Címke: próza

Mint egy popdívát a táncosai

(regényrészlet)

Emma zsigerből hozta a kétségek közt vergődő figurát, hátán vitte az egész előadást, érezni lehetett, hogy letaglózza a nézőteret, olyan büszke voltam rá, mintha bármi közöm is lett volna a teljesítményéhez, rendesen kihúztam magam a tizenkettedik sor közepén, egy felnyírt hajú lány és egy izzadságszagú férfi között, és hiába tudtam, hogy Emma nem láthat engem az arcába ömlő fények miatt, mégis összerezzentem, amikor felém nézett, egyszerre akartam, hogy találkozzon a tekintetünk, és tartottam tőle, aztán elegem lett ebből az idióta, néma rajongásból, aminek soha nem volt még rám vagy másokra nézve kedvező következménye, meg akartam szabadulni a rózsaszín érzéseimtől, she’s just my sister-in-law, ismételgettem magamban, és próbáltam a bizarr thrillerre koncentrálni, ami eleve sötét hangulattal indult, idegroncs szereplőkkel, a fokozódó hang- és fényhatások miatt pedig rohamosan közeledett egy psychological horror felé.

Emma történetbeli exférjében hamar felismertem az egyik pasit, aki az utcán kísérte, és bármilyen primitívnek is tűnt a valóságban, a színpadon hibátlanul hozta az ingatlanügynököt, aki a külvilág felé egy megbízható, szerető családapa képét mutatja, miközben hazudozik, manipulálja a környezetét, fűt-fát kihasznál, és a felelősséget messzire tolja magától, hány ilyen óriásira nőtt bébivel találkoztam a tampai irodában, a látszólagos normalitás mögött menetrendszerűen felbukkant az irigység és a hideg agresszió, mégis évekbe telt, mire beláttam, nem szabad ezekkel a redneck faszkalapokkal barátkoznom, másképp vannak bekötve, mint egy átlagmagyar, csak azért hívnak meg a hétvégi barbecue partira, hogy letapogassák a gyenge pontjaimat, csak azért érdeklődnek a jólétem felől, hogy biztosak legyenek a betegségemben, és csak azért segítenek a tervleadásánál, hogy minél előbb lenyúlhassák a pozíciómat.

Így utólag már bánom, hogy a floridai évek alatt leszoktam a színházba járásról, talán a helyi darabokból jobban megértettem volna ezt a könyöklős, multikulti társadalmat, de az amerikai barátnőimet egyáltalán nem érdekelték a szellemi erőfeszítést igénylő programok, többnyire a teniszklubban szedtem fel őket, és a sporton kívül semmiről nem lehetett velük beszélgetni, bombajó testük persze többnyire kárpótolt együgyűségükért, odakint hamar megtanul az ember fast foodon meg szexen élni, de azért megdöbbentett, miközben Emma alakítását figyeltem, hogy a berlini Szentivánéji álom volt az utolsó darab, amit élőben láttam, talán ezért is esett olyan jól beleélni magam a színpadon zajló eseményekbe, minden színész odatette magát, az intim jelenetekben úgy értek egymáshoz, hogy kedvem lett volna beszállni közéjük, a borongós sztori ellenére ültek a poénok, a színpad fölé függesztett vetítővásznon pedig megállás nélkül villogtak a kemény jelenetek.

A szünetet végigmelóztam, beszéltem a GardenVillas beruházójával, megegyeztünk a tervek új beadási határidejéről, visszahívtam a gépészt, jóváhagytam a földszivattyúk telepítését, örültem, hogy bár még csak a próbaidőmet töltöm, az irodavezető asszony a legnagyobb projekt vezetését bízza rám, el volt ájulva a külföldi referenciáimtól, én meg kihasználtam a lelkesedését, hat nő között egyébként is jó esélyekkel indultam, mindegyik a kedvemben akart járni, aztán letettem a telefont, és próbáltam visszatérni a színházba, a büfében ácsorgó emberek többsége alkoholt ivott, megfordult a fejemben, hogy talán én is kikérhetnék egy pohár bort, de hamar letettem róla, tiszta fejjel akartam lehozni az estét, ennek a találkozásnak nem lehet semmilyen következménye, legfeljebb egy rövid how are you, I’m fine, thanks jellegű telefonálás Milánnal, aztán ők balra, én jobbra, épp elégszer sokalltunk már be egymástól, nem kényszeríthetnek rám többet, I had no idea, mekkorát tévedek.

