Klein úr (Monsieur Klein) 1976 francia–olasz filmdráma. Rendezte Joseph Losey, a főszereplő Alain Delon.
Klein úr azért született, hogy a gojok ne féljenek. Legalábbis a zsidóktól ne. Ezt a feladatát valamely előző életének tapasztalatából ruházta rá az, aki a lelkek kiosztását végzi a szülőcsatornákban. Egyidejűleg két testben létezni komoly megterhelést és gondos szervezési feladatot jelent. Csak valamilyen mennyei ügykezelési hiba következtében állhatott elő ez az állapot. Idővel lehetőséget kellett találni a feloldására. Erős túlzásba esnénk, ha Hitlerről, a harmadik birodalom mindenható uráról feltételeznénk, hogy ez volt küldetése. Mindenesetre az események alakulásában hatékonyan közreműködött. Némi szerepet vállalt abban, hogy a teljesíthetetlen missziótól megszabadítsa a Kleinek testét és helyreállítsa a rendet. Az egyhez az egy hozzárendelését.
Hétszáztizenegyezer néző. Ennyien váltottak jegyet a filmre Franciaországban a premiert követően, amikor bemutatták ezerkilencszázhetvenhatban a francia Kleinről szóló mozifilmet. A figyelem felkeltése érdekében Alain Delonra osztották a bárkiből válhat védtelen zsidó szerepének eljátszását. A bukás teljes volt. Nem sokan tanúsítottak kíváncsiságot a közöny iránt. Az érdeklődés az érdeklődés hiányában elmaradt. A magyarországi bemutatón is hasonló visszhangtalansággal kellett szembenézni két évvel később. Klein Dávid nem maradt volna közömbös az ő nevét címében szerepeltető mozi iránt Budapesten, ha módjában állt volna megnézni a filmet. Az ő esetében az érdeklődés a lehetőség hiányából maradt el. Rákényszerített, elhúzódó meditációs idejét töltötte magában egy olyan országban, ahol nem vetítették ezt az alkotást.
*
A fiatal Csehszlovák Köztársaság polgárai hálatelt szívvel gondoltak Franciaország uraira, akik az első világháborút követően erőteljesen kiálltak az új ország megteremtése érdekében. „Előre ország népe harcra, ma győzelem vár, hív hazánk!” – énekelték az új államhoz csatolt Beregszászon, a majd színtiszta magyarlakta városban is. Leginkább magyarul. A zsidók, akik jelentős számban népesítették be a települést, többnyire magyarnak vallották magukat. Mi mást tehettek volna?
Azé a nép, aki megműveli. Kárpátalja izraelitáit pedig többségében pallérozott elméknek tekinthette bárki emberfia. Éppen ezért a nagylelkű gall győztes iránti hála a legkevésbé a beregszászi zsidók lelkében fakadhatott. Nem úgy, ahogyan az a szlovákokéban lakozhatott. Azért a Marseillaise nem hagyta közömbösen őket sem, ha már műveltek voltak, éppen a francia forradalom jogegyenlőséget terjesztő eszményei eredményeként. Klein úr ekkor fogant, itt is, ott is. Beregben zsidónak, Párizsban franciának. Azt is hihetnénk, hogy valami különös metafizikai jelenséggel van dolgunk, ha nem külön anyaméhben történt volna a rendkívüli esemény. Ámbár ha nem utasítanánk el azonnal azt, hogy mindez megtörténhet, akkor esetleg találnánk magyarázatot is némely különös eseményre. A francia győzelmi gloire eufóriája és az új haza varázsa önmagában nem indokolná egyébként különös dolgok misztifikálását. Ezért, amikor gyermekként nem figyelt eléggé az ifjú Robert a Szajna, vagy a másik Klein, a Dávid a Vérke partján, a francia himnusz első sora után időnként egy másik nemzet hazafias zeneművére tért át: „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel.” Úgy tudta, ez is az övé. Miért ne tudhatta volna a sajátjának? Gyakran hallhatták mindketten lerészegült honfiaktól, amint borgőzösen ábrándos tekintettel csapták össze bokájukat, és belekezdtek a magasabbrendűségük megjelenítésére hivatott himnuszukba. Akár háborús győztesként, akár vesztesként.
