A szigetről nézem az óváros templomtornyát, előttem a tengerben apró halak úszkálnak. Ha a parti sziklákról bemászom a vízbe, testesebbeket, nagyobbakat is látok a lábam körül. Szemben állok a végtelennel. Tudom, nem az, csak én nem látom a túlpartot, mégis, ez a beláthatatlanság távlatot ad. Végességre nem érdemes berendezkedni. A végesség tudatában érdemes csak a végtelenre berendezkedni. Olyan ez, mint a szerelem, ami nem szűnik meg a halállal.

Bőrömön cseppekben áll meg a víz, a végtelen cseppjei borítanak be. Tudsz úgy szeretni, mint a tengert? Látsz-e olyannak?

Mögöttem a szigetet macchia és fenyőerdő borítja. Napok óta erős illóolajakat árasztó növények, olajfa, füge, krisztustövis, leander illata kering körülöttem.

A végtelen biztosan örök is, tartós és elpusztíthatatlan. Akkor a végtelen jó dolog. Ami a végtelenre hasonlít, az szintén csak jó lehet. A tenger ilyen.

Tenyeremben csigaház. Egykori lakója rég elköltözött, teste visszaoldódott a vízbe, ahonnan vétetett, de háza, létének esszenciája megmaradt. Egész életében azt a házat növesztette, amely most másnak ad otthont, menedéket. Ha türelmesen várok, apró remeterák dugja ki belőle lábait: ő lakik benne, de ki fogja nőni, vedlés után továbbáll. Nem dolgozott meg a házért, nem testéből termelte. Nyilván a csiga sem neki teremtette eredetileg, mégis, olyan jó arra gondolnom, hogy amit megalkotott, az másnak is hasznára válik.

Hullámzik a víz, a tenyeremben a csigaház. Szükségem volt már erre a hullámzásra, ezekre a neszekre, hogy távolról nézhessem azt, amit otthagytam – és aztán visszatérhessek hozzá.

Úgy szeretnék élni, mint az a tengeri csiga: alkotni állhatatosan, napról napra, de abban a tudatban, hogy amit megteremtettem, egyszer majd valamire jó lesz. Ha életet nem is menthet, de hátha segít. Hogy miben is, azt nem tudom, de ha nem gondolhatnám így, az szomorúvá tenne. Akkor miért építsek? Minek?

A mellettem lévő nyugágyon egy férfi kenegeti magát napolajjal. Egyedül jött (sőt, érkezett, mi több: vonult be), nyilván azért, hogy jól érezze magát. Saját időt él. Kiválasztotta a megfelelő napágyat, felvette a hibátlan testtartást, majd felkínálta magát a napfénynek. Minden tökéletesen kimunkált rajta. Nem az izmaira gondolok – mert arányos a teste különösebb erőfeszítés nélkül is, bár nyilván sokat mozog, utazik, úszik rendszeresen –, hanem a kellékeire: jó minőségű, könnyű sporttáska, napszemüveg, a táska és a szemüveg összhangban van a bőre és a haja színével. Tökéletesen tudja, hogy mi áll jól neki. Nem téveszti el, nem nyúl mellé. A bőre napbarnított, sötét hajába beletúr az olajos ujjaival, kicsit igazít az amúgy hibátlanul megtervezett hajtincseken, végigsimít borostás arcszőrzetén is. Pihen, hiszen azért van itt, ahogy mindenki, ám mégis máshogy. Issza a napsugarakat, közben pásztázza a partot, de nem csajozni jött, nem olyan pásztázás ez most. Azt majd este, gondolom. (Magabiztosan és gyorsan fog választani.) Méretes szivart vesz elő, meggyújtja, hátradőlve pöfékel, aztán a táskájában rendezkedik. A jó ízléssel kiválasztott táskájában. Közben a szivart a fogai között tartja, nem középen, hanem kicsit oldalra tolva, arca barázdákba húzódik. (Természetesen jól állnak neki a barázdái, ezt tudja is). Fú, de állati férfias vagyok!, sugallja minden egyes állati férfias barázda az arcán, a hunyorgása, ahogy egy pillanatra az alkonyi napba néz. Aztán kávéért megy (inkább: vonul), utána elhever újra a napágyon, parányi csészéből kortyolgatja az olasz presszókávéját, valahogy kibulizta magának, hogy lehozhassa a csészét (kistányérral) a partra – miközben a többiek műanyagpohárból gurítják le a sörüket. Gondolom, a legjobb minőséget választotta a hely kínálatából. Újabb szivar, újabb barázdák, hogyénmennyirejópasivagyok-tekintet. Amúgy tényleg az. Mégsem vonz. Inkább csak figyelgetem a napszemüvegem mögül, mint egy egzotikus növényt. Megéli az időt. Ez jó. Kávés szivart szív, közben ezt is kiderítem. Lehet, hogy most ugyan itt egyedül van, de valahol várják. Kizárt. Miért kizárt, hiszen nem is ismerem, semmit nem tudok róla. Érzem csak.

