A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lényeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt. A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a villamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a magas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak. Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, kevesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is. A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáró házon. Az udvaron almahéjat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet. Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl sokáig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásárolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához, és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállodákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigombolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták, a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak. Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környékét. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógyszertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy kicsit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetekből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogása, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajladozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszínfoltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szomszéd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával. A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabólegény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta. Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A tavasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken. Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott

 

∞ ანსამბლი „თილისმა”: ვერკვლისციხე
(წაღვერი, ბორჯომი, სამცხე-ჯავახეთი;
გადაცემა ეთნოფორი, 2023)
[Ensemble Tilisma: Verk’vlis tsikhe
(Tsaghveri, Borjomi, Samtskhe-Javakheti;
Gadatsema Etnopori, 2023)]

🐋 🐟 ☀️

Keresztülmentek a napsugarak, és mindent a másik oldalukról világítottak meg, és hirtelen semmi sem volt ismerős az ismerős helyen.

A cethalat néztem, vagyis a cethalas helyet a cethal nélkül, durbincs úszott a helyén keresztül, utána a napsugár, ahogy követte.

Követtem a napsugarat, ahogy követte a durbincs útját, és nem mertem hátranézni, engem vajon ki követ.

Szaladtam a hídhoz, a hídról lenézve, várárokba benézve, az égről lenézve, köröttünk a felhők árnyasan.

A vár helyén keresztül, ahogy a napsugarak nem, erdeifenyők tűi, madárszavak. Egymással válaszolnak.

Minek az árnyéka a felhő? Víznek?

A fa és a festmény, a levegőbe is kapaszkodik a gyökerével. Egy másik fára szegezték, egymást nézik a fa és a kép.

A színes házak irányába, vízre mosódó házak, házra tükröződő víz, fenyőágak közül kinézve ablakokra, templomra.

Hídon át. Hídon jöttem, hídról nézek le, a durbincs? A víz helye, a durbincs helye úszik a víz helyén keresztül.

A cethal küszködik a parton, vagy hol keressem?

🗻 🐋

Fa árnyéka gyöngyviráglevelek szentély, völgy lilioma[1]. A fehér lepke? Piros gólyaorr esőben, szélben, másik fa alatt.

Kerti nefelejcs rózsaszín szirma, törpe lobélia, cserepes virágok, ahogy szaladtam. Az ismeretlen bazsarózsa.

A rododendron erdő, napfény levélen keresztül, levélerektérkép. Rododendron és azálea sugarai, csendben.

Kék csatavirág és fehér testvére, nagy szívvirágok, ahogy egymást követik sorban, dupla harangláb szárnya.

Egészen az ismerős bazsarózsabimbóig, nyílik-e, világít? Szellő fújt keresztül a durbincsos helyen, vagy a szél helye.

A szánkóágy, rénszán. Vagy csónak. Amikor a cet, emlékszem, mellettem úszott a jégen, vagy a jég alatt.

🦌

Egyedül zengett a hegy, a többi hegy régóta némán áll, és azt az egyet hallgatja. Volt, amikor egymásnak válaszoltak.

Vagy amikor zengett az egyik, zengett a másik, de egymást nem hallották. Vagy amikor az ég zengett, és minden némán hallgatta?

Amikor zengedeztek a folyók, a hófödte csúcsok. Panduri, garmoni, énekszavak, aztán a hangok helye.

Álmomban az ismerős csík, és a hegyek irányába szaladtam. Mikádófácán mikádófája, fényfácán fényfája.

Madarak szállnak égről ágra.

🗻 _🐑 🗻

Ég tetején, a hegy egén. Fogja a kezem, melegít. Olyan a szeme, mint a Nap, ahogy néz, ahogy mosolyog. Ahogy táncol minden mozdulata.

Mélységes, melegséges. Estmeleg. Az otthon készült ételek. A tiszta víz, tiszta levegő, ahogy a felhők között jár.

Lépcsőn jár, a színesszőnyeges, falépcsős házban. Versszavak, ének. Apró, sárga virágok folyamatos, aprószemű esője.

A szeretet, amit érzek, magamban, velem. A vele szeretnék maradni. Juhok, eső, puha moha. Szavak távoli nyelve helyett ének, chiboni.

„Hai ordomi, ordomit’ai, / hai ordomi, ordomit’ai.”[2] Ahogy énekel, mintha mosoly, tánc, nevetés.

Aki énekel, táncol utána, mindenkinek sorban a szemébe nézve. A szakadék, ami mellett, az esőtől ázott földút, amin jöttem.

Megöleltem, mintha folyót, aztán szaladtam, végig a folyó felett, tenger felett, mikor elértem. A tenger felett is lehet köd.