A fiúk egyébként sem hasonlítottak egymásra, de hamarosan azt is megtapasztalták, mi a különbség a nekik rendelt gyülekezetekbe való kétféle felvétel, a keresztelő és a brit mila között. Mindössze egy elenyésző bőrdarab. Ez a csekélység rányomta bélyegét testi mivoltukra is. A nekik szánt életút megkülönböztető jegyét nyolcnapos korukban vették magukra. Az ebből adódó genetikai elváltozás következménye az, hogy Robert mindinkább a mozivászon hősének, Alain Delonnak a képét öltötte magára. Arcán, amely XIV. Lajos-kori katolikus őseinek az idők során mind kifinomultabban lerakodó vonásaiból táplálkozott, már egészen fiatalon a hódítás sármos mosolya játszott. Ez a mosoly minden, igen, minden nőben szenvedélyt, akár meggondolatlan félrelépési vágyat keltett.
Ellentétben a másik Kleinnel, aki göndör, vörös hajával, selypítős elnyújtott beszédjével, élénken gesztikuláló kezével kizárólag azokat a nőszemélyeket vonzotta, akik feladatuknak érezték, hogy fenntartsák és továbbörökítsék sémita jegyeiket. Nem olyan nehéz kötelezettség, ha az illető tudja, hogy hol a helye, és nem hajtja a vére másféle asszonyok gyermekeiben átörökíteni génállományát. Ez a Klein büszkén viselte feje tetején bozontos ismertetőjegyét. Nem zavarta, hogy lehetőségeit korlátozzák testi adottságai. Képességei nem akadályt jelentettek számára, hanem pontosan szabták meg esélyeinek határait.
Egyikük sem panaszkodott életének ilyen alakulására. Robert különös szeretettel fordult a ritka, tehetősséget és előkelőséget hordozó műtárgyak felé. Amelyek formavilágukban biztosították részére a távolságtartást rohangáló polgártársaitól. Az elkülönülést az irányjelzésre mozgó tömeg egyirányúságától.
A régiségekkel való kereskedés kellemes megélhetést biztosított számára. Sokasítva a hűtlenséggel kacérkodó asszonyokat. Dávid ügyesen üzletelt mindenféle szárnyasokkal, és ez fiatal kora ellenére biztosította megbecsült helyét a beregi zsidó közösségben és a lányos házakhoz való szabad bejárását. Növekvő önbizalmát nem törik le a nyári péntek esték, a gyertyagyújtást követő apai példabeszédek házuk kertjében. Mikeás prófétáról, aki nevetségessé tette az alaptalan, túlzó bizakodást. Miben is bízhatnak? A jövőben, amely biztosan várja érkezésüket. Abban, hogy udvarukban a következő évben is köszönthetik a szombat bejövetelét, hacsak nem Jeruzsálemben, ha imájuk meghallgatásra találna? Addig marad Mikeás hite: „Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt, és senki nem zavar senkit. A Seregek Urának ajka mondta ezt így.”
