Eleinte csak egy látogatója volt, azután már ketten jöttek. Pontosabban nem jöttek, hanem ott termettek. Nem jelentett számukra akadályt bejárati ajtó, biztonsági rács vagy hevederzár. Az érkezésüket sem lehetett kiszámítani, szabályt találni rá.

Az első találkozástól a mai napig kirázza a hideg. Arra ébredt, hogy bénultság kúszik felfelé a testén, a nagy lábujjától kezdett zsibbadni, végül már nem is bírta megmozdítani a lábfejét, azután a térdét, araszolt felfelé a hideg érzés, mintha műtét előtt megkapta volna az epidurális érzéstelenítőt, csak az egésszel az volt a baj, hogy nem kórházban feküdt, hanem otthon, a méregdrágán vásárolt matracán, amit már szintén nem érzett, mert a bénultság a nyakánál járt. Stroke, villant be neki és az, hogy egyedül él, digitális magányában. Vajon hány nap múlva találnak rá? Szíve mégsem vert hevesebben, az is mintha a mellkasába fagyott volna. Megpróbálta kinyitni a szemét, hátha még sikerül.
Ekkor pillantotta meg az idegent. Az a valami, amit eddig csak a Fears of War-ban látott, a mellkasán ült, és egyenesen a szemébe nézett. Mivel az ablakon át beszűrődött az utcai lámpa fénye, nagyjából ki tudta venni a külsejét. Fekete volt és síkos, bizarr formájú, mint a mélytengeri halak, annyi különbséggel, hogy volt karja, lába, és szeme előre nézett, akár a ragadozóké. Érezte a kipárolgását, az émelyítő, csatornabűzzel keveredő, édeskés dögszagot.

Egy darabig egymásra meredtek, majd az ördögi lény leugrott a mellkasáról, és elszaladt. Ekkor lassan visszatért az élet a testébe. Pár napig villanyfénynél mert csak aludni, ülve.
A következő látogatás holdtöltekor zajlott, azzal a különbséggel, hogy már két idegen volt, egyikük megfigyelőként, a szoba sarkába húzodva. Lélegzetet sem mert venni a jelenlétükben, akik továbbra is megfigyelték őt, és mintha a gondolataiba férkőztek volna. Egyik alkalommal sem volt memóriavesztése, minden másodpercre tökéletesen emlékezett.

A kialvatlanságtól egyre szórakozottabb lett, kiestek a tárgyak a kezéből, a kocsikulccsal próbálta kinyitni a bejárati ajtót. Bár állandóan a lények foglalkoztatták őt, mégsem mert beszélni róluk. Egy tizedik kerületi rendszergazda nem hihet démonokban, boszorkányokban, számára minden vallás és spiritualitás az ostobaság egyértelmű jele volt. Egyik kollégája meg is buggyant egy Windows frissítés során, aromaterápiával, kristályokkal és piócázással kezdett foglalkozni. Most ő volt az egyetlen, akihez segítségért folyamodhatott. A kolléga másnap apró dobozba zárt szelenitet ajándékozott neki, de a lelkére kötötte, hogy más nem érhet hozzá, csak ő, de semmiképp sem zsíros kézzel. A szelenit bevált egy darabig, elűzte az ártó szellemeket. Ismét tudott aludni, mégpedig egészen jól, néha még hét-nyolc boldog, öntudatlan óra is összejött.

Az utolsó látogatásra a tavaszi óraátállítás éjszakáján került sor. Már nem félt annyira, egészen addig, amíg a kisebbik lény elő nem lépett a sarokból. Ez sem volt rusnyább vagy büdösebb, mint a másik, viszont minden telepatikus tiltakozás ellenére, meglepően gyakorlott ujjal oldotta ki bénult testén a pizsamanadrágot.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Falba sírt csend)

A rémálom

Nesta

(…)

