A fennsík

 

            Nézte a bárány a pásztort, az meg a bárányt. Gondolkodott, miként lássa el a két eltört lábat. Szerencsére nem nyílt sebek. Egy közeli fáról ágakat metszett, kissé meg is faragta.

            Ölbe vette a bárányt, kunyhójához vitte. Helyére igazította a csontokat, az állat felsírt. A férfi csitítgatta, szorosan bekötözte az ágak közé helyezett lábakat. Édes gyökereket rakott a bárány elé.

            Kilépett a kunyhóból. A fennsíkon hamarabb esteledett, mint a tenger partján, de még volt ideje lemászni a szakadékba. Mikor felhozta a bárányt, a távolban egy holttestet látott.

            Ahogy elindult, szétnyílt a nyáj előtte. Vigyázó szemmel nézte az állatokat, betegségnek nyomát sem látta. Jó helyen volt a fennsík, ide nem hozott halált a szél.

            Nem sietett, jut idő fejésre is. Egyedül volt, de megbirkózott a feladattal. Mikor segítőt akartak adni melléje, tiltakozott. A tanács akadékoskodott: egy ember elfárad annyi állat őrzésében, gondozásában, a fejésben, sajtkészítésben. Erre felállt, levette köntösét. Meghökkentő látvány volt, ahogy testén kidomborodtak az erős, szívós izmok, sebhelyek.

            Ezek az izmok nem fáradnak, mondta a tanácsnak.

            Anaximandrosz unszolására az öregek végül kétszáz állattal engedték útjára. A polisznak mintegy hatezer juha volt, a gyapjú és a sajt jelentős szerepet játszott a kereskedelemben.

            A szakadék szélére ért. Tüzet csiholt, meggyújtott egy vászonba bugyolált faágat. Óvatosan ereszkedett, nehogy kőomlást idézzen elő.

            Félúton járt, amikor a homályban megpillantotta a halottat. Mellette lándzsa, kard, kerek pajzs hevert. Spártai katona teteme, a jelekből ítélve két napja zuhanhatott a sziklákra. De mit keres itt egy hoplita? Háború lenne a poliszok között, csak ő nem tud róla?

            Hátára vette a holttestet, úgy indult a szakadék mélyén csörgedező patakhoz. Nem akarta állatok étkének hagyni a tetemet, a homokos partba temette el, hogy nyugalmat leljen. Mire kiért a szakadékból, beesteledett. Fáklyát gyújtott, megvizsgálta a fegyvereket, nem talált rajtuk vérnyomot.

            A nyájat a legnagyobb rendben találta. Némelyik állat türelmetlen volt, hiszen a fejés ideje elmúlt.

            A fejés végeztével félretette a tejet, visszament a kunyhóba, felébresztette a bárányt, egy agyagtányérba töltött tejet, az állatnak adta. Az szomjasan itta. A végén bégetett egy keveset. Fájdalmai lehettek.

            Nézte a hibátlan, új pengét a fáklyák fényében. Végül undorral az ágy alá dobta. Az állatra nézett, az már elaludt.

            Lefeküdt. Magára húzta a báránybőrből készült takarót. Hiába, nem jött álom a szemére. Végül felült, aztán kiment a kunyhóból. A fennsíkon hangtalanul aludt a nyáj. Tüdejét teleszívta friss, hűvös levegővel, többször is, kissé elszédült. Nekitámaszkodott a kunyhó falának, halkan suttogta maga elé: Aszklépiosz, segíts rajtam. Majd az égre nézett, mintha onnan várt volna jelt.

            Visszament a kunyhóba, de továbbra sem tudott aludni. A tehetetlenségtől izmai pattanásig feszültek, erős fejfájást érzett. Felült, fejét a tenyerével dörzsölte.

            Zajt hallott kunyhó sarkából.

            Valaki van idebent, gondolta.

            Képtelenség. Nem jár erre senki.

            A hoplita holttestére sem számítottál.

            Az ágy alól kivette a pengét. Fennhangon kérdezte: van itt valaki?

            Semmi válasz. Felállt, fáklyát gyújtott.

            Hét év körüli kislányt pillantott meg a sarokban. Durva anyagból szőtt inge koszos volt, csimbókos haja eltakarta az arcát, körmei töredezettek, kezét összefonta a térdén, szemét lehunyva ringatta előre-hátra magát.

            Odalépett a gyermekhez, meg akarta érinteni, mire az rákiáltott:

            – Ne érj hozzám, Etamjat!

            A férfi meghökkent, a kardot szorosabban markolta.

            – Honnan tudod, ki vagyok? – kérdezte.

            A gyermek szorosan a kunyhó falához lapult.

            – Csak tudom. Mindig is tudtam.

            Etamjat a gyermeket nézte, aki vagy magasabbnak tűnt, vagy a fáklya fénye játszott a szemével.

            – Hogy hívnak? – kérdezte kis hallgatás után. – A poliszból küldtek?

            – Magamtól jöttem.

            Kihúzta magát, büszkén hátrasimította a haját. Ahogy ezt tette, még magasabbnak tűnt, ruhájáról eltűntek a szennyfoltok.

            – Mondd a neved!

            – Minden barátod nevéből van a nevem, ezért kimondhatatlan. Minden érzésedből jöttem létre, úgy állok előtted. Az lehetek, amit akarsz, amit megengedsz magadnak.

            Álmodom, biztosan álmodom. De miért vagyok rémült az álom közben? A gyermek magasabb, már megtermett lány. Aszklépiosz segíts, elvesztettem az eszemet. Ó, Anaxagorasz, bár figyelmesebben hallgattam volna a bölcsességeidet!

            – Félsz tőlem, Etamjat? – kérdezte a lány. Testét hófehér ing borította, göndör haja puhán omlott a vállára, szeme feketén izzott.

            – Félek – ismerte be a férfi. – Szívem szerint beléd döfném – lóbálta meg a spártai fegyverét.

            – Tedd azt. Szúrd belém a halott hoplita pengéjét.

            Érett nőként állt a pásztor előtt. Vonásai kevélyek lettek, mozdulataiból olyannyira erős, kihívó gyönyör áradt, hogy Etamjat a pengéjét leeresztette, közelebb lépett.

            – Ne érj hozzám!

            – Az istenek küldtek?

            – Értelmed kimerül a birkák fejésében?

            Dühösen sújtott a lány felé. Az elkapta a kardot, kitépte a kezéből.

           – Elég! – kiáltotta, és úgy csapta le a fegyvert, hogy miszlikbe tört. – Minden vagyok, amiből vagy! Higgy már a fülednek!

            Majd megenyhülten folytatta:

            – Menjünk a szabadba. Harcosok ne rejtőzzenek kunyhóba, csak ha meg vannak sebesülve. Rajtad meg nem látok sebet.

            A pásztor követte a lányt.

            – Rövidesen virradni fog – mondta. – Készülnötök kell a háborúra.

            – A perzsák jönnek?

            – Bárki jöhet. Püthagorasz kellene most, ő értene engem.

            – Püthagorasz?

            – Lelked mélyén igaznak érzed szavaimat, csak eltakarod a nyilvánvaló igazságot.

            – Milyen igazságot?

            – Hogy mások következménye lettél. Azt hitted, örökre lezártad azt, ami veled történt?

            Etamjat tompa hangon válaszolt:

            – Pihenni jöttem ide.

            A lány bólintott.

            – Előbb-utóbb benne ragadtál volna, mint sokan mások.

            – Mi a rossz ebben?

            – Minden. Minden és mindenki, ami, aki ebben részt vesz.

            A pásztor hallgatott.

            – Azért ismerem Püthagorasz bölcseletét, mert te is ismered. Minden, amit tudok, belőled származik, és hozzád is kerül vissza. Ha nem érted, legalább fogadd el

            – Mit jelent elfogadni ezt az életformát, még akkor is, ha mást akarunk?

            – Azt jelenti, hogy megtanulunk különbséget tenni a belső és külső törvény között.

            – Zeuszra, nem értem a szavaidat. Az előbb még azt mondtad, azért jöttél, hogy a háborúra figyelmeztess. Most az emberi és isteni bölcsességről akarsz vitát folytatni?

            A lány lehorgasztotta a fejét. A kissé ragyogó fény, ami eddig körbevette, fakulni kezdett.

            – A háború eszköz az elváltozáshoz. Rengeteg embernek megkönnyebbülést jelent, mert elvonja a figyelmét. Igen, veszélyben vagytok, és még sok évezred fog háborúban elmúlni, mely idő alatt jönnek majd olyan népek, akik most vannak születőben. Azért jönnek, mert elváltoztak, ti azért fogadjátok, mert elváltoztatok.

            Most a pásztor hajtotta le a fejét.

            – Annyi évig harcoltam mások és a magam igazságáért, mit értem el vele? Ha szerencsés leszek, megöregszem, meghalok. Úgyis hiába volt minden. Nem akarok megkapaszkodni ebben a mindenségben, létben, néha pedig nem akarok hinni Hérakleitosz, Anaxagorasz, Anaximenész, Püthagorasz, és még oly sok mások tanításainak, mert zavart okoztak a lelkemben, boldogtalan lettem. Egyik tanítás ellentmond a másiknak, maguk a bölcsek is kígyót-békát dobálnak egymásra, béke sehol. Egyik poliszban demokrácia, a másikban zsarnokság, a harmadikban a pénz ural mindent, és így tovább.

            – Hát nem ugyanarról beszélünk?

            A pásztor a földre, kuporodott.

            – Mi a tétje a mindennek?

            – Te vagy a tétje. Mint mindenki, úgy te is. Hogy ne így legyen.

            – Lehet másként is?

            – Lehet és lesz.

            – Mikor?

            – Amikor engeditek, hogy úgy történjen. Most menj vissza a kunyhóba, feküdj le.

            A pásztor engedelmeskedett. Végighevert az ágyon, szemét lehunyta. Hallotta, hogy a lány motoszkál valamit, odanézett.

            – Tedd csak tokba a kardot, Etamjat. Hamarosan szükséged lesz rá.

            – Hogyan? Hiszen összetört.

            – Ahogy eltörted a pengét, úgy egybe is forrasztottad.

            Etamjat elvette a fegyvert, végigsimította a hibátlan pengét. Becsúsztatta az ágy és a fal közé. A lány lehajolt, a földön fekvő bárányt simogatta.

            – Milyen nagyszerű teremtmény. Örülök, hogy ilyen jól elláttad. Eljön a nap, amikor a bárány fogja tanítani a pásztort. Igaz, addig számtalanszor megölik, és jajgatni fognak, akik megölték a bárányt, és az örömtől sírni fognak azok, akik ellátták a bárány sebeit, és törődésükkel életet adtak neki.

            – Mikor fog ez megtörténni?

            – Senki sem tudja, de a csiráját már elvettétek. Most aludj.

            – Veled mi lesz? Ha eltűnsz, azt hiszem, álmodtam, hogy elvesztettem az eszem.

            – Nem tűnhet el az, ami egyszer létrejött.

            – Miért öljük meg a bárányt?

            – Hogy elfogyasszátok a húsát – nevetett a lány.

            Elfogyasszuk a húsát. A világ legtermészetesebb dolga, mégis hasad el tőle a fejem.

            Azt hitte, nem tud elaludni, pedig nagy fáradtságot érzett. Végül kezét a feje alá tette, és abban a pillanatban álomba zuhant.

            Amikor felébredt, pihentnek érezte magát. Vette a vaskos botot, a legelőre hajtotta az állatokat. Közben eszébe jutottak az éjszaka történtek. Bolondság, rázta a fejét. Kereste a hoplita kardját, ott volt az ágy alatt.

            Álmodtam az egészet.

            Délután sajtot készített. Néha a bárányra pillantott, az jó étvággyal rágta az édes gyökereket, olykor lenyalta a szájából kicsorgó levet.

            Az esti fejés közben egyre inkább elkomorodott. Tisztán emlékezett a lány szavaira. Abbahagyta a félig elkészített vacsorát, a tűz mellé heveredett, a bárányt simogatta, a szikrázó csillagokkal kihányt égboltot nézte.

            Később lépések zaját hallotta. Felugrott, a kunyhóba ment, elővette a spártai kardját, az övébe tűzte, majd elvette a botot is. A kunyhó mögé bújt, úgy várta a hívatlan vendégeket.

            Egy férfi és egy fiút pillantott. Sietve jöttek.

            – Menj fiam, ébreszd fel a pásztort – mondta a férfi.

            Etamjat ismerte őket, városból jöttek. Kilépett a kunyhó árnyékából.

            – Az istenek legyenek veled – üdvözölte a férfi örömmel. – Fontos üzenetünk van, egyenesen Anaximandrosz küldi, a vének tanácsának nevében.

            – Mit üzen a tanács?

            – Hajtsd a nyájat le a poliszhoz. Betörtek a perzsák. Szükség van minden eledelre, ki tudja, meddig tartanak a harcok.

            – Kora hajnalban indulunk. Addig is egyetek, pihenjetek.

            – Bizony éhesek vagyunk.

            – Úgy lesz, ahogy Anaximandrosz üzeni. A tűz körül vigyázzatok. Fekszik ott egy bárány, eltörte két lábát.

                                                        A kert

 

            Negyednapra tűntek fel Lampszakosz házai. A beteg Anaxagorasz alig bírta az utazást, kíséretében sokan attól tartottak, hogy az öreg mester, Periklész tanítója, búcsút mond ennek a világnak. Ám mások csak mosolyogtak: Anaxagorasz olyan halált választ magának, amilyent akar, aligha fog búcsút mondani az élőknek egy utazás közepén.

            Estére szerencsésen megérkeztek a városba. Az arkhónok külön házat bocsátottak rendelkezésére, melyhez hűvös vizű medence és kert tartozott. Anaxagorasz kíséretéből mindössze két fiatal barátját, Kroiszoszt és Anuóliszt tartotta meg maga mellett, a többieket visszaküldte Athénba a következő szavakkal: menjetek, és mondjátok meg az athéniaknak, hogy akiknek szükségük van világosságra, azok olajat öntenek mécsesükbe, majd meggyújtják azt. És lefeküdt az ágyra, fátylat borított arcára, és várta a halált. Bár semmiféle táplálékot nem vett magához, és beteg is volt, a szörnyű megalázás a lelkét is megtörte, hiába várt, mi több, néhány nap elteltével egyre jobban érezte magát. Láza elmúlt, kedélye derűs lett.

            A hetedik napon enni kért. Anuólisz narancsot facsart ki egy kisebb bögrébe, mestere ajkához emelte. Anaxagorasz a narancs levétől még jobban lett, enni kért. Tejet kapott, kis sajtot, óvatosan majszolta fogatlan ínyével. Sokáig tartott, míg elfogyasztott egy darab sajtot, cseppenként kiitta a tejet, de Anuólisz türelmesen volt. Szíve hálával telt Aszklépiosz iránt. Majd egy kakast áldozok neki, gondolta, habár mestere szigorúan megtiltott bármiféle áldozatot az isteneknek, bálványoknak.

            Egy holdtölte elteltével Anaxagorasz felkelt a fekhelyéről, Anuólisz karjára támaszkodva rövid sétát tett a kertben. Leült a medence szélére, arcát a Nap felé tartotta, élvezte a meleg sugarakat, élvezte, hogy visszatért az élet tagjaiba. Aztán a medence vízére pillantott, nézte, ahogy az enyhe szellő játszik a vízzel, fodrozza, simogatja azt, mintha a szeretője lenne. Ahogy a fuvallat táncolt a vízen, a víz felszíne megtört, és a Nap fénye érdekes alakzatokat rajzolt a kettős táncra. Az öregember mosolyogni kezdett. A saját lábán ment vissza a házba, feküdt vissza az ágyába. Ismét tejet kért.

            Fény és víz, gondolta. Mi a fénynek a víz, és mi a víznek a fény? Nem akart gondolkodni a kérdésen, inkább álomba szenderült. Anuólisz óvatosan betakarta a mosolygó mestert, majd kiment a kertbe. Kroiszoszt kereste, aki a kert gondozásával foglalkozott.

            – A mester mosolyog – mondta, mikor odaért melléje.

            Kroiszosz döbbenten tette le a sarlót kezéből.

            – Anaxagorasz mosolyog?

            – Még senki sem látta mosolyogni, nevetni, legkedvesebb tanítványai, Euripidész és Periklész sem.

            – Mit gondolsz, megháborodott?

            – Nem hinném. De most ne törődjünk ezzel, inkább örüljünk, hogy köztünk maradt, nem a halált választotta.

            Kroiszosz kezébe vette a sarlót.

            – Vagy őt nem választotta a halál, Anuólisz. De igazad van, ezen majd máskor töprengünk. Most vedd a kosarad, és eredj vásárolni. Ha már van étvágya, étel is legyen hozzá.

            Anuólisz irigykedve nézte a barátját. Kroiszosz elméjét ritkán zavarták meg a mély gondolatok, taszították kétségbeesésbe, búslakodásba. Inkább vágta a füvet, mintha mi sem történt volna.

            Kissé ingerülten hagyta dolgozni a barátját. Kroiszosz lopva nézett utána, apró mosoly tűnt fel az arcán. Szerette Anuóliszt, aki kettőjük közül a lányosabb, érzékenyebb volt, sokat is álmodozott. Ő is irigyelte a szeretőjét, amiért oly könnyedén tud átlépni az álmodozás világába, és megérti Anaxagorasz szavait. A tudományok területén nagy szükség van az álmodozásra és a magányra, amire ő képtelen, holott már hét éve, hogy a mester tanítványa.

            Annak idején Periklész vásárolta őket, majd átadta Anaxagorásznak. Athén jótevője bármit megtett volna mesteréért. Első perekor kifizette helyette az öt talentum bírságot, lebeszélte a bírákat arról, hogy Anaxagoraszt halálbüntetéssel, vagy száműzetéssel sújtsák. A két fiatal perzsa fiút azért ajándékozta neki, mert látta, miként vált egyre szórakozottabbá, már az orra elé sem nézett az úton, egyre gyakrabban sétált Athén veszélyes környékein a sötét éjszakában, miközben a csillagokat tanulmányozta, egyre több emberrel állt le vitázni, akik eleinte a háta mögött, a perek után pedig már szembe is nevették a tudóst. Utcagyerekek csúfolódtak vele, háza népe meglopta, de Anaxagorasz ezt észre sem vette. Ekkor Periklész új házba költöztette, régi szolgáit eladta, a két fiút melléje rendelte, akik öt évig az ő házában tanultak. Példásan rendben tartották Anaxagoraszt, aki hálából felszabadította őket, azzal a feltétellel, hogy haláláig mellette maradnak. Szemet hunyt afölött is, hogy a két fiút a már a barátság határain is túlmenő, erős érzelmi szálak kötik össze.

            Tanítani kezdte a két fiatalembert. Meglepődött Anuólisz borotvaéles elméjén, örömmel vette Kroiszosz igyekezetét. Mikor látta, hogy a tanulás versengéssé változott, megintette őket: hadd tudjon mindenki annyit, amennyit megenged neki a sorsa. A tudás senki elől ne legyen elzárva, ám mindenki csak annyit vegyen belőle, amennyit képes magával hordozni, mert a tudás lehet teher is. Szavait a két fiatalember megfogadta, és abbahagyták a versengést. Anuólisz egyre több időt kezdett tölteni a ritka tekercsek társaságában, míg Kroiszosz egyre jobb eredményeket ért el a tornában.

            Második pere alkalmával Anaxagoraszt azzal vádolták meg, hogy azt tanítja: a Nap nem más, mint egy tüzes kő. Ez istenkáromlásnak minősült, amiért halálbüntetést szabhattak volna ki rá. Periklész ismét barátja segítségére sietett. A per ugyan felmentéssel végződött, de a vele járó megalázás már sok volt Anaxagorasznak, ezért elhagyta Athént. Meghalni ment Lampszakoszba.

             Anuólisz még rápillantott mélyen alvó, derűsen mosolygó mesterére, aztán ment vásárolni. Piacozás után hátára vette a nehéz kosarat, hazaindult. Messze volt a kis ház, gyakran meg kellett pihennie. Mestere mosolygása nyugtalansággal töltötte el, ezért többször is megállt a kelleténél, gondolkodott.

            Később egy utcagyerekre talált, annak adta át a terhet. Cserébe kiadós vacsorát ígért a gyermeknek, aki az örömmel kapkodta a lábait. Annyira sietett, hogy Anuólisz nevetni kezdett:

            – Mióta nem ettél?

            – Lehet annak négy napja is, uram.

            – Azért jól bírod a kosarat.

            – Mert már a számban érzem, ami benne van.

            Anuólisz kacagott.

            – Mi a neved, fiacskám?

            – Etamjat.

            – Miért nem mész haza, hogy egyél valamit?

            – Uram, hazamennék, ha lenne ahová. Apám és anyám korán meghalt, azóta egyedül kóborlok. Szolgáltam itt is, ott is, alig tudtam elkerülni, hogy eladjanak rabszolgának.

            – Rokonaid nincsenek? – kérdezte Anuólisz, és megtörölte gyöngyöző homlokát.

            – Apám perzsa nőt vett feleségül, ezért kitagadták.

           – Én is perzsa vagyok, Etamjat. Majd megetetünk, megitatunk, lecseréljük szennyes, szakadt gúnyádat is.

            A kosarat le sem vette a válláról, úgy térdelt a csillogó szemű gyerek hálálkodva Anuólisz elé. Köpenyét is megcsókolta.

            – Állj fel Etamjat – nevetett zavarában Anuólisz. – Minket Anaxagorasz arra tanított, hogy csak a tudomány előtt térdeljünk le. Fogadd meg te is a tanácsát. Tudod kicsoda Anaxagorasz?

            – Két napja lebzselek az agora körül Lampszakoszban, kihallgattam, mit beszélnek az emberek, ezért hallottam a hírét. Nem kedvelik ezt az Anaxagoraszt, uram. Azt mondják, káromolja az isteneket, különös tanokat hirdet. Félnek tőle, s azt kívánják, bár csak ne fogadták volna be az arkhónjaik, mert ez szerencsétlenséget hozhat az emberekre.

            Anuólisz elkomorodott.

            – Mindjárt megérkezünk, kapsz enni, meg is fürödhetsz.

            – De hová megyünk, uram?

            – Abba a házba, Etamjat – mutatott a domb irányába Anuólisz. – Tudod, ki lakik ott? Anaxagorasz. Hozzá megyünk. Egyike vagyok a két tanítványának.

            – Ó… – mondta a gyermek, és elakadt a szava. De vitte a kosarat hűségesen, és többé egy szót sem ejtett.

