Hét emlék

Amikor Röszkénél elhagyjuk a magyar határt, és a zizegő kukoricaföldek után elsuhan mellettünk a palicsi víztorony, kicsit mindig összeszorul a szívem. Öröm és keserűség, megint itthon vagyok, bármit is jelentsen ez. Lokális autóbuszban utazom, szegedi svercerek között, egy vidám vénasszony a vezetőjük, odadugja a stekk Marlborót a vámosnak, és a visszaúton rám sóz két üveg Napoleon vinjakot[1], vigyem át. Büszkén mutatom neki a szecessziós víztornyot, legyint, látta ő azt már százszor. Láttam én is ezerszer, de a parkerdő mögött ott bújik a „tündéri tó” – kisebb, mint a Velencei, de nekem hatalmasabb, mint az óceán.

Vasárnap kora délután anya és én kidöcögünk villamossal a palicsi állatkertbe, ami messze földön híres a Tito marsall által adományozott egzotikus vadakról. Tízhektáros terület ez, ahol a jávai csimpánzoknak saját szigetük van, és a bejáratnál egy matuzsálem kakadupapagáj vár, aki villás farönkön ülve kárálja a déli guszárok[2] minden dalát. Anyámmal kézen fogva sétálunk a bűzlő és lomha oroszlánok, tigrisek, gepárdok ketrecei előtt – engem csak a műrom ormán gubbasztó kőszirti sas nyűgöz le. Nézem, ahogy nem mozdul, és szilánkos tekintettel szemléli az elérhetetlen prédát. Lecsapna ránk, szétmarcangolna és cafatonként benyelne, azután kiöklendezné angyaltollunk – nem maradna belőlünk más, csak egy undorító szőrgombóc. Itt a bamba víziló is, a vastag üveg mögött lapuló kígyók, a zergék és őzek szétfutnak, a kilencöves tatu ki sem dugja az odújából a pofáját. Mutti elmegy a közeli büfébe kabezont[3] venni, pár percre magamra hagy. Megbízható négyéves vagyok, rögtön átcsúszok az alacsony fémkorlát alatt, és odanyújtom a fehér gorillának a szendvicsem maradékát. Elveszi, rám pillant időtlen szemével, és mogorván a ketrec sarkába ballag vele. Kitör a hisztéria, egyszerre többen rángatnak vissza, összeszorítom a szám ijedtemben. Szidják a szüleimet, kérdezik, ki fia vagyok, a gorilla meg csak békésen rágcsál. Elmenekülünk a rezervátumból, a narancsitalt is ottfelejtjük, nincs a beígért fagyi, sem számon kérő korholás. Anya a villamoskocsiban sírással küszködik, nyeli a könnyeit, védtelenül szomorú. Nagyon veszélyesek ezek a nagy majmok – mondja, és én nem értem az aggódását. Kedves volt – gondolom –, szó nélkül elfogadta tőlem a sonkás-paradicsomos kenyeret, pedig csak a felét tudtam neki adni, ha tudná.

Elemiben a szabadstrand melletti Vértóhoz visznek ki bennünket biológiaórára. Sekély vizét vörösmoszat uralja, nádas partján virágzik a ritka fekete kökörcsin, osztrák zsálya, kövér aggófű. Cipősdobozokba gyűjtjük és otthon herbáriumba préseljük őket. Takács Zsuzsi a legügyesebb, ő még száratlan csűdfüvet is talál. Később átmegyünk a Palicsihoz, fürdeni. Verőfényes szeptember van, a homokos strand néptelen, lökdösődve szaladunk bele a langymeleg tükörbe. Megérkezik a két szerb-horvát osztály is, soknyelvű zsivajt vernek vissza szemből a tanyák. Pero ismétlő, már kétszer bukott, az apja büntetésből kopaszra nyíratta. Veszélyesen csendes fiú, ha belekötnek, durván verekszik, mindenki fél tőle. Nekifut a korhadt deszkájú mólónak és hasast ugrik róla. Iszonyút sikolt, odarohannak a felnőttek, véres hab lebeg körülötte. Kievickél egyedül a sekélybe, a bal combját csonka karó szúrta át. Nem szabad kihúzni, megrettenve állunk körülötte, várjuk a mentőt. Férfiként véletlenül újra találkozom vele, szembejön a Strossmayer utcán. Későnyár van megint, rövid nadrágot visel, a lábán ujjnyi vastag, rücskös fehér forradás. Zdravo – mondom neki –, látom, te sem lettél futballsztár. Znaš, brate – feleli mosolyogva –, ideje volt. Legalább letettem a középiskolát.

