Címke: próza

200

 

Körülbelül két hónapja az ovulációs mikroszkóp használata után minden reggel átböngészem a bejáratott hírportáljaimat. Abban az öt percben, amíg a lencsére helyezett minta eredményét várom, pont elolvasom a legfontosabb világpolitikai eseményeket taglaló cikkeket, majd utána jön a belföld, a Közel-Kelet, és a kulturális rovat. A barátnőimmel gyakran indítjuk a világ eseményeinek kibeszélésével a találkozóinkat, így szeretek jól informált maradni.  Legutóbb egy, az online társkeresés buktatóit vitató bejegyzés kivesézése után azonnal az egyetlen egyedülálló barátnőnk, Évi randi-applikációjával kapcsolatos tapasztalataira terelődött a téma.

Én nem használok ilyen alkalmazást, 5 éve férjnél vagyok.  Annyira nem sürgettük volna a gyerekvállalást, de aztán körülöttünk minden pár elkezdte potyogtatni a gyerekeket, vagy arról kezdtek beszélni, hogy potyogtatni akarják a gyerekeket, úgyhogy nekiláttunk próbálkozni, eddig sikertelenül.  Nem eszünk gyorskaját, nem iszunk alkoholt, én pedig letettem a cigit. A férjem egyébként is utálta, hogy néha, ha társaságban boroztam egy kicsit, rám jött a cigizhetnék.  De azt nem tudja, hogy titokban tartok egy e-cigit a ruhásszekrény egyik rejtettebb sarkában, amit néha bevásárlás után vagy a pár hónapja kötelező reggeli jógám közben szívogatok.  Kéjesen csiklandozó érzéssel tölt el, amikor egy vriksászana vagy egy návászana pozíció közben pöfékelek, közelebb visz ahhoz, amit bizonyos keleti filozófiák szerint a lelki békémnek kéne megélnem.

Egyik nap a jóga után elindultam bevásárolni a dietetikus által jóváhagyott étrendünknek megfelelő alapanyagokat: zöldségeket és tejtermékeket a biopiacon, halat és fekete kenyeret az orosz delikátban.  A buszmegálló felé menet zizegő zacskókkal megálltam pár percre egy park melletti játszótérnél figyelni a gyerekeket a szüleikkel. Könnyeknek kellett volna a szemembe szöknie a látványtól, egyáltalán nem akartam közéjük tartozni. Nem akartam egy csapat nyalókával rohangáló kislánynak megmondani, hogy húzzanak már el a hintától, de fürgén, mert az én porontyom még nem végzett rajta. Ahogy ezen töprengtem, lassan továbbindultam, és két lépés közt kezdtem el valami furcsát érezni: hirtelen folyás indult a hasam irányából, ami mintha a farmernadrágomon végződött volna, így teljesen átnedvesedett és sötét vöröses árnyalatban játszott. Azt hittem, erre csak egy hét múlva számíthatok, az ovulációs mikroszkóp sem ezt mutatta.    Az idegesség és a szégyenérzet olyan kombinációja lett úrrá rajtam, amin csak és kizárólag a gyorskaja segíthetett. Így három megállóval hamarabb szálltam le, és a szatyraimat magam elé tartva manővereztem be egy önkiszolgáló étkezdébe. A marhahúst nem kívántam, így inkább a többfajta sültburgonya közül kezdtem el válogatni. Leültem a fehér pólómban és a foltos királykék farmeromban, hogy az orosz zászló színeibe öltözve megegyem a nagy adag steakburgonyámat. Az olajos hússzag keveredett az étterem levegőjében a klíma fuvallatával, ami most meglepően higgadtsággal töltött el. Hazafelé menet kihúztam a pólómat a nadrágból, de közel nem ért le addig, hogy takarni tudja a foltot, úgyhogy továbbra is a szatyraimmal igyekeztem fedni.

A következő héten vacsorára beszéltünk meg találkozót a lányokkal, majd felmentünk Évihez megnézni az új mélybordó tapétáját a hozzá passzoló új bútoraival. Bár az este ezen pontján csak nyolcszemközt voltunk, nem mertem felhozni az incidensemet, és amikor már majdnem megemlítettem volna, Évi belekezdett a legutóbbi randisztorijába: az alkalmazáson keresztül találkoztak, Senior Project Manager a pasi egy reklámügynökségnél, de még túl komolytalan egy elkötelezett párkapcsolathoz, olyan anyuka kicsi fiának tűnt neki, főleg, mivel vacsorázni és bowlingozni is kedvezménykuponokkal vitte. Részletekbe nem ment bele. Én nem tudtam mit hozzászólni a témához, Sári barátnőnk, a csapatunk legracionálisabb tagja elkezdte a legutóbbi online pártalálási statisztikákat sorolni Brazíliától Szingapúrig, Szandra, aki mindenben a legpraktikusabb megoldásokat kereste, szimplán közölte, hogy a srác egy másik kuponos oldalon, amit ő is használ a vőlegényével, sokkal kedvezőbb ajánlatokhoz juthatott volna sokkal jobb helyekre, és együttérzését fejezte ki Évinek. Kedélyesen elcsevegtünk, a házilag mixelt gintonictól vállalhatóan becsiccsentettem, mégis elsőként indultam haza Évitől, kimentettem magam azzal, hogy kora reggel jógáznom kell. Imi már otthon volt, de félig bealudt a focimeccs alatt a kanapén, úgyhogy óvatosan felkeltettem és elküldtem a hálóba aludni, míg én leültem a konyhaasztalhoz, kitettem magam elé a telefonomat, és némi hezitálás után letöltöttem rá azt a randialkalmazást, amin keresztül Évi is megismerkedett a gáláns lovagjával. Végignéztem, ahogy a letöltés állapotát jelző pálcika fehérről teljesen kékre vált, majd pulzáló karikák jelzik, ahogy megnyílik az alkalmazás. Beírtam néhány adatomat, bejelöltem a keresett férfiak paramétereit, és már ki is jelezte az első alanyokat, mind 40 év alatti, 300 kilométeren belül élő egyed volt. Balra húztam mindegyiket, ahogy Évitől láttam, ha valaki nem tetszett neki, mert egyiken sem észleltem különösebben, hogy többet tudnának az amerikai alkotmány kiegészítéseiről Iminél, de mikor ki akartam lépni és törölni az egészet, véletlenül jobbra csúszott az ujjam a képernyőn az egyik fotón, amit meg sem néztem, mert már készültem abbahagyni a válogatást. Mivel emlékeztem rá, hogy Évi szerint ezek még nem jelentenek semmit, amíg el nem kezdünk chatelni, megnyugodtam, és könnyedén álomba zuhantam Imi mellett.