Előítéleteim vannak talán? Biztosan. Mégis, nem tudok nem gondolni arra, hogy az életének alfája és ómegája – ő maga. A legfőbb műalkotás. Nem lehet sem hozzátenni, sem elvenni belőle. A tányér aljáig kitunkolja a pillanatot, aztán összecsomagol, és megy tovább. Vonzó út első látásra, talán még példakép is lehet, hiszen ki ne szeretne ilyen lenni, így hordani a napszemcsit, így túrni a hajába, így inni a kávét a tengerparton. Így nézni. Szivarozni. Ha férfi lennék, biztosan azt mondanám: így kell! Jól teszi! Mégis, valami nyomaszt. Talán az, hogy ordít róla, hogy a gondolatbuborékában egyetlen szó áll: én. És ez a kérkedő tudás magáról lehangol. Nem akar röghöz kötődni, senkihez igazodni, mert akkor alkut kell kötni a pillanatokkal, az meg már nem olyan tökéletes.

Szeretem, ha egy férfi nem tökéletes. Ha egy kicsit béna, ha nem passzol rajta minden, ha nem tudja magáról (eleve), hogy mennyire férfias, vagy, ha tudja is, nem ez foglalkoztatja reggeltől estig. Ha nem csak énvárát építi. Ha nem csupán egy gyönyörű zsákutca.

Lehet, azért érzem mindezt, mert inkább olyan vagyok, mint az a csiga, aki másokra hagyja majd egyszer önmagából kinövesztett házát, létének lényegét. A tengeri csigák nyelvét értem, beszélem, ő pedig a remeterák, aki vedlés után új helyet keres. Talán ezért idegen nekem az a pasi – és nem csak azért, mert amikor megszólal a telefonja, olaszul beszél. Én meg csigául hallgatok. Így vagyok része a tengeremnek. A végtelenemnek.

(Első megjelenés: Olvasat.hu, majd a “Bölcsőmben magam ringatom” c. kötetben)

Marikám, itt a sült krumpli, megkérlek szépen, hogy ne egyél bele, miközben kiviszed a vendégnek, egyrészt mert ő fizeti, másrészt meg hogy vegyek így példát rólad, rád is rád férne egy kis fogyás. Tudod, rohadt nehéz itt dolgozni, miközben csak zabkását eszem, kefirt, citromot, meg natúr csirkemellet salátaágyon. Csak tiszta vizet iszom, meg a zsírégető teát natúran, nem rossz, de a jótól messze van. Majd amikor lefogyok, legalább egy 25 kilót, akkor már csak egy X lesz az XL-ben, csini leszek, felfigyel rám a szomszéd Józsi, azt kérdi, Maxika, miért is hívják magácskát így, inkább Minikének kéne. Jójó, persze, foglalkozom a hatos asztal duplaburgereivel, értem én, hogy morcos fajták, csinálom már, nyugi van. Tudod, lesz majd egy kutyahordozó hónaljtáskám, veszek bele csivavát, zöld lesz, nem, nem a csivava, a zöld jól áll, és nem fog beakadni már a hónaljredőimbe, Grósz Maxi csivavával jár, az utcánkban ugat majd az összes falusi mix, amikor elmegyünk a kerítés előtt. Láttam én az ilyen celebes műsorokban, mindenkinek kell egy kisállat, aki szép. Márpedig én szép leszek, Marikám, fele annyi alapozóból kijön az arcom, úgy majd tudom drága drogériában venni, mert nem kell annyi, belibbenek, csivavával a vállamon, mondom, hogy a legdrágább alapozót ide, Grósz Maxi igazi nagyvárosi díva, vörös rúzst kérek, és lángvörös hajfestéket, nem, nem olyan, mint a kecsap, ne szólj bele az ízlésembe! Nem kérek a maradékból, köszi, edd csak meg, legyél dagadt egyedül, én kiszállok ebből a ligából.

