– Működésképtelen szobor

Az egész azzal kezdődött, hogy egy októberi péntek délután rosszul léptem, és elestem. Lassan, tompán ereszkedett a testem a fekete aszfaltra. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Slow motion-ben láttam a végtelen, sötétkék eget, a felettem hulló sárga leveleket, hallottam a város kakofón zaját és néhány eltévedt sirály vergődő szárnycsapását. Egy adott ideig minden a megszokott rend szerint működött körülöttem, majd néhány pillanat alatt, hirtelen bomlott meg számomra az univerzális egyensúly. Megtört az egész, és kicsiny, pulzáló időszilánkokká esett szét önmagam valósága. Félelem, könyörgés és semmihez nem fogható tudattalan éberség vett körül, valamiféle szakrális önmegadás, hogy én most, hic et nunc zuhanok, és ennek így kell lennie, semmit nem tehetek ellene.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Az orvos közölte, ez teljes bokatörés. Műteni kell, majd hat hét gipsz és gyógytorna. Semmi sietség. Most nincs rohanás. Nincs terhelés. Csak a puszta létezés. Fekszem  a kórházi ágyon és látom magam előtt a baleset előtti önmagam. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Olyan, mintha egy tőlem független filmet néznék, amelyben tudom, hogy a főszereplő nem én vagyok, de mégis, kiköpött másom, mondhatni klónom, a képeken megjelenő asszony. Csendben nézem azt a valakit, aki a néma filmkockákon megállás nélkül éli katonásan beosztott mindennapjait a munka, gyerekek, háztartás dimenzióinak háromszögében. Ez a valaki főz, mos, bevásárol, vizsgáztat, részleget vezet, mindenféle meetingekre, időpontokra és szülői értekezletre siet. Az élete örökös rohanás, egyedül, két gyerekkel, határidős munkákkal, vállán pihenő magányos álmokkal.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Ketten gipszelnek. Egy orvos és egy nővér. Mindketten kékben. A gipsz fehér cseppjei itt-ott megülnek a ruháikon, mialatt csendben csavarják a lábam köré a fehér folyadékba mártott gézszalagot. A talpamat felfelé nyomják, hogy ne mozduljon majd ki a bokám a kívánt szögből a gipsz börtönében. Egy orvos és egy nővér. Olyanok, mint a szobrászok. A gipsz súlya a földhöz szegez. A falon velem szemben egy tükör. Belenézek. Szent metamorfózis, de ez is én vagyok: működésképtelen, egy lábon álló szobor.

– Ablaküveg

Tegnap gipszelés után hazaküldtek. Most várakozom, hogy mikorra írnak ki műtétre. Zavar, hogy szinte semmit nem látok az októberi lombok karneváljából, a szomorú ro  zsdabarnából, sárgából, vérvörösből és lilából. Az év tizedik hónapját szeretem a legjobban. Október. A kiteljesedés gyönyörűsége az enyészet előtt. Az ágyamat az ablak felé fordítottuk, hogy ha már a fákat nem láthatom, legalább az eget nézhessem. Szeretem az eget nézni, főleg hajnalban, amikor a felkelő nap vérnarancs lángokat borít a világra.

 Az ablak mögül nézem a felhőket és a csapatokban vonuló vadludakat. Az üveg egy transzparens fal, amin keresztül számomra a külvilág jelenleg elérhetetlen. A hajnali fényt figyelem, ahogy lassan kúszik keresztül a szoba falán, a jobb sarokban kezdi, aztán szép lassan átöleli a falat és megpihen az ajtófélfán. Mindennek árnyékot ad, sejtelmes világot varázsol a falra, amelyben finoman látszik a párnahalom, a mankók árnyéka és a testem körvonala. Kint a szomszéd az erkélyen nyugtalan mozdulatokkal sepreget. Valószínűleg siet. Ő ma reggel része a világnak, én viszont hiába, bent, de mégis – kívülrekedtem.

Azt is mondhatnám, hogy a bokatörés nem véletlen baleset volt, hanem egyszerűen csak rendszerhiba. Bárcsak visszaforgathatnám az időt… Eddig volt egy megszokott valóságom, amiben éltem (?) – éltem. A rendszer eddig működött. Reggel az óra fél hatkor csörgött, kávé, ébredés, ébresztés, az iskolatáskák be vannak pakolva, remélem, nem hagyok itthon semmit, hol a töltő, hol a zokni, hol a házi feladat, mit viszel ebédre, megetetted a macskát, lekésem a buszt, már hív az ügyfél, adj egy puszit, mielőtt becsukod az ajtót… Az anyák élete egy bizonyos idő után olyan mint egy bonyolult, olajozott gépezet, amit csak ők tudnak teljes kapacitásban irányítani. Anya bokatörése most ennek a szeretetcsavarokon nyugvó gépezetnek főtengelytörését jelenti. Minden kibillent a helyéről, minden akadozik, olykor szét is esik.

 Mindig azt mondtam, hogy a titok a részletekben rejlik, ez esetben például a csontokban. Egyetlen fragmentumba beleremegett az egész gépezet. Hallottam, ahogy a csontok törnek.

