg elhúzhat az anyjába.

Kerülni fogja, ebben maradt magával, amikor végre megálltak a hetes szoba előtt, és Vince minimális biccentéssel, köszönés nélkül továbbállt.

Nem mindenkit vezérel jószándék.

Azrael nem haragudott az ilyen emberekre, azt sem mondhatjuk, hogy zavarta vagy feszélyezte volna őt, ha a sors vagy a vakvéletlen néha a környezetébe sodort valakit, akinek viselkedését belülről mérgezte a rosszindulat.

A céltalan agresszivitással azonban nem tudott mit kezdeni. Azzal a típussal, aki másokon uralkodik, ha már önmagán nem tud.

Volt ilyen osztálytársa, mindenkinek volt ilyen osztálytársa, de vele még könnyen ment. Megfigyelte a szokásait, elemezgette a viselkedését, és amikor az provokálta, vagy egyenesen bele akart kötni, az iskolaszerte kedvelt, lefegyverző mosoly mellé mindig előkerült egy-egy frappáns szófordulat, békítő gesztus. És ezek rendszerint hatottak, különösen közönség előtt.

Az apjával már nehezebb volt.

Az apjával, aki mindenhol vigaszt keresett a külvilágban, noha valószínűleg tudta, sejtette, hogy csak magában vagy a családjában lelheti meg. Kereste lelkének középpontját, miközben szétzúzta másokét. Aki nem szokott hozzá, hogy bármiféle ellenállásba ütközzék, bármi meggátolja akarata érvényesülését, vagy hogy a dolgok nem az ő elképzelései szerint alakulnak.

Karizmatikus manipulátor, ez Azrael megfogalmazása, amikor évekkel később a diplomaosztón az apja átadott neki egy mélyzöld bársonytokba rejtett névre szóló, életkezdéshez több mint elegendő mennyiségű valutával feltöltött bankkártyát.

Olyan apa volt, aki hozzászokott, hogy ő alkotja a szabályokat, és voltak olyan szabályok, amelyeket önmagára nézve természetesen nem tartott kötelezőnek. Ivott, nőzött, kártyázott a cégvezető, sportigazgató és államtitkár haverjaival. Egymást fedezték, vigyáztak a nem létező jó hírnevükre, közben nagy ívben leszartak mindent és mindenkit, lenézték a körülöttük brusztoló, de nem az ő köreikbe tartozó emberkéket. Úgy tűnt, nekik áll a zászló.

Igazságos ez, hányszor kérdezte Azrael azóta is magától.

Kérdezhető, van-e az igazságnak bármi köze az élethez.

Sára hamar elfordult az apjától. Befelé forduló lett, tüskés és hallgatag. Az ember ösztönösen meg akar szabadulni minden kis és nagy fájdalomtól, amit mások okoznak neki. Tizenéves korban ez hatványozottan igaz.

Soha nem beszéltek erről, sem akkor, sem később, ám Azrael a nagyanyja temetése után, ahová a nővére, hiába értesítették, nem ment el, hirtelen rádöbbent, milyen eseménnyel volt összefüggésben nővére apjával szembeni előzmények nélküli, jó ideig érthetetlennek, sőt megbocsáthatatlannak tűnő ellenséges viselkedése.

Mintha egy addig nem látható, titokzatos tájat világított volna be magának.

Egy régi eset türemkedett elő a mesterségesen fenntartott homályból.

Távoli körvonalaival, halvány, kusza képeivel megjelent benne a múlt, a családi legendárium által gyors feledésre ítélt, szinte filmszerűen vissza-visszatérő kockáival, és fölsejlett a jövő, a saját jövője.

Még alig volt hétéves, nem látott az egészből semmit, csak arra emlékezett, de arra tisztán, hogy a szobájában játszott, amikor a nagyszoba felől rövid kiáltás hallatszott be, majd beszaladt a nővére, és egyetlen szó nélkül felrántotta az építőkockái mellől, kézen fogta, és úgy, ahogy volt, sapka és kabát nélkül, átvitte, vagy inkább átrángatta a szomszéd házba. A szirénázásra is emlékszik, megjöttek a mentők, hála istennek, kiáltotta a szomszédasszony, és meleg vacsorát adott a megszeppent gyerekeknek.

