Olvasom, hogy minden háznak megvan a maga házikígyója. Nem, nem a házsártos feleséget jelenti. A házikígyó a magyar népi hitvilág természetfeletti erővel felruházott állata. Színe többnyire fehér, de találkoztak már szürke, sárga, zöld, cifra, sőt terepszínű házikígyóval is. Ami a kommunikációját illeti: fütyül, csörög, ketyeg. Ez utóbbi tulajdonsága miatt például könnyen összetéveszthető a kakukkos órával. Tehát jó lesz vele vigyázni. Lényeges ismérve még, hogy biztosítja a család szerencséjét és oltalmazza a házat. Hát éppen ez az!

            Egyre másra hallom mostanság, hogy a kerületben, ahol lakom, fellendült a „fogd a pénzt és fuss”, illetve a „csak semmi cicó, nálam van a gukker”. Tájfölnézők és sullogók járják alkonyatkor az árnyas kis utcákat. Szemlélődnek, gyönyörködnek az ornamentikában és a lemenő napban, mely aranysárgára festi a házak falát. Különös érdeklődést mutatnak a nyitott ablakok iránt. Szenvedélyesen érdekli őket a munkából hazatérő fáradt honpolgár intim szférája. Többnyire tetkósak, mégpedig elég nagy felületen. Az energikusabbak mountain bike-on ülve, de szinte lépésben haladva új sportot űznek: hogyan lehet a lehető leglassabban, szinte lépésben haladva tekerni úgy, hogy nyeregben maradjanak. Szerintem közülük kerül majd ki a lassútekerés százon világbajnoka. De az igazi kedvenceim azok az arisztokratikus fazonok, akik mellett egy-két cuki, Dragon névre hallgató harcikutya hörög.

            Pár napja éjszaka szokatlan zajra ébredtem. Megnéztem a bejárati ajtót, és azt láttam, hogy valaki a sötét folyosón éppen zseblámpával vizsgálgatja a rácsot. Nyilván egy külső minőségellenőr, gondoltam, aki a rácsot készítő kovácsmester munkáját csekkolja. Ettől aztán fölöttébb megnyugodtam, mert jó érzéssel tölti el az embert, ha össztársadalmi szinten rendben mennek a dolgok. Így hát semmi hajcihőt nem csaptam. Visszafeküdtem, és édes álomba merültem. De megint szokatlan zajra riadtam. Elámultam: ezt az odaadó precizitást! Gondoltam: mi van, ha besegítek neki a rácsszemlélésbe, már csak emberbaráti szolidaritásból is. Vettem a biciklim első lámpáját, melyen villogó, folyamatos és gyors villogó fokozat van. Odamentem az ajtóhoz, és belülről egy kicsit én is rásegítettem a munkára. Hadd végezzen mielőbb a jóember, és térhessen meg minél előbb övéihez. De hát, nagy bánatomra, nem fogadta el a segítőkészségemet, hanem elfutott. Ezt a szakmai gőgöt!

            De félretéve a tréfát, a családi genealógiám meglehetősen sokszínű e témában. Egyet hadd említsek, a legmesésebbet. Nos, sűrű pelyhekben hullott a hó, amikor a nyolcvanéves amerikai nénikém hazafelé tartott a karácsonyi ajándékvásárlásból. Már épp feltűnt a házuk, amikor egy szerecsen óriás lépett mögé, és egy hideg vasat tartott a nyakához. Ide a lét, nyanya, mondta némi mexikói akcentussal. A szegény asszony megmarkolta a retiküljét, és egy Bihar vármegyében tanult hibátlan parasztlengővel lecsapta. Megrökönyödve kérdeztem a nénikémtől, nem félt-e, hogy az óriás háromszor visszaveri rajta. És különben is, mért nem adta oda neki a pénzt azonnal? Csak nem gondolod, felelte, csak nem gondolod, hogy csak úgy kidobok az ablakon öt dollárt. Meg kell azért dolgozni nagyon. Különben meg, tudja, kivel beszéljen ilyen modortalanul! Goromba fráter!