– Párnák

Próbálom megtalálni a legjobb pozíciót, bár nem sok választásom van. Hatalmas párnahalmok vesznek körül, olyanok, amelyeket gyerekként láttam a nagyszüleimnél a tisztaszobában. A kis szatmári faluban a Szamos partján, a fenyőkkel és  orgonabokrokkal körülvett sárga Kádár-kocka egyik szobájában rendre halomban álltak a párnák az ágyon, kék takaróval borítva. Én mindig azt játszottam, hogy az érintetlen, kék takarós ágy maga az óceán. Önfeledten ugráltam benne, képzelvén azt, hogy úszok.

Most a jobb lábamat öt párna támasztja alá, és hallom, ahogy a fiam a konyhában próbálja megmelegíteni a maradék levest. Csörömpöl, egy kicsit ideges. Húga, állandóan azt szajkózza, hogy azt nem úgy kell, anya nem így csinálja…  Anya semmit nem csinál úgy, mint pár napja. Anya most semmit nem tud csinálni. Csak vár.

Közben próbálom újra és újra lejátszani az esés láncszemeinek folyamatát. Azzal a gondolattal is eljátszom, hogy leállítom, kimerevítem a pillanatot, mint a Mátrix-ban. Fejben újra és újra átpörgetem annak az októberi napnak a kazettáját, hátratekerem a képzeletbeli szalagot, talán törölhető az az egy pillanat. Persze tudom, ez nem lehetséges, még csak az kéne, hogy elveszítsem itt a józan eszemet!

Amúgy a zuhanás maga nem fájt, hanem az utána beálló egyszemélyes csönd. Az én csöndem volt fájó. Az én generál pauzám életem szimfóniájában, és a ráeszmélés, hogy akkor most mi lesz ezután?

– Via dolorosa

A szemeim alatt sötét karikák ülnek, mert már második éjjel nem tudtam aludni a görcsökben rámtörő fájdalomtól. Reggel hétkor hívtak a kórházból, hogy nehogy egyek és igyak, mert több mint valószínű ma, az este folyamán a North York General-ban megműtenek, de azért még délben újra felhívnak majd, hogy hányra menjek. Számolom az órákat, néha megtorpanok. Nem félek, de mégis.  Az ágyon egyensúlyozva próbálom összepakolni a kis csomagomat, ha ne adj`Isten, esetleg tovább kellene maradnom. Csak apróságok, hálóing, tisztasági dolgok, mindenesetre. A mankóval már elég biztosan járok, de azért még megszédülök, amikor felállok, a sok gyógyszer végett. Én ennyi mindent életemben nem szedtem, mindenféle pirulák bódítanak, hogy ne fájjon.

A tolószékben már csak magamba roskadva bírom elviselni a fájdalomgörcsöket. Összehúzom a testem, amennyire csak lehet, és kizárom a külvilágot. Csak arra koncentrálok, hogy nevemen szólítsanak végre, és a tolószékből valami ágyféleségre fekhessek, mert már nehezen bírom. Most is József Attila jut eszembe “zúg a fejem, gondom s fájdalmaim kicifrázva” ez bizony most fáj, nagyon.

Az ágy, amiben a folyosón tolnak puha, szinte megváltás a tolószék után. Előbb az ideget bénítják el a combomban. Hallelujah, micsoda kiváltság, én is nézhetem a procedúrát az ultrahangos kijelzőn keresztül, és közben rácsodálkozom, hogy mennyi háló, mennyi erezet alkot egyedi térképet a testben és, hogy mi megy végbe a húsban, milyen üzenet szaladhat az idegeken át egész az agyvelőig, mialatt forgatják bennem a cérnavékony tűt, hogy elérzéstelenítsenek egy ideget. Az orvostudomány lenyűgöz. Anyám is orvos volt. Barna hajú, fehér köpenyes angyal, de őt semmilyen medicína nem tudta megmenteni.

Csend van és nyugalmat árasztó fehérség, minden olyan szépen és plasztikusan hűvös. Pár pillanat, és nem érzem a lábam. Mintha egy tőlem teljesen független végtag lenne. Elnézem az ajtón a rezidensek nevét, a nővérek beosztását, az éjszakai és reggeli váltások kedves üzeneteit a műanyag táblán “Hey, it`s cold outside, have some soup tonight!”

A műtőbe érve széttárják karjaim. Egyikre az életfunkciókat mérő gépet kötik, a másikra már nem emlékszem, hogy mit. Öten-hatan mozognak körülöttem, mindenki bemutatkozik. Nem tudom megjegyezni a nevüket. Közben arcomra tesznek egy kék maszkot, és azt mondják, lélegezzek mélyeket. A körülöttem lévőknek hirtelen fehér szárnyuk lesz. Tudtam én előre, hogy ezek az emberek itt valójában mind angyalok.

– Ébredés

Arra ébredek, hogy nagyon szomjas vagyok. Hiába, a test nem hazudik, önálló gépezetként funkcionál. Érdekes szomjúság ez, amit érzek, egyfajta belső szárazság, olyan, mintha még a nyálkahártyáim is porból lennének, testem pedig idegen tárgyként veszi körül belsőmet. A nővér ad egy kis vizet. A hűvös cseppek lassan gurulnak le a szám sarkából az államig, nem tudom megkülönböztetni a könnycseppektől.

