Életem harmadik iskolában töltött napján láttam először a Félszemű Sellőt.

Épp az olvasást tanítják, de én rég tudok olvasni. Már most unom az egészet. Könyöklök a padon, kezemben a fejemmel, pedig aznap többször rám szóltak, hogy „ne támasszam a tököt”. Én azért támasztom.

A többiek a B betűt gyakorolják.

Béka, baba, buta.

Az egyenruhánk szúrós fekete vászonból van, dörzsöli a lábamat. Az ingem nyaka frissen keményített, ha rosszul tartom a nyakam, nyelni sem tudok benne.

Bárgyú, bamba, béna.

Kibámulok az ablakon. Az egyetlen dolog, ami tetszik az iskolában, az a kilátás. A mi szárnyunkból látni lehet a csipkés fjordokat és a tengert. A tengert szeretem. Szeretek mellette lakni, szerettem az illatát és a szerettem a hideget, amivel megtölti a levegőnket.

A tenger miatt ősszel mindig ködös az idő. Bámulom a fátyolos árnyékokat a víz fölött és akkor megpillantom. Éppen hogy ki lehet venni az árboc körvonalait, de nem kétséges – ez a Félszemű Sellő.

Hirtelen kiegyenesedek a székben, és kicsit kihajolok a padból, hogy jobban lássam. Nem hallom, hogy megint rám szólnak. Csak akkor veszem észre a tanárt, amikor a fényes selyembe öltöztetett dereka eltakarja a Sellőt.

– Na! – kiáltom felháborodva.

A többi gyerek nevet. A tanár dereka hosszas beszédet mond nekem a figyelemről és a fegyelemről. Közben végig próbálok a háta mögé nézni, hogy lássam, elment-e már a Sellő, vagy még mindig a part közelében van. Biztos a köd miatt jött be a nyílt vízről.

Pálca csattan előttem a padon, mire összerezzenek. Felnézek az aranykeretes, csiptetős szemüvegre. Az csak a mögötte terpeszkedő fejet rázza, és kiküld a folyosóra, hogy gondolkodjak.

–  Végre! – gondolom. Amint becsukódik mögöttem a teremajtó, rohanni kezdek. Ha sietek, még elérem a hajót. A Félszemű Sellő állítólag olyan gyerekekre vigyáz, akik elvesztek a vízen. Én nem épp a vízen vesztem el, de azért biztosan bevesznek. Inkább kalóz leszek, mint egy a sok kitámasztott tök között.

Rohanok, mint akit a kráken üldöz. Végig a folyosón, le a lépcsőn, el az alvó portás mellett, és végre ki a kapun. Csak annyira állok meg, hogy vegyek egy nagy levegőt, aztán rohanok tovább. A szememet közben folyton a ködre szegezem. Valahol előttem vitorlák derengnek. Még gyorsabban rohanok.

Nem lesz több B betű, nem lesz több mogyorópálca, nem lesz több kiabálás. Belőlem nem csinálnak zöldséget.

Leérek a partra, ahol szinte hallani lehet, ahogy a hullámok a hajótestnek csapódnak. Hezitálás nélkül nekiindulok a tengernek. A jéghideg víz azonnal belekapaszkodik a nadrágomba, felmászik rajta, és eláztatja az ingem alját. Nem állok meg. Pár hosszú és nehéz lépés után eltűnik a lábam alól a talaj. Nem állok meg. A ruhám lefele húz, de én kitartóan csapkodok a kezemmel, a lábammal. Oda fogok érni.

A Félszemű Sellőn nyikorognak a kötelek. Valaki a távolból a nevemet kiáltja. Lehet, hogy már várnak? Már nem érzem az ujjaimat, de olyan gyorsan úszok, ahogy csak bírok.

Oda fogok érni.