A francia fővárosban élő hősünk mindennapjai akkor sem nagyon változtak, amikor a német megszállást követően a Wehrmacht katonái kissé korlátozták kicsapongó életvitelét. Robert Klein makulátlan megjelenésén mindez nem hagyott nyomot. Ügyesen jutott hozzá az értékekhez, amelyektől a zsidókat megszabadították, és kellő nyereséggel tudott túladni rajtuk, hogy legyen továbbra is mit a tejbe aprítania. Ténykedése igényelt ugyan némi cinizmust, de semmiképpen sem rítt ki környezete kaján kárörvendezéséből, amely a zsidóknak ezt a sorstól kiérdemelt büntetésének tekintette. Azzal, hogy bevallotta magának tevékenységének mozgatórugóit, némi szánalmat ébresztett lelkében azokkal szemben, akiket egyébként kihasznált. Valami belső határt húzott abban, hogy meddig mehet el kiszolgáltatottságuk kihasználásában. Olyan üzleti tevékenységet végzett, amely ugyan nem egyenrangú felek között zajlott, a kereslet és kínálat piaci hatásait maximálisan kihasználta, de mégiscsak fizetett. Annyit, amennyi egy időre biztosította üzletfele megélhetését, vagy a következő városig való utazását. Családja történetét a Napkirályig vezette vissza, és royalistaként lenézte Napóleon uborkafára felkapaszkodó erőszakosságát. Mert Bonaparte irtózott a császárság eszméjét rágalmazó Tacitustól, Robert, mióta bevonultak a nácik szülőhazájába, egy idézetet ismételgetett a római császárság felett ítélkező szónoktól: „sicut vetus aetas vidit, quid ultimum in libertate esset, ita nos, quid in srevitute” – amint a régi kor azt látta, meddig lehet elmenni a szabadságban, mi azt látjuk, meddig a szolgaságban.
Egyszer csak levelet kapott. Valami zsidónak szólt, aki hozzá hasonló névvel jött világra, de létezésének – pláne, hogy útjaik keresztezhetik egymásét –, egyéb tanújelét mindeddig nem adta. Az, hogy ebben a félreértésben mennyi szerepe volt az ezer kilométerekre élő másik Kleinnek, tisztázhatatlan. Valami megfoghatatlan jelenlétének lennie kellett. A semmiből érkezett, és ennek megfelelően viselkedett. A Kleinek gyökerei többnyire nem ágyazódnak mélyen a környező talajba. Robert volt a kivétel. Ilyen nevet viselni, hogy Klein, mindig rejt valami kockázatot. Ki tudja, honnan vetődtek erre, még ha Lajos-kori katolikus ősöket képes is felmutatni? Robert mindenesetre nem akadt össze a másik Kleinnel, noha bárhol kereste, mindenhol tudtak létezéséről. A zsidók jelenvalóságát a befogadó társadalom akkor is érzékeli, ha egyébként arra sem jártak. Márpedig ha levelet kapott, akkor csak idő kérdése, hogy mikor kell magának is vonatra szállnia.
*
A sínek összefutnak. Auschwitzban találkoznak. A Párizsból érkező teherszerelvény mozdonyt cserélt, aztán megindult keletre. Munkácsról is hasonló szállítmány érkezett. A szervezés ezúttal sem sikeredett tökéletesre. Majd két év késéssel futott be a Kárpátaljáról érkező vonat. A csatlakozás érdekében hosszú várakozásra kárhoztatták a francia fővárosból érkezettet. Robert hiába bizonygatta eközben árja származását, egyre inkább érezte, ahogyan az elegáns és magabiztos világfi mögül előbukkant az egyre hullámosodó rőt színű haj. Már a rámpánál leszállva, francia barátai nehezen ismertek volna rá. Külsőt cseréljen az, aki hazát cserél. A szivarzsebből előbukkanó fehér selyemkendő eltűnt. A jól szabott halszálkás öltöny maradt, kissé összement ugyan, ahogyan Delon szívtipró megjelenését mind alacsonyabb termetre, kidülledő szemre és elnyújtott beszédre cserélte fel, hogy elveszítse másságát a többiek között. Az úr a pokolban is úr marad. A mosoly pedig mosoly. Le style, c’est l’homme, a stílus maga az ember. A mosoly maga a stílus. Nem vitás, francia szépfiúként nehezen lett volna túlélhető a tábor, ahol mindinkább zsidós külsőt és egy másfajta pónemet öltött magára. Mondhatni, jó érzékkel előzte meg az elkerülhetetlenül bekövetkező szituációt. Mondhatnánk, de a végállomás, a rámpa ismeretében nem illik ilyet mondanunk. – Jobbra – mondja az egyenruhás tiszt, ahogy elébe ér a magas, vékony alak. – Róbert Klájn – kiáltja német juhászkutyája mellől a katona, ahogy zsidóssá lényegíti át az arisztokratikus külső viselőjének nevét. Ahogy az e betű á-vá, az i pedig j-vé változik, az öntudat mögül kihátrál az önbizalom, és védtelenné válik a kiszolgáltatott ember. Holott nem történt más, csak valaki másképpen ejtette ki a nevét, mint ahogy szokta, és nem javíthatta ki.