^☁🗻^☁

A hegyek, felhők együtt. Felhők ülnek a hegy csúcsán, ott ülnek rajtuk a madarak. Valahol a felhő a hó.

Kigurul, kigömbölyödik egy kicsike felhő, kibújik a barlangból. Ki tudja, mi van a felhőkben, senki se fogja tudni?

Hegymászó ornitológusok tévelyegnek a ködben. Olyan hangot hallok, mintha esne az eső, pedig a felhők felett biztos nem esik.

Van hely, ahol azok vannak, akik nincsenek a helyükön, és ott a helyükön vannak? Néha lehullnak a sün tüskéi, mint a levelek?

A madár, a cet, még a durbincsot is megkerestem, ahogy fordultak a napsugarak, és megmutatták az utam.

Harang szólt, amerre gólya szállt, gyöngy gurult. Hátranéztem a hegyekre, ahogy egymást követik. Nincs híd a hegyek közt.

Az ismerős bazsarózsa fényénél megláttam a cirbolyacédrus árnyékát.

🐦 🐟 🐋

2025. 01. 12. 11: 28: 53–2025. 01. 24. 11: 53: 41

[1] völgy lilioma: lily of the valley ’Convallaria majalis’

[2] „ჰაი ორდომი, ორდომიტაი, / ჰაი ორდომი, ორდომიტაი.” რა ლამაზი გოგო შენ ხარ; ფატუ თაფლაძე (92), ეთერი და ავთანდილი დარჩიძე; ოლადაური, აჭარა [Ra lamazi gogo shen khar; Patu Tapladze (92), Eteri és Avtandili Darchidze; Oladauri, Achara].

 

1. Dala, esője
2. fenyőfák várai, templomai
3. Sárga virág gyökér
4. Az ismerős cethal
5. Külön ege
6. Szavak távoli nyelve helyett

(Illusztráció: A szerző fényképei, Porvoo 1–3. és 12–14., Valkijärvi 4., Helsinki 5–11., Finnország, 2024. 06. 03.–09.)

ANOMÁLIA ÉS GESZTENYE

„…fügét, borsót és babot,
továbbá mirtuszbogyót és gesztenyét sütnek…”
(Platón)[1]

 

A test létezése akkor nyeri el jelentőségét, ha észrevesszük, hogy van. Mert csak ilyenkor eszmélünk: a doboz, ami a csontjainkat és belső szerveinket védi, hajlamos az elrozsdásodásra, és ilyenkor recsegni-ropogni kezd. Amíg makkegészségesek vagyunk, addig szinte nem észleljük, hogy a test olajozott működése nem magától értetődő, ezért vesszük félvállról az egészséget, orvosokat és egyéb világi hívságokat.

Én a testem változásait főleg az ősz érkezésével észlelem. Jó kérdés, hogy miért pont akkor. Az orvosi magyarázatot nem ismerem, de az irodalmi válasz egyértelmű. Az elmúlás, a hanyatlás, a halál előtti utolsó stádium évszaka az ősz. A fák elhullatják a leveleiket, és bokáig járunk az avarban. A színes erdőben fanyar rothadásszag árad, a bokrokon színes bogyók jelennek meg. A kertekben halomban állnak az összesepert levélkupacok. A reggelek és az esték különösen hidegek, egyre rövidebbek a nappalok, az éjszakák nyújtózkodnak. De hol van még a karácsony amikor, ahogy a kolinda állítja: a sötétség szűnni kezd már.

A városok néhány kiváltságos helyszínén gesztenyék pompáznak a megsárgult és lehullt lomb közt. A legjobb gesztenyék a kolozsvári Sétatéren és a madridi Paseo del Pradón találhatók. Talán azért, mert ezek a helyek nem vesznek tudomást a körülöttük zajló világról, a város zajáról, az emberek nyüzsgéséről, a mindennapok idegeskedéséről. Ezt a Sétatér és a Paseo del Prado megteheti. Ezért tudják minden erejükkel átadni magukat a szépség dícsőítésének. Mi lehetne szebb, mint a gesztenye?!

A gesztenye a maga ormótlan kerekdedségében tökéletes. Mert nem kell mindennek szabályosnak lenni. A kerek remek alakzat, de a gesztenye semmiféleképpen sem törekszik opportunista módon arra, hogy szabályos legyen. A barna domborulatok lágyan futnak arra, amerre úri kedvük tartja. A barnaság felületén viszont vidáman és ezüstösen villognak a Sétatéren és a Paseo del Pradón futkosó őszi napsugarak.

A gesztenyének az őszön kívül semmi értelme. Télen már nincs gesztenye, nyáron legfeljebb csak készülődik a termés, hogy az ősz beköszöntével világra jöhessen.

