…nem mondhatom, hogy készen kaptam ezt a helyzetet, semmi közöm a vállalat mostani helyzetéhez, én csak három és fél hónapja vagyok vezérigazgató, az elődeimtől ezt kaptam, nem mondhatom, mert huszonöt éve itt vagyok ennél a cégnél, az életem felét itt töltöttem, de sosem jutott eddig eszembe, hogy az elődöm is én vagyok, én voltam annak idején, huszonöt éve a paprikafelvásárló, a laborasszisztens, a laborvezető, rajtam múlott, milyen minőségű őrölt paprika jut a piacra, magam is furcsálltam, de voltam személyzeti vezető, igaz, rövid ideig, akkor az is rajtam múlt, hogy kiket vesz fel a gyár, aztán művezető, mert rájöttek a felső vezetők, hogy mégis inkább a termelésben van a helyem az élelmiszeripari főiskolai végzettségemmel, láttam a termelés teljes folyamatát, ismertem, ismerem a dolgozókat név szerint, sokszor csodálkoznak ezen, de szerintem nincs mit csodálkozni, hiszen aki ide jött, nem váltogatta a munkahelyét, maradt, mert csak ehhez értett, mert kötötték az emberi kapcsolatok, mert divat volt a hűség a munkahelyhez, mert itt dolgozott az apja és az anyja is, akkoriban ez volt a szokás, az erkölcsi norma, a vándormadarakat sehol sem szerették, én is maradtam, pedig hívtak több helyre is, néha több pénzért, de amikor a főnök behívott, beszéljük meg, mi a távozásom oka, elmondtam, hogy a magasabb fizetés, emelt a béremen, nem annyit, amennyit a másik helyen adnának, csak a felét, mégis maradtam, mert az addig eltelt tizenöt év alatt annyi eredményt értem el a cégnél, hogy sajnáltam itt hagyni, magaménak éreztem a gyárat, az eredményeket, ez ebben a vadkapitalizmusban, itt kis hazánkban 1992-ben már nem divat, divatjamúlt lettem, talán tehetetlen, és holnap oda kell állnom ezerháromszáz ember elé, és meg kell mondanom, nincs több hitel, nincs tovább gyár, nincs tovább termelés, nincs tovább fizetés, és majd néznek rám, a szemükben lesz a rémület, a harag, a félelem, az elégedetlenség velem, velünk, a vezetőséggel szemben, mert nem tudtuk megoldani a problémát, nem tudtuk eladni, sőt, nem tudtam eladni az ötezer tonna őrölt paprikát, egymilliárd forint rohad be, nem tudtam eladni, de az előző vezérigazgató, aki nemrég meghalt, akinek szintén huszonöt éves tapasztalata volt a szakmában, biztosan el tudta volna adni, neki a németek nem mertek volna egy ilyen aljas visszalépést tenni a szerződések ellenére, sajnos a szerződések semmit sem érnek, ha nem tartják be, pereskedhetünk három vagy öt évig, vagy megnyerjük, vagy nem, iszonyú költségbe kerül… de most semmit sem teszünk, csak ülünk, és várunk, és gondolkodom, és hetente íratom fel az orvossal a nyugtatókat, csodálkozik, hogy már elfogyott, de csak a nyugtató fogy, a paprika nem, be fog rohadni, vagy lejár a szavatossági ideje, és akkor már végképp eladhatatlan lesz, újracsomagolni nem lehet, és nincs pénz az emberek munkabérére, és hiába törlöm el a prémiumokat, az eladatlan paprika később sem hoz semmit a konyhára, és a spanyolok kétszer annyit termelnek ugyanakkora területen, mint a mi termelőink, és feleannyiért tudják eladni, mint mi, és a rendszerváltással megszűnt a szovjet piac, ami mindent „megevett”, nem győztünk eleget gyártani, és már itthon is megszűnt a monopólium, a kis gyártók leköröznek, fordult a kocka, a kishal eszi meg a nagyhalat, hát ennyit a nagy közgazdasági okosságokról, és ez mind nem érdekel senkit, még a vezetőség tagjait sem, csak rám várnak, mert én vagyok a vezérigazgató, én oldjam meg a megoldhatatlan problémát, még a régi barátom is cserben hagyott, aki a hitelező bank igazgatója, de privátban barátkozunk, mindketten elkötelezettek vagyunk a cégünk felé, de eljön az a pont, amikor megszűnik a barátság, már csak az üzlet dominál, a bankot nem áldozhatja be a paprikaüzemért, a régi jó ismeretségért, a barátságért, és hiába akadozott a beszéde, remegett a kezében a vizespohár, inkább letette, amilyen gyorsan csak lehetett, és hebegett, habogott, a helyettese szólalt meg, és kristálytisztán mondta el, hogy nem látja a bank biztosítva a hitel visszafizetését, ezért leállítja a hatszázmilliós kerethitel további folyósítását, amit havonta egyforma részletekben folyósítottak, volna… jött egy sor nehézség, vagy isten tudja, minek nevezzem a bajok sorozatát… keresem, kutatom, hol hibáztunk, de nem találom, mindig csak azt látom, hogy huszonnégy éven keresztül egyforma módszerrel dolgoztunk, minden működött, felvettük a hitelt, felvásároltuk a paprikát, néha többet is a kelleténél, de a termelőket nem hagytuk cserben, mert jövőre is kellenek a terményeik, őröltük a paprikát, csomagoltuk, eladtuk, a befolyt összegből fejlesztettünk, bért fizettünk, prémiumokat is, volt nyereségrészesedés a munkásoknak, fizettük vissza folyamatosan a hitelt, mire visszafizettük, itt volt újra a paprikaszezon, újra felvettünk hitelt, és minden kezdődött elölről, működött a körforgás, egészen 1990 őszéig, amikorra bejelentették a 35 százalékos inflációt, a banki kamatok 40 százalék fölé emelkedtek, és így sikerült leküzdeni magunkat a működésképtelenségbe, hiába tanították nekünk annak idején a „szocializmus politikai gazdaságtanát”, azzal már nem tudunk mit kezdeni, itt az élet iskoláját járjuk, nincs tanár, és nincs tanács, akik tanácsot adhatnának, azok az igazi, kapitalista cégek, de azok nem adnak tanácsot, mert abban a világban nem szokás, énrám pedig holnap 1300 ember néz kérdőn, várja