Úszni nem Palicson tanultam meg. Tartottam sötétzöld vizétől, hiába csesztetett a többi srác. Sveti Martinra, a horvát halászfaluba vitt le bennünket üdülni kétszer is a szakszervezet. Ott tempóztam el, fulladozva a türkiz Adrián hullámzó távoli stégig, miközben mérgesen kiabált utánam a tanító néni. Hazatérve már én is bátran fogócskáztam, kiszámolóztam a tóban, de az emeletes nagymólóról csak talpast mertem ugrani. Röhögtek rajtam, azután egyszer, remegő térdekkel megpróbáltam egy nyomorúságos fejest. Mellig fúródtam bele a hideg iszapba, büdösen és vakon másztam ki a partra, minden porcikám fájt. Most senki sem röhögött. Sasszézni kell, mikor becsapódsz, ferdén fölfelé, különben kitöröd a nyakad – mondta ijedten a Dumi, akivel elengedett a nagyapám. Kedvelt engem ez az izmos nagyfiú és mindig megvédett, ha valaki bántott. A házunkban lakott özvegy anyjával, ő volt az utcai késes banda vezére. Néhány év múlva, amikor a sugárúti szerb katonatiszt-gyerekekkel való véres, bicikliláncos leszámolás után a bandát szétverték a szülők és a milícia, eltűnt. Hetek múlva találtak rá, a rideg novemberi fagyok idején, felakasztotta magát a kihalt strand egyik kabinjában.

Hetediktől végtelen úszások jöttek: Otterbein Öcsi barátom rábeszélt, hogy menjek vele a Spartacus Klubba. Télen Szabadka belvárosában, az egyik patinás polgárház udvarában rejtőző Fekete fürdőben, kora tavasztól késő őszig pedig a Palicsi tavon lebegő „olimpiai“ medencében edzettünk. Mindig utolsó voltam, kékült már a szám, úgy igyekeztem. Reménytelenül mutatta nekem a kraul[4] szabályos technikáját újra és újra a türelmes Ladócki mester, kínlódva kapaszkodtam a falapba, és nem vitt előre, csak csapkodott a két ügyetlen láb. Végül betettek a vízilabda csapatba, ott meg mindig alányomtak, alig vártam a szárazföldi erősítést és lazítást. A tavat viszont megszerettem, áprilisban bizsergetően szurkálta bőrömet, mikor hősiesen becsobbantam, a zöldalgák és pontyok elnézően vigyorogtak, kedden és pénteken volt igazi mulatság. Ingyen bérletet kaptunk a nyitott villamosra, nyolc kilométer, befúj a szellő, lóghatsz az ablakban, nem zavar le a kalauz, sportolók, kölykök, még tiétek a világ.

Az érettségi bankettunkat Palicson ültük, az Ábrahám vendéglőben. Remek társaság, 12 fiú és 12 lány, a 4/c természettudományi osztály. Mit kerestem közöttük, én hülye, aki kétszer is pótvizsgáztam matekból, és csak úgy tudtam befejezni, hogy Bébi néni megígértette anyámmal, olyan egyetemre enged, ahol nincs osztás és szorzás. Szuper vacsora, vidám hangulat, és rajtam váratlanul végtelen szomorúság hullámzik át: úgy érzem, örökre elvesztettem valamit, őket, magamat talán. Hajnalban becsípve, zajosan kicsődültünk a partra, bezsúfolódtunk a zenepavilonba és béna Bergendi-dalokat énekeltünk: Sajtból van a Hooold… A Kókai Cok még meg is fürdött, és utána elvitte Kanadába a Marikát. Majd Erzsivel, hites magyar feleségemmel is kirándulunk tavat nézni. A romos Bagolyvár, a Lujza-villa, amiből kaszinó lett, a Nádas étterem, ahol méregdrága a sülthal, a vandálul összetört Zsolnay kékváza, meg a szikkadt famóló, ahol napozás közben belénk köt egy részeg cigány. Zsóka nem tud úszni, Taurus gumimatracon kapaszkodik, nem érti, mire ez a lelkes szeretet, ez a mocsaras fellángolás.

