– Miért csinálod?
– Hogy olyan legyek, mint a többiek.
– Hülyeség! A többieknek soha nem lehetsz elég jó.
– Akkor nem kellenek a többiek, nem kell senki. Ki lehetek egyedül? Egy magányos tornász. Ki vagyok egyedül? Egy beszélő robot, aki a körülményektől függetlenül is boldog. Ki akarok lenni? Senki és semmi, de nem egy házban, hanem ott ahol van tenger, fa, napfény, árnyék és szél is.
– Teljesen egyedül?
– A választ nem tudhatom. Biztat egy Isten, aki placebo vagy oxigén a sejtjeimben. Én élek vele, és nem is akárhogy: nyugiban, békésen.
– Nem kell éljél.
– Hagyjuk már a morcoskodást. Az nem alternatíva, amiről ennyire hiányosak az ismereteink.
– Akkor ez nem önbecsapás?
– Az az önbecsapás, hogy mindig van alternatíva. Hogy mindig az a más lenne jó, ami nincs is. Az a regresszió, mikor nem azt nézed, amid van.

Senki és Semmi egy személyben ül a tengerparton. Fatörzsnek támasztva a hátát. Teleszívja a tüdejét sós levegővel, oxigénmolekulák viszik az életet a sejtjeiben. Aztán feláll, és visszamegy az emberek közé.

Illusztráció: Edward Hopper: Rooms by the sea (1951)

Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története 3.

– Miért nedves a tehén szája?
– Mert mú-ú-száj.