Lila miniszoknyát veszek, zöld neccharisnyával, az megy a csivavatáskámhoz, magassarkút is kell újat vennem, az előző elhajlott. De már nem hajlik el többet, edzőterembe fogok járni, a csivavát a súlyzó szélére akasztom, nem, nem fog elbillenni, egy kiló nincs az egész, ki tudom én azt egyensúlyozni, Marikám, csak figyeld meg, ez sem okoz gondot, ni, hogy a bal tálcán egy liter kóla van, a jobbon meg csak egy hambi. Nem, cukormenteset sem iszom, olvastam a szosölmédián, hogy becsapja a testem, lehet, hogy a tiéd nem, Marika, de én nem hiszek ezeknek az üdítőgyárosoknak! Lesz majd kárómintás nadrágom is, sztreccses, és napsárga boám a piros haspólómhoz, az egész ruhatáramat lecserélem, mit értesz te a divathoz, Marika, ikon leszek, felfigyelnek rám, nem kell már ide bejönnöm húspogácsát sütni, elég végigvonulnom a belvároson, dobálják majd a bankókat utánam az emberek. Jöhetsz a lábam nyoma után, szedheted össze a dollárokat, jut neked is, nem kell itt gürizned.

Persze, hogy befizetlek médiumhoz, én is járni fogok, kideríttetek vele mindent, ki lesz a férjem, bár azt hiszem, nem akarok megházasodni, minden héten más pasit haraptatok bokán a csivavámmal, Brutusz lesz a neve, téged nem fog bántani, ne aggódj, Marika, csak vidd már arrébb azt a tripla sajtburgert, tudod, hogy az a kedvencem.

(Illusztráció: Walasse Ting – Lady Eating Pink Watermelon)