2 nap múlva a gyógyszertárban álltam sorba, mikor egy olyan pittyegő hangot hallottam a táskámból, amit nem ismertem fel. Azt hittem, valaki másnak csörög a telefonja, de a társkereső alkalmazás volt. A férfi, akit jobbra húztam, nevezetesen Márkó, 29, aki a profilképén egy hatalmas fánk alakú gumimatracon feküdt egy medencében, szívecskével jelezte, hogy viszontkedvel engem, illetve egy „Szia!” üzenettel és egy szmájlival fejezte ki, hogy érdeklődik irántam. Ebben a pillanatban kellett volna törölnöm az app-ot és soha többé nem gondolni arra, hogy ilyesmit csináljak, de sorra kerültem a patikában, és elfelejtettem. Csak vacsora közben jutott újra eszembe, és mikor Imi hívást kapott az ügyvédi irodából az egyik gyakornoktól és kiment az előszobába felvenni, gyorsan előkaptam a telefonomat, és rájöttem, hogy a profilképemen háttal látszom csak és homályosan, úgyhogy akár Évivel is összehozhatom Márkót. Elhalasztottam a törlési tervemet így egy kis időre, és megvártam, amíg Imi elalszik. A sötétben kiosontam a nappaliba, és begépeltem a válaszomat Márkónak, miszerint az adatlapja alapján megnyerőnek találom, és igen, szívesen elmegyek vele kávézni. A beszélgetés végén abban maradtunk, hogy még leegyeztetjük a pontos helyet és időt. Mikor Évit felhívtam az ötletemmel, először ledöbbent, hogy most így akartam-e felhívni a figyelmét arra, hogy tönkremegy a házasságom, majd minden porcikájával tiltakozott, és rám förmedt, hogy lehetek ekkora idióta. Kezdtem volna átkozni magamat és rövidre zárni az egészet, de inkább elmagyaráztam, hogy semmilyen érzelmi válságban nem vagyok, csak kíváncsiskodtam, így meggondolta magát. Lehetségesnek találta, hogy ez elsülhet jól is, átböngészte velem részletesen Márkó adatlapját, és megengedte, hogy közösen egyeztessünk vele egy találkozót.

Ezután felhívtam a volt kolléganőmet, akivel a főiskola tanulmányi osztályán dolgoztunk együtt, és tudtam, hogy a nővérének most segít munkát keresni, és biztos voltam benne, hogy tud nekem segíteni. Néhány nap múlva a munkaideje lejártával összefutottunk egy Margit-körúti kávézóban, és két latte között, miután elmesélte, hogyan bonyolítja az életét az, hogy a munkanélküli, bipoláris nővére ideiglenesen vele és az élettársával lakik, és hogy mennyire nem élvezte a másodunkatestvére lagziját előző hétvégén; túl hangos volt a mulatós banda és túl száraz a túrótorta tésztája, megkérdeztem, tudna-e ajánlani nekem helyeket, ahol nagyobb eséllyel találhatnék állást.

– Azt hittem, Imre elég jól keres az ügyvédi irodában! – mondta szemrehányással vegyes segítőkészséggel, miközben megigazította a sötétzöld zakója ujjait a mandzsettagomboknál.

– Igen, de mindig jól jön egy kis extra kereset. – mentegettem az ügyemet.

– De te most nem főműsoridőben termékenykedsz, vagy hogy is mondják? – kérdezte Teodóra.

– Igen, de még csak próbálkozunk, és addig jót is tenne a munka.

– Jó, ha van egy tollad, akkor felírok neked pár weboldalt, meg telefonszámot, aztán ha én találok valamit, azt majd továbbküldöm neked. – és Teodóra már vette is elő a jegyzetfüzetét.

Felírta nekem egy fordítóiroda vezetőjének a számát, ha részmunkaidőben akarnék dolgozni, összehajtottam és elraktam a táskám hátsó cipzározható zsebébe a papírfecnit, és elszürcsöltem a második lattémat is. Nosztalgiáztunk még egy kört Teodórával, majd hazabattyogtam, egész úton azon agonizálva, hogy biztosan jó ötlet volt-e felkeresnem Teodórát, és mégis hogyan tudnék elhatározásra jutni valamiről, amiről túl lusta vagyok magamtól tisztességesen, alaposan elmélkedni.