Bőg az új kapura és régire egyaránt. A mezőkön szívja magába a füvet, ezért nem tiszta soha. Mi tőle telik megteszi, maga mögött hagyja lépten-nyomon, hogy mások is élvezzék áldásait. Érezzék át létének nehézségét, amikor könnyít magán.
Efféle időtlen idétlenségek elkísérnek egész életünkön át. Erőszakos öntudattal kapaszkodnak belénk, és mintha vakok lennénk, olyan irányba tuszkolnak, amerre a saját fejünk sosem vezetne. De még így is örülhetünk, hogy csak ők visznek tévutakra vagy szimpla kellemetlenségbe. A rengetegbe! Miután odaérünk az erdőhöz, egy viharvert táblán felirat figyelmeztet: Élet! Szomorú az én szívem, mert nem ismertem fel a lényeget, csak miután jól pofán vágtak vele. A lényeg egyöntetű, a második féldeci már olaj a tűzre. Tűzz!
Mert inni kell vagy írni? Másnap vagy más lap?
Az ivás gyógyír a lélek sebére, belülről fertőz, hogy aztán alámerülve soha többé ne kerüljön felszínre. Az ivás gyógyír lenne? De milyen árat kér ezért, hiszen távoztával csak a romhalmaz marad, újabb megoldatlan kérdések, pusztába hallgatott jajkiáltások. Ahogy Hamvas Béla írta egykoron: Az ivásnak ugyanaz a törvénye, ami a szerelemnek: bárhol, bármikor, bárhogyan.
Az írás viszont papírhalmazzal itatja fel a keserűség nedveit. Elhasznált gondolatok kerülnek kosárba, mert íróasztalfiókra nem telik. Csak az ujjam, amit felsértett a kínai egyszer-használatos írószerszám mérgező anyagból készült teste. Így ölt testet az irodalom. Így szenved az író.
Inni kell! Írni muszáj! S újfent a bokodi gondolkodót idézve: A kocsma, civilizációnknak egyik legfontosabb intézménye, sokkal fontosabb, mint például a parlament. Az egyik helyen a sebeket osztják, a másik helyen gyógyítják.
Írni pedig muszáj, nem lehet nem írni! Csak olvasná el végre valaki, hiszen száz griveny a fél liter!
–  Mikor volt ez már édes öcsém – szólalt meg Mitracsek úr. Mikor is látogattál te utoljára kies otthonodba, a Keleti-Kárpátok lábaihoz?
A lövések az utcáról jöttek, s dolguk végeztével arra is távoztak. A rendőr a nagy köd miatt nem hallotta a fegyverropogást, rutinból fordította el a fejét. A rádióban éppen akkor mondták be a legfrissebb híreket:
– A nemzetközi gyorsvonat pontban tizenkét órakor elütötte a delet. Temetéséről később intézkednek. Ez nem vicces, azóta délen nem járnak a vonatok.
– A főváros csatornáit ezen túl patkányok fogják tisztítani. Az intézkedés a takarékossági program szerves részét képezi. Drága a nemzet, jöjjenek a patkányok!
– Hajdú Töhötöm parlamenti képviselő felesége egészséges néger gyereknek adott életet, mert a házmester nyitva felejtette a bejárati ajtót.
– Lezuhant a dollár a tokiói tőzsdén, az esetnek háromszáznál több halálos áldozata van. A vizsgálat gőzerővel folyik, de a fekete dobozt még nem sikerült megtalálni.
– Soroksári Albert, a népszerű zenész egy házibulin varrás mentén elrepedt. A szerencsétlen mozdulat akkor következett be, mikor az aranytorkú trombitakirály egy fazék töltött káposztáért nyúlt. A nyúlpaprikásra már nem került sor…
Hát kellett ez nekünk, édes egykomám? Demónkrácia meg européér életérzés, IMF kölcsön uzsorakamatra, időzítővel ellátott csoki bomba? Jó volt nekünk azelőtt is! Levágtuk a disznót, aztán egész télen kenyérre kentük. Ráültünk a hordóra, majd az asszony szedett le róla, ha éppen már nem a padlón húztuk a lóbőrt. Az istennek sem akart jönni, pedig nógatta ő is rendesen. Idáig úgy tudtam, hogy az öszvér csökönyös állat és nem a ló. Már megint lóvá tettek minket. Kórságomat egy lóért. Nekem egy ménes is kevés lenne. De egyszer úgyis elpatkolok.
Ahogy Mitracsek Úr mondta volt annak idején, amikor az úthenger vízszintezte a nejét:
– Jé, az asszony olyan, mint a söröskocsi, csak nem hasonlít rá!