Mi lenne, ha nem gondolna ezekre a dolgokra többet.

Maradt még elütni való ideje a vacsoráig.

Mi lenne, ha kiülne a püspöklilába hajló, gyöngyházfényű égbolt alá, és belélegezné a koraesti csöndet.

Ma valahogy nem bírt egy helyben maradni.

Nagyon várta a találkozást nővérével. Tartott is tőle, hogyan fogadja őt, a kisöcsit öt hosszú és keserű év után. És most, hogy hiába várta, és talán véletlenül, talán szándékkal maradt el az összeborulás, nem találta a helyét.

Pedig volt helye, nem is rossz. Tágas, halványzöld vendégszoba; franciaágy, minihűtő, teafőző, tévé, sarokkád a fürdőszobában, hangulatos kis terasz.

Sára gondoskodott a kisöcsi kényelméről.

Azrael számára nyilvánvalóvá vált, hogy Sára óvatosan kerüli az apjukat, hozzá viszont kedvesebb és türelmesebb lett. Focilabdát hozott neki ajándékba, meg spéci svájci bicskát, fagyizni vitte, és különböző, így mondta, férfidolgokról beszélgettek. Illetve az apja beszélt, széles taglejtéssel, energikusan, s hogy a szavainak nagyobb nyomatékot adjon, séta közben időnként előrehajolva rácsapott a hosszú, csontos térdére. Ám észrevehette, hogy a fia mindig összerezzen, és abbahagyta a csapkodást.

A fiát próbálta maga mellé állítani, mintha tőle várta volna, hogy segítsen a kisiklani készülő élete értelmezésében. Várt tőle valamit, amit az akkor nyolc-kilenc éves fiú, bármennyire igyekezett, nem tudott neki megadni. Az apja gyakran úgy viselkedett vele, mintha ő valamiféle minimindenható volna, aki egyetlen szóval, vagy akár anélkül is, hosszú szempillája egyetlen rezdülésével, ragaszkodó tekintetével, és mindig mosolyra kész szájvonalának finom hullámzásával képes csodát tenni. De hiába volt a nagy igyekezet, a férfiszakasz tartós összefogásával sem tudták volna visszanyerni azt, amit az apja lányfronton az évek során elveszített.

Utólag persze könnyű okosnak lenni.

Azrael utálta is magát emiatt.

Te ki a fene vagy.

A kastélyszálló középső szárnyának abban a végében, ahol a személyzeti ebédlőbe vezető kavicsos útszakasz egyszercsak minden racionális okot nélkülözve véget ért, a kukák és a kőkerítés között egy négykerekű, frissen lakkozott, fekete, faragott hintó állt.

Onnan érkezett a hang.

Pontosabban a tetejéről; a hang gazdája a hintó elülső ülésének kilincsformájú karfájára támaszkodva cigarettázott.

Hogy elvonja a saját figyelmét belső monológjaitól, és leplezze a váratlanul rátörő hang okozta kisebb ijedtséget, Azrael szélesre húzta a száját, és megnyerőnek szánt mosolyrakétát indított a női sziluett felé.

Mert nő volt, ami a léghullámokból is könnyen kiderülhetett volna, ha Azrael séta közben nem merül annyira magába, és beleszimatol a frissen nyírt fű, és az ebédlő szélesre tárt ajtajából kiáramló, nehezen azonosítható étel szagához diszkréten odaférkőző parfüm erős illatával kevert levegőbe.

Mindig ilyen vigyori vagy, kérdezte a nő.

Elnyomta a cigarettát, és felállt, hogy lelépjen a hintóról.

Ne segíts, egy hintóról se  nehezebb lemászni, mint egy férfiról.