A lányom nevét ismételném, de nem tudom kimondani. A szám sarka balra húz, nyelvem nem forog, csak a külvilág számára érthetetlen hangokat adok ki “mmmihhhi”, próbálom újra, nem megy, “áájhh kehhn t-taaaak, oooo, taaak, keent taaak” és hullanak a könnyeim az ijedtségtől. Úgy érzem, testem egésze cserben hagyott, mintha be lennék zárva egy börtönbe. Az agyamban kérdések zakatolnak, hogy mi történt, segítsenek, beszélni akarok, ki akarom mondani a lányom nevét, a fiam nevét, de nem tudom, csak órák múlva tisztul a beszéd, habár itt-ott akadozik, de él a szó, mely még mindig fáj és rekedt a cső miatt, amit az altatásnál a torkomon keresztül lenyomtak.

A láb, amelyben eltört a bokacsont most érzések nélküli fehér teher. Nem érzem, sőt, mozgatni se tudom. A gipsz puha gézzel van körbetekerve, felülete makulátlan, mint a frissen esett hó.

Hazaengednek. A mankóra támaszkodva körbenézek. A lakás ugyanaz, de mégis más, az ágy ugyanaz, de mégis más, a mosogató mellett az agyagbögre ugyanaz, de mégis más. Még ott van a peremén a piros rúzsom lenyomata. Minden ugyanaz, és minden más.

– Gyerek

Kamasz gyermekem a kezét nyújtja, hogy segítsen felállni az ágyból. Egy apró  mozdulat az egész, de benne van a szerepek felcserélése. Segít mankóval járni. Végig jön mellettem, nehogy elessek. Eszembe jutnak az első lépései, ahogy biztattam, hogy kicsiny lábaival bátran jöjjön felém, bármi történjék is, én elkapom.

– Fürdés

A testem elárult. Kiadta minden titkomat. Egyik napról a másikra kiszolgáltatott. Olyan lettem, mint egy gnóm. A bal lábamban, ami jelenleg a mindenségem pillére, égő izomláz fejlődött. A jobb láb, a gipsz alatt, titokzatos metamorfózison megy át. Asszimetrikus lettem.

A zuhanyzóban, csak ügyetlen szobor a széken ülő test. Most a fürdés a legszemélyesebb szégyen. Segítség nélkül nem megy. Ez az alapvető rituálé, a fürdés, védtelenné tett, mint egy újszülöttet – bár ők még nem éreznek szégyent.

A tisztálkodás minden lépésénél -ez most ironikus, hiszen csak ugrálni tudok a mankóval egy lábon – az angyalok vigyáznak rám. Ők mosdatnak, de mégis félek, hogy elcsúszok a csempézett padlón.

 Ez már a tizenkettedik nap. Belenézek a párás tükörbe. Egyre kevésbé látom önmagam.

– Időtlenség

A gipsz kényszerzubbony a börtönné lett  lakásban. Nincs türelmem. Csak várakozom a semmiben. Az idő elvesztette folytonosságát. Súlyossá vált és nyomaszt.

A napfelkelte és a naplemente közötti különbséget a fény szögének változása jelzi. Csodálom a fényt, ahogy reggel beözönlik az ablakon, estére pedig észrevétlen távozik. Van, hogy egész nap egyedül vagyok, nem szólok senkihez. Szótlanul mosdatom arcom a fényben. Így lélegzünk mi ketten, én és a fény.

A szétfolyó időt csak banális rutinok törik meg. Mosdó, reggeli, gyógyszer, alvás, ebéd, mosdó, gyógyszer, alvás, vacsora, mosdó, gyógyszer, alvás… és kezdődik az egész elölről.

Azt mondják, pár nap múlva lehull az első hó. Az első havazás rituális megtisztulás. Kislánykoromban anyám mindig kiment az erkélyre, amikor az első hó esett. Kezébe vett belőle egy kicsit, és az arcomhoz dörzsölte, hogy szép legyen a bőröm, és hogy olyan férfit találjak majd, aki szeret. Bárcsak én is hozhatnék a lányomnak egy kicsit az idei első hóból! Bár az is lehet, hogy ideje megtörni ezt a babonás tradíciót. Nekem nem jött be. Sajnos.

Látom az eget az ágyból. Egyre szürkébb, egyre sötétebb. Hallom, ahogy a fák lombjait fújja a novemberi szél. Az ágak egyre kopárabbak, a levelek suttogása már nem olyan kellemesen selymes, mint volt, októberben. Tizenkét nap alatt még kifinomultabb lett minden érzékszervem. Főleg a hallásom.

Az ágyon könyvhalom. Mindenfélét összeolvasok. Karinthy naplójától kezdve kortárs írókon át egész a Bibliáig. Lassan már beleszédülök a betűkbe. Nem is tudom mi hiányzik. Valami meghitt figyelem talán, egy pillantás, egy kézfogás ami nem aggódó, nem sajnáló, nem ítélkező, hanem óvó és megértő. Egyszerűen szerető. Van telefon, van képernyő, kapcsolatot tudok tartani a világgal, de ez a hiány mégis más. Belesajdul a lelkem. Fáj.