a megoldást, de én nem vagyok Messiás, nem tudom, mit fogok mondani, talán lemondok, de ettől se lesz pénz, azt is mondhatják, hogy gyáván megfutamodtam, pedig mindenki tudja, hogy 25 éve helytállok, vezetem a termelést, mert ez a végzettségem, ehhez értek, talán, de a pénzügy mindig a pénzügyi igazgató dolga volt, neki kellett pénzt „csinálni”, mi termeltünk, nem tudom, mit tehetnék még, nem tudom… éjjel 11 óra van, éppen 11 óra múlva kell odaállnom az emberek elé, a fejem széthasad, ez a süket csend is borzalmas, a család alszik, legalább ők pihenjenek, mozognom kell, de itt nem járkálhatok, még felébresztem őket, legalább járkálnom kell, nem bírom ezt a tétlenséget, elmegyek, hazamegyek az öreg házba, beülök a terménytároló kamrába, ahova gyerekkoromban is bújtam, ha valami bajom volt, vagy nem tudtam, mit tegyek, ott mindig eszembe jutott valami megoldás, ez nevetséges, felnőtt, érett férfi létemre ilyesmiben bízom… amikor már nincs miben bízni, bármi jó lehet, Istenben nem bízom, mert nem hiszem, de valami csodában… az sincs, talán mégis valami, oda kell mennem, érzem, jó, hogy apámék elutaztak, mert ezt már végképp nem tudnám megmagyarázni nekik, ezt a gyerekes tettem, azért ezt a biztonság kedvéért magammal viszem… éjszaka van, sötét, felhős az ég, gyalog megyek, ha kiállnék az autóval, felébresztenék valakit a családból, hogy magyaráznám meg, hogy mehetnékem van, bevetted az esti nyugtatód, kérdezné Mária, bevettem, felelném, és nem mondanám meg, hogy már a dupla adag sem segít, a gyomrom úgy remeg állandóan, mintha ütvefúróval járnának benne, a fejem majd széthasad, mennem kell, nem bírok se állni, se feküdni, se ülni, mennem kell, jó lesz, két kilométer gyalog, tegnap megolajoztam a kaput, most zajtalanul tudok kimenni, jó itt az utcán, néptelen, nem kell köszöngetni senkinek, nem néznek rám kérdőn, vajon hova mehetek gyalog ilyen gyors léptekkel, jó ez a sebesség, már a térnél vagyok, mennyit jártam ezen az utcán, vajon hányszor tettem meg ezt az utat, amióta a világon vagyok, az is furcsa, milyen régen nem jártam ezen az úton éjszaka, ha most kilépne egy régi ismerős valamelyik kapun, meg se ismerne, de lehet, hogy én se, hm, a járdán még mindig itt van ez a régi mélyedés, amit esőben kerülgetni kellett, állt benne a víz, emlékszem, itt mindig átvettem a táskám a másik kezembe, hogy a fának ne ütődjön, milyen vastag lett ez a fa, még jobban belóg a járdába, és itt az öreg kapu, apám, gondolom, a nyáron megint lefesti, persze ez soha nem nyikorog, a terménytároló ajtaja sem, milyen rend van, mint mindig, amióta az eszemet tudom, ezért is szerettem ide behúzódni, érezni lehetett a tiszta búzaszemek illatát, amiben elvegyült a körte és a starking illata, és ott a kis padka, amin mindig ültem, ha magam akartam lenni a gondolataimmal, és mindig sikerült zöld ágra vergődni… ugyanolyan ülés esik rajta, mint gyerekkoromban, de nem bírok ülni, az ülésről a ma délutáni vezetői ülés jut eszembe… amikor elmentek a bankosok, mi vezetők négyen ott maradtunk, a többi három először csak némán nézett rám, várták, hogy megszólaljak, de nem tudtam, és végül a pénzügyi igazgató valósággal felszólított, hogy mondjam el a tervemet, és már nem is emlékszem, hogy mit mondtam, csak arra, hogy ők elkezdtek beszélni, arról, hogy kellene valami megoldás, de ha nincs, akkor mi lenne, ha én nem csinálnám tovább a vezetést, mert egy vezetőnek időnként erőskezűnek is kell lenni, először nem értettem, mit akarnak, mert a fejemben száz dob verte a tamtamot, és elnyomta a hangjukat, és akkor a termelési igazgató hangját hallottam, hogy igen, ezt fontoljam meg, és a kereskedelmi igazgató bólogatott, ő már nem is mondta ki, és ekkor rádöbbentem, azt várják, mondjak le, de ha lemondok, mindenki azt mondja, megfutamodtam, a szemükben az elszántság azt mondta, ha nem mondasz le, megbuktatunk, leváltunk, ez ugyanakkora szégyen, mint a lemondás, jónak láttam azt felelni, megfontolom, de akárhogy is fontolom, mindkét megoldás szégyen, és a munkásoknak ettől sem lesz bérük, és a paprika akkor is berohad… milyen fülledt itt a levegő, nincs is levegő, ez a kamra sosem volt ilyen levegőtlen, talán az udvaron jobb lesz, mennyi csillag, és milyen csönd, csak a tücskök ciripelnek, elhegedülik az egész életüket, mennyi itt a szentjánosbogár, szentjánosbogár a munkások szeme, így fognak rám nézni, szinte világít majd a tekintetük, zölden, sárgán, barnán, hogy ég az arcom, az egész fejem, szorít az ing nyaka, fülledt az éjszaka, nincs levegő, valami hűvös volna jó… mit mondjak, Jóskának és a feleségének, az lesz a hűségük jutalma, hogy egyszerre veszítik el az állásukat, nem tudják törleszteni a hitelüket, a fiuk nem tud menni egyetemre, ők nem kapnak munkát, ma már csak a fiatalabbakat keresik, a többi ezerháromszáz dolgozóm se talál munkát, mert nem ért máshoz, mert hűségesen ide öregedtek, talán néhányan kihúzzák nyugdíjig a tartalékukból… ez a forróság elviselhetetlen, valami hűvös kellene… mi ez a zsebemben, milyen hideg a markolata, mikor tehettem ide, ezt a szekrényben szoktam tartani, jó hűvös, a csöve is, milyen jó, ahogy a halántékomhoz ér, legalább az a pont nem tüzel annyira, megint csillog a sok szentjánosbogár, sok apró szem, ezerháromszáz szempár csillog, mind rám néz, itt a hűvös pont, rajtam, a halántékomon, a kezem sem remeg, jó hűvös, pont jó, pont a halántékomon… ponto…