Oda fogok érni…

„…Egyet a kőbánya vitt el, egyik tolató busz alá került, a harmadik, a családos, májzsugor áldozata lett.” A város falta az embereket. Kriszta megdöbbenve hallgatta osztálytársnőjének, egykori szomszédjuknak, beszámolóját. A szertartás végén a kórus énekelt. Az esküvő után elutaztak a fiatalasszony erdélyi rokonaihoz, Daru Béla nagyon jól érezte magát körükben, a parajdi hosszú ház első két szobája közötti konyha az övék, újházasoké volt, úgyszintén az első, a nagyszoba. Krisztának, bár nem sokszor utazhatott korábban szülőhelyére, nem okozott gondot, hogy Farkaslakára, a szomszédos Korondra, a Medve-tóhoz, vagy Székelyudvarhelyre kalauzolja férjét. Nusival egy földszinti, kis kávézóban beszélték meg a találkozót, akkor hangzott el a föntebb idézett, gyászos, de immár érzelmektől kilúgozott felsorolás. Nusi jelenleg itt, ebben az erdélyi kisvárosban él, vendéglőt nyitott, a kávézó is ide tartozik, felváltva dicséri és szidja a körülményeket, a kilátásokat, a nyugvópontra sohasem érő bürokratikus változásokat, az adókat, a túl mohó konkurenciát, a vállalkozások kisebb-nagyobb megkopasztásait. – Dehogy mennék vissza, rózsám – válaszolja Kriszta kérdésére, hogy visszajönne-e az Anna-presszóba. Mutatja a visszereit. Dől belőle a szó. – Jó embert fogtál ki, te lány! Becsüld meg! – fejezi be ide-oda csapongó monológját. Krisztának az volt az érzése, hogy túl sok ragadt Nusin a déli bányavárosból, túlzó itt ez a mediterrán szóáradat, holott az asszony csak élt a lehetőséggel, hogy végre kiöntse valakinek a szótlan erdélyiek után – úgymond – a lelkét.

Piusz gratulált a házasságukhoz, élete egyik legintenzívebb meglepetésének nevezte, Daru Bélával összeölelkeztek. „Kriszta a gimi legszebb lánya, én komolyan Isten áldását kérem…” Férfias hátbavágásokba fúlt a mondat vége. Pertut ittak a karnaggyal.

- Ideje lesz neked is újra – vetette fel Daru Béla. – Életerős férfi ne kószáljon szabadon. Kísértésbe ejti az asszonyokat. – Az „életerős férfi” félszegen mosolygott és ki, a tóra pillantott. Visszahúzódott korábbi, hallgatag bőrébe. Kriszta a Madaras Hargita fényképeznivaló tájairól mesélt, aztán csapongott a Sóvidék, a Gyilkos-tó és a Bakonyban is található Gyilkos-tó között. Az asszonylét kinyitja a beszélhetnéket, csodálkozott Piusz. Kriszti zárkózottsága hosszú, barna copfjával sehol, kontyban tartja a haját, szépsége virulóbb, mint valaha. Ági még mindig evez, pillantott szeme sarkából ki a lomboktól zöldes vízre. Erősen sütött a nap, csak nehogy napszúrás legyen ennek az önfeledt csónakázásnak a vége. Még valamelyest a nem rég véget ért székelyföldi hetek hatására az egyik erdélyi pártról beszélgettek, és, akár egy futballcsapatét, latolgatták esélyeit a választásokon. Sztrájkok, szabotázsok, sajtókampány, parlamenti dörgedelmek, tüntetések, petíciók, bányászjárás a románok fővárosában. Európa még mindig abban az ürülékkupacban tapicskol, amibe száz éve beletenyerelt. Ez Daru Béla véleménye volt, vagy mesterétől, a Psalmus Hungaricus szerzőjétől származott – nehéz lett volna kibogarászni. Végre! Ági csónakja ráfutott a kavicsos partra, a lány kiszállt, a kölcsönkért lélekvesztőt visszakötözte a helyére s feléjük indult. Hogy mi volt ebben a feléjük indulásban, elakasztotta Piusz lélegzetét. Úgy tűnt, hogy mindennel, csordultig telten egész érett lényével, szőkén és a teremtés dús kincseivel mosolyában tart feléjük Ági, magávalhozva, s nem maga mögött hagyva, még az időt is, amihez esetleg visszafordulhatna.Nem csak Piusz, a karnagy is, de Kriszta is elnémulva nézték. Oda telepedett a fiatalasszony jobbjához, aki levert néhány vízcseppet a válláról s keresgélni kezdte a napozókrémet. Sikonda kiszámíthatatlan, jobb, ha bekenlek.