Végül úgy döntöttem a puszta véletlenre bízom magam: feldobok egy érmét. Nem otthon, nem lenne gusztusom ilyet tenni, de a következő reggel a vérvétel előtt az orvosi rendelő már jobbnak tűnt. Másnap reggel izgatottan érkeztem meg a körzeti rendelőbe, és mind életkorban, mind társadalmi helyzetben változatos páciensek sora előtt elhaladtam a mosdók felé. A falon fehér, a padlón babakék csempék voltak lerakva, és az enyhe vizeletszagot, valamint a klóros víz hiányát leszámítva úgy éreztem magam benne, mintha egy uszoda medencéjében csobbannék. Benyitottam az egyik fülkébe és gondosan magamra reteszeltem az ajtót. Lehajtottam az ülőkét és ráültem, majd kihalásztam a táskámból a párizsi nászutamról emlékbe hozott Mona Lisá-s pénztárcámat, és elkezdtem keresgélni az aprópénzek között. Egy ilyen pénzfeldobáshoz nem választhattam akármilyen érmét: újnak és tisztának kellett lennie, és semmiképpen sem öt, vagy tízforintosnak, azt túl kevésnek éreztem volna. Végül egy vadi új, csillogó kétszázast pécéztem ki, amit a dohányboltban kaptam vissza, mikor patront vettem az elektromos cigimhez. Ráillesztettem a pénzérmét a hüvelykujjam körmére, és azt bűvölve próbáltam kitalálni, melyik oldal melyik opció legyen: arra jutottam, hogy a számos oldal legyen a főállású anyaság, és a Lánchidat ábrázoló oldal legyen az, hogy visszamegyek dolgozni, és konfrontálódom. Nem maradt más hátra, megpöccintettem a mutatóujjammal a hüvelykujjamat alulról, és földobtam az érmét, ami százszorosára lassítva mozgott a szemeim előtt, míg az ítéletére vártam. Jelentéktelenül zuhant vissza a tenyerembe az aranyosan csillogó kétszázas, amúgy a vállát megvonva, mellékesen közölve velem, hogy neki a Lánchidas oldal inkább a kedvére való most. Úgy éreztem, elkezd kerülgetni a hányinger az idegességtől, még jó, hogy a mosdóban voltam, de amikor megpróbáltam öklendezni, nem jött fel semmi. Haragudtam magamra, amiért megdöbbentem ezen, hiszen pontosan tudtam, hogy ötven százalékos esély volt rá, hogy ezt kaphatom válaszként.

Egy dologban biztos voltam: a férjemnek csak a közös esti önhipnózisunk után szabad előhozakodnom vele. Mint minden lefekvés előtt, Imi most is bekapcsolta a hanganyagot a laptopjáról, rákapcsolta a miniatűr hangfalra, amit karácsonyra vettem neki, és lótuszülésben leültünk egymással szemben a hálószobaszőnyegen. Egy órán át békés hullámban relaxáltunk, fokozatosan elengedve minden izmunkat és idegvégződésünket, végül teljesen ellazulva, a megnyugvás lehető legmélyebb pontjához elérkezve, majd egyszerre felálltunk, és leültünk az ágy szélére. Annyira elmélyült és higgadt lettem az önhipnózistól, hogy majdnem nem hoztam fel az egészet.  De amint bebújtunk mindketten a takaró alá az ágyban, összeszedtem magam, és nekikezdtem a mondandómnak.

– Én ma valahogy kifejezetten ráhangolódtam a hullámokra, nem minden este sikerül így! – mondtam megjátszott elégedettséggel, miközben nem győztem kivárni a reakcióját.

– Igen, én is, ez a mai tényleg nagyon jól sikerült. Jó álmos is lettem tőle! – válaszolta.

– Ha már ilyen relaxáltak vagyunk mindketten, szeretnék mondani valamit! – kezdtem.

Imi némán végighallgatott, és talán a meditációnak is köszönhetően megőrizte a hidegvérét, majd homlokon puszilt és butuskának nevezett. Próbáltam volna utalni rá, hogy lehet, hogy őt nem, de magamat elég komolyan megijesztettem, mire az oldalára fordult, és lekapcsolta az olvasólámpáját.

Aznap este az ágyban ülve elhatároztam, hogy többé nem használom az alkalmazást. Azzal, hogy Évit összehoztam Márkóval, kihoztam a legtöbbet belőle, amit csak képes voltam. Már kétszer randevúztak, egyszer egy mozival egybekötött ebédre, következő alkalommal egy bowlingpályára hívta Márkó. Egyszer sem fizetett egyikük sem kuponokkal, és összességében ígéretesebbnek tűnt a kapcsolatuk sok olyan esetnél, amit Évi intézett magának. Néha a termékenységi vizsgálatok közben, miközben el kell lazulnom az orvosi székben, még gondolok rá, hogy kiket dobna ki nekem az algoritmus.

Újból vállaltam adminisztrációs munkát, de csak otthonról, amit óriási szerencse folytán szerzett nekem Teodóra. Egyik nap a metrón velem szemben ülve mintha láttam volna „Márkó huszonkilencet” egy olyan ingben, ami úgy rémlett, hogy én választottam ki Évivel neki, de nem voltam benne biztos, hogy ő az. Nem az arcáról jegyeztem meg.