 

(Első megjelenés: Népszava, 2023. 07. 02.)

 

A kávéház ajtajában megtorpanok. Talán mégsem jó ötlet ez az egész. Fáj a lábam, feltörte a magassarkú, rohamléptekkel jöttem végig a Bartókon. Föl se néztem, nem akartam látni a nyüzsgő fővárost, amelyet egyszer már végleg magam mögött hagytam. Gyorsan túlleszek rajta, reménykedem. A fiamért teszem. Érte bármit.

            Belépek a kávézóba, csak két asztal foglalt, szinte üres a terem. Ácsorgok a lépcső mellett, jön a pincér, kérdezi, hol szeretnék leülni. Még várok valakit, szabadkozom. Épp rám hagyná a dolgot, mikor zörögve nyílik az ajtó. Megjelenik András. Hozzám hajol, arcon puszil. Émelyítő parfümillat lengi körül. Régen nem ilyet használt.

            – Ha tudtam volna, hogy a Művész úr vendége…

            – Semmi baj. A galérián leszünk. Mást ne engedjen föl.

            Előttem kaptat a lépcsőn. Szűk öltönyt visel. Jóval vékonyabb, mint mikor legutóbb láttam. A legszélső asztalhoz ülünk, közvetlenül az ablak mellé. Csak most tűnik fel, milyen furcsa az orra. Mintha középen be lenne mélyedve. Négy év alatt egyetlen nap sem telt el anélkül, hogy ne gondoltam volna rá, most mégis idegennek tűnik.

            – El sem tudod képzelni, mennyire megörültem, mikor felhívtál – mondja. – Befagyott Facebook-oldal, törölt Insta-profil, megszüntetett telefonszám. Már a legrosszabb is megfordult a fejemben.

            Ismét előttünk áll a pincér, mint egy visszatérő lidércnyomás.

            – Mit hozhatok?

            – Egy üveg Veuve Clicquot rozét, két pohárral – mondja András.

            – Én inkább egy tejeskávét kérek. Autóval jöttem.

            – Akkor csak egy pohár pezsgő lesz a Művész úrnak?

            – Ne vicceljen velem.

            Ismét magunkra maradunk.

            – Úgy láttam, nagy sikert aratott a Nászéjszaka.

– Megnyerte Berlint, Karlovy Varyt, Velencét – mondja büszkén. – Azóta záporoznak rám a felkérések. Nyáron Münchenben rendezek egy német–amerikai produkciót. Baromi nagy sztárok jöttek a castingra. Úgy néz ki, Til Schweigeré lesz a főszerep.

            – Mi a film címe?

            – Együtt lehetnénk. Tudod, Anna Gavalda.

            – Azt egyszer már vászonra vitték.

            – Igen, de szarul. Te most kinek tolod a szekerét?

            – Egy Vasedényben dolgozom.

            Elkerekedik a szeme. Pár másodpercig küzd, aztán kitör belőle a nevetés.

            – Ez komoly?

            – Pénzügyes vagyok. Nyugis meló.

            Kijönnek az italok. Lassan kavargatom a kávét, a habba rajzolt szívecske előbb körré, majd torz, barna folttá válik a kanalam alatt. András tölt magának egy pohár pezsgőt. Felhajtja.

            – Emlékszel arra a vidéki házra, ahol négy napig forgattunk, és te főztél az egész stábra? – kérdezi. – Életemben nem ettem olyan jó lecsót!