– Éjjeli szobafogság

Nehezen tudok megmozdulni. Semmi nem jó, csak aludnék, de legtöbbször rosszat álmodom. Biztos a sok gyógyszer teszi. Miután felriadok, némán figyelem a plafont. Az ágy mellé támasztva őrködik mellettem a két mankó. Tárgyak, de mégis részeimmé váltak. Nélkülük sehová nem tudok eljutni a lakásban. Nem a testem valói, hanem szükséges eszközeim, bár megingok velük itt-ott, amikor a végüket takaró szürke gumik sírós, nyikorgó hangot adnak ki a parkettán. Félek, hogy újra esni fogok.

Hallottam, ahogy törtek a csontok.

Egy helyben fekszem a hátamon. Próbálom elképzelni, vajon hogy nézhet ki most belülről a bokám. Vannak benne csavarok és lemezek. Milyen szépen cseng a diagnózis neve: fractura malleoli lateralis. Malleoli -elmosolyodom- ha nem tudnám mi ez, még táncra is perdülnék ezen kifejezés hallatán, vagy kiénekelném magamból, hiszen olyan szép dallama van, belekiabálnám az éjszakába:  malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis…

Volt egy álmom. Pontosabban van egy álmom. Már évek óta szeretnék befizetni egy flamencotanfolyamra, de mindig halogattam, pedig itt Torontóban nem is egy híres flamencotáncos tart rendszeresen workshopokat. Néha feltűnik a közösségi médiában egy-egy pár perces előadás. A legutóbbi, amit néhány napja már törött bokával láttam, teljesen magával ragadott.

Egy idős flamencotáncosnő ül a széken. Lábában ősi erő, ahogy fekete cipőjével a padlóra dobbant, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá – ollé! Tapsol, aztán hirtelen megáll. Ujjai kecsesen mozognak a sötét háttérben. Ősi istennő, láthatatlan szálakból fonja a sors fonalát. Pillanatnyi néma csend, majd énekelni kezd. Hangja fájó és rekedt, mintha a világ összes fájdalmát szeretné megénekelni pár percben. Több arca van. Ő a mater dolorosa, az elhagyott szerető, a szülő nő és a halál karjaiban búcsúzkodó öregasszony.

Ahogy éjjeli szobafogságomban elnézem ezt az idős nőt, azt kívánom, bárcsak olyan lennék majd nyolcvanakárhány évesen mint ő. Bárcsak lenne majd bennem is annyi erő, hogy fekete cipőmben dobbanthassam lábammal a földet, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá, aztán mély levegőt vennék, és énekelnék.

Elénekelnék megannyi fájdalmat. Az árváét, az özvegyét, a betegét, a megcsalt szeretőét, a mater dolorosáét, a magányosét, a megvertét, a megalázottét, a kirekesztettét, a halál karjaiban búcsúzóét. Malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis… csörögnének még egy utolsót bokámban a csavarok és a lemezek, mint a kasztanyetták. Micsoda ünnep lenne…  Igazi haláltánc.

 

Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.

Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.

Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.

– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.

Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.

– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?

Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.

– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?

Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.

De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.

– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.

– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.

Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.

No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!

A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:

– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.

– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.

-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:

– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:

– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.

 

Párizs volt, így patkányok is voltak. Ők kísérték Madame L’Espanaye-t, ahogy sietett a holdfényes éjszakában. A patkányoknál csak az embereket rühellte jobban. Úgy érezte, akárki néz rá, tudja, mit tett, és mélyen elítéli érte. De honnan is tudták volna.

A pénzt előkészítette, a poggyászokat bepakolta, már csak lányát, Camillát kellett előkerítenie. Megesküdött rá, ha még egyszer elszökik, a fülénél fogva ráncigálja majd haza. De úgysem lesz legközelebb.

Ahogy előre sejtette, a közeli parkban rátalált, valami suhanc gavallér társaságában. Camilla könnyei az ajkára folytak, úgy könyörgött, hadd maradhasson Henrivel, de Madame L’Espanaye nem hallgatta, még rá se nézett, csak kezénél fogva húzta magával. A pattanásos fiú megrettenve vonult vissza.

A Morgue utcai lakásra érve a lány belefáradt a könyörgésbe. Becsapta maga mögött az ajtót, míg Madame L’Espanaye egy mély sóhajjal a kanapéba dőlt. Másnap reggel elindulnak. Ezt eldöntötte. Azt viszont még nem tudta, mi lesz, amikor végül megérkeznek Firenzébe. Vajon kijön majd értük Paolo? Hogy jutnak el Sienába? A fiókba nyúlt az egyik levele után, hogy újra megnézze a címet. Piazza Salimbeni 3. Piazza Salimbeni 3. Meg kellett jegyeznie.

Bele se gondolt még, hogyan fogja elmagyarázni lányának az új életüket. Bemutatni Paolónak. Annyi mindenbe nem gondolt még bele. Azt sem tudta, mi lenne veszélyesebb, ha itt maradnak férje temetéséig, vagy ha el se mennek rá. De már késő volt gondolkodni ezen. Holnap elindulnak.