Az én testem is így van ezzel. Az ősz beálltával hirtelen különös tüneteket kezd produkálni. Én ugyan nem barnulok meg, de nem tudok már egyedül sétálni az utcán, mert félő: elesem. A következő őszön már az jelent kihívást, hogy felmenjek a lépcsőn, így újra kell tervezni, hogy hol fogok aludni, hiszen nem tudok felmenni az ágyamig. És minden évben ősszel történik valami új esemény. Ahogy leesnek a gesztenyék a fáról, úgy esem le én is a lábamról. Mert a természetben minden szabályos pályán körkörösen halad a vég felé, nincs ebben semmi anomália.

Az anomália az értelmező szótár szerint „a szabályostól, a törvényszerűtől való eltérés; rendellenesség”. A kérdés persze az, hogy ki alkotja a szabályokat. Hogy nem az én testem vagy a gesztenyék, az biztos.

De lehet-e nagyobb anomália, mint a betegség? A betegség tehát nem szabályos, nem törvényszerű, ráadásul még rendellenes is. Minél fejlettebb és szofisztikáltabb lesz a társadalom, annál inkább ódzkodik az élet rondaságaitól és lehangoló valóságaitól – hogy a szabálytalant és a rendellenest már ne is említsük. És milyen igaza van!

A társadalom és az ipar együttesen folytat keresztesháborút a betegség ellen korunkban – írja Marco Sanz mexikói filozófus La emancipación de los cuerpos (Teoremas críticos sobre la enfermedad); magyarul: A testek emancipációja (kritikai tantételek a betegségről) című esszéjében, amely 2021-ben jelent meg Madridban. Ennek a keresztesháborúnak egyik jellemvonása, hogy engesztelhetetlen harc folyik a cukor, a zsír és a koleszterin ellen. De miért is van ez így? – teszi fel a kérdést a szerző. Azért, mert oly korban élünk itt a Földön, amikor mindent fogyasztási termékké vagyunk képesek zülleszteni, és ez alól az egészség sem kivétel.

Ennek az egyik következménye az, hogy mindenkinek határozott véleménye van arról, miképpen lehet megőrizni az egészséget, és hasonló tájékozottságot mutat a társadalom abban a kérdésben is, hogy a különféle betegségeket miképpen lehet meggyógyítani. Aki pedig olyan ostoba, hogy mindezek ellenére megbetegszik, az magára vessen.

Így jutunk el a transzhumanizmushoz, amely filozófiai irányzat arra tesz kísérletet, hogy rávilágítson: az ember messze nem tökéletes, de nincs semmi vész, hiszen a technológia segítségével javítani lehet rajta. Sőt, nemcsak lehet, hanem egyenesen kívánatos helyreigazítani, mert az ember úgy ahogy van korrekcióra szorul, és erre a legfőbb bizonyíték, hogy fogja magát és megbetegszik. De ha nem betegszik meg, akkor fogja magát és megöregszik. És ez tarthatatlan.

Ami bizakodásra ad okot, hogy a biotechnika vívmányainak köszönhetően képesek leszünk jelentős mértékben növelni az emberi intelligenciát – égető szükség lenne rá –, valamint a fizikai állóképességet, ami a makkegészségest fogja jelenteni.

És mit fognak magukkal kezdeni eme csodálatos testek és még csodálatosabb elmék? Erre még senki sem tudja a választ. Ami biztos: ha az élet hosszabb lesz is, a véget azonban a digitalizált ember sem kerülheti el, mert egyszer csak elfogy a frissítőprogram.

Szókratész Platón Állam című művében az állam működéséről elmélkedik. Beszélgetőtársa megjegyzi, meglehetősen puritán módon képzeli el az államban a polgárok életét, akik bogyókat és sült gesztenyét eszegetnének. Szókratész erre az észrevételre reagálva, a dőzsölő államról kezd el hosszasan értekezni, miszerint minél bonyolultabb elvek alapján szerveződik meg a társadalom, annál költségesebb azt fenntartani, ezért is támogatja ő az egyszerűséget, és lehet-e egyszerűbb, mint a sült gesztenye. Ez a testre is igaz: mivel bonyolult szerkezet az emberi szervezet, meglehetősen költséges azt karbantartani, vagy megjavítani, ha valami baja lesz.

Ha elég kitartóan nyafogtam, előbb-utóbb sikerült rávenni a szüleimet, hogy sült gesztenyét vegyenek nekem. Igaz, utána azon lamentáltam, hogy nem tudtam magam rögtön rávetni az ínyencségre, mivel előtte meg kellett pucolni a tűzforró barna golyókat. Macerás és idegesítő folyamat volt. Az ujjaim égtek, én türelmetlen voltam, hiszen alig vártam, hogy ehessek a csemegéből. Szókratész nem lett volna velem elégedett.

