Mértani középpontja van a léleknek is, s aki bölcsen nem kutatja, hát megtalálja azt. Beavatásunk sebe; hol takargatnivaló, hol pedig ékünk, de egy nap már az, ami: kitörölhetetlen élet a Jóisten akaratából.

Ősztől nyárig, majd’ egy évig ébren álmodtam az egyetemvárosban.

Fiatal urak, mondták nekem és züllött barátomnak. Azok voltunk, én biztosan – már nem állástalan diplomás, hanem kereső, aki elengedi a szerelmét egy messzi országba; mert nem házasodom meg, csak azért sem.

Így nem lehet élni, nevetett kéjesen Zita, holott néhány hónapra engem ejtett rabul azzal, hogy mindenre igent mondott. Jó kurva lehetnék, ezen sokat szoktam gondolkozni, suttogta, máskor meg hunyorgott a hatás kedvéért, az is segítő szakma, mint a tiéd, szóval igen, feleltem, s ezt még nem mondtam volna ennyire magabiztosan nemrég. Ez nem az én hajszálam, kacagott, ez szőke, de azért még aznap kimosta az ágyneműt. Olyan szépet mondtál, hogy nem hánytam egy hétig, hát még így sem dicsérték a bókomat. Gyönyörű lány, nem tudom nem őt nézni, ingatta a fejét, de közben gyűlölt, hogy megmutattam neki a szerelmem fényképét, aki csak a naptárral mérve volt múlt idő.

Legalább ilyenkor nem időztem a kocsmákban – ivott helyettem is bohém barátom, akivel a legnagyobb egyetértésben saját zsebre dolgoztunk. Mindezért kirúgás jár, mit számít?

Ami számít: minden egyformán messze (közel) van a lélek középpontjától.

RÉSZLET AZ ÚRI UTCA 5 LAKÓI C. REGÉNYBŐL

A ZSIDÓ TEMPLOM

Zsófi tiszte volt a tej és a kenyér megvásárlása. Legnagyobb sajnálatára a szomszéd tehene ellett, és amikor kisborjú van, nem lehet tejet venni tőlük. Így Zsófinak – jégszekrényük nem lévén – minden nap el kellett zarándokolnia a Tejboltba, ami bizony majdnem egy kilométerre volt. Ott aztán szépen beállt a sorba, néha csak ötödiknek, de ha nem volt szerencséje, akkor huszonötödiknek.

Meglehetősen unalmas feladat volt, de ami mégis érdekessé tette, hogy útközben át kellett menni a főtéren, és így az összes üzlet kirakatát minden nap végignézte. Aztán mikor Zsuzsi is csatlakozott hozzá, felderítettek egy átjáró „kisközt”, amivel az utat egyharmadával lerövidíthették. Ez a kisköz csak egy gyalogjárdányi szélességű volt, két bekerített telek között. Az egyiken még emeletes házak voltak, földszintjükön üzletekkel, a másik oldalon viszont egy bokroktól és fáktól benőtt, sűrű aljnövényzetű kert, amelybe nem lehetett belátni, pedig csak egy drótkerítés vette körül, az is itt-ott düledezett.

A telek másik utcára néző részén viszont egy gyönyörű színes üvegablakokkal díszített, kupolás épület volt, több kis oldal toronydísszel. Széles lépcső vezetett a hatalmas, kétszárnyas bejárati ajtóhoz, ami állandóan zárva volt. Titokzatos épületnek látszott, elhagyatottnak, de bizonyos napokon látott bemenni egy-egy embert a kapun. A barátnőjével hosszan nézegették az épületet, gyönyörködtek benne. Egyszer Zsófi kitalálta, hogy menjenek be, nézzék meg milyen belül. Ott álltak, nézték, nézték a hatalmas kaput, amikor egy ismerős felnőtt rájuk köszönt: – Szervusztok, hát ti mit csináltok erre?

A két kislány, mint akiket valami nagy bűnön rajtakapnak, zavartan válaszolta: – Megyünk tejért… – és bizonyságul megemelték a tejeskannát.

– Hát csak siessetek, mert én is onnan jövök, és sokan vannak, még a végén nem jut.

Így aztán örökre elment minden bátorságuk, hogy bemenjenek az elhagyatottnak látszó gyönyörű épületbe, amelynek az egész városban párját nem látta Zsófi. Később otthon kikérdezte a szüleit, akik felvilágosították, hogy ez a zsidó templom a téren, de oda nem szabad bemenni másoknak.