            – Szűk volt a büdzsé, kreatívnak kellett lennem.

            – És a Nászéjszaka záróhete, mikor azt hittem, egyszerre futunk ki a pénzből és az időből, te mégis mindent megoldottál? Azóta sem találtam hozzád fogható gyártásvezetőt. – Lehajtja a fejét, elmosolyodik. – Istenem, az az utolsó teraszavató Almádiban, mikor fekete porcelántányérokon hordtad körbe a cuccot, és hajnalban poroltóval kergettük egymást! Sose felejtem el. Csak aztán eltűntél. Szarul esett.

            Nem tudom, mit felelhetnék. Mondjam el, hogy nekem mi minden esett szarul a buli után? A napokig tartó mellkasi szorítás? Vagy a habos hányás? Esetleg a paranoiás tünetek, melyek egy marék Xanax ellenére sem múltak el? Vagy meséljek neki inkább a pozitív teszt utáni kijózanodásról, ami alatt rájöttem, hogy képes volnék három csíkért megölni a bennem növekvő életet? Iszom a kávémból, forró és keserű, elfelejtettem bele cukrot tenni.

            – Mi újság a családdal? – kérdezem.

            – Izabella válni akar.

– Izabella mindig válni akar.

– Igen, de ez most komoly. Azt mondja, ha nem változtatok az életmódomon, fogja a lányokat, és visszaköltözik Kaliforniába. Egy kurva díjátadóra nem hajlandó velem eljönni. Egyébként minden oké, boldog házasságban élek.

            – Hülye vagy.

Nevetünk. Elővesz a zakózsebéből egy töltény alakú, kicsi fémtárgyat. Lecsavarja a tetejét, kihúzza belőle az apró kanálkát, orrlyukához emeli, szippant egyet.

– Kérsz?

Megrázom a fejem, de egész testemben megborzongok. Csak ma nem használok, mondom magamban a varázsigét, melyet az első konzultáción vertek belém. Mindig csak egy napot kell kibírni. Kinézek az ablakon. Egyetemisták üldögélnek a kávézó előtti téren, arcukon megpihen a tavaszi napsütés. Minden olyan könnyűnek és egyszerűnek tűnik ebben a hosszúra nyúlt pillanatban. A fiam elvan az unokatesóknál, előttem az egész szombat, és karnyújtásnyira ül tőlem az egyetlen férfi, aki mellett valaha is különlegesnek éreztem magam.

– Megnézhetem? – fordulok hozzá.

– Mit?

– Hát a szniffert.

Elmosolyodik, átnyújtja. Ujjaim közt forgatom a finoman kidolgozott kis tárolót. Összeszorul a gyomrom, kiráz a hideg. Eszembe jut az első használat öröme, melyet évekig kergettem, de sosem értem utol. Eszembe jut a fejemben izzó dopaminvihar, melyben újra és újra elhittem, mindent látok, mindent értek, és mindenkinél jobb vagyok. És eszembe jut a depresszió, az önvád és az önutálat, mely a tizenkét utcás éjszakákat követte. Felsóhajtok. Visszaadom a töltényt.

            – Négy éve tiszta vagyok.

            Döbbenten néz rám.

            – Hogy csinálod?

            – Egyéni terápia, önsegítő körök, csomó kínlódás. De megéri.

            – Azt mondod? – Zörögnek a jégkockák, ahogy megforgatja bennük a pezsgősüveget. – Nekem is sikerül néha letenni egy-két hónapra, de olyankor meg rácsúszom a piára. Utálok másnapos lenni. Akkor már inkább a kóla. Csak ne cseszné szét az orromat. Két hete műtötték. Látszik?

            – Kicsit.

– Egyébként megértem Izabellát. – Megint tölt magának. – Egyik reggel alsógatyában és bőrdzsekiben ébredtem a kanapén. Mikor a nagylányom meglátott, azt mondta, szánalmas vagy, apa. – Megingatja a fejét. – Le kellene állnom. Csak nem tudom, hogyan kezdjek hozzá.

– Én segíthetek – mondom halkan, és már látom magam előtt, ahogy besétálunk az addiktológiára, együtt járunk a csoportba, kiköltözik hozzám Szentendrére, Bencével focizik a füvön, és végre egyszer ebben a rohadt életben minden a helyére kerül. Megcsörren a telefonom. – Ne haragudj, ezt fel kell vennem.

            – Intézd csak. Rögtön jövök – Föláll, lemegy a lépcsőn.

            A húgom az, Bence vízálló cipőjét keresi, nincs a táskában, pedig elvileg bepakoltam. Most hogyan menjenek le a Duna-partra kacsákat etetni? Abban maradunk, hogy visz neki pótzoknikat, legfeljebb abban lesz, ha átázik a tornacipője. Egyébként pedig bőven elég, ha csak holnap este megyek érte, angyalian elvannak együtt a gyerekek. Kinyomom a telefont, előveszem a táskámban lapuló borítékot, kihúzom belőle a fényképet. Bence kockás ingben vigyorog rajta, a háttérben őszi falevelek hullanak, ez volt az első ovis fotózása. Ha ő nincs, még mindig a saját gyártású tébolydámban keringek anélkül, hogy tudnám, beteg vagyok. Karácsonykor kérdezte meg először, hogy miért nincs apukája. Nem tudtam neki hazudni. Azóta nyaggat, mikor láthatja. Visszacsukom a borítékot. Leteszem az asztal szélére.