♈︎
második tavasz.
harmattól a fű
magától nő, egyre zöldebb.
és egyre hűvösebb
éjszakánként a levegő.
jöhetnél velem –
sóhajtanak fel a földek.

♈︎
semmit se
amíg a szívből
fel nem jön
…………– és mikor feljön
nem lesz gondolkozás

♈︎
először elmész máshoz
fizetsz
mikor nem sikerül
utána eljössz hozzám
…………– lesz-e még akkor mivel?!

 

Isten üzletei

♈︎
hajnali négy
a hold alatt mindent látok
nyirok lepi be a kabátot
véget nem érő
pókháló fonál

♈︎
a szívben nincs semmi
csak fehér fény.

nincsenek emlékek, nincsenek emberek
csak fehér fény.

innen jön a fény a szembe,
innen jön a fény az észbe.

nincsenek szavak előre kigondoltak,
csak szavak amelyekről nem is tudtam.

 

 

♈︎
szeizmográf
az érzés azt jelzi
hogy valami ismétlődik
főleg a nyugtalanság
egy felhő a szív fölött:

nem kell odamenni

az érzés azt jelzi
hogy már voltál itt egyszer
és az elme ha nem is
te emlékszel
hogyan végződött:

lecsapódott ebben az érzésben
ez volt a vége
ahogy most érzed magad

és ez amit most csinálsz
kezdete annak a végnek
ha most ráállsz
csak kiszélesedik

ideje hinned a remegésnek
ha tudod előre merre halad
ezt az irányt már százszor megélted
fordulj másfelé
……………………..siess szaladj

♈︎
felhők a házak fölött laposan
gomolygók –
olyan csend van.
egy másik időm csendje –
és ide is eljövök hogy magamat átöleljem
és vele legyek amikor én
ezek alatt a felhők alatt ittvoltam.

 

✨
Üdvözlőlap éjjel

Kisétálok az erdő alá
szőlőtőkék a kopasz dombon
hajnak fű
……………..néhány fa
sziluettnek a horizonton

olyan kerek és sötét az ég
amilyen otthon sincs sosem
mért hoztál ide? tudod tiéd
hallgatózom……..kérdezem

kalibák vityillók lennebb oldalt
fújtat egy őz aztán semmi nesz
a táj képeskönyv gyerekkoromból
egyedül vagyok…….ölébe vesz

♈︎

 

Ég, víz krónikái

ha váltogatnád színeit
én megéltem! nálam létezik
amiért hosszan vándorolsz
a pillanat ahová alig érsz el

mint fönt az égen csillagok
pillanatból mondatok

amit magadnak letagadtál
az is amit még ezerszer félsz el
nem földből valók hanem időből
nézz az égre
az űrbe mélyre
ragyognak, ezernyi ékszer

ide kell érte visszajönnöd
várnod újbóli kilélegzésem
süvít a levegő kering a vérem
ahogyan rezdül úgy ígérem
….formák nélkül is célba jut
….a víz amerre szertefut
egyetlen ízinkje cseppje sem vész el

 

 

(Illusztráció: Varga Borbála: Aranyerdő (olaj fa, részlet); Fekete fenyők, Peloponnészosz)