Megszoktam már a lépcsőzést… Ja, mégsem. Enyhén lihegve értem fel, és pár mély levegő után kinyitottam a friss levegőre. A hűvös friss levegő szinte mellbe csapott, de jólesően kitisztította a fejemet. Még senki sem volt odabent, így hát leültem a földre, és megpróbáltam néhány nagy lélegzettel lelassítani a szívverésemet. A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így szemügyre vettem a tájat, ami megint egy kicsit máshogy nézett ki. A reggeli fényességben a távoli tó hűvösnek nézett ki, a fáknak kicsit fakult a színük, a felhők lejjebb kavarogtak, a köd pedig a fák között tekergőzött. Úgy nézett ki, mint egy misztikus labirintus.
– Szép jó reggelt, Nesta. Remélem kipihented magad – lépett be kecsesen Annybell.
Nyugodtan meredtem rá, csak pillanatok múlva jutott eszembe, hogy talán válaszolni kéne.
– Ööö, igen, köszönöm. Te?
– Talpra, ma sem lazsálhatunk.
– Jaj… – nyögtem fel, amikor feltápászkodtam.
A hátamba fájdalom szúrt, de egy két hajolgatással, és nyújtással el is tüntettem. Tudtam, hogy valami bajom van, de nem akartam ezzel terhelni a Szél Istennőt. Majd meggyógyul a hátam magától.
– Először is meg kell találnod a harcmodorod. Tudtommal nem fogtál túl sokszor fegyvert – kezdte Annybell.
– Nem fogtam még, csak azt a kardot az erdőben.
– Van bármi előérzeted? Közelharcban vagy távolharcban vagy jobb? – A közelharc kicsit jobban megy.. Pár évig tanultam, de nem sokszor jártam el rá – feleltem bizonytalanul. – De a célzásom elég jó.
– Remek – Annybell kezében egy kard jelent meg.
Ezüstös fényű penge. Könnyűnek tűnt. Rövid, fekete markolatú és éles pengéjű volt. Felém nyújtotta, én meg elvettem a kardot. Pár pillanat után megtaláltam rajta a fogást. A súlyozása nem volt az igazi. Könnyűnek tűnt, de nem esett kézre mégsem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem az igazi, mert azonnal visszavette.
– Nem jó… De mit szólsz ehhez? – nyújtott felém egy nagyobb kardot, aminek nagyobb volt a markolata.
A pallos méretű monstrumot ugyan meg tudtam tartani, de hogy én ezzel mozogjak, az képtelenségnek tűnt. Ráadásul le is konyult a vége. Erőlködve helyeztem át az egyensúlyom, hogy megtartsam, de a vége csak nem akart egyenesen állni.
– Nem jó… – ismételte Annybell, és a kezébe teremtett két rövid kardot. – Ezek esetleg?
A kezembe fogtam a két könnyű pengét. A hűvös markolatuk belesimult a kezembe, azonnal megtaláltam rajtuk a tökéletes fogást. Megmozgattam a kezemet, és próbaszerűen suhintottam párat. Könnyű,és jól irányítható volt. Ez volt az.
– Tökéletes – mosolygott Annybell.  – A harci beállásnak a lényege, hogy ne tudjanak kidönteni az egyensúlyodból – mind a lelki, mind a fizikaiból –, és hogy tudj mindent csinálni: arrébb lépni, lebukni, ugrani, rúgni… Meg minden mást.
Felvette az alapállást, és a kezében feltűnt egy vékony kard. Megpróbáltam utánozni, de én közel sem voltam olyan kecses, mint ő. A kardot eltüntette kis időre, és odalépett hozzám. Hosszas magyarázás és mutogatás után kiderült, hogy ugyan jól fogtam meg a rövid kardot, de nem jól tartottam. Könnyen le lehetett volna fegyverezni.