A szomszéd asztaltól rájuk köszöntek, egyikük átjött, gratuláció, lapogatták egymás hátát. Daru bemutatta feleségének, Piusznak s a most közéjük toppant Áginak a napbarnított úriembert. – A Villamos-üzemben dolgozik – mondta, amikor magukra maradtak.

-Gospelt énekel. Hallottam őket – mondta Ági a vállát tapogatva.

- Akkor szakmabeli, Béla bátyám.

- Az. Legalábbis a szent énekekben. A két nő kissé félrehúzódva beszélgetett. Pincér érkezett, megállt a tálcával az asztaluknál. – A szomszéd asztalnál kérik, hogy tessenek gondjaikba venni ezeket – És már rakodott is le, négyfelé a poharakkal, középre – a karcsú, zöld palack bor. Somlói juhfark. Egy névjegy is került Daru Béla elé. Dr. Dalló Benedek. – Ők is alulnézetben látják – magyarázta Piusznak, aki még mindig nem tudta levenni a szemét Ágiról. A férfi nem értette kiről-miről beszél volt tanára. – A négerek. Vagy ahogy mostanában pontoskodva, de szerencsétlen általánosításba keveredve nevezik: a színes bőrűek.

-Gizi? – kérdezte Kriszta. – Hallottam, meghalt az apja.

- A kanadai tajgában csavarog – válaszolt kelletlenül. „Ági tud Giziről. Kriszta szintén. Miért nem hagyják őt békén?”

-Ők is alulról nézik Istent – mondta a karnagy.

- Bár, nekem van egy barátom, aki ezt az alsó kameraállást nem igenli, mert szerinte belülről kell – fordult Daru Bélához. A karnagy kis gondolkodás után helyeselt.

-Belülről, de a dominánsok és a szubdominánsok teljes ismeretében. Koccintottak.

INFILTRÁCIÓ

Stockholm-szindrómás vagyok. Isten fogva tart. Lehet, hogy a mindennapi élet álomhagyó ritmusának köszönhető fásult szokása ez, vagy csupán nem vagyok hajlandó rezignáltságom alap zöngéit elmarasztalni, holmi kétes individualista mámorral átitatott öndelejezés végett? Az e fajta betegségnek vajon mi lehet a lelki gyökere?
Szerelem az Istent. E szer-elem: szeretet. A szer etet, szeret ő a szerető etetőszer, a gyógyszer neve Isten. Leírása: hatóanyagok; együttérző cselekvés, hála, elfogadás, áhítat, mögöttes tartalom nélküli bárgyú mosoly, elragadtatás által táplált béke, felsőbbrendű szerénység, ítélet, alázatra hajazó szolgai motiváció. Nyomokban fényhozót tartalmaz. Mellékhatása: Teremtő teret emelő erő. Javallat: Az etetőszer feloldása életigenlő vágyakkal 1:2 arányban. Hitben 6, a napszaktól függetlenül bármikor fogyasztható. Túladagolása messianizálódáshoz vezet.
Itt ülök, előttem a gyógyszer, amely el akarja hitetni velem, hogy mennyire szeretem. Tedd félre az elsekélyesedett emocionális zavaraidat. Meg kell enned Istent, ahogy a mellékelt tájékoztatón lévő használati utasítás írja: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56)
Akár egy pont, ami már maga a tér. Ön – önmagam felismerése (jelölt és jelölő közti különbségtétel) az eszmélési folyamatom kezdete, egészen az asszimilációs fázisig. Halmazati fogalmát úgy hívják az emberek: Isten.
És szóla Isten: Mi van?
Nem. Helyesebb ez az axióma:- És szóla Isten: Mi. Van.