 

 

 

(Illusztráció: Itzchak Tarkay)

Emlékek halmaza: a test

 

Anarchia. Ez volt az első gondolata. A toll hangosan koppanva ért a papírhoz, ráeresztve tintáját, mely szétfolyt az apró, szabálytalan gödröcskékben. Az író egy családi veszekedés közepén ült, közben állatok szaladgáltak ide-oda, tigris, elefánt, egy levegőben úszó cápa, fölötte sebesen szálltak a felhők, pedig nem volt szél. Keveredett a víz hangja a villámlással, az ének, mert valaki valamit énekelt, úgy hatott, mint egy cuppanós csók, a kínosabb fajta, az elefánt lába sem stimmelt valahogy, néha a távolban felbukkant egy-egy ismerős arc, nevetés, érzet, de ő görnyedt az asztal fölött tanácstalanul.

Leírt egy szót, áthúzta. Hogy legyen? Gondolkozott. Most már egy jól megrakott tűz mellett ült, és törzsi emberek sütöttek húst. Tűzropogás, dobok, jurták, sátrak, a friss hússzag és az eső utáni illatok furcsa elegye jelent meg. Régi kedvese a törzsfőnök mellére hajtotta fejét. A távol ködbe borult, farkasvonyítások hangzottak az ismeretlenből. Az író leírta első mondatát.

Most csengőbb hangok szóltak, felakasztott harangrudak összeütközve játszottak egy c-mollt, a gondolatok tisztultak, de a köd közeledett, ellepte a széket, az asztalt, míg végül az író nem is látta a papírt. A farkasok vicsorogva vették körbe, de fellángolt körülötte egy tűzgyűrű, ami kicsit a ködöt is eloszlatta, így sikerült valamit írnia a farkasokról. Ekkor a harangjáték disszonáns, félrehangolt zongora akkorddá alakult át, a szöveg elnedvesedett, homályossá vált.

Mindemellett kitartóan küzdött, a szavak felsorakoztak egymás mellett a papíron. Nézte, áthúzta, újraírta, továbbírta, áthúzta megint, a képek pedig elképesztő sebességgel váltakoztak, katonák lépdeltek az íróasztal mögött, a szék majd összeroskadt a rezgéstől, hamarosan a tank is megjelent, de mind üvegből volt vagy vajból, rajzfilmfigurák füveztek az asztalra támaszkodva, vagy körbeadták a tűt és közben hápogtak, és egy idő után mindez pontos, színekre bontott fényekkel történt, akár egy prizma, elemeire szedte gondolatait, majd véletlenszerűen egymáshoz csatolta őket.

Megrázta fejét, ez sok, egy színt, legfeljebb kettőt, gondolta, és kiválasztotta a pirosat, a lilát. Ismét koppant a toll, ahogy a papírhoz ért. Kirajzolódott körülötte a történet, elejétől a végéig, s minden egyes jelenet bekeretezett kép volt egy szövet anyag közti réseibe illeszkedve. Választhatott. A festmények között volt sok, minden korszakból, és valahol a szélén egy: éneklő, gondtalan kisfiút ábrázolt, de a gyermeki tekintet hiányzott, valami teljesen más, mindenen keresztüllátó szempár nézett ki belőle. Meghallotta az éneket. Megtalálta.

Ekkor eloszlott a köd, a titok megnyitotta kapuit, s a kapu mögött nem volt semmi. Ült az író a semmiben, és ült. Írt. Kézbe vette a papírt, megfújta. Lefolyt róla a tinta. Tükör volt.

 

 

 

(Illusztráció: Katie Hoffman)

Vallom, áss

 

A világ legszebb helyén gyászolni olyan, mint a legfinomabb fagylaltot tartani a kezedben az általad legjobban utált ízben. Ott van egy karnyújtásnyira tőled, látod, hogy szép, tudod, hogy élvezned kéne, mégsem vagy rá képes. Lemerülsz a habok alá, reméled, messze sodor, de a tested nem engedelmeskedik, és a felszínre törsz. Túlélsz. Visszaszámolod a napokat, mert a szellemi gurud azt mondta, az emberi gyászidőszak 49 alkonyból áll. Az első egy hét szimpla tagadással telik, aztán a másodikban rájössz, tényleg egyedül maradtál. Vannak körülötted emberek, de nem értenek. Mosolyogj, örülj, légy boldog. Belül csak sírsz. A facebookon és instagramon minden szép és jó, de a messenger lassan belefullad a depressziódba, te önző dög. Pedig hálás lehetnél, mert a világhírű argentin tangótáncos éppen videochatelni szeretne veled. De neked nem tetszik, hogy kétszer olyan idős, mint te, meg hogy rettenetesen áll neki a szakáll. Csak ki kéne menned hozzá Görögországba, megismerni, mint embert, de te válogatós picsa vagy. Bizalmatlan kurva, hiszen már kétszer megerőszakoltak. A te hibád, nyilván. Nem mondtad elégszer és elég hangosan azt, hogy nem. Így hát inkább már nem is mondasz semmit. Imádkozol. Gyengeséged páncélja mögé bújsz, reméled, ezzel időt nyersz. Ha sajnál, talán nem erőltet semmit. Egy darabig. Barátképzetekbe kapaszkodsz, talán ha sírsz nekik, ők is rájönnek, hogy jobb, ha nem akarnak tőled semmit. De mindig akarnak. A tested. Az okosabb azt mondja, az eszed kell, fel akar fedezni, néha még be is dőlsz neki, mert jól esik, aztán megijed, mert túl érdekes vagy, túl okos, túl frappáns, nem elég unalmas, bocsánat. A végén mindig abba szeretsz bele, aki meg sem érdemel, mert ő legalább kedves és figyelmes. De ő is kevés hozzád, elhagy, mert túl tökéletes vagy, csak éppen arra nem elég jó, hogy leélje veled az életét, összetöri a szíved, vagy legalábbis, ami még maradt belőle.  Aztán csak állsz a valaha látott legszebb, de az általad legjobban utált ízű fagylalttal a kezedben, és te úgy érzed magad, mint mikor a világ legszebb helyén gyászoltál.