            De visszatérve az egyéjszakás kalandomra: a szomszédaim kifejezetten furcsán reagáltak. Amikor elmeséltem nekik a minőségellenőrömet, csak legyintettek: túlfantáziálom az esetet. Szálljak már le végre a földre. Szó sincs itt semmiféle márkaellenőrzésről. Nyilván egy eltévedt lakó volt, aki kissé kapatosan buliból jövet eltévesztette az emeletet és lakásajtót. De az is lehet,  hogy az éjszakai postás hozott ki elsőbbségi, ajánlott levelet, ami nagyon is értékelendő. Hiszen még nappal sem csenget be, csak bedobja azt a hülye piros csíkos lapot, és mehet az ember az Amerikai útra sorban állni. De lehet egy ipari alpinista is, aki éjszakai gyakorlatot tart: először jól megszemléli a másznivalót, aztán a sötétben emlékezetből megmássza. Továbbá mi van, ha a biztosító éjszakai műszakban dolgozó üvegkár szakértője volt az éjszakai vendégünk, aki világító mobiljával felvételeket készít az esetleges kárról. Egy bölcsész szomszédom pedig Allen Poe Hollóját vélte matatni a rácsomom. Szó mi szó, nagyon örültem a lehetséges variációk hallatán, mert jó azt érezni, no, hogy az ember szomszédai két lábbal állnak a sok helyen már repedezett lépcsőházi metlakin.

            A zűrzavaros történések tisztázása, és háborgó lelkem megnyugtatása érdekében egyre inkább egy kézzel fogható, organikus megoldásban gondolkodom. Például egy házikélgyóban. Hogy miért? Mert kettő az egyben tartalmazza a biztonsági kamerát és a riasztó távfelügyeletet, hogy a fél-professzionális Hybrid rögzítőről ne is beszéljek. Ettől egyrészt trendi, másrészt archaikus. Kiültetem a bejárati ajtó mellé. Csinálok neki egy kis meleg fészket, teszek ki  langyított tehéntejet egy kis pitliben. Ha jön az éjszakai vendég, két dolog lehetséges a tudomány mai állása szerint. Egy: a házikígyó a nyakára tekeredik, a többit nem részletezem, el lehet képzelni. Kettő: belebújik a vendégbe. Ezáltal rögvest kigyógyul az illető a szenvedélybetegségéből, az agresszív rácsfüggőségből. Garantáltan nem lesz szüksége hosszas, visszaesésekkel teli, pénztárcát nem kímélő, olykor megalázó, zárt osztályon való kezelésre.

∞ Grappo Grünberg: Det lyser en stjärna
(Fröjd & frid kring jul, 2013)

A vizes zoknik megtették a fürdőszoba és a háló közötti El Caminót. Tudtam, hogy most, hogy neki ez csak egy pillanat. A víz, az persze nem szárad fel egyből, az megvárja a Napot. Visszafekszik az ágyba a vizes talpával. A zokniját levette, a csempére dobta a nappaliban, a lábnyomok mellé. Hogy ők voltak. Én meg elhiszem. Nem merek kikelni az ágyból, túl messze a fürdőszoba. És víz van a padlón. Ezek szerint. Hogy ő vagy én volt-e, vagy a zokni tehet erről is, namindegy, nem érdekes. Szuszog. Nem vette észre, hogy észrevettem, hogy kiment. Már felhőkön jár, ott fent más a levegő. A hátát fordítja felém, nézem a haját, a vállát. Aztán megmoccan, megcsúszott egy kövön a vizes talpával. Reggel mindig arról beszél, mennyire szúrós kövek is vannak. Cipőben kellene aludni, mondom, de ő attól fél, akkor mindig hegyet mászna. Fél a lefelé zuhanástól. Kérdezném, hogy miért, milyen zuhanás van még, de akkor már ásít, és fordul egyet, nyújtózkodik, elernyed. Aztán folytatja. Hogy ő milyen fodrozódó hullámokat látott. Hogy a hajó ment, és akkor. Értem, mondom, hogy értem, ő meg erre, hogy de nem. A hullámok a hajó előtt mennek, előre, és a hajó megy utánuk, arra, amerre ők akarnak menni. Sóhajt, ásít, nem tudom, moccan. Én nem tudok aludni. Megint azok a fenyőerdős álmok, hogy keresem a fenyőerdőt, de mindenütt csak cédrusok, százával. Mindegyik ugyanolyan, hogy mész, és nem tudod, mentél-e.

Kinyitja a szemét, rám akar nézni, úgy, hogy nézzem, de a hátam fordítom felé. Meg épp ki akarok menni. Biztos aludtunk is azóta, mert most cédrusokról beszél, vagy kérdez, nem tudom. Már nem vizes a talpa. Ki akar menni. Mondja a szúrós köveket is, pedig még nincs reggel, namindegy. Szuszog, veszi a levegőket. Nézi a hajam, a vállam. Szúrnak a kövei. Milyen zuhanás van még? Ásít, nem hallotta. Kimegy, víz van a padlón. Nem szárad fel a kő. Pedig már a Nap is pislog, bújik ki az égből, a felhőből, de a felhők épp mennek valahová, pedighát az ég az elég olyan térképnélkülien egyenletes, bejárhatatlan. Moccanok, nem tudom, moccan.