Kinyitotta a vasládikát az iratokkal, majd behívta Camillát. Leültette a kanapéra.

− Nem hagyom itt Henrit – tiltakozott a lány, s újból előbújtak a könnyei. Madame L’Espanaye-t fojtogatta a fülledt szoba. Ablakot nyitott. – Minek beszélek, maga sosem volt szerelmes. Nem értheti meg. – Erre felkapta a fejét. Camilla észrevette. – Ne tegyen úgy, mintha szerette volna apámat! Elviselték egymást, legfeljebb.

− A valódi apádat holnapután ismered meg. Paolónak hívják – mondta, s ezzel kivette Camilla iratait a ládából. A lány szótlanul meredt rá. – Korán kelünk, hogy elérjük a vonatot Milánóba, ahol átszállunk Firenzébe. Paolo ott vár majd ránk. – Hirtelen magabiztossága ezt a hézagot is kitöltötte. Ott lesz Paolo. Még szép, hogy kijön értük.

Camilla még mindig kerek szemmel bámult maga elé.

– Figyelsz rám egyáltalán? – intett oda neki Madame L’Espanaye. A háta mögül kicsapódott az ablaktábla.

 

 

Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.

 

Ha halljuk miket mond a lekötött kalóz, kinek fülébe szirének csepegtettek, ha maradunk talánok kényszerzubbonyában, minthák lekötelezettjei, ha Isten felszólítására Káin-beszéd felel, akkor fel kell, hogy tűnjék Ábel némasága, azé az Ábelé, akinek bizonyíthatóan leszármazottai a… – sejthetjük kik. / Is. / Megjegyzendő, az kioltott élet, emitt feldőlt pohár, no de mivégre a tartózkodók és szelídek?, még ha feltételezések és találgatások, be nem váltott álmok aprópénzre váltása, már ami a zebingákról való tudásunkat illeti. Pedig első előfordulásuk az írott emlékekkel egyidejű, sumer ékírásos táblák beszédes hallgatása tanúskodik hiányzó jelenlétükről. Úgy látszik tehát, lételemük a rejtőzködés. Nem termelnek jelentéseket, ellenállnak a mítoszképződésnek, kitérnek a róluk szóló elbeszélés elől, vagy, vagy ami még ennél is keményebb, a vak dióként dióba zárva lenni-érzése, a zebingák ott, ahol általában vannak, különösen nehezen vagy egyáltalán nem ismerhetők fel. Helyben vagyunk, immár a zebingák változatlan helyzetét tárgyaló bekezdésnél.

Mielőtt kitérnénk erre, a magánbeszédek zavarosságát elkerülendő, szót kell ejteni valódi, tényleges alanyainkról: az alsó és felső törzsbeliekről, akiknek a történetét lásd a következő bekezdésben. Ugyanis alsó és felső törzsbeli tényellenőrök és valóságkeresők nyomozzák a zebingák változatlan helyzetét, akik megtalálhatók mindenütt: kocsmákban, aluljárókban és pályaudvarokon, viselkedésükben semmi kirívó nincs – ez volna éppenséggel szembetűnő jellegzetességük (?) – jönnek-mennek, álldogálnak vagy üldögélnek, kitartóan dolgoznak azon, hogy nyomtalanul eltüntessék magukat, s teszik ezt mindeddig évezredek óta sikeresen. Ha már feltétlenül szükséges öregnek képzeljék őket, vagy gyereknek, a felnőttkor nem nekik való, nevük viszont gond nélkül egybeolvasandó, egyetlen névvé állna amúgy is össze.

E törzsek velük nem, a közösséghez tartozás élményével viszont üzletelnek, hűségjeleket váltanak és követelnek ki, el-embertelenítik a mindenkori másikat, démonizálásukra – az ötletszerűségtől terjedő sávtól a tervszerűségig tartó sztadionig bezárólag – szövetkeznek. Törzseink szembenállására nem sokat vesztegetnék, ősi, féloldalas fejlődés eredménye, a felső törzsbeliek figyelmetlenségből adódó önzésének és az alsó törzsbeliek gyűlöletből fakadó frusztrációjának kényszerítő önmozgása görgeti alá a zebingákat, akik egészen lehengerelve, egy falhoz vert kutyakölyök belenyugvásával lapulnak, és az érdekérvényesítésre szánt időt, mintha valami radikálisan mással ütnék el. Hitetlenkedhetünk mi itt, amíg ők, a halálra szántak halálra szántan teleszülik halállal a világot, amit egyébiránt: a halált – életnek is fordíthatjuk, nem ritkaság efféle árukapcsolás minálunk.