Valami nem stimmelt a második felvonással, Emma többször megakadt, dinamikus mozgása darabossá vált, hangjából eltűnt a fény, arcára kiült valami érthetetlen zavar, nem tartott tovább az egész néhány percnél, de ezalatt minden színész mintha csak arra figyelt volna, hogy visszarántsa őt az előadásba, talán az apró megbotlás zavarta meg, amikor le kellett ugrania a peronnak szánt deszkákról, vagy egy szövegtévesztés, esetleg valami érzelmi rövidzárlat, nem tudtam rájönni, mi billentette ki a ritmusból, de a társai egyértelműen magasabb fokozatra kapcsoltak, harsányabban beszéltek, szélesebb mozdulatokkal játszottak, és úgy vették körül Emmát, mint egy popdívát a táncosai, mikor el akarják takarni a felszakadt ruha alól kivillanó mellbimbót, amit mindenki észrevett már, csak ő maga nem, és a többiek kétségbeesetten próbálják tudtára adni, hogy baj van, persze az is lehet, hogy mindezt csak én láttam bele, a helyzet mégis rohadtul idegesített.

És hiába nyerte vissza rövid idő után dallamos hangját, váltak újra ruganyossá a léptei, és játszotta ismét kifogástalanul a gyilkosság szemtanújává váló, igazságkereső, de önmagában állandóan elbizonytalanodó nőt, bennem mégis tovább dolgozott a félelem, hogy kiesése a szerepből bármikor megismétlődhet, csupasz lelke felvillan a közönség előtt, miközben kiszolgáltatottságának egyáltalán nincs tudatában, szorítottam a szék karfáit, nem érdekelt, hogy a mellettem ülőket nyomorgásra kényszerítem, már csak azt vártam, hogy ez a repülőgép a riasztó turbulencia után baleset nélkül földet érjen, és ebben nem sokat segített a darab idegtépő hangulata, ami egyre fokozódott, a színészek egyik kiborulásból zuhantak a másikba, féktelen dühkitörések és érzelmi összeomlások váltották egymást, lidérces árnyak cikáztak a falakon, azt sem tudtam már, hogy a sztori vagy Emma miatt parázok jobban, olyan volt az egész, mint egy fucking nightmare.

Csak akkor ernyedtek el az izmaim, amikor lement a függöny, és néhány másodperc múlva Emma felszabadultan szaladt ki a színpadra, kézen fogta kollégáit, és meghajolt, miközben szólt a taps, megkönnyebbülésemben még integettem is neki, mint egy hibbant óvodás, persze nem reagált, egy lehettem számára a sok unknown face-ből, szóval gyorsan abbahagytam a kalimpálást, háromszor hívta vissza őket a közönség, de a mellettem ülő férfi hirtelen egész közel hajolt hozzám, és áporodott leheletének felhőjében közölte velem, hogy több ilyen marhaságot reményei szerint nem vállal be a színház, jobbhoz szokott ettől a társulattól, orrából hosszú fekete szőrszálak lógtak ki, nem csoda, hogy female companion nélkül ült ott, néha apróságokon múlik, hogy valaki talál-e magának csajt, vagy sem, csak az együtt maradás, az nem múlik apróságokon, mindig tettem róla, hogy a nők bukjanak rám, de hogy megmaradni hogyan lehet mellettük, arra negyvenhárom év alatt nem sikerült rájönnöm.

Bár nem beszéltük meg, hol találkozunk az előadás után, kézenfekvőnek tűnt, hogy visszamegyek a Haris közbe, egy rövid búcsúzást terveztem, másnap nyolcra bent kellett lennem az irodában egy szakági koordinációs meetingen, és még fel sem készültem rá, that’s going to be a tough one, állandóan angolul jutottak eszembe a kifejezések, gyakran láttam a külsős társtervezők arcán, hogy megvetően néznek rám, amikor azt mondom, design coordination meg submission deadline, de nekem tényleg nehezemre esett előkotorni az emlékezetemből, hogyan vannak ezek a dolgok magyarul, sose dolgoztam otthon, annyiból állt a hazai szakzsargonom, amennyit az egyetemen összeszedtem, és hogy a clash detection, a federated model vagy a punch list pontosan hogyan fordítandó, arról fogalmam sem volt, eleve könnyebbnek éreztem az angolt, mint az anyanyelvemet, ezt persze elég nagyképű dolog lett volna elmagyaráznom egy tárgyalás közepén.

A csajok odabent kifejezetten élvezték, hogy összevissza kavarom a magyar szólásokat, addig jár a vödör a kútra, amíg el nem lopják, a kákán is szálkát keres, disznóból nem lesz szalonna, minden kávészünet a szívatásommal telt, elkezdtek egy közmondást, nekem meg be kellett fejeznem, így született a nagy fába vágta az erszényét, az olcsó húsnak csíp a leve és a fából nem lesz szarkarika, hagytam, hadd szórakozzanak velem, de esténként képeztem magam, beszereztem a szólások és közmondások zsebkönyvét, és még két Márai regénnyel is megbirkóztam, azt mondták, ezektől majd újra megtanulok magyarul, elolvastam egymás után Az igazit, meg a Judit…és az utóhangot, azt hittem, belepusztulok, de valamit tényleg segített, mert amikor kifejtettem Ninának, hogy soha nem olvastam még ilyen elképesztően árnyalt leírását a hiábavaló szerelemnek, megkérdezte, elmennék-e vele a Fugába egy Pallasmaa-kiállítás megnyitójára.

Akkor már évek óta nem dohányoztam, de jólesett volna egy szál, amíg Emmára vártam a vörös márvánnyal burkolt, ráccsal védett beugró előtt, a színészek egymás után léptek ki az utcára, hol szólóban, hol párban, és indultak tovább a Duna vagy a Ferenciek tere felé, csak Emma nem jött, húsz percet ácsorogtam, aztán ráírtam Messengeren, hol vagy, szeretnék elköszönni, indulnom kell haza, bocs, máris jövök, csak a rendező basztat, várj meg a Bamba Marhában, jó, hát legyen, írtam vissza, beültem a helyre, kikértem egy sört, és azon agyaltam, vajon a basztatás alatt konkrétan mit ért, tényleg basznak-e abban a szűk kis öltözőben, és ha igen, a pasas elölről vagy hátulról, állatira dühített, hogy szót fogadtam Emmának, mikor holnap tíz emberen kell egy freaking huge módosítást átverekednem, két évvel idősebb vagyok nála, ami nyilván nem számít már ebben a korban, de számíthatott volna, amikor tizenévesek voltunk, mégis mindig reflektálatlanul engedelmeskedtem neki.

Fél óra múlva jelent meg, a söröm épp elfogyott, na mi van, mégsem autóval jöttél, nevetett, rémes ez a sültmarhaszag, menjünk le a partra, javasolta, tele van ilyenkor a Duna úszó karácsonyfákkal, bocs, de nekem korán kell kelnem holnap, ne izélj már, Bence, csak fél tizenegy van, oké, talán egy séta még belefér, fizettem, indultunk, feltétlenül be akart térni egy éjjel-nappaliba, azt hittem, éhes, persze nem volt az, megállt az italok előtt, kérdezte, szeretem-e a proseccót, egész jó itt a választék, van Spumante, Frizzante, Tranquillo, mit kérek, fehéret vagy rozét, Extra Brut-t vagy Demi-secet, mintha egy sommelier faggatott volna valami puccos étteremben, hát nekem teljesen mindegy, csak egy kortyot iszom, feleltem, megcsóválta a fejét, levett a polcról két üveget, és a kasszához sietett, átfutott az agyamon, hogy venni kéne mentolos rágót vagy tictacot, de aztán elintéztem magamban annyival, hogy mikre gondolsz, hülye vagy.

 

Semmit csinálni

Az ember ül a szobában, látszólag nem csinál semmit, lehet-e a semmit csinálni, az ember nem mobilozik, nincs előtte laptop, nem szól a tévé, nincs a kezében sem spatula, sem habverő, nem főz, nem süt, és most ne mondjuk azt, hogy szobában nem is lehet főzni, mert lehetne, a nappali amerikai konyhás, az ablak bukóra nyitott, a kertre néz, az ember fején nincs   fülhallgató, nem hallgat zenét, sem cd-t, sem bakelitet, sem szöveget, hiszen nincs a fején fülhallgató, figyel valamire, lehet-e a semmire figyelni, vagy aközben is illene, hogy legyen a kezében valami, ha horgászbot lenne a kezében, akkor  legalább bámulna vagy nézne, így azonban nem sasol, nem kémlel, lehet-e úgy figyelni, hogy közben nem néz,  szemrevételez valamit,  nincs tekintetettel semmire, vagy ahhoz is vizslatnia kéne valamit, hogy ne legyen tekintettel,  nem bámulja a képernyőt, nem villódzanak fények, az ember ül és olvas, nem pénzt, nem nemzeti sportot, nem egyetemi jegyzetet, hanem könyvet olvas, csak úgy, minden haszon nélkül, vagy nagyon is hasznosan, ezt nem ő fogja eldönteni, lehet, hogy a könyvek könyvét olvassa, érti-e amit olvas, vagy csak félrérti, de ha félreérti, akkor az már majdnem értés, hiszen érdekli, amit olvas, különben nem olvasná, a legrosszabb az lenne, ha közönyös lenne, de akkor nyilván nem olvasna semmit és akkor valóban a semmit csinálná, lehet, hogy az olvasásról olvas, megfogadja  Márai tanácsát és erővel olvas, minden szót, egymás után, előre és hátra hallgatódzva a könyvben, és az is lehet, hogy nem bírja végigolvasni, amit elkezdett, belekap egy másik könyvbe, amely szintén érdekli és tisztában van vele, hogy nem tud annyit olvasni, mint amennyi érdekli.

Az ember a másik szobában, látszólag szintén nem csinál semmit, nem főz, nem süt és nem horgászik, előtte tabletnek kinéző tárgy, azt bámulja, gyanúsan nézegeti, talán mustrálja is, vajon látja-e, amit néz, nem nyúl hozzá, szuggerálja, ez az ember is olvas, e-bookot olvas, mert ez az ember egyébként író, de most éppen nem ír, és tudja az aranyszabályt, hogy olyan van, hogy egy író éppen nem ír, de olyan nincs, hogy egy író éppen nem olvas,  az is lehet, hogy csak látszólag olvas és fejben ír, mert csak azt tudja leírni, ami a fejében van, és hogy kerül a fejébe az a sok minden,  bizonyára másik fejekből és másik könyvekből, mégse azt írja le, ami a másik fejekben és a másik könyvekben van, hanem azt, amit ő gondol, de nem tudjuk, mire gondol írás közben, egy valamire, pontosabban egy valakire biztos nem, az olvasóra, nem azért, mintha nem az olvasóknak írna, hanem azért, mert az olvasóval nem tud mit kezdeni, amint készen van a műve, az már nem az övé, hanem az olvasóé, és ami a másé, azzal ő mit tudna kezdeni, az is lehet, hogy amikor támadják, mert, miért pont az írót ne támadnák, akkor gondol Máraira, mert tudja, hogy az írót egyes-egyedül csak művei védik, és az író tisztában van vele, hogy nem tud annyit írni, mint amennyit szeretne, és azt, hogy kinek mi a haszna az írásból, beleértve saját magát, azt nem ő fogja eldönteni.

Dőlt betős idézet: Márai Sándor Füveskönyv

Itt megállnék

Feljövünk a levegőre, utat török a keskeny lépcsőn; az alagsori kocsma bendőként nyeli el a kortalan turistákat. Szóval: én itt megállnék, nekem ez így nem menne, közli Dorka párát lehelve, hogy egy elvált férfival… ehhez egyszerűen nem vagyok elég bátor, ingatja a fejét. Én nem kereslek többet, de te bármikor, most megölellek, és soha többet nem látsz, súgják le nekem az égiek, és azt érzem, ő szorosabban karol át. A rosszkedv is lehet bizsergető, őszintén drukkolok neki, meg a családi terveihez.

Nem várok senkit, az apás vasárnap se most lesz, így magamat lepem meg legjobban – kitakarítom a lakást, nem is trehányul. Lehajtom a laptopot, soha rosszabb hetet, csilingel a telefon; lehet, későn szólok, írja, de ha éppen ráérsz…

Bátor vagyok, eljöttem, veti oda, s túlragyogja a gyorséttermi fényárt. Kivel beszélted meg, mit javasoltak a barátnők kérdezem, senkivel, szól büszkén, magammal beszéltem meg. Ne nevess, még a neten is olvasgattam, női magazinokban, hogy milyen egy kapcsolat elvált férfiakkal, kacag fel.

Naptárral mérve mintegy három napig közeledve távolodunk egymástól. Bizonyára egyetemi reflex; lejegyzeteli, ami szerinte fontos, ez most nem hízelgés. A kopottas almás telefonja könyv- és filmcímekkel telik meg, egyetlen tájképet készít az erdei hotel erkélyéről.

Boldog vagyok, és szomorú. Nem, szerelmesek nem vagyunk. Hogy ez meddig tarthat, csak a Jóisten tudja, villan be olykor. Mert ő mozdulni alig tud a pénztelenségtől, nekem meg mindig a kislányom lesz az első, s tegyük hozzá, én is csak egy szegény vagyok, aki egy ideje jól él, és szabad. Ő pedig mégiscsak férjet keres, olyasfélét, mint az apja, aki ezermester, eltartja és nem hagyja el a családot. Jókedvű flótás volt valamikor, mesélték, olyan nehéz elképzelni, mondja Dorka melankóliával, majd felderül a desszertnél. Nem hallok semmit, csak bólogatok, nevet fel, nem megyünk vissza a szobánkba?

Az utolsó reggel vízválasztó, tudjuk mindketten. A reggelinél szótlan, de aztán nem hagyom nyerni a pingpongban, ettől ismét könnyedség lesz úrra mindkettőnkön. Az erkélyen ismét hallgatag, zárt karokkal, pulóverben dacol a világgal. Meglepi a kérés, de kedvére való; kezet mos, és elkezdi kinyomni a pattanásaimat.

Magára húzza a takarót, a meztelen vállát látom, és a szeplőit. Közelebb hajol, választ akar, most akkor mi mik vagyunk egymásnak? Mert neki ez így nem éri meg, nem akar csak egy lyuk lenni – helyén vannak a szavak, érzem.

Nem tudtam nem hallani, s a szemén is láttam, pedig nem az a sírós fajta –

a zuhany alatt felzokogott.

Clarisse esője

Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

Közlésérett?

„Nincs test, mely kívül lenne a természeten.” 

(Nádas Péter: Planetáris hipokrízis)

– Megkapta, szerkesztő úr a kéziratot? Olvasta? – kérdezte a telefonban a szerző.

– Ja, itt van előttem, letőtöttem. Fogom óvasni, kis idő még, aszt majd írok, hogy hogy’ lössz.

– Várom az értesítést, viszlát.

– Viszlát – mondta a szerkesztő unottan, majd elkezdte olvasni a verset.

Közben vakarózott, mert reggel már nem volt ideje zuhanyozni az albérletében, amit háromhónapos kaucióval szerzett meg és alig egy hete lakik benne, dobozok közti ösvényen jár, az egyik miatt nem nyílt a fürdőhelyiség ajtaja. Különben is mindegy. Nem szagolja senki már, fél éve vált el. Nyílt az ajtó, belépett a fiatal kolléga, vakkantott egyet, majd ő is leült az asztalához.

– Nem tudom mért nem lehet home office-ban dolgozni, ezt otthonról is lehetne csinálni – nyitotta meg a munkahelyi csevejt némileg kényszeredetten. És unottan – pedig még csak fél tizenegy volt

– kérsz kávét, vagy már ittál?

– Nyom’be a gonbot nekem is. A gép elkezd pöfögni. – Ezt a verset átkűdöm neked, óvazsd e’ és hebegjé valamit…

A fiatal kolléga leült a képernyője elé, lassan kortyolta a kávéját, és elmerült az ismeretlen szerző versében. Görgette le és föl az egérgombot, állítgatta a word méretét, hogy rendesen lássa a szöveget:

*

B és M

M a gótikus torony tövében várt.

Háromnegyedet kongattak,

a bronz rezgései szétterültek a tér kövein.

Nem fog késni – gondolta.

Ilyen korán

nincsenek turisták, fagylaltárusok.

A tér sarkában

lassan kinyitották

a kávéházat.

Meghívom majd egy kávéra, sütire,

vagy amit szeretne – határozta el M,

miközben megsimította öltözetét.

A tér északi bejáratánál feltűnt

az előre megbeszélt élénk színekben,

M rögtön megismerte. Elindult felé.

Nem tervezett semmit,

ahogy a pillanat hozza.

– Szia.

– Helló, nem késtem, ugye,

közben eltette fülhallgatóit.

Igyunk valamit, ott van egy kávéház.

Mindketten kicsit zavarban voltak,

furcsa volt az ismerkedésnek ez a régimódi üteme,

erős kontrasztban állt fiatalságukkal.

M kávét és kalácsot rendelt, B ugyanezt.

Majd egymásra néztek,

először, szemtől szembe.

Itt folytatódhatna a sztori,

lassacskán kimondott mondatokkal kísérten,

de nem ez történik.

M megfogja B kezét, ujjbegyei

birizgálják a bőr pihéit, a kommunikáció

bőrkontaktuson keresztül történik.

Csak elmerülnek egymás szemében.

A bronznyelv ismét

megüti a harangot.

A zengés visszatéríti M-et a jelenbe.

Menjünk – mondja. B megfogja a kezét,

és miután ez az ő városa, vezeti M-et.

A szobában félhomály, vágyuk felfénylik

és beragyogja a kicsi teret,

hogy még évek múlva is marad a visszfényből.

Mintha egész eddigi életük

most nyerne értelmet,

ahogy az ajkak, a testek egyesülnek.

B és M

már több évtizede

együtt élnek.

Hogy kommersz-e ez a történet,

a névadástól függ,

kedves Olvasó.

*

– Na mit lácc? Te érted? – kérdezte a szerkesztő, kissé félrefordulva, a másik íróasztal felé. Közben a szemközti téren a fák ágait rázta a szél, úgy tűnt rosszra fordul az idő.

– …érdekes. Valaki egyszer azt mondta egy ilyen versre, hogy „érdekesíti magát” – de ez nem úgy „érdekes”, hanem attól, hogy a magyarban nincsenek nyelvtani nemek – morfondírozott a fiatal kolléga.

– …én eszt nem is vettem észre rögtön, csak másodszorra kesztem el ezen bajmolódni. Ez egy buzivers, vagy mi? He?

– Szerintem ez mindegy. Arról szól, hogy két ember találkozik és egymásba szeretnek, majd aztán együtt is élnek. Az mindegy, hogy ki milyen nemű.

– Ez kicsit se nem mindeggy. Nem löhet a nedves óvasót megtéveszteni…

– …ez nem megtévesztés, hanem a szerző kihasználja a nyelv tulajdonságát, hogy nincsenek nemek. Ezt piszok nehéz lenne pl. indoeurópai nyelvekre áttenni…

– …ez sose fog megjelenni Indiában. De lehet, hogy nálunk se.

– Nekem tetszik, és másra is utal még – próbálja befejezni a beszélgetést a fiatal kolléga.

*

Három nap múlva csörgött a telefon a szerkesztőségben.

– Halló…, igen, Ön az… igen…, még nem döntöttünk, Hívni fogom. Viszlát.

Ekkor lép be a főszerkesztő, kezében egy boríték.

– Kaptam egy levelet – egy kevéssé ismert költő írja, hogy küldött nekünk verset és arról is ír, hogy küld egy kis támogatást a lapnak…, örökölt…, ja, hogy pont azt a verset nézed?

– Igen, egész jó a vers, nagyon izgis, ahogy azon rugózik, hogy a magyar nem hasznájja a nemeket, nem löhet tunni, hogy buzi-e vagy nem… ez most fut…, asszem beveszem most a számba…

A fiatal kolléga a kávégép mellől visszafordulva kérdezi a másik kettőtől:

– Kértek kávét?

– Akkor közlésérett? – kérdi a főnök.

– Közlésérett – és kicsit még vakarózik.

Gerda

A Kineret-tó mellett, Izrael, 1991

Micsoda elképzelés, németeket hozni zsidók közé? Ilyet is csak zsidó képes kitalálni. Valaki okos a parlamentből. Akik a füvet akarják legalizálni a seregben. Katonáknak marihuána, soát túlélő zsidóknak németek. Kábítószer minden mennyiségben. Cipi egy pillanatra beletép saját hajába, hogy jelezze, őrültségnek tartja a fiatal németek idehozatalát. Vastagon rúzsozott szája nevet, nem igazán mérges. Élvezi, hogy ugráltatja a német személyzetet, de örömet nem okoz neki.

Az étkező törtfehér, világoskék árnyalatai kifakult izraeli zászló színeit idézik. A furnér lap asztalok, a könnyű, műanyag székek kizárják az intimitást. Közössági és racionális, mint minden az országban, amit maguknak teremtettek ötven év alatt.

Az elmúlt napokban már érezhető volt a közeledő nyár. Még jólesik a melegedő nap, de néhány hét múlva elegük lesz a forróságból. Évről évre hamarabb unnak rá az új esztendőre, mintha az egyre sűrűbben ismételné a megelőzőket. Talán csak azért érdemes újra belefogni, hogy minél hosszabb idő kerüljön fel a sírkövükre. Talán ez is a verseny része, mint egész addigi életük. A túlélésért. Akkor, ha majd szokás szerint, csak a kibírhatatlan hőségtől lehűtött szobájukban érzik elviselhetőnek az életet, elkerülhetetlen, hogy az évekre gondoljanak. Azokra, amelyek elmúltak, és azokra, amelyek még előttük állnak. Ha állnak?

Dehogyis, éppen ez kell ezeknek, és a német fajtájuknak. Dora komolyan beszél. Érezzék ők is azt a megalázottságot, amit mi éreztünk. Mindkét nő arcát mély barázdák vésték keményre, és az izraeli nap festette sötétre. Sokkal sötétebbre, mint ahogyan születtek. A ráncokat holt tengeri krémekkel töltötték fel, és azzal próbálták visszavilágosítani a bőrüket is eredeti árnyalatukra.

Nekik semmi közük ahhoz, ami velünk történt. Azért vannak itt, mert jóvá akarják tenni azt, amit a nagyszülőik elkövettek. Shay megengedőbb a nőknél. Nem az ő bűnük a vilniusi gettó, folytatja. Nem ők ölték meg a szüleimet. A húgomat sem, teszi hozzá, amint egy pillanatra maga előtt látja a szép, örökké tizenhat éves arcot. A húga hiánya mindig jobban fájt, mint a szüleié.

De, éppen nekik van közük hozzá, akik azt hiszik, hogy ezzel jóvá tehetnek bármit is. Azért vagyok, hogy gyűlöljem őket, azért léteznek, hogy gyűlölhessem őket. Figyelmeztessenek arra, meggyilkolták azokat, akiket szerettem. Rajtuk vezetik le a felelősségüket a Németországban maradt többiek. Őket küldték villámhárítónak. Az ő pofájukon a legvastagabb a bőr. Azt hiszik, a gyűlöletünket ők vezetik el, valahová a föld alá, a mi halálunkkal, ha majd eltemetnek.

Ne olyan hangosan csörömpöljön. Otthon is dobálja a tányérokat? Dora az asztal mellett álló lánynak beszél. Gerda úgy néz ki, ahogyan német iskolákban, német tankönyvekben, a népi németeket ábrázolták a két világháború között. Szőke, kékszemű, két copfba font, vállig érő hajjal. Erős, kisportolt vállakkal és gömbölyű csípőkkel, ami könnyedén képes kihordani a magzatot. Szándékosan néz ki így. A vezeklés része ez is. Az ő vezeklésének. Tudatosítani az öreg zsidókban, hogy ő, a minden porcikájában német lány az, aki kiszolgálja őket. Lehet, hogy annak a szónak, hogy vezeklés semmi jelentése sincs a héber nyelvben?

Dora, te sokkal hangosabb vagy, mint ez a kislány. Shay mosolyog. Régóta ismeri. Dora vad, és szép volt, amikor a háború után megérkeztek Erecbe. Nagyon vad, és nagyon szép. Olyan, amilyennek az izraeli fajtát, az alapítók elképzelték. Dora maga volt a testet öltött izraeli. A példakép, hogy ilyennek teremtette Isten Izrael gyermekét. Nem túl magas, fekete szemű, és fekete hajú. Valamikor lobogott utána a haja, ahogyan a Vilnius melletti dombokon futott, csakhogy mindenki láthassa. A gettóban kopaszra nyírták, és többé nem növesztette meg. Izrael földjén sem.

Ha Shay akarta volna, az ő felesége lehetett volna. Egyébként Shay is lehetett volna az új zsidó megtestesülése. Ereje, alkata, szívóssága és elképzelései valóra váltása szerint. Csak az a vadság hiányzott belőle, ami Doraban volt. És az taszította is. Nem sokáig maradtak együtt Izrael földjén. Jól ismerte Dora férjét. A harcot is, amit egymással vívtak, Dora és a párja.

Shay állt a nő mellett a sírnál, amikor néhány éve eltemette a férjét. Néhányan azt hitték, újra összejönnek, hogy mindketten egyedül maradtak, de, úgy tűnik, egyikük sem változott eleget.

A nők jiddisül beszélnek az ebédlőben, hogy a németek is megértsék, akik a reggeli után a kibuc étkezdéjében az asztalt szedik le az öreg zsidók után. Shay héberül szól közbe. Ő nem szereti az efféle beszédet. Azt különösen nem, hogy a németek még értsék is, hogy mit beszélnek róluk.

Dora, nem az ő feladatuk visszahozni a halottakat. Nézz rájuk, nem ők vitték el a mieinket.

Én is azt mondom, nézz rájuk. Az ő nagyszüleik éppen ilyen szemlesütve teljesítették a parancsot, amikor gettóba tereltek bennünket, mint ahogyan ezek teszik a dolgukat. Mi különbözteti meg a szemlesütött és a nem szemlesütött parancs teljesítést egymástól?

Honnan tudod, hogy ennek, aki itt az evőeszközöket szedi le előtted, a nagyapja nem maga is parancsot adott arra, amire nem akarsz emlékezni.

Én mindenre akarok emlékezni, éppen úgy, ahogyan te. Csak nem hiszem azt, hogy ezek a gyerekek bármiről is tehetnek. A németek, különösen az országuk nyugati felében az elmúlt évtizedekben jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

A múlt mindig megismétlődik. A Tóra meg a többi régi írás, mind teli van azzal, hogy ellenségeink mindig újra és újra az elpusztításunkra törekedtek. Csak az erő nyelvén lehetett velük beszélni. Én nem ismerem annyira azokat a szentnek nevezett írásokat, de azt tudom, mert tanultam, hogy mindig is így volt. Mások vagyunk, és ezt nehezen viselik el mások.

Shay legyint. Annyiszor keveredett már vitába Doraval, meg a többiekkel. Nem mindannyian gyűlölnek annyira, mint Dora, de többé-kevésbé mindannyian egyetértenek abban, hogy a németeknek ez kijár. Csak azt kapják tőlük, öreg zsidóktól, amit megérdemeltek.

*

A Jordán partján, nem messze Yardenittől, ahol a Genezáreti-tóba ömlik, Gerda a víztől feljebb, az út mellett ül. A part itt meredekebb. Németországban is sokfelé ilyen a part. Csak itt nagyobb a felhajtás. Hiába, nagy kincs a víz. A zsidók meg hajlamosak mindenhez legendát szőni.

Nehéz elképzelni, ami itt történt, hogy Keresztelő János megmerítette Jézust, aki keresztvíz alá tartotta a fejét.

Távol-Keleti csoport kászálódik le a buszról és beáll a sorba, hogy a folyóhoz érve a csoportvezető által felkért fürdőmester vízre hajtsa az utasokat kiosztott fehér lebernyegben, és elmondja az evangélista igéit. Amit a part menti csempékre a világ népeinek nyelvén kiírtak. „Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a Galileai Názáretből, és János megkeresztelte Őt, a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam, Benned kedvem telik.”

Gerda érti azt, miért ez van ide írva, de olyan magától értetődő itt, hogy elveszíti azt a jelentését, amit pedig tulajdonítani szeretne neki. Semmi szentséget nem érez a levegőben. Éppen ellenkezőleg, az is, ami a szívét eltölti, minden alakalommal, amikor az ideje engedi, hogy eljöjjön ide a munkából, itt végképp szertefoszlik. Mégsem adja fel. Talán a fák, talán a víz, talán önmaga miatt. Mert szeret itt ülni. Vérében érzi a történelem lüktetését. Egy olyan történetet, ami, ha nem is végződött szépen, mégiscsak felemelő, ami arról szól, mégiscsak érdemes. Nem tudja, hogy mi az, ami érdemes. Megszületni, élni, létezni, embernek lenni, bízni, a fene sem tudja? De hogy értelme van a dolgoknak. Igen, érdemes arra gondolni, hogy van valami értelme annak, hogy van.