Zsófi római katolikus vallású volt, évente 1-2 alkalommal volt a szüleivel templomban, de a katolikus templom egészen más volt. Ők egyébként egy külsőségeiben is szerény, kisebb, fehérre meszelt falú templomba jártak, amit kiskápolnának hívtak a helybeliek. Minden karácsonykor elmentek, megnézték a Kisjézus jászolát, de különösebben a család nem gyakorolta a vallást. De ez a zsidó templom, ez felkeltette Zsófi kíváncsiságát.

Ahogy telt az idő, a szomszédék kisborjúját elválasztották az anyjától, és ismét lehetett tejet kapni náluk. Így Zsófi mentesült a távoli tejhordástól, aminek következtében a zsidó templomot sem látta hosszú hónapokon keresztül. Aztán egyszer a szülei beszélgetésére lett figyelmes, akik azt tárgyalták, hogy a „kisközt” lezárták, most már csak körbe lehet járni a piachoz.

– Miért zárták le?

– Pártházat építenek.

– A kisközben? Hová? Ott nincs hely.

– A zsidótemplom helyére – mondta Apa olyan hangon, mintha hatalmas köveket dobna egymás mellé.

– És az egyház ezt megengedte?! – hasított a levegőbe Anya hangja.

– Gondolod, hogy megkérdezték őket? Azt hallottam, hogy arra hivatkoztak, hogy a zsidó egyház nem használja, pedig ez nem igaz, csak félnek bejárni a templomba. Túl feltűnő helyen van a bejárata, és a kistemplomba járnak, ami beljebb van az utcában. Ott bokrok is vannak, és annak takarásába nem lehet látni a térről, hogy kik járnak oda. A Pártbizottság, vagy a városvezetés meg azt mondta, hogy életveszélyes a nagy templom, le kell bontani. Kötelezték rá az egyházat. Azok meg hiába mondták, hogy ez nem így van, és ígérték, hogy idővel felújítják, elutasították a kérelmüket. Le kell bontani. Jövő ilyenkor állítólag már állni fog a helyén az új pártház. Vörös klinkertéglából. Jó drága lesz. Ennél drágább tégla nincs. Gondolom, azt akarják, hogy időtálló legyen. Biztos példát vettek a zsidó templomról, mert azt ugyebár sárga klinkertéglából építették. – fejezte be epésen Apa a mondókáját.

Zsófi némán hallgatta a beszélgetést, és sehogy sem fért a fejébe, hogy mitől lett volna életveszélyes az a hatalmas, erős épület. Valóban. Ezt még gyerekésszel is nehéz volt elfogadni.

 a fa önmaga körül tekeredik fel a csúcsig..
..a megismerés útja kerekebb egy almánál
(Edmond Jabes)

engem egy almafa nevelt fel. sosem a törzsének támaszkodva ültem, mert ott a kert belső járdájára lógott volna a lábam, pánsípcsontomon sétáltak volna a hívek, akik jöttek apámhoz, hanem az árnyéka szélén, ahonnan láttam a felhőket, ha hanyatt feküdtem. de a könyvekhez is épp elég volt a fény és az árnyék is, hogy ne úgy verődjék szemembe, könnyezve egybefolyjon a szöveg. az olvasástól pont úgy úsznak a szavak, mint a felhők, lassú, egyirányú vonulással. az már későbbi korok tanúsága volt, milyen, mikor leírok egy csodát, még a szavakat is megtalálom hozzá, és az elmaradt megrendülés az olvasókban jobban megrendít, mint a csoda maga. minden hatástörténet az ige szereptévesztése. épp történet nincs benne, tán, hogy semmi ne tehesse meg nem történté. a cselekvés és létezés elég kettős jelölőnek. a paradicsomban is két tiltott fa volt, nem egy fa és az árnyéka. azt már nem tudhatjuk oltott fák voltak, és ha igen, ki mivel oltotta, tán a teremtő magát magával? vagy egyik a másiknak magonca, és melyik melyiké, mennyire kellett messzire essen az örökélet fájától a jó és gonosz tudásának fája, hogy ne csak árnyéka legyen a másiknak, hanem saját terebélye legyen, melyiknek kisebb és savanyúbb gyümölcse, melyik fordul később termőre? önmeddő mindkettő, az ember porozta be őket, megemlékezve, hogy porból lett, leválva a két fa árnyékának kis- és nagymutatójáról, mert más időrend szerint kerülte meg a fákat árnyékuk, és azóta a porból porrá is lesz az ember. self-evidence, önmeddő beporzó. a tudást angyal zárja el tőle, termőre fordult-e beporzásától ama két fa. az almafa, ami alatt nyaranta olvastam, mindig éretlenül engedte el gyümölcsét. mintha csak kidobóst játszott volna velem gyümölcseivel, kiűzve engem a paradicsomba, ahol lehetek későn érő, korán termő egyszerre. csak az öröklétben fosztóképző az idő. nem szüreteléskor jön el értünk ez a kettős jelölő.