Mindig az a fránya alkohol. Sok feszültséget okozott a Mitracsek családban, mégha olykor segített is oldani azokat.  Mitracsekné nem nézte jó szemmel férje italozási szokását, aki szerint már gyerekkora óta gond volt a látásával. Ezért is fordulhatott elő, hogy amikor a nejére bízta a bevásárlást, rendre alkoholmentes sörrel tért haza. Újabban meg citromossal, ananászossal, mangóssal, meg karamellással. Később rájött, hogy nem az asszony látásával van a gond. Igaz, előfordult olyan is, hogy az elfogyasztott italmennyiség hatására észre sem vette, hogy tiszta vizet iszik a vodkás pohárból. Ezért sem halogathatta tovább, hogy ami az asszonyt illeti, végre tiszta vizet öntsön a pohárba. Placebo hatás a javából. Mint amikor a tv-ben nézzük a Barátok közt 1265. részét és végig azt gondoljuk, hogy mi is élünk, mert köröttünk is vannak falak, ablak, ajtó, meg néhány pohár.
– Most, hogy végre így együtt vagyunk, be kell vallanom, engem már nem érdekel ez az egész. Nem félek vállalni közömbösségemet a dolgok iránt. Nekem nyolc. De a nejemet ismerve, amire hazaérek, az is lehet, hogy már kilenc lesz a gyerekeim száma. De minek is mennék haza, ha tönkre is mehetek? Nem kerül ez nekem semmibe. Igaz, a tőzsdén a semmit már 1:2 arányban váltják aprópénzre.
Kifakadásai rendre a kocsmában értek véget. De én már semmit sem értek. Akkor miért kell együtt élni? Miért kell egymást gyötörni? Hiszen régóta feltalálták már a vallást. Akarom mondani a válást. Annyi facér nő és férfi él a világban, csak választani kell. A választás lehetősége mindig adott.
Mitracsek Úr legkitartóbb híve Szütyő Elemérke, betonagyú unokaöccse volt. Az egyik leghitelesebb példája az emberiség hiábavalóságának. Ezen cégéres példánya a halvaszületésnek szentül megvolt győződve, nagybátyja egy nagy gondolkodó. Ő maga megvolt vagy 196 centiméter. Már az iskolában is pizzai ferdetoronynak hívták. Szerette a gombás pizzát. Testtartását hátgerincferdülésének köszönhette. Édesanyja csontkováccsal akarta helyrehozatni, de rossz helyen kopogtatott. A csontkovács.
Mitracsek Úr, akkor még Ödönke, apukája alig látszott ki a kocsmapult mögül. Nem véletlenül kapott szárnyra a pletyka, miszerint más apától fogant. Pedig a hasonlóság szembetűnő volt, hiszen mindketten együltőhelyükben képesek voltak legurítani tíz korsó sört, tíz feles kíséretében. Már gyerekkorukban előszeretettel feleseltek, de erről felesleges szót ejtenem. Talán ez lehetett az ok, amin megtörtek a pletykafolyam szennyes hullámai. Tény, hogy mindketten előkelő helyet foglaltak el a listán. Az alkoholistán. Ki nem? – kérdezhetné a kicsi-huszár, ha időközben nem kapta volna meg végleges obsitját.
Az apa mélynövésére jellemző az alábbi eset, amely azóta ékes darabja a helyi legendáriumnak. Városi legenda a javából. A neje éppen otthonuk felé terelgette súlypontkilengésben tévelygő élete párját, aki borvirággal lepte meg a ki tudja hányadik születésnapja alkalmából. A nők életkorát nem illő sem megkérdezni, sem leírni, sem elhinni. Még ha kifejezetten rondák is. Mint Rhonda James az egyik folyékony szappanoperában. Legalább tiszta volt, mégha nem is a lelke. De az meg a Fekete Erdő Klinikán volt nővér. Három nővér. A többit elbocsátották a reformnak hívott rombolás hevében. HÉV-el utaztak haza Békésmagyarra.
Nos, éppen a helyi óvoda előtt haladtak el, amikor valahogy belekeveredtek egy csapat óvodás közé, akik éppen a közeli sporttelepről tartottak vissza a bázisukra. Két, dögös óvónő kísérte a társaságot. Miután a leendő barmai az emberiség nagy nyájának, visszatértek az intézmény falai közé, a Mitracsek házaspár folytatta útját az otthonuk felé. Hazaérve aztán nagy meglepetés érte az asszonyt. Többen állítják, hogy nemcsak ámulat volt ott. Az ovisokkal történt találkozás alkalmával a férje helyett a Repedtfalviék Egonkáját fogta karon és vitte haza. Hangyász Gedeon szerint, aki Mitracsekék szomszédja és mindig jól értesült, korántsem volt véletlen ez a csere. Állítása szerint Egonka zsenge kora ellenére tekintélyes méretekkel ruházta fel az anyatermészet. Igen, jól