Magas fák lombja közül vándormutatványos sátorcsúcs villan ki. Körülötte lakókocsik sora alkotta kerítés, hol itt, hol ott bukkan elő egy-egy állatfej. Több lámát is felismerek, de tevéket is látok, amint békésen nyámmognak. A lovak sörényét fújja a szél, kutyaugatást, kecskemekegést is hallok. Megdobban a szívem, mióta világ a világ rokonszenvezek velük, számtalan előadáson tapsoltam pirosra tenyerem. Cirkusz van a közelben, ki jön velem, toppanok be az unokákhoz szombat délután.  Mindenki lelkes, menjünk. Katus tizennégy, most még átöltözik, sminkel, Petra tizenegy, csak cipőt cserél, és Maxim, aki még nincs három, ő is szalad, szájába dugja a cumit, zsebre rak egy kisautót, odaáll az ajtóba, mehetünk. Míg haladunk, mit haladunk, száguldunk a cirkusz felé, félünk, hogy elkésünk, eszembe jut, hogy gyerekkoromban a legjobb mókát a strand, a vidámpark, de főleg a cirkusz jelentette számomra. Harsogó zene, színes, villódzó fények, büfé üdítővel és a legnagyobb kedvencem, a vattacukor. Hatalmas rózsaszínű imbolygó példányával keressük meg a nekünk kijelölt székeket. Máris kezdődik a műsor. Integetve, széles mosollyal az arcukon, a lüktető zene ritmusára lépegetve, táncolva vonulnak fel előttünk a szereplők, mintegy ízelítőt adva mi mindent láthatunk majd. Lopva az unokáimra pillantok. Vigyorogva, kipirult arccal, vattacukor maszatosan nézelődnek.  A legnagyobb figyelmét a fiatal artistafiúk kötik le, a középsőt az állatok érdeklik, a pici a bohócot értékeli a legjobban, mutogat, folyamatosan magyaráz, még jó, hogy itt nem kell olyan nagyon csendben lenni. A szünetben akár lóra is pattanhatnak a gyerekek három körséta erejéig, a két kisebb megy, a nagy csak legyint, ciki. A forgó, hatalmas keréknél izgulunk a legjobban. A szemet gyönyörködtető fiatal légtornászok túlontúl merészek, lélegzet elállító, ahogy minden háló nélkül szökkennek egyik kerékről a másikra, vidáman, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Lelkesen tapsolunk, és valósággal megkönnyebbülünk, mikor épségben befejezik. Az utolsó szám következik. Egy harsány, tarkaruhás bohóc három hatalmas plüssállatot cipel be a porondra, és lerakja őket középre. Nagy lendülettel egy óriási kulcsot ránt elő a kabátja belső zsebéből. Kiválasztja a rózsaszínű elefántot, forgatja a kulcsot a hasánál, mintegy felhúzza, és leteszi a földre. Az elefánt egy pillanatig állva marad, majd elterül élettelenül. A bohóc hangosan mérgelődik, mutatja a közönségnek széttárt karokkal, hogy nem sikerült elindítania. Majd a krokodilt próbálja életre kelteni, de nagy bánatára az sem működik. Ekkor az oroszlánt veszi a kezébe, hosszasan forgatja a kulcsot, és csodák csodája, az elindul, rakosgatja a kicsi lábát, majd eldől. Aztán újból felhúzza, megy egy ideig, de aztán puff, elterül. Egyszer csak minden felhúzás nélkül magától felpattan, és szaladni kezd körbe-körbe, a bohóc meg hadonászva, kiabálva utána. Mindenki nevetve szurkol neki. Amikor sikerül megfognia, az oroszlánbundából egy parányi kiskutyát varázsol elő. Hogy képes ez a csöpp csivava mozdulatlanul feküdni, hihetetlen. Hazaérve látjuk, hogy Maxim a szoba közepére hurcol három nagyméretű plüsst, elefántot, mackót, tigrist, amit talál. Felkapja a kapukulcsot, forgatja elsőnek az elefánt hasánál. Nem mozdul. Aztán a mackóval próbálkozik, az sem csinál semmit. Eddig úgy érzi, minden rendben megy.  Ám amikor a tigris sem szalad el, értetlenül áll. Könnyes szemmel, döbbenten néz. Ollóért szalad, és ha nem állítom meg, lehet felkoncolja.

(Illusztráció: George Seurat, The Circus)

Nagybátyám imádja a vékony lábú, peckes vízimadarakat. A hatodik szülinapomra kaptam tőle egy látcsövet, hogy amikor apám legnagyobb örömére elcipeli magával a lápra a kis idiótát, engem, a vízimadarakat figyelni, ne kelljen folyton a saját látcsövét a szememre nyomni, hogy megossza a látványt.

Pedig engem nem is érdekel. Sőt, ijesztően közelinek tűnnek benne a madarak és a nagybátyám is. Főleg, amikor dühös arccal kitépi a kezemből, és fültövön csap, hogy tényleg micsoda kis idióta vagyok, a madarak helyett őt vizslatom.

A világ ijesztő és zavaros. Óvodába nem járok. Még nem beszélek, és nem vagyok szobatiszta. Anyám marad otthon velem, ő tanít meg enni, cipőt bekötni, házat rajzolni, beszélni. Apám gyűlöl, ügyetlen lassúságomért ver. Aztán anyámmal üvölt, és őt üti. Némán fojtom vissza a zokogást a sarokban. Tudom, minél jobban sírok, annál jobban üti.

Kipróbálom a látcsövet otthon, kinézek vele az ablakon, aztán körbe a szobában. Ijesztően közel kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám.

Csak akkor kezdek el igazán örülni a látcsőnek, amikor felfedezem, ha fordítva nézek bele, biztonságosan távol kerül minden. A szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák, az anyámmal ordibáló apám. Anyám ruhájának öblítőillatán kívül ez az egyetlen megnyugtató.