 

 

(Illusztráció: hp)

Tetem

 

1995/96 teléről később azt írták, „az egész telet tekintve a talajt hosszan, országos átlagban 70-75 napig borította hótakaró. A XX. század második felében mindössze három tél volt hóban gazdagabb, mint az 1995/96-os. A talajfagy is mélyre hatolt, a hóval nem borított területeken február közepén 20-25 cm mélységet is elért.” P. 1995 decemberének első napjaiban a folyóparton állt, majd megvette az Isten hidege, hangosan vacogott a foga és égett a talpa alatt az aszfalt. Bámulta, miként úsznak dél felé a jégtáblák. A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. P. lassan elindult a belváros irányába. Miközben a hidegtől elgémberedve lépkedett, lelki szemei előtt egyre csak azt látta, ahogy megfordítják a jégtáblát, de ezúttal nem egy kutyatetem, hanem Mandola holtteste emelkedik ki a vízből. Meg-megborzongott a szörnyű képzelgéstől, mégis biztosan érezte, hogy a lány nem halt meg.

− Valami félreértés lehet ebben az egészben, csakis valami félreértés – motyogta magában.

Az álmára gondolt, amelyben ült egy lepusztult padon, nézte a lába előtt vonuló hangyákat. Mikor fölnézett, látta, ahogy a postás kifordul a szomszédból, de még nem tudta, hogy minden megváltozik. Akkor sem sejtette, amikor a zöld sapkás alak, fogai közt szűrt szitkok kíséretében a lába elé hajított egy levelet. Sárga volt és gyűrött. Percek teltek el, mire megértette, hogy neki kell fölemelkednie, fölvenni a levelet a porból, kibontani és elolvasni. A szívverése fölgyorsult a lehetőségtől. Évtizedek óta nem kapott levelet. Abban sem volt bizonyos, hogy tud még olvasni. Néhány évvel korábban még képes volt elolvasni az újságok főcímeit a kocsmában, mióta azonban nem engedik be, csak kiadják neki a fröccsöt a hátsó ablakon, azóta nem próbálkozhatott. Megvakarta a fejét, bámulta a porban heverő papírt, a pulzusa lelassult. Próbálta kitalálni, mi lehet. Ha a postás hozta, nyilván levél. Vajon ki írhat neki? Ki írhat egy fekélyekkel borított testű, sárga szakállú, rongyos vénembernek, akiben a bor tartja csak az életet – úgy, ahogy. Tévedés lesz, döntött végül, és amikor föltápászkodott, nem a levél irányában indult, hanem a kocsma felé. Mikor odaért, az ablakon kinyúlt egy kövér asszonykéz egy nagy fröccsel, ő elvette a poharat, ivott. Kevéske nyugdíját régóta ide hordta a postás, ő az idejét sem tudta, mikor látott utoljára pénzt. A kocsmáros levonta a nyugdíjból a fogyasztást, de be nem engedte a helyiségbe, nem akarta elriasztani a többi vendéget. A legtöbben még az ablakon kiadott fröccsök miatt is gyakorta fintorogtak. Megitta a vizezett bort, megkocogtatta az ablakot, beadta a poharat, s kisvártatva újra elvette. Ezt is elszörcsögte. Akkor megint eszébe jutott a levél. Mi van, ha mégis neki szól? Váratlanul újfent nyugtalan lett, a szívverése újra fölgyorsult. Lenyelte az utolsó kortyot, poharát nagy gonddal az ablakpárkányra helyezte, indult haza, a kidőlt-bedőlt falú vályogházba, amelyben lakott, mióta hosszas bolyongás után elvergődött ebbe a faluba, és üresen találva az épületet, beköltözött.

A küldemény ott hevert még mindig, ahová a postás ledobta. Nézte. Látta, hogy a hangyák óvatosan körülkémlelik a papírt, egyik-másik fölmászik rá, a többi izgatottan sertepertél körülötte. Lehajolt, fölemelte, lerázta róla a port és a hangyákat. Kétségkívül az ő neve állt rajta. Ezek szerint a saját nevemet még el tudom olvasni megnyugtató biztonsággal, nyugtázta. Remegő kézzel bontotta föl a megsárgult borítékot, kibányászta belőle az írást. Széthajtotta, nézte. Az ákombákomok kusza vonalakká ugrottak össze a szeme előtt. Hiába erőltette maradék agysejtjeit, nem engedelmeskedtek, nem tudták szavakká fűzni a jeleket. Csak egy kicsit keseredett el. Régóta nem érzett már kíváncsiságot. Az önmagában fölért a csodával, hogy a levél érkezése gyorsabb ütemekre sarkallta nyűglődő, kínlódó szívét. Tudomásul vette, hogy neki szól a levél, csak éppen olyan, akár süketnek a szerenád. Jó érzés, hogy tud róla, habár érteni nem fogja. Begyűrte a papírt rongyos inge alá, megint a hangyákat figyelte, aztán visszavánszorgott a kocsmához.