Ennél már csak az ajtós álom rosszabb, amikor megyek, hogy kijussak, de mindegyik szobából csak újabb szoba nyílik. És minden szoba olyan, hogy a négy fala ajtó. Színes ajtók, mind más, szépek is. Nincs kijárat. Még egy ablak se. Ő erre a sínes álmot mondja, hogy megy a sínen, csak egy van, nincs párja, és el kell érjen a végére, de nincs vége. És más sincs. Csak ez a sín.

A hálószoba térképe. Hol fekszik az ágy? Mi történik, ha eltévedek és nem találok vissza? Fordul, takaró hullámai, tenger, felhők. Elindulok. Könyv a széken. Ablakkeretben a Nap. A Sankt Gallen-i zarándokútról visszatérve, a könyvre süt a Nap. A könyv biztos haragszik, recsegnek benne a híd felfüggesztései. A fák hosszú törzse, megint bükk? Haragszanak a fák. A gyapot. A tárgyak hallanak engem. Hallom, ahogy hallanak.

Nekem most kő van a szívemen, nem tudok szólni.

Még egy utolsó kísérlet, hátha visszatalálok a fenyőerdőbe. Gubancos a fák lombja, cédrusok. Mély esők, beleszaladnak a földbe. Ilyen vizes fákból nem lesz jó tűz. Már a tüzet nézem, hová rakjuk? A padlóra. Ha a plafonra raknánk, lefelé lobogna? Merre szállna a füst? Nézem a szőnyeget, egyenletesre nyírt gyep. Szögletes árnyéka. Egyenletesre nyírt szellő fúj. Csukott ablakok. A szúrós köveket mondja, én az ablakot nyitom, hegyet mászott, kiengedem a füstöt és felhők jönnek be, aztán a zuhanás.

Rejtélyes hullámok csigáznak. A manta repül a vízben. Fölülről azt mondják erre, úszik.

2017. 05. 12. 10:52 – 2024. 12. 14. 10:09:39

(Illusztráció: Rebecca Vincent: Love Birds; Bill Bell: The Tree Of Knowledge 1 (eden))

Ablaktalan szobájában nappal is éjszaka volt, ha nem gyújtott világot. Szemét sem kellett lehunynia, hogy álmodjon. Nyitott szemmel várta a hajnalt. Ha felnőtt lesz, csakis olyan szobája lesz, amelyet körbe süt a nap. Mint egy üvegház. Gyakran aludt idegen ágyakban, otthon senkinek sem hiányzott. Az ablak mellett állt, és figyelte a város éjszakai fényeit. Kocsmázott. Hat fiú, két lány. Csipkerózsika vagy, mondták. Mindig szenderegsz. A hercegre vársz, kérdezték. A hercegre, aki megerőszakolja? Soha. Nem való feleségnek. Nem azért, mert nem tud főzni, sütni, hanem mert túl független. Senki mellé nem szegődik pótanyának. Senkit sem akar nevelni, sem megváltoztatni. Alkalmazkodni lehet. Időnként kell is. De feladni önmagát? A gondolattól is kirázza a hideg. Hajadon marad, na és? Szülni még akkor is szülhet. Lehet saját gyereke. Lehetni lehet, de még vár. Kocsmázik. Az asztal sarkánál ül, két fiú között. Egyetemisták, jövőre diplomáznak. Ő akkor megy a képzőművészetire. Az apja segít, akit csak néha lát. Új felesége van, zongorista. Egy hete hallotta a rádióban. Chopin. Három noktürn. Két ütem az elsőben, mint egy hosszabb lélegzetű sóhaj. Az aszimmetrikus hangsúlyoktól a zene teljesen labilissá válik. Csak kérdések vannak, válaszok nincsennek. El sem meri képzelni, mi lesz tíz év múlva. Kivel él majd és hogyan. Eladó az egyik könyvesboltban. Sokat olvas. Éjfél is elmúlik, mire lekapcsolja a villanyt. Akad udvarlója, nem is egy. Nem beszél a gépek nyelvén, ez nem hiba, csak nem lesz közös nyelvük. Elmaradnak mellőle. Nincs kocsija, csak jogsija. Az anyja miatt, akinek egyik keze béna, időnként kísérnie kell, sofőrként. Hetente legalább egyszer. Hemofiliás. Spontán belső vérzésekkel. Az apjáról nem beszélnek. Elment, nincs. Palást rá. Sejti, hogy az anyja magánya vár rá. Már a festés miatt is. Bérel egy műtermet. Akárhol is. Gyűjti rá a pénzt. Perselyez. Néha még gyereknek érzi magát. Zavaros álmai vannak. Ikrei születnek. Tüske megy az ujja alá. És nem érez fájdalmat, amikor elvetél. Zs. egy hónapja bukkant fel. Egy tárlaton, egymás mellé sodródtak a tömegben. Közel kétméter magas, kiszúrta a szendvicset szalvétával megfogó lányt. Mit iszol, kérdezte. Vöröset. Két nap múlva találkoztak a Biodómban. Ott világos van, és senki ismerőssel nem fog összefutni. Nem mond le a kocsmázásról. Bejáratott világ. Tartást ad. Hallgatott Zs.-ről. Majd nem fog, de még nincs itt az ideje. Túl korainak tartja. Semmit sem tud róla. Ez rossz pont. Piros pont. Még akkor is az, ha kéknek látszik. Levendulakéknek. Meghívta egy ebédre, egy velős csontra, a Kéhlibe, nyitott udvara van. Férjet fogni csak a férfiak hasánál fogva lehet, nagyanyja szerint. Ha még élne, biztosan többször ismételné, és kíváncsi lenne, mi történik az unokájával. Két éve halott, tüdőembólia vitte el. Nem tudtak segíteni rajta. Kifesti majd magából. Az anyját is. Sokat rajzol, mindig van nála mappa, ceruza. Zs. hülyül, arra kérte, csináljon róla egy aktot. Ott még nem tartunk, utasította el az ajánlatot. Zs. bámulja a lábát, térd alatt kissé befelé hajlik. Ez is örökség. Többnyire nadrágot hord, nyáron is, most nem. Apja lányt akart, ízlése elütött a többi férfitől. Mégsem bírnak egymással. Zs. nagyon kíváncsi, nem tud minden kérdésére válaszolni. Talán nem is akar. Védi magát, és védeni fogja. Még akkor is, ha nem látja többé. Adódhat helyzet, mint a Windowsban, úgy az életben is, hogy az összes felesleges sortörést és szakasztörést egyszerre kell törölni. Erre is számítania kell. Festeni fog. A vakkeretet már előkészítette, és hamarosan kifeszíti rá a   festővásznat.