A személyszállítóvá átfestett marhavagon elkerülhetetlenül befut Dáviddal is a Keleti Kárpátokból. Nem messze a franciák barakkjától jelölik ki az elkövetkező hónapokra életterét. A reggeli appelen, ahol számot kell adniuk létezésükről, egymást követően indulnak napi dolgaik után. Robert, alig néhány méterre Dávidtól. Kettejük találkozása elkerülhetetlenül bekövetkezik. Auschwitz olyan, mint egy shaker. A mixer különböző színű nedveket tölt bele, hígabbakat és sziruposabbakat, meg alkoholt, jól összerázza, és aztán valami egynemű folyadékot önt ki belőle. Hogy mi megy végbe bent, a művelet közben, az csak sejthető. De a lágerekről annyi minden olvasható, hogy az ott történtekre nem érdemes időt vesztegetni. Ami biztos: találkozási pontja lett egymástól elszakadt törzseknek. Askenázoknak és szefárdoknak, a Rajnától nyugatra élő asszimilánsoknak és keletre élő cionistáknak meg ortodoxoknak, vagy itt beolvadni akaró liberálisoknak. Aztán kijött belőle a zsidó, ám blokk.
Vagy ott ragadt örökre, mint Robert.
*
Dávid, ellentétben barakktársai többségével, nem a Szabaddá tett népek örök szövetsége kezdetű, ekkoriban népszerű dalra fakadt, miután a Vörös Hadsereg lövészegysége 1945. január végén kinyitotta a tábor kapuit. Egyáltalán nem volt kíváncsi a ki tudja, éppen milyen jövőt remélő Beregszászra. Ha valamiben biztos volt, az az, hogy azt A múltat végképp eltörölni akarta, csak oda ne kelljen visszamennie. Semmi kedve nem volt sem a szlovák, sem a magyar, vagy az éppen bevonuló szovjet hatóságok gondjaira bízni magát. Párizs azonban csábítóan hívta. Hogy visszavárta, vagy ismeretlenségét felfedezni, az majdnem mindegy volt, de ezzel a külsővel? Ugyan, senki sem ismerne rá. Műgyűjteményét, amit sikerült zsidóktól potom áron megszereznie, már bizonyára széthordták. Az egy ütemre lépők általában széthordják azt, amit maguk előtt találnak. Vérben áztatja zászlaját, énekelte ki a dallam hajlításait is, de sem zászlót, még trikolorként sem, sem vért nem akart látni többet. Dávid nem volt egészen biztos abban sem, hogy Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nem akart ebben a kérdésben ítész lenni. Nem érezte feljogosítva magát arra, hogy olyanokról, akiknek vélhetően az égvilágon semmit sem jelentett, maga véleményt formáljon. Nem, nem Párizs a megfelelő hely. Széthordták mindenét. Öntudatot akar. Többségi nemzeti öntudatot. Reményt akar. Ott, ahol a cédrus az egekig ér. Izráel népe nem veszett el rég, táplál minket a nagy reménység.
Genovából indulnak a hajók Palesztina felé. Neki az olasz kikötőben a helye. Ott gyülekeznek a magafajták. De akad valaki, akinek a kedvéért hazafelé indul el. Nem megy vissza teljesen, csak Ausztriáig. Ott várja egy valahonnan megkerült lány. Beszél magyarul, szlovákul és franciául, meg jiddisül. Bárhonnan érkezhetett és bárhova továbbmehet. – Jövőre Jeruzsálemben! – halasztja el a zsidó húsvét estéjén a régi fogadalommal az Izrael felé vezető utat, a női szemben visszatükröződő mosolya kedvéért.