            Esteledett, mire a házhoz értek. Kroiszosz a kert aljában várta barátját.

            – Hol voltál eddig? – kiáltotta messziről Anuólisznak.

            Anuólisz intett, hogy semmi baja, de a barátja tovább aggódott.

            – Ki ez a gyermek? Elment az eszed, hogy rábíztad azt a súlyos kosarat? Miért hoztad magaddal? Hogy megy vissza a poliszba, hiszen esteledik. Miért vagy ennyire felelőtlen? Miért zavarod a mester nyugalmát?

            Egyre záporoztak szájából a kérdések. Anuólisz mosolygott, rosszkedve elillant. Mikor Kroiszosz végre levegőt vett, válaszolt:

            – A neve Etamjat, perzsa, akárcsak mi, árva, a piacnál akadtam rá, és bírja a kosarat, akárcsak te, Kroiszosz. Keressünk neki tisztességes ruhát, készítsünk fürdővizet, hadd tudjon frissen ülni a vacsorához, mert állítása szerint már négy napja nem evett. Mivel este van, ágyat is vetünk neki, hadd töltse itt az éjszakát.

            – Mit szól ehhez a mester, Anuólisz?

            – Neki elmondjuk holnap. Ő majd eldönti, mi legyen, és az miként legyen.

            Etamjat némán, szemét lesütve, állt a két barát között. Elnézte kényelmes ruháikat, ápolt testüket, és szégyellte magát. Bár maradt volna a piac mellett, a többi ágrólszakadt között fel sem tűnik. Bánta már, hogy segítette Anuóliszt.

            Kroiszosz dühösen legyintett, levette a kosarat Etamjat válláról.

            – Hány éves vagy?

            – Pontosan nem tudom. A görögök szerint úgy tizenkettő lehetek.

            – Nem félsz csavarogni, te kölyök?

            Etamjat dühösen vonta meg a vállát:

            – Mi mást tehetnék? Nem akarom, hogy rabszolga legyen belőlem.

            – Pedig akkor jobban menne a sorsod.

            Elrohant volna szégyenében és haragjába, ha rá nem jön, hogy a magas, izmos férfi azért beszél így, mert haragszik a barátjára.

            A félelmetes Anaxagorasz házában bármi megtörténhet, akit istentelenség vádjával Athénban kétszer is perbe fogtak, az mindenre képes. Amint ez eszébe jutott, megállt.

            – Gyere már – fordult vissza Kroiszosz.

            – Megbicsaklott a térdem.

            – Mondtam, hogy nem kellett volna a vállára tedd a nehéz terhet, te bolond!

            Nagy úr az éhség, az összes közül a legnagyobb. Ha majd enni kapott, és a többiek elalszanak, megszökik.

            – Anuólisz, készíts fürdővizet, öltöztesd fel a gyermeket, amíg vacsorát készítek. Beszélünk a mesterrel is.

            Anuólisz a medencéhez vezette a gyermeket. Az örömmel nézte a sötétben is csillogó, lustán ringatózó vizet.

            – Rongyaidat dobd a medence mellé – mondta. – Mosakodj le alaposan. Ruhát, illatos olajakat hozok.

            A gyerek hajába túrt.

            – Zeuszra – nevetett fel –, hajad zsírosabb, mint a faggyús bárányhús.

            Magára hagyta Etamjatot. A gyerek ledobálta rongyait, majd a medencébe lépett. A víz lágy érintése megnyugtatta. Áztatta a testét, a felszínen lebegett, bámulta a csillagokat. Már nem félt semmitől, mélyen magába szívta a kert, a víz nyugtató, andalító illatát. Mikor Anuólisz visszajött, szinte haragudott, hogy megzavarta.

            – Siess, ne dühítsük tovább Kroiszoszt.

            A gyermek nem ismerte az ápolószereket, az illatos olajjal akart mosakodni, mire Anuólisz nevetve kikapta a kezéből.

            – Majd én!…

            Mikorra visszatértek a házba, Kroiszosz vonásai megenyhültek:

            – Most már emberi formád van.

            – A mester fölkelt? – kérdezte Anuólisz, mire Etamjat ismét szorongni kezdett.

            – Nem. Azt hiszem, fel kell keltenünk, hadd vacsorázzon, és beszélnünk kell Etamjatról is. Nem tarthatjuk titokban.

            Rákiáltott a gyerekre:

            – Akarsz itt maradni te kölyök? Elkelne a segítség a ház körül.

            Etamjat úgy megrémült, hogy Anuólisz köpenye mögé rejtőzött. A két fiatalember hangosan felnevetett, mire a szomszédos szobában megszólalt Anaxagorasz:

            – Kit rejtegetnek a kedves tanítványaim? Hozzák elém, hadd derüljek velük.

            Anuólisz kissé megszeppenve Kroiszoszra nézett, az meg Etamjatra.

            – Eh – mondta Kroiszosz. – Legyen, aminek lennie kell. Gyertek.

            Anaxagorasz fekhelye elé vezették a gyermeket. Az dobogó szívvel nézte az aszott, öreg istenkáromlót, és nem tudta elképzelni, miért félnek tőle az emberek, és miért fél ő is.

            – Szép gyermeket vezetett hozzánk Aszklépiosz – mondta csöndesen a mester. – Mi a neved? Amíg Kroiszosz tálal, meséld el, honnan jöttél.

            Etamjat ekkorra már szégyellte magát. Szörnyetegre várt, helyette kedves, szelíd öregemberrel találkozott. Anaxagorasz pontosan tudta, mit gondol a gyerek. Óvatosan faggatta ki, az sem vette kedvét, hogy Lampszakosz lakósai nem látják szívesen őket a városukban.

            Vacsora után külön kis fülkében vetettek báránybőrökből meleg, puha ágyat a fiúnak, Anaxagorasz és tanítványai egy szobában aludtak. Elalvás előtt az öregember ezt mondta:

            – Mit gondoltok, maradna, ha megkérnénk rá?

            Kroiszosz nyújtózkodott.

            – Nincs senkije, maradni fog – válaszolta, míg Anuólisz mosolyogva intett, és kifújta a mécsest.

            A sötétségben megkérdezte:

            – Mester, miért nevetsz? Egész életedben a komolyságot hirdetted, nem csak téged, hanem hű tanítványodat, Periklészt sem látta mosolyogni senki.

            – Hogy miért mosolygok? Azért, mert végre tudom, mi a víznek a fény, és a fénynek a víz.

            – A homoiomereiákról beszélsz?

            – Mindenről beszélek. De majd holnap. Most aludjunk.

            Másnap Anaxagorasz ébredt elsőnek. Óvatosan kiszállt az ágyból, magára öltötte köpenyét, közben az egymást ölelő tanítványait nézte. Boldogok, gondolta. Örömük, amit örökké tagadtam, valójában az én balgaságom.

            Átment a kis fülkébe, ahol Etamjat békésen aludta az igazak álmát, bár úgy tűnt, mintha sírt volna az éjszaka. Egyszer minden lélek megnyugszik, gondolta Anaxagorasz, és nézte az alvó gyermeket. Különös, milyen elszántsággal szorítja össze az ajkát, milyen izmos karja, lába, éles vonású arca, magas homloka, ami fejlett értelemről árulkodik.

            Letérdelt egy utazóláda elé. Megpróbálta kinyitni, de az zárva volt. Tenyerét a fedélre helyezte, mire kattant a zár, a tető felpattant. Óvatosan belenyúlt, a kettős fenékből nagy tekercset vett elő. Maga írta, A természetről címet viselte. Ha Athénban nem rejti el idejében, biztosan halálra ítélik.

            Kezében a tekerccsel kiment a kertbe. Még harmatos volt a fű, élvezte, ahogy mezítelen lábához tapad. Leült a medence mellé, kinyitotta a tekercset, Olvasni kezdte. Majdnem minden gondolatát hamisnak találta, a homoiomereiák a mindent összefogó Értelem, a Nusz gondolatát is. Tévedtem? – kérdezte magától kis idő múltán. Nem, nem tévedhettem, ha mindez ide vezetett.

            Még sokáig elmélkedett volna abban a szétterülésben, ha meg nem zavarja Etamjat.

            – Gyermekem… – emelte fel fejét. Nem látta, hanem tudta, hogy a gyerek előtte áll.

            Etamjat meghajolt, kissé esetlenül. Valójában nem tudta, miként viselkedjen Anaxagorasz előtt. Éppen hálálkodni akart, mikor Anaxagorasz megszakította:

            – Ne tedd! Azt cselekedtem, ami szükségszerű és természetes. Tudsz olvasni?

            – Csak néhány betűt.

            – Ha nálunk akarsz maradni, ezen könnyedén segíthetünk. Akarsz maradni, Etamjat?

            – Nincs hová mennem, uram.

            – Ülj csak ide mellém.

            Ezt követően nap mint nap ültek a kertben, a medence mellett, sok holdtöltén át. Anuólisz hiába várta az alkalmat, hogy megkérdezhesse mesterét, mit értett azon a különös kijelentésen, amit azon az éjszaka tett, amikor Etamjat a házba került. Kroiszoszt is hiába faggatta, az csak megvonta a vállát:

            – Anaxagorasz majd elmondja nekünk, ha valóban fontosnak tartja. Addig ülj nyugton.

            – Lennék nyugton, Kroiszosz, de van itt más is. Nem csupán a mester szavai aggasztanak, hanem furcsa megváltozása, helyesebben átváltozása is. Hiszen állandóan derűs, szinte komolytalan, ráadásul velünk alig törődik.

            – Nem tanultál-e eleget? Miféle tudásra van még szükséged a boldoguláshoz?

            – Te átalszod az éjszakát, de én olyankor gyakran süllyedek a gondolataim közé. Ó, Kroiszosz, hát nem vetted észre, hogy éjszakánként különös dolgok történnek házunkban? De mit is vehet észre egy alvó ember…

            Kroiszosz mérgesen tette le az ásót, a távolban lévő mesterre és gyermekre nézett. Majd Anuóliszra.

            – Beszélj már! Miféle árnyképek gyűlnek éjszakánként elmédbe? – mordult rá.

            – Bolondnak nézel, ha elmondom. Nem vetted észre, hogy hónapok óta senki sem járt itt?

            – Legalább nyugton hagynak. Nemrég azt mondtad, a városbéliek gyűlölnek, alig várják, hogy elhagyjuk a várost. Ez tart ébren az éjszakában?

            – Kroiszosz! Mintha szellemek járnák be a ház minden egyes sarkát, ráadásul kékes-fehér fényben ragyog minden! Láttam, nem is egyszer, higgy nekem!

            – Képzelődsz, Anuólisz. Érzékeny lelkedet bántja, hogy Anaxagorasz minden idejét Etamjattal tölti.

            – Nem vetted észre, hogy nem fogy el a kenyerünk, húsunk, sajtunk, halunk, olajbogyónk? Ugyanazt esszük, amit Etamjat ide cipelt. És nem lett ősz, tél, tavasz! Mindig nyár van, Kroiszosz!

            – Bolondokat beszélsz. Menj innen, elszomorítasz. A féltékenység megzavart.

            – Nem vagyok bolond, Kroiszosz. Különös dolgok történnek, mióta a gyerek ide került.

            – Menj innen Anuólisz, dolgozni akarok.

            – Higgy nekem!

            – Nem! – üvöltött fel Kroiszosz, és úgy vágta a földbe az ásóját, hogy eltört a nyele.

            Anuólisz megrettent.

            Kroiszosz lassan megnyugodott, összeszedte az ásó maradványait, hidegen Anuóliszra nézett.

            – Törődj a magad dolgával.

            Anaxagorasz jól látta, mi történik tanítványai között. Igyekezett, hogy Etamjat ebből mit se vegye észre. Nem volt nehéz dolga, a fiú tele volt kérdésekkel.

            – Mondd el ismét, hogy mik a homoiomereiák, Anaxagorasz – kérte.

            Az öregember mosolyt erőltetett az arcára.

            – Nem mások, mint az ősanyagok. Végtelen számban és minőségben vannak jelen ezek a láthatatlan, parányi anyagrészecskék. Hogy megfelelően csoportosuljanak, ahhoz az Értelem, a Nusz kell. Vagyis: a víz azért víz, mert a víz homoiomereiái vannak benne többségben, ám ugyanakkor a víz magában hordozza az összes többi anyag jelét is. Valamikor ezt tanítottam.

            Etamjat összezavarodott:

            – És most?

            – Ó, gyermekem… Hadd fogalmazzak így: a lét és a nemlét tökéletes állapotát senki sem fogja emberi szavakkal kifejezni, mert minden benne van. Most azt hiszem, nincs határ a kettő között, csak az értelem próbálja szétválasztani, ezért előbb vagy utóbb elbukik.

                                                A barlang

            Nyulak játszottak a tisztás szélén, több napos égszakadás után élvezték a meleg napsugarakat.

            Kis idő után feltűnt egy medve a tisztáson, mire a nyulaknak nyoma veszett. A hatalmas állat a tisztás közepére ballagott, leült, beleszimatolt a levegőbe. Mivel nem érzett semmi veszélyt, oldalra dőlt, hamarosan el is aludt. Bundája párolgott, bolhákkal volt tele, melyeket a meleg mozgásra serkentett. A medve nem zavartatta magát, néha vakarózott, bőréből vér serkent, amire odagyűltek az élősködők.

            A fák közül szempár követte a minden mozdulatát. Mikor az emberkölyök látta, hogy a medve elalszik, kilopakodott az erdőből. Kezében hosszú, vastag fából készült lándzsát tartott, amelynek a hegyét tűzben edzette. Olyan erővel döfte az állat oldalába, hogy a földhöz szögezte.

            Hiába szúrta át a medvét, és ugrott hátra, az utána kapott, leszedte a bőrt a combjáról, felsértette a mellkasát is. Az állat felállt, üvöltött, végül dülöngélni kezdett, összeesett, hangos fújtatások között kiadta a lelkét.

            Az emberkölyök leült. Hangosan felkiáltott, amikor véletlenül combjához ért. Élete első medvéjét ejtette el, a kiállt izgalmak miatt sírni kezdett. Egyre hangosabban, végül már üvöltött, mit a medve.

            Lassan nyugodott meg. A tisztás szélén patakot látott, odament. Megmosta sebeit, közben jajgatott a fájdalomtól. Mellkasán a sérülések nem voltak súlyosak, ott csak a bőrt hasította fel a medve, de a combján lévő sebek bizony aggasztották.

            Éles kavicsokat keresett a patakban. Talált két lapos követ, egymáshoz csapta, sikerült az egyiket úgy megpattintania, hogy borotvaéles legyen. Kirángatta az állat oldalából a hegyes botot, felvágta a gyomrát. Olyan erős bűz csapta meg orrát, hogy legszívesebben elszaladt volna. De az éhség nagy úr. Lefejtette egy darabon a medve bőrét, a húsba metszett, levágott egy jókora darabot, ott helyben tömte is a szájába.

            Megpihent. Ahogy a hústól lassan erőre kapott, tovább nyúzta a medvét. Darabokban fejtette le a bőrt, rakta egy halomba. Lefaragta a csontokról a húst, a bőrbe csomagolta. Mikor összeszedett valamennyit, megpróbálta hátára venni a csomagot. Kifordult a bőrből a hús, a földre esett. Levette hátáról azt az irattartót, amitől eddig egy pillanatra sem vált meg, kibogozta a szíját, azzal kötötte össze a bőrből készített csomagot. Hátára vette, a tekercset a hóna alá tette, aztán sántikálva elhagyta a tisztást. Gyakran megállt, a vérvesztességtől hamar elfáradt. A patak partjáig bírta, ott ledobta terhét, az összevérezett tekercset is, leheveredett a finom homokos földre. Azonnal elaludt.

            Sebeire gyűltek a bolhák, csípték, hogy hamarosan fölébredt. Fekete volt a lába az élősködőktől, azonnal a patakba ment. Ahogy mosta a lábát, a lélegzete is elállt a nagy fájdalomtól. Aztán hosszan ivott a kristálytiszta vízből.

            Esteledett, sietett tüzet gyújtani. Hosszú, nehéz feladatnak bizonyult, de addig csapott egymáshoz két kovakövet, míg végül sikerült. Egyre gyengébbnek érezte magát, sebeiből szivárgott a vér. Levelekből készített kötést, közben imádkozott Aszklépioszhoz és az istenekhez, hogy segítsék, nehogy mérgezőek legyenek. Sikerült elállítania a vérzést, a levelek kellemes hűvösben tartották az izzó sebeket. Kicsomagolta bőrből a húsdarabokat, a bőrt a patakba vitte, kövekkel leszorította, hadd fulladjanak meg a bolhák. Hozzáfogott megsütni a húst. Közben ismét megtelt bolhával, kénytelen volt lemosakodni, a kötést is kicserélte. Mikor befejezte a sütést, a tűz fölé lógatta a bőrt. Leperzselődött a szőr, a bőrdarabok megkeményedtek. Összecsomagolta a készletét, előrelátóan egy fára függesztette. Virradt, amikor végre elaludt.

            Jócskán elmúlt dél, mire felébredt. Most segíts Aszklépiosz, suttogta, miközben bement a patakba, hogy kimossa a sebeket. Úgy látta, hogy gyógyulásnak indultak. Kötést cserélt, evett. Még mindig gyengének érezte magát, ezért úgy döntött, a patak partján marad éjszakára, aztán továbbmegy. Hogy hová, arról fogalma sem volt, csak annyit tudott, hogy minél távolabb az emberektől, a hátán Anaxagorasz tekercsével, amit legszívesebben messze dobott volna, de mégsem tette, mert valamiért nem bírta.

            Heverészett, evett, aludt, tűzifát gyűjtött. Másnap dél körül elindult. Botra támaszkodott, lassan haladt. Estére sziklás hegyek közé jutott. Az egyre felfelé tartó út kifárasztotta, behúzódott egy sziklapad alá, ott töltötte az éjszakát. Reggel fogvacogva ébredt.

            Így ment ez sokáig. Céltalanul bolyongott a hegyek között. Elesége elfogyott, tűzifára alig akadt, vacogva és éhezve töltötte az éjszakákat, napközben a madarakat hajkurászta, nagy ritkán le is dobot egyet-egyet, ott helyben elfogyasztotta.

            Végül egy nagyobbacska barlangra akadt. A közelben forrás volt, aminek nagyon örült. Napokig ott maradt. Az éhség miatt teljesen elerőtlenedett, járni is alig bírt. Aztán láz ütött ki rajta, gyógyulatlan sebei elfertőződtek. Lázálmaiban Anaxagorasszal beszélgetett, Kroiszosszal, Anuólisszal, aki megmentette az életét Anaxagorasz lampszakoszi házában.

A barlangban érte volna a vég, ha rá nem akad Terelam, Aszklépiosz tanítványa. Negyven tél is elmúlt azóta, hogy a hegyek közé költözött. Megvizsgálta a fiút, látta, hogy nem bírná ki a rövid utat a barlangjáig. Vizet, különféle füveket, báránybőröket hozott, ágyat vetett, abba fektette Etamjatot. Őrölt gyógyfüveket kavart vízbe, azzal itatta.

Hetekig ápolta Etamjatot. Elképesztő történetet rakott össze a félrebeszélő fiú szavaiból. A beteg elme képzelgéseinek tulajdonította a hallottakat, aggódni kezdett, hogy a megpróbáltatások örökre megzavarták a gyermek fejét.

Három holdtölte is elmúlt, mire Etamjat annyira megerősödött, hogy beszélni tudjon és elég kíváncsi legyen ahhoz, hogy megkérdezze: kicsoda Terelam, miért gondozza odaadóan. Az öreg orvos mosolygott a kérdések hallatán, majd megvonta a vállát, és azt válaszolta, mást úgysem tehetett volna. Azt sem titkolta, hogy mikor teljesen felépül, szeretné, ha elválnának útjaik.

– De miért? – kérdezte a fiú szomorúan.

– Én a magányt választottam, Etamjat. Azzal meg együtt jár, hogy nincs társunk – kuncogott Terelam. – Fogadd el, hogy így kell lennie, ne keress rá magyarázatot.

– Talán már nem akarják az istenek, hogy egyedül légy.

– Egy Isten van, kedves Etamjat. Egyetlen egy. Bizonyos emelkedő után – folytatta, és erősen megnyomta az emelkedő szót – nincs már az sem. Csak a teremtés puszta ereje marad. De még azon túl is van. Arra kérlek, kételkedéssel fogadod a szavaimat. Legyenek isteneid, vagy istened, ahogy gondolod.

– Nem értem – tűnődött el Etamjat.

– Én sem – kacagott Terelam, hogy visszhangzott bele a barlang. – Nehéz nem foglalkozni az érthetetlennel.

Furcsán beszélt az öregember, torka elszokott a beszédtől. Etamjat hallgatott rá, többé nem kérdezett semmit. Terelam sem kérdezte, honnan jött, merre tart, mi történt Anaxagorasz házában. Úgy tett, mintha mit sem tudna.

Eltelt két holdtölte. Miután a fiú ereje nagy részét visszanyerte, hálából segített Terelamnak. Aszklépiosz tanítványa különféle gyökerek, füvek gyűjtésével foglalatoskodott, majd orvosságot készített belőlük. Az emberek több napi járóföldet is megtettek ezekért a gyógyszerekért, cserébe élelmet, bőröket, szerszámokat hoztak. Terelam annyira kerülte az embereket, hogy egy távoli barlangban volt kijelölve a csere helyszíne, ide kerültek a csereportékákat és a levelek, melyekben leírták a betegségüket, tüneteiket. Az orvos elolvasta a leveleket, kiválasztotta a gyógyszereket, elvitte a barlangba, és otthagyta a táplálékért cserébe. Idő elteltével Etamjat tette meg az utat a barlangig, vitte-hozta a leveleket, az élelmet, a bőröket, ruhákat, gyógyszereket.

Egyszer gyönyörű kardot talált a barlangban, bőrökbe bugyolálva. Csillogó szemekkel nézte a fegyvert, attól kezdve minden szabad idejét a forgatásával töltötte. Egészsége teljesen helyreállt, izmai megerősödtek, combján és mellkasán széles hegek maradtak.

Terelam ráeszmélt, hogy elérkezett az idő, amikor el kellene küldenie Etamjatot, de valamiért nem tudta megtenni. Volt valami a fiúban, ami töprengésre késztette. Talán lelkének tisztasága, szinte emberfeletti ereje, az a csoda, hogy túlélt egy olyan sebesülést, amibe mások belepusztultak volna.