Hosszú órákon át gyakoroltatta velem az alapmozdulatokat, és hogy egyes dolgokra hogyan reagáljak. Majd hirtelen fegyvert fogott, és egyet hátra lépett. Támadott. Felülről, széles ívben csapott le rám. Ijedten felkaptam a kardom. A kezem is beleremegett, olyan erős volt. A hátam sajogni kezdett, de nem engedtem. Gondoltam egyet, és a másik kezemmel a hasa felé böktem. Ő megperdült, egyszerre kiverve mindkét kezemből a kardot.
– Védtelen maradtál.
– De te is – kontráztam.
Mintha egy átlagos nap lenne, valamelyik átlagos ismerősömmel. Annybell olyan hétköznapi volt. A tevékenység viszont még annyira sem.
– Támadj! – biccentett, és támadóállásba állt.
Ránéztem az állására. A kardot lazán a hasa előtt tartotta. Trükközni próbáltam, úgy tettem, mintha a fejére mennék, majd megfordítottam a pengét, és a lába felé vágtam. Elugrott, és megperdülve egy tökéletes visszakezes vágást adott le. Az idő lelassult. Elhajoltam, a fájdalom a hátamban elviselhetetlenné fokozódott, ami miatt csendesen sziszegni kezdtem. Annybell egy pillanatra kiesett az egyensúlyából, de igen gyorsan összekapta magát. A harc közben kissé megváltozott. Eddig sem volt érzelemdús, de most kifejezetten kifürkészhetetlenné vált. Érzékelve, hogy egész ügyesen felveszem vele a harcot, egyre jobban bekeményített. Érdekes volt, ugyanis nem volt nagy tapasztalatom a fegyverek terén, de mintha a testem emlékezett volna valamire. Lehet, hogy egy könyvből memorizáltam? Nem rémlett semmi ilyesmi, és mégis milyen könnyedén ment. Persze, Annybell sokkal jobb volt nálam, de ő ki tudja mióta gyakorolt már, én meg először csinálom.
Bár eddig mindig ő nyert. Ha ellene sincs esélyem, akkor, hogy győztem le majdnem egy Prohoma’kallét?
– Ez nem volt rossz – dicsért meg, amikor egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően a kardját a torkomnak szegezte. Pár pillanat után leengedte a pengét, és elismerően nézett felém. – Sokat fejlődtél, és gyorsan tanulsz. Most menj ebédelni, majd menj… Menj Cecilyvel! Vele fogsz dolgozni. A harmadévesekkel.
Fájdalmasan grimaszoltam ahogy felvettem a kardomat és a hátam ismét sajogni kezdett. Ahogy felnéztem, láttam,  Annybell engem bámult Élénk kék szeme az arcomat fürkészte, a kardját megint eltüntette.
– Fáj valamid? – kérdezte nyugodt hangon, de a tekintetében mintha aggódást is láttam volna megcsillanni. Lassan bólintottam és halkan kezdtem magyarázkodni.
– Még a szemlén megsérült a hátam, amikor leestem a Prohoma’kalléről a hátamra. Szerintem eltört egy bordám, mert nagyon fáj azóta, ha hajolgatok, vagy ha megerőltetem. De néha meg nem fáj, szóval lehet, hogy csak megzúzódott…
– Ez nem jó – óvatosan megfogta a vállam és megfordított, majd finoman nyomkodni kezdte a hátamat. Az érintése gyengéd volt, de én ösztönösen sziszegtem, amikor fájdalmas részre ért. Kicsit erősebben nyomta meg, mire az ajkamba haraptam. – Jól van, nem tört el. Szerintem csak megzúzódott, vagy megrepedt. Ha eltört volna, fájna a lélegzés is.
– Ohh… Rendben – sóhajtottam fel. Igaza volt. A lélegzés nem fájt.
– Nemsokára jobb lesz. Egy-két nap maximum. Azért ne erőltesd.
– Sokkal egyszerűbb, ha nem kell ezer isten előtt hajolgatnom – ismételtem, mire elnevette magát, és témát váltott.
– Vacsora után relaxálunk egyet, úgy készülj – továbbra is derűs volt a tekintete, majd csettintésre emelte a kezét.