Klein újra a régi. Elad és vesz. Jól szabott öltönyben, zsebre dugott kézzel fütyörészve jár Bécs utcáin, mint akinek nincs mitől félnie. Nem riasztja, hogy elegáns ruhája dacára Párizsból egyszer már vonatra ültették. Az a fajta, aki a veszély elmúltával a veszélyről is megfeledkezik. A maga kárán sem tanul. A XX. században már nem visel kardot az oldalán senki, hogy alkalomadtán képes legyen önvédelemre. Zsidók meg sohasem is hordtak. Úgy véli, ha előtte ott az utca, mehet rajta. Hiszen azért aszfaltozták. Nem látja, hol húzódnak a határok. Ha nyitva tartaná a szemét, észrevehetné, hogy Ausztria négyhatalmi megszállása korlátokat épít szabad mozgása elé. Az amerikai hadsereg egyenruhája helyett orosz beszédet hall, de ebből sem von le semmiféle olyan következtetést, amely működésbe léptetne bármilyen önvédelmi reflexet. A szovjet uniformis pár évvel korábban végül is a szabadságot jelentette neki, ha az általuk elhozott világrendért nem is lelkesedik. – Dokument jeszt? – kérdezik tőle, a láthatóan figyelmet érdemlő személytől. Az osztrák közigazgatás által kiadott igazolványok rendben, nincs mitől tartania, úgy adja át az igazoltató katonának. – Nu, harasó – bólint a tiszt, aztán feltesz még egy kérdést: wo steckt er denn Beregsaß? Hol a csudában van az a Beregszász? Ha már a papírjai megjelölik a helyet, ahol született. – Amikor a kérdés elhangzik, még nem látja, hogy elkerülhetetlenül csapdába esett. Készségesen ad útbaigazítást: menjenek kelet felé, mindig a Kárpátok alatt, és ha már egyenesen nem tudnak továbbhaladni, mert a magas hegyek lezárják előlük az utat, forduljanak jobbra, és nemsokára rátalálnak.
Alig néhány száz méterre a nyugati hatalmak járőröznek, ott a lakása, ott él és dolgozik. Ki akarna bármi rosszat neki? Kedélyesen dicséri a katona érdeklődését. Az, önmagával elégedetten bólogat. Aztán közli Dáviddal, hogy a segítségükkel hamar hazajuthat. Klein mentegetőzve magyarázza, hogy ő itt lakik, még sohasem tette be a lábát a Szovjetunióba. Amikor utoljára járt a szülővárosában, az éppen Magyarország csatolt részeként szerepelt, előtte meg a Csehszlovák Köztársaság polgáraként lakott ott. A szovjet tiszt elégedetten biztosítja arról, hogy Beregovó szülöttei a Szovjetunió lakosai, akiknek otthon a helyük. További viták elkerülése érdekében bekísérik az őrszobára, és hamarosan megint vonaton találja magát. Ez nem tehervagon. Fapados ülései ugyan nem kényelmesek, de legalább saját helye van. Azoknak is, akik közrefogják, miközben a szerelvény áthalad Budapesten. Szava sem lehet. Nem kérdezik tőle, hol tartózkodott az elmúlt években, mióta elhagyta Auschwitzot. Inkább átadnak neki egy piros kötésű igazolványt, amely tanúsítja szovjet állampolgárságát. Benne feltüntetve, ha nem tudná, a nemzetiségét: Jevrej, zsidó. Nem panaszkodik, lakást és munkát is kap. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a láger. A kártyaparti minden péntek este összejön. Régi ismerősei megértéssel fogadják a hazatérőt.
Klein nem otthonülő típus. Valami van a fenekében, hogy nem tud veszteg maradni. Legalább félútig vissza akar jutni. Emlékszik a magyar megszállás napjaiból, egynémely tiszt urak judapestiekként röhögtek a főváros lakóin. Áttelepülési engedélyt kér a hatóságoktól.