A zebingák viszonyaihoz való hozzáférés más megközelítést igényel; ha feltételezzük, hogy múltjuk jeltelensége jövőjük jeltelenségéhez vezet, akkor az emlékezet nem narratív panelek formájában, hanem egyenesen a következő generációba íródik át, testből testbe vándorol öntudatlanul, így mintázata végül is lekövethetetlen. Íme, maga folyamatosságában az építmény, e képtelen teher, amely a névtelenek emlékezetéből épül. No de anélkül, hogy sorsukba bonyolódnánk, s hogy helyüket végre meghatározhassuk, azt állítom, hogy amit a felső törzsbeliek pusztaságnak látnak, azt az alsó törzsbeliek észre sem vesznek. Ekképp csaknem lehetetlen külső jelekből ítélni a zebingák igaz természetéről. Füst és hamu, mítosz, vagy még mítosz sem. Gramscinak sem sikerül a Levelek a börtönből példázata szerint. Egy nyájas öregember „megkapó, derűs tekintete és fesztelen viselkedése”, mint utóbb kiderült: undorító gazfickót takar, aki megerőszakolta a tulajdon lányát. Céline sem oldja meg jobban az Utazásban, Bardamu bizonytalankodása árulkodó, amint felismerni véli egyiküket: „Fölkeltem, hogy jól megnézzem az arcát. Olyan volt, mint bárki más.” Kierkegaard egyszerűen szerencsétlen emberekkel azonosítja, majd Phalarisz bikájának megkínzottjaihoz hasonlítja őket. Az Erőszak nyelvét beszélő, elnyomásban tartja őket, a hamisan csengő Retorikáét gyakorló, mely jóakaratúlag lehajol, hogy jóakaratát újból magához ölelje, levegőt kaszál. Tisztesség ne essék szólván hangot is kölcsönöznek nekik, hogy kiáltásuk, bár hangozzék eltérő akusztikával sóhajnak vagy sikoltásnak, csak motyogás az alsó- és felső törzsbeliek számára, rabszolgaságukat mindenkor megerősítő igenlésnek hangzik. Ez is azt igazolja, amit a gyakorlott szemű tényellenőrök, valóságkeresők a zebingák egyedüli ismérveiként  fogadnak el: a zebingák kudarcaikról ismerhetők fel. Minél nagyobb a kudarc, annál számottevőbb a zebingák előfordulása, bár szenvedésük korántsem ragadós, inkább kellemetlen látvány, furcsállandó mégis, mennyire erős hatással bír minden alsó és felső törzsbelire, állandó rettegésük tárgya a kitettség annak a veszélynek, hogy jövőbeni létezésük valamiképp lefokozódjék, avagy, Isten a tudója, felfokozódjék.

(Illusztráció: Catherine Kennedy)

 

 

Égő emberhús szaga töltötte meg a teret a hídon túl, a piac közelében. Hatan, férfiak és nők voltak a mai napra rendelt látványosság. Szabályozott rendben történt minden: vád, nyomozás, letartóztatás, kihallgatás, kínzás, büntetés és végül auto da fe. Magukon viselték a gyanú jeleit, ahogyan azt a szent inkvizíció előírta a legkatolikusabb királyok, Ferdinánd és Izabella jóváhagyásával: a tunikát és a hegyes kalapot, mutatva mindenkinek, hogy vizsgálat alatt állnak.

Lehet, hogy a megpörkölődött bőrt éreztem az orromban. A máglya lassan égett. Nagyon lassan. Az is lehet, hogy nem is volt olyan lassú az égés, de még soha nem vettem részt autodafén. Nem is így ejtették a szavakat a városban, hanem úgy: auto de fe. Így, ügyelve a három kiejtett szó tiszta hangzására, különös ritmusban, himnikus zengéssel énekelve, minden szavát külön. Milyen szép elnevezést adott a katolikus egyház az általa teremtett halálos körmenetnek. Hitbéli aktus, a hit cselekménye, hitítélet, mintha a hitnek bármi köze is volna ehhez. Leginkább szent színjátéknak nevezhető az, amiért a tömeg eljött. Szent, amely elkülönítette a mindennapostól a nem mindennapit, a szokásostól a rendkívülit. A közösséget a közösségen kívül rekedtektől.

Nem tudom, milyen a természetes égése a máglyának. Azt mondják, a hóhér tudja azt, hogyan kell népünnepéllyé tenni a máglyára ítéltek kivégzését, mit kell tennie a máglyával, hogy meglegyen a közönség szórakozása. Avram teste megvonaglott rögtön azt követően, hogy alatta a fahasábok tüzet fogtak a mester fáklyájától.

Hirtelen erős szembe szél támadt. A füst megsötétedett, bolyongott az oszlop körül, amihez Avramot kötözték, majd újra fehérré vált és felfelé indult. Avram szeme csillogott, a füstön keresztül. A farakás vizes volt az éjszakai esőtől. Látszott, ahogyan pára lebeg a tűz felett. Millió parányi vízcsepp cikázott felette. A szél füstöt és lángnyelveket kavart. Időnként fellobbant a tűz, de nem tudott magasra csapni. Mint valami óriási fujtatótól, alulról izzásnak indult a farakás, a levegő rezgése a pára ködjén is átlátszott. Fényes fekete selyembe bújt fiatal nemes asszony, aki nyilvánvalóan látott már ilyet, szenvtelen hangon megjegyezte: előfordulhat, hogy leég Avram lába térdig, vagy feljebb, akár combig, de még mindig életben lesz. Avram üvöltött. Nem is üvöltött, inkább sikoltott. Magas fejhangon, akár valami nő szülés közben. Zsidós volt. Olyan, ahogyan szombaton a zsinagógából kihallatszik a gajdolás.