Idegen városokban élek évekig, úszom a Balatonban és a Lago di Luganóban, a Dunában és a Neretvában, a La Manche-csatornában és a Fekete-tengerben, az Indiai-óceánban. Gondolatban mindig összehasonlítom őket a Paliccsal: sűrűbb-ritkább, könnyebb-nehezebb, szelídebb-veszélyesebb, de nem kedvesebb egyik sem. A hetvenes években szanálják a tavat, a kékalgák burjánzó virágzása minden élőlényt kipusztított, többszáz tonna iszapot kotortak ki a bulldózerek. Olvasom a Magyar Szóban, hogy megtalálták benne Savoyai Eugén ágyúit: miután 1697-ben Zentánál megverte a török nagyvezír hadait, a zsákmányolt fegyvereket a vízbe dobták, és elnyelte őket a posvány. Itt készíti el Kerekes Laci, a szabadkai neoavantgárd Bosch+Bosch csoport tagja a vajdasági land art[5] első fontos alkotását. Mészporral szignalista ábrákat húz a repedezett agyagra, a halmúmiák közé: képzelt koordináták alapján berajzolt jeleket, numerikus szimbólumokat, ahol maga az idea a fontos. Átrendezi a természetes teret, miközben semmit sem változtat rajta. Ott áll, villogó szemüvegében, a háttérben, és érthetetlen üzenetet sugároz felénk: „Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.“[6] Egy gyógyíthatatlan művész kísérletei, akit Berlin és a Spree sodrása vár. Később valami ügyes bunyevác parasztgazda bérbeveszi a kiszárított medret és beveti kukoricával. Hurrá, nyaralunk! Van megint tengerünk, hullámzó csuhéban lubickolunk, popcorn pattog a fodrán.[7]

Mennyi emlék, mennyi távolodás. Csak nézem, hogy a Kosztolányi család milyen boldog Palicsfürdőn. Egyberészes dresszek, gyerekek labdával, bor, kalács. Áldott Monarchia, hajnali részegség a Logodi utcában, homályban imbolygó fák. És a tó, végtelen szenvedélyeinkbe merülve, szenvtelenül csillan vissza ránk.

Pest, 2015

 

Danyi Magdolna

LEVÉLFÉLE NEMES NAGY ÁGNESHEZ II/3[8]

Kosztolányi Dezsőre gondolok, aki a század

elején kies ligetnek látta még a palicsi

parkot. Szeretném, ha látná, megnőttek a fák

s a surjánok. Erősek s szépek. Vastag törzsüket

borostyán futja be, és sok helyütt borostyán

futja be a földet is. Fagyal, kecskerágó nő

a fák tövében s az utak mentén. A széles

ösvényekről az eget is alig látni, s a tó is

csak a főbejárat felől látszik. Szeretném,

ha tudná, itt már harminc évvel ezelőtt

indiánosdit játszottak a gyerekek. Számukra

őserdő volt a park. Egy csöppnyi dombon öreg

fenyőfák alatt volt az indiántábor, oda

hordták a sápadtarcúakat tobozt gyűjteni.

 

[1] vinjak: a jugó konyak

[2] gusar = rabló, kalóz (szerb)

[3] kabezon = üdítőital (szerb szleng)

[4] kraul: férfi gyorsúszás

[5] land art: tájművészet, a ’60-as években kialakult nemzetközi irányzat

[6] Idézet Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség (Budapest, 1933) c. verséből

[7] A tavat 1976-ban feltöltötték, de a pop art nem vert gyökeret vizében.

[8] Részlet Danyi Magdolna: Palicsi versek (Forum, Újvidék, 1995) című kötetéből, 43. o.