Gyakorlom, végül megtanulom a látcső nélkül is messzinek érzékelni az iskolában Csaroda, Múry es Győrilevi rajtam vihogó pofáját, ütéseit, és Biró Gizi meg Kelemen Marika néni megszégyenítő szavait. Megbuktat mindkettő. Apám a szíjával üti kifulladásig a csupasz hátamat, aztán anyámat, amiért ilyen egy idiótát szült. De a tudat, hogy nem védem meg őt, sehogy sem távolodik.

Nem tudok figyelni, mikor már nem vagyok iskolaköteles, kirúgnak. Betanított munkásként dolgozom, de nem tudom megtartani az állásom. Végül már az utcára sem bírok kimenni. Taszít a világ. Biztonságos távolságban akarok tudni mindent, mint a látcsövön át. Apám továbbra is veri anyámat, én pedig bénultan várom, hogy abbahagyja. Minden erőmmel arra gondolok, valahol messze valaki más anyját verik.

Egy forró nyári estén ügyetlenségből eltöröm az egyik kristálypoharat. Pedig hozzányúlnom is tilos. A konyhapulton áll. Átszűrődik rajta az ablakon beeső fénynyaláb, szivárványszín sávokat rajzol a polírozott fára. Kézbe veszem. A szivárványnyalábok a kezemre ugranak. Megijedek, elejtem. Szilánkjai szanaszét hevernek a konyhakövön. Anyám rohan a segítségemre, kapkodná kötényébe a szilánkokat, mielőtt apám felfigyel a balesetre. De apám éles fülét nem kerüli el a gyanús zaj. Már a konyhaajtóban áll. Üvölt. Üti a fejemet, aztán a szilánkok közt térdelő anyámnak esik. Próbálom távolítani a látványt, de látom a vért, és azt is, ahogy apámat a földre teríti egy dühödt férfi. Üti, rúgja, ahol éri. Mint egy gép. Csak üt és rúg.

Apám hadonászva védekezik, egyre ernyedtebben. Aztán nem mozdul. Piheg, pislog, hebeg még. Végül már azt sem. Anyám kiabálását, aztán jajveszékelő sírását hallom a háttérben. De minden olyan távoli, mint a szürke füstöt pöfögő autók, a rohanó emberek, a vizelő kutyák.

− négyévszakos karácsonyi próza

„A karácsony – mondta apám – lelkiállapot, nem étkezés.”

−Szabó Magda

A gonddal foglalkozni maga a gondolkodás, gondolta, e megvilágító erejű etimológia pedig hirtelen olyan bizalmat keltett benne a nyelv iránt, hogy jó szívvel szánta viszont kínjában folytatott eszmefuttatása lenyomatául; akkor is, ha gond helyett inkább olyan tragédiáról volt szó, amelyre nincsenek is szavak. Bárhogy is, az elmúlt Karácsonykor – ő bizony nagybetűvel írta, akárhogy kell is − meg sem kísérelhette szóbahozni a kaszáját akkor még csak fenő halált: mintha az ünnepet nem éppenséggel annak születése tenné boldoggá, aki melegebb éghajlatra küldte… küldi… majd, dilemmázott, a kaszás bácsit. Na tessék, erre sincsenek szavak, nyugtatta magát, amiért nem talált.

Inkább azt a fogós kérdést firtatta, mégis mi a Karácsony halál nélkül. Legfeljebb raktárgondok, konyhai nehézségek és szót sem érdemlő családi összezörrenések által megzavart idill? Az ilyesmit ne is árnyékolja be a halál, mondhatta, sőt parancsolhatta volna a falnak, ha nem az ő fülébe cseng inkább saját költői kérdése, amely úgy fogalmazódott meg benne: mi más adhatná értelmét annak, hogy megszületett!?

Eljövetelének nyugalmát ugyan még Karácsonykor sem sokak arcára látta kiülni; de hát a hülye akar télen kiülni, pláne ki akarja, hogy rá üljenek ki? − gúnyolódott magában az ünnep félre-, illetve meg-nem-értésén, ha már szenvedést feltételező krisztusi ígéretek helyett beérni az úgynevezett pozitív gondolkodással: diktátumát a korszellem huhogja, kezdte jellemezni, jóllehet egy magára valamit adó szellemmel ellentétben tudomást sem véve a halálról. Az optimizmusnak éppenséggel a fonákja is az, hogy negligálja a halált, folytatta, hiszen, aki számít erre a – tán csak hite híján – legrosszabbnak tartottra, tehet ellene; arról nem is beszélve, gondolta, hogy aki csak a jót hajlandó meglátni, magányossá válhat, mert érzéketlen mások szenvedésére.