Hússzor is elfogyott a hold, mire valahogy erőt vett magán. Egy este, amikor szikráztak a csillagok az égen, és meleg, dallamos szelek suttogtak a barlangban, így szólt a fiúhoz:

– Hamarosan el kell váljanak útjaink.

Az éppen finom báránybőrrel tisztította a kardját. Terelam szavainak hallatán a fekhelyére dobta a fegyvert, szeme könnyes lett.

– Tényleg így kell lennie?

            – Ez a dolgok rendje.

           – Nem akarok az emberek közé menni, Terelam. Nincs köztük senkim. Nincs apám, anyám, rabszolgának adnak, ha nem szököm meg. És végül végül a holtak közé is keveredtem. Nem adhatnak nekem semmit az emberek.

            Úgy elsápadt, hogy a remete gyorsan a durván összeácsolt padkára ültette, keserű főzetett itatott vele. Etamjat egész testében remegett.

            – El kell mondanom – mondta.

            – Már elmondtad, édes fiam.

            – Mikor? Nem emlékszem. Megmérgeztél valamivel, hogy elmondtam és nem emlékszem, vénember? – állt fel a fiú, tántorgott a fekhely felé a kardért.

            – Nyugalom! – kiáltotta Aszklépiosz tanítványa olyan hangon, hogy a fiú vérében megdermedt a düh. – Szégyen rád! Elmondtad, amikor beteg voltál. De nem mindent. Pontosan nem tudom, mi történt veled. Rád bíztam, hogy magad mondd el, amikor úgy érzed, eljött az ideje. Ostoba!

            Etamjat megkövült.

            – Bocsáss meg – nyögte.

            – Harcos vagy – legyintett Terelam. – Ha nem bírod megemészteni, szétvágod, ha megemészted, használod. Csak ostoba ne légy a kettő között. Hajtsd fel ezt – nyújtott egy újabb kupát a fiúnak.

            Az felhajtotta a kellemes ízű, zöldes italt. Testében nyugalom áradt szét, gondolatai kényelmesen kinyújtóztak, világosak lettek

            – Mi volt ez? – kérdezte csodálkozva.

            – Haoma – nevetett Aszklépiosz tanítványa.

            – És az micsoda?

            – Félig perzsa vagy, és nem tudod, mi a haoma? A perzsa papok itala. Csak a beavatottak tudják, miként kell elkészíteni, és alig pár ember fogyaszthatja.

            – Még kérek.

            – Ohó, legyen elég – nevetett az orvos. – Ha nem vagy hozzászokva, akár meg is ölhet.

            – És te miként tudod elkészíteni?

            – Azt hiszed, mindig a hegyek között éltem? Beszélj végre, könnyíts a lelkeden. Meglásd, a haoma segíteni fog.

            Etamjat maga elé nézett.

            Emberi számítás szerint két évig élt Anaxagorasz házában, ahol tanulással töltötte minden idejét. Mestere és a tanultak annyira lekötötték figyelmét, hogy észre sem vette: az idő megállt. Nem forogtak az évszakok, gúnyája nem kopott, ugyanaz volt az eledele.

            Kroiszosz gyakran napokra eltűnt, s amikor visszatért, egyre tébolyultabban viselkedett. Olykor mesterükkel is szemtelenül viselkedett, amit az érzékeny Anuólisz nehezen viselt el. Egy heves vitát követően tört döfött a barátja combjába. Kroiszosz hahotázni kezdett, majd kihúzta a pengét lábából, Anuólisz mellkasába szúrta. Anuólisz összeesett. Anaxagorasz nem lépett közbe, az ágyán üldögélt, jellegzetes, szelíd mosollyal az arcán.

            Kroiszosz felemelte Anuóliszt a földről, kihúzta a kést mellkasából:

            – Folyik vér a sebemből, te ostoba?! És a tiedből?

            Ellökte magától a barátját. Néhány lépést tett, kezét abroncsként szorította a fejére. Anuólisz egyre a sebét tapogatta. Etamjat Anaxagorász mellé osont, úgy tűnt, a mester észre sem vette a jelenlétét.

            Kroiszosz folytatta:

            – Anaxagorasz halálakor mérget ittunk. Nem emlékszel? Azon az éjszaka történt, amikor Etamjat ide került. Te mostad le a mester holttestét, én temettem el a kertben. Enni adtunk a perzsa kölyöknek, megfürdettük, ruhát kapott, külön fülkébe fektettük, hogy mi ketten együtt halhassunk meg. Friss bürök főzetet ittunk.

            – Hová tűnsz el napokra? – kérdezte tompán Anuólisz.

            – Ahová tartozunk, a túlvilágra! De Etamjat ittléte mindig visszarángat ebbe az átkozott házba. Te ostoba! Évek óta halottak vagyunk! Hogy miként tart itt Etamja, azt még Anaxagorasz sem tudja. Valahogy egybetart a gyermek mindent.

            – Olyan nekünk Etamjat, mint a fénynek a víz, és a víznek a fény –  szólt közbe Anaxagorasz.

            Terelam egy kortynyi haomát töltött a fiú poharába.

            – Mind a mai napig nem értem, mi történt. Magamhoz vettem Anaxagorasz tekercsét, kirohantam a házból. Másnap reggel a piac mellett ébredtem. Mintha mi sem történt volna, ugyanaz a ruha volt rajtam, ugyanaz az éhség gyomromban, mint mikor Anaxagorasz házába kerültem. Ha nincs a tekercs nálam, el sem hiszem, hogy megtörtént az elmúlt két év. A poliszban néhányan felismertek, hogy Anuólisz kosarát cipeltem. Akkora volt a gyűlölet az istenkáromló Anaxagorasz iránt, hogy tüstént lefogtak. A tekercset el akarták venni tőlem, de amikor Anaxagorasz munkáját ismerték fel benne, inkább nálam hagyták. Amúgy is meg fognak égetni, mondták, majd velem pusztul. Nagyon megvertek, mozdulni is alig bírtam. Belöktek egy cellába, hogy másnap hajnalban máglyára kötöznek. Éjszaka Anuólisz értem jött. Rettegtem tőle, de ő levette kötelékeimet, kinyitotta az ajtót, és azt mondta: vigyázzak a tekercsre. Évek múlva adjam el valakinek, aki egy drachmát ígér érte. Majd visszavezetett Anaxagorasz házához, s láttam, hogy a ház lángokban áll, éreztem az égő hús szagát a levegőben. Felgyújtották a házat az emberek, a három holttest – mert holttestek voltak azok, Terelam – benne égett. Ekkor Anuólisz eltűnt, én a hegyek közé jöttem. Ez történt.

            Az orvos némán töltött egy korty haomát a fiúnak.

            – Térj vissza az emberek közé, add el a tekercset, másoknak nagyobb szükségük van rá. Vidd magaddal kardodat, és ne félj használatától. Ennek így kell lennie.

            Elhallgattak.

            Csak a tűz ropogása, a messze koppanó vízcseppek törték meg olykor a a barlang csöndjét. Órákig hallgatták a ritka neszeket, nézték a lángnyelveket.

Másnap reggel Etamjat vette a kardot és a tekercset, útra készült.

            – Kövesd a cserebarlangtól az ösvényt, az visszavisz az emberek közé, Etamjat – mondta Terelam. Majd egy kis tekercset vett elő. – Keresd meg a városban Prodikoszt, add át ezt az írást neki. Tudni fogja, hogy én küldtelek, és örülni fog neked. Ott megpihenhetsz, eldöntheted, merre indulj.

            Etamjat elvette a tekercset, eledelt csomagolt.

            – Visszajöhetek még? – kérdezte.

            – Nem itt a helyed. Hamarosan nekem sem. Bár ki tudja…

            – Apám voltál apám helyett – hajtott fejet a fiú az orvos előtt.

            – A barátod voltam, az is maradok.

            – Köszönöm, hogy vigyáztál rám.

            – Úgy köszönd meg, hogy te is vigyázol másra.

            – Ígérem.

            – Mondd, barátom. Mi történhetett… ott Anaxagorasznál?

            – Ha tudnám a választ, nem lennék az emberek és az istenek között.

                                                    A polisz

 

            Ó, Aszklépiosz! Ha nem lennének féltékenyek az istenek, egy hekatombát áldoznék tiszteletedre, de túl szegény vagyok az istenek megsértéséhez. Ó, Aszklépiosz, köszönöm, hogy eltüntetted sebeimet, aztán nekem adtad minden boldogság legnagyobbikát, Ánisámet, aki elfeledteti, honnan jöttem, feloldoz minden hibám, tévedés alul! Ó, Aszklépiosz, köszönöm, hogy meghallgattad a könyörgéseimet!

            Így imádkozott az ifjú Etamjat Athén templomaiban, hogy már mosolyogtak rajta a papok, a papnők, a barátai. Szerelmes, legyintettek, majd túl lesz rajta. Sokan hiányolták a régi Etamjatot, aki hajnalig ivott a kocsmákban, vita esetén a kardja könnyedén röpült ki hüvelyéből. Aki hű bajtárs volt Periklész seregében, akit a halál csodával határos módon elkerült. Sokszor kitüntették, sokszor lefokozták, döntéseivel sok ember életét mentette meg, de felettesei nem tűrték az ellenszegülést, irigyei még kevésbé.

            Végül a huszonnégy éves Etamjat úgy tért vissza a perzsák elleni háborúból, hogy maga Periklész ajándékozta meg egy kis házzal és földdel Athén határában. Amikor Periklész színe előtt állt, semmivel sem árulta el, hogy jól ismerte mesterét, Anaxagoraszt.

            Több évnyi harc után ott találta magát az ekénél, állatokról kellett gondoskodnia. Igaz, bele is fáradt a sok csatározásba, ezt Periklész is látta.

            A döntő küzdelem még messze van, hadd pihenje ki magát a sereg, gondolta Athén vezetője, szedje össze minden erejét, hogy a kellő pillanatban szétzúzza a több százezres perzsa sereget. Ó, Zeusz, légy velünk! Mert ha e harcot elveszítjük, minden hiába volt. Hiába ujjong a nép, hiába építi újra Pheidiász Athént, hiába zúzták szét a szalamiszi tengeri csatában és a plataiai ütközetben Darijahavus fia, Khsajarsa seregét, Ahuramazda és Ahrimán istenségek fiai nem feledik olyan könnyen a gazdag földet, és a tekintélyükön esett csorbát is ki akarják köszörülni..

            Etamjat olykor úgy érezte, megbolondul az állatok mellett. Nappal a földet túrta, este kecskéket fejt, alig várta az éjszakákat, amikor néhány bajtársával elindultak a ragyogó város utcáin, hogy ivókba menjenek, történeteket meséljenek, nevessenek, verekedjenek. Sok banda volt Athén nyomornegyedeinek utcáin, Félelmetes híre támadt köztük az ifjú harcosnak, alig tíz holdtölte alatt akarata ellenére is hozzájárult ahhoz, hogy megtisztuljanak az utcák, és Athénból biztonságosabb város legyen.

            Hol van Terelam? Él még? Mit mondana? Hogy elveszítettem az eszem? Haoma helyett rossz bort iszok, perzsa vér helyett rablók vére mossa ezt a csodálatos kardot. De különben berozsdázna!

            Olykor napokig elhanyagolta az állatait, céltalanul kóborolt az utcákon. Unatkozva nézegette Pheidiász remekműveit, az Akropoliszt, a gyönyörű kerteket. Végül szolgát fogadott, rábízta a gazdálkodást, és a hegyekbe ment. Bolond módjára mászta a sziklákat, evett, amit talált, ivott, ha éppen vízre akadt. Egyszer szakadékba zuhant, összetört bordákkal vánszorgott el a legközelebbi tanyáig, ahol néhány napig pihent. Aztán visszatért a házába, ahol azonnal bort kért. Az ijedt szolga hozta az italt, Etamjat egy egész tömlővel hajtott fel, rövidesen eszméletét veszítette. Másnap reggel félrebeszélt, egyre Anaxagoraszt, Anuóliszt és Terelamot hívta, majd szolgájától a kardját kérte, hogy végezzen magával. Több órán át görcsökben fetrengett, végül szolgáját orvos után küldte. Aszklépiosz szolgája hűvös szavakkal mondta el, hogy milyen gyógyszerekre van szüksége, elő is vette azokat, ám előbb a fizetségét kérte. Etamjat intett a szolgájának, mire az makogva mondta, hogy semmi pénzük.

            – Mennyivel tartozom?

            – Egy drachmával.

            – Nem ér el később kifizetni?

            – Nem – vette az orvos a táskáját.

             – Van egy tekercsem, Anaxagorasz írta. Elfogadod?

            Az orvos szeme felcsillant.

            – Mutasd.

            Etamjat elmondta a szolgának, hová rejtette a tekercset. Az átadta az orvosnak, majd örökre nyoma veszett. Aszklépiosz szolgája még négy napig látogatta.

            Magára maradt. Nem keresték a barátai sem, azt hitték, még mindig a hegyekben van. Amennyire ereje engedte, gondoskodott az állatokról, végezte a földműves munkákat. Éppen aratás ideje volt, a termés hitványnak ígérkezett, de legalább lefoglalta.

            Három holdtölte elmúltával valamennyire összeszedte magát. Gyakran lepték meg gyászos gondolatok, olyan erővel, hogy a kezét is alig bírta emelni. Minden vágya az volt, bár csak támadnának a perzsák, lenne ismét háború. Végül nem bírta tovább a magányt, felkereste a barátait, és tovább folytatódtak a lumpolások Kerameikosz ivóiban, utcáin. Egy reggelen félreeső zsákutcában, düledező deszkakerítés tövében ébredt, éppen utcagyerekek akarták kifosztani.. Felállt, próbálta arcáról letörölni a véres sarat, mikor feljebb egy csorgót pillantott meg. Beállt a sorba, csendesen várakozott, nem figyelt, a hangoskodó, nevetgélő emberekre. Amikor sorra került, fejét a csobogó alá helyezte, mosakodni kezdett.

            Valaki felkiáltott:

            – Bemocskolja a vizet!

            Mire észbe kapott, már záporoztak testére az ütések. Szája felhasadt, bordái megrepedtek. Üvöltött, nem csak a fájdalomtól, hanem a tehetetlenségtől. A földre esett, ott is maradt. Hadd öljék meg, feküdt már elégszer halott ember Athén utcáin.

            Szerencsére a víz nagyobb úrnak bizonyult, az emberek ismét sorba álltak, Etamjaton gúnyolódtak és kacagtak, ahogy feltápászkodott a sárból. Minden lélegzetvételért küzdenie kellett, nyelve megduzzadt, egy idő után szegélykőre ült, hangosan könyörgött vízért. Fiatal lány szánta meg, cserépkorsóban vizet hozott neki. Lassan ivott, amíg erőre nem kapott. Visszaadta a korsót a lánynak. Annak fekete hosszú haja volt, csillogó fehér fogai, zöld szeme, mindössze egy hosszú inget viselt, ami sejtetni engedte idomait.

            – Köszönöm – hebegte. – Hogy hívnak?

            – Ánisáme – mosolygott a lány. – És téged?

            Ánisáme még sok kérdést tett fel, amitől Etamjat egyre jobb kedvre derült. Észre sem vette, hogy lassan napnyugta lesz, csak azt érezte, hogy különös, ám kellemes láz árad testében, betölti minden porcikáját, már nem fájnak annyira a bordái, az ajka sem, csak az a pillanat, amikor el kell váljon Ánisámetől, haza kell mennie abba a nagy, gyászos magányba.

            Másnap ismét találkoztak, aztán harmadnap is. Mire kétszer elfogyott a hold, Ánisáme Etamjat házába költözött. Mindössze néhány ruhadarabbal és egy szövőszékkel rendelkezett. Szegény lány volt, vidékről jött Athénba munkát keresni. Különféle kelmék szövésével foglalkozott, azokat eladta az agorán.

            Alig mozdultak ki a kis tanyáról, csupán legszükségesebb holmikért mentek be a piacra, eladták a sajtot, a kecskebőrt, így éltek számtalan holdtöltén át. Etamjatnak olykor eszébe jutott, mi történt Anaxagorasz házában. Ilyenkor félt: valóságos a mostani boldogsága? Éppenséggel gúnyolódó barátai nyugtatták meg. A régi sebek lassan begyógyultak, eltűnt Anuólisz, Anaxagorasz, még Terelam mosolya is, ahogy haomát tölt az ifjú harcos poharába, hogy abban lelje meg békéjét és átsegítse az emlékezés örvényei felett.

            Olykor kisebb üzleteket kötött, ilyenkor Ánisámet napokra egyedül hagyta. A lány távolléte alatt szövéssel foglalatoskodott, egyre szebb munkák kerültek ki a keze alól, melyek egyelőre a ház falait díszítették.

            Vagyonuk gyarapodott, egyre több kecske mekegett a ház körül. Etamjat legelőket bérelt, nagyban adta el a sajtot, húst, bőröket. Később egy nagyobb ház építésébe kezdett, mert gyerekeket, családot szeretett volna. Nehézkes, időigényes volt beszerezni az építőanyagot, beszélni a mesterekkel, munkásokkal. Ilyenkor elhanyagolta Ánisámet, aki lassan minden figyelmét a szövésnek szentelte, hatalmas méretű munkákba kezdett, és technikáját tökélyre fejlesztette. Egy-egy ilyen mű szövése már több holdtöltét is igénybe vett. Figurái egyre elvontabbak, érthetetlenebbek, kaotikusabbak lettek, nem csoda, hogy senki sem vásárolta kelméit.

            Ahogy épült a ház, úgy váltak egyre bonyolultabbá a szőttesek, úgy távolodtak el egymástól. Ekkor kezdett járni Athén templomaiba, suttogta hálaadó szavait Aszklépiosznak, holott érezte, az igazságot tagadja. Végül beletemetkezett a munkába, gondoskodott arról, hogy az egyre szótlanabb Ánisáme semmiben se szenvedjen hiányt. Ő dolgozik, lemond a kardról, míg Ánisáme majd a szövéssel és gyermekeikkel törődik. Ennek így kell lennie, így akarják az istenek, sorsuk egymás mellé rendelte őket, gondolta.

Távollétei alatt Ánisáme egyre több férfival kezdett kapcsolatot tartani. Erről a barátai hozták a hírt. Beszélt a lánnyal, komolyan, csaknem kegyetlenül tárta elé a tényeket. De már késő volt.

Most jó lenne Terelam haomája, talán attól megvilágosulnának a gondolataim.

Napokig gondolkodott. Úgy érezte, életét kettőbe vágták: volt az az Etamjat, akit nevelt és oktatott a halott Anaxagorasz, mentette meg az életét Anuólisz, ápolta Terelam, és van ez az Etamjat, aki magában hordozza mindezek érzését, de el is távolodott tőlük.

Végül elhatározta, pénzé teszi minden vagyonát, az összeget meg Periklésznek adja. Még folytatódik Athén átépítése, szükség van rá.

A pénzt maga vitte az öregedő Periklészhez. Amikor az megkérdezte, miért akarja összes vagyonát Athén építésére költeni, ennyit tudott kinyögni:

– Mi mást tehetek én, aki a bürökből és a haomából született, hogy halandóvá váljon?

Periklész mélyen a szemébe nézett, majd köszönetet mondott. Miután Etamjat távozott, egyik tanácsosához fordult, és ezt mondta:

– Meglásd, még hallani fogunk felőle. Hívjátok Pheidiászt.

Amikor a szobrász megérkezett, Periklész részletesen elmesélte neki Etamjat arcvonásait, tartását. Pheidiász rajzolni kezdett, majd a rajzot Periklész elé tárta.

– Igen, ő az – mondta Periklész. – Arra kérlek, faragd ki márványból, építsd be az egyik szoborcsoportba. Hadd lássák az athéniak, hogy milyen emberek éltek a városban.

Pheidiász mosolygott, majd meghajolt.

Etamjat előbb szobát bérelt, majd az agorára ment, estére némi sajtot, bort vásárolt. Tekercsárus került az útjába, egy tekercset is vett, régóta nem olvasott valami mulatságos bölcseletet. Hiszen olyan nehéz megérteni a filozófusokat, kuncogott, hogy az már nevetséges.

A tekercset az ágyra dobta, a sajtot az asztalra tette, elővette a Terelamtól kapott kardot, egy nagyon finom kővel hozzálátott a penge megtisztításához. Határozottan élvezte a munkát, órákig is eltartott, mire befejezte, és elégedett is lett az eredménnyel. Vizet melegített, a kard pengéjével óvatosan leborotválta sűrű szakállát, majd egy palack borral kiült a kis teraszra, onnan nézte az épülő Athént. Fenséges látvány volt.

Lassan besötétedett. Mécses fényénél vacsorázott, majd vette a tekercset. Jó altató lesz, gondolta, a filozófusokba könnyű belealudni.

Óvatosan kinyitotta. Elolvasta az első bekezdést és elfehéredett.

Aszklépiosz, te átkozott Aszklépiosz!

Az ország

 

Már rettegtek tőle az emberek. A legkisebb ellentmondás is kardot rántatott vele. Hidegen nézte, ahogy áldozata csupasz kézzel kétségbeesetten próbálja elhárítani az erős döfést, ahogy felvágja az éles penge a hárító kezet, és becsúszik a testbe, lassan vagy gyorsan, éppen amilyen kedve volt. Földre zuhan a test, a szemek értetlenkedve tágulnak ki.

A férfi a pengét egy tekercsbe törli, amelyet szolgája nyújt oda neki. A lovát kéri, felül, és embereivel elvágtat. És összegyűlnek a falubéliek, jajveszékelnek a holttestek felett, és átkozzák Etamjat nevét.

Ő pedig továbbmegy, másik falut keres, ahol megpihenhetnek emberei, ahol majd napokig figyel, hogy kik a haragosak, kik azok, akik a semmiségek miatt úgy szidják egymást, hogy maga Zeusz is beleborzong, és amikor eleget megtudott, közbelép. Nem szól, nem ítél, hanem szúr, így tesz igazságot a saját törvényei alapján. Elkobozza a halott vagyonát, felosztja emberei között, ügyet sem vet az árván maradt, jajveszékelő családra, és továbbmegy. És összegyűlnek a falubéliek, és átkozzák Etamjat nevét.

Alig ötven fős csapatával agyonveri Periklész háromszáz fős harcedzett katonáját, és tovább folytatja az igazságosztást. Neki igazságosztás: az embereinek fosztogatás.

Tovább, tovább, hajtogatja. Egyre több értéktelen konfliktust fedez fel az emberek között, egyre jobban elszörnyed az emberek között uralkodó vélt vagy valós igazságtalanságtól. De pillanatra sem lankad. Hite mindinkább megerősödik. Úgy hiszi, nagy dolgok várnak rá. Eljön majd az idő, amikor elég embere lesz, és akkor Athént is megtámadhatja, a fertő és mocsok nagy városát.