Hosszú, sárgás szakállán néhányszor végigsimított egy közelben álló öregember. Lassan bólogatott, mint aki a reményeit akarja visszahallani. Mintha a kimondott szó bizonyosságot jelentene. Alig lehetett hallani, amit maga elé motyogott: Ezt nem lehet elviselni. A szerencsétlen mióta félrebeszél. Ennyi szenvedés után már nem ura akaratának a máglyára ítélt. A testnek természetes válasza a delírium ilyen erős behatásokkal szemben.

Avram már elájult, önkívületi állapotba került, az agya talán már elzárta mindentől, talán már semmit sem érzékelt, valószínűleg már fájdalmat sem érez a szerencsétlen. A sikoltozást nem hagyta abba, bár láthatóan nem volt tudatánál, szájából öntudatlanul tört fel az üvöltés. Mintha az ordítástól, sikoltástól a torokban ébredt volna fájdalom és az a fájdalom cselekedett, csakis a fájdalom. Már vér jött fel a száján. Talán a gyomrából, talán a torkából, vagy a tüdejéből. Már nem is az ordítás hallatszott, csak saját feltörő vérének a bugyborékoló hörgése. Aztán elnémult minden, csak a szikrák pattogása hallatszott, és egy pillanatra a tömeg is lecsendesedett, mintha megdöbbent volna a látottaktól. A szikrák életre keltek, és minden felé elindultak, de meggondolták magukat, tüzük kigyúlt, felszálltak, majd hirtelen kialudtak és koromként zuhanni kezdtek. Csak az ott állókat ijesztgették, más céljuk nem lehetett. Akkor a csendben az iménti öreg hangja szólt. Most tisztán és érthetően beszélt, nem maga elé mormogott: Végül a saját vérébe fulladt bele. A vénség hangja a borzalmat hordozta. A borzalmat, amely akár Avramé is lehetne, ha nem az öregé lenne, aki kimondta.

Avram fekete haja összetapadt, csatakos csomókban lóg. Hullámai kisimultak. Az elmúlt napok izzadtsága kisimította. A langyos májusi szél alákap. A parázsló hasábokról szikrák röppennek közé. Az anyjának, Eszternek volt ilyen haja, egészen a derekáig ért.

Eszter volt a legszebb zsidó lány Sevillában, és szebb, mint bármely szenyorita a városban. Azt mondták, nem akart megválni a hajától, azért keresett magának kikeresztelkedett férfit. Hogy ne kelljen levágatnia, ha férjhez megy. Könnyen talált. A gazdag, hitehagyott orvost, aki a szenyorokat gyógyította a városban. Mire az esküvő napja felvirradt, Eszter is a katolikus anyaszentegyház tagja lett. Fekete haja ráömlött hófehér ruhájára. Nem volt nála szebb lány sem előtte, sem azóta, abban a templomban. Minden kaput megnyitott a férje előtt. Aztán csak szült, mint zsidó lányok szoktak. Mindig terhes volt. És könnyes a szeme.

De az egyik gyermek nem akart kibújni. A férje, az orvos sem tudott segíteni. Együtt pusztultak el, anya és magzata.

Avram, a legidősebb akkor múlt tíz éves. Az apjuk nem sokat törődött velük. Csak járta Sevilla urainak házait. Az öregek azt kérdezték, milyen zsidó az ilyen. Jobb is, hogy kitért a hitéből. Avram sokat volt a kicsikkel. Azok mentek utána mindenüvé. Amikor az apja meghalt, maga lépett a helyébe. Bejáratos lett a fekete ruhás előkelőségekhez. Csak ő nem viselt tőrt az oldalán, mint az apja. Sötét szeme villogott, ahogy sietve közlekedett. Aztán összeszűrte a levet valamelyik andalúz szépséggel. Azt mondják szerették egymást.

Az iménti fiatalasszony, felemelt fejjel körbetekintve magyarázni kezdett: Ha olajjal vagy kátránnyal öntik le a máglyát, az is előfordulhat, hogy a hirtelen felcsapó lángokba beleszippant az elítélt és a tüdejében a hörgők azonnal tönkremennek, hiába kapkod levegő után, a tüdő képtelen ellátni a feladatát, és ettől fullad meg az illető.

A pünkösd után következő első vasárnap volt. A Spiritus Sanctus, a Szentléleknek az apostolokra való kiáradás napja. Pedig a zsidóknak nem volt az más, mint a Sínain kötött szövetség ünnepe. Amit istennel kötöttek, hogy az ő népe lesznek. Közelebb hozzá, mint bárki ember fia. Sávout volt, a tóraadás napja.

Aztán eljött Jézus, a názáreti zsidó. És már nem a tóraadás, hanem az aratás ünnepe lett. Sevilla püspöke az elmúlt héten az Apostolok Cselekedetei 2:1-6 versét idézte híveinek: “hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy ahogy a Szellem adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a Föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” Most már erős hangon, kíméletlen szavakkal folytatta a püspök, mint akinek nincsenek kétségei afelől, hogy mondatai Isten szavait ismétlik el.