Hetvenöt év múlva, 1989-ben az emberek óvatosan megpróbáltak énekelni valamit, de már nem ment. A zene meghalt a torkukban.
A dallamot, az ütemet senki sem tudta.
Ami azért is furcsa, mert hiszen a kilencvenes évek elitje magát költőnek, írónak, történésznek, bölcsésznek, szabadgondolkodónak nevezte. És közben épp a mindent és mindenkit elragadó érzület, a „nagy dallam” hiányzott a rendszerváltásból. A falvakban bezártak a művelődési házak – ne pocsékoljuk a villanyt feleslegesen, a fűtésről nem is beszélve. Kanizsán megszűntek a társadalmi eseménynek számító hangversenyek, a filmklub, a galéria érdeklődés hiányában bezárt, ezt hamarosan követte az „igazi mozi” is. Kávéház? Ugyan! Otthon is lehet kávét inni. Miért dobjuk ki a moziért a pénzt, ha otthon, alsógatyában is lehet filmeket nézni? Piedonét lehet élvezni a hálószobában is. Sőt, úgy az igazi. Az emberek agykontrollra jártak, horoszkópokat csináltattak, kristályokból olvasták ki a jövőt, csalánt és más csodabogyókat gyűjtöttek a teájukhoz, amit magányosan, a konyha sarkában állva kortyolgattak el. Legalább nem kell vesződni a terítéssel. Az a sok koleszterin! Mire jó az? Reménykedtek benne, hogy egyszer csak jobb lesz. Vagy valami lesz.
Apámnak próbáltam elmagyarázni, hogy van kultúra, csak itt „lent” nem értik. Pesten pezseg az élet, forradalmasítják a regényt és a költészetet, kísérleteznek… egyre csak kísérleteznek. Igazamat bizonyítandó irodalmi folyóiratokat mutogattam apámnak, Pesten elrángattam egy kísérleti színházba, de apám nem sok érdeklődést mutatott. Vele eddig már túl sokat kísérleteztek. Csirkefej? Ugyan! Ő aztán nem akarja kinevetni a prolikat. Nekik is tenger bajuk van, inkább együttérezne velük, ha azt még szabad. Azon is felháborodott, mikor az egyik irodalmi lapot ottfelejtettem a lakásban. Egy vasárnap unalmában tényleg beleolvasgatott, és elszörnyedt azon, ki kit utál, kit miért kell elfelejteni, ki az, aki nem vagy nem úgy trendi… Ez lenne az a nagy kultúra? Pfuj, én nem szeretem a lincseléseket, főleg nem a saját házamban, mondta a telefonba.
Apám persze túlzott: nem is volt háza, egy hatvannégy négyzetméteres, anyai nagyapám által vásárolt OTP-lakásban lakott egész életében. Két és fél szoba, akkora konyha, hogy megfordulni sem lehet benne (csak csendben „matekozni”). És akkoriban nem is lincseltek, hiszen nálunk – mint köztudott – vér nélkül folyt a rendszerváltás, mindenki úgy és akkor halt meg, úgy bújt el szégyenében, ahogy akart vagy ahogy a sors hozta. Az igazsággal és más hazugsággal betemetve. Szennyes ágyneműben, a kisszobában, egy ezoterikus tanfolyamról hazajövet, a barátnőjével reikizve, vagy a szőlőjében magányosan bort vagy pálinkát kortyolgatva. Besározva vagy elfelejtve, de békésen. Még az öngyilkosok is, szelíden, csendben, ámbár „tragikus hirtelenséggel” – jobb a csend, nemde? Apám, aki világéletében kisközösségekben élt, akinek a sorsa az arcára volt írva, már attól fizikai fájdalmat érzett, ha valakit a jelenlétében a földbe döngöltek. Vagy csak besároztak, leoltottak, helyretettek, kioktattak, a fejébe verték, hogy hány méter az előre… Biztos sok hibája volt annak a Zemplén Győzőnek és Csáth Gézának, de ők mikor tettek volna ilyet?
Mikor tettek volna ilyet?
Apád egy Ábel, mondta a háta mögött anyám. Az biztos, hogy nem neki találták ki a közéletet. A pofozkodásokat, a felfordulást, a nagy vircsaftot, ahogy anyám a politikát nevezte.