Mértani középpontja van a léleknek is, s aki bölcsen nem kutatja, hát megtalálja azt. Beavatásunk sebe; hol takargatnivaló, hol pedig ékünk, de egy nap már az, ami: kitörölhetetlen élet a Jóisten akaratából.

Ősztől nyárig, majd’ egy évig ébren álmodtam az egyetemvárosban.

Fiatal urak, mondták nekem és züllött barátomnak. Azok voltunk, én biztosan – már nem állástalan diplomás, hanem kereső, aki elengedi a szerelmét egy messzi országba; mert nem házasodom meg, csak azért sem.

Így nem lehet élni, nevetett kéjesen Zita, holott néhány hónapra engem ejtett rabul azzal, hogy mindenre igent mondott. Jó kurva lehetnék, ezen sokat szoktam gondolkozni, suttogta, máskor meg hunyorgott a hatás kedvéért, az is segítő szakma, mint a tiéd, szóval igen, feleltem, s ezt még nem mondtam volna ennyire magabiztosan nemrég. Ez nem az én hajszálam, kacagott, ez szőke, de azért még aznap kimosta az ágyneműt. Olyan szépet mondtál, hogy nem hánytam egy hétig, hát még így sem dicsérték a bókomat. Gyönyörű lány, nem tudom nem őt nézni, ingatta a fejét, de közben gyűlölt, hogy megmutattam neki a szerelmem fényképét, aki csak a naptárral mérve volt múlt idő.

Legalább ilyenkor nem időztem a kocsmákban – ivott helyettem is bohém barátom, akivel a legnagyobb egyetértésben saját zsebre dolgoztunk. Mindezért kirúgás jár, mit számít?

Ami számít: minden egyformán messze (közel) van a lélek középpontjától.

RÉSZLET AZ ÚRI UTCA 5 LAKÓI C. REGÉNYBŐL

A ZSIDÓ TEMPLOM

Zsófi tiszte volt a tej és a kenyér megvásárlása. Legnagyobb sajnálatára a szomszéd tehene ellett, és amikor kisborjú van, nem lehet tejet venni tőlük. Így Zsófinak – jégszekrényük nem lévén – minden nap el kellett zarándokolnia a Tejboltba, ami bizony majdnem egy kilométerre volt. Ott aztán szépen beállt a sorba, néha csak ötödiknek, de ha nem volt szerencséje, akkor huszonötödiknek.

