Amarillisz[1] kapitány mindig azt mondta, a Hagymásoké a jövő. Szerintem, szimplán csak öreg már a háborúhoz.  Folyton a feleségéről beszél, meg arról, hogy a szerelem tündérmese, amit a méhek találták ki, mert megunták, hogy mindnyájan ugyanazt a nőt kefélik a kasban, és még a heréjük is felrobban az aktus végeztével. Nem hibáztatom őket, ezek után én is szeretnék hinni valamiben, fröcsögött a pollen a szájából, ahogy éjszakánként felöntött a garatra. Mi csak hallgattuk, és fiatal tulipánokként[2] ittuk szavait a házas életről, a pókhálós talajról, és az újhagymákról. A sárgák[3] csak reménykedtek, a pirosak[4] pedig folyton álmodoztak és a liliomok[5] orvosi sátrában tengették szabadidejüket.

Személy szerint semmi problémám nem volt a Léggyökeresekkel, sőt, azt kell mondjam, kifejezetten lenyűgöztek. Volt némelyikükben valami természetes elegancia. Értem persze vezetőnk aggályait a borostyánok[6] pofátlan terjeszkedését illetően, de nem értem, miért kell belekeverni az orchideákat[7] is ebbe az értelmetlen lázadásba. Meg úgy egyáltalán, mit is csinálunk itt voltaképpen? Egyik nap még békésen fotoszintetizáltunk, a másikon meg jött a parancs a Nárciszok[8] vezetőségéből, hogy csatára köteleznek minden épkézláb hajtást. Hogy hol vannak most ezek az öltönyös hagymások? Cserepeikben terpeszkednek a családjuk mellett.

A minap elszakadtam az osztagtól. Nektárbomba csapódott be mellettem, kifordultam magam alól. Sötét volt, mire feleszméltem. Elvonszoltam magam egy közeli rom oltalmába, és számba vettem a sérüléseim: hagymám felét a járulékos veszteségek listájára írtam gondolatban, majd az ég felé emeltem csukódó kelyhem. Csillagos éj volt, vakítóan tiszta. Hetek óta először éreztem nyugalmat. Összekuporodtam a kőfal tövében, hamar elnyomott az álom. Kivételesen nem nedvontás kísértetképeit, hanem tavaszi virágzás pompáját láttam magam előtt.

Kipihenten ébredtem. Korán volt még, csatának semmi jele. Lassan bontogattam szirmaim, egyenesítgettem lágyszáram. Nem akartam sietni, ma nem. A nap élénk sugarai erővel töltöttek el, megingathatatlannak éreztem magam.  Valaki megkocogtatta levelem. Szökjünk meg. Értetlenül nyújtóztam az Írisz[9] felé, egyszerre öntött el az adrenalin és a félelem izgató keveréke.  Mi van, ha elkapnak? Megvakítja őket a háború, amit valaki másnak vívnak. Észre sem veszik, ha nem vagy ott. Felszedtem hát megmaradt fél hagymám, és magam mögött hagytam az értelmetlen gyomlálást. Útitársamba kapaszkodtam, és kissé bicegősen saját döntéseim lagymatag táptalajára léptem.

____________________________________________

[1] jelentése: büszkeség

[2] általános jelentése: tökéletes szerető

[3] jelentése: van remény

[4] jelentése: szerelmi vallomás, higgy nekem

[5] jelentése: ártatlanság, tisztaság

[6] jelentése: hűség

[7] jelentése: szépség, kifinomultság

[8] jelentése: önzés, gőg, öncsodálat

[9] jelentése: hit, remény, bölcsesség

(Illusztráció: Amy Giacomelli)

Reggelre egy rókát akasztottak a kilincsére, ami lehetetlen: itt nincsenek rókák.

   Alig akarta felismerni, évek óta nem látott a környéken, és az sem könnyített a dolgán, hogy az a korábbi élt, erről meg nehéz volt azt már feltételezni; még kevésbé azt – jutott Pardó bácsi eszébe –, hogy az a róka ez a róka lenne. Ennek nem volt szeme, bűzlött, tekergett belőle minden; hullt a szőre, ahogy a hurokkal együtt a zsákba ügyeskedte. A zsák száját szorosan kellett bekötnie, csak utána húzhatta a csúszdához.

   Mérges vagyok rá, igazán megmutathatta volna.

   Erre meg addig mondja, hogy felejtsem el – egy hangot se –, ha eszembe jutna a róka, ne maradjon belőle semmi. Mégis, amikor szuszogva föláll, a dobozai felé indul. Reménykedni kezdek: talán mégsem dobta ki, nem dob ki semmit, mindent összegyűjt. Jó lesz valamire, és mindig hozzáteszi: lesz helye. Feladatuk a gyűlés: felkészülés minden eshetőségre.

   Képet tol elém egy villanó szempárról és egy kutyaforma foltról, meg fákról. Fákat az ablakból is látok, áll az erdő, önsúlyától mégsem dőlt össze még; kutyát meg nem nehéz találni.

Legyen elég, téma lezárva. Hozzam inkább a füzetet és a táskát, és én hozom, ha nála vagyok, egyfolytában hozom, legyen az bármi.

   Listára nincs szükség, de szeret írni, vagy nem bízik bennem, pedig soha nem hagyok ki semmit, elég jól jegyzek meg. Kenyeret, krémet meg apróhalat – ezeket szokta kérni –, ma nem, ma máshova küld. Ez fontosabb. Ha bemehetek a városba, onnan kellene valami. Papírdarabot ad. Azzal már nem is idegesítem, hogy hiszen most is a városban vagyunk.

   Éjszaka a lámpa árnyéka ráfagy a cserepekre, és még nem tért magához a nap