   Akartál valamit mondani, amikor kettesben maradtunk a fürdőszobában, ott, a házibuliban, csupa nagyarcú, multicégek jól fizetett rabszolgái, akik azzal hitegetik magukat, hogy egy napon kiszállnak az egészből, művészetelméletet tanulnak Hágában, kolera elleni védőoltást szállítanak Kongóba, beiratkoznak egy dobkurzusra Malajziába, megkerülik hajón a földet vagy lefutják a manhattani maratont. Biztos lesz köztük, aki meg is teszi, miért ne, csak untam a vergődésüket. A nagyotmondásukat. És te is untad. Együtt untuk. Helyzetük foglyai, autójukat, ruhájukat, lakásukat, nyaralásukat már nem tennék kockára, az jár nekik. Lehet, kompenzáltunk, én, a kezdő tanár és te, a gyakorló újságíró. De amikor bemenekültünk csókolózni a fürdőszobába, mondani akartál valamit, úgy néztél, mint mikor mondani akarsz valamit, de nem mondtál.

   Akartál valamit mondani, amikor elvittél anyádékhoz, és végigettem a húsleves-rántotthús-nagyirétese kötelező traktát, ne mondják, hogy az a vékony kis virágszál talán bizony beteges, sápadt az arca, nem tudom, aranyom, rendben, hogy értelmiségi, de valami egészségesebb lányt nem találni ott, Pesten? Éreztem, kilóra, centire, térfogatra, rezzenésre méregetnek, arcizmaimat ellazítottam, cukros mosolyom maga volt az igézet, nem találnak fogást rajtam, csak azért sem. Úgyis találnak. Sarokba szorítanak, nyakon csípnek, nem kegyelmeznek. Kettesben kisétáltunk a kertbe, megmutattad a gyerekkori hintádat, meg is lökted, nyikorgott, nagyapád hegesztette, ő már nem él, a hinta még áll, és megint olyan fejet vágtál, mint amikor akarsz mondani valamit, de nem mondtál semmit.

     Akartál valamit mondani, amikor három évesek lettünk, hogy ilyen modorosan fogalmazzak, és összehoztad a meglepi-partit, tényleg meglepi lett, azt hazudtad, hogy interjút csinálsz valakivel abban a vendéglőben, ugorjak már be, mikor végzel, úgy legalább együtt megyünk haza, tele volt a fejem a sulis gondokkal, majd otthon ünneplünk kettesben, ez motoszkált bennem, és aztán különterembe vezettek, sorra jöttek a barátok, ajándékokat hoztak, egy óra múltán leléptek, sajnos nagyon siettek, mi meg ott maradtunk gyertyafénynél kettesben, és akkor te… Na, megint nem mondtál semmit, pedig azt hittem, akarsz, és lehet, hogy akartál is akarni, de nem jött össze.