            Hallom András közeledő lépteit. Leül velem szemben. Rágja a szája szélét, szipog, rezeg a szemhéja. Felkönyököl, és kipirult arccal magyarázza, hogy egy perccel tovább se maradhatok a Vasedényben, újra együtt kell dolgoznunk, mert mi ketten legyőzhetetlen páros vagyunk, különleges tehetségem van a filmgyártáshoz, és ezúttal rendezőasszisztensként számít rám az Együtt lehetnénkben. Képzeljem csak el, Til Schweigerrel vacsorázunk a szetten! Elsöprő lendülettel zúdítja rám a monológját, a kezem után nyúl, és ahogy hozzám ér, ráeszmélek, hogy én nem a fiam miatt jöttem ide, hanem az egyetlen kábítószerért, akit még mindig nem sikerült letennem.

Mosolygok, bólogatok, óvatosan elhúzom a kezem. Észre sem veszi, úszik az egotripjében. A borítékot lassan, észrevétlenül csúsztatom vissza a táskámba. Megköszönöm a kávét, elnézést kérek, amiért indulnom kell, de a húgom bajban van, defektet kapott. Futok le a lépcsőn, ki a járdára, végig a Bartókon. Lábamat töri a magassarkú, de nem érdekel, otthon úgyis átcserélem lapostalpúra, hogy szaladhassak tovább a Duna-partra, iszapba rajzolni a letört ágakkal, lapos köveket kacsáztatni a folyón, és hangosan pörölni Bencével, amiért századjára is belegázol vászoncipővel a vízbe.

 

Előzménytelen embernek érezte magát, amiért bővelkedett olyan tulajdonságokban, amelyeket nem volt honnan levezetnie. A ritkaság értékadó faktor – konstatálta ezúttal is, ebből pedig csak arra tudott következtetni, hogy sokáig kellene élnie. Pedig kíváncsi volt ám a halálra, így az öreg Beethovennel ellentétben ő nem zenét hallott belül, hanem azt a hangot, amelynek kíséretében kioltják egymást késztetései. Azzal folytatta magában, hogy túlvilág nélkül ráadásul hiába is érdekli a halál; csakhogy a lét a maga egységében szeretetalapú – nyugtatta volna meg olvasóit, ha nem ódzkodik leírni –, így lennie kell igazságnak, az pedig egyedül odaát lehet. Odaát van tehát – szögezte le. Mintha csak kikövetkeztette volna azt, amiről tudta, hogy úgysem kerülhet a formális logika hatálya alá, hiszen az számítóvá tenné őt, vagyis… létellenessé, találta meg a szót.

Okkal nem tudás a hit – moderálta magát, mielőtt még baj lett volna. Azt sem bánta, hogy a túlvilág kapujának kulcsát nem elsőként hitte megtalálni a szeretetben, önző gondolatait viszont annál inkább sajnálta. Azon morfondírozott, ritkaságának tudatában feláldozná-e magát akár csak egyért is a sok közül… vagy egyenesen a sokért, ha úgy jobban megéri; nemleges válaszát pedig olyan önző ideaként értékelte, amely aligha vezeti őt a túlvilágra. Hiába igyekezett nemes célokat szolgálni különlegességével, olyasmit érzékeltetni, amit csak ő juttathat kifejezésre. Épp ezért fájlalta, hogy (láncfűrészelt ujjakkal is) egykezén meg tudta (volna) számolni, ki mindenkit érdekel munkája.

Ha viszont ennek dacára itt a földön kell hát örökké élnie, akkor no alcohol, intette óva magát, pedig valamennyi ősi kultúrával együtt sejtette, hogy mámor nélkül nem lehet élni vagy legalább is nem érdemes. A szex foltozza be hiányát! – sóvárgott, mintha nem tanulta volna meg az előző századból, hogy a perfekcionizmus a kudarc álneve. – De ezt most ne nyissuk meg! – visszakozott, akkor sem kellett volna.

Ahogy őt kompenzálni nem kell, fűzte tovább, mert volt elég bonyolult személyiség ahhoz, hogy önzőként is lehessen nagyvonalú. A Mennyország tourist-nak / sold out az útja – bukott ki belőle. Az úticélt mondjuk szűknek érezte túlvilágnak, ha az igazság virágának minden szirma csak akkor bomolhat ki, ha – hirtelen eszébe jutott metaforájával élve – világpolitikai színpadként blokkosodik az odaát is. Attól viszont nem tartott, hogy a függöny rossz oldalán fog állni, amikor leeresztik azt, sőt: amennyiben a lét szeretetalapú, a pokolba inkább csak a reménytelen halált vizionálta. Nem is blokkosodik hát az odaát – revideálta magát. Mindazonáltal az őt ért igazságtalanságokat legfeljebb a mennyország várólistájára tartotta elegendőnek. Akkor ugyan hova kerül? – merülhetett volna fel benne a kérdés, ha nem a szövegszerkesztőn mégis megkezdett lapot látja csak fekete-fehérnek. – E világon úgyis szimbólumokkal fogható be a transzcendens – állapította meg rezignáltan –, azok viszont mégsem komolytalanítják el – kezdett bizakodni –, mint inkább leképezik – ismerte fel büszkén. A szimbólumokon átnéző lényeglátását még a linkek keresztül-kasul vezető világában is igyekezett megőrizni; talán azért is, mert abban féltette a legjobban.