… És eltűnt.

Boldogan mentem le ebédelni, és vigyorogva közöltem Cecilyvel, hogy vele leszek. Denimy bosszúsan fújtatott, amikor ő is meghallotta. Morgott valamit, hogy egy egy napja itt lévő leelőzi, majd tovább kanalazta a levesét. Halvány mosollyal néztem rá, tudtam, hogy csak zsörtölődik, igazából nincs baja.
– Hát, ma erőnléti edzés lesz… Kint… És cudar hideg van – mondta Cecy két kanál leves között. – Öltözz melegen, és készülj fel a kilométerekre…
– Mázlisták, én meg sülhetek meg Ronan mesternél. Hülye másodév… – morogta Denimy.
– Hajrá! Kitartást – mosolyogtam rá biztatón.
– Nesta, ha tényleg velünk leszel, akkor siess az ebéddel. Javaslom, hogy melegen öltözz, úgy, hogy jól tudj futni. Mert a délutánunk hátralevő részének minimum felét ez fogja kitenni – figyelmeztetett Cecily.
– Ajajjj – nyögtem fel.
Pont ez kell még nekem. Egy pszichopata, aki egész végig futtatni fog. Sóhajtottam egy nagyot, bekaptam még gyors pár falatot, majd felpattantam, amit a hátam alapos sajgással jutalmazott.
–  Mikor kell gyülekezni?
– Öhm… 10 perc múlva – lesett az órára Cecy.
– Oké. Sietek… – motyogtam, azzal intettem, és elrohantam.

Jobbra, balra, egyenesen, jobbra, fel. Fel, fel, fel… Megjöttem. Benyitottam, és körbe kémleltem. Senki nem volt itt… Akkor miért éreztem mégis azt, hogy figyelnek? Kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Gyorsan felsiettem a lépcsőn, és kinyitottam a szekrényem. Három edzőruha… Megvizsgáltam mindegyiket, és rájöttem, hogy az egyik bundás, a másik nagyon vékony, a harmadik meg a szokásos. Átvettem a ruhámat a bundásra, majd szoros fonásban rögzítettem a hajamat a fejem körül, korona stílusban. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, mert gyanítottam, hogy szokásomhoz híven megint késében vagyok.
Gyorsan leszaladtam a nagy aulába, és azonnal megpillantottam Cecilyt is. Már messziről integettem, Cecy vidáman intett vissza. Rajta is edzőruha volt, vörös hullámos haját egyszerűen befonta
– Szia! Na, végre. Azt hittem, sohasem érsz már ide – köszöntött.
– Bocs… Mire én felérek oda…! És mire le… – szabadkoztam.
– Épp időben… – bökött oldalba.
Megérkezett az emlegetett személy, akiről eddig csak azt tudtam, hogy a gyerekek futtatása és kínzása a kedvenc hobbija.

(…)

A combember

Két napja már csak női combok potyogtak az égből. Az amputált, formás végtagok hangos ütődéssel csapódtak a fájdalmasan jajgató tetőnek, majd lecsúsztak a repedező cserepekről, és tompa puffanással egyenest az udvarra pottyantak. Egyik-másik rángatózott, mint a béka kiszakított lába, és a vaskos húshengerek még vért öklendeztek, amitől úgy nézett ki a kert, mintha jó adag paradicsomszószos csőtészta lepte volna be. Félő volt, hogy a kis tanyasi házunkat teljesen beborítják ezek az ideszórt női lábak, és tudtuk, akkor leszünk csak igazán elvágva a külvilágtól. Még a jóistenke se fog megtalálni minket a több tonnányi húshegy alatt. Nem mintha oly sokszor keresett volna minket.

– Mindig is ilyen formás lábakat akartam, de nekem csak ez a két bőrrel bevont seprűnyél jutott – sóhajtozik anyám az ablakhoz tapasztva horpadt, termeszvárszerű arcát. Én pedig kisfiúujjakkal befogom a fülem, hogy kizárjam a felnőttek intim titkait. A nagyok mindig az égbolttal perelnek, se vége, se hossza sirámaiknak és többnyire gusztustalanok a vágyaik. Persze apám miatt van ez az egész. Nyert azon a hülye végtaglottón, és most az ég annak rendje és módja szerint szállítja is a 363 millió női végtagot. Elvégre a Szerencsejáték Zrt. becsületes, akár a gégegödörben haldokló delfin, megbízható, akár az égő csipkebokorból gőzölgő szifilisz. Apám legalábbis mindig ezt mondogatta, már amikor beszélt, de többnyire csak lottószelvényekre firkált x-ekkel kommunikált. Olykor az volt az érzésem, csak azért lottózott, mert mondani akart nekünk valamit az ikszekből álló morzekódjaival.