A NÉVTELEN

Ébren álmodtam. Egy kis cinke kiesett a fészkéből. Miért, nem tudom… Felvettem a földről. Tenyerem melegében nagyokat pislogott a világra. Az anyja kétségbeesve hívta, kereste bokorról bokorra. A kismadár jelzet neki: – Anya, itt vagyok! Hallasz? Anya!
Nézte a fát, ahonnan leesett. Nézte milyen magas. Idelent minden olyan hatalmas. Nézett a magasba, ahol a fészkük lehet. Nézte, de nem látta.
Kerítettem neki egy edényt. Kibéleltem a juharfa leveleivel. Nem kellett neki: – Ez nem az én fészkem!
Mérges volt. Dühös mindenre. Nem félt. Bátran megállt az ujjamon. Nem láttam, hogy merre néz. Közben óriás, gomolygó fellegek gyülekeztek a fejünk felett. Sietve vittem be a lakásba. Kerestem egy nagy műanyag vedret. Kiszúrtam az oldalát, hogy oldalról is kapjon friss levegőt. Közben egy-két kukacot megevett. Mosolyogtam. Gondolatomban lejátszódtak a jövőbeli események. Felnevelem, de csak addig, amikor már fel tud repülni a fészkéhez, mert szabadnak született.
Bejár hozzánk egy fekete fehér foltos macska. Finci. Féltettem tőle, ezért a vedret elhelyeztem a hűtőszekrény legtetejére. Távolra került tőlem. Amíg én az asztalnál írtam, addig ő a vederben folyamatosan menetelt felém. Sok dolgom van mostanság. Történeteket kell kitalálnom. Belemerültem az álomszövésbe azzal a tudattal, hogy a kis cinke – akinek nevet még nem adtam – biztonságban van, megetettem, hagy pihenjen…
Egy félóra múlva felálltam kávét csinálni. Felnéztem rá. Némán, egy kicsit fáradtabban tolta kis testét a veder falához, amiről minduntalan lecsúszott. Folytattam a munkám. Egyszer felnéztem, de akkor már csak ült és engem nézett. Gondoltam, végre megpihen és elalszik. A következő etetés úgyis csak két óra múlva lesz. Hagy pihenjen.
Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, ami elementáris erővel józanított ki a belső világomból. A kismadarat kerestem. Fel kellett állnom, hogy láthassam. Ekkor éreztem, hogy baj van. Gyorsan odaléptem. Leemeltem a vedret. A kismadár az oldalán feküdt magatehetetlenül. Kivettem a vederből. Letettem az asztalra. Többször is ráfújtam. Akkor egy pillanatra magához tért. Szótlanul rám nézett. Újra láttam az akaratot a szemében. Próbált lábra állni minden erejét összeszedve, de folyton visszadőlt. Kezembe vettem. Rátette fejecskéjét a tenyerembe tartott kisujjamra. Akkor már tudtam. Hagytam, tartottam és csak ő rá figyeltem. Aztán amikor úgy éreztem, hogy le kell tennem eljött az idő. Óvatosan elhelyeztem az asztalon. Ő még egyszer rám nézett, boldog volt: – Nézd, tudok repülni! Felmegyek az anyukámhoz a fészekbe!
- Menj kicsim, menj…
Hanyatt fekve szárnyait kitárta, de úgy, hogy az összes tolla bele remegett. Még utoljára vett egy nagy lélegzetet.