Na tessék: egy újabb okot talált arra, hogy őt nem kell kárpótolni. Pláne, ha finnyáskodása nélkül egy nő sem hiányozna mellőle. Hiába küldene neki az ég, kezdte marcangolni magát, csak sokéves keserűségére emlékeztetné, amely így sosem lenne a múlté. Ahogy ismerte magát, még a mennyországban is rákezdene, hogy Úristen; mióta megy ez már?! Én meg csak most értem fel. Jobb pillanataiban persze tudta, hogy ami ott várná, azt ki kell érdemelni, megszolgálni pedig csak akkor lehet, ha biztosra sem vehető. – Milyen sold out az ilyen!? –  viccelődött. Még szívni is reménytelenül kell az utazásért, na meg szív, ért lassan körbe gondolatmenete.

Az sem lelkesítette, hogy már megint a gondolatok birodalmába veszett, miközben az érzések elsőbbségét tapasztalta. – Nem csak időben előbbre valók, nem is csak azért, mert az elemzés halálosan szétmarcangolja tárgyát, hanem mert mi másért szánnánk rá magunkat a gondolkodásra, minthogy jól érezzük magunkat gyümölcsét harapdálva?! – tette fel a költői kérdést, mielőtt rá nem döbbent, hogy…

… egyébként amorálisak ám az érzések is. Sugárzó értelmű plébánosának igaza lehetett: magatartás a szeretet. – Vajon az isten nem érzi? – tűnődött, amíg meg nem látta a lényeget, hogy a szeretet isteni, ahogy bármi más is. – Csak ontológiailag adott legyen! – gúnyolódott a valódi heideggerezés helyett, mert az úgy ki tudta ábrándítani a morfondírozásból, ahogy egy szép nő pulóverben látva elveszítette számára varázsát.

Az isten égisze alatt legalább előzménytelennek nem érezte már magát. Addigi írásos következményeit viszont a kutya vacsorájának tudta, miközben a korszellem fátylán át saját magát végképp nem látta a vígan falatozó blökik között. Ennyiben mégsem önző, nyugodott meg, sőt: eleve másokért ír. – Terápia a fenét! – bosszankodott rajta. Másokat akart segíteni, ahhoz pedig műveit napvilágra, mert alig látott maga körül olyat, akire halála esetén számíthatna ebben. Pedig tudta, hogy az üdvterv lenne ám az olvasmány, csak a kutya szájából ember ki nem húzza.

 

8:00 ajtónyitás

8:02 gép bekapcsolása

9:00 megbeszélés

10:00 kávészünet

11:00 pisiszünet

12:00 ebédszünet

14:00 cigiszünet

14:30 pisiszünet

15:00 megbeszélés

16:05 órára nézni I.

16:11 órára nézni II.

16:14 pisiszünet, tükörben fogakat nézegetni

16:19 visszatérés az asztalhoz, leülni a szék szélére, lábakat nem keresztezve

16:20 gép kikapcsolása

16:21 asztalon levő iratokat elrendezni

16:22 tollakat a tolltartóba helyezni

16:23 ellenőrizni a fiókot és a telefont

16:24 táskába tenni a telefont, vizespalackot, egyéb személyes tárgyakat

16:25 ellenőrizni, nem maradt-e ott személyes tárgy

16:26 pulóvert felvenni

16:27 kabátot felvenni, sálat felvenni, hajat megigazítani

16:28 gyülekező az ajtó előtt, a kilincshez érni tilos

16:29 a Főnök megjelenése, keze a kilincsen

16:30 ajtónyitás, lifthez vonulás libasorban, hierarchia szerint meghatározott rendben, az utolsó előtti a sor végén lépkedő új munkatársat elgáncsolja, belerúg

16:31 a Főnök megnyomja a lift hívógombját

16:32 liftezés közben kedélyes csevegés a Főnökkel

16:33 munkanap vége, ha nem arra mész, mint a Főnök

 

 

 

         Délután tért magához. Olyan erős szomjúság, éhség gyötörte, amilyent még soha nem érzett. Tarisznyájában megecetesedett bort talált, mohón szívta magába, mellette kovásztalan kenyeret, melyet megtört és falatonként evett. Kicserepesedett, felhasadt szája kínzó fájdalmat okozott állkapcsa minden mozdulatára. A bordái közt lüktető sebből vér szivárgott.

            Hevesen tűzött a nap, egy nagy kő árnyékába vonszolta magát. Hátát a hideg kőnek vetette, megitta a maradék bort, majd elaludt. Kora hajnalban ébredt, szomjasan. A távolban víz csobogását hallotta. Botjára támaszkodva a forráshoz ment, apró kortyokban ivott, megmosta az arcát, kitisztította a sebét, tömlőjébe vizet mert, tarisznyájába tette, és visszament a kő árnyékába. Leheveredett. Elővette a megmaradt kenyeret, megette. „Itt maradok”, gondolta, „enyém e föld, tisztességgel megfizettem érte”. Gyereknevetés hangját vélte hallani, de hiába nézett körül, mit sem látott. Tarisznyájában keresgélt, egy erszényben nyolc ezüstpénzt talált.

            Másnap a városba ment, szerszámokat, szamarat vásárolt. Mire befejezte az alkudozást, tömeg gyűlt köréje.