Újabb fröccsöket ivott, élvezte, ahogyan a bor végig bizsereg a nyelőcsövén. Izzadt a nyáreleji naptól, érezte, ahogy bepisil. Néha fölvihogott a fröccs hatására. Vakarózott éppen, amikor kezébe akadt egy darab papír. Nem emlékezett rá, honnan került hozzá, már éppen el akarta hajítani, amikor fölsejlett benne a postás hanyag, megvető mozdulata, amivel elébe dobta a porba. Az ő levele. Megkocogtatta az ablakot, ám ezúttal fröccs helyett arra kérte a kövér női kar gazdáját, olvasná föl neki azt, amit a papírra írtak. Az asszony nem ellenkezett, emlékezett, micsoda hisztire képes ez a nyomorult, ha nem teljesítik valami ostoba kérését. Nem akarta, hogy megrugdossák az italozó törzsvendégek, mint ilyen esetekben mindig. Elvette a papírt, s leküzdve az undort, fölolvasta, ami rajta állt. A megszólításon meg az aláíráson túl négy szó volt mindössze, a lap alján dátum állt. Egy harmincöt évvel korábbi dátum. Az asszony szörnyülködött, hogy milyen régi levél, s mikor megtudta, hogy ma érkezett, csóválta a fejét, vadul szidalmazta a postát. A négy szó mindössze ennyi volt: Szeretlek! A szobornál várlak. Aláírás, dátum, fröccs. A levél újra a hosszú körmökben végződő ujjak közé, a mocskos, reszkető kézbe vándorolt. A kéz gazdája megitta a fröccsöt, aztán a levelet maga előtt tartva visszabotorkált a helyre, ahol élt. Valami halvány derengést látott, s a derengésben egy lányt. Izgalmat érzett, a várakozás izgalmát. Aztán csak keserűséget. Leereszkedett a lepusztult padra, hátát a vályogfalnak vetette, érezte, hogy mozdul, de nem dőlt tovább. Kezében tartotta a papírt, rajta betűkké szervesülő vonalak, a megfejtésüket szolgáló képességét már elveszítette. Sötétség vette körül. Kezében tartotta a papírt, s érezte, hogy ez egy válasz. Az életére. Egy lehetséges felelet valamiféle kérdésre. Nem volt világos előtte, mi is lehetett pontosan a kérdés, csak a szomorúság tűnt bizonyosnak, ami feszegette, s amit nem értett, hiszen évek óta nem ébredtek már benne érzések. Sóhajtott – ez is meglepte. Sejtette, hogy megváltozott minden, kezdeni azonban semmit sem tudott a változással. Ölébe ejtette a levelet, behunyta a szemét. Egy lány arcát látta, valóságosan, jelenlévőn. Ismerősnek tűnt. Kedvesnek. Megpróbálta kinyitni a szemét. Nem sikerült. Úgy érezte, föláll és elindul, közben tudta, hogy a padon üldögél, és arcán nedvesség csorog. A szíve egyre lassabban vert, s egyre hosszabb visszhangokat vetett, végül elhallgatott. Az utolsó dobbanásra nem jött válasz. Már nem volt rá szükség. A testből egy halvány füstgomolyag emelkedett föl, ellebegett a talaj fölött, míg föl nem szívódott a hajnali ködben.

Ez egy álom, konstatálta magában P. Én vagyok benne a vén alkoholista, a levél feladója Mandola, a többi lényegtelen. Visszarohant a folyópartra. A jégre kiterített kutyatetem merev lábai az égre meredtek. Különös derengést vélt látni az állat élettelen teste körül. Ha jobban megfigyelte, a partjainál befagyott, a középső sodrásában jégtáblákat cipelő folyó derengett kékesen. Bár nyilván érzéki csalódás lehetett csupán.

Megkereste a padot a sétányon, amin oly sok időt töltött el tavasszal és nyár elején. Nem törődött a hideggel, leült. Kis híján megfagyott, mégis ott gubbasztott szürkületig. Akkor egy madár ereszkedett a pad támlájára, alig egy karnyújtásnyira tőle. A barna színű szárnyas nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Talán két-három percig is figyelte P.-t, a fejét többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, mielőtt egy erőteljes „uhhh” hangot kiadva, elrepült. P. meresztette a szemét, hátha követni tudja a tekintetével. De mindenütt csak azt a kékes derengést látta, semmi egyebet.

 

 

(Illusztráció: “Мечта” )

 

 

Mitracsek úr visszatér (részlet)

 

Az elejtett fonál felszedése

 

„Ha meghalok, azt nem egykönnyen fogom kiheverni.”

Michael Garibaldi

*

„– Tőlem nem szabadultok meg soha! Kísérteni fogok mindörökké!

Kiszállt abból a roskatag vonatból, amelynek zötykölődésénél a boldogság és a bánat keveréke hullott a nyakába a csomagtartóról. Hosszasan keresgélte, de a boldogságnak csak törött cserepeit találta meg.

Mitracsek úr utolsó szava: Meghalok!

Egész életén át várta a megváltást. Sorsa megváltását. Megváltást a szellemi kilátástalanságból, az anyagi nyomorból, a kongó ürességből, ami létét övezte, s fokozatosan beszivárgott szervezetébe, átitatva minden porcikáját. A szemétdomb tetején is arról álmodott, hogy egyszer ő is kikaparja a mesés kincset. Ha nem is gyémánt félkrajcárt, de legalább egy garast. A legnagyobb kincset mindvégig ott hordozta magában, de a felismeréshez sosem jutott el.

Itt nyugszik Mitracsek úr, a papíros legalján. Élt és remélt. Élt? Majd eldöntik mások. Nekem dolgom van. Sírokat ások.”