gondolják, hosszabbak voltak a karjai, mint az átlag. Azt nem tudom, a kedves szomszéd mire gondolt, de rossz, aki az. De ezt nyugodtan nevezhetjük rágalomnak is, mert köztudott volt, hogy ez a Hangyász ellenségesen viseltetett a Mitracsekek iránt. (Én sem vagyok oda a befizetésre váró csekkekért. – a szerző.) Mint ahogy az jó szomszédokhoz illik. Utóbbiak szerint a konfliktus még Ádámra és Évára vezethető vissza. Az eredendő bűn mindenkit terhel, de ha ez indok a szomszédok háborúskodására, már érthető az a viszony, ami az emberek között fennáll szerte a világon. Avagy világszerte.
Az emberiség legnagyobb hibája az, hogy van. A létezés velejárója a hibalehetőség. A hiba a közvetítő vonalban van. De nem kizárólagosan. Isten azért vesződik az emberrel évezredek óta, hogy ne kelljen bevallania, ő sem tévedhetetlen. Olyan ez, mint amikor hideg éjjelen tábortüzet gyújt a túrázó, és végül leég a fél erdő. A fél, mert az egész már tökéletes. Az ember retteg, a félelem az utolsó útravaló, ami az Édenkert kapujától velünk van. Valóságos kaméleon. Ezerarcú, de lényegében mindig ugyanaz. Vígan ficánkol az agyban, s közben meg a szívet marja hidegen. Nem létezik számára idegen. Mint polipkarok, úgy hálózza be elmék milliárdjait. A szorongás Internete, ahol mindannyiunknak van honlapja.
Visszakanyarodva a felettébb kellemetlen, de mulatságos esethez, az öreg Mitracsek Egonka szerepében asztalhoz ült a többi kis kapura-bámulóval. Ha az eddig történtek nem merítették volna ki az elmebaj esetét, jöhettek az újabb bonyodalmak. A beszédes nevű óvó néni, Drabál Amál kiosztotta a napi tejcsi fejadagokat. Amúgy spontán, frissen csapolva. Pohár és bögre nélkül. Mert az már luxus lett volna, meg így nem kellett mosogatni. Legfeljebb fogat. A kormány takarékossági reformpolitikája megszüntette a zacskós tejet. Az intézmény vezetősége kénytelen volt alternatív módszerekhez folyamodni. Szerintük ez nemcsak költségkímélő, hanem egészséges is. Sőt, igen kellemes a gyerekek számára. Ezt az igazgató úr is tanúsítja, aki jó vezető módjára elsőként próbálta ki az új technikát.
Amikor az öreg került sorra, azonnal felismerte a fenyegető veszedelmet. Kétségbeesetten küzdött az életéért. Hősünket két jóságos lapát tenyér ragadta meg és tapasztotta a mennyek hatalmas tejcsarnokához. Az öreg Mitracsek fenyegető közelségbe került esküdt ellenségével. Hányingerrel küzdve próbálta meg elfordítani a fejét az undor nyilvánvaló jelével az arcán. De kísérletét nem koronázta siker. Se korona, se király. Még csak egy nyavalyás babérkoszorú sem volt a közelben, nemhogy egy fogorvos. Ez ám a pech. A találkozás végzetesnek bizonyult. A tej megtámadta a hozzá nem szokott szervezetet és alapos rombolást végzett. Mint Marci az ivóban. Az öregúr hevesen tagadta, hogy az eset valóban megtörtént volna, de ettől fogva feltűnően kerülte a korábbi cimborák tekintetét. Ahogy fia, aki a cimborám volt, évekkel később kijelentette: „A vak ember akkor hisz a fülének, ha látja, amit hal.”
Édesapja állapota rohamosan romlott, úgy tűnt semmi sem segít rajta. Ágynak esett. De megúszta néhány zúzódással, mivel a karfa puhafából készült. Mint nadrágjában a farpofa. Nem úgy az öreg. De azért láthatóan nem volt minden rendben. Már a kocsmába sem járt el. Otthon ivott. Sokat. Szemmel láthatóan. Hülye egy kifejezés. Hiszen szem nélkül nem is lehet látni. Szóval hősünket igencsak megviselte a fehér szörnyeteggel való találkozása. A történtek után húsz évvel meg is halt szegény. Béke boraira.
Fia sokszor emlegette: „Apám olyan ember volt, aki nem terem minden bokorban.” Enyhe utalás volt ez apja születésének körülményeire. A mindentudó verebek azt csiripelték, hogy egy bokor tövében találtak rá szántóvetők. Hogy a verebek honnét szerezték az információt, azt már nem tudom. Mondták is a hollók, hogy kár. Vagy soha már? A fene se tud már kiigazodni a sok jómadár fecsegéséből.