Így megy ez számtalan holdtöltén át. Tettei felett bölcsek gondolkodnak, nevével a gyermekeket ijesztik, minden poliszban, faluban kihalnak az utcák napnyugta után. Amikor serege eléri a háromezres létszámot, Athén ellen indul.

Athén előtt nagy hadsereg várja, csapatát órák alatt felmorzsolják. Az életben maradottakat oszlopokra kötözik, kezükbe, lábukba szöget vernek, a tűző napon hagyják. Etamjatot Periklész elé viszik.

– Egykor építettél – mondja Periklész, mikor megpillantja a harcost. – Most miért választod a rombolást?

Etamjat büszkén válaszol:

– Így diktálták az emberek és az istenek, Anaxagorasz tanítványa.

Periklésznek arcizma sem rándul, mintha nem is hallotta volna a korbácsként csattanó szavakat. Bár a hatalmas csarnok tele van emberekkel, egyetlen hang sem hallatszik. Anaxagorasz neve megfagyasztotta Athén lakosaiban a vért. Volt idejük, hogy felmérjék: annak idején nagyot tévedtek.

A súlyos csendnek az egyik tanácsos vetett véget, aki intett az őröknek:

– Végezzétek ki! Kerüljön Hadész birodalmába, legyen átkozott mindörökre.

– Nem! – szólt Periklész, hogy belecsendült a csarnok. – Nem vesszük el az életét, de nem is engedjük, hogy éljen! Vigyétek kőbányába, a többi rabszolga közé! Szobra van az Akropoliszon, melynek anyagát más rabszolga véres verejtékkel faragott ki a sziklából. Hadd faragjon ki ő is tömböket a sziklából, és így alkossa meg mások szobrait! Élete végéig ott legyen! Athén nem öli meg azt, akinek egykoron szobrot állított! De elvárja azt, hogy neki, Athénnek állítson szobrot.

Az athéniek kigyűltek az utcára, megdobálták, ahogy a nyitott szekérben vitték lekötözve, hogy mindenki jól láthassa. Az érdes kötél a húsába vágott, csorgott a vére, a vérveszteségtől elalélt.

Miután felépült, hajnaltól napnyugtáig véste a hatalmas kőtömböket, tompán, érzéstelenül. Olykor Pheidiász is meglátogatta a bányát, hogy maga válassza ki a legszebb darabokat, amik aztán Athénba kerültek. Gyakran találkozott Etamjattal, egyszer sem ismerte fel. Ő sem törődött a híres szobrásszal, pedig végül minden márványtömböt ő vágott ki a neki, mert olyannyira gondosan végezte munkáját, hogy a fontosabb megrendeléseket rá bíztak. Így faragta ki Etamjat a saját szobrait Athénnak. Közben hulltak körülötte a rabszolgák az emberfeletti munkától, az elégtelen tápláléktól, vagy kőomlás ütötte őket agyon. Őrei gyűlölték kitartását, ha nincs Pheidiász és Periklész, rég kivégezték volna.

Történt aztán, hogy valami hiba folytán az egyik rabszállítmánnyal nyolc év körüli perzsa fiú került a bányába. Az őrök tanakodtak, mi legyen a kölyökkel. Vissza nem küldhetik, több napos távolságra vannak minden településtől. Végül kisebb munkákkal bízták meg: vizet hordott, elkészítette az ételt, takarított az őröknek, mosta ruháikat.

Az istenek tudják, miként, de Rapzas, a kis perzsa fiú összebarátkozott az istentelen, mogorva, magának való Etamjattal. Ő sem tudta megmagyarázni magának, miért engedte közel magához a gyermeket. Talán azért, mert ha nem vigyáz rá, valaki játékszere lesz, eltompul az agya. Pedig azok a ragyogó kis szemek mekkora értelemről tanúskodnak! Athéni tanítók között lenne a helye, nem egy kőbányában, ahol bármelyik pillanatban halál fenyegeti.

Napi munkája végeztével, mikor elcsendesedett a bánya, tanítani kezdte Rapzast. Örült, hogy hamar sajátítja el a görög betűket, könnyen tartja észben a számokat, jegyzi meg Homérosz történeteit. Lassan eltűnt belőle a tompa közönyösség. Törődni valakivel, érezte akkor, a legjobb dolog a világon. Magának sem vallotta be, de gyerekének tekintette a fiút, és gondja volt rá, hogy az őrök ne kegyetlenkedjenek vele.

Sok holdtölte után Etamjat teljesen megváltozott.

Kardot nem fognék a kezembe, de habozás nélkül megölném, aki bántaná a gyermeket. Mi lesz azon a napon, amikor el akar menni tőlem? Lesz annyi erőm, hogy lábon maradjak? Vagy ismét belekapaszkodok valamibe, valakibe?

A fejtés miatt a hegy oldala úgy nézett ki, mint a rosta. A hátramaradt részek gyakran kőomlást indítottak el, a bánya híres volt arról, hogy sok emberáldozatot követel. Tudták ezt az őrök is. Néhány éjszaka egy jókora részen kimozdították a szinte függő szikladarabokat, majd kisebb kövekkel alátámasztották. Egyetlen erősebb rúgás, és a kőtömbök azonnal alázuhannak.

Majd kiparancsolták Rapzast a bányába. Ezentúl semmi mást nem kell tennie, mint vizet hordania, mondták. A kis perzsa örült, így több időt tölthet Etamjattal. Pártfogója is örült, habár gyanakodva fogadta az őrök kedvességét. Néhány napig elővigyázatos volt, igaz, nem is tudta, mire figyeljen.

Mikor az őrök úgy vélték, minden gyanút elhárítottak, elérkezett a cselekvés ideje. Amikor a kis perzsa az egyik aládúcolt tömb alá ért, meglökték. A tömb kifordult helyéről, a rabszolgák ijedten ugráltak félre, ám a fiú későn vette észre. Akkora volt a szikladarab, hogy a gyerek holtteste ki sem látszott alóla.

Csönd támadt a bányában. Etamjat letette a szerszámokat, a sziklatömbhöz ment. Látta, egyedül meg sem mozdíthatja. Vette a szerszámait, próbálta széthasogatni a tömböt. Több rabszolga is csatlakozott hozzá. Az őrök, lázadástól tartva, meg sem szólaltak.

Rapzas maradványait a bányától nem messze temette el, közben Aszklépiosz nevét mormolta. Majd visszatért a bányába, s mintha mi sem történt volna, tovább dolgozott.

Néhány nap elteltével futár érkezett. Alighogy leugrott a lóról, máris a bányavezetőt kereste, levelet adott át neki, rajta Periklész pecsétjével. Miközben a levelet átnyújtotta, ezt mondta:

– Periklész halálhírével hozom a levelet. Meghagyta, az életemmel kezeskedjek arról, hogy minden úgy történjen, ahogy meg van írva benne.

A kormányzó fejet hajtott.

– Periklész meghalt – mormolta olvasás közben. – Jaj, mi lesz velünk…

Elolvasta a levelet, a futárra nézett, mintha az arcán kutatott volna valamiféle válasz után. Az mozdulatlanul állt, mintha bronzból öntötték volna, kezét rövid kardja markolatán nyugtatta.

Az őrök után kiáltott:

– Hozzátok Etamjatot!

Sült húst és egy kupa bort rakott a rabszolga elé.

– Egyél, igyál – mondta. Hangja félelemtől remegett.

– Miért nem hagysz a kövek között? – kérdezte a férfi tompa hangon.

– Mert e pillanattól szabad vagy. Ez Periklész utolsó rendelkezése. Megvásárolt Athéntól, ezért jogában állt felszabadítani. Itt áll a levélben. A végére ezt írta: mondjátok meg Etamjatnak, hogy ne törődjön a szobraival, törődnek azzal mások. Törődjön inkább Anaxagorasz homoiomereiáival, és a kardjával. Most egyél és igyál.

– Nem eszek a te asztalodról és nem iszok a te borodból. Elmehetek?

A bányavezető tétovázott. Periklész már halott, ha megöleti Etamjatot, nem kell tartaniuk a bosszújától. Erre megzördült a futár kardja. Olyan erővel szorította a markolatot, hogy ujjai belefehéredtek.

– Elmehetsz.

Etamjat eltávozott.

– Csak vigyázz, ide vissza ne kerülj, mert akkor megöletlek, és a kutyákkal nyalatom fel a véred – mormogta szakállába a bányavezető. Majd a futár felé fordult, aki hidegen mérte végig.

– Íme, teljesült Periklész akarata – mondta neki.

– Légy üdvözölve – hajolt meg gúnyosan a futár.

– Őrök! – üvöltötte a bányavezető.

Nem messze a bányától sűrű fenyőerdő emelkedett, Etamjat arra tartott. Az erdő szélén megfordult, látta, tíznél is több őr nyargal ki a bányából, szétválnak a világ négy égtája felé. Néhányan az erdő felé tartanak. Beljebb felmászott egy fenyőfára. Kikúszott egy vastagabb ágon, letört egy ágat, s mint hiúz, várt a prédájára.

Nem kellett soká várakoznia. Egyikük éppen alatta haladt volna el. A faágról ráugrott, maga alá tartva a hegyes fenyőágat. Átdöfte a katonát, az hangtalanul lefordult a lóról, a földön rángatózott. Elvette a kardját. Felfegyverkezve a többivel gyerekjáték volt végezni. Kiválasztotta a négy ló közül a legjobbat, nekivágott az erdőnek. Útja Athén felé vezetett, de elkerülte a várost.

Köszönjem meg neked, Aszklépiosz? Köszönjem meg, és áldozzak egy hekatombát? Most megengedhetem, hiszen vagyok olyan gazdag, hogy megsértsem az isteneket.

Valami sürgető érzés kényszere miatt napokig lovagolt, legszívesebben a halálba hajszolta volna a lovát. Olykor kénytelen volt megállni, hogy pihenhessen az állat. Végül ott állt a hegyek lábánál. Elcsapta a lovat, a sziklák között nem veszi hasznát. Még néhány nap, és megérkezik Terelam barlangjába.

Végül ott találta magát a bejárat előtt. Nem mert bemenni. Mi van, ha odabent csak a tanítója csontjait találja meg? Leült egy kőre, szorongva nézett maga elé.

– Terelam – szólította végül a barátját, de csak a visszhang válaszolt.

Tüzet csiholt, fáklyát gyújtott, belépett a barlangba. Körülnézett. A hely mit sem változott, a legnagyobb tisztaságban ragyogott minden, nedvességnek, pornak nyoma sem volt. A mécsesben olajat talált, meggyújtotta a kanócot. Amott megvetett ágy, a fazék a tűzhely felett van, alatta tüzifa, a polcokon fűszerek, növények, gyógyszerek. Tekintete megakadt az asztalra helyezett kis serlegen, mellette írást talált, rajta Terelam szavaival: Isten hozott vissza kedves barátom! Ne keress, már nem vagyok köztetek. Gyász helyett idd ki a haomát és feküdj le. A szent ital mindenre magyarázatot ad.

Felhajtotta a serleget.

Torkához kapott, végigzuhant a padlón.

                                                       A tenger

 

– Anaxagorasz… – suttogta, amikor magához tért.

Kis házban találta magát. Berendezése hasonlított Terelam barlangjához, minden ott használatos tárgy itt is megtalálható, és a falak is hasonlítanak a barlang falaihoz. Talán csak annyi a különbség, hogy itt ablakok is vannak, a meleg napsugarak mindent elárasztanak. Etamjat kényelmesen nyújtózkodott a báránybőrökből vetett puha ágyon. Maga elé nézett, töprengett: miként került ide? Felült, körülnézett. Igen, döbbenetes a hasonlóság a kis ház és a barlang között. Felállt, kiment a házból.

Egy kertbe jutott, melynek elrendezése a lapszakoszihoz hasonlított, annyi különbséggel, hogy volt benne valami szép vadság, természetesség, amit Terelam annyira szeretett, ugyanakkor gondosan karban volt tartva, amit Anaxagorasz kedvelt olyannyira. Amott vadvirágok, itt meg háziasított virágok nyíltak. Mintha hangjuk lett volna, valamifajta csöndes ének, mely alig ér el a fülhöz, inkább a lélekben visszhangzik. Feljebb márványmedence, tele vízzel, színe a tenger vízéhez hasonlít. Felszínét szél fodrozta, víz játszott a fénnyel, és a fény a vízzel.

 Magára nézett. Ruhája földig érő hófehér ing, hullámos haja a vállát érintette, szakálla ápolt. A víz tükrében csodálkozva látta: szemei világoskékek, akárcsak a víz, arca soványabb, termete is megváltozott, mintha izmai összementek volna, ám annál szívósabbak lettek és több terhet bírnak el. Léptei könnyűek, már nem a harcosé, aki kardot és lándzsát, pajzsot hord magával.

Minden áttetsző, légies, mintha nem lenne súlya, csak helye ebben a világban.

Meghaltam volna? – kérdezte magától. Meg sem lepődött, hogy a ki nem mondott kérdésre a háta mögül valaki hangosan válaszolt.

– Nem, ifjú barátom, nem haltál meg.

Megfordult. Anaxagorasz állt előtte. Nem az a görnyedt öregember, akit megtörtek az athéniak és a gondolatok, hanem egy magas férfi, kissé őszülő szakállal, világoskék szemekkel, göndör fekete hajjal.

– Anaxagorasz – mosolyog Etamjat. – Üdvözöllek. Úgy gondolom, itt van Terelam is.

Anaxagorasz meghajolt Etamjat előtt, akit ez kissé zavarba hozott.

– Nem tévedsz, Etamjat, ő is itt van.

            – Hol vagyok, Anaxagorasz?

            – Otthonodban. Tulajdonképpen mindenki otthonában.

            – Mit keresek itt?

            – Te akartál idejönni. Annyira erős volt benned a vágy, hogy mindössze a haomára volt szükséged, akár egy kulcsra, hogy ennek a világnak kinyisd az ajtaját.

            – Tehát nem káprázat mindez…

            – Csak ideig-óráig. De ha nem vigyázol, akkor itt is maradsz, talán mindörökre.

            – És ha nem akarok visszamenni?

            Anaxagorasz elkomorult, Etamjat lelkében elhallgatott a virágok éneke.

            – Itt is maradhatsz, hiszen átlépted a küszöböt. Ám jobban teszed, ha visszamégy. Bármennyire is tetszetős itt minden, semmi sajnálni való, semmi jó nincs benne.

            – Ez a túlvilág?

            – Nem, ez egy másik világ, ami része annak a világnak, ahol éltél és élsz.

            – Elhallgattak a virágok.

            – Az én lelkemben ugyanúgy dalolnak tovább.

            – Értem – suttogta Etamjat.

            Anaxagorasz mosolygott.

            – Gondolom, itt is mindent én alkotok meg.

            – Bizonyos értelemben. Igaz, vannak törvények, melyeket te sem hághatsz át, különben elpusztulna a valóság e része.

            – De azt mondtad, ez itt mindenki otthona.

            – Nem csak te vagy erre képes, ráadásul ezek a törvények mindenkire vonatkoznak. Ezek a világok – mert több is van belőlük, megszámlálhatatlanul sok – ugyanazon törvények alapján épülnek fel. Előfordul az is, hogy összeütköznek azzal a világgal, ahonnan jössz. Látod, Kroiszosz rájött erre, csak azt nem tudta megérteni, miként kapcsoltad össze a világokat úgy, hogy észre sem vetted. Sőt, ki-be mozgattad a tárgyakat e két világ között. Így például az én tekercsemet is. Ezt eddig senki sem tudta megtenni. Megbontottad a világok közötti törvényeket úgy, hogy közben nem ment tönkre a harmónia. Nem tudom, miként tehetted.

            – Anuólisz hol van?

            – Már régen más világokban tartózkodik, emberi nyelven szólva egyre feljebb emelkedett.

            – És Kroiszosz?

            – Ő ismét a ti világotokban van. De nézd, jön Terelam. Barátodat itt Aszklépiosznak vagy Aszklépiosz hasonmásának tartják. Az istenek itt teljesen másként jelenek meg, szinte lényegtelenül, mégis ők tartanak össze mindent, igaz, ők sem vonhatják ki magukat a törvények alól.

            – És ki alkotta ezeket a törvényeket, Anaxagorasz?

            – Nem tudni. Sokan bárányként emlegetik, én úgy érzem, minden korban megvan a maga megfelelője. Bármilyen alakot ölthet magára, akár egy leprás, egy tolvaj, egy őrült alakját is.

            Mire befejezte, odaért Terelam.

            – Üljünk a medence mellé – mondta mosolyogva, miután üdvözölte őket.

            Sokáig csak hallgatták a víz dalát. Etamjat ismét hallani kezdte a virágok énekét. Később észrevette, valójában mindennek dallama van, a napsugaraknak, a fűnek, a fáknak is. Ugyanakkor a dallamok nem zavarják, hanem harmónikusan kiegészítik egymást.

            – Miként legyen, Etamjat? – kérdezte végül Terelam. – Maradsz? Vagy visszamégy…

            – Örömmel maradnék itt, sok tanulnivalóm lenne.

            – Itt csak henyélni lehet, nem tanulni. Csakis a te világodban van tudás. Itt minden örök, mert merevek az istenek. Ráadásul a haomára is szükséged volt, hogy ide eljuss. Majd ha önön akaratodból is be tudsz ide lépni, akkor készen állsz.

            – Mire?

            – Ezt emberi nyelven még lehetetlen megfogalmazni, megérteni annál is inkább.

            – Mégis csodálatos…

            – Mert végtelenül tiszta – nevetett Terelam, és Anaxagorasz is elmosolyodott.

            Tovább hallgatták a zenét. Felfedezte, ha jobban figyel, akkor erősíteni vagy halkítani is tudja a dallamokat.

            – Ha valóban így van, akkor inkább visszamennék. – mondta halkan.

            Anaxagorasz válaszolt:

            – Jó döntés. Sokan maradnak ezekben a világokban. Végül ezer és ezer emberöltőnek kell eltelnie, hogy rájöjjenek: rosszul cselekedtek. Akkor már késő, nem mehetnek vissza. Pedig itt nem számít az idő. Mégis, valahogy örökre beilleszkednek ebbe a világba, elveszítik a másságra való képességüket.

            – Hiszek nektek, a lelkem is ezt diktálja.

            Terelam és Anaxagorasz megkönnyebbülten néztt össze. Bár Etamjat észrevette pillantásukat, nem tette szóvá.

            – Rendben van – mondta később Terelam. – Menjünk be a házba, feküdj vissza az ágyra. Majd a barlangban ébredsz.

            Etamjat lefeküdt az ágyra, hamarosan elaludt.

            Terelam suttogva kérdezte Anaxagoraszt:

            – Lehet, hogy Ő a Bárány?

            – Ha Ő is az – válaszolta Anaxagorasz –, még sok ideje van.

            Dél is elmúlt, mire Etamjat felébredt. Farkaséhes volt. Íjat pillantott meg a barlang falán, vadászni indult. Nyulakra bukant a tisztás szélén, egyel végezett, megnyúzta, kibelezte, megsütötte. Végtelenül fáradtnak érezte magát, két holdtölte is elmúlt, mire kipihente magát, kedve lett az emberek közé menni.

            Eszébe jutott Prodikosz, Terelam barátja. Majd elmegy hozzá, más aligha segíthet rajta. Harcolni semmi kedve nem volt, közönyösen pillantott minden fegyverre, a több napos útra még az íjat sem vitte magával, csak egy hegyes karót. Ha vadállat támad rá, majd azzal védekezik.

            Miután megérkezett a kis poliszba, Prodikoszt kereste. Az örömmel fogadta, szolgálói parancsára étellel, itallal kínálták. Miközben evett és ivott, elmondta, mi jártaban van.

            – Könnyen kapsz munkát – biztatta az öreg. – Beszélek egy barátommal, akinek malma van, nála mindig elkél az izmos kéz. Ott is lakhatsz, amíg kedvedre való házat nem találsz.

            Hálálkodott, amit Prodikosz mosolyogva hárította el:

            – Terelam barátja voltál. Ő már meghalt, tudom. Éltében sokat tett a családomért, holtában legalább ennyit tehetek érte, hiszen oly sokkal tartozok neki.

            Etamjat már másnap munkába állhatott. Megbecsülték, pedig hallgatag, talán kissé kimértebb is volt a kelleténél. Ha nem volt munka a malmokban, akadt a mezőn vagy a házak tájékán. Végül kis kunyhót épített, ott élt. Emberkerülő lett, nem szívesen látott vendégeket, ment népesebb helyekre, az agorára, de minden munkát szívesen vállalt, akár csekély fizetségért is. Becsületessége miatt a polisz lakossága megkedvelte a hallgatag embert, akiről csak annyit tudtak, hogy egykor híres harcos volt.

            Megkedvelte Anaximandrosz is, a város vezetőségének feje. Mikor Etamjat kérte, hogy vigyázhasson a nyájra a fennsíkon, elhallgattatta a kételkedőket, és szívesen bízta rá a nyájat.

            Így történt hát, hogy Etamjat felhajtotta a nyájat a fennsíkra, és rátalált a spártai katona holttestére. Mikor Anaximandrosz hírét vette, hogy ismét perzsa veszedelem fenyegeti a poliszokat, visszahívatta a nyájjal együtt.

            A törött lábú bárányt az ölében vitte egész úton. Kérte, ajándékozzák neki, különben levágták volna. Kérését megmosolyogták a tanács tagjai. Örömmel vitte haza a kis házba az állatot, gondját viselte. Mulatságos volt látni, hogy a felépült bárány milyen hűségesen követi a harcedzett férfit.

            Folyt a készülődés, míg háromszor el nem fogyott a hold. Ekkor Anaximandrosz levelet kapott, melyben Etamjatot Athénba parancsolták. Hogy miért kéretik a déloszi szövetség városába, arról nem volt szó a levélben.

            Etamjat gondolkodott. Megtagadhatja a parancsot, nem tartozik Athénnak. Aztán eszébe jutott, hogy Periklész mentette meg a biztos halálból. Vette a spártai pengét, ingóságait Prodikoszra bízta, és másnap elindult Athénba.

            Megdöbbent, amikor a legfőbb poliszba ért. Periklész elképesztő munkát végeztetett. Athén új életre kelt, és gazdagabb volt bármelyik városnál.