Ám életében egyszer apám is kilépett a rivaldafénybe, a „vircsaftba”, a nagypolitika színpadára, mikor helyettesített valakit egy SZDSZ-es küldöttgyűlésen.
A Pistit már nyugdíjazták, mondogatták a városban, szabadon lófrál, ideje, mint a tenger, igazán elmehetne és körülnézhetne helyettük. Ha olyan kedve van, még jegyzetelhetne is, ő legalább nem hazudik, mint az újságírók. Apám el is ment egyetlen napra „helyettesíteni” – ő, ugyebár, soha nem volt igazi.
Akkoriban már fájt a szíve, de három és fél órát döcögött a vonattal. Megette anyám szendvicseit, lecsöpögtette a nyakkendőjét, leette a legjobb ballonkabátját, elvesztette a legjobb sálját, és közben meghallgatta egy látásból ismert keszthelyi doktornő – micsoda Mozart-rajongó! – összes búját-baját. Ezzel a hölggyel később találkoztam, elragadó úriembernek nevezte apámat… csak valahogy olyan kopottasnak. Mintha egész úton szomorú lett volna.
Apám berobogott a Délibe, megivott egy kávét, aztán felkészült a „nagy vircsaftra”. Ám nem tudom, végül alkalma nyílt-e a polgárias, jó életről beszédet mondani a küldöttgyűlésen, a párt fejesei elé tárni a kanizsai ipartestületi székház átalakításának fájdalmasan bonyolult, ám társadalmilag felettébb fontos ügyét, vagy akár a Budapest–Zágráb–Fiume vasútvonal és a polgári társas élet jelentőségéről szónoklatot tartani… Egyáltalán volt-e ezen a küldöttgyűlésen valaki, aki egy kopottas nagykanizsai anyagbeszerzővel szóba akart volna ereszkedni. A „vircsaftot” sűrű homály fedi, apám senkinek nem mesélt róla semmit.
Anyám mindenesetre aznap délután táviratban kirendelt engem a Déli pályaudvarra, hogy megnézzem, apám rendesen felszáll-e az „éjszakai személyre”, mely a leghalálosabb órában – hajnali fél háromkor – ér majd Kanizsára. Anyámat felhívtam az alattunk lakó szomszéd, Anikó néni telefonján, morogtam neki, hogy mégis mit képzel, rengeteg dolgom van, nem vagyok bébiszitter, és egyáltalán. Tulajdonképpen nem volt semmi különösebb dolgom. Tar Sándor novelláit olvasgattam a kollégiumban.
Anyámat a rengeteg dolgom nem hatotta meg. Micsoda őrület ez az egész, sóhajtozott a telefonban. A politika az ugribugriknak való, a fiataloknak, akiknek se ingük, se gatyájuk, akik ráérnek reggeltől estig handabandázni. Úgy tenni, mintha. Mintha számítana, hogy mit gondolnak. No de belekeveredni ilyesmibe vén fejjel! Inkább focimeccsre vagy moziba menne! De ha már apád vén fejjel bolondot akar csinálni magából, ő nem bánja, csak jusson haza épségben.
Anyám nemcsak apám lelkesedést tartotta nevetségesnek, hanem az egész „ugrándozást” is. Hogy úgy teszünk, mintha lehetne a dolgokba beleszólásunk. Pedig senki nem adja ki a kezéből a hatalmat önként, örömmel. A síneket egyszer már lefektették. Bárki láthatja, hogy ma is ugyanott vannak, mint régen. És nekünk nincs más dolgunk, mint ezeken végigzakatolni. Vigyázni egymásra, és ép ésszel kibírni az egészet.
Vén fej! Nézegettem a pályaudvari büfé előtt ezt a rendetlen, fáradt bácsikát, aki az utasok közt botladozva ügyetlenül próbálja takargatni a nyakkendőjén a paradicsomfoltot. Utasok! Éjjel tizenegykor alig lézengtek itt valódi utasok! Reménytelenül, kimondhatatlanul sötét volt, a mögöttünk elnyúló Vérmező már réges-rég elnyelt minden fényt. Talán a titokzatos Esztert és szegény apám összes szabadulási kísérletét is. A ködben imbolygó fények közt most viaszos arcú szerencsétlenek próbáltak egymásba vagy egy-egy üveg borba megkapaszkodni. Apámnak, Kanizsa legszebb fiatalemberének is fehéres-kékes, furcsán viaszos volt az arca, és ha nincs a feje búbjára tolva az idétlen napszemüvege – az a bizonyos, amit a lellei parkolóban találtunk –, talán meg sem ismerem.
Hogy vagy?
Ó, Évikém! Hát én nagyon jól vagyok.
Még rengeteg időnk volt – mint azt a karórámra sandítva, kétségbeesve megállapítottam. De micsoda szerencse, hogy annyira szeret beszélni! Ám nem a küldöttgyűlésről beszélt – apám soha semmiről-senkiről nem szeretett rosszat mondani –, hanem a legelső pesti utazásáról, mikor egy évvel a háború után feltették a vonatra. Hogyan vitték ki az állomásra, arra már nem is emlékszik. Mint a többi beteg gyereket, késő este feltették, hajnalban meg levették a vonatról. Akkor azt hitte, belehal a kínokba, és hogy soha, de soha nem lesz vége az éjszakának. Rettenetesen fájt a lába, és még valamije… hogy mije még, arról sem akkor, sem máskor nem beszélt. De azt most kibökte, hogy attól félt, a vonat meg sem áll vele Lengyelországig.