            Akartál valamit mondani, ahogy ballagtunk a Balaton-parton, és az út mentén szedett fügék szinte természetfelettien tömény édessége olvadozott a szájunkban, és gyerekek kergetőztek vízipisztollyal, kaptam egy spriccet, felnevettem. És párocskák andalogtak a part kövein, van ez az új sznob és nomád szokás, hogy hátizsákban hozzák a párás borosüveget, a talpas poharakat, a padon ülve koccintanak. És fiatal, izmos fiúk dobálták egymást a vízbe, üvöltve, valószínűleg volt már bennük egy löket. És hirtelen kitágult a vízfelszín, vörösrézben úszott, narancsfényben összesistergett a kezünk, a szádat is kinyitottad, hallottam, ahogy nyelsz egyet, éreztem, ahogy keresgéled a megfelelő szavakat, már a válaszon gondolkodtam. Aztán eszedbe  juthatott, ahogy ismerlek, hogy szánalmasan giccses ez a pillanat, ne már, hogy így kelljen eldőlnie, és megátalkodottan, csak azért sem mondtad ki.
Akartál valamit mondani, nyilván azért vetted a jegyet Mallorcára, némi szervezési akrobatikával én is el tudtam cserélni a pénteki óráimat, egész hétvégénk volt rá, neki is futhattunk, nem kellett elsietni, megfordult a fejemben, hogy valamelyik patinás vendéglőben vagy kávézóban, ahová mintegy véletlenül térünk be, nem várt meglepetés fogad, egyszer már összehoztál ilyesmit, de az is elég, ha csak elhangzik, aminek el kell hangoznia. Ódon faragások, színes falak, türkiz medencék, kirobbanó életöröm, burjánzó virágok, örvénylő zene mindenfelől. Az élet balkonon csókolózás, macskakövön caplatás, könnyű borok kortyolgatása, semmi tét, csupa napfény, csupa lebegés, gondoltam, itt könnyebb lesz, nem szorítják szívedet azok a gubancok, amelyek egy gondterhelt országban gúzsba kötnek, a francba, nem mondtad ki, még a reptéren, hazafelé, a vízízű americanót kortyolgatva sem.
Tudom, egy férfinak ez kommunikációs kérdés, a legjobb pillanatban, a legjobb stílusban… Egy nőnek viszont húsba vág, neki ez biológia, úgyhogy ne nézz rám ilyen elkerekedett szemmel, persze, hogy nem érted, megesküdtem volna rá. Igen, elküldtem a papírt a japán ösztöndíjra, és most jött meg a válasz, mehetek egy évre, lehet, kettőre is, ha bejön. Lövésem sincs, mit képzeltél, tényleg, vajon mit? Ja, minden rendben volt köztünk, viszont hó végéig ki kell pakolnod a cuccaidat, felmondtam az albérletet. Most hétvégére hazaugrom anyámékhoz, és az lenne az ideális, ha vasárnap este, amikor hazajövök, a te részed üres lenne, a kulcs itt várna az asztalon. Elég, ha behúzod az ajtót, írhatsz pár búcsúsort, ha van még mit mondanod, de nem ragaszkodom hozzá, a lényeg, hogy már ne legyél itt.

Antoine világéletében jól öltözött volt. Idősen is törekedett az eleganciára. A szekrényében egy tengerészkék, egy bordó és egy krémszínű zakó pihent, több hozzáillő nadrággal és néhány pár megfelelő cipővel. Ingeit minduntalan gőzölte. Amikor végigsétált Párizs utcáin, akkor sokan azt hitték, hogy valami előkelőség koptatja a macskaköveket. Hozta is a figurát, pedig néhány franknál sosem volt több a zsebében.

Az öltözékét a színházból kapta. Pontosabban, hazavitte egy előadás temetését követően, miután megtudta, hogy közelgő nyugdíjazása után úgysem kap végkielégítést. Péntekenként kilátogatott az Aligre piacra. Itt legtöbbször kettő sütnivaló halszeletet vásárolt, mellé karfiolt és krumplit. Egy ideje mégis csökkenteni kényszerült a porcióját.

– Múlt héten még olcsóbb volt. Akkor csak egyet kérek – sóhajtott.

Elsétálva hallotta, ahogy sajnálkoznak az emberek. Igaz, az azért senkinek sem jutott eszébe, hogy kisegítse. Jólehet, talán nem is engedte volna. Színházi öltöztetőként ugyanis hozzászokott ahhoz, hogy ő támogasson másokat. Ha kellett kiugrott konyakért, vacsorát hozatott, vagy éppen a művészek rajongói leveleire válaszolt. Igény szerint. Szinte lehetetlen volt kihozni béketűréséből. Munkatársai tudták, milyen hosszú a cérnája, de azt is, hogy azért az is elszakadhat. Egy alkalommal akkorát üvöltött, hogy az egyik színész elsírta magát. Az ügyelő nyomban belökte a színpadra. A prömier végén tapsvihar söpört végig a széksorok között. Émilien másnap megírta, hogy Philippe talán még sosem volt ilyen jó. Még szerencse, hogy aznap nem Moliére ment. Antoine-t ősz fejjel a szivarozás tudta igazán megnyugtatni. A Toscano Antico szálait szerette pöfékelni, pont, mint Clint Eastwood az ezüstös vásznon. A Pár dollárral többért volt a kedvence. Amikor a filmvégi pisztolypárbajban felcsendül a zenélő zsebóra dallama, minduntalan elmorzsolt egy könnycseppet. Tizennegyedik alkalommal is. Hét napon át minden matinévetítésre beült. Egyszer egy jó barátjának elmagyarázta, hogy nem akármilyen ócska füstönivaló az, amit nála lát.