            Ugyanabba a csarnokba kellett mennie, ahol valamikor elítélték. Sok tanácsost felismert. Ám a múltról egy szó sem esett. Athénnak most tudásra és erőre volt szüksége. Katonák kiképzésével bízták meg.

            Közben egyre nagyobb tömegekben jöttek az emberek, egyre több hajó épült, hogy már alig fértek a kikötőkben, egyre több katona sorakozott Athén utcáin, hogy már alig fértek az ivókban, kaszárnyákban, de még ezt is kevésnek találták a katonai vezetők. A hírek arról szóltak, hogy Khsajarsa, Darijahavus fia birodalma minden zugából összeszedte a férfiakat, nem is egy hadsereg, hanem több nép fog a görögökre támadni.

            Aztán döbbenetes hír röppent világgá: Xerxészt meggyilkolták. Más dolguk lesz most a perzsáknak, mint lerohanni más népek földjeit. A görögök biztosra vették, hogy belső háború robban ki a birodalomban, az sem elképzelhetetlen, hogy az darabjaira esik szét.

            Etamjat örült, hogy hazamehet a kicsiny kis poliszba, mely annyira kedves lett szívének, és a maga dolgaival foglalatoskodhat. Athén utcáit járva gyakran eszébe jutott, amit a lány mondott a fennsíkon: ti hívjátok harcba az ellenséget, ti kezditek a háborút, és így is lesz ez egészen addig, míg erre rá nem döbbentek. Keserűen nézett szét a városban: ez a polisz is más poliszok sanyargatásával épült, a déloszi szövetség segítségével. Athén gyönyörű szobrait, épületeit számtalan rabszolga halála faragta ki és emelte a magasba.

            Aztán felszerszámozta lovát. Jókora utat kellett megtennie hazáig, most először nyugodtan lovagolhatott végig a görögök földjein.

            Hetekkel később, amikor hazaérkezett, beszámolt Prodikosznak és Anaximandrosznak a történtekről. Néhány pohár bor mellett késő éjszakáig beszélgettek. Úgy érezte, nagy teher esett le vállairól. Sokszor megtelt a hold mire rájött: ugyan örömmel forgatja a kardját, de már nem akar harcolni, embert ölni, nevezzék azt barátnak, ellenségnek, tolvajnak, csalónak, bárminek. A spártai kardját a falára függesztette. Olykor kivonta hüvelyéből, nézte a pengét, ilyenkor mosolygott vagy szomorkodott.

            Anaximandrosz noszogatására a többi tanácsos beleegyezett, hogy a városi tanács tagja legyen. Kitűnően értett az üzletekhez, ezért a városka kereskedelme fejlődésnek indult. Hálálkodtak is Etamjatnak. Ő ebben olyan örömöt, talált, mely eddig ismeretlen volt számára.

            Kisebb házat vásárolt a tenger partján, oda költözött. Magával vitte a juhot is. Más állatot nem tartott, megélhetését kizárólag a kereskedelem biztosította. Gyakran hajóra szállt, hogy az egyik poliszban kelmét vásároljon, amit eladott a másikban, a kapott pénzen rezet vegyen, amit eladott a következő városban.

            Estéit a tenger partján töltötte, nézte, miként játszanak a hullámok a parti kövekkel, a lenyugvó nap sugarai a hullámokkal. Kergették egymást a hullámok, miként kergették a fényt is, és a fény a hullámokat.

            Elmúlt a perzsa veszedelem, elmúlt a rabszolgaságé is, elmúlt Anaxagorasz ijesztő árnyéka, Terelam csöndes nyugalma, Ánisáme gyalázata, elmúlt a kis perzsa fiú, Rapzas mosolya, Anuólisz ideges kedvessége, és nem ötlik fel az áldozatok arca sem, hogy számon kérjék: mit tettél velünk, Etamjat?

            Miért tettem? Mert hittem mások szavainak. Aztán ráébredtem: ahány szó létezik, azt annyiképp lehet értelmezni. Mások által jöttem létre, mások által alakult ki a hitem. Nagyon hosszú időbe került, míg végre ráeszméltem: magam is hozzá kell tegyek valamit.

            A tenger megtanította valami mérhetetlen nyugalomra, bizalomra, úgy beszélt hozzá, hogy azt más nem is értette. Lassan elindult az öregedés útján, ahová nem az emberek vagy az istenek, hanem a tenger vezette.

            Egy késő délután a parton heverészett, amikor a távolban egy kislányt és nőt pillantott meg. Ott ültek a tenger partján. Gondolkodott, ha odamegy, talán megzavarja őket. Látta, vihar van készülőben, hát mégis odament, hogy házába hívja őket.

            Mosolyogva fogadták. A kislány hét, a nő harminc év körülinek tűnt. Fáradtak, megviseltek voltak, ruházatuk rongyokban.

            – Vihar lesz – mondta Etamjat, és háza fele mutatott. – Gyertek házamba.

            Odahaza húst és sajtot vett elő, egy kevés szőlőt. Jó étvággyal fogyasztották.

            – Honnan jöttetek? Gondolom, nem a poliszból.

            A nő szomorúan rázta meg a fejét.

            – Távoli halászfaluból érkeztük. Férjem a tengeren pusztult, ezért elhagytuk a falut, hogy egy poliszban boldoguljunk. Ma fogyott el az eleségünk.

            Etamjat szíve nagyot dobbant. Életében nem félt ennyire, de kinyögte:

– Öregszem. Hamarosan gondozásra lesz szükségem. Szolgát nem szívesen fogadok. Maradjatok nálam, ha gondoljátok. Viseljétek gondomat, cserébe ruhát, ételt, italt kaptok.

Jatmate reggelig időt kért a válaszadásra.

– Artemiszia, te mit gondolsz? – kérdezte a lányát, amikor egyedül maradtak éjszakára.

– Szelíd öregember, anyám – válaszolta az. – Szüksége van arra, amit csak mi adhatunk neki.

            Egy családot alkottak, az egyre öregedő Etamjat nagy örömét lelte bennük. Most már iparkodott a kereskedelemmel is: ha ő meghal, Artemiszia és anyja semmiben se szenvedjen szükséget.

            Egy délben nem jött haza, hogy elfogyassza szokásos ebédjét, a tejet, sajtot és szőlőt, hiszen a húst már nem bírta megemészteni. Artemiszia a keresésére indult.

            Éppen dagály volt, a hullámok már el akarták ragadni a holttestet, amikor a lány megtalálta. Lekuporodott melléje, magához ölelte.

            Ott fedezte fel őket az anyja.

            Etamjat tetemét ágakból font hordágyon szállították a polisz templomába, ahol megmosták, fejére virágból font koszorút helyeztek.

            Másnap a két megvénült ember, a botra támaszkodó Anaxagorasz és a megvakult Prodikosz jelenlétében, a polisz teljes lakossága előtt elégették a holttestet. Hamvait kis agyagedénybe tették, kieveztek a tengerre, hogy ott a hullámok közé szórják.

            A szél elragadta a hamut, végigszórta a tenger felszínén, vigyázva, hogy meg ne zavarja a fény és víz játékát.

(Budapest, 2006)

 

Keresem Weisz Györgyöt. Magas, jóképű, elegáns fiatalember. Akár az apám is lehetne, ha már tőle kaptam a nevem. Tőle kaptam, az anyám közvetítésével. Magához vette, őrizte, azután amikor eljött az ideje, nekem ajándékozta. Mintha jogom lett volna rá.

Keresem az anyámat. Filigrán, szép, fiatal. Akár Weisz György gyermekének anyja is lehetne, ha már tőle kapta a szerelmet. Weisz Györgynek nincs gyermeke. Nincs senkije. Gyalogmenetben ritkán maradnak meg a Weiszek. Weisz György sincs, Weiszek sincsenek. Csak a neve, ami az enyém lett. Én azért vagyok, hogy megmaradjon Weisz György neve.

Keresem Weisz Györgyöt. A meglelt, sárgult fényképeken a húszas éveiben jár. Négyet találtam anyám sok évtizeden át, gonddal őrizgetett, titkos holmijai között. Jóvágású, intelligens, de főként magabiztos arc. Sportzakóban áll, fényképezőgép lóg a nyakában. Bakfisok álmaiba való. Megvalósulatlan reményeik megtestesítője. Ágyúszó kísérte érzéki csalódásban megsemmisült illúzió. Keresem egy képeslapon, amit 1943. október 26-án írt Kárpátaljáról, a haza fegyvertelen szolgálatában Turjaremetéről, Nagyságos Stern Lilly úrlánynak.

Keresem az anyámat, húszéves múlt, amikor az a levelezőlap megérkezik hozzá Budapestre, amelynek küldője szerelméről biztosítja. És a fényképek hátán anyám ceruzájával kisatírozott, olvashatatlan, ujjvégeimmel kitapintott írása arról, hogy soha sem felejti el. Ennyi. Semmi több, amit róluk, kettőjükről tudok.

Keresem Weisz Györgyöt. Előttem esküvői kép, anyám legfiatalabb nővére mond épp igent. Fél évvel Turjaremete előtt. Apám mögött Weisz György. Egy fejjel magaslik fölé. Apám szürke nyúlszőr fejfedőjét szinte agyonnyomja Weisz széles karimájú, fekete művészkalapja. Mellettük az anyám. Apám másik oldalán a szerelme, aki anyám barátnője. Ők négyen együtt, az örökkévalóságnak ajánlva. Két év múlva már sem Weisz György, sem apám szerelme, sem anyám legfiatalabb nővére nem él. Csak az apám és az anyám. Apámnak nincs senkije, anyám szinte minden férfival összeáll. Az egyik megelégszik azzal, ami neki jut, a másik mindent pótolni akar.

Keresem Weisz Györgyöt, ha már tőle kaptam a nevem. Keresem őt, noha nem az apám.

Keresem az apámat, aki a szerelme halála után egy kis viháncolásért cserébe hozzájárult ehhez a névadáshoz.

Keresem az anyámat, aki egy kis viháncolásért eltűrte az apámat.

Keresem apámat és anyámat, és azt az ötven évet, amit anyám az apám mellett – jobb híján – rám való tekintettel eltöltött. Azt az ötven évet, amit apám az anyám mellett egy másik nő emlékéhez hűen élt meg.

Keresem az anyámat. A kórházi ágy üres. Az ügyeletes orvos azt mondja, egy órája exitált. Apám már korábban elment. Anyámnak így maradt néhány éve, egyedül egy álomvilágban. Csak néha ébredt fel belőle, csak néha térítette magához a betegsége. Mintha mi sem történt volna. Mintha. Különös dolgokat mesélt, élénk, vidám tekintettel jelenítette meg történetei helyszínét. Egy hatalmas, bíborszín bársonnyal borított falú villáról beszélt, ahol otthon érezte magát. Mintha mindig is ott élt volna, abban a nehéz, áporodott levegőjű házban. Azután tisztult az emlékezete, és eltűnt a kastélyszerű épület. Maradt a kórházi szoba.

Keresem Weisz Györgyöt, és keresem, főleg, az anyámat. Megkésve, tudom. Már csak én kerekíthetek történetet köréjük – ha már elfogadtam a nevem.

Azt a nevet tekinthetem örökségemnek is.

Keresem Weisz Györgyöt, keresem az anyámat.

Nem akkor érkezett, amikor megláttam, hanem jóval korábban. Azon a reggelen, amikor a kert fölött szokatlanul alacsonyan húztak a fecskék, s a levegő megtelt valami láthatatlan nehézséggel, amelyet nem lehetett sem esőnek, sem viharnak nevezni, csak olyan súlynak, amelyet a föld időnként magához vonz. Mindent, ami egyszer fölemelkedik, előbb-utóbb visszakér a por.

A bodza elvirágzott. A fekete bogyók ültek a fürtökön, megannyi be nem gyógyult szem, és a diófa kérge új repedéseket nyitott magán, mert a fák nem tudnak felejteni, csak vastagabb kérget növesztenek emlékeik köré. A kert ilyenkor olyan, mint az öreg test: minden bokor a régi sérülés helye, minden árnyék valaminek a hiánya.

Ott állt a kerítés mellett. Nem ragyogott. A ragyogás az ikonfestők találmánya; a valóságos angyalok inkább fáradtak. Hosszú út után érkeznek, porral a hangjukban, idegen tekintetekkel a szemükben, és úgy állnak a délutánban, mint azok az emberek, akiknek nincs hová hazamenniük, mégsem kérnek bebocsátást sehová.

Csak vizet. Mindig vizet.

A csorba zománcbögrét két kézzel fogta. Ivott, mintha a kortyoknak külön idejük volna, mintha a víznek előbb meg kellene tanulnia a torkát, mielőtt lemerészkedik a testébe.

Akkor láttam meg a nyakán a vörös foltot. Nem sebre emlékeztetett. A seb kifelé beszél. Ez befelől izzott.

A bőr alatt valaki lassan vörös festéket oldott a vérébe. Nem kérdeztem semmit.

Terjedt rajta a betegség, ahogyan augusztusban az alkony: nem egyszerre, hanem lassan, bokorról bokorra, levélről levélre, míg végül az egész kert ugyanabban a vörösben kezd lélegezni.

A tekintete nem rajtam állt meg, hanem mögöttem, a ház falán is átlátott, a szobákon, a könyveken, az ágyakon, a gyerekkori tárgyakon, egészen addig a helyig, ahol az ember már csak emlékként lakik önmagában.

– Túl közel hajoltam. – Ennyit mondott. Nem magyarázta. Nem kellett.

Minden betegség ugyanebből a mozdulatból születik. Valaki túl közel hajol valakihez. A közelségnek mindig ára van.

Harmadnapra belázasodott. Nem emberi láz volt. Lassan föloldotta benne a határt ég és föld között, mintha a teste elfelejtené, melyik világhoz tartozik. Borogatást tettem a homlokára. A vászonkendőből hideg kútvíz csöpögött a nyakára. Nem mozdult.

Lehunyta a szemét. És akkor először azt láttam rajta, amit addig soha. Félt. Nem a haláltól. Az angyalok nem ismerik azt. Attól félt, hogy a fájdalomnak nincs vége. Hogy a fájdalom nem esemény, hanem ország. És aki egyszer belép, annak meg kell tanulnia a nyelvét.

Az éjszaka közepén megszólalt. Nem nekem beszélt.

– Ne engedd még…  A hangja olyan halk volt, mintha nem a szájából jönne, hanem a csontjaiból.

Aztán elmosolyodott. Nem örömében. Úgy, ahogy az álmodók mosolyognak, amikor valaki, akit régóta gyászolnak, egyszer csak belép az álmukba, és természetesnek tűnik a jelenléte.

Hajnal felé hirtelen felült. Nyitott szemmel nézte a padlót. Olyan sokáig, hogy én is odanéztem. Nem volt ott semmi. Mégis óvatosan megemelte az egyik lábát. Aztán a másikat.

Lassan kerülgetett valamit.

– Mezítláb ne… – suttogta. – A csillagok lehullottak. Eltörnek.

Nem mertem megszólalni. Az ember, ha sokáig virraszt egy lázas test mellett, előbb-utóbb megtanulja, hogy vannak mondatok, amelyeket nem szabad felébreszteni.

A negyedik napon már nem engem látott. A tekintete átjárt rajtam, ahogy a késő délutáni napfény átjárja az eresz alatt kifeszített pókhálót: egy pillanatra megcsillant rajta, aztán továbbindult valahová, ahol én már nem követhettem.

– Ádám… – Így szólított.

A hangjában nem volt sem öröm, sem szemrehányás.

– Ne félj a földtől. Sokkal tovább emlékezik rád, mint te őrá.

Később Évának nevezett.

Azután egy gyermek nevét mondta ki, amelyet soha nem hallottam. A név olyan volt, mint egy madár röpte a nádas fölött: mire fölismertem volna, már nem volt jelen.

– Ki az?

Fölém hajolt. Mintha én feküdnék lázban.

– Az első, akit elfelejtettek. – Lehunyta a szemét.

Aznap délután az egész ház fölvette a testének hőmérsékletét. A falak langyosak lettek. A konyhaasztalon gyorsabban erjedt a kenyértészta, estére megsavanyodott a tej. A muskátlik lehajtották a fejüket.

Mindig a kert tudja meg előbb. Éjfél után motyogni kezdett. Nem emberi nyelven. Nem is azon, amelyet a templomok festményei tulajdonítanak az angyaloknak. Inkább olyan volt, mint amikor a nád egyszerre hajlik meg a szélben, vagy amikor olvadni kezd a hó a fenyvesben. Egyetlen szót sem értettem. Mégis úgy éreztem, minden mondat rólam szól.

A láz néha nem fordít. Hanem emlékeztet.

Hajnal felé hirtelen elhallgatott. Olyan mély csend támadt, hogy meghallottam, hogyan húzza maga után a csiga a házát a kerti kövön.

Megszólalt. Egészen tisztán.

– Odafönt nem tudjuk elképzelni a fájdalmat. Tanuljuk. Mint a gyerekek a betűket.

Lassan. Szorgalmasan. Minden angyal tudja a nevét. Tudja a feladatát. Tudja a fényt.

Csak azt nem tudja, mit jelent az, hogy sajog. Mit jelent az, hogy lüktet. Mit jelent az, hogy valaki egész éjszaka nem alszik, mert egy másik ember levegőt vesz mellette. Elhallgatott.

Újra cseréltem a borogatást a homlokán. Kinyitotta a szemét. Most először valóban rám nézett.

– Te tudod?

– Mit?

– Hol lakik a fájdalom?

Sokáig gondolkodtam.

– Mindenütt, ahol valaki nem akar egyedül maradni.

Bólintott.

– Akkor ezért ilyen nagy.

Később újra elaludt. És akkor kezdődtek a mások életei.

Először egy kisfiú költözött belé. Poros térddel futott egy dűlőúton. A bicikli első kereke megcsúszott a kavicson. A világ egyetlen pillanatra oldalára dőlt. A tenyér felszakadt. A vér összekeveredett a porral. Az angyal álmában felszisszent. Mintha ő esett volna el.

A következő álomban január volt. Egy öregember ült egy kihűlt szobában. A kályhában hamu. Az ablakon jégvirág. Odakint olyan csöndesen esett a hó, mintha attól félne, fölébreszti a halottakat. Az angyal vacogni kezdett, hiába terítettem rá újabb takarót. Nem a teste fázott, hanem az az öregség, amelyet soha nem élt meg. Amikor fölébredt, sokáig hallgatott. Aztán megkérdezte:

– Hány élet fér el egyetlen emberben?

Nem feleltem. Arra gondoltam, talán nem ez a kérdés. Hanem az, hogy hány idegen fájdalmat bír el a testünk úgy, hogy közben még mindig a saját nevünkön tudunk válaszolni.

Májusban arra ébredtem, hogy nem hallom a lélegzetét.

A ház ugyanaz volt. A csorba bögre az asztalon. A lavórban félig fölmelegedett víz.

A széken az összehajtott pokróc. Csak ő hiányzott. Ettől a tárgyak egyszerre idegenek lettek, mintha egész életükben valaki más kezére vártak volna. Kimentem a kertbe. A fű még harmatos volt.A pókhálók úgy feszültek a bokrok között, mintha az éjszaka titokban új szövetet szőtt volna a világra. A bodza alatt találtam meg. Nem őt. A helyét. A fű ott feküdt, amerre az utolsó napokban lépkedett. A harmat nem ült meg rajta. Mintha egész éjjel valami meleg őrizte volna. A diófáról egy toll hullott le. Nem fehér. Nem arany. Szürkés, mint a galamboké. Fölvettem. Mire a tenyerembe zártam volna, egyszerű pihévé foszlott. A szél elvitte.

Az angyalok, úgy látszik, még a nyomaikat sem szeretik sokáig itt hagyni.

Azon az őszön másodszor is kivirágzott a bodza. A körtefa, amelyet már kivágásra ítéltünk, egyetlen zöld ágat hajtott. A paradicsom egészen novemberig pirosodott. Az emberek az időjárást hibáztatták. A rádió délről érkező meleg áramlatról beszélt. A kert nem magyarázkodott. A fák sohasem vitatkoznak az emberekkel. Csak tovább növesztik az évgyűrűiket.

Néha még most is arra ébredek, hogy valaki vizet kér. Kimegyek a konyhába.

A csapból hideg, kútízű csönd folyik. Iszom. Egy pillanatra mindig úgy érzem, nem vagyok egyedül. Pedig csak a ház emlékezik. A falak megőrzik a lázat. A küszöb a suttogást. A kilincs a tenyeret. A padló a virrasztásokat. Mi pedig azt hisszük, hogy mindez elmúlt. Azóta másképp hallgatom a betegeket.

Azóta sokszor láttam angyalokat. Legalábbis azt hiszem. Némelyikük nyakán különös vörös foltok égtek.

Ha augusztus végén, amikor a nappalok már alig észrevehetően rövidülnek, a bodza levelei között hirtelen végigfut egy megmagyarázhatatlan vörös fény, ma sem az eget nézem.

Hanem a földet. Azt keresem, ki fölé hajolt le ismét valaki túlságosan közel. Mert nem a szárny teszi az angyalt. Hanem a seb.

A srác, akitől a karabinert kaptam, minden este edz. A sarokban van a matraca, alig lehet őt észrevenni. Ott nyomja a fekvőtámaszokat, harmincas szériában, azután nyújt, franciaspárgát is csinált már, végül a boulder falon mászik, elegáns mozdulattal nyúl a fogásokért, egyetlen ujját beakasztva húzza testét a magasba, mindezt félmeztelenül és vállig érő hajjal, de nem olyan sprőd hajjal, mint az enyém, mert az övé egészséges, vállig érő, enyhén hullámos és szőkésbarna, mindemellett kreol bőre van és hófehér foga, szálkás izomzata. Majdnem fejberúgom az alattam biztosító alacsony, piknikus testalkatú, prosztata problémákkal küzdő tesitanárt, a társamat, mert állandóan leesek a falról, teljesen elveszi az eszemet ez a mászó félisten, akinek nincsenek prosztata gondjai, sőt, a beülője kétoldalról közrefogja a csomagot, szép nagy csomag van a lába között, vajon mit tudhat, már megint leestem a fal kétharmadánál és azon kapom magamat, hogy nyalogatom a szám szélét. Ne azt a buzerátort bámuld folyton, és lábból told magad, ne mindent karizomból próbálj megoldani, törli meg homlokát a tesitanár, komolyan nem értem mi van veled, múlt héten sokkal nehezebb falat másztál.