One short sleepe past, wee wake eternally,
And death shall be no more; death, thou shalt die.

John Donne Holy Sonnets X

miért nézel így magad elé? nem magam elé nézek, magam után. túl sok időt töltök az éleslátásra fókuszálva. keveset a tisztánlátásra. hol a tisztánlátás fókusza? a semmiben. az álom érzelmi fókusza arra visz már. abból tudom, hogy a kereső motorok szűntelen keresik azt a fókuszt, mint mikor a szerelem már ott van, de még nincs tárgya, szűntelen felhoz alakokat, akik behelyettesítik, és az adott álomban megkerülhetetlenek, és elém állnak, én nem értem mi ez, mi lepett el, miért éppen te, és mikor csöndesen csak annyit mondok, nevezd csak egyszerűen csodának, ami mögé nem kell belépned, akkor azt válaszolja, de hát éppen ezt kérdeztem meg apámtól álmomban: hogy lehet a tűzlepel mögé látni, és akkor hirtelen az álmomban látom álmát, látom, ahogy a ruhaszárító kötélen nem lángra kapott, hanem lángból varrt leplek lógnak, és tudom, senki nem szedi be őket, lásd, mondta álombeli szerelmem, így égnek a semmi sátrai, a semmi sátoros ünnep, megint hiába keressük  magunk  a másikban, a másikban csak elveszíteni, nem megtalálni fogjuk magunk, de hogyan tudnék sírni nélküled, és ha bennem van ez a színes kavalkád, hogy lehet ennyire szürke, ami körülvesz, minden egyedül alvó látvány, elszürkítve hozzászokni nehéz, álomnál mélyebben keresem, mert ezen is át kell zuhanni, a választáson, hogy örökre vagy létre akarok ébredni, melyik ébredés után nézek az álom után, ritka pillacsapással, mintha valaki hipnotizálva tartana még, még egyetlen érzés sem tűnt el, amit az álom alatt éreztem, a hit már ott van, eleve tárgyvesztett kegy, de legalább nem érzem valaki hasznos idiótájának magam, kegyvesztett tárgynak, mint a bevett vallásokban, a titkosan is egyhangú szavazásokban, a valótlan valóban, az igaztalan igazodásban, hol az asztalt körbe nem a sír ürességének őrzői, hanem kádertemetők gondnokai ülik, megkerülni akartam egy népet, álmomban minden zene az övék lett, és mikor még a szerelmem is belőlük lett, már álmomban tudtam, ébredés után nem az álmom után nézek, hanem a semmibe, és ha a semmibe nézek, akkor látom legtisztábban magam, mert a semmiben több van belőlünk, mint az anyagban, és így van ez a szavakkal is. lenni, nem lenni ugyanaz: egyetlen álom idejére örök szerelem.

 

 

 

 

 

 