Ahogy tűnődött, azt is megértette, hogy nemcsak az idillt, hanem önmagában még azt a szeretetet sem jelentheti az ünnep, amely kétségkívül boldoggá tehet akár a csillogó terítékek barikádjai között is, némi iróniával élve; mert, ha van szeretet, akkor befigyel a bűn is zsoldjával, a halállal együtt. Ahelyett, hogy furcsállotta volna a páli tételt, kezdte kapizsgálni, miért éppen a bűntől kell megszabadítson az ünnepelt a halálon aratott győzelemhez: elvégre a létet oszthatatlanságában – fájdalmai dacára is – a szeretet adja; egysége pedig szintúgy vall igazságra. Minden jóra kell hát forduljon, hitegette magát, csak az igazság is olyan lehet, mint egy nő, aki akkor válhat igazán értékessé udvarlói számára, ha lassan áll kötélnek. Majd pedig eszébe jutott, hogy viszont rossz irányt is vehet minden… mármint a minden, pontosította az igazság ilyetén módját. Jót vesz, döntött, mert a jó éltet: A jó a lét, a lét a jó: / igaz, bár a síron túl. pattant ki a fejéből, verslábain pedig a Karácsony ünnepköréből végképp a metafizika úttalan ösvényeire tévedt.

Ugyanakkor elégedetten nyugtázta, hogy ezt a két sort elég is tudni: titok kell övezze az – általa szintén nagybetűvel írt – Istent, különben ki sem lehetne érdemelni áldomásai non plus ultráját. Titka pedig már azóta erotikával ért fel számára, hogy kamaszként rádöbbent, a vonzalom teremtőerőt szít. Azt viszont egyenesen tudta, hogy ha – Ne hagyj Isten! – mégsem fordul jóra minden, akkor sem érdemes mást hinnie: ha nem volna Isten, ki kellene találni, csengett a fülébe. Mindazonáltal a végső halál lehetőségével még mindig szkeptikusabb volt, mint például a demokráciáéval, amely utóbbiban saját ellentétét is felfedezni vélte. Öröklét ide-oda, korlátok nélkül aligha tulajdonított volna értéket az életnek, hiszen eleve csak a maga határoltságában tudta megragadni.

A behatárolt istentia viszont csak ex lehet, hiszen kifelé tör. Mégis merre hatna?! Szerettei ápolandó emlékeként tartósulhat is: talán a vallást kihívó, de perfekcióra képtelen technika gyorsaságában sem mosódik el, talán a pontszerű információk e korában sem foszlik szerte. Így bizakodott, ha már Karácsony volt, arról nem is beszélve, hogy tartam a javából a Krisztus-történet is. Mégis értelmet vélt inkább keresni, miközben szíve szakadt meg. Ezért kellhet ésszel befoltozni, töprengett egyensúlyuk híján. Bárhogy is, nagybátyján túl írásának szintén végességében tulajdonított értéket. Befejeztével a hozzá tapadó emlékeken túl azonban reményeket sem átallott fűzni hozzá. Hadd szilárduljon előre-hátra a lét!

(Illusztráció: Tom Bushnell – Happy Christmas)

Az egész egy derűs tavaszi napon kezdődött, amikor a piacon lógó szatyrokkal a vállamon vánszorogtam, s egy modellféle lenge lány ellibbent mellettem. Egyik kezében kutyapóráz volt, a másikban pedig egy gurulós bevásárlótáska. Kisebb sokkot kaptam a látványtól, letettem a piac kőszőnyegére a szatyraimat, masszíroztam a vállam, és arra gondoltam, hogy a fenében nem jutott ez nekem előbb eszembe.