FRAKTÁLOK

Lenézek az úton. Nézésemben látom, hogy a válaszok magukért szólnak. Válasz volnék? Társított elképzelés egy születendő kérdésre?
Kérdéseimmel megélt társas magányom lelki narkózisa. Hídverője a „Sohának”, amely fogva tart, hogy a létezés illúzióját éltetve felébredhessen e világtalan játékban. Emberhalász gondolatfraktálok! Agonizáló hiszékenységgel hozzátok tapadok, tudván, hogy nekem gondolatom sincsen, csak ti vagytok, akik általam elevenednek meg. Ti, a létszomjat elnyomó lenyomatok hasadt ideái egy-egy kérdésként szívemben fészkelve. Lázadásában születő éntudat(ok). Mindennapi én-csinálással, kiáltásként gyűlve gyűlünk a csendszövedéken. Napra nap. Szerepek, szerephalálok.
Vonszolva girhes lelkemet újra úton. Vagyok, mint dermedt idő hasztalan emlékének zárványa.

ÁLOMJÓGA

Amikor ezt álmodtam sötét-fakó, kietlen kősivatagban jártam, titeket keresve. A sivatag mélyén milliónyi, számtalan, a virágokhoz hasonlatos magasba törő szárakon, fénylótuszokban, magányosan eltelve álmaitokkal szőtt világotokban semmivel sem törődve ültetek. Egyetlen illúziót éltetve csupán, hogy e egetlen világban csillagként ti magatok legyetek a legfényesebbek. Amikor ezt láttam, elszomorodtam. Nekem is volt egy hasonló virágom. Ott állva a tövénél ki akartam dönteni. Recsegett-ropogott. Nem sikerült. Így mások virágait kezdtem el döntögetni. Hullottak, mint ősszel a pipacsok. Mennyire gyengék voltak, bár azt hitték erősek nagyon! Mosolyogtam. Aztán láttam a halált, ahogyan mosolyogva arat, markában a virágok nyílvesszőkké váltak. Eszembe jutott Buddha. Már nem volt fontos ez számomra.

ÁSZANÁJA

Sose lásd valóságnak szerepeid kopottas rongyait. Állandóság (?) abbamaradt folytatása, ami bizonyos mozdulatsorra érvényes félig-meddig. E köröket a kiengesztelés börtönének nevezem. Folyton ugyanazt az utat járod tudatosan, a „szerencsésebbek” tudattalanul. Igen, vannak kötelékek. Kipányvázott lelkek, lélekszilánkok vagyunk. Bár mindenkinek van egy „szebbik” énje, aminek csupán egy részét alkotja ide „lent”. Vagyunk az ő fájdalma, haragja, vagy akár a szeretete. Sose gondold, hogy koordinálatlanul túllendültél volna a létezésben.

Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.

    Semmi más nem árulkodott arról, hogy elköltöztek, csak a csend és az illatok. Nem voltak zajok, bútortologatások, veszekedések, szenvedélyes szeretkezések a hűvös fapadlón. Valami észrevétlen, nehéz hallgatás ült a felettemm lévő lakásra. A csend már-már nyomasztó volt. Főleg éjszaka. Nem nyikorgott az ajtóban a csavar, nem csapódtak indulatosan az ablakok. A távozásukról csak az illatok beszéltek. Illatok és szagok. Meg a csend. Hirtelen elszálltak az éjjeli álomhívó rituálék marihuánás füstjei. Elillant az a gyomrot szorongató bűz, ami ugyan halványan, de itt maradt beivódva a tojásfehér falakba. Keserű, nehéz, ólomszürke piszkos bűz, ami éjjelente részegen keveredett a zsír szagával. Mert ezek a lakók általában az éj közepén főztek. Nem tudom pontosan, hogy mit és azt sem, hogy zsír volt-e, disznózsír vagy valami más, de amikor számos éjjelen éjfél táján az álom még mindig elkerülte a felettem lévő lakást, terjedni kezdett a bűz. Engem a zsír szagára emlékeztetett, arra, amikor disznóvágáskor olvasztják a bőr alatti fehér réteget a tűz fölött egy nagy fazékban. Kislánykoromban sokat láttam ezt a nagyszülőknél a faluban. Soha nem bírtam. Mindig elszaladtam a bűz elől, de az mégis befurakodta magát a blúzomba, a hajamba, az idegeimbe, mélyen beleült az orromba és démonként felkavarta a gyomromat.