Átmászott a kerítésen, mint egy tolvaj. A fémlemez felsértette a tenyerét, vér szivárgott, de nem állt meg. A ház sötét volt és üres. Éjfél is elmúlt. A hold kerek fénye oldalról kísérte, árnyéka felkapaszkodott vele együtt a lépcsőn. A kutya nem ugatott. Szilveszterkor tűnt el. Megugrott, vagy ellopták – már nem tudja. Újév után hívták: ötszázezerért visszahozzák, megműtötték, sürgős volt. Később a rendőrségi jelentésben olvasta: zsarolás. Csalók. Fifi nem jött vissza. Ha itt lenne, már felverte volna a házat. A kulcs a zárban volt. Zsadányi leült a kerti székre. A lába nehéz volt, mintha nem a testéhez tartozna. A vénákban a vér lassan, makacsul dolgozott, visszafelé, emlékezve. Egy felfordított vödörre tette fel a lábát. Nem volt álmos. Valahol macska nyávogott, bagoly huhogott. Randevúról jött. Az elsőről, mióta özvegy. A fejében köd maradt, az este nem állt össze történetté. A nőt ajánlották. Többen is. Mintha biztosítani akarnák róla, hogy nem téved. Fiatalon mindig idősebb nőkkel járt. Bennük volt valami, amit akkor még nem tudott megnevezni: türelem, idő, megértés. Tudták, hol kezdődnek és hol érnek véget. Zsadányi vigyázott ezekre a határokra. Nem kérdezett olyat, amit nem lehetett visszavonni. Hallgatott. A nő beszélt. Valaha interjúkat készített; tudta, hogy aki figyel, az irányít. Öreg lónak érezte magát. Gyerekkorában látta, hogyan nézik a ló fogát a vásáron, abból mindent meg lehetett tudni. Mégis, néha hirtelen elöntötte egy másik emlék – nem az öregségé, hanem a mozgásé. A vágtáé. Mintha a teste emlékezne valamire, amit az esze már elfelejtett. A ház fogolyként tartotta. Ez az este olyan volt, mint amikor kinyílik egy kalitka. Nem repülés volt, inkább csak egy rés a rácson. De a levegő más lett. Behunyta a szemét. Nem gondolt Pegazusra. A gondolat mégis ott volt. Nem szárnyakkal – hanem erővel. Azzal, ami akkor is megemel, amikor már nem hiszed, hogy képes vagy rá. Szilvire gondolt. A randevú végén azt mondta: fiatalabb férfiakkal nem kezd. Nem kérdezte meg, Zsadányi hány éves. Mintha nem lett volna fontos. Vagy mintha már tudná. A hold elbújt. Az árnyékok eltűntek, de a sötét nem lett mélyebb. Csak tágasabb. Bement a házba. Lucskos káposztát evett, kenyér nélkül, tejföl nélkül. A füstölt szalonna, a kapor, a borsikafű íze lassan visszahúzta a testébe. Itt vagyok, gondolta. Még itt vagyok. Eldöntötte, hogy tesz még egy próbát. Meghívja Szilvit főzni. Vagy majd ő főz. A recept nem számít. Az idő igen. Kint csend volt. A világ szilárdan állt. Mégis, a levegőben maradt valami, amit nem lehetett megnevezni. Mintha egy láthatatlan állat lélegzett volna a kert fölött. Nem fenyegetően. Inkább várakozva. Zsadányi felnézett az égre. Talán a szárnyak nem ott vannak, ahol keresi őket. Talán nem is neki nőttek – hanem annak, aki még lehet belőle. Aznap éjjel mégis elaludt. Nem tudta, mikor. A székben ülve, vagy már az ágyon, mindegy volt. Az álom nem kopogott, nem kért bebocsátást. Egyszer csak ott volt. Egy mezőn állt. Nem volt benne semmi különös. Fű, föld, szél. A távolban egy ló. Nem fiatal, nem szép. Oldalán a bordák kirajzolódtak, a szőre fakó volt, mintha sok idő dörzsölte volna. Állt, türelmesen. Nem kötötték ki, nem volt gazdája. Zsadányi közelebb ment. A ló nem hátrált. Nézte őt. A szemében nem volt kérdés, csak felismerés. Mintha régóta várt volna. Megérintette a nyakát. A bőr meleg volt, élő. A ló halkan fújt, és akkor Zsadányi észrevette, hogy a lapockák mögött a szőr másként simul. Nem szárny volt. Csak a helye. Mintha valami ott nőtt volna egykor, és már nincs, de a test még emlékszik rá. Felült rá. Nem volt nyereg. A mozdulat könnyű volt, természetes. A ló elindult, lassan. Nem vágtatott. A föld nem maradt el mögöttük, csak tágult. A mező nem ért véget, inkább feloldódott. És akkor történt valami, amit Zsadányi nem próbált megérteni. A ló nem emelkedett fel. Nem nőtt szárnya. Csak a súlya változott meg. Mintha már nem a földhöz tartozna teljesen. A levegő tartotta meg. Nem repültek, mégis haladtak, olyan magasan, ahol a fáradtság már nem számít. Zsadányi nem félt. Tudta, hogy ez nem ajándék. Nem csoda. Hanem emlékeztető. A ló hátranézett rá. Egyetlen pillanatra. És akkor Zsadányi megértette: nem minden szárny látható, és nem minden repülés hagy nyomot az égen. Amikor felébredt, világosodott. A lába még fájt, a teste nehéz volt. De a mellkasában valami lassan mozdult. Nem öröm. Nem remény. Inkább hely. Kiment az udvarra. A fű nedves volt. A levegő tiszta. A világ nem változott meg. Csak ő tudta már: nem az volt a kérdés, hogy felszáll-e, hanem hogy amikor eljön az idő, marad-e benne emléke annak, hogyan kell elindulni.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hajnal egy kisvárosi repülőtéren. Az óceán közepén. Tavaszolásból hazafelé tartó turisták üldögélnek félálomban, várva az egyetlen járatot. Mindenki gyanakodva méregeti a másikat, álmosságát elverni azt találgatja, van-e veszélyes elem a várakozók közt, aki a kontinensig tartó egyórás utat képes lenne akciófilmmé változtatni. Decens hölgyek, nyakkendős urak. Egy melegítőruhás sportcsapat. Mindegyikük reménytelen, ha valami izgalmat akar kicsikarni magának az ember! Marad a bóbiskolás az idegen nyelvű újság fölött, melyből egy szót se értek, és a képek is alig kivehetők. Úgy látszik, azokat is másképpen kell nézni ezen a nyelven. Latinos lendülettel.