Aznap este már izzott a webhálóm, földön-égen kerestem a tankom. Merthogy ez a népies neve: banyatank. Arra is rájöttem, hogy a skótkockás gurulós bevásárlótáskához nem adnak automatikusan túlsúlyos félvak tacskót. Magyarán tacskó nélkül is lehet venni ilyen szatyrot. Fellélegeztem, örömömben énekeltem,  mert őszintén szólva fogalmam sincs, hova tettem volna az ebet. Tanyasi szocializációmtól nem tudok már szabadulni soha, e szerint pedig kutyának, macskának udvaron a helye, punktum.

Ha már tank, legyen menő, futott át rajtam, s  a legtrendibb márkák kínálatát böngészgettem. Ki is választottam egy spanyol modellt, amely Picasso forma- és színvilágát juttatta eszembe. A tanári fizetésem egynegyedét utaltam át érte, de nem bántam. Elszánt voltam, hajthatatlan és pofátlanul sikerorientált. A reklámképen két méter magas, szálfa, világhódító fiatalember húzta maga mellett, gondoltam, ha neki nem kínos, nekem sem lesz az. Pár nap múlva hozták a csomagot. Első ránézésre csak azt tűnt fel, hogy alig fér be az ajtón. Amikor kicsomagoltam, egy világ omlott össze bennem. Más szín volt, mint amit megrendeltem, más forma,  továbbá csak a hokedlire állva értem el a fogantyúját. Vissza kellett küldenem. Csupán a postaköltségem bánta. Ez mind-mind irdatlan szomorúsággal töltött el, de hát a nagyobb baj az volt, hogy ott voltam újra, ahol a part szakad. Tank nélkül.

Mindent egy lapra téve gyors döntést hoztam. Elmentem egy nagyáruházba. Kinéztem egyet. Megvettem. Másnap már a piacon görögtem vele. Mi az hogy görögtem! Valósággal megrészegített a szabadság súlytalansága. Összevásároltam mindent: káposztát, krumplit, tököt, almát, karfiolt, ja, igen, olajat is, és nem is egyet, hanem egyenesen kettőt. Fél éve halasztott mézvásárlást ejtettem meg, mert ugye az olyan nehéz, mint a só, és igen, sót is vettem meg cukrot is. Valósággal röpködtem örömömben, degeszre telt a tankom, de sebaj, nem éreztem nehéznek. A kedvenc butikomba is bementem, megálltam a sarokban, és szemlélődtem. Egy idős hölgy rontott be az ajtón. Két eladó is megszólította, de ő mintha nem is látná őket, átnézett rajtuk, és hozzám rohant. Ez az!, kiáltotta. Ez kell nekem is, tudja milyen régen vágyom rá? Azzal kitépte a kezemből a tankomat, és mint aki divatbemutató kifutóján illegeti magát, elindult a tankommal ide-oda a nagy tükör előtt. Mentében igazgatta a sálját, dobálta a haját. Mit tetszik kérni?, kérdezték tőle az eladók. Itt semmit, csak tudják, húsz éve nem merek ilyen gurulós kocsit venni, mert öreges. Most meg itt van egy, ami fiatalít. Az eladók úgy néztek rám, mint a véres rongyra, már-már azt hittem, kidobnak a boltból. Elindultunk az Andrássy úton a Hősök tere felé. A hölgy a tankommal elöl, én meg kullogtam utána. Véletlenül épp arra jött, amerre én, de éreztem, hogy még a pokolba is képes lenne követni. Egészen a térig kísért. Ott addig-addig bohóckodott a japán turistákkal, míg elkérték tőle a tankom, és csinálták a viccesebbnél viccesebb felvételeket. Ez azért már több volt a soknál! Az én tankommal ne gúnyolódjon senki! Kikérem magamnak!

Először Gábriel arkangyalra néztem, csináljon már valamit, mégiscsak egy felsővezető. Aztán Árpádra, Elődre, Ondra, Kondra, Tasra, Hubára és Tétényre. De semmi. A szent királyokkal se mentem többre, se a Hunyadiakkal, se Bethlennel, se Thökölyvel, se Rákóczival, se Kossuthtal. Rájöttem, hogy hősök ide vagy oda, csakis magamra számíthatok.

Összeszedtem maradék erőmet, és kitéptem a tankom a kezéből. Ez az én tankom!, mondtam, viszontlátásra, és elindultam a százéves platánok felé.

(Illusztráció: Saatchi Art)