Nem vagyok szerelmes, mondogatom magamban, különben is a tesitanárral kellene összejönni, aki most felüvölt fájdalmában, mert másodszorra rúgtam fejbe ereszkedéskor. A félisten a sarokban megereszt egy Tarzan kiáltást és röhög. Ezek szerint ismeri Tarzant, pedig jóval fiatalabb, körülbelül huszonöt, legfeljebb harminc lehet. Nem vagyok szerelmes. Nemcsak fiatalabb, szebb is, de még mennyire, hogy cseszné meg! Leveszem a mászócipőt, időközben visszajött a tesitanár, kanalat szorít a fejére nőtt puklira. Szegénykén látszik a kétségbeesés, hetek óta az összes programját a mászásaink köré szervezi, biztosítani is ő tanított meg, most a csomózást mutatja, hogy alulról dugjam a hurokba a kötelet, de ne úgy, fordítva, persze, hogy elrontom, mert a szemem sarkából a szép srácot pásztázom, aki rámkacsint. A csomóra kell koncentrálni, nagyon ügyes, dicsér meg a tesitanár, folyton dicséretet kapok, ha két lépést teszek felfelé a falon vagy átmászok egy visszahajláson, indokolatlanul jutalmaz és bíztat, hogy ügyes vagyok, felejtsem el a menopauzát és plusz kilókat, ne hasonlítgassam magamat az egyetemista csajokhoz, azok amúgy is túl soványak az ő ízléséhez. A tesitanár szerint a szép srác biztosan nárci, önmagára csinálja a tükörben, szerintem a tesitanár féltékeny, végre megtudta milyen érzés. Eddig az elöldeszkahátulléc csajokat bámulta alulról, amíg én másztam, fentről kellett lekiabálnom, hogy szíveskedjen végre rám is nézni, mert lejönnék, ha egy mód van rá.

Titokban elmegyek mászni, amikor a tesitanárt meccsre hívják, bírónak. Emailt írok a terem tulajdonosának, hogy biztosítson engem a társam távollétében. Az oktatónak mégis sürgős dolga akad, ott állok a teremben egyedül. A szépfiú most is eljött, meghajol a fal előtt, mint valami japán, mielőtt feltenné rá a lábát. Sintó vallású lehet, biztosan azért hajlong. Egy csimpánz ügyességével terem pár másodperc alatt tíz méter magasban. Teljesen lenyűgöz a gyorsasága. Próbálok úgy tekinteni rá, mint egy igazi majomra, hogy ne legyek belé szerelmes. Bizonytalanul lépek a boulder falhoz, és az alsó részével próbálkozom, feljebb menni nem merek, itt nincs kötélbiztosítás, és én nem tudok ügyesen ugrani. Biztosítsalak, kérdi hirtelen. Bólintok, felveszem a beülőt, bekenem a tenyerem folyékony magnéziával. A középnehéz pálya elé állok, hogy megmutassam, nem vagyok papírkutya. A zöldön mászol, ugye, kérdi. Összerezzenek. Eddig nem másztam színek szerint, hanem összevissza. Most nem lehet bénázni. Elképzelek egy zombitámadást és azt, hogy az életem árán kell rekordsebességgel feljutni, különben megesznek a nyálkás, kukacoktól hemzsegő félholtak. Menekülnék én a zombik elől, de akkor látom, hogy nem hoztam karabinert, fogalmam sincs hová akasztom a kötelet, ekkora lúzer nem lehetek. A szépfiú levesz egyet a csípője köré akasztott karabinerek közül, és átnyújta. Nincs mese, indulni kell. Hiába kentem vastagon a ziát, átizzad a tenyerem, csúszik az ujjam, a talpam begörcsöl a mászócipőben, mert a mászócipő olyan, mint a lábelkötés a tizedik századi Kínában, csak bájosan tipegve lehet benne járni és rohadtul fáj, de én tűrök és mászom, végig a zöldön, jó, egyszer-kétszer megkapaszkodva a kék és piros fogásokban, de ennyit csak szabad egy kezdőnek. A szépfiú egyáltalán nem tartja szorosan a kötelet, sőt, túlságosan laza, még jó, hogy nem estem le. Sikoltok, olyan gyorsan ereszt le föntről, mint egy megvadult lift. Felsegít a földről, ujja hegyével letörli az arcomra tapadt ziát. Egészen közel áll meg előttem, érzem a leheletét. Nem, az nem lehet, hogy beteljesüljön. Mit kezdjek vele? Eléggé hülyén néznénk ki együtt. Hátralépek és zavart mosollyal közlöm, hogy szaladok az öltözőbe, sietnem kell. Te tudod, veti utánam.

Legközelebb egy karabinerrel lep meg, csinos, rózsaszín masnit is kötött rá. A masni jobban illene az ő hajába, mint az enyémbe. Made in China, ez van a karabiner címkéjén. Sebaj! Jó lesz kulcstartónak.

Az egész azzal kezdődött, hogy betörtek hozzánk. Amikor megpillantottam a feldúlt lakást, rögtön megértettem a Tájkép csata után című festmény mélyebb hangulati-tartalmi üzenetrétegeit. Aki megélt már lakásfelforgatást, tudja, miről van szó, aki nem, az örüljön. Minden kellemetlenség ellenére, az a határozott érzésem támadt, hogy a betörő munkájában volt némi elegancia. Hogy miért gondolom ezt? A teraszajtón jött be, s az odatámasztott biciklit finoman az asztalhoz tolta, a téliesítéshez használt szivacshasábokat, melyek az ajtóbenyomáskor nyilván szanaszét csúsztak, milliméter pontosan visszarakta a radiátor mellé. Továbbá a laptopomat nem vitte el, csak félig lecsukta, azaz bukóra állította. Az is felmerült bennem, hogy bejelentkezett rajta, és írt a barátnőjének: szia, édes, megvan Bali, igazi balekokhoz törtem be, csók, Ricsi. Amikor a helyszínelővel örömittasan közöltem a munkaeszközöm mesébe illő megmenekülését, hivatalos hangon csak annyit közölt: asszonyom, az ön laptopja nem képvisel piaci értéket. Ez, mondjuk, nem esett valami jól. De amikor arra gondoltam, hogy a dolgok szerencsétlen együttállása miatt elég tetemes anyagi kárunk keletkezett, visszanyertem valamit, de nem tudnám megmondani, hogy pontosan mit. Egy biztos, nem az ellopott értékeket.

Jó-jó, csúnyán megkopasztottak bennünket, de hogyan tovább? Lázas mesterkeresésbe kezdtünk, lakatos, asztalos, kulcsos, riasztós. Feladtuk a rendelést és vártunk. Ami a lakatosunkat illeti, nagy örömmel ugyanakkor némi aggodalommal töltött el a bemutatkozó beszélgetésen elhangzott mondata: bennem igazán megbízhat, én a betörőktől tanultam a szakmát. Ezt mégis hogyan érti?, kérdeztem. És akkor elmondta. Álmomban, ha egyáltalán le mertem csukni a szemem arra az átkozott kis öt percre, láttam Budapestet felülről, mint egy nagy pókhálót, és egy villogó pont foszforeszkált a házunk helyén. Ez a tuti tipp. Ide törjetek be! Lázálmomban megjelent előttem a szárnyakat növesztő betörő, ahogy felszáll az ablakunkra, és pajszerrel aláfeszít. Aztán ott áll az ágyam mellett, és kéri a következő három havi fizetésemet. Természetesen egyben. Három az egyben. Ahogy a reklám mondja.

Bemennek mindenhova, ahova akarnak, mondja a biztosítós, aki őszinte sajnálatát fejezi ki.

Hogy miért? Nem szeretném leírni. Elég trauma volt szembesülni vele. Szóval betörnek nappal, betörnek este, betörnek éjjel. Robbantanak, reszelnek, feszítenek, pöckölnek, csavaroznak, kúsznak, másznak. Sőt hobbihorgász is akad közöttük, aki a beütött keskeny bejárati kisablakon át egy pecabottal lehorgássza az előszobai falról a kulcsot, és mint aki hazamegy, csak úgy lazán belép a lakásba. Egyszóval nem holmi hecke-ficki legénykékről van szó, ördögien kreatívak és pokolian ügyesek.

Tegnap tehetetlen dühömben egy rovott arcú és rovott múltúnak látszó, házunk előtt ücsörgő alakot pofátlanul elkezdtem követni. Ahogy kiléptem az utcaajtón, felugrott. Ahogy elindultam, jött utánam. Hirtelen megálltam. Úgy hozta a helyzet, hogy ő nem állhatott meg. Elém került. Na, gondoltam, eljött az én időm. Határozott léptekkel trappoltam utána. Tíz másodpercenként hátra fordult, és ahogy haladtunk, egyre idegesebb lett. Negyed órán át követtem. Egy óvodához értünk, ahova beslisszolt előlem.

Amíg elkészülnek a rácsok és egyéb járulékos elemek, sem állhatok tétlen. Először is kitaláltam a Lekvár 2000 nevű vagyonvédelmi projectemet. Ez tulajdonképpen nem kerül sokba, a régi lekvárokat és üres befőttes üvegeket a lehetséges behatolás helyszíneire helyeztem gúla alakban. Nagyon egyszerű és olcsó eljárás, csörömpölés esetén ugrunk.

A másik ötletem a Rendőrvarangy 2015 fantázianévre hallgató organikus kütyü. Ennél a dél-amerikai pacman béka passzív vadász nőstényét egy magyar varanggyal párosítva megszülethetne az a multinacionális mutáns, amelynek illusztris egyedeit kiéheztetve helyezném el a nyílászárók előtt. Ha jön a betörő, váladékot bocsájtanának ki magukból, ez szembe kerülve homályos látáshoz vezetne. Aztán kitátanák óriási szájukat, és következhetne az utolsó vacsora.

– Felhőket szemlélni… Azt hiszem, ez felér bármilyen istenhittel, kedves barátom. Csak egyetlen rémisztő vonás van ebben az ég-kukkolásban… Az idő… Dermesztő ráeszmélni, hogy kétezer éve is lehetett valaki, aki költészetnek, hitnek gondolta az égkupola mobilfreskóit, s elmerengett rajtuk. De még csak nem is ez a szörnyű… Hanem a felhők örökös, tőlünk független vonulása. Az idő járása és végtelen közönye. Felhők alatt születünk, növekszünk… Felhők alatt szeretünk, gyilkolunk… Fekszünk temetve, temetetlen… Tudatos színházunk felett egy véletlen színpad… S vonul, vonul a nyugati áramlás, a megkérdőjelezhetetlen rendező, feltartóztathatatlanul… Bepólyálja a földet, rejti cselekedeteinket, néha frontokkal, ciklonokkal szól bele mindennapjainkba. Megpörgeti libidónkat. Lelkünkben forgószelet gerjeszt, s ami felül volt, hirtelen mélybe kerül, s legeldugottabb dolgaink kezdik ki személyiségünket… Aki nem vesz tudomást az ég játékáról, szegényebben, mi több, tudatlanul száll sírba… Képzelje, hosszú gyakorlatomban találkoztam olyan alakkal, aki a felhők ábráiból készült fel bűnös üzelmeire… Vagy ő maga vetítette felhő-látványokká tetteit…

bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere ezen a csapáson itt a vadkanok dagonyahelye mellett a vízmosás mellett a három tölgynővér mellett gombászik hisz az ördögréten az áfonyás mellett előre fel kicsit a sziklák mellé onnan megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere velem tanítani kell mert nem adta magát azt mondta vérzik nem adhatja magát eddig adta most nem adhatja tanítani kell hogy mindig putyulgasson ha akarom egy év alatt egyszer sem mondta hogy nem most meg ha vérzett se mondta undorodtam igaz de ha akkor kellett hát akkor kellett gyere bakocska megtanítjuk mert elfelejtett minket mindjárt leveszem rólad ne félj s szabadon száguldhatsz szabadon csak kövess ne vonakodj kövess hopp igen itt egy jel kitesszük az elsőt hopp ott a másik oda a másodikat van még pár hadd tudja aki lát hadd tudják te meg én megtanítjuk tótfalvát a rendre ide a harmadikat amoda a negyediket így kitűnő érted bakocskám kedves jószágom gyere látod ott hajladoz látod érzed bakocska szinte én is érzem anyám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott hajladozik kedves gombáidat lopja nosza azaz bakocska fuss

A falu története

…Épp e dombok valamelyikén hánykolódott, s fordított hátat a földnek. Igazi félresikerült gyerekkorral nyomorított pszichopata. Abból a zsákfaluból. Híresen belterjes, híresen szeszgőzös, nohás, csigeres, mákteával, pálinkás kenyérrel cseperítő, híresen szodomai falucska volt. Egyetlen sarat porral váltó, lerobbant tekepályára hasonlító utcával, egyetlen elhanyagolt templommal, egy foltosra meszelt, dajdajtól hangos tanácsházzal (pardon!, polgármesteri hivatallal), egy tízkonzerves (mind rosszkedvünkkel tele) vegyesbolttal, s egy magába roskadt kocsmával, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Már a falu születése is menekvés volt. A török elől húzódtak ide a lentebbi falvak pogányfélő lakói. Mikor a török berendezkedett a síkokon, ők berendezkedtek idefenn. Az egyetlen ösvény-köldökzsinór lassan poros úttá szélesedett, de semmi több… Ennyi a kapocs ma is… Néha felkeveredik a por a felfagyott aszfalt kátyúiból… Aztán szép lassan, körülbelül egy óra alatt visszaül a lapuk, bogáncsok, kecskerágók, katángok, út menti füvek leveleire… Rászállingózik a kadmiumvörös pipacs-mosolyokra… S hogy ki jön ide? Ki kavarja föl a port? Általában városi korhelyek menekülnek erre a tivornyák unt forgatagából. Nagyon jól érzik magukat ebben a nyakig romantikában. Magukra erőltetik a falut… Akinek akad magához való esze, s nem teljesen magának való, az elporzik innen…

 

Az ótista története (1.)

Idevetette a „gondviseletlenség”… Az apa alkoholista idénymunkás. Néha kaszált, kapált, néha kubikolt, téglát rakott módosabb, lapályi gazdák földjein és portáin, néha csencselt vagy csempészett, néha a kezét tördelte a kocsmaasztal alatt, de leggyakrabban a családját ütlegelte ököllel, husánggal, vesszővel, istránggal. Az asszony befalazta érzéseit. Egyetlen gyermekét furcsa fintorral csókolta, ha közeledett az „apa”. Szerette volna, ha tudja, mi fán teremnek az érzelmek, de ő sem tudta, és az ükapja sem tudta, aki elmeházban végezte. Négygenerációnként kiütött rajtuk a skizofrénia. Ő már-már, de fia mindenképpen… Persze ezt nem mondta neki senki. Csak a szüleit ismerte, ám ők sem tudták… (Nem divat a felmenők ismerete. Fehérfalú ősgalériák kijáratánál ácsorognak az emberek… Kibocsátásra várva… Mert nem érzik jól magukat ezen a tárlaton…) A tudatról sem volt fogalma, csak a töltött káposztáról, meg a lepcsánkáról. Kapálni is tudott…

A pszichotikussá, elmebeteggé válás rögös, de ismert stációit kihagynám… Lapozzon föl néhány szakkönyvet, talál ott számos hasonló esetet… Nagyjából minden ugyanaz. Keserves iszapbirkózás… Hanem lépjünk a dombokra… Mondjuk, ott hever, azon a kopasz bucon, az irtás közepén. Fejszéje, amit mindig magával hoz a „vadonba” – szavajárása –, egy fenyőtönknek támasztva… Már nem gyerek. Már teljesen hátat fordított a földi realitásoknak… Már túl van a meghatározó pofonokon. A jelképeseken is. Már kezd ideges lenni. Kezdi idegesíteni, hogy a dolgok nem abban a rendszerben baktatnak, ahogy ő, aki mindent átlát, megért, kitalálta… Néha ökölbe szorul a keze… Néha suhint valami az agyában. Aztán vörös homály ereszkedik szemeire, mint rossz horrorfilmekben dukál… Meg akarja tanítani az embereket. Az ő gondolatmenetére… Hogy ne legyen baj, hogy egyetértés legyen, barátság, mint régen az emgétéeszben. Ahol mindenki tudta, mi a dolga… Hiszen ismerték az egy gondolatmenetet… De azok furcsállkodva lesik, ha beszél. Rosszallóan csóválják a fejüket, ha elmenőben van… Nem lesz ennek jó vége – súgnak össze, ha látják befordulni a portára, ahol lassan úrrá züllik. Öregedő apját már le-leveri, ha az részegen „neveléssel” próbálkozik…

Azt hiszem, az a viharfelleg nem kedvez egy hosszú beszélgetésnek. Toljon vissza szép lassan a vadászházba, ha megkérhetem… Közben fordítok az elbeszélés menetén, hiszen nem tucat-sorsokról akart hallani, hanem egy zaftos krimire készült, amit papírra vethetne. Nem a motivációk érdeklik, hanem az indokolatlan tett rém-izgalma… Csapkodnak is a villámok. Tizenöt másodperc… Talán leérünk időben… Jó, hagyjuk hát az okokat… Tekerítsük úgy a históriát, ahogy a szemembe kéredzkedett. Mert kéredzkedett, hiszen mióta lebénult az alsó felem, magányba gubózva éltem emlékeimnek, hajlandóságot sem mutatva a bűncsomók kibogozásához. Ehhez a legmegfelelőbb hely, ez a felújított, mégis kétszáz éves nyekergéseket, rokokó szellemeket, stüzi jägerek borittas szellemnevetését, szúgenerációk féregjáratait rejtő vadászház, ahol házvezetőnőmmel, s egy rátermett Kópé lélekkel élek, aki gyakorta megtámogatta öreges sántításba kezdő gondolatmeneteimet utolsó nagy ügyem alatt…

bakocska gyere kövess engem bakocska megtanítjuk gyere kövess rendre tanítjuk hadd súgom őzfüledbe bakocska hadd súgom a nevét gyere itt alá lejtmenetben az erdészeti útig aztán a kőfolyás mellett elbújunk ahol apám talált lábficamodva gyere bakocska ne gondolj apámra nem tanulta meg a rendet meghalt mielőtt megérthette volna hogy szeretnie kell a fiát megölt volna bakocska érted látom a szemeden megölt volna s kimért volna tányérokba tótfalva fölfalt volna értetlen ember taníthatatlan ott kilessük arra jön az átkozott mindene csupa vérillat mert bezzeg neki odaadta magát és tudom bakocska tót az tót igazi tót anyám vérzett s most vérzik apám is itt elbújunk itt a kőfolyásnál megláthatod aztán már érzed is bakocska ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor gyere behúzódunk ide bakocska rendre tanítjuk aztán elviszlek a forráshoz s nyugton ihatsz belőle ékeidet is megtisztogatom kövess bakocska gyere a szedres közepébe ne fészkelődj nyugton pihenj el amíg bakocska már nem sokára megérkezik igen ott fütyülget a lombot nézdeli ne félj a sétabotjától bakocska tiéd a győzelem tiéd a tanítás tiéd a dicsőség közeledik bakocska apám vérzik szinte ideérzem neked is érezned kell bakocska hajtsd ide a fejed bakocska hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska azaz gyerünk azaz ott fütyörész kedves madárkáidat csúfolja nosza azaz gyerünk bakocska azaz fuss

A halálok és a sifré története

Mit jelentsenek a piros turistajelzések alá kitett, szétázó félben lévő papírosok? Mindegyiken ugyanazon jelsor? Mit jelentsenek ezek a pöttyök? Mi történik itt, ebben a nyugalmas erdőben, amely esőben még a váli erdőnél is halálszagúbb, kriptahangulatúbb… Mert két nap alatt ketten is meghaltak. Egy gombaszedő, s egy természetjáró, mű-tiroli kinézettel. Utóbbi különc költő volt, aki romantikázni, töltekezni jár élőhalottak romfalvaiba… Az egyik nő, a másik férfi. Bár mai napság az utóbbi is lehetne nő… Mindkettőn két, tíz centi távolságban mélyedő lyuk. Máj illetve szívtájon. A gombaszedőasszony (öt alulszocializált gyereket hagyott hátra) valóban menstruált. Ezt kimutatták boncoláskor. De a férfi? A halála előtti napon szeretkezett. Egy menstruáló nővel… (Ő három kötetet, s tudta nélkül, négy zabigyereket hagyott hátra, akik szégyellni fogják, hogy a nagy Tóth leszármazottai… Egy rendes költői kipurcanás sem adatott neki…) Szakirodalmi toposz. A bevadult őzbak esete Tóth Marival és Tóth Istvánnal (Búkő néven publikált), merthogy, furcsa nem, mindkettő Tóth volt… Menszesz-illatú Tóthok…

Már csak bakot kell lőni, s az ügy megoldódik… Jöttek is vadászok, kilőttek vagy tucatnyi bakot, sírtak a suták, a nőstények… Ám az irtóhadjárat másodnapján, az időszakos vízmosás mélyén egy levéltakaróval hintett újabb hullát találtak e baktalan vidéken. Tót volt szintúgy, pártában maradt vénleány, hogy az őzekre terelődjön a gyanú… Menstruált… Az utolsó vérzések egyikét követte el… Ám, hogy mi járatban baktatott, nem tudható…

Elhagytam a papír fonalát. Nézze… Mindjárt előkotrom a fiókból… Addig tölthetne egy kis konyakot, s felrakhatná a sakkot… Ha már bevallotta, konyít hozzá, párszor megszorongatnám… A sakk is olyan, mint egy krimifeladvány, csak ellenkező előjelű játék… Nyomozás közben széthajtogatjuk a múlt pókhálóit egészen az elkövetés pillanatáig, s akkor fölfénylenek a tények… A sakkban is pókhálókat söprünk el látásunk elől, csak itt az elkövetés jövőidejét fedik, a tőrdöfés legalkalmasabb pillanatát…

gyere édes jószág ma nem viszlek sehová ma magadnak találsz tanítványt megláttam az egekben mozgott a vízmosásban fenn az égi vízmosásban nem érted bakocska lenn mégis fenn fenn mégis lenn és tudom tót ez is igazi tót és nő és vérzik és arra vár hogy megtanítsd a rendet számára tudom is ki ő a faluvégi tótjulcsa mindig harsogott nem fogsz szeretni ótista nem fogsz szeretni ótista olyan vagy te aki nem szeret végül ő volt akit senki nem szeretett csak én megmutatod neki hogy szeretem mert megtanítom a rendre általad megtanítom őt is hadd oldozom le a kötelet nosza kedves jószág nosza harmatos füvet kaptál forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk nosza bakocska fenn az égi vízmosásban azaz gyerünk menjél bakocska ne késlekedj addig meghirdetem a látóknak mi járatban vagyunk a földön lenn mégis fenn fenn mégis lenn azaz bakocska nosza ne késlekedj tudod a járást csak a vízmosásban egyenesen amíg ott lesz nyugodj meg ott lesz eloldoztalak ott lesz menjél szépen tudod a járást ne vonakodj édes füvet hoztam neked harmatos füvet hogy édes legyen a pofácskád mikor megírták a felhők menj csak így kell lennie ha visszatérsz és véres a szarvacskád forráshoz vezetlek megmosdatlak senki sem gondolja majd bakocska senki egyek vagyunk tanítunk egyek vagyunk ide teszek egyet oda a másikat ügyes jószág ez amoda a harmadikat a látók örömére a vakok birodalmából üzenek a látók örömére meg kell tanítani tótfalvát a vakok birodalmát ide is egyet hopp még van egy ide itt jó lesz el kell menjek a dombra megtudjam mi történt sikerült-e a tanítás

Igen, itt van! Nézze! Kitalálja, mi ez? Ebben a formában nem is olyan egyszerű… Sem nem rúnajelek, sem nem rovásírás, sem nem hieroglifák, sem nem csomóírás, sem nem alfabetikus sifré… Talán valamiféle lyukkártya? Minden piros turistajel alá odarajzszögelve. Száraz időszak volt. Talán, ha egyszer esett egész nyáron. Augusztusban erdőtűz is kerekedett… A tollal pöttyözött papírt csak a hajnali párák kezdhették ki. De azért egyértelmű helyen ülnek a pontok.