Illusztráció: Lonely Night By Amy Giacomelli

Váratlanul, rövid, szunyókálásba csúszó olvasást követően csíkos zoknik után kutat nyitott ablakban tanyát vert szárítókötélen és fotelek mélyén málló szivacsok közt: a 6-7. oldal és a nappali kecsegtet fejleménnyel; ráadásul pucér, álmából ugyancsak kitelnének, ha meglennének, legalább ott.
A sorvégi könyv rendre dől, sötétbe takarózó, nyűgösebb izzó, formatervezett por, sárga halogénfolttal stoppolt tapéta lesz a lakás mozdulatlan vagy épp működésen ért berendezési tárgyainak köszönhetően észrevétlen. Egyébként bármi tükörképe megrázkódik az ablaküvegen, amikor csak kifut és célegyenesébe ér a 14-es villamos.
Ennek nincs helye, mondta Bea.
Akkor azért van itt, felelte Káró. A könyvéből persze nem nézett föl. Padlóra terített pléden kényelmetlenül, könyökölve és hason olvasott, de mert izgalmas történetecskét, helyzetén nem változtatott, gyorsan a végére akart érni. Alvó legénység, a kapitány az éjszakából tevőlegesen osztozó, vízben rekedt, meztelen férfit húz ki. Kajütjébe rejti, élelmét, ruháját készül vele megosztani. Valami sehogy sincs rendben.
Jobban belegondolva, nem is Bea. Meglehet, Bettinek hívták. Sötét, göndör haja volt, amikor délután egy körúti kávézóban összefutottak. Kárót és az albérletet is beleértve, kaotikus helyzetekben úgy egyáltalán, nem elhanyagolandó ügyességgel lavírozott. Ahogy fölértek, Káró átölelte, kisiklott karjaiból, nem hagyta magát megcsókolni. Méricskélte, nézegette közelről, aztán pár lépés távolságról Káró arcát, csipát, kivágásokat mindenütt, mosatlan edényeket, szennyest, zsákokat, most leginkább úgy, akárha vonzó, ugyanakkor vitatható tárlatot látna: nem tudná eldönteni, tetszik-e neki vagy sem, amit lát.
Káró elunta a várakozást. Vendégét, mintha az itt sem lenne, magára hagyta, lerúgta cipőjét, lefeküdt, olvasni. A megannyi limlom és kacat támasztotta keskeny folyosókon a lány fel s alá járt, ablakot nyitott, kedvére rámolt. Beült elé a fotelbe, az asztalon hagyott vizes pilléből ivott.
Mielőtt zoknis lába finoman, végleg becsukta volna, Káró a könyvjelzőt idejében a lapok közé engedte.
Másnap nevetve hívta Betti, hajnalban nem találta ezeket a zoknikat, mezítláb rohant el. Akkor lehúzta róla mindkettőt, mégiscsak. Szándékosan hagyta itt őket, biztosra vette. Azokat keresgélte, amikor ugyanígy, percek óta csöngettek és kopogtak a bejárati ajtón. Káró ki tudja, mit vár ettől az egésztől; ami biztos, kétszer nem történhet meg. Legjobb, ha most egyszer se. Zárt ajtó mögött zokogást tételezni, micsoda dolog.

Illusztráció: Yayoi Kusama – Her world of polka dots

36. Bejegyzés

Claire tipikus szegfű-lány volt. Tölgyszínű haját laza kontyba kötve hordta, fehér inggel és egyenes szabású szoknyával. Egy bankban dolgozott. Minden nap hat-hamincötkor lépett ki az üvegajtón, magassarkúja türelmetlenül kopogott az aszfalton. Először betért a sarki boltba, hogy legyen mit ennie otthon, majd felszállt a kilencharmincas buszra, és hazáig üveges tekintettel meredt a sötétségbe. Minden estéjét egy pohár vörösborral kezdte, meg klasszikus zenével. Sosem értettem, mit eszik annyira Mozarton.

Sophie egy igazi tulipán volt: vad és kecses. Mozdulataiból áradt az erő, dinamikus léptekkel szelte át a várost reggelente. Showtánc-tanár volt. Haja szigorú lófarokban vörösödött és mindig ügyelt rá, hogy öltözködésével kiemelje vonalait. Sokáig dolgozott, tíz-tizenötkor vetette csak át vállán sporttáskáját, hogy bezárja a stúdiót. Egy olcsó lyukat bérelt, ahol két macskát és ugyanennyi szeretőt tartott. Minden második hétköznap egy brazil beütésű üzletember jött érte pontban tizenegykor, a hétvégéket pedig Szegfűnél töltötte.

Maya a kardvirágok királynője volt. Decens joghallgató, aki sztriptízkedésből fizette a tandíját. Éjfekete hajába napközben fehér szalagot, este pedig halálfejes kendőt kötött. Nyolc-tízkor kosztümjét bőrnadrágra és szegecses melltartóra cserélte. Az ő műsora vonzotta a legtöbb nézőt a bárba. Előadás után vendégeket is fogadott, ahova több hónapos előjegyzés árán lehetett csak bekerülni. Élvezte, amit csinál. A bilincset és a korbácsot mindig közel tartotta magához. Hűséges törzsvendége, a brazil beütésű üzletember ezt kifejezetten kedvelte.

37. Bejegyzés

Szegfűhalmon vetettem ágyat neki, magzatpózba hajtogattam. Hibátlan combjába az Egy kis éji zene kezdősorát véstem, karjába kedvenc vörösborát helyeztem. Oltalmazón dédelgette, ahogy barna fürtjei arcába omlottak, mellét takarták, és kézfejét simogatták. Feje szeretője lábán pihent, orrában a nő vaginájából kiálló tulipáncsokor illatozott. Másik lábát felemeltem, és térdből behajlított pózba rögzítettem azt szabad végtagjával. Hanyatt feküdt, mellei között fehér bunda. Békés arca fekete jószágán pihent, vörös tincsei a szőrrel keveredtek, másik keze korbácsnyelet markolt. Az eszköz túlsó végén egy nyitott száj tátongott, valamint szétterpesztett lábak, amik feltárták fenekéből kiálló magassarkúját. Sebes hátát fekete hajkoronába temetett kardvirág díszítette.