Azrael úgy pattant vissza, mintha darázs csípte volna meg.

Nyugi, mondta, és nevetett, nem harap a néni.

A nő, mintha manézsban lenne, és tudná, hogy a közönség visszafojtott lélegzettel figyeli minden megtett lépését, a fiúnak háttal lassan és kihívóan tette meg a három kis lépcsőnyi távolságot a földig.

Ne ragozzuk, Azrael, ha akart volna se tud mit válaszolni, mert ahhoz (egy) be kellett volna csuknia a száját, (kettő) levegőt kellett volna vennie.

Gyönyörű nő, összegezte az agyában és az ágyékában egyszerre feltoluló benyomásait, miközben zavart, és a tőle elvárható módon rosszul leplezett rajongással figyelte a feléje közeledő nő ringóságait.

Gréta vagyok, de Garbó nélkül, mondta továbbra is nevetve, és nyújtotta hosszú, vékony, napbarnította kezét.

Ha Azrael jelentkezett volna a nyári egyetemen meghirdetett Kommunikáció és protokoll című viselkedéstani kurzusra, akkor most bizonyára kapásból tudta volna, hogy mit tegyünk, ha nem tudjuk, mit tegyünk.

Enélkül azonban tanácstalanul, és némiképp szégyenlősen préselte ki magából a saját nevét.

Nocsak.

És még egyszer, nem pusztán a nyomaték kedvéért, nocsak.

A dúsan húzott, ívelt szemöldök, mintha a leszálló est langy permetének apró tűszúrásaitól idegenkedne, összébb húzódott.

Gondolhattam volna.

Miből. Miből gondolhat ez a szexbomba bármit is, ami vele áll kapcsolatban.

De nem kérdezett vissza. Isten ments, hogy kiadja magát. Majd elmondja, amit el akar.

Te jó ég, micsoda egy nő.

Büntetlenül még szavakkal sem érinthető meg.

A vére meglódult, mintha hazudna. A nyakától a feje búbjáig elpirult.

Szégyellte magát az előbbi magabiztosságáért, az idétlen vigyorgásért, az illetlen gondolatokért. A gyomrában érezte a nő pillantását.

Majd ki fogod nőni.

Azrael felső ajka fölött veríték ütött tanyát.

Ezt sem kérdezheti meg, őrület.

Alig pár órája van itt, és már sikerült hülyét csinálnia magából.

Bugyborékoló nevetést hallott.

Nem akart belemenni abba, amibe az imént egyszer már belesült. Inkább becsukta a szemét, amitől azonban még élesebben látta maga előtt rajongása és kétségbeesése újdonsült tárgyát. A dekoltázs alatt hullámzó test körvonalai olyan tisztán rajzolódtak ki előtte, hogy ijedtében gyorsan visszanyitotta a szemét, múljon el a káprázat, múljon el a szégyen.

Nagyon csinos fiú vagy, tudod-e.

Ha Azrael történetesen a helyzet magaslatán állt volna, amire az utóbbi időben alig volt példa, akkor sem lett volna képes eldönteni, hogy ez most bók volt vagy a búcsú előszele.

Eldöntötte Gréta helyette.

A hatás kedvéért ugyanis tökéletesre formázott fejét a személyzeti étkezde bejárata előtti kandeláber felé fordította, és alighogy megajándékozta a bambán álldogáló fiút mandulavágású, álmos, sűrű, sötétvörös pillákkal keretezett, palackzöld szemének látványával, szó nélkül távozott az ellenkező irányba.

Azrael továbbra sem mozdult. Csak nézett kifelé a fejéből. Próbált belemerülni egy érzésbe, s meg is akarta tartani. Nem merte követni a lányt a tekintetével, hátha elárulná magát. Pontosabban: még jobban elárulná magát. Ennél is jobban, ami felért volna egy epikus méretű megaláztatással.

Inkább másfelé meredt.

Az ég alja, akár egy hatalmas ránc, sűrű, alvadtvérszínű redőkben húzódott össze.