Szemben a padon végre észreveszünk egy figyelemreméltó személyiséget.

Azaz fordítva, annyira jelentéktelen, hogy azt egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Az álcázás nagymestere. Vérprofi. Vér?

Vér? Na, azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Naponta hány ezer járat emelkedik a levegőbe, és milyen ritkán van baj! Mondjuk, épp a múlt héten volt. De ezzel is csökken a valószínűsége, hogy megint lesz. Igen, lényegében nulla a valószínűsége, hogy a repülőnk lezuhanna, felrobbanna, esetleg eltérítenék. Egyszerűen nem történhet meg. Ilyesmi. Velünk. Ugyanakkor itt van ez az alak.

Ha csak itt lenne, de a lehető leggyanúsabb módon: alszik. Ha csak egy alak lenne, de ez egy kamasz. Sportruhában, ócska papucsban akar átkelni az óceánon. Vagy egy részén. Csúnya. Az nagy baj. A csúnya ember könnyebben haragszik meg a világra, mint a szép, mert a világ sem bánik vele méltóan. Sajnos. Érkezzünk épségben haza, ezentúl minden ronda férfit meghívok egy féldecire, és minden ronda nőre rákacsintok! A pálinka és a kacsintás akkor is jól fog esni nekik, ha engem meg ők látnak rondának. Szükségét éreztem, hogy meggyőződjem kilétemről, kirohantam a mosdóba, szembenézni a tükörrel.

A feleségem meglepődve fordult utánam, de követett egy másik pillantás is, éreztem. A leeresztett szemhéj alól a kamaszterroristáé. Hogy mit láttam a tükörben, arról jobb nem beszélni. Odakint még nem világosodott, de a kézmosóban derengett valami trópusi neonfény. Vagy inkább sarkvidéki, mert összeborzongtam. Kialvatlanságtól kócos haj. Fakó arc. Az egész arcberendezés, ahogy ezt eddig is minden alkalommal nyugtáznom kellett, ferde. Az ilyennek a kacsintása hajnalban könnyű ájulást, délben étvágyatlanságot, a délutáni alvás előtt vagy közben rémálmokat; este részegnek kijózanodást, józannak az alkohol azonnali megkívánását eredményezi. Jobb lesz, ha nem akarom megváltani a világot! Ezért a felismerésért kellett ilyen messzire elutaznom? Persze örülhetek, ha ennyivel megúszom.

Siettem vissza, hogy lássam, a feleségem tudja-e még tartani a frontot a terroristával szemben. Boldogultál vele? – kérdeztem azonnal. Csak nehezen – felelte. A helyzet nyilvánvaló volt. A pasas még mindig aludt. De olyan alvással, hogy az egy egész széksort betöltött. Mindenhol zsúfolásig voltak a padok. Ő meg egyedül terpeszkedett. Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor mért nem csinál senki semmit? Körbenéztem. Mindenfelé rettegő arcok. Mint a halálraítélteké.