– Kimehetek combembert építeni? – kockáztatom meg a kérdést, kihúzva a füljáratomból a kisfiúujjakat, amelyek eddig megakadályozták, hogy ifjonti lelkemet édesanyám perverziói megfertőzzék. Ezeket a kisfiúujjakat is apám nyerte a végtaglottón – összesen 27 millió van belőlük, én mindig hordok néhányat a zsebemben. Hiába, az öreg vérbeli szerencsejátékos – képes lenne elnyerni bármikor az özvegyasszonyok gyászát, az impotensek depresszióját és a megmagyarázhatatlan szorongást, ami úgy növekszik mindenkiben, mint a folyton sötét repedések felé forduló napraforgók.

– Gyerek vagy, semmi keresnivalód még a női combok között – morgolódik anyám, aki belülről egy fekete kukoricatábla.

Egyszer megkérdeztem az öregemet, tudna-e esetleg pénzt is nyerni. Azt felelte, tudna. De nem akar.

– A pénz bizony a gonosz emberek pikkelye – motyogta, az égből hullt bajszokat pödörgetve. Teli van ezekkel is a pince. Megannyi szőrös, lenyúzott férfi felsőajak. Olykor elgondolkodom rajta, a Szerencsejáték Zrt. honnan szerzi az emberi testrészeket. Túl becsületes ahhoz, hogy hullákat ásson ki a temetőből.

Éjfél van. Nem tudok aludni a tetőt bombázó combtorpedóktól. Krisztusi csoda, hogy nem törtek még ripityára odafönn a cserepek. De apám szerint ebben semmi meglepő sincs. Szerinte a házak teteje mindig a homlokokból kigomolygó keserű gondolatoktól és rémálmoktól úgy megkeményedik, mint a rovarok kitinpáncélja.

– Meglásd, amíg boldogtalanok vagyunk ebben a házban, semmi baj nem érhet minket – mondta, egy kérges tenyérrel simogatva pufók arcomat. Eltaláltad, ezt a levágott kezet is a lottón nyerte. És lassan ellep minket a záporozó női hús. Kukoricarecsegéssel telik meg a ház. Anyámban él egy kislány, aki a fekete, száraz kukoricásban fut minden este, könnyeivel gargarizál, és azt kiabálja, el van veszve. Na, hát ettől keményedik a tető. Meg hát az én félelmeimtől. Ebben az irtózatmagmában lötyögünk, olajos izzadtságtól csillogunk belülről, egészen olyanok vagyunk, mint a vonatlépcsők egy forró nyári napon.

Létezik lottó, amin szép álmokat lehet nyerni?

Az ablakon túl egy combember dörömböl. Úgy tűnik, megépítette magát helyettem. Otromba egy pörsenés, megannyi húsbőr kacat. A combember azt kéri, engedjem be, és nagyfiút épít belőlem. De én nem akarok megnőni, mert akkor folyton az éggel perelnék.

– Bárkát építünk, és eltűnünk innét a picsába! – motyogja másnap anyám, miután még mindig nem áll el a combeső. A szekrényből előkotort régi cipőket varrja egymáshoz, ebből készül valami toldozott-foldozott torz csónakocska. Rusnya, akár egy műfogsor a magzatvízben. De talán a célnak megfelel. – Viszont csak ketten férünk el benne. Jössz vagy maradsz?

– És akkor apával mi lesz? – kérdezem.

– Ó, ellesz ő a pincében, majd húzogatja az ikszeit s vigyáz rá a tető!