            „Közülük való vagy?”, kérdezték. Júda bólintott. „Mit mondott amikor meghalt?”, kíváncsiskodtak. „Nem tudom. Nem voltam ott”. „Hazudsz”, mondták fenyegetően. Kés villant a kezükben. „Életemben nem hazudtam”, válaszolta. Római őrjárat érkezett, a tömeg szétoszlott.

            A szerszámokat, élelmet a szamárra kötözte. Estére visszaért a földjére. Bordái közt a seb egyre erősebben fájt, odanyúlt, kezét véresen húzta vissza. Bekötözte ahogy tudta. Lepakolt az állatról, kicsapta legelni.

            Harmadnap bőrökből és faágakból kunyhót épített a szikla mellé. Negyednap felült a szamárra, a távoli legelőkre ment, ahol hosszasan alkudozott a pásztorokkal, majd tizenkét juhot hajtott haza. Az ötödik nap reggelén megfejte az állatokat, majd karámot épített. A hatodik nap befogta a szamarat, nekifogott felszántani a föld egy részét. Estére felszakadt a bőr a tenyerén, arcát sebesre égette a nap, de elégedett volt, mert a terület jókora részét sikerült feltörnie. Hetednap felült a szamárra, a városba ment, pergament, írószereket, élelmet vásárolt. Még két ezüstje maradt, azt mélyen az iszákjába rejtette.

            Este a tűz fénye mellett írni kezdte Jezsuha történetét.

            Jó termés ígérkezett, sok bárány született, az írással is szépen haladt. Hosszú idő óta először érzett nyugalmat. Reggelenként új kötést tett a sebére, aztán munkához látott. Kőből épített házat, hogy a nap melege elől legyen hová a sajtot tennie, védve tudhassa a szerszámait is. Olykor vándorok pihentek meg nála, a vendéglátásért kapott pénzből falat emelt a ház körül. Ideje volt, egyre többször törtek az életére Jezsuha követői. „Mit keresel az élők között?”, kérdezték. „Neked a holtak között a helyed.” Nem válaszolt, inkább a saját dolgával törődött.

            Mikor sikerült befejeznie az írást, agyagkorsóba tette, a ház agyagos földjébe rejtette. Ekkorra a nyája nagyra nőtt, nem volt elég táplálék a földjén, legelőt és pásztort bérelt, oda küldte az állatokat. Minden hajnalban kiment a mezőre, a pásztorral együtt fejtek, készítették a sajtot, amit a városban kereskedőknek adott el.

            Feleséget választott magának, a szegény sorsból jövő asszony, akinek előző férje a törzsi villogásokban halt meg, hallgatag, szívós teremtés volt. Esténként együtt vacsoráztak, majd ágyba mentek. Ritka szeretkezéseik eredményeként fiúk született. Ha tehette, mellette volt, örömmel töltötte el a gyermek cseperedése. Különféle történeteket mesélt neki, s mikor eljött az idő, írni-olvasni tanította. Magával vitte a városba, apró ajándékokat és írott pergameneket vásárolt neki, hogy az elméjét pallérozza. Mikor mindenre megtanította, amit tudott, a városba tudós pap házához vitte.

            „Tanulnia kell”, mondta, és arannyal teli erszényt nyomott a pap kezébe. Az elvette, a súlyát méricskélte. „Kevés”, mondta komoran. Júda újabb erszényt vett elő, mire a pap megenyhült. „De te visszamégy a pusztába, nem látogatod.” „Úgy lesz”, bólintott. „Évente két erszény aranyat kapok tőled. Fiadból tudós ember lesz. De ha látogatod, lehet, hogy megölik.”

            „Nem jövök”, mondta Júda. „Csak mondd azt, távoli rokonod gyermeke.”

            A gyermek sírt, toporzékolt. „Hamarosan találkozunk. Légy figyelmes, engedelmes, tanulj szorgalmasan. Ha nem bírod, érted jövök”, mondta az apja.

            Hazafelé felszakadt a sebe, a vérveszteségtől félájultan támolygott be a házba. Megölelte feleségét, aki gyorsan ágyba fektette, mellé ült, hűvös kezét a homlokára tette.

            „Csak ő élje túl”, suttogta Júda.

            „Túléli”, válaszolta az asszony.

            „Fázom.”

            „Én is. Azt hiszem, ezentúl mindig fázni fogunk.”

            Kőház állt a tó partján, ebből lépett ki Jezsuha. Júda az ajtóban várta, Jezsuha a karjára támaszkodott. „Nem bírom tovább”, suttogta. Leült. Júda sült halat, kenyeret tört darabokra, apránként adogatta a szájába. „Negyven nap éhezés és ima bárkit megviselne”, mondta. „Volt látomásod?”

            Jezsuha lassan evett, az égre tekintett.

            „Nem”, mondtakésőbb.

            „Hazudsz.”

            Bort vett elő, vízzel hígította, Jezsuha kezébe nyomta.

            „Olyan ember nincs, akinek negyven nap alatt ne támadt volna látomása”, folytatta.

            „Istenemre, semmit sem láttam”.

            „Ne vedd hiába a nevét”.

            „Anyámat láttam haldokolni, ahogy magára veszi a bűneim terhét.”

            „Ez mindenkinek sok lenne”.

            Jezsuha kiitta a kupát, majd Júda késével sebet ejtett a karján, a vért a kupába csorgatta.

            „Tedd el jól. Jó lesz minden sebre”.

            „De nekünk nem kell a véred. Miért nem érted meg?”, tette vissza Júda a tarisznyába a kést.

            Jezsuha hallgatott.