Na, ja. Most kapott egy kis előleget abból, ami itt vár rá.

Befordult a konyhára.

 

(Illusztráció: Serhii Cherniakovskyi – Dark forest)

 

A barátom megunta. A barátom megunta, hogy félek tőle. Gyakran ejtek sebeket a testén, miközben felfedezem. Azt hazudom magamnak, hogy katona, ezért megszokta az egészet, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, mert korábbi titkosabb sebeket akarnak kitapintatni és ha kitapintják az is fáj. Azt mondta, nem tudom mi a hűség, azt mondtam, sosem szavaztam rá, mert a hűség a győzelem. Figyelem hogyan reagál.

Nem reagál.

A barátom katona, de a második világháborúból, homokszínben jár és nem foltzöldben. Ezenkívül tiszt. Az ütközetek és győzelmek megváltoztatták: értő fejek szerint minden fordulatnál személyiséget cserélt.

De ilyenkor vitatkozni szoktam: nem kell mindennek bonyolultnak lennie, különösen az én barátomnak, a második világháborús tisztnek nem.

A kapcsolatunk történetét kloroform illatú vattakorongokon és műpergameneken adtam ki 1908-ban. Közösségünk, a kapcsolatunk, katasztrófák túlélésének okozata; a hibás tekintetű holland hadiorvos, a sírokról növényeket letépő magyartanárnő és a kamasz aki megátkoz, ha kiderül, hogy nem akarják a nevét a bőrükre tetoválni. Ezenkívül egy kis börtönszínű kutya és egy falusi vasútállomás alakú afta. A közös gyöngyláncolatunkat lerajzoltam. Album.

Azt hazudom magamnak, hogy katona, de tudom, hogy a felfedezés mozdulatai fájnak, titkosabb sebeket akarnak és ha kitapintják az is fáj. Nézd: a bajtársaim küzdenek a játék méltóságáért és bohóccá festik magukat, hogy eltereljék a figyelmet a halálról. Aztán önző kíváncsiságból mégis elkezdik újra eljátszani a halált, megijednek egymástól és ki ki maga mellé véve szövetségeseit bezárkózik a saját kapualjba.

Gyerekeiknek korán megtiltják a játékot, különösen egymással, gyerekeik küzdeni kezdenek egy egész élet méltóságáért és így telik el a játék. A barátom jól szórakozik a monológomon és azt mondja d-moll. A-mollban sokkal szomorúbb lenne és lenne benne betegség is. C-mollban vallásos lenne, h-mollban télies túlélésről szólna, e-mollban olyan lenne, mintha valóban én írtam volna és b-mollban olyan lenne, mintha valójában ő. F-mollban olyan lenne, mintha a többiek írták volna az egyetemen.

Figyelem a barátom, német katonatiszt ebihalszemét és az első barátnőjére gondolok, a Hanna nevű gyógytornász nőre, aki a gonosz egyszerűségéről írta a könyveit. Nem akarom kimondani a jelzőt, ami az eszembe jut, mert lealacsonyítana a barátom előtt.

Valójában lealacsonyítana a barátom előtt. Bekapcsolja a klímatévét és a készülékből csepegni kezdenek a hideg fújással a vértanúk.

(Illusztráció: Sylwia Wenska: Flowers in gold I (Poland))

 

Nyolcvan liter gönci pálinkát adott a barackoskert, tízezerért vitték literjét, mint a cukrot. Ha valaki az egyetemen azt mondja Csáki Palinak, hogy egyszer még a cefre cukorfokát fogja számolgatni, akkor biztos kineveti. Pali panelban nőtt fel, matektanár lett, amolyan kocka. A fákhoz nem értett, a pálinkafőzéshez még kevésbé. Az apósa tanította meg az öntözés, a metszés, a trágyázás és a permetezés fortélyaira.