De pontosan tudom, hogy nélkülünk apának nem lesz elég rémálma ahhoz, hogy kemények és ellenállóak maradjanak a tetőcserepek. Mégis elhajózom anyával. Ott szeljük már a habokat, körülöttünk a rángatózó női combok bőrhullámai verdesnek. Megállás nélkül merjük ki a csónakunkba potyogó lábakat, mígnem aztán másnapra eláll végre a zuhé. A húsóceán lenyugszik. Tudom, a mélyén férfivá avató combember-sellők úszkálnak, akikre nincs szükségem, mert lám, meghoztam életem első felnőtt döntését azzal, hogy én is útra keltem. S valahol ott gubbaszt a fenéken apám is, aki újabbnál újabb x-eket húz a lottószelvényekre kéken vérző golyóstollával. A húsóceánt nézve egyszerre szűk és tág ez a világ. A lágy gyűrődések kiismerhetetlen tartománya. A lábakból kicsorgó sűrű vért isszuk, így hát nem szomjazunk. Anyám néha kukoricadarát öklendez fel, így hát nem is éhezünk. S szemérmesen félrenézünk, valahányszor valamelyikünkre ránk jön a szükség, és a rángatózó combok közé pisil vagy kakál. Egész szép tehát az élet ahhoz képest, hogy nincs semmiféle tető a fejünk felett, csak a szerencsejátékosokat jutalmazó égbolt. Éjjel átkarolom a térdem s a csillagokat bámulom. Megannyi fényes bója. És hallgatom az anyámból kiszűrődő kukoricarecsegést, amely olyan, mint megannyi összegyűrt kitöltetlen lottószelvény hangja.

(Illusztráció: Tényi Bálint – A fa melankóliája )

Bika akarok lenni, ordítja a hatéves Betty, és álmában vadul hadonászik. Lázas, forró a homloka, állapítja meg az anyja, aki a másik szobából jön, borzas hajjal és kialvatlan szemekkel. Hajnali négyfele jár. Megint torok- és mandulagyulladás? Karolina a hőmérőt keresi, 39 kilenc fokot mér, lázcsillapítót old fel egy fél pohár vízben, Betty vonakodva issza meg. Semmire sem fog emlékezni. Az apja két hónapja húzott el, nem az ő lánya. Hát kié? – kérdezte Karolina? A DNS-ünk nem egyezik. Volt pofád megvizsgáltatni? Valahogy nem stimmeltek az időpontok. Terhes lettél, de előtte külföldön voltam, később jöttem haza, elszámoltad magad. Sosem bíztál bennem. Nem akartál gyereket, csak én. Neked is volt viszonyod, tudom, van egy gyereked is a német nőtől, sosem beszéltél róla. Majd csak meggondolod magad, reméltem, bika létedre tudsz őszinte lenni, karakán. Anyád mindig büszke volt rá, hogy karakán fia van. Tökös gyerek, kontrázott az apád. A szomorú az, hogy te is azt hiszed, karakán vagy. Nem vagy az, csupán egy alvilági alak, csak pusztítani tudsz, építeni nem. Nincs benned semmi emberi. Félsz, egy bika fél. Fél a nőktől. Fél a gyerekétől. Félsz önmagadtól. Betty a te gyereked, bármit is mondasz.

Mióta Betty apja felszívódott, Bettyvel nem lehet bírni. Olyan játékokat akar, amikkel a szomszéd fiúk játszanak: roller, mentőautó, tűzoltóautó, dömper. Egyikkel sem telik el igazán, ha az egyiket megunja, előveszi a másikat. Csak ő játszik velük, senki másnak nem engedi, hogy kézbe vegye bármelyiket is. Még a barátnőjének is tilos. Kimarom a szemed, ha hozzányúlsz. Az óvodában verekedésbe keveredik, és hallgat róla. Orrba verte az egyik fiút, mert megcibálta Betty barátnőjének a haját. Már nem öleli meg az anyját lefekvéskor, ellöki a kezét, ha simogatni akarja az arcát, és elmaradnak a bújós napok is. Enni sem akar. Miközben gyöngyöket fűz, magában beszélt: Hol van az apám? Miért nem hív? Már nem is szeret? Nem kell a szoknya, nadrágot akarok, nem vagyok kislány. Apa igért egy gitárt, mikor veszed meg, anya?

Betty makacs és kitartó. Kavicsokat hoz haza, gyűjti őket, megfogja a békát, a pókot, napokig őrzi és eteti őket. Semmitől sem fél, bika akar lenni. Mindennap az apját várja, és szalad az ajtóhoz, ha csöngetnek. Betty anyja adótanácsadó, a házban mindenki ismeri, gyakran kérik a segítségét.