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Igen! Az. Ma már tudom. De akkor… Még el voltam foglalva önmagammal, megváltozott lét-helyemmel. Az alásüllyedéssel. A megjárhatatlan utakkal… Újra kellett értelmeznem mozgásom, gondolkodásom. Mióta lerokkantam, merőben másképp szemlélem a világ dolgait. Tudja, más a látószög. Lassúbb az elmozdulás, mélyebbről indul a vizsgálat, olyan mélyről, ahová mások talán el sem vetődnek, csak este, ha aludni térnek. A lerokkanás nem vette el életkedvemet, csak úgy gondoltam, egy kerekes székből nem lehet megoldani a világ dolgait, nem lehet elfogni a sárteke kerékkötőit, kinyitni az elme ördöglakatjait. Viszont alkalmas állapot a szanatóriumi létre. Mindig is Hans Castorp szerettem volna lenni. Idealista álmodozó egy tüdőgondozóban. Persze betegség nélkül. Csak a nyugágyak, a pokrócok és a Maria Mancini kedvéért. Ezért választottam ezt a még ki nem kezdett ősvadont, a benne bújó történelmi vadászházzal. A mendemonda szerint itt szállt meg Rákóczi, mielőtt Angliába, majd a francia nagyvilági életbe, végül, de nem utolsósorban a camalduli trappisták felé vette volna az útirányt, hogy nyugton önéletírhasson… Miért ne lehetne e ház az én hallgatásom birodalma? Mendemonda-életem végső feloldódásának helyszíne, grosbois-m? Jó ez a konyak, kedves barátom… Töltsön, van belőle egy kartonnal. Egyenesen Hellaszból hozatom. Ennyi a fényűzés, amit megengedek magamnak. Hatcsillagos, szőlő ízű Metaxa. Néha szivarok… Kezdjen csak, mindig átengedem vendégeimnek a nyitás jogát, hogy aztán magam zárhassak… He-he…

Tóth Mari, Tóth István, Tót Julcsa. Tótfalva. Három Tót(h) egy hét alatt. Két nő, egy férfi. Hat szúrás. Hullánként egy pár. Se több, se kevesebb. Hat darab, nyolc centiméter mély seb, páronként tíz centi távolságban. Szív – oldalról. Máj – szemből. Nyak – felülről, szemből. A területi vadászati hivatal szerint a környéken számba jövő összes bakot kilőtték. Hacsak nem egy másik territóriumból ruccan át a fenevad „tótolni”… Megkétszerezték az erdőfigyelők számát. A határőröket és a favágókat is bevonták. A turistákat kitiltották a környékről. Eredmény? Semmi. Tótfalva határában halott Tót(h)ok. Magányos őzünők… Nyugdíjazását kérő körzeti megbízott. Tajtékzó országos parancsnok. Kiküldött nagymenő nyomozó, aki a helyben járás mesterségét tökéletesíti a faluban, miközben őzpörkölteket öblít vörösborral (napokon át) a polgármesteri hivatal bográcsozója köré kerített tuskókon, helyi notabilitásokkal dülöngélve, s a számos bortól egyre inkább kétségbeesve. Odaküldték, hiszen három ember halálát nemtelen egyszerűséggel egy állatra fogni, úgymond szemtelenség, cinizmus… Pedig a kriminalisztikai annalesek is megemlékeznek esetekről… Summa summarum minderről csak újságokból értesültem, melyekben a tudósítók eredményeket követelő, de maliciózus cikkekben tódítottak. A szennylapok az őzpörköltes részt, meg a baksztorit színezték. Az elemző lapok habosították a szűkös tényállást, és szakértőket szajkóztattak…

Közel ez a Tótfalva. Faggatózhatnék magam is. NEM! Hűtöttem le kedélyemet a következő pillanatban. Befejeztem a bűnhajkurászást. Egész életemben kergettem, egyre csak gyarapodott. Egyre többen ízlelgették, már azoknak is jól esett az említése, akik – elvileg – ellenére esküdtek fel. Ha meg is találom az ügy nyitját, nem akadályozhatom meg, hogy másutt, más formában újra felüsse fejét a tizenkétezer fejű fenevad. Aztán jött a negyedik halál. A leghajmeresztőbb. Tótfalván – neve ellenére – már csak kettő Tót(h) élt. Tóth Tihamér és Tót Alfonz. A két özvegyember bezárkózott a portájára. Még a kertjük végét is megerődítették, nehogy beszökhessen a vérbak. Nem is ők következtek, hanem a buszsofőr, Toóth Pál, aki a késő délutáni visszaindulás előtt, kisdolgát végzendő belépdelt a kukoricásba, ahonnan nem lépdelt elő többé, a legharsányabb szólongatásra sem… Végül az utasok tapogatták ki zizegő szár- és levélerdő közepette, s húzták a megálló por-porondjára…

 

Az alászállás története

Talán mégis… És harmadnap elindultam… Tótfalva felé… Csúnya fedésbe került, kedves barátom. Ráadásul, ha lépek a huszárral… Figyeljen jobban! Nem szeretek izmozni, hogy nincs több visszalépés… A sakk lényege a variációk átlátása és megjátszása, s nem a hibákból élés. Bár egyesek erre esküsznek. Márta, legyen oly jó, és csukja be az ablakot, ideért ez az istenverte vihar… Konyakot? Kitűnő nemde bár… Szóval begördültem átalakított terepjárómba. Áthúztam magam az ülésre, s igaz, tétovázva, de elfordítottam a slusszkulcsot. Tótfalva hat kilométer. Az erdészeti úton megyek. Vadregényesebb, meg hátha találok valami használható nyomot. Toóth Pálon is a szokásos lyukak. Tüdődöfés. Bivalyerejű attak. Szemből. A tüdő hátsó falát is átszakította. Ehhez egy őz kevés lenne… Legalábbis teljes lendülettel kellett, nekirontson… Az erdészeti úton vezetett a turistaösvény is jódarabon… Akkor láttam meg a pöttyöket. Fogalmam sem volt, mik lehetnek. Minden jel alatt… Úgy az ötödiknél kiszálltam, ami esetemben ugye, nem egyszerű művelet, s elektromos székemmel odaoldalaztam az egyik bükkfához. Majd’ kiborultam egy későn észrevett traktornyomon. Csavarhúzóval lefeszítettem a cetlit tartó rajzszögeket. Sokáig nézegettem. Mik lehetnek ezek a rendezett légypiszkok. Gondoltam, este nekiveselkedek a kódfejtésnek, tucatnyi lexikonnal körbebástyázva magam…

A közeli dombok egyikén, tudja, melyeket ma mutattam, egy apró figurát vettem észre. Le-föl járkált. Majd hirtelen valamit a levegőbe lódított, és egy tuskóba vert. Vélhetően egy fejszét. Méretes jószág. Aztán az illető földre roskadt. Talán hanyatt… Még nem tudhattam… Véletlenségből az égre sandítottam, mert egy vadászgép fülsértő hangja hasította ketté. A kondenzcsík egyik felén, dörzsölni kezdtem szemeimet, egy bakfej burjánzott felhőkből. Légszarva hegyét megvérezte a nap. A hasadt ég másik felén egy fekvő alak. Kibomlott hajú nő. Felhőtestén két helyütt átsütött a nap. Az erős északi szél hamar szétdúlta a látványt, mintha mágneses rajztáblát rázogatnánk… Az újabb víziók reményével zilált felhőpamacsok maradtak a kék háttéren… Visszakászálódtam a dzsipbe, nekiindultam a dombnak. Mire odaértem, senkit sem találtam… Csak a felhők… Mintha azt pöttyözték volna, ami a papírdarabon… Á, ez a csodalátás erős vágya… A misztikummal feltüzelt elme újabb téveszméje… No, elég ebből! Sosem jutok le a faluba!

nem nem őt nem bakocska nem tértél vissza nem tértél vissza őt nem őt nem szabad mindig kedves volt tót persze tót toót tót nem őt nem bakocska könyörgöm gyere hozzám gyere vissza kis karámodba gyere vissza hozzám bakocska őt nem nem kérlek ne ő mindent tud ő szeretett ne tanítsd fölöslegesen bakocska ne gyere hozzám édes füvet kapsz egy öllel álló nap csutakollak a forrásban gyere vissza bakocska ne bántsd kééérlek szét szerte szét szerte hazudtok hazudtok felhők hazudtok lenn mégis fenn fenn mégis lenn bakocska gyere vissza könyöörgöhöm

Egyenesen nyugdíjas, városból kiköltözött patikus barátom házához gördültem, mert ő itt közel s távol a legműveltebb, legmegbízhatóbb ember. Az utolsó polihisztorok egyike. Aki közel a megvakuláshoz is fest… Rengeteg festéket használva domborképeket alkot, melyeket kezével is lát. Így tudja nap, nap után továbbalakítani őket. A színek még eljutnak tudatáig. Pénze akad elegendő e festékpazarló stílushoz, szépen megzsírosodott mixtúra-keverő korában. Mi másról beszélgettünk volna, mint a Tót(h)okra zúdult veszedelemről. Mint megtudtam, Tóth Tihamér és Tót Alfonz a városi rokonsághoz költözött a buszsofőr halála után. Dr. Kő Lajos bakos véleményen volt. Nem hinné, mint mondta, hogy a környék együgyű lakói közül bárki is… Ide meg ki jönne helyi Tót(h)okat gyilkolászni? Még a feleségtángálás, a családon belüli nemi erőszak belefér, de az ölés… Hamar a cédulákra terelődött beszélgetésünk. Csak a cédula körvonalát látta, s valami egybefolyó fekete-fehér mintázatot. Elmeséltem a cetlit… Ez Braille-írás. Vakírás. Javaslatára kilyukasztottam a fekete pontokat a lapok fonákjáról előre felé, s ő elolvasta. Semmitmondó szövegnek tűnt… Megtudtam valamit, ami csak növelte a talányok számát, s úgy tűnt, egyre messzebb taszít a megoldástól. Igaz, korántsem határoztam el, hogy a furcsa halálok nyomán a gyilkos „fenevad” után vetem magam… Csak tapogatóztam… Az üldözés rutinja, nehezen legyőzhető…

Kocsma. A helyi mindentudás egyeteme. Markos, munkanélküli legények cígöltek föl a három lépcsőn. Itt minden az épségre szabatott. Még a falu bolondja is két lábon osztja zavaros nézeteit. Az összes sánta beköltözött a városba, ahol alumínium kukákkal kellett csak birokra kelniük. Voltak páran, hisz, mint mondottam, e helyt nem vetették meg az incesztust, mint szublimációs formát. Az egyetlen féllábú, a Kovács „Kettő” Sándor, balesetes volt, ő el sem hagyta portáját. Tipikus balladai megnyomorult. Félig beszorult a cséplőgépbe. Jobb kezéről is hiányzik három ujj, jelezve, nem adta könnyen a lábát… Azóta már csak iszik, és a kerti diófa alatt sóhajtozik rügyfakadástól lombhullásig.  De nem becsmérlem többet a helyieket, hiszen segíteni jöttem. Szóval benn vagyok a kocsmában… A magába roskadt kocsmában, mely alól furcsa, de hihető sorsok türemkedtek elő zárás után. Most, hogy kármentőn belülre kerültem, még ádázabb állapotok tűntek a szemembe. Néhány ászok és kommerszkörte olyan összevissza szóáradatot indított el, hogy riadtan húzódtam be a plafonra eszkábált televízió alá. A tekintetek köztem és a roppant izgalmas biliárdközvetítés között vándoroltak, de a szavakat egyértelműen nekem címezték. Került itt minden, ami egy szózuhatagba belefér. Az újabb ászkok és kommerszek reménye fényesre csiszolta a kocsmagőzben lágyuló agyakat. Hosszú álmából ébredező logikácskám falusi mendemondák, legendák („nekem elhiheti, úgy volt”-igazság valamennyi) s pletykák erdején igyekezett áthámozni magát. Akadt egy mondóka, s talán egy-két tény is. A legizgalmasabb maga a mondóka: „Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba…” Érdekesnek tűnt az egyik történet is, amelyet három változatban, egy lényeggel tálaltak. Került kocsmázó, aki az egészet szemenszedett hazugságnak tartotta. A teljes igazságot három Dréherért és egy Hubertusért osztotta volna meg velem…

 

Az ótista története (2.)

Felhő Lajosról szólt a fáma. Gyerekkora csupa nyomorúság. Verték, ahol érték. Az anyja, aki védte apja csapásai elől, nem kímélte a saját pofonjaitól. Állítólag fintorral csókolta. Felhő Lajos furcsa fizimiska lett. Miskancsónak csúfolták, utalva arra, hogy gyakran látták Legéndi Árpival, aki messze földön híres férfiak iránti olthatatlan vonzalmáról. Szóval Lajosról kiderült, hogy ótista. E szót az ismert ótestamentum és a kevésbe ismert, de hallott artista szavakból vegyítette a nép. Segítségükre volt az az idő tájt Tarjánba érkezett vándorcirkusz is, mely artista számokkal csalogatta a falusiakat a szemfényvesztés kupolája alá… Ótista… A városi doktorok állapították meg róla. „Sosem fogsz szeretni!” – bosszantották a falu fruskái, mikor visszaengedték a kezelésről, s lábra kaptak a híresztelések, mifélék is az ótisták. „Igaz” ótista nem szeret! Viszont Felhő Lajoska, mert ettől kezdve csak Lajoskának gúnyolták, nem hagyta magát… Furcsa kettősség lakozott benne. Volt, hogy napokra eltemetkezett a portáján, amit – furcsa hirtelenséggel elhalt – szüleitől örökölt meg, vagy, ha elő is ette a fene, csak némán baktatott a falu egyik végétől a másikig. Aztán akadtak napjai, mikor nekikezdett a helyiek tanításához. Nyughatatlanul csöngetgetett be a házakba. Érkeztére legtöbb helyen a zsalugátert is behajtották, nemhogy ajtót nyitottak volna. Ám vasárnap a templom előtt mindig akadt hallgatósága, még ha mondandója feléig szép lassan haza is szállingóztak a szenteletlen beszéd áldozatai… Felhő Lajoska, Tótfalva fogadatlan ótistája pedig így szónokolt:

…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrű arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben…

– Meghalt az apád, mit handabandázol, Miskancsó!

– Zagyvább ez az ótista, mint korábban…

…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…

– Eriggy már, te, eszelős! Te, ótista prédikátor!

– Sátánfattya ez, kutyateremtette, ördög viszi el…

– Ez se tennap veszthette el a kerekeit…

– No, jöjjön, koma, kocsmába! Tüzes szent beszéd hideg sört kíván, ez a szenteletlen suttyomság pedig legalább egy pólinkát…

– Én félek ettől az ótistától, egyszer még bevadul, meglássa!

Az őz története

Egyik nap az öreg Felhő hazavitt egy őzsutát. Kéthetes, ha volt. Bizonytalanul bámult bele köntösgomb méretű szemével a nagyvilágba. Nem lehetett tudni, honnan szerezte, miért vitte… Ez az ember a családjáról sem gondoskodik, miért egy sutával tenne jót? A tyúkól mellett ácsoltak neki pár négyszögöles kifutót, ahol kedvére szökellgethetett az apró bakjószág. Lajoskát már első este sem bírták bevonszolni az őzgida mellől. Végül ostorszóra ágynak futott. Másnap hajnalban kézből etette a vadóc állatkát. Friss füveket tépett a mezőn, dacolva a ruhája ellucskosításáért várható veréssel. Nagy barátságba keveredett az ótista meg az őzbakocska. Akkor még nem tudtuk, hogy ótista, bár látta mindenki, hogy nem fix. Ha szóltunk hozzá, másra válaszolt, s az istenért nem nézett volna senkinek a szemébe. Gyerek volt még, a gyerekségbe belefér sok furcsaság. Naphosszat etette, simogatta, putyulgatta őzbőrbe bújt kezesbárányát. Ám havonta egyszer (néhány végtelennek tűnő napig) rossz világ tört rájuk. Lajoska anyja menstruált. S ha menstruált ideges lett, agresszív. Órákon át hangoskodott, fejhangon ócsárolta a világot, a világban az embereket, az emberekben az ürességet. Mintha ő nem kongott volna belülről… Töltetlen hüvely volt, mint sokan mások. Ezeken a fékevesztett napokon végtére mindig nekiesett Lajoskának. Fiaverése azzal indult, hogy a legártatlanabb házi jószágokat is meghajigálta rohadt krumplival, vagy hozzájuk repítette a keze ügyébe kerülő hasábfákat… Fiát pedig tépte, rúgta, csípte, szidta, seprővel kergette, még úgy is, hogy be kellett másznia az őzkarámba menekülő legény után. Ott aztán csúcsára ért a haddelhadd. A cseperedő őzsuta szeme láttára. Honnan tudtuk, hogy menstruál Zsuzsa asszony? Hát szétvitte a szél faluszerte a kajabálását. „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!” Ezt üvöltötte álló nap, míg este rá nem ereszkedett a Felhő, s vagy meg nem ütte, vagy ájulásig nem kefélte a téboly felé marsoló fehérnépet.

Valahogy csak felnövelődtek. Lajoska is, Bakocska is, merthogy ez a név ragadt rajta. Lajoskáról már mindenki tudta, hogy ótista. Iskolába se járatták. Kíméljük – mondták a szülők. Igazából ők sem értettek egy kukkot a doktor szavából. Bolond, kottyos, mit kell cifrázni?! Lajoska betöltötte a tizennyolcat, mikor hatalmas veszekedésektől kezdett visszhangozni a Felhő-porta. Lajoska tagbaszakadt suttyó lett, már visszakézből érvelt apjának, akiről a napszámos izmot lefaragta a nohabor és a pálinka. Aztán kisült, levágnák az őzet, hogy megvendégeljék a falut. Hogy mi ütött ezekbe? Lajoska és az apja fejszével, villával kergették egymást a pitvarban. Másnap Felhő és neje a városba indult, a nagy dínomdánom kellékeit beszerezzék. Sohasem tértek vissza. Bakocska is eltűnt a Felhőék udvaráról. Lajoskáé lett minden… Akkoriban kezdett el vadul téríteni, avagy lázítani a tékozló apák ellen…

Efféléket tudtam meg első faluba ruccanásomkor. S még valamit. Már említettem a mondókát…

Tótfalván rossz gyerek vót,

eljön majd a drótostót.

Befőzi a babjába,

s tovaviszi Tarjánba…

Minden alkalommal, mikor Zsuzsa verte a fiát, ezt a mondókát üvöltötte a képébe, az „anyád vérzik”-kel tarkítva. Annyira beleélte magát a hallottakba, hogy a c4-en veszteglő bástyáját lenyerem. Igaz, jócskán bekonyakoztam, képes vagyok többfelé figyelni. Mint fénykoromban. Csak egyszer nem sikerült. Akkor egyfelé sem. Frontális ütközés lett a vége. Ha nem vigyáz, kedves barátom, rövidesen bemattolom. Tegyük el magunkat holnapra, a parti is porosodhatik, érhetik addig… Vagy meséljem el a felhők történetét? Ez elég hihetetlen história a magunkfajta tény-hajhászoknak, de a kései óra kedvez a misztikumnak…

A felhők története

A patikusnál és a kocsmában tett látogatásom után elhatároztam, meglesem azt az alakot a túlsó dombon, mert fölöttébb gyanús felhőképeket vetítő tudatával. Tán nem Lajoska? Két nap múlva, vasárnap hajnalban nekivágtam az útnak, felszerelkezve vadászpuskával, teleobjektíves fényképezőgéppel, s a délutáni akcióra gondolva egy csomag véres egészségügyi vattával, melynek darabjait házvezető nőmmel rakattam félre legnagyobb elképedésére. Utóbb sírva és utálkozva nekem adta termékenységének utolsó relikviáit, de felmondással fenyegetett, mert ekkora szégyent ő nem tud elviselni. Végül békülni látszott, mikor a bűnüldözés nevében kértem és engeszteltem egyszerre. Be kellett avassam terveimbe…

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

Ÿ

A hajnali páraderengésen át újabb cédulákat fedeztem fel…

S valóban… Az előzőnél hosszabb jelsor volt. Most könnyen kisilabizáltam a Kő doktortól kapott Braille-ábécé segítségével. Hm… Kezd összeállni a képlet, ha még nem is a megoldó – dünnyögtem magamban, míg terepjáróm aljára szerelt miniliftem fölemelt a beszállás szintjére. Begördültem. Áthúztam magam a volán mögé… Korán értem a dombtetőre, melynek bucán, akár egy tar koponyán a hajsziget, akadt egy maradék, le nem tarolt cserjés. Ott parkoltam le. Gallyakat vágtam, lefedtem dzsipem fémcsillogású, árulkodó részeit. Mire végeztem, közeledett, akire vártam. Felhő Lajoska, az ótista személyesen. Egy iromba felhő széléről lépett a dombra. Dalolt. Fejszéjét leakasztotta egy párakampóról, s nyomban belevágta egy valódi tölgytönkbe, oly erővel, hogy az kettéhasadt a föld színéig. Lúdbőrzött a hátam az erő ilyetén megmutatkozásától. Nagyokat nyeltem. Ádámcsutkám megvadult lóként rohangált fel s alá. Hanyatt vetődött. De nem esett a földre, mint a gravitációtól sújtott földi lények, hanem lebegni kezdett a tuskók felett. Múltkor ezt észre sem vettem. Lehet, ha meglátom a gukkeren, most nem vagyok itt. Még dalolt. A mondóka hangfoszlányai értek el hozzám: tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…

Ekkor a horizont körén túlról összesereglettek a felhők. Ide, a domb tetejébe. Mintha egy kopasz fejre ülnének sapkaként. Mintha egy varázshangú énekes seregítené össze a vadon állatait… Elkezdődött a tudat és a felhők kirakós játéka.