38. Bejegyzés

A lányok között ért a reggel. A növények kitűnő állapotban voltak, kéjesen illatoztak. Készen álltunk a bemutatóra. Este elözönlötték a műtermet az emberek. Száraz pezsgővel állták körbe alkotásom, mindentudón hümmögtek. Találgatták, mi járt a fejemben, amikor megalkottam mindezt, még heves vitába is kezdtek, de végül zaklatottan hazatértek.

39. Bejegyzés

Egész nap Őket néztem. Vonásaikat, tapintásukat, szagukat memorizáltam, megcsókoltam arcukat. Szerettem és vigyáztam őket.

40. Bejegyzés

Elhervadtak.

Illusztráció

A szegényvilágnak külön bejárata van, állítólag azért, mert orrfacsaró a bűz odaát, elevenen rohadnak el odaát, némelyek szerint viszont nem is a szegényvilág van odaát, hanem ideát van egy kurva nagy szemétlerakat,-kat,-kat,-kat.
Az persze köztudott, hogy a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól. Nos, ha és amennyiben a szegényvilágot szakadék választja el minden egyéb világoktól, akkor a szegényvilág nem evilág része, azaz vegytiszta terminológiai feketelyuk, ami egyrészt messzire vezetne minket, másrészt, hiszik vagy sem, mégis akad látogatója.
Átmegy hozzá a retorika. Minden hétköznap reggel átmegy egy pallón a retorika, a léc inog alatta, egyensúlyoz a retorika, súlypontja mindig máshová esik, és talán ettől, szóval, ezért olyan bizonytalan alatta e tákolmány: az egyszál deszkaléc.
Ha behatolok a szegényvilágba, akkor megszólítom a szegényvilágot, szót értek vele, mert mégiscsak én vagyok erre a legalkalmasabb, a retorika. Behatol a szegényvilágba a retorika, néz, néz, és nem lát senkit, akit megszólíthatna. [Rögvest igazolódik, ha és amennyiben, a szegényvilág különleges státusa,-sa,-sa,-sa.] De amíg odaát látható emberből sok van, láthatatlanból viszont kevés, addig itt, a szegényvilágban pont ellenkezőleg, se vége-se hossza, hatalmas pusztaság az egész.
A retorika nem érez bűzt, azt mondja erre a pusztaságra, a szegényvilág, íme, kegyetlenül szép, ami – történetesen – úgy hangzik, mintha azt mondaná: szolidaritás és esélyegyenlőség. És a retorika máris nincs egyedül, máris megkétszereződik, látja a szolidaritást, az esélyegyenlőséget, a retorika. Megy tovább a retorika, megy, és végre meglát valakit, akinek bemutatkozhat. Bemutatkozik, majd így folytatja:
– Te vagy a szegényvilág, ugye?
– Te vagy a szegényvilág, ugye?  – visszhangozza a szegényvilág, mire:
– Nem, nem, én, én, a, a, retorika, retorika, vagyok, vagyok.
Ekkor az egész = mindenki, a retorika = a szegényvilág /egyszerre/ lefagy = tehetetlen görcsbe rándul össze.
A retorikát megszállja az elmélet démona, a tehetetlenséggel szemben kifejtett aktivitás, azaz felvesz egyfajta kényszermozgásos alakzatot: pleonazmus. Nem csoda hát, hogy a szegényvilág beteg, nagybeteg, ekképp okoskodik, ebben a pusztaságban egy halál felfoghatatlan, tizenegy csecsemőhalál felfoghatatlan, ötvennégy elégett emberhalál felfoghatatlan, kétszáz áradásban megfúlt halál felfoghatatlan, ötszáztíz… sorolja tovább a retorika, végül ettől valamelyest, hogy milliókkal számol, és hogy így néven nevez, katasztrófát katasztrófának, halált halálnak, megnyugszik (ez az élet rendje). A szegényvilág addig baszik, böfög, fingik, szarik, és okád.
A szegényvilág suttyó, nem tud viselkedni, de majd én megtanítom (: pedagógiai furor). Nekifog a retorika, hogy megtanítsa, mi az a kulturált viselkedés (: pedagógiai furor). A szegényvilág azonban önmagával van elfoglalva, úgy él, mintha nem volna sem esélyegyenlőség, sem szolidaritás, csak baszás, böfögés, fingás, szarás, okádás – és a retorika.