Nu, harasó – hangzik el ismét, ahogyan kérelmét váratlanul engedékenyen elbírálják. A ruszin Kárpátalján semmi érdekes nincs benne, aki a Lajtán túl magára vonzotta figyelmüket. Budapesten pedig hitsorsosai tudják, kol Jiszroél arévim ze baze, minden zsidó kezese a másiknak. Igaz, nem Párizs, nem Genova, még csak Bécs sem, de aki a kicsit nem becsüli… Klein pedig kicsi, egyre kisebb. Legalább hagyják futkosni. Reggeltől estig. Kiélheti hajlamait. A párt vezetőinek kedvteléséből Budapest tele van rohangászó zsidókkal, akik azt játsszák, hogy kereskednek. Ha már ezt látták otthon. Élelmiszerrel, miegymással, hogy ne tessenek morgolódni.
*
Valami porszem csúszhatott a gépezetbe, vagy csak működésbe léptek a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége állambiztonsági szolgálata munkatársainak Magyarországra akkreditált nyúlványai. A polip karjai kevesebb tapadókoronggal rendelkezhettek a sekélyebb budapesti pocsolyában, mint a nagy orosz tengerben. Vagy csak több Jevrej munkálkodott soraikban itt, így némi megértést tanúsítottak Kleinnel szemben, mint az egyébként elvárható lett volna tőlük. Az éjszaka, amikor megjelentek a lakásán, hogy adjon számot néhány ikon évtizeddel korábbi eltűnéséről ukrán templomi oltárok mellől, igen csendesen, mintegy elnézést kérve tették fel erre vonatkozó kérdéseiket. Majdhogynem bocsánatkérésnek tűnt, amikor átadták a szovjethatalom illetékeseinek. A kesztyűs kéz eddig tartott. A szovjet nép nevében meghozott verdikt alapján be kellett vonulnia egy zárka magányába, mint a nép ellenségének, hogy legyen min elmélkednie. Hosszú időt biztosítottak számára, hogy összeszedje gondolatait. Három év alatt sok minden eszébe jut egy embernek. A fára festett szentképek eltűnésének igazságára nem derült fény. Mert eltűntek, az biztos, de hogy ki, mikor és hogyan tette pénzzé, és főleg a bezárt templomból hogyan került ki, azt homály fedte. Mint Dávid szerepét ebben. Vagy Robertét.
A műkincskereskedés az ember vérében van. Vércsoportja által meghatározott. Nem nullás, ami bárkinek adható. Ebben az időben került a mozivászonra Robert története, amiről Dávid még csak nem is hallott. Így történhetett, hogy senki sem ismerte fel az Alain Delon megformálta szerepben Klein Dávid vonásait. Aztán kinyílt zárkájának ajtaja és mind Klein, mind nevelőtisztje úgy gondolta, hogy aki magyarul beszél, az bizonyára Magyarországon érzi otthon magát. Kilépnie sem kellett a börtönajtón, ismét egy szerelvényen találta magát, ami Budapestre hozta. Kíséretet nem kapott. Senki sem tartott attól, hogy útközben leszállna a műbőr borítású, másodosztályú fülkéből. Ettől kezdve végül is háborítatlanul élt. Halszálkás öltönyről, műkincskereskedésről ugyan szó sem lehetett. Vett és eladott, mint azt Párizsban tanulta. Libát és kukoricát, ahogyan azt Beregszászon megszokta. Seftelni nagyban és kicsiben, ahogy Budapesten lehet.