Hatalmas színpadot eszkábáltak az égiek. Félrevont függönyei mögül vörösen izzó felhővér hömpölygött a nézőtérre. (Nagyhatású ez a Kubrick, mennyei körökben is bejön… Jól fizetett giccsfestők, mit nem adnának ezért a valóságdarabért – próbáltam elütni félelmeimet némi cinizmussal.) Mikor narancsba oldódott az ég kékje, előléptek a szereplők. Izzadt tenyeremmel a sebességváltót markolásztam. Legelőbb két ismeretlen. Egy nő meg egy férfi. A férfi kezében szíj, a nő kezében gyerek. Megdördült a háttér, s egy őzsuta ugrabugrált elő a horizont „öltözőjéből”… Széll Sebes, a rendező, egy pillanat alatt széttúrta a színt… Következett egy kiborult kosarú gombászó. Rajta két luk, amin átszúrt a napfény. Oldalsó szívdöfés. Félrebillent kötényének ráncából (mint varázsképeken dukál) elődomborodott egy őzfej. Aztán a mű-tiroli turistának álcázott költő. Májszúrás szemből… Végzetszerű, ha jobban belegondolok. Kötött harisnyájának lehajtott végén jelent meg a bakarc. Következett az árokban talált női hulla. Nyakbökés felülről, szemből. A nő faludivathoz képest dekoltáltnak számító kosztüméből szivárgott elő a gyilkos őzábrázata. Valóban egy állat lenne az elkövető? De ki ez az ember? Ez a Felhő Lajoska, az ótista. Maga a sátán? Nem volt időm a töprengésre… A háttérben busszá hosszultak a léggomolyok. A kép zavarosnak tűnt. Nem voltak éles kontúrok. Pointilista vízióként hatott az ördögi freskó… Mégis fel lehetett ismerni a színpad előtt heverő Toóth Pált. Tüdősebek szemből. A szarvval ékített ördög-bakfej ujjára csavarodott slusszkulcsán derengett. Ez a jelenés oszlott szét leghamarább… Gondoltam, lassan vége a szeánsznak, hiszen… De nem! Most templomcsúcsot hordott össze a tudat. Körötte sírhantok páraárnyékait. Az egyiken fiatal nő ül… S a kővázában rendezgeti a friss virágot… Mozgókép. Felhörrentem. A templomtorony tetején, a kereszt helyén bakfej kandikált. De ez mozgókép! – nógattam magam. Még él… Oda kell mennem… Indítottam. Rükverc. Padlógáz. Felhő Lajoska (ezt a visszapillantóból láttam), talpra pördül a levitációból, s vágja utánam a fejszét… Az eget közben leradírozza egy láthatatlan kéz…

 

A viadal története

Miseidőben értem a templomhoz. Az oldalsó, temetőre szolgáló kapunál álltam meg. A cinteremből nyíló átjárón nem fértem volna be. Az a másfél perc, míg földet fogott masinám, végtelen időnek tűnt. Magammal ragadtam kormányzár-kőbaltámat, s a dzsojsztikkel irányt, sebességet szabva, göröngyökkel dacolva nyomakodtam a hársfákkal illatosított temetőkertbe. A puska elektromos székem hátsó tartójában hevert két darabban. Egyetlen fegyverem a kormányzár. Védelmem, gyenge bástyáim a kocsi oldalkarfája, és a háttámla. Nem voltam biztos benne, ellenállnak egy dühödött bak rohamának… Ha egyáltalán igazat sugallt a látomás… Mert teljesen lakatlannak (elnézést a szellemektől!) – élettelennek tűnt a halottak kertje.

és eljött a fenevad tótfalván ahol leggyengébb a hit kezdi ki jézus országát és fejének közepén agancs s agancsai végén vércsillagok mert eluralkodott történelmi múltú községünkben a bűn mert megátalkodott apák nevelik félre fiaikat s a tékozló gyermekek messze mennek soha vissza nem térnek s lassú pusztulásra ítélik ezt a gyönyörűséges tuszkulánumot mely a török fenevadtól még megóvta azokat akik iderejteztek

Aztán az egyik távolabbi sírkövön megpillantottam egy városias kinézetű fiatalasszonyt. Friss síron, friss virágokat szortírozott, s igazgatott a márvány tartóban. Idegesen tekergettem nyakam… Hol lehet a bak? Kiáltottam, de a hirtelen támadt szél elsodorta hangom, viszont neszezést hozott az ellenkező oldalon düledező ravatalozótól… Mintha fújtatna valami, s a lábával dobbantaná a földet… Közelebb, közelebb… – Fiatalasszony, fiatalasszony! Vigyázzon! A nő felém fordította fejét. A következő szemhunyás alatt egy barna csík tört ki a roggyant téglaépület mögül, s két előremeredt szarv száguldott a nő hátának. Magam lassan döccenve a temetőföld koponyakövein inogtam az egyenlőtlen harc irányába. Hasaljon le! – kiabáltam. De nem hasalt. Megfordult inkább, szembe a bakkal. Az állat a levegőben megmeredt, s úgy ért földet, mint olimpiai bajnok tornász – térdrogyasztással levezetve a továbblökő lendületet. Két méter, ha lehetett köztük. Két halált hozó agancstőr és két hullámzó mell tusája. A fenevad oldalvást észrevett, s most nekem szegte csontkardjait. Orrlukai vadul pulzáltak. Mintha szagot fogna…

ne higgyetek a szóbeszédnek felhő lajos bár autista beteg ember nem képes gyilkolni annál jobban ismerem az ő lelkét valóban a sátán jött el erőt vett magán s megkezdte birodalmának nyilvánvalóvá tételét fenevad képében pusztítja legjobbjainkat ez a fenevad nem sárkány nem oroszlán nem karvaly sem nem medve de egyenesen egy őzbak mely a termékenység ellen esküdött mária ellen esküdött a hold ciklusaival jön az asszonyok ciklusaival jön a sötétség birodalmából s alkalmanként magával ragadoz egy televény lelket

A nő alighanem elájult, de nem volt időm megbizonyosodni róla, mert félre kellett kormányozzam elektromos váramat, védjen valamit a bakördög első szuronyrohamától. Az agancsok nekicsattantak a kartámlának, nagyot lódítva erődömön, de lélekjelenlétem nem hagyott cserben… Visszakézből hatalmasat sújtottam a „patás” feje közepébe, s igyekeztem kifarolni e szorult helyzetből. Az állat kissé megtántorodott csapásomtól, ám nem illetődött meg különösképp. Most körbeugrált, mintha gyönge pontomat keresné (akadt belőle elég), s addig szemrevételezett, míg egy újabb fejleszegett támadás mellett döntött. Bravúrosra sikeredett száznyolcvan fokos fordulattal védtem az öklelést. Egyik szarvága a háttámla fémcsövébe akadt, a másik könnyedén szakította át a támlabőrt. Kevéssel előtte térdre küzdöttem magam, így hátrahúzódhattam a lassultában is halálos döfés elől. Hosszú ideig képtelen volt kiszabadulni. Kiszolgáltatott helyzetében addig csépelhettem nászütközetekben edzett koponyáját, míg azt nem érezte, mocsárban tapos. Dőlt a vér kemény bakfejéből. Dühösen kehetelt, fújt, hörgött és kaffogott. Szeme fehérje világolt csak felém. Lábai rogyadoztak a szabadulni vágyás kínjától. Kemény izommunkát igényelt a székben maradás. (Bár lábaim a hasznavehetetlenségtől elkorcsosultak, felső testem karbantartottam.) Arra is maradt időm, erőm ebben a patthelyzetben, hogy a távol eseményeit fürkésszem. Megnyugodva vettem észre, a fiatalasszony kereket old, miután műselyem kosztüméről lesöprűzte az avart…

híveim térjetek hát haza vegyétek kezetekbe a sorsotokat vegyétek kezetekbe a könyvet forgassátok azt de ne csak ünnepnapokon s ne csak a templomban citáljátok sorait hanem a hétközi unalom óráiban is és figyeljétek egymást és figyelmeztessétek egymást ha letérni látszik valaki a helyes útról s ne bűnbakot keressetek kit pusztának zavarhattok fejére olvasva a ti bűneiteket hanem mindenki keresse meg a saját bűn-őzét ami lelkével együtt cseperedett hogy elpusztítsa az emberek legjavára jellemző jó szándékot isten legyen veletek

Végül kiráncigálta szarvait a bak, s elsomfordált újszülött őzsuta módjára citerázó lábain. Rajtam karcolás sem esett. Ülő pózba zöttyentem. Nem mondom, kapkodtam a levegőt rendjén… Kíváncsiságom győzött lelkiállapotom fölött, s nem haza, hanem a sírhoz gördültem, ahol az imént még a hölgyike tett-vett. Özvegy Tóth Mária márvány nyughelye volt az. Lánya lehetett… Ki tudja? Nincs sok esély rá, hogy Tóthnak hívják, mégis majdnem áldozatává lett egy rohamnak… Mik ezek a vérpöttyök? Hiszen nem szökött mellének a vad! Mensrtu… Ő is… Mi több, bugyi nélkül – somolyogtam. És miért támadt nekem a vadállat – rendezgettem össze inspektori gondolataimat… Ha ő menstruált, akkor mire kellettem én? Mekkora marha vagyok! A csalétek! Ha-ha, majdnem vesztemet okozta… A kocsi oldalára szerelt táskába túrtam, ahonnan kétnapos, állott vért bűzölögtek a vatták…

A megütközés története

Elgondolkodva szedelőzködtek a misehallgatók… A fényre tárult templomkapuból nyomban észrevették az ótistát, minden vasárnap délelőtt nélkülözhetetlen kellékét. Ám most fenyegetően, egy fejszére támaszkodva ácsorgott a falu főterén. Eddigi szónoklataitól ezúttal sem tért el „szenteletlen” beszédének tartalma, ám sütött belőle a harag és a leplezetlen gyűlölség:

…meg kell tanítani apámat és mindenki apját meg kell tanítani őket hogy szeretniük kell a fiaikat csókolgatni és simogatni kell putyukálni babusgatni kell a fiakat mert elragadja őket az úr s szolgának teszi keresztre rakja meg kell tanítani apáinkat ha meg nem hajlandók szót fogadni falba kell verni a fejeiket úgy tanulják putyulgatásunkat ha fafejűek be kell repeszteni a koponyáikat ki segít nekem ebben ki áll a pártomra velem kell jönnötök az apámhoz onnan aztán továbbvonulunk a ti apáitokhoz és meg kell mondani nekik hogy ez így nem mehet tovább nem létezhetnek a rend ellenében mert falhoz állítjuk őket és falba döngöljük fejeiket betörjük a koponyájukat azokat a kemény taníthatatlan koponyákat míg vérfátyol nem szalad a szemeik elé a világnak rendje van a rend pedig azt követeli hogy az apák simogassák és csókolgassák a fiaikat rá kell jönniük erre mert a fiúk eredendően jók és nem keresztre valók gyertek velem először elmegyünk az én apámhoz és megmondjuk neki meg fogja érteni ha sokan mondjuk meg fogja éretni hogy nem bocsáthat csakúgy el magához kell vonnia mint az első hónapokban még emlékszem az első hónapokra a melle szőrére amin a fény játszott izzadt kékes szőrös arcára ami szúrt ha pedig nem érti meg fejét a falba verjük és segítetek ebben

A távolból egyre erősödő éneklést lehetett hallani… „tótfalván vót… eljön a drót… befőzi jába… viszi jánba…” A jelen elviselhetetlen modorú lurkói közeledtek. Akik már ökölbe szorult kézzel születtek… „tótfalván rossz vót… eljön a drótostót… befőzi babjába… viszi Tarjánba…”

Felhő Lajoska, ótista még nem zavartatta magát, kigüvedt szemmel ordított:

…jöttök velem vagy sem most indulok megtanítom az apámat a rendre a felhőkbe írt rendre aztán elmegyek a ti apáitokhoz ha nem jöttök egyedül megyek és őket is rendre tanítom ha pedig mégis velem tartotok segítek nektek falba verni a fejeiket ha nincs bennük hajlandóság a rendre most indulok indulok rendet tenni indulok gyertek ha indulok indu…

• Lajoska, menj haza szépen! Nincs itt semmi baj az apákkal! Menj haza szépen, pihenj le! Hallod, Lajoska?
• Minek neked az a fejsze, kis Felhőm? Tedd le szépen, ha nem tűzifát hasogatsz, semmi szükség rá…
• Nagyon furcsa ez a gyermek, egyre furcsább… Nem kellene elvitetni?

– No, jöjjön, koma, kocsmába! Intő szent beszéd fröccsöt kíván, ez a szenteletlen kajabálás meg egy kupica aratópálinkát…

Tótfalván rossz gyerek vót // eljön majd a drótostót // befőzi a babjába // s tovaviszi Tarjánba… Oda is értek a jelen elviselhetetlen modorú, ökölbe szorult kézzel született lurkói. Magam is akkor állítottam le a megtépázott elektromos széket egy akác árnyékában. A templomból utolsónak a nagymenő nyomozó ért ki a hajdani emgétéesz elnökével, aki most polgármesterként bográcsozik, valamint a pappal…

Az ótista megrándult, amint elépenderültek a lurkók, s szemére hányták a verset. Mint bibliai fenevad moccant. A fejsze már a levegőben írta körét. (Mintha az égen is körbesereglettek volna a felhők.) A gyerekcsapat szerterebbent. Meg kell tanítani apámat és mindenki apját! – bődült a magából kivetkezett ótista. A távolban sebzett őzbak kiáltása borzongtatta az erdőt.

– Hát mégsem lőtték ki mind?

– Biztosan idecsatangolt…

– Fogják már le, megőrült teljesen… Ne az őzeken rágódjanak!

Négyen ugrottak Lajoskára. Bilincs kattant… Zúgni kezdtek a harangok. A fiatalasszony bedöndítette Wartburgja ajtaját, s a városnak köhintette bádogjárgányát… A fejsze messze repült… A főúton csikordult tovább… Fémfoka szörnyű szikrákat hányt az aszfaltmaradékon ütközve…

Csak most lett gyanús az ótista, mikor kimutatta foga fehérjét. A nagymenő nyomozó házkutatást rendelt el…

Az igazság története

No, el is szenderedett… Holnap ismételhetem magam. El lesz itt az újságíró úr, kapott impulzust eleget, amit feldolgozhat, hisz hajmeresztő ez a történet… Kissé már szédülök a konyaktól. Két partit bezsebeltem. A harmadikban tisztelőny, s kinéz egy ötlépéses kombináció, amit nem valószínű, hogy kiszúr… Irány az ágy… Ennyi italtól nem leszek képes elaludni, de van mit megbeszéljek a Kópé lélekkel, kit ugyan megpedzettem a beszélgetés elején, de jó racionalistához híven el is felejtettem…

– Homályos ez nektek, érzékletekben tapogatózók… Semmi sem tetszik nektek, ami a fizikán túlról riaszt. Mégis a látomást keresitek alkohollal, fűszerrel, mert nem bírtok a valóság nyersességével sem! Persze ilyenkor, a félálom bódulatában bólogatsz, hogy egyetértesz velem, de alig várod, hogy reggelre eszmélhess, s a szétmosódó árnyékvilág újra tiszta kontúrú legyen… Hogy aztán délre már megijedhess ettől a tünékeny tisztaságtól, s nyomban lezúdíthasd első stampedli ész-csalató konyakod. Nem, ne folytasd ezt a történetet! Ez az újságíró még nálad is jobban ragaszkodik a tényekhez. Azért rúgott be ilyen hamar! Te is csak azért hajlasz felém, az asztaltánc másik oldalára, mert lenyomorodtál. Ha egészséges, vaslogikájú felügyelő maradsz, sosem lépsz szövetségre velem. Sosem. Akkor észre sem veszed a felhőjátékot ott a dombon… Észre sem veszed? Oda sem mész… Így azonban rá kellett jönnöd, vannak a tényeken, a ráción és a logikán túli dolgok…

A zsurnalisztát másnap délben elbocsátottam. Jól megebédeltettem… Meg sem említettem, hogy van még folytatás, mely kissé ködös, de legalábbis ép ésszel nehezen fogható… Ő sem erősködött. Sőt, köszöngette, hogy ilyen szép, megrázó, kitűnően felépített és lezárt sztorival szórakoztattam. (Álmában kikerekíthette…) Biztosan kamálni fogják a bulvárlap olvasói, ahol három éve hantázik. Szó szerint ezt mondta. Kamálni fogják, mert van benne falu, meg bolond, s ezeken mindig jól lehet rökönyödni, meg röhögni, meg fintorogni a nagyvárosokban…

Most délután van. Derűs, késő nyári délután. Az erdő fái összeborulnak itt, a verandám felett… Szivarozom… Az égből vajmi kevés látszik. Láttam hisz elég eget életemben… Bekapcsolom a diktafont, s felmondom rá az utolsó történet legvégét, azt a verziót, ami soha nem jut majd el a bulvárlapok olvasóihoz…

Többé nem tért vissza a faluba. A városi fogdából Pestre került… Ott az IMEI-be szállították, míg kriminalisztikai elmeszakértő vizsgálta, majd a Lipótmezőre, aztán, mikor lazítottak a kényszerzubbonyon, Szentgotthárdra mentőztették. Három részre feslett énjét ott toldották-foldották, minden különösebb remény nélkül. Jól el volt benne Felhő „Miskancsó” Lajos(ka), a prédikáló ótista, meg Bakocska is… Nem kívánkoztak odahagyni ezt a lakályos csontodút, amit annakidején minden nagyobb ellenállás nélkül annektáltak. Ott bolyongott leszedált árnyként az osztrák-magyar határ mezsgyéjén éveken át. Egyszer levél érkezett a községbe, Felhő Lajos portájára. Mivel ott nem tudott senkit a postás, a polgármesternek adta, aki falugyűlést hívott össze, ahol is fölolvasták. Az összesereglettek egyöntetűen sóhajtottak a levél végén, aztán hazabaktattak. Senki nem óhajtotta gyámság alá venni… Senki nem óhajtotta gyógyszerszedését ellenőrizgetni, senki nem akart egy megzakkant ótistát, akitől nemhogy szeretet, de még hála sem várható…

 

S vajon Felhő Lajoska volt-e a gyilkos? Vagy a felcseperedett Bakocska? Vagy ketten együtt? Erre csak találgatások születtek. A szemtanúk az utolsó látvánnyal együtt sírba szálltak… Soha nem nyert bizonyítást az ótista tettessége. A Felhő-porta szemétdombjából előbányásztak ugyan egy őz-trófeát, melynek agancsvillája pont olyan széles volt, mint a halottakon éktelenkedő sebek köze, de vért, hám- vagy anyagdarabot még elektromikroszkóppal sem fedeztek fel rajta. A legérdekesebb corpus delicti, bár nagyképű kijelentés ez két papírfecnire, s különben sem bizonyítottak semmit, a két Braille-írással pontozott cetli: 1. Tótfalván tanítok, 2. Eljön majd a drótostót… Nagy mennyiséget találtak ezekből a zsebeiben, mikor földre teperték a község főterén… Felhő Lajosból soha többé nem húztak ki más egyebet, egy vallomásnak számító félmondatot sem. Csak három dolgot volt hajlandó szajkózni… A már szalagra vett monológját, az untig ismételt mondókát, s legdurvább, roham közeli állapotaiban ennyit: „Menszeszem van, anyád vérzik, érted, ne bosszants, anyád vérzik!”

 

Az erdő eldugott zugában találtak egy karámszerű építményt. S benne egy döglött, berepesztett fejű őzbakot… Karámon belül emberi kéz alkotta rend. Itató, etető, fedett menedék… Nejlon alatt megrohadt takarmány… Ehhez a zsánerképhez volt némi közöm… Hallgattam róla, ahogy nyomozós felbuzdulásomról is… A zsurnalisztának lelkére kötöttem, nehogy kifecsegje a nevem, mert karrierfoszlató pert varrok a nyakába!

 

S végül a legizgalmasabb kérdés… Miért hívtak minden áldozatot Tótnak, vagy effélének. Ha tudnák, az ötödik hullajelölt is Tót-rokon volt… Nos, a legizgalmasabb kérdésre egyedül Felhő Lajoska tudna válaszolni, de a válaszon rajta ülnek lelkének társbérlői… Így nagy valószínűséggel a legacélosabb inkvizíciós sajdítás sem értetné meg vele, mit is akarunk… Ha kíváncsiak a véleményemre, azt idemondhatom a szalag végére. Van még két perc körülbelül…

A perdöntő bizonyítékot csak én láttam. A felhők játékát. De ez a légvár, hol, melyik perben állná meg a helyét? És csak én tudom, hogy nem Lajoska, hanem az őz támadott… Amennyiben az ótistára húzták volna azt a bizonyos vizes lepedőt, előállok ezzel a verzióval, de szerencsére, nem kellett felfednem magam… Ki hinné? Magam sem hiszem? Felhőket irányító földi tudat? Misztikus kapcsolat egy őz és egy ember között? Egy állat akaratát irányítva gyilkolni? Kihasználva egy természettudományos tényt? Amihez némi gógyi is kell, bár köztudott, az ótista nem az okosabb autisták közül került ki… Tótokat ölni, és csakis Tótokat, még véletlenségből is? Olyat is, akinek semmi köze a menstruációs vérhez? Hiszen a buszvezető férfi volt, s mint a boncoláskor megállapították, nem közösült a halála előtti hetvenkét órában „ciklusos” nővel… S mindeme borzalom azért, mert a mondóka tót-riogatása, csúnya verésekkel spékelve egy életre megülte Lajoska lelkét? Bosszút állni minden Tóton, és Tótfalván… Ki hinné ezt el nekem? Ez nem Twin Peaks. Ez Tótfalva, Erdőköri vadászház, Magyarország, 2002. augusztus 24., kedd, délután 17 óra 10 perc., P. M. – szövetségi ügynök. Vége…