Bettynek saját kuckója van, ahol nem lehet zavarni. Karolina a csukott ajtón át is hallja: Te kislány vagy, nem lehetsz bika, nem lehetsz fiú. Betty a dédi hangját is utánozza, nehogy már egy kislány mondja meg, fiú akar lenni, amikor kislány. A legújabb kívánsága, hogy rövid hajat szeretne, mint amilyet Tomi hord. Csak így veszik be a focicsapatba. Karolina nem enged, szép szőke hajad van, minek levágni. Új frizurát akarok, tör ki Bettyből a düh. Apának is rövid haja volt. Hívjuk fel apát! – ébresztette fel egyik reggel Betty az anyját. Te tudod a számát, nagyi elárulta, ne hazudj. Apa is mellém állna, legyek csak bika, ha nekem jó. Karolina nézte a lányát, várt egy kis ideig, majd megpróbálta elmagyarázni neki, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. De Betty csak annyit válaszolt: Akkor is bika akarok lenni, és apával akarok beszélni.

Karolina végül enged. Levágatja Betty hosszú haját, és elkíséri lányát a helyi focipályára, ahol a fiúk már javában rúgták a labdát. Betty bekapcsolódik a játékba, és Karolina meglepve látja, hogy milyen ügyesen játszik. A fiúk először kicsit furcsán néztek rá, de hamar befogadták őt a csapatba. Ahogy teltek a napok, Betty egyre magabiztosabbá vált. Karolina tudja, hogy lánya még mindig apja után sóvárog, de abban reménykedik, hogy a foci egyfajta megnyugvást hoz neki, talán a játék hevében és a csapatban való részvételben Betty végre megtalálja azt az erőt és biztonságot, amit eddig csak az apjával való kapcsolatban keresett.

Azon az estén, amikor Betty az első gólját rúgta, Karolina azonnal megpillantja lánya arcán a váratlan örömöt és büszkeséget. Ahogy hazafelé sétáltak, Betty odabújt hozzá, és halkan megszólalt: Anya, köszönöm, hogy elengedtél focizni. Most úgy érzem, hogy egy kicsit bika vagyok. Karolina elmosolyodott, Taurus, igen, apád csillagjegye.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Tükörtáj)