*
A Szovjetunió szétesett. Az utódállamok osztogatják egymás között állampolgáraikat. Melyik tud magához vonzani több, értékesebb személyt? Klein még mindig a Majakovszkij-féle, versbe szedett szovjet útlevéllel járja a világot. Mindegy, merre, csak mehessen. Lejárt úti okmányát újra cserélné. Mind az orosz, mind az ukrán belügyminisztérium értetlenkedve utasítja el kérelmét. – Kto eto Klájn? Ki a csuda ez az ember? – kérdezi a hatóság vezetője. Azt sem tudják, hogy létezik. A beküldött fotón egy öreg, ráncos, mélyen barázdált arcú, fakult vörös hajú és még mindig kisfiúsan mosolygós arc néz vissza rájuk. Semmi szlávos vonás nem fedezhető fel rajta. Nem tartanak rá igényt. Kérhetne magyar személyazonossági okmányt is. Olyan régen él Budapesten, azt is megkaphatná. De érdemes? Arra a kis időre? Nem vonzza az Ígéret Földje sem. Semmilyen ígéret sem vonzza. Nem hisz azokban. Kissé túlkoros ahhoz, hogy bárkinek higgyen. Erec talán más, de az ottani zsidók nem Európaiak. Pedig a Hatikva az Remény: A sors azt minékünk úgy rendelte el, hogy nekünk idegen földön élnünk és halnunk kell.
Kis csokor nefelejccsel a kezében Dávid belép a temető kapuján. Nem, azt tudja, hogy nem találhatja meg Robert sírját. Hiszen nincs is sírja. Talán valami emlékoszlopon valami név. Talán ennyi van valahol. Bár az sem valószínű. A párizsi zsidó hitközség nem tarthatta nyilván, mint eltűntet, hiszen senkinek sem hiányzott. Zsidóknak biztosan nem. Akik meg számontarthatták hiányát, azok biztosan nem zsidó temetőben örökítették meg emlékét. Miért is jött el, semmi keresnivalója sincs a Père Lachaise-ben. Kire emlékezzen?
Európa múzeummá lett, és a zsidó az egyik legrégebbi kiállítási tárgy. Még inkább a múzeumi őr. Vagy a kettő együtt. A felvilágosodással ők hozták el a modern Európa eszményét, Napóleon hadait követve a polgáraiban is összetartozó Európáét. Mielőtt még végképp kihalnának, öreg múzeumőrként megpróbálnak átmenteni valamit a modernitás utáni időkre. A posztmodern nem az ő Európájuk. Amerikáé, vagy még inkább a Távol-Keleté. Az összezáró társadalmaké.
Az állandóan elfoglaltsága után loholó zsidó képe lassan kikopik Európából. Nem csak azért, mert már a francia Klein sem láthatja őket, minthogy nem is különösebben rajongott értük, hanem mert az Óvilág nem szeretne tovább futkorászni. Európa mindent megtanult már tőlük, amit csak lehetett. Nemcsak a szovjet utódállamokban, de máshol Európában sem igen tartanak igényt rájuk. Kiállítási tárgyként persze érdekes még mutogatni őket. Könnyes, szép történetek hőseiként. Ezért kaphatta meg Dávid végül is az útlevelét az ukrán belügytől. Persze Robert nem is zsidónak született. Csupán csak szeretett jól élni. Nem csörtetett, csupán csak kis hazugságok között. Viszonylagos megalkuvással. Viszonylagos tisztességgel. Szándékosan nem rúgott másba. Csak akkor, ha belé is. Akkor is csak annyira, hogy jelezze, ezt nem tehetik vele. Hogy jelezze, nem teljesen kiszolgáltatott. Auschwitzban persze kár bármit is jelezni. Európa zsidói az utolsókat rúgják. Európában senki nem szeretne többet kiszolgáltatott lenni.
Dávid tudja, hogy apjának igazsága, amit Mikeás oltott bele, egy tőről fakad Robert tacitusi igazságával. A szőlője tövében, fügefája alatt ülő nem zavar senkit, mert csak azt látja, meddig lehet elmenni a szabadságban. Dávid sejti, hogy Robert és ő valóban egy lelket kaptak. Talán nem ügykezelési hiba csúszott a kiosztásba, csak próba volt. Mennyire egyek ők? Talán Robert megint itt van valahol a közelben. Önálló lélekként egy szülőcsatornában. Éli mindennapjait. Talán zsidóként, talán francia szívtipróként. Talán Európában.
Klein úr könnyei lassan szivárognak le szeplősből májfoltossá váló arcán.
(Illusztráció: Alex Levin – Cheider in shtetl)