A szélzúgás és a tűz. Isten jelenlétének, a kegyelem kiáradásának jelei. Keresztelő János jövendölése szerint Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. (Máté 3,11)

Megérkezett a tűz, itt volt és égett, mert meggyújtották. Ez volt a rendelése. És a szélzúgás sem akart csendesedni. Pünkösd itt maradt. Övék volt a hatalom. És ők tudták ezt. Tűzzel kereszteltek, ahogy Keresztelő János jövendölte. Eretnekek voltak, mint minden zsidó.

A kivégzésre szánt eretnekek első körmenete volt ebben az évben. A zsidó étkezési szokások betartásával, és a zsidó vallás más előírásainak tiszteletben tartásával vádolták őket. Sárga keresztet viseltek, fejükön magas kalapot, amelyre ördögi képeket festettek. Amikor a tűzbe vetették őket, a tömeg lelkes kiabálásban tört ki, elnyomva az ő imájukat, amellyel a Jóteremtőt szólították meg: Smá Jiszroel, Halljad Izrael!

Napfelkeltekor megkondult a város főtemplomának harangja. Látványosságra hívta a népet. Azok nagy tömegben tódultak ide, abban a hitben, hogy a zsidókat emésztő tűz puszta megszemlélése is érdemeket szerez nekik Isten előtt. A legelőkelőbb férfiak is tisztességet találtak abban, ha e kivégzéseknél, mint a szent törvényszék poroszlói szerepelhettek. Merthogy zsidók azok, akik a máglyán égnek, ahhoz kétség sem férhet, Avram, meg a többi, titkos zsidók. Akik elrejtik valós hitüket a római anyaszentegyház előtt. Eretnekek ők.

Azt hitték megmenekülnek akkor, ha kitérnek hitükből és felveszik a keresztséget. Sokan maradtak, akik ellenálltak a nyomásnak és igyekeztek hűségesek maradni szüleik hitéhez, és tovább folytatni életüket, amíg el nem múlik a baj a fejük fölül, ád jáávor záám.  Nyilvánvalóan nem tarthat örökké. Nemhogy örökké, sokáig sem. Hasana haba be-Jerusalaim. Jövőre Jeruzsálemben. Megszabadulnak a megaláztatástól, a király megszabadítja őket azoktól, akik a vesztükre törnek. Mint Ahasvérus, a perszák királya tette Hámánnal, gonosz főminiszterével, kétezer éve. Ha igaz a történet. Az utolsó pillanatban elkövetkezik a csoda, és azok pusztulnak el, akik őket akarták elpusztítani. Csak Eszter kell hozzá, a szép és okos zsidó nő, akinek a kedvéért a Ahasvérus király rátalál a helyes útra és a zsidók számára eljön a szabadulás.

Addig is, van megbocsátás az erőszakkal megkeresztelteknek, az ánuszimoknak. Akik megkeresztelve is hűek maradtak apáik hitéhez. Noha a vallásos kettős élet nagy megterhelést és veszélyt jelentett nekik.

Reggel, amikor elindultak, a menetet domonkos– rendi barátok nyitották, az inkvizíció zászlajával. Utánuk a megtértek lépkedtek, akiket a törvényszék vezeklésre ítélt. Ezek után a halálra ítéltek vonultak mezítláb, szűk tunikába és hegyes sipkába öltöztetve. A templomban a halálra ítélteket, kezükben kioltott gyertyával a feszület elé állították, hogy meghallgassák halálos ítéletüket. Az ítélet kihirdetése után az elítélteket átadták a világi hivatalnoknak, aki megbilincseltette őket, és a zárkába visszaszállíttatta, hogy onnan vitesse a kivégzés helyére. Az inkvizíció embere a halálraítélteknek öklével a mellére ütött, annak jeléül, hogy ezzel már kiszolgáltatja őket a világi hatalomnak. Ez volt az utolsó pillanat, hogy visszavonják, és megtagadják eretnekségüket. Akkor enyhítésül csak kötéllel fojtanák meg őket. Senki nem szólt. Maradt az elevenen való elégetés. Melléjük vetve a korábban elhaltak tetemeit is.

Aztán egész Spanyol földön lobogni kezdtek a máglyák, amelyeken marannusok lelték halálukat, miközben vagyonuk a koronára szállt. Az inkvizíció nem moshatta le magáról annak bélyegét, hogy tevékenységének középpontjában nem a lélek megtisztítása, hanem az áldozatok vagyona állt, amit az udvar a zsidók kivégzése után haladéktalanul elkobzott.

Ezt a levelet 1482 forró nyarától őrzi nagymama családja. Otthon, hétpecsétes titokként. Őket nem találták meg a katolikus királyok emberei. Nem voltak elég gazdagok. Gyakran olvasták azóta. Mindig, amikor füst szállt fel az égre. Akkor is, amikor nem. A megírását követő napon az, aki lejegyezte, elhagyta az Ibér félszigetet. Testvéreit kereste Kréta szigetén, de nem találta ott őket. Sehol sem. Zsidók ritkán találtak rá elveszett testvéreikre. A dalmát tengerparton élő marannusok fogadtak maguk közé. Akik újra zsidók akartak lenni, mint szüleik és nagyszüleik. Megnősült, és gyermekeket nemzett. Egy újból zsidóvá lett nőnek.

(Illusztráció: Francisco Rizzi)