Zoé ott várta Ádámot a koripálya padján. Nem tudta, mit akar, vagy mit vár ettől a találkozástól. Gyújtóját keresve zsebre vágta a kezét.
Megfogadta, hogy leszokik – Ádám ki nem állhatta a cigarettafüstöt. A nikotin fojtogató szaga olyan természetessé vált Zoé számára, hogy észre sem vette Ádám prüszkölését, köhögését… miközben Ádám is vele dohányzott.
Hol van már? Hol van ez a szar? Megint otthon hagytam volna?
Végül feladta a keresést.
Mikor tekintete találkozott a templom órájával, előhúzta telefonját, és megcsörgette Ádám számát. Kicsöngött. Nem vette fel. Ezek szerint még nem ért haza a kirándulásról. A hétvégeket mindig a családja társaságában töltötte, valahol az isten háta mögött. De a lakása itt volt, a másik utcában, amire pont rá lehetett látni.
Nem akarta többször felhívni Ádámot, nem akarta zavarni. De már két órája várt rá.
Zoé körmét a tenyerébe mélyesztette. Még mindig nincs itt… Hol lehet? Idegességében fel-alá járkált a leterített szőnyegen, miközben a kaput bámulta. Ádámnak azonban nyoma sem volt.
Amikor kedvese lakása felé pillantott, észrevett egy mentőautót a ház előtt. Úristen, mi történt? Mi van, ha rosszul lett? Mi van, ha nincs kéznél az inzulinja? Vajon Ádámhoz jöttek?
Torkát szorította a rémület. Mintha a félelem láthatatlan keze fojtogatná, miközben mélyen legbelül ezer tört szúrt volna mellkasába. Csak a villogó piros és kék fények váltakozását látta, és Ádám ablakát.
Nem késlekedhetett. Levette lábáról a korcsolyát, majd Ádám háza felé sietett. Ádám lakása a negyedik emeleten volt. Lépteit gyorsan szedte, párosával libbent fel a lépcsőfokokon.
Mikor fölért, lihegve a korlátnak dőlt. A panel repedésein át, a lakásból egy hangos női kacaj szivárgott át. Az ismerősen csengő női hang Ádám egyik barátjától származott. Volt, amikor Ádámnál is aludt a nő. Mikor Zoé rákérdezett, hogy miért töltenek ennyi időt együtt, Ádám mindig csak az felelte, hogy „Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem kell aggódnod, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.” Zoé nem furcsállta ezt a kapcsolatot. Végig arra gondolt, hogy Ádámnak szüksége van barátokra.
Jéghideg kezét az arcához emelte, ami olyan forró volt, mintha ő is abban a meleg szobában feküdt volna egészen eddig. Tovább fülelt. Ádám hangja is kihallatszott, ahogy önfeledten nevet. Nem akarta tovább hallgatni őket, befogta a fülét, de ez sem segített. Olyan hangosan nevettek, hogy tenyere sem tudta tompítani a boldogság keserű hangját.
A legfurcsább mégis az volt, hogy Zoé nem gondolt bele, hogy milyen dolgok történhettek azon az ágyon, amin ő és Ádám aludt. Nem gondolt semmire. Pontosabban: Semmi olyanra.
Mikor leengedte kezét füléről, döbbenten állt a lépcsőházban, azt hallgatva, ahogy még mindig nevetnek.
Nem bírta tovább, ökölbe zárta ujjait, összeszorította fogát, majd kopogásra nyújtotta kezét. Be akarta törni az ajtót, elhallgattatni őket… De nem tett semmit. A keze súlyosabb lett, a kopogást visszatartotta valamilyen megmagyarázhatatlan erő, ami ellen nem tudott harcolni. Életében először most érzett egyszerre szégyent, vágyat és féltékenységet, amely lebénította mozdulatát.
Csak egy jelzést akart adni Ádámnak. Hogy itt van. Hogy várt. De az mit számít? Ádám tudta, hogy várják. Zoé lassan maga mellé engedte kezét.
Megfájdult a feje – ez segített visszaterelni a gondolatait a jelenbe, a lépcsőházba, ahol most is várt.
Egy határozott mozdulattal végül bekopogott az ajtón. Kívülről hallani lehetett a papucs csattogását, ahogy közeledett a bejárati ajtó felé.
– Igen? – Nyitott ajtót egy magas, vékony, harmincas férfi.
– Kerestelek.
– Bocsásson meg, de nem tudom, ki maga – Lökte be az ajtót Zoé előtt.
– Zoé vagyok, Ádám.
Ádám szeme kikerekedett, végigmérte Zoét, majd egy hümmögés után becsapta maga mögött a lakás ajtaját.
– Fogytál – húzta félmosolyra ajkát.
– Igen, egy kicsit.
– És mit keresel itt? – kérdezte lágy hangon.
– Csak erre jártam. Láttam a pályát, és eszembe jutottál. Gondoltam, ennyi év után talán…
– Elég! – vágott Zoé szavába Ádám ­– Ne kezdd megint!
– Csak gondoltam, hogy beszélhetnénk – suttogta Zoé.
– Figyelj…­– pillantott a lépcső felé Ádám. ­– Semmi közünk egymáshoz. Akkor sem volt. Emlékszel? Szakítottunk. Te kezdtél a találkáiddal zaklatni.
– Csak azt hittem, hogy még szeretjük egymást – Zoé könnyeivel küszködve rogyott a lábtörlő szélére.
A lakásból egy vörös, szeplős női arc bújt elő. Szempilláit rebegtetve, megrázta fejét.
Zoé összeráncolta homlokát. Átfutott az agyán az a sok-sok év, amit azzal töltött, hogy újra egymásra találjanak Ádámmal. Aztán most itt áll ez a nő élete nagy szerelme mellett. Az a nő, akit mindig csak a húgaként emlegetett.

Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee