(Lázár Bence András – Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Egy férfi szállt be aznap csütörtök délután a Carrer de Muntaner és a Carrer de Mallorca kereszteződésében a taxiba. Spanyolul kérdezte: Esta libre? Si. – Mondta Ismael, aki Marokkóból költözött a katalánok fővárosába, Barcelonába egy jobb, de legalábbis más élet reményébe. Talán sikerült is neki, hiszen megtalálta Clara Garciát, akivel életében először érezte azt, hogy nem az a kisfiú, akit Rabatban, az Ibn Sina parkjában, megvernek, mert az anyja csókot ad a homlokára az iskola bejárata előtt még kilencéves korában is.

Ahogy a taxi elhagyta a Placa Espanya-t, Ismael a férfit nézte, a férfit, aki mint az összes többi nem tette fülébe az ajtó záródásakor a fülhallgatót és nem kezdte el ijedten a telefonját markolászni. A férfit nézte, aki ült ott az anyós ülés mögött és csak a várost, a katalánok fővárosát, Barcelonát nézte, és annak lakóit. De ki volt ez a férfi, barna bőr táskájával, amin egy piros-sárga karkötő lógott? De ki volt ez a férfi, aki a Carrer de Mallorca sarkától egészen az El Prat indulási termináljáig, az anyós ülés mögött csak a várost nézte és egy nőre, és Barcelona csendjére gondolt?

De ez a csütörtöki nap úgy zajlott tovább kettő óra harminc perc után is, ahogy egy barcelonai napnak zajlania kell. A Boqueria robaja egészen elért az egyetem nyugodt bokrainak tövéhez, a Placa de Catalunya galambjai percenként rebbentek fel a turisták vakuinak fényében, a Sant Pau kórházba a megszokott rendszerint érkezett az újabb mentőautó, és a nap úgy hasította ketté a felhőket az égbolton, ahogy minden novemberi délután szokta: türelmetlenül és végérvényesen.

De ez a férfi, ülve ott a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóban, tudta Barcelona csendjéért néha érdemes megküzdeni, mert akkor érthető meg talán kristálytisztán a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonala. A férfi, egy bizonyos Weisz Máté volt, a harmadik emelet pszichiáter főorvosa, Budapesten, aki egy nőre gondolt, egy bizonyos Perr Rebekára. Perr Rebekára, akivel évek óta ismerték egymást, akivel gyakran egyszerre, sokszor futva, de mindig sietve értek be a Tömő utcán át a Klinikák tölgyfáinak szorításába, akivel pár hónapja Lisszabonban megfogadták, hogy úgy fognak ragaszkodni egymáshoz, mint a kacsakagylók a Costa Vicentina szikláihoz. És hiába volt Nagy Márk, és hiába Szabó Veronika, Weisz Máté és Perr Rebeka hónapok óta egy másik élet kiszámíthatatlan mozgásában élték életük.

Így volt ez Barcelonában is, kedden és szerdán is. A Boqueria robajában, a Placa de Catalunya galambjainak szárny rebbenésében, így volt ez a Sant Pau kórház mentőautójának szirénájában. Perr Rebeka pontosan egy nappal ezelőtt utazott vissza Budapestre és Weisz Máté az árnyait kereste minden utcasarkon, minden bár ajtajában, minden nő tekintetében.

De Weisz Máté ennek a csütörtöki napnak a délelőttjén valami mást is keresett. Valamit, amit Lisszabonban látott először és utoljára is. Az első lisszaboni hajnalnak a fényeit, a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni, élettel.  A Placa Espanya metrómegállójában Weisz Máté ezen a csütörtöki reggelen, a keddi és a szerda nap teljességére gondolt, az alapvetően lényegtelen mozzanatokra: egy ölelésre, a kezek kulcsolására, Perr Rebeka hullámok fonta hajának megigazítására, a bodzavirág illatú nyakában az elfáradásra. A Barcelonata metrómegálló lépcsőin felsétálva, eljutva a tengerhez, Weisz Máté tudta, hogy Perr Rebeka már nem lehet az életének mellékfonala, hogy életének ritmusában, mint a mandolin négy húrjának feszülése, ott kell, hogy legyen.

Ezen a novemberi, csütörtök délelőtt a Barcelonata partszakaszán Weisz Mátén kívül négyen-öten figyelték a tenger visszafogott morajlását és a fehér felhők darabjaira hullását. És Weisz Máté újra meglátta, amit látott még pár hónapja Lisszabonban, a Szent Rókus templom harangjainak szólamában, látta a patak kék ég visszfényét a fehér felhők szövetébe dermedve, látta, mint egy üres papírlapot, amit fel kell tölteni a kiszámíthatatlan mozgás vezérfonalával.

Aztán délután, Weisz Máté kiszállva az El Prat egyes termináljánál a fekete, széles sárga sávokkal díszített autóból, elköszönve Ismaeltől, egy utolsó pillantást vetett az égre, Barcelona fehér felhőire és egy fiatal férfire lett figyelmes, akinek az ujjai között lassan remegett a mandolin négy húrja, és Weisz Máté tudta: a lényegtelen mozzanatokban ott van egy élet metamorfózisa, mint a patak kék ég a fehér felhők szövetébe dermedve.

legalább jól vezet. gondolom. engem ki tart a vörös csík alá, épp jó távolságra, hogy beolvassa, érvényes vagyok? Ez itt a szíve. miért, hogy csak nő tud így alázni nőt: kiporciózva. oda kell tartani. nem, nem oda. nem, nem a qr kódot, van itt egy vonalkód, azt. ha magáé lenne a bérlet, tudná hova kell érinteni. úgyhogy ez lebukócska. eddig hogy utazott. és különben is szálljon le, nem lehet enni a buszon. de, most is van egy falat a szájában, és még egy pizzaszelet a csomagban. a szájban is evés. a gyomorban is evés. hova utazik. az unokáimhoz, zsámbékra. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. a megaláztatás ébren tart. pedig le akartam hunyni a szemem a buszon, a piros villódzásokat nézni, a napba öltözni, hogy tisztességesen legyek felöltözve az unokákhoz. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. de így csak nézek az örökkön szemmagasságban levő napba, mígnem elhagyom az utasteret, ahol a buszvezetőnőével keveredik a lélegzetem.  lehet eddig rabszállító volt. vagy hullaszállító. lehet most sikerült az élőmarhaszállításból levizsgáznia. vagy csak kiégett. mint az ég a nap helyén. a hunyócskázás nem mindig bújócska. ha bár csak húszig számolhatnék hunyt szemmel, kipihenek háromszáz beteget. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. ki emel így a mélybe fel?  ki mutat így a mélyben fel? és ti kinek mondotok engem? orvosnak, buszvezetőnek? te vagy a hegy, aki mögül felkel a nap, te vagy a hegy, aki mögé lebukik. és ha omlik, hamarabb lesz nappal, később lesz éjszaka.  Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. nő kövön nem marad. de ne egyen a buszon, a sofőrnő utánam küld még egy sarkon befordulót, mikor pittyegve elfogad. a gép. lehet teherautót vezetett eddig, el, egészen a hormuzi szorosig, de most ballisztikus homály borítja azokat az utakat. tudtam-e, mikor elindultam, hogy gyerekektől gyűjtök archaikus imádságot, s nem öregasszonyoktól. Ez itt a szíve.  A hegy körül a sok gyermeke. A hasában még nevelkednek kisbabák. Ez egy varázshegy. Van két cicije. Van két keze. ki valamibe vesz, semmire tart, ki semmibe vesz, valamire tart.

Megint kisebb lett, pedig csak egy hónap telt el, mióta a férfi utoljára látta. Az ablakhoz tolt fotelben üldögél, szemei lehunyva, arcán gesztenyefa-levelek árnyai táncolnak. Szia, megjöttem! Nem reagál a köszönésre, a szemét sem nyitja ki, talán nincs benn a készüléke? A férfi az éjjeliszekrényre pillant, műanyag kancsó kihűlt teával, mellette a kék virágos bögre. A belseje megint megbarnult, egy órán át sikálta legutóbb is. A hallókészülék doboza az ágyon, üres, ezek szerint az öreg hallotta a köszönést.

A férfi odalép hozzá, kezét a vállára teszi. Szia, megjöttem, ismétli emelt hangon. Az öreg ráérősen kinyitja a szemét, te ki vagy, kérdezi. Az unokád, emeli tovább a hangerőt a férfi. A másik félrebillent fejjel méregeti, melyik? A férfi fújtat, úgy tudom, csak egy unokád van. Az öreg tekintete csillogni kezd, attól függ, melyik házasságomból. A férfi megkönnyebbül, humoránál van az öreg. Hatvanhárom évig éltek együtt a mamával, sosem volt más felesége. Örülök, hogy jól vagy, mondja, és gyors puszit ad a ráncos homlokra. Odahúzza a látogatóknak bekészített, egyszerű széket, a fotel karfáján átnyúlva kezébe veszi a másik kék eres kezét. Mindig rácsodálkozik, milyen puha a bőre.

Na, és hogy vagy, a férfi már a kérdés közben elszégyelli magát, mégis milyen választ várna? Az öreg megoldja helyette, nem válaszol, egy ideig mindketten a gesztenyefán hintázó leveleket figyelik. Töltenél egy kis teát, fordul végül a férfihoz a másik. Ahogy a bögre után nyúl, karján felcsúszik a kockás flaneling, és a férfi észreveszi a kék foltot. Veled meg mi történt? Megint elestél, sorjáznak a kérdések. Az öreg visszahúzza az inget a csuklójára, összeverekedtem Bélával az elfekvőből.

A férfi nem hagyja annyiban, biztosan megint elestél, pedig kértelek, hogy vigyázz magadra! Az öreg a vállát vonogatja, higgy, amit akarsz, de a Béla begorombult, mert sokáig néztem a felesége képét az ágya mellett. Mit tehettem volna, ilyen bajszos fehérnépet ritkán látni. Az öreg csodálkozása őszintének tűnik, a férfi úgy dönt, belemegy a játékba. És ki nyerte a meccset, igyekszik érdeklődőnek látszani. Feláll, előkeresi a gyógyszeres dobozt a nagyapja szekrényéből, kiveszi a fekete nadálytő krémet. Természetesen én, élénkül meg az öreg, adtam neki a bottal rendesen, bár elég egyenlőtlen küzdelem volt, ő csak a katéteres zacskóját tudta használni. A férfi lecsavarja a kupakot a krémről, erős mentolos szaga van. El tudom képzelni, zárja le a vitát. Maga sem tudja, mit szeretne jobban: azt, hogy igaz legyen, amit a másik mesél, vagy azt, hogy ne. Újra az ablak felé fordulnak, a gesztenyefa szélben himbálózó ágai, mint megannyi önálló életre kelt katéteres cső…

Lassan beesteledik. Ne kapcsoljunk lámpát, kérdezi a férfi. Az öreg nem veszi le tekintetét az ablakról. Éjszaka fagyni fog, jelenti ki, majd egy vállrándítással elintézi a választ a “Honnan tudod?” kérdésre. A férfi a falon lévő oklevelet olvasgatja. Agronómus – a szó ugyanolyan titokzatosan hangzik, mint gyerekkorában. Varázsló, aki megérzi az esőt, kiismeri a szeleket, akinek a kezei alatt megszelídülnek a lovak, és pontosan tudja, mikor fog fagyni. Mi lenne, ha itt is hasznosítanád a tudásod, jut a férfi eszébe egy ötlet, biztosan megengednék, hogy legyen egy kis konyhakerted. Úgy tűnik, a nagyapja számára az ablak érdekesebb, mint az ő mondanivalója. Beszéljek az igazgatóval? Szerintem örülne neki, lelkesedik a férfi. Mindenki a te zöldségeidet enné, még az a Béla is. Újabb vállrándítás, alig venni észre.

A hold egyre magasabbra kúszik, a gesztenyefa ágai között bujkál. A férfi tisztára mossa a kék virágos bögrét, aztán szedelődzködni kezd. Karácsonykor jövök újra, szükséged van valamire? Az öreg szemei megint csukva, úgy válaszol, egy jó fröccsre és némi szeretetre. Mindig viccelsz, öleli át a férfi, akkor megyek, és majd legközelebb hozok neked egy pár meleg papucsot, annak biztosan örülsz.

A kertben jön rá, hogy ott felejtette a kabátját, tétovázik, végül mégsem fordul vissza. Majd legközelebb, majd legközelebb, ismételgeti miközben beindítja az autót. A kovácsoltvas kapu lassan nyílik. Majd legközelebb.

(Illusztráció: Amber Gittins – Blue Wildflower)

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

„A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

„sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)

Nem tudom, láttam-e már a fura csajt, aki úgy nézett rám, amikor a mirelit pizzát kiszedtem a hűtőládából a SPARban. Behúztam a láda fedelét, hirtelen a bevásárlókocsim felé fordultam, és szembetaláltam vele magam, ledöbbentett az arckifejezése. Vajon mi jár a fejében?
Nézhet így, aki utálja a pizzát. Vagy undorodik tőle, mert vegán, és a szegény bocikák elől milyen undorító már elzabálni a tehéntejet, egyetlen állat sem issza egy másiknak a mirigyváladékát, kivéve az embert. Ja, és disznóhulla-darabok is rá vannak szórva a tetejére. Lehet, hogy a fitnesz-életmód híve volt, eléggé nyizege csajszi, fúj, fehérliszt, felpuffad tőle az ember, húsból is csak sovány csirke, tejtermékből zsírtalan sajt, max energiaszegény joghurt, ha nem akarod úgy végezni, mint egy bálna. Lehet, hogy nem helyeselte az egészségtelen összetevőket, inkább ennék természetes cuccokat, mint nagyanyáink, a zöldség lenne bió, a töpörtyű valódi, boldog disznóból, kerti kakukkfüvet szórnék a tetejére frissen, ja, megnő az a gangon is, vagy vásároljak a termelői piacokon összeaszalódott nénikéktől. És ha a csajszi a hideg tárgyak érintésétől irtózott? Van ilyen! Uhh, megfogni azt a fagyott cuccot, de durva, mintha egy holttestet tapogatnál, komolyan, nem érzed a halál jeges ujját? Mióta megérintette nagyanyja kezét a ravatalon, nem bírja, sose vesz mirelitet.
Gőzöm sincs. Lehet, valami tök más. Talán hasonlítottam egy szemét pasira, aki kifacsarta őt, mint egy citromot, mindent megígért, aztán semmit nem tartott be, lelépett. Vagy csak visszalépett a családjához, volt neki olyan. Ebből a szempontból nem árult zsákbamacskát, csak a lány titkon azt remélte, egy nap jön a pasas, hopp, találja ki, mi történt, megmondta otthon, ott hagyja őket, kész vége, kifújt, mostantól csak a lánnyal akar élni. Vagy a gyerekkori szerelmére emlékeztettem, meg se merte szólítani, csak szemezett vele. Vagy a fiú nem merte, mindig hazakísérte a hídon keresztül, de a híd túloldalén ment, sose mert átjönni az innenső oldalra, a lánysó oldalra. Ha van ilyen szó. És ha az öccsére emlékeztetem? Vagy a fizikatanárára? Vagy a kedvenc sorozata kedvenc színészére? Annyi hülye sorozat van. Annyi hülye színész. És ha én vagyok a legutálatosabb arc az egész sorozatban?
Nem szoktam elakadni ilyesmiken. Sehogy se találom a hangot a csajokkal, nincs energiám rájuk, mióta Zsófi öt év után elhagyott. Azt mondta, teljesen kiürültem, mintha kiették volna a belső szerveimet a fáraóhangyák. Főleg a szívemet. Amikor megsimogattam gépiesen, a simogatásban nem volt benne a szívem. A ránézésben sem. Ha megdicsértem a kaját vagy a haját, abban sem. Ha elfelejtettem megdicsérni, abban pláne nem. Egyre több mindent elfelejtettem megdicsérni. A körmét. A gyűrűjét. Az új ruhára hetek múltán figyeltem fel. Ja, új, persze, újszülöttnek új, alig egy hónapja hordja, kegyeskedem végre észrevenni. Nem is azt, hogy jól áll, hanem hogy van. Mondanám inkább őszintén, hogy pocsékul áll, csak mondanám szívből. Lehetne jót veszekedni, jót békülni. Veszekedős szex vagy békülős szex. Vagy mindkettő. De még az ágyban is mirelit voltam. Mondta. Máshol járt az eszem. Biztos a hangokat füleltem akkor is. A rohadt hangokat. Hát akkor nesze nekem hang, és becsapta maga után az ajtót. Remélem, felveszed a csattanást, te beteg állat, kiabálta.
Tényleg hatásosan csattant az ajtó, de már korábban felvettem. Megvolt digitálisan, alig kellett módosítani. Zsófi nem értette meg, hogy nem kiürültem, hanem pont megteltem. Hangokkal. Az élet hangjaival. A hangok kellettek a számítógépes játékokhoz, amiknek a hangmestere voltam, de ez több, mint szakma, nem puszta munkamánia. Ha kitört a vihar, rohantam a gangra mennydörgésért, esőcsepp-kopogásért, szélsüvítésért. Jók a szintetikus cuccok, de egy idő után megszállottja lettem a természetesnek. Mint aki műkajának tartja a mirelit pizzát. Láttam én már valaha ezt a pizzás lányt? Nem úgy nézett rám, mint aki először néz rám.
Meg a galamblábak topogása a bádogtetőn. A burukkolásuk. A szomszédék szeretkezésének hangjai. Beteg dolog ilyesmit rögzíteni, mondta Zsófi. Jó, hogy nem a sajátunkat veszem fel. Próbáltam nem elárulni magam, mert azt is rögzítettem egyszer. Gumicsikorgást az utcán. Motorok, autók, mentők. Szerelmi veszekedést. Verekedést. A surrogást, ahogy a parkban beindul az öntözőrendszer. Nem hiszed el, de tökre mint egy selyemruha. Valami verekedős játékban a kimonóknak lett a hangja, elképesztő, mennyire… Beteszed a digi-rendszerbe, módosítgatod, és egyszerre érzed, hogy ez az, megvan, tadám! Csizma alatt csikorgó kavics. Pengecsattogás. Testek, kövek zuhanása. Sistergő láva. Kocsikerék zörgése. Tele vagyok, mondom, hogy lennék már üres.
Egyszerre pakolunk a szatyrunkba. Mosolyog a lány, de furán. Mint akit közben megkéseltek. Ez nem tudom, hogy jutott eszembe.
Biztos, hogy sose láttam. Talán csak valami hülye sorozatban.

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu – Abstract pizza 1)