Meglehetősen unalmas feladat volt, de ami mégis érdekessé tette, hogy útközben át kellett menni a főtéren, és így az összes üzlet kirakatát minden nap végignézte. Aztán mikor Zsuzsi is csatlakozott hozzá, felderítettek egy átjáró „kisközt”, amivel az utat egyharmadával lerövidíthették. Ez a kisköz csak egy gyalogjárdányi szélességű volt, két bekerített telek között. Az egyiken még emeletes házak voltak, földszintjükön üzletekkel, a másik oldalon viszont egy bokroktól és fáktól benőtt, sűrű aljnövényzetű kert, amelybe nem lehetett belátni, pedig csak egy drótkerítés vette körül, az is itt-ott düledezett.

A telek másik utcára néző részén viszont egy gyönyörű színes üvegablakokkal díszített, kupolás épület volt, több kis oldal toronydísszel. Széles lépcső vezetett a hatalmas, kétszárnyas bejárati ajtóhoz, ami állandóan zárva volt. Titokzatos épületnek látszott, elhagyatottnak, de bizonyos napokon látott bemenni egy-egy embert a kapun. A barátnőjével hosszan nézegették az épületet, gyönyörködtek benne. Egyszer Zsófi kitalálta, hogy menjenek be, nézzék meg milyen belül. Ott álltak, nézték, nézték a hatalmas kaput, amikor egy ismerős felnőtt rájuk köszönt: – Szervusztok, hát ti mit csináltok erre?

A két kislány, mint akiket valami nagy bűnön rajtakapnak, zavartan válaszolta: – Megyünk tejért… – és bizonyságul megemelték a tejeskannát.

– Hát csak siessetek, mert én is onnan jövök, és sokan vannak, még a végén nem jut.

Így aztán örökre elment minden bátorságuk, hogy bemenjenek az elhagyatottnak látszó gyönyörű épületbe, amelynek az egész városban párját nem látta Zsófi. Később otthon kikérdezte a szüleit, akik felvilágosították, hogy ez a zsidó templom a téren, de oda nem szabad bemenni másoknak.

Zsófi római katolikus vallású volt, évente 1-2 alkalommal volt a szüleivel templomban, de a katolikus templom egészen más volt. Ők egyébként egy külsőségeiben is szerény, kisebb, fehérre meszelt falú templomba jártak, amit kiskápolnának hívtak a helybeliek. Minden karácsonykor elmentek, megnézték a Kisjézus jászolát, de különösebben a család nem gyakorolta a vallást. De ez a zsidó templom, ez felkeltette Zsófi kíváncsiságát.

Ahogy telt az idő, a szomszédék kisborjúját elválasztották az anyjától, és ismét lehetett tejet kapni náluk. Így Zsófi mentesült a távoli tejhordástól, aminek következtében a zsidó templomot sem látta hosszú hónapokon keresztül. Aztán egyszer a szülei beszélgetésére lett figyelmes, akik azt tárgyalták, hogy a „kisközt” lezárták, most már csak körbe lehet járni a piachoz.

– Miért zárták le?

– Pártházat építenek.

– A kisközben? Hová? Ott nincs hely.

– A zsidótemplom helyére – mondta Apa olyan hangon, mintha hatalmas köveket dobna egymás mellé.

– És az egyház ezt megengedte?! – hasított a levegőbe Anya hangja.

– Gondolod, hogy megkérdezték őket? Azt hallottam, hogy arra hivatkoztak, hogy a zsidó egyház nem használja, pedig ez nem igaz, csak félnek bejárni a templomba. Túl feltűnő helyen van a bejárata, és a kistemplomba járnak, ami beljebb van az utcában. Ott bokrok is vannak, és annak takarásába nem lehet látni a térről, hogy kik járnak oda. A Pártbizottság, vagy a városvezetés meg azt mondta, hogy életveszélyes a nagy templom, le kell bontani. Kötelezték rá az egyházat. Azok meg hiába mondták, hogy ez nem így van, és ígérték, hogy idővel felújítják, elutasították a kérelmüket. Le kell bontani. Jövő ilyenkor állítólag már állni fog a helyén az új pártház. Vörös klinkertéglából. Jó drága lesz. Ennél drágább tégla nincs. Gondolom, azt akarják, hogy időtálló legyen. Biztos példát vettek a zsidó templomról, mert azt ugyebár sárga klinkertéglából építették. – fejezte be epésen Apa a mondókáját.

Zsófi némán hallgatta a beszélgetést, és sehogy sem fért a fejébe, hogy mitől lett volna életveszélyes az a hatalmas, erős épület. Valóban. Ezt még gyerekésszel is nehéz volt elfogadni.

 a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.