    Azt sem tudtam pontosan, hogy kik a felettem lakók. Valójában a szomszédaim nevét sem tudtam. Én neveztem el őket magamban, mert ebben a páremeletes épületben nem volt szokás a bemutatkozás. A legtöbb lakónak fantázianevet álmodtam. Kinek szebbet, kinek feketébbet a valódinál, de legalább beazonosíthatók voltak. Nekem. Magamnak. Az álarcaimnak. Bevallom, bármelyikük lehettem volna. Belebújhattam volna a cipőjükbe. Aludhattam volna az ágyukban. A mustársárga folyosó hidegneon fényében vagy a barna, rozsdamarta lépcsőházban általában némán suhantunk el egymás mellett, szótlanul jöttünk-mentünk, mint a szellemek. Üres perceimben ragadványneveken törtem a fejem. Megtöltöttem az emelet lakóit valami egyedivel. Támpontjaim a névadásban az illatok voltak. Meg a szagok. Így lett a szembeszomszédból Savanyú Léna, mert ez az idősödő asszony a legtöbbször csak káposztát főzött  ecettel, és az egészet megkoronázta valami fura szósszal, melynek az illata igen erősen csavarta az orromat, kis ázsiai étkezdékre emlékeztetett, olyanokra melyekben doh ül a falakra és csótányok futkosnak ide-oda jobb esetben a padló hézagaiban.

   Majdnem egy év elteltével lassan megbarátkoztam az ólomnehéz, boszorkánykonyha illattal. Hozzászoktam, hogy belopakodik a párnahuzat alá, lidércként játszik az álomban csak félig mosdó arcommal. A játék nem mindig volt lepkeszárnyú és indigókék. A legtöbbször nem volt nyugtató. Már semmi és senki nem tudott olyan mély, bódító altatót dúdolni, mint anyám annak idején, mikor még loknis gyerekként ezüstös éjjeleken kacagva próbáltam elkapni az ablakon keresztűl rám mosolygó úrnőt, a Holdat és társalkodónőit, a számtalan csillagot. Az álomba hívó dúdoló helyett az olvadó zsír és füves cigaretta illatának kettős bűze álnokul folyt le az orromon keresztül egész a gyomromig. Megrekedt az ágyamnál és őrmesterként állt  mellettem mozdulatlan.  Álomcsapda volt.  Az édes álmok felfogója. Éj köpenyében járó titkos figyelmeztetés.

 Sokáig nem tudtam nyugodtan aludni. Csak vártam. Nem tudtam álmodni. Mert a büdös valóság körüllengte a szobámat. Szorongatta a torkomat, csontvázkezével dobolt a szívemen egész a bordáim közé furakodva. A szürke semmi. Az idő üstjén olvadó zsír. A valóság.

    Aztán egy éjjelen nem hallottam ajtócsapkodást. Nem remegtek többé az ablak üvegei. Csak a csend szuszogott. Törékeny generál pauza egy társasház éjszakai szimfóniájában. A konyhában ülve vártam, hogy mikor törik meg. Vártam az üvöltő férfihangra. Vártam, hogy szilánkokként szakadjanak ki a csontfehér fogak közül a szitkozódó szavak, hogy hegyes szögekként guruljanak ide-oda, karcokat hagyjanak a hűvös fapadlón és aljasan befuródjanak a legrejtettebb zugokba, a női test szentélyeibe, a szívbe, a méhbe és az agyba. De nem. A felettem lévő lakásban a csend békésen lélegzett tovább. Talán már nem is érezte a falakba ivódott füst és zsír szagát. Végre álmodott. Szeretkezhetett a csillagokkal. Boldog volt.