Körbe tekint, az elé táruló képről eltávolítja az embereket, csak kontúrokat hagy nekik, a vonalak között minden átláthatóvá válik. Így hihetőnek tűnik az is, hogy valóban történt itt valami. Nem mintha hívő volna. A hamburgi kikötő környéke, ahol felnőtt, nem a vallási áhítat, és nem a vallási képmutatás földje. A zsidó Marx szocialista képzetei ott hamar követőkre találtak. Családja nem felmenőit tartja nyilván, hanem azt, hogy mindig a szocdemekre szavaztak, mióta szociáldemokrácia létezik Németországban. Ki tudja, meddig lesznek baloldali eszmék német földön?

Hat hónapja él Izraelben, sokfelé megfordult. Legkevésbé a zsidók szent helyein. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy német lába olyan helyekre vezesse, amelyeket zsidók szenteltek meg és történelmük részévé tettek. Pedig emiatt jött. Hogy bőrén érezze a zsidók szentségét. Nem a zsidóktól irtózik, saját germán énjétől retteg. Attól, hogy a maga übermenschnek mondott vére nem való ebbe a környezetbe. Az szentségtelenítené meg a helyet.

Van egy titkos gondolata. Nem mintha ismerne szent szövegeket, de olvasta Ruth könyvét. Szereti a romantikus történeteket és az azokból készült mozit. Az idegen asszony történetét. Még otthon, olyan éjszakákon, amikor nem tudott aludni, magát látta, ahogy gömbölyödik a hasa, benne zsidó férfi fia, aki elhozza a megbékélést. Persze huszonévesen már kinőhetne az álmokból.

Megütközve bámulja a sűrű egymásutánban érkező buszokat, turistákat. Akik hadseregként lepik el a folyóvölgyet, és gázolnak bele a vízbe, mintha valóban megtisztulva léphetnének partra. Új emberként, akiket Jézus valóban megvált. A zsidó Jézusé, ahogyan azt az otthon lakói többször megjegyezték, ha német volt a közelben. De megváltásnak nyomát sem látja. Nem változott semmi, azóta, mióta maga is látja, hogy a Jordán völgye zarándokoknak nevezett turistákkal telik meg nap, mint nap. Pedig így van kétezer éve, és szemernyit sem lett jobb a világ.

Persze a kibuctól, ahol a többi némettel dolgozik, sokat nem várhat. Bűn és vezeklés. Ezt a nevet adta annak a projektnek, amiért idejöttek a huszonéves németek. A néhány éve egyesült, újra nagy és hatalmas Németország polgárai. Mindenki az újra egységes Németország lázában ég. A nagyság úgy hullott az ölükbe, hogy arra senki sem készült. Talán nagyszülőik a leginkább, akik emlékeznek Németország nagyságára. Az egyenruha teremtette magabiztosságra. Amit jobb elfelejteni, de mégiscsak tudják, mit jelentett az. Szüleik a legkevésbé örülnek ennek. Akár keleten, akár nyugaton nőttek fel, mindkét országban az ő agyukat mosták át leginkább. Azzal, hogy a német múlt nem túl dicsőséges dolog. És itt vannak ők, akik természetesnek tekintették a kettéosztott Németországot. És most tessék, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

Nemzedékének többsége nem tud mit kezdeni ezzel. Úgy találta jónak, ha kivonja magát ebből. Éppen Izraelben, amely germán akaratuk ellenére él és virágzik. Gerda igazából rendkívül közömbös velük szemben. Alig ismert néhány zsidót. Olyanok, mint bármelyik német. Talán kicsit jobb módúak, kicsit távolságtartóbbak. Leginkább a gyűlöletet nem érti, amit Hitler németjei tápláltak velük szemben. Olyan irracionálisnak tűnik, amelyre nem talál semmilyen magyarázatot.

A kibucban holokausztot túlélt, öreg zsidókat gondoznak. Akik a munkaszolgálatból, táborokból ahelyett, hogy hazamentek volna Németországba, a Baltikumba, Lengyelországba, a többi, eldeportált országba, idejöttek, az ígéret földjére. Ezzel semmi baja. Ez természetes. Miért mentek volna oda, ahol nem látták őket szívesen? Megérti, hogy nem szeretik őket, németeket, gyilkosok unokájának tartják, és néha nevezik is őket. Hogy nem rejtik el gondolataikat felőlük. Hogy ezt érzékeltetik velük, azt is elfogadja, bár nehezen viseli.  De nem érti, miért ők a céltáblák, akik idejöttek, akik vezekelnek a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el, azt nehezen érti.

Gerda önkéntesnek jött Izraelbe, mint sok német fiatal. Azt hitték, nekik kell jóvá tenniük, amit a nagyszülőik elkövettek. Nem jó szó az, hogy elkövettek. Legkevésbé bűncselekmény az. Egy életforma. A vezér kiszolgálása. Lemondás a gondolkodásról. Az is az, amit Gerda választott. Egyszerűbb Izraelbe utazni, és porig alázkodni a zsidók előtt, mint végig gondolni bármit.

Igazán összejöhetne az a gyerek.