Az egyetlen nyugodt ez a mindre elszánt alak. Milyen magabiztos. Milyen szemtelen. Még hogy alszik! A fejében a terv részleteit ismétli át. A szája is mozog. Zsíros haj. Minek már megmosni, ha pár óra múlva a levegőbe repül a többiekkel együtt? Azt azért el kell ismerni, bátor ember.  Egy márciusi hajnalon így szembenézni a halállal. Még élhetett volna. Talán a kamaszkor végére elmúlna a puhány kövérsége. Jobban kezdene öltözni. Bár nyilván nem így néz ki máskor. De az akcióhoz kell az álcázás.

Gépfegyver van nála? Csak észrevette volna a biztonsági szolgálat. Lehet, hogy egyszerűen rárakta a szalagra, azok meg átvilágították, nincs-e benne reszelő vagy más veszélyes tárgy. Mivel nem volt, átengedték.

Ezek szerint van gépfegyvere. A fölsőjének az újában is mintha lenne valami. Az ott nem lehet karizom, akkor az arca nem lenne ennyire tokás. Gránátok! Új, frissen feltalált textilgránátok. Rongygránátok. De ha ekkora tehetség, nem kellett volna feltalálónak mennie? Manapság az értelmiségi szakmák elől elszipkázza a legnagyobb tehetségeket a gyakorlati élet a maga rengeteg pénzével. Bár azt azért nem hinném róla, hogy csak a pénzért csinálja. Annál rosszabb. Most is úgy terpeszkedik, szinte hever ott, mint egy napozó kígyó. Pedig a nap nem nagyon siet fölkelni. Szürke kígyó majdnem emberi fejjel, ölében gumigéppisztoly, ujjasában gránát, a nadrágszárába pedig biztos kés van elrejtve. Afféle szuperkatona. Ettől megnyugodtam. Lehet, hogy ő a légi marsall? Vagy az csak a filmes repülőkön létezik? Még hogy marsall? Egy nagy adag marsall-májat se tudna megenni, lefogadom.

Állj, sértésekkel itt nem sokra megyünk!

Biztos vagy benne, hogy készül valamire? – kérdezem reménykedve a feleségemet, de ő kegyelmet nem ismerve bólint: biztos. Abban a pillanatban jelezték, lehet beszállni a gépbe. Az emberek azonnal sorokba rendeződtek, de ő nem mozdult. Elaludt?

Nem kéne szólni neki? – kérdezte a feleségem, bár egyelőre még mi is ülve maradtunk. A fiatal férfi, mint egy hatalmas polip, egyre jobban szétterült a szabad helyen. Tágulni kezdett, mint a világegyetem. Megérezte az üresség vonzását. Az arca vörös lett, és szinte fölemelkedve úgy uralkodott a szűkös várótermen, mint valami hatalmas őskori maszk. Lehet, hogy ő a sziget régi istene, aki megelégelte betolakodók pusztítását? Nézd, rásüt a felkelő nap! – súgtam a feleségemnek. De ő az ablak felé mutatott. Kint még mindig teljes volt a sötét.

 A sor jóformán elfogyott, ideje volt, hogy mi is a repülő felé vegyük az irányt. Lassan és csendesen fölkászálódtunk. Igen, ez a megoldás, nem szabad őt fölébreszteni. Egyszerűen itthagyjuk. Ha a sziget régi, kereszténység előtti istene, úgyse nagyon akarhat eljönni az idegen és ellenséges nagyvilágba. Nem lehet olyan ostoba. Mi lenne vele a többmilliós városban? Ugyan ki ijedne meg tőle? Meg a nevetséges trükkjétől a nagy vörös maszkkal, ami a levegőbe emelkedik, mint egy lufi. Hát viszlát, kedves helyi kísértet!

Mikor a kijárathoz értünk, amerre a többiek már elindultak a repülő felé, egyszer csak elénk vágott a fiú. Helyi istenségnek nem tűnt már, nyilvánvalóan fölhagyhatott az álcázással. Géppuskamosollyal vigyorgott ránk. Jobban teszitek, ha nem szálltok fel, jelentette ez a grimasz, mely gránátként pottyant a kétségeink közé, és abban a pillanatban föl is robbant.