Lengyelországig?, kérdeztem.
Minden szó valamilyen körülményre vonatkozik, még az állítmány is. Értelmezhetetlen önmagában.
Hálókocsi? Ugyan! Akkoriban még fapadok voltak a másodosztályon, mesélte apám, ő kapott az anyukájától egy plédet és kispárnát, hogy valamennyit tudjon aludni. Csak hunyd le szépen a szemed, és ne gondolj semmi rosszra! És viselkedj jól, kisfiam! Fájdalomcsillapító? Kinek lett volna a háború után fájdalomcsillapítója? Fájt az egész világ, de ki törődött vele. Egy fájdalomcsillapítás létezett: nem szabad gondolni a rosszra.
A kispárnát egy részeg jutasi őrmester – most hallottam először ezt a szókapcsolatot – Székesfehérvárnál elvette tőle. Csak egy pillanatra add ide, kisfiam, megnézem, mi van benne, aztán hozom is vissza. A részeg őrmestert Siófok és Fehérvár között lelökték a vonatról. De hiszen mindegy is volt, apám egész úton le sem tudta hunyni a szemét a fájdalomtól. Csonthártyagyulladás, ez már csak ilyen, mondták Pesten az orvosok.
Az édesanyja, Irén mama persze küldött egy levelet a nővérééknek, Adél néniéknek az Alkotás útra de senki sem tudta, hogy megkapták-e, és végül jön-e valaki ide, a Délibe, hogy őt leszedje. A kalauz úgy mesélte, van egy rendőr a pályaudvaron, neki az a dolga, hogy összeszedje a gyerekeket. Senki nem merte elképzelni, mi lesz azokkal, akikért nem jelentkeznek.
Ó! Én azt hittem, békésen végigaludtad az egész utat, mondtam.
Talán, jegyezte meg apám. Végigaludtam. És azóta nem is ébredtem fel.
Olyan viharvert és csalódott volt, hogy bár beállt a csend, már nem volt miről beszélnünk, nem mertem megkérdezni tőle, hogy is sikerült a nagy tanácskozás. Pedig máskor szívesen kajánkodtam vele. No de melyik tanáromról vagy barátomról hittem volna el, hogy szívesen szóba áll egy ilyen dzsörzénadrágos, lesajnált bácsival? Egy ilyen viharvert öregúrral, aki szeret esténként a szép életről és a szabadságról beszélgetni, nagy álma Trieszt és Fiume, kedvenc írója Jókai, és egy méltó módon felszerelt klubhelyiséggel kívánja a nemzetközi progresszió ügyét előmozdítani.
Egy kis konyak a kávéba? Jöhet, nem bánom. A bécsi szelet után mindig jólesik.
Homályosan éreztem, hogy jobb lenne, ha marasztalnám, ha valahogy becsempészném a kollégiumba – elég sokszor kijátszottuk a portásokat, és hívtunk fiúkat a szobánkba –, vagy legalább megkérdezem az egyik pesti barátomat, nincs-e valami félreeső zug, ahol apám eltölthetné az éjszakát. Úgy látom, nagyon nincs jól, apukám, az igazat megmondva, rettentő ramatyul van, a szívével már régóta bajok vannak. Azért nem tettem, azért nem hívtam senkit, mert a vágányok környékén nem volt telefonfülke, és mert mindenképp szabadulni is akartam tőle. Este dolgom volt. Vagyis nem volt semmi dolgom, de dologtalankodni egyedül akartam. És a szívem mélyén nagyon szégyelltem.
Menjen csak! Egye le, igya le magát! Aludja el magát! Mit bánom én? Szenderegjen csak a halálosan fekete vagy a becsapódó fényektől lucskos ablakok között, a bűntudattól ragadós, lemoshatatlanul mocskos műbőr üléseken, az állomások közt fel-fel riadva gondoljon csak a vízbe fúlt debreceni gyerekekre, vagy az osztálytársaira, akik 1944-ben egy másik vonatra szálltak fel, egy úgynevezett rossz vonatra – az összes nyavalyás, szánalmas titkára, amit nem osztott meg velem. Remélhetőleg végül szerencséje lesz, és talál valami taxit a kanizsai állomáson. Vagy anyám, az utolérhetetlen, addig kitalál valamit. Odaküld egy lúzert, egy munkanélküli kollégát, hogy fuvarozza haza.
Kicsit fáztam, a cipőm is szorított, de persze makkegészségesnek, életerősnek és legyőzhetetlennek éreztem magam. Egyetlen félelmem az volt, hogy apám elvárja, hogy ácsorogjak mellette engedelmesen, míg el nem indul a vonat. Akkor el sem tudtam képzelni, hogy harminckét év múlva a tulajdon sejtjeim fellázadnak, felismerik saját, halálos törvényeiket, és az elpusztításomra szövetkeznek. Hogy egyszer majd én is úgy reszketek a halálfélelemtől, ahogy ő reszketett előttem. Hogy majd én is sápadt és szánalomra méltó, sőt „viaszos” leszek. Pedig a sejtjeim, az én láthatatlan, hűségesnek hitt, apámtól örökölt, aprócska építőköveim először talán épp ezen a budapesti peronon lázadtak fel. Ezekben a percekben, mikor apámat „elengedtem”. Mikor rákkal diagnosztizáltak, majdnem annyi idős voltam, mint apám, amikor elindult az utolsó útjára.