            „Menjünk”, állt fel Júda. „Lejár a rómaiakkal kialkudott idő, vissza kell érnünk a városba”.

            Csónakba szálltak, Júda kezébe vette az evezőket. Szürke, fekete felhők gyülekeztek az égbolton, vihar tört ki, villámok csaptak a tóba. Jezsuha arcára rémület ült ki.

            „Nézd”, mutatott a csónak elejére.

            Kékes fényű gömb forgott a deszkákon. Lassan közelített Júda felé, végül a tarisznyája mellett hozzáért az oldalához. Júda a fájdalomtól felkiáltott. A gömb eltűnt, Jezsuha a barátjához kapott. Úgy érezte, villám csap bele, eszméletét vesztette.

            Mire átértek a tavon, a vihar elcsendesedett, Júda sebéből ömlött a vér. Magához ölelte Jezsuha mozdulatlan testét, a fövényre fektette. Köréje gyűltek a tanítványok.

            „Miért bántottad?”, kérdezték. Júda a fejét rázta: „nem bántottam”.

            „Hazudsz, eszméletlen, a ruhája is véres”.

            „Az én vérem az”, mutatta oldalán a sebet.

            „Jól tudod, hogy meggyógyított volna!”, kiáltották a tanítványok.

            Hallgatott.

            „Menj innen”, morgolódtak a tanítványok. Egyikük-másikuk kezében kés villant. „Áruló vagy, alkudoztál a rómaiakkal”.

            „Ő kért időt, hogy imádkozhasson a kivégzése előtt. Harminc ezüstöm maradt, minden aranyamat odaadtam ezért az időért”.

            „Hazudsz. Megteremtette volna magának az időt, ha szüksége van rá!”

            „Bolondok vagytok”, vette a tarisznyáját Júda. „Úgy üldöztétek a halálba, hogy észre sem vettétek.”

            Jezsuha eszméletlen arcára pillantott, majd a város felé indult.

            „Elegem van az emberekből”, gondolta.

            A pusztában vásárolt földet, hogy oda vonuljon vissza.

            Harmadnap hallotta, hogy keresztre feszítették. Negyednap éjszaka Jezsuha hívei rátámadtak, megkötözték, rongyokba bugyolálták, kivitték a városból, felakasztották. Sorra leköpdösték, magára hagyták. Szerencséjére rég elszáradt fa ágára vetették a kötelet, addig vergődött, amíg az leszakadt a súlya alatt. Valahogy kiszabadította a kezét, magához szorította a csodamód nála maradt tarisznyáját, megkezdte vándorlását a földjére. Mikor odaért, elájult. Délután tért magához.

            Ahogy nőtt a fia, úgy gyarapodott tudásban, latinul, görögül tanult, fordított, leveleket, szerződéseket írt. Egyre jobban elhidegült apjától, nem járt haza, csak az anyját bírta látni, aki a városban nyomott a kezébe néhány aranyat, ezüstöt. Titokban Jezsuha követőivel találkozott, részt vett beszélgetéseikben, szertartásaikon. Mikor már nem volt mit tanulnia, a rómaiaknál talált írnoki munkát, annak ellenére, hogy tanítója fényes jövővel kecsegtette a papság körében.

            Az egyik esztendőben környék állatai vészben hulltak el. Szárazság követte a vészt, hamarosan éhínség fenyegette a várost. A rómaiak búzát, árpát hozattak, olcsó áron adták az embereknek, ez mentette meg Jerushalimet. Júda is eladta a készleteit, csak annyit tartott meg, amivel kihúzzák a következő aratásig.

            Mindketten megöregedtek, nehezen bírták a munkát. Földjeiket apránként eladták, a pénzt felélték. Felesége szemére hályog nőtt, lassan megvakult. Szobákat adtak ki idegeneknek, így tartották el magukat. Amikor Júda egy erős fejfájás után teste jobb felére megbénult, anyja haza hívatta a fiát. Az  gyűlölettel és félelemmel a szívében érkezett.

            „Régóta halott vagy, mit akarsz az élőktől?”, mordult az apjára.

            Júda intett a feleségének, aki egy darabka pergament nyomott a fiú kezébe.

            „Örökséged a ház földjébe van elásva”, olvasta.

            „Tőled nem kell semmi.”

            Másnap reggel Júda meghalt. Gyermeke kivezette a házból az anyját, rőzsét gyűjtött, lángra lobbantotta.

            Szótlan anyjával a város felé indult. Útközben egy öreggel találkoztak, aki botra támaszkodva szólt hozzájuk: „Úgy tudom, örökségetek a leégett ház földjébe van elásva”.

            Egy ezüstöt nyomott a fiatal férfi kezébe, majd eltűnt a sziklák mögött. Az szótlanul nézte a pénzdarabot.

            „Menj vissza, Máté”, mondta az anyja. „Áss a legkisebb szoba nyugati sarkában. Megvárlak”.

            Korsóra bukkant a sarokban. Óvatosan széttörte, egy tekercset és egy ezüstpénzt talált benne. Pontosan olyan ezüstöt, amilyent az öreg nyomott a markába.

            Olvasni kezdte a tekercset. Rémülten habzsolta az utolsó betűig. Majd újabb korsót keresett a romok között, beletette a tekercset, bedugaszolta, mélyen elásta a puszta kemény földjébe.

            Az ezüstöt messze hajította, és az anyjáért szaladt.

(Illusztráció: Sebastiano Ricci – Resurrection)