Ó, az én életem nem az ő élete, és az ő élete nem az enyém, mégis, mondja a retorika, mégis, a szegényvilág fel fog zabálni engem, és én hagyni fogom, hogy a szegényvilág felzabáljon. Felzabáljon, de előbb rágatlanul lenyeljen, kiokádjon, megemésszen, mert a szegényvilág ilyen – mikor eszik, nem eszik, hanem fal, a mértéktelen fogyasztás, a rosszullétig zabálás pedig meglehetősen normatív, falásnak nevezzük. Mivel éhes, most sincs mivel jóllaknia. Mert a szegényvilág a szegényeké, akik megeszik az áramot, a vasat, a palagázt, a benzint, a kultúrát, az óceánmélyi digitális kábeleket, megeszik a szívet, a májat, a farhátat, mert a szegényvilágban az erős megeszi a gyengét. Oka van annak, azért ilyen: anyanyelve az erőszak, kezének simogatása pedig ütés.
Én viszont csak vigasztalást hoztam, elrendeződést hoztam, hierarchiát hoztam. Mert szeretem, ha valami lehatárolt, kerek, és stílusa van.
Milyen kár, hogy nem tudod, micsoda az: ökológiai egyensúly, mitöbb: parabiózis, sőt, hogy: parallelepipedon – amikre én, a retorika, sokat adok – effélék híján belefulladsz a takonyba, a hányásba, a szarba és a szemétbe. Mit tudsz, te, szegényvilág, ha legalább kíváncsi lennél, nyitott és érdeklődő, mit tudsz, mondd, még azt sem tudod, mi az a Higgs-bozon (allegória), s idéz a retorika, idéz mindenféle érdemes szerzőt, amikről a szegényvilág még sose hallott, krimiszerzőt, lexikonszerzőt, bestsellerszerzőt, meg nagyszerű szerzőszerzőt, meg egyszerű szerzőszerzőt, akiket illene felismerni, mert belőlük sok van, hülyéje, te. Jajt kiált a retorika, s nyomatékosítja megint: hülyéje, te.
Rájöttem, – rikkantja kicsivel később. – Rájöttem, de úgy, mint aki elülte a seggét, vagy mint a szar, ami felkerült a polcra, és máris azt hiszi magáról, hogy lekvár, bizony, hogy rájöttem! S bizony ez két teljesen épeszű gondolatmenet, ami itt hever a sárgás-agyagos földön, itt és most találkoztam vele, de úgy, mint az Ember, aki nem vitte semmire, találkozhatik az Emberrel, aki vitte valamire.
Hiszen ellenszenves egy követelmény, valóságos utópia az, aminek nincsen valóságfedezete, és meg ne haragudj, szegényvilág, nézem jobbról, nézem balról, nincs itt egy deka fedezet sem, lógsz bele a semmibe.
Szívemre teszem a kezem, úgy mondom neked, – esküszik a retorika, és hozzáteszi a tények kedvéért: – betűíró, hangjelölő a magyar abc, betűből-hangból állok. Nincsen nekem se kezem, se lábam, de még orrom sincs, vak is vagyok, süket is, nyelvemmel mégis világokat állítok, az ám! Sajnos mégsem tudok olyan világról, nincs az a performatív aktus ba’meg (példamondat: Csukd be az ablakot!), amivel téged megnyugtatóan szilárd alapra helyezhetnélek, ergo: pont – se felszólítás, se becsukás, se ablak, se névelő.
Ugyanakkor, – árnyalja kissé, s ez az efféle végletes elgondolások velejárója, meg muszáj neki valahogy lezárni a beszélgetést – ez a te esélyed is, az egyetlen esélyed, mert holnap, ha lesz még holnap, s miért ne lenne, megint eljövök hozzád! – Mára viszont befejeztem, ma már nem tudok mit kitalálni, vonja meg a vállát, egyszerűen nincs jobb ötletem, holnapra viszont, derül fel, megálmodom és megint-minden-kezdődik-elölről.

Illusztráció: Jean Siméon Chardin: The Silver Tureen