Ne szálljunk fel? De mivel magyaráznánk a repülőtéren? Az ember sokszor gyáva konformizmusból sodródik bele a veszélybe. Mit veszélybe? Életveszélybe! Udvariasságból megyünk a biztos pusztulásba.

A repülőre fölérve aztán nem láttuk sehol. Én legalábbis nem. És nem kérdeztem a feleségemet sem, hogy ő látta-e, mióta felszálltunk. Ahogy leültem, és magamra kötöttem az autóénál sokkal kevesebbet fogó biztonsági övet, el is feledkeztem róla. Az ég végre világosodni kezdett. A helyszín megváltozásával az embernek megváltoznak a kényszerképzetei is. Olvastam, és vártam a szegényes repülői reggelit. Egykettőre a fővárosba értünk. Talán soha többet nem jut eszembe ez a fiú, és így meg se írom a novellát, ha átszállás közben nem látunk valami furcsát.

Furcsát? Nem, inkább törvényszerűt.  A szürke háziruhás fiút hátrabilincselt kézzel vezette két rendőr.

Szegény! Pedig olyan ártatlannak tűnt! – mosolygott rám a feleségem.

 

Nagyárpi nem arról híres, hogy ha sokszor gyorsan egymás után kimondod a településnevet, minden tisztességes negyedikes nevetőgörcsöt kap tőle. Tulajdonképp nem is híres. De Nagyárpinak biza van szőleje. Pontosabban komplett szőlőhegye. Mint minden tisztességes dél-dunántúli falunak, meg városszélbe olvadt falunak. Nagyárpi is épp ilyen. S hogy miről híres a szőleje (ami nem is híres)? Hát, leginkább arról, hogy a Dunántúli-dombság (a Mecsek hegységgel) festői környezetébe helyheztette az Úristen egyik boldog pillanatában, midőn a nagyárpiaiak megrészegedni óhajtottak századokval ezelőtt. De ezek a piaiak, a nagyárpiaiak biz’ nemcsak úgy a hegybe rakták a hegyet, márminthogy nem csak úgy, hogy a faluból rendesen fel lehessen oda menni, hanem úgy igazán bonyolultan, hogy aki iszik, igyék rendessen, s maradjon odakünn napokig, ne idegesítse otthon az asszonyt. Szóval arról híres Nagyárpi szőleje, hogy nem lehet csak úgy odamenni, s vissza a faluba. Kinn kell lenni. Rendesen. Ahogy a fagyott kutyaszar a panel aljában télvíz idején. Itt mindegy, tél van-e vagy nyár, ha valaki inni óhajt, tegye röndössen, menjen át a szomszéd pincéjébe is, más az a bor, s végig kell kóstolni. Fesztivált gondoltak szervezni ide a nagyárpiai tisztes gazdák, borfesztivált, de rájöttek, hogy nem tehetnők azt borkészleteik fölösleges megdézsmáltatása nélkül. Így Nagyárpi szőleje arról lett híres, hogy nem lett híres. Föl-fölmenendenek a gazdák a sáros-göröngyös földutakon az istenatta hegybe, s maradnak, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy visszataláljanak életük párjához, aki ezalatt nagymosást tartott, felsúrolta a padlót, lemosta az ablakokat, összepletykált a szomszéd fehérnépekkel, szóval tette mindazt, amit akkor nem tud, amikor a teremtés koronája csülökpörköltet kér nap-nap után. S fönn a hegyen a borgőz midőn vérükké válik a házak urainak, vöröslő orrukkal bészívják az istenatta hegyi levegőt, s elgondolják, milyen jól tették századokkal elébb őseik, hogy nem tették híressé a Nagyárpi szőlejét.

Tudom, nem ezt a beszámolót vártad a nyaralásomról, Nagyi, de ezen jártatom a fejem itt, a toszkán szőlőhegyekben, tán honvágyam támada a nem híres hegy irányába.