Soha nem hittem volna. De annyira nyomorúságos volt ez az imbolygó részegekkel teli, éjszakai pályaudvar, hogy egyszer csak megsajnáltam mindkettőnket.
Arra emlékszel, hogyan utazott Fülig Jimmy a Honolulu-Staron?, kérdeztem tőle.
Apám arca végre felderült.
Hát persze! Fülig Jimmy felváltva volt José, a pincér és Wilson Hutchins, a fűtő. Azt hitte, így elrejtőzhet. És senki sem veszi észre, hogy ő két ember. Mit csináljak, ha olyan élénk utasok vannak itt?
Azért az sem lehetett egy fényűző utazás, tettem hozzá. Olyan álmos volt szegény Jimmy, a nagy átváltozóművész, hogy meg kellett mérgezni a hajó utasait. Hogy is mondta? Túlságosan eleven mindenki ezen a hajón.
Álomkór, mormolta apám. Álomkór, hát persze. Csak nehogy a végén aztán én is Triesztben vagy Velencében, a Canal Grandén ébredjek fel.
Megnyugtattam, erre semmi esélye. Ez csak egy rémes személyvonat, kicsi, füstös, köhögős, nem megy Triesztbe vagy Velencébe, belehalna, ha külföldre kellene mennie. Öreg igásló. Lerogy a semmi szélén, a kanizsai állomáson, és csendben kifújja magát. A mi városunk már nem is Kanizsa. Csak Licsipancs, a nem létező pástétomsütő városa. Nem hozzánk utaznak a titkos koronahercegek, a nemzetközi hamiskártyások vagy a Nobel-díjas szélhámosok.
Apám fáradtan rám kacsintott, én meg reménykedtem, hogy nem várja, hogy itt szobrozzak az indulásig, és hülye viccekkel szórakoztassam. Licsipancs így, Licsipancs úgy. Még be sem érkezett a mozdony, de nekem már szorított a cipőm, és rettenetes mehetnékem volt. Csak érjem el az utolsó metrót! A vonat körül lassan már szállingóztak az utasok, tétova, sehova nem tartozó emberek, a rossz kabátok alá rejtett borosüvegekkel, óvatosan mindig a hátuk mögé pislantva – talán ezen a személyvonaton, a kintről becsapódó éles fények között akarták kialudni magukat. Vonaton egyébként már én is aludtam. Az előző évben jártam a barátaimmal Párizsba, Interrail-jegyünk volt, szállásra nem volt pénzünk. Éjfélkor felszálltunk egy dél felé vonatra, és Nizzában vagy Marseille-ben, a Földközi-tenger fűszeres illatában, a déli nagyvárosok hajnali fényei között ébredtünk. Hiszen annyi, de annyi lehetőség van! Annyi, de annyi város!
Azt el sem tudtam képzelni, hogy apámat utoljára látom.
Hogy a vonat hajnalban bedülöngél a kanizsai állomásra, a semmi szélén a kalauz végigrohan a kocsikon, durván felrángatja a csendesen szendergő alkoholistákat. Ugye megváltottátok már, Pisti, Pesten a világot? A kalauz ismerős, telekszomszédja anyám egyik kolléganőjének, és mindig a legnagyobb megvetéssel beszélt a rendszerváltásról, a „pesti kalamajkákról”. Apám persze talál az állomáson taxit, mert anyám kirendeli a hajnali vonathoz a fölöttünk lakó szomszédot, Trézsi bácsit, aztán hetekig csak pihenget otthon.
Ne féljen, már csak két hét, addig elvirrasztok valahogy, ígéri a szállásmesternek Fülig Jimmy.
Apám nem virrasztott, csak heteken át bóbiskolt otthon. Közben azért elment egy másik kolléga, egy bizonyos, szintén a korkedvezményes nyugdíj áldásait élvező Karcsi bácsi temetésére, ott még valami beszédet is mondott, de utána nem járt sehova, nem hívta vissza a barátait, anyámat sem nyaggatta többé, hogy főzzön spagettit „olaszosan”, nem beszélt többé szinte senkivel, nem hallgatta a rádiót, nem mérgelődött a szokásos nagyotmondásokon, és talán már egészen elfeledkezett nagy szenvedélyéről, a felújítandó ipartestületi székházról.
Ugye nincs semmi bajod, Pistikém?
Apám megrázta a fejét. Ugyan, mi bajom lenne?

Anyám úgy mesélte, hogy az ágya mellett szétdobált újságokat összerendezte takaros kupacba, és arról ábrándozott, milyen szép lenne, ha volna egy kutyája, egy kis „kajla”, aki elkísérhetné őt mindenhova. Mert mindig arra vágyott, hogy ne legyen egyedül.
Anyám felhorkant: ugyan miket beszélsz, Pistikém, hiszen te nem vagy egyedül!
Jajaja, hát persze-persze, mondta apám, és barátságosan rámosolygott.