Miután szegény anyósa megözvegyült, Palira maradt a negyven fa gondozása. Az a tavasz nemcsak az apósát ragadta el, hanem az ország baracktermésének jelentős részét is. Paliék barackosa csodával határos módon megmenekült, a domboldal nyugati oldalát nem érte jég.

Irgalmatlanul felment a gyümölcs ára, monda az anyósa, amikor hazajött a piacról. Az idén nem pálinkázunk, Pali. Enyém a föld, én döntök. Pont elég ideig basáskodott apósod a gyümölcs fölött. Mindig csak a pálinka. Mostantól eladjuk, nem kótyavetyéljük el alkoholba azt a sok gyönyörű barackot. Te vagy a matektanár, számold ki, mennyivel többet fogunk vele keresni.

Csáki Pali kiszámolta, mennyit érhet most a termés, és akkora összeget kapott, hogy végül beadta a derekát. Szabadságot vett ki, és hajnalban nekilátott a szüretnek. Három napon át szedte a barackot reggeltől estig, megállás nélkül, mígnem a dereka teljesen bemerevedett. Aztán kivett egy standot a piacon. Autót bérelt, kiszállította az egész termést, és a bódét szinte a mennyezetig rakta rekeszekkel. A legszebb szemeket tette ki a pultra. Gyönyörű áru, dicsérték a vevők. Sorba álltak, vitték a barackot, tényleg az övé volt a piac legszebb portékája.

Jólesett neki a dicséret. Szerette a fákat, és úgy érezte, a termés valamiféle megszemélyesítés, nemcsak a munkáját, őt magát is minősíti. Sokszor üldögélt az apósával a teraszon. Szótlanul kortyolták a pálinkát, és a fákat nézték. Szerették a kertet. Télen a deres ágakat, tavasszal a virágzást, nyáron a sűrű lombot, ősszel a gyümölcstől roskadozó ágakat bámulták. Pali néhány év alatt minden fát kiismert. Pontosan tudta, melyik terem legelőször, melyik utoljára, és melyiknek a legédesebb a barackja.

Tíz előtt odalépett hozzá a piacfelügyelőség ellenőre. Ötven körüli, pocakos férfi volt, olyan könyvelőalkatú. Megdicsérte a barackot, megjegyezte, hogy ilyet ritkán látni mostanában. Pali büszkén mondta, hogy saját termés. Az ellenőr elkérte a papírokat. Először az őstermelői igazolványt nézte meg. Közölte, hogy az apósáé nem használható, mert az igazolvány nem örökölhető. Aztán a permetezési naplót kérte. Azt senki sem vezette. Utána a növényvédelmi engedélyről érdeklődött, majd a gyümölcs származását igazoló dokumentumokról. Miközben a jegyzőkönyvet írta, többször is megjegyezte, hogy jaj, de kár érte, mert látszik, hogy rengeteg munka van benne. Elmondta, hogy nekik is voltak gyümölcsfáik, ezért tudja, mennyi gondoskodást igényel egy ilyen ültetvény. A szabályokkal azonban ő sem tud mit kezdeni, neki ez a munkája. Aztán kiszabta a bírságot, és intézkedett a teljes készlet lefoglalásáról. Amíg a rakodók vitték el a rekeszeket, Pali kiszámolta, mennyi pénzt vitt el az autóbérlés, a standdíj és a bírság, aztán felírt valamit a noteszébe.

Késő délután ért haza. Fáradtan ült le a teraszon, a barackfák mozdulatlanul álltak a naplementében. Gyönyörűek voltak. Pali nézte őket, és arra gondolt, hogy látta ezeket a fákat fiatal csemeteként, vihar után megtépázva, látta a téli kopárságukat és a nyári gazdagságukat. Mennyi munka, mennyi idő, mennyi gondoskodás. Az ember csak arra fordít ennyi energiát, amit igazán szeret.

Kiválasztotta a legszebb fát, azt, amelyiknek a legvastagabb volt az ága, és amelyik minden évben a legfinomabb barackot adta. Ez jó lesz, gondolta. Erre fogom felkötni magam.