– Ennek a fajtának mindkét vége egyforma, a gyűrűje pedig középen van. Elfelezve, így ketten is élvezhetik. Én is félbevágom, de olyan kicsi a nyugdíjam, hogy kénytelen vagyok magammal megosztani.

A legkedvesebb cimboráinak azért adott belőle. Ahogy kedvenc párlatából is. J&B skót viszkit kortyolt legszívesebben. Hálás kollégáktól kapott néhanap egy-egy üveggel. Azóta is sorakoztak a vitrinjében. A könnyed, citrusos utóíze miatt szerette igazán pont ezt a márkát. Jules-el is megannyi pohárkát lehajtottak, jelentéktelennek tűnő dolgokról elmélkedve.

Amikor Antoine értesült róla, hogy éltes barátja távozott az élők sorából, ő is elgondolkodott azon, hogy hozzá hasonlóan a Szajna habjainak ölelésében leljen örök nyugalomra. Mégsem tette meg. Nem volt elég bátor hozzá. Az is igaz, hogy nem szerette volna, ha kárba vész az a sok féltve őrzött bagó, és az a jónéhány megmaradt palack.

Lassan kaptatok fel az emeletre. A cipőm vizesen cuppog, sáros nyomot hagy a fokokon. A lépcsőházban dohszag, a korlát hideg, nyirkos rajta a rozsda. Kilépek a körfolyosóra, egyforma ajtók, mind másképp kopott, kovácsoltvas virágminták ismétlődnek. Az utolsóhoz érek, megállok. Az udvaron csattognak az esőcseppek, bevernek a gangra, csorognak a kabátomról, becsöpögnek a nyakamba.

Csöngetek. Bentről tompa zörej, villany kattan, lépések, zörren a zár, nyílik az ajtó. Anyu az előszoba fényében apró öregasszony-árnyék, kicsi, hajlott. Megfogja a karomat, gyere, megfázol, húz az ajtó felé. Tészta és öblítőszag. Elveszi a táskámat, lesegíti a nedves kabátomat, megölel. Lehajolok, hogy elérjen.

Vacsorát melegít a konyhában, távoli rádió hangja recseg, nem hagy segíteni. A szekrény felső polcáról leveszek neki néhány kardigánt. Hűvösödnek az esték. Csak székre állva éri el, de nem szólna. A rendbe hajtogatott ruhák alatt egy fekete-fehér fényképet találok. Rajta apu és én a Vérmezőn. Emlékszem, anyu csinálta a képet. Csillog a hó a padokon, apu hosszú télikabátban, lehajol, hogy elérje a kezemet. Én nyújtom felfelé a karomat, kapaszkodom a kezébe, harang alakú kabátom megbillen, kilóg alóla a piros hótaposóm. Apu hozta egy külföldi útjáról. Nézek fel rá, mosolygok. Kattan a fényképezőgép. Aztán megint kezdődik. Anyu hirtelen feldúlt lesz, nem tudom, megint miért, talán a melegfront. Legalábbis azt szokta rá mondani apu. Idegesen adja vissza a gépet apunak, és azon a vészjósló, éles hangon mondja, induljunk.

Máskor is így kezdődött. Forró nyári délután, apu megint külföldön. Nem szabad, tudom, mégis visszaszólok. Anyu tenyere az arcomon csattan. Odakapom a kezem. A következő ütés a fejemet éri, ösztönösen felemelem a karom. Most azt ragadja meg, csavarja a hátam közepe felé. A vállam lüktet, térdre rogyok, homlokom a hideg konyhakőhöz ér. Könnyek csöpögnek a szememből a padlóra. Bocsánat, bocsánat, bocsánat, mormolom. Végre enyhül a szorítás, nem mozdulok. Az átlátszó cseppeket nézem. Foltokban felnagyítják a konyhakő barna virágait.

Hallom, anyu hozza a vacsorát. Visszacsúsztatom a képet a ruhák alá. Bent eszünk, mint régen a vasárnapi ebédkor. A kanál koccan a porcelánon. Távoli rádió hangja recseg.