*

     – Na, kérem alássan, tisztelt ügyvéd úr, a szóban forgó személy, aki nagyképűen írónak nevezi magát, így fejezi be a könyvet, ami rólam, az életemről, de leginkább a baklövéseimről és dicstelen halálomról szól. Ami persze kizárólag az ő beteg elméjének végterméke. Ez egy valódi ponyva, fércmű, egyenesen lejárató iromány. Felfogni sem tudom, hogy a méltán neves irodalomtörténész, hogyan írhatott hozzá előszót. Eh, hagyjuk is! Gondolom, az ügyvéd úr részletesen átolvasta, hogy megkönnyítsem a dolgát, külön aláhúztam az általam leginkább nehezményezett részeket. Megjegyzem, a nevemet ugyan felhasználja, de ha a tekintetes úr belenéz a tartalomjegyzékbe, láthatja, hogy a könyv töredék része szól rólam. Ezt Cs. L. kinevezett kritikus is megjegyezte egyik írásában. De, akkor, hogy is van ez? Voltaképpen én lennék a főszereplő. Erre mi van? Na, látja, kérem, ez még a legenyhébb dolog, amit elmondhatok erről a billentyű-betyárról.

    – Láttam, beleolvastam a könyvbe, átfutottam az aláhúzott részeket.

   – Kérem, olvassa el a rólam szóló szöveget, meglátja mennyi rágalmat és mocskot szór rám ez a…, – a nevét sem vagyok hajlandó kimondani. És még ő nevezi, nevezteti magát írónak meg még költőnek is. Hja, persze, a kritikát meg nem olvassa el, mert hát neki saját koncepciója van. Majd ítéljen az utókor! Csak azt a véleményt fogadja el, ami jó színben tünteti fel a személyét és a műveit. Az én véleményemet úgy söpri le az asztalról, mint egykor Árpád Szvatoplukot a Kárpát-medencéből. Konokságát valami zavaros, nemesi származással magyarázza. Ugyan már, kérem, nemesnek születni kell.

  – Úgy vélem, ezzel már tudunk valamit kezdeni.

   – Na, látja, kérem! Ez az. Olvassa csak el! 2013-ban jelentette meg az a lágerkutató vagy micsoda. Társ-tettes, bűnsegéd, én mondom. Az is lengyel. Valami tölgy, de már megírták a tölgyek alkonyát. Beperelem az egész bagázst, addig éljek is! Európa Ház, meg karaván.

  – Már megbocsásson, uram, de ahogy az idézetet olvasom, ön jogilag halott, meghalt. A megalkotója még sírfeliratot is fabrikált Önnek. Ebből kifolyólag jogilag nehéz helyzetben van. Nem ártana előállítani az íróra valló terhelő tanúkat, továbbá azt ajánlom, hogy keressen befolyásos támogatókat irodalmi, illetve birodalmi berkekben.

   – Na, látja, az nem lesz nehéz. Már össze is állítottam egy listát, és egyre csak nő, ahogy eszembe jutnak L. J. viselt dolgai. Elfelejtette őkelme, hogy mint teremtménye, szinte nyitott könyv a számomra. Ez is milyen elmés mondat volt, ugye? Akkor mi lesz ügyvéd úr, elvállalja az ügyemet?

    – Nos, mi tagadás, az ügye felkeltette az érdeklődésemet, nem mindennapi eset, de kell még néhány nap, hogy átolvassam az anyagot, és eldöntsem, érdemes-e egyáltalán belevágnom. De előre figyelmeztetem, hogy nem lesz olcsó, én egy közismert, sikeres ügyvédi irodát vezetek. Ráadásul, az előzetes felmérések azt mutatják, hogy az Ön írója nem igazán vagyonos ember. Alig van mit elperelni tőle. Így is megéri Önnek, hogy elindítson egy költséges és hosszadalmas pert?

    – Természetesen. Nem is az anyagiakért teszem. Számomra a pénz nem sokat jelent. Tulajdonképpen megvetem ezt az emberi hívságot. Az a firkász a becsületembe gázolt, az önérzetemet sértette meg, ezért fizetnie kell! Minden eszközzel azon leszek, hogy tönkre tegyem, hogy végleg kicsináljam, ha nem ad nekem elégtételt.

  – És mégis, mi lenne az?

   – Mondjuk, kezdetnek egy olyan a könyv, aminek nem csak a címe, de az igazi főszereplője is Én vagyok. Mert hát én csináltam belőle ismert írót. Általam jutott be kishazánk irodalmi táborába. Ott pózolhatott a legnagyobbak között az Ünnepi Könyvhéten is.

  – Valóban? Amíg ön nem állított be hozzám ezzel a könyvvel, a nevét sem hallottam az illető úrnak. Lengyel József, Lengyel Tamás, Lengyel Menyhért igen, de ki az a Lengyel János?

– Megkérem, a mélyen tisztelt ügyvéd urat, hogy a jövőben, a jelenlétemben, ne illesse úr megszólítással ezt a hársfa-poétát!

   – Talán fűzfa, nem?

  – Mindegy, fa mindkettő, mondhatnám, tréfa, csak rossz vicc, hogy irodalmárnak meri nevezni magát. Még a műfajok mivoltával sincs tisztában. Az elkészült irományait, (f)élcműveit olyan nevekkel becézi, mint novellisztikus misztifikáció vagy neopamflet. Olyan ez, mint a falábú futballista, bár olyat még sosem láttam.

– Jöjjön vissza egy hét múlva, aztán meglátjuk, mit tehetek az ön ügyében!

  Az ötvenes évei közepén járó, túlsúlyos ügyvéd most megnyomott egy gombot az asztalán, és bekérette a titkárnőjét. A csinos szőke illedelmesen kikísérte Mitracsek urat a tágas irodából, aki dacosan felvetette a fejét, miután szemét végigfuttatta a kívánatos domborulatokon, majd távozott. Az ügyvéd sokatmondóan nézett utána, majd megrázta a fejét, és a számítógépe képernyőjére meredt. Másnap fontos tárgyalása lesz, egy tisztes üzletembert vádolnak sikkasztással, pénzmosással és zsarolással. A vádak természetesen hamisak, csak egy nyeszlett, senkiházi ügyész próbálkozik karriert építeni. Ugyan kérem, ő már akkor nagy ügyeket nyert meg, amikor ez a tejfelesszájú még a középiskola padjaiban merengett azon, melyik fruska bugyijába jusson be. Újra eszébe jutott az iménti látogatója. Hány éves lehet ez a fickó? Bárhogy is törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy egyáltalán miért is állt szóba ezzel a kreatúrával. Máskor az ilyen alakok nem jutnak tovább ügyvédbojtárjain, vagy még időpontot sem kapnak. De ki is ajánlotta be nála? Keresni kezdett a papírjai között, mígnem elővett egy nagyobb borítékot, a feladó: Nyílt Társadalomért Alapítvány.

 

 

(Illusztráció: James Welling)

Holpor

 

(Káró és Emi részlet)

A figyelmetlenségének tulajdonított fonákport sörös pamaccsal célszerű törölgetni. Tékozló pillantások, pislogás, behunyt szem vagy merev tekintet következménye, azaz, szerinte, végső soron maga az idő rejtegeti, ahogy növényekre ül. Egyszerre, napról napra, hétről hétre, szemcsénként. Eltelik május, mire rajtakapja: ismét, nem látni át a levélen. A takarítástól számított másnap már előfordul, megkeserítve bármelyikük életét. A színén sem veszi észre, akkor tulajdonképpen mit vár?

   Honnan a rengeteg por?, az ablakot gondosan csukva tartja. Kizárja. Elbarikádozza az aggályos részeket. Különben is, a szálló az, amelyik ilyen magasságba aligha jut. Más kérdés, ha irányított. Mi van, ha eleve bent van? Termeli a konyha; amikor kész – legalábbis annak minősül –, onnan szállingózik. Például éjjel, amint a fotelban elájul.

   Ott a fürdő. Könnyen meglehet: szivacstárnák és -járatok, vagy a törülköző sűrű fonadékai közt lapuló csatornahálózat mint potenciális porforrás. Eláll a pára a tükrön, és nyomás. Begörnyed, éppen azokban a percekben akar vacsorát kirakni a hűtőből, ezért nem látja.

   Fekete vatta a virághegy végére. Csillog-villog.

   Szeret megtelepedni a képernyőn, labdán, játékosok arcán és hajában. Ilyen-olyan reklámokon. Mintha viccelne, tisztítószerekéin. Az esti híradó szereplőin, feliratokon, vágásokban. Mégis, talán a legmegnyugtatóbb, ahogy a természetfilmekhez viszonyul. A tőle hullámzó búzamezőt, erdőt órákig tudja nézni, miután fölriad.

   Szalvéta vagy papír zsebkendő legalább annyira alkalmas, mint száraz konyharuha, úgysem lehet maradéktalanul letörölni egy szerelmeskedő párt alakító párt.

   Szinte hihetetlen az, ahogy, amilyen gyorsan a vörös szabad felszínén két korty közt, bögrén, az ajkai hagyta folton megjelenik.

   Az ormótlan kristály hamutartóban viszont nehéz a tárgy – névadó – tartalmától elkülöníteni, lehet is – rajta, közte, benne –, nem is. Néhány igazolt mélypontjától eltekintve a hamutartó a kinti folyosón púposodik. Mostani helyzete az asztalon a puszta véletlen számlájára írandó. Nem gyújt rá, hiszen egyetlen cigaretta füstje kitöltené a szobát, oda volna a megfigyelést megalapozó látvány.

   A ruhája és a cipője minden gyanú felett áll. Előbbit már az ajtóban leveti, mosógépbe gyűri gyorsan, utóbbit korábban, a folyosón hagyja. Így is állandóan söpör, aztán felmos a félhomályban, mindhiába; olyan, mintha szánt szándékkal akarná őrületbe kergetni magát saját, eltüntethetetlennek ítélt, meztelen nyomaival.

   Belegondolni abba, amíg alszik, mennyit lélegzik, mennyit nyel, elég ijesztő. Ijesztően hangzik: szív; könnyed porösvények tartanak hozzá képzeletbelivel rokon sötétben. Zsákformákban, egyre csak gyűlve benne.

   Másrészről, egy másik teória szerint a már szóba került szivacsból és törülközőből nyert, de még a kés pengéjén, a villán, kanálban és tányéron megbúvó por is belőle van. Ledörzsöli, kikarcolja, kaparja, felköhögi, fújja, köpi, hullajtja, elnyomja, elharapja, horkolja, sóhajtja, csöppenti. Félhangos monológjai és takarítási kísérletei, vacsorái és ivászatai, alvásai közben lassacskán széthordja; így is, úgy is mindegy, ez a Káró csak régmúltja egy szakaszának tisztázására lesz tartogatva.

 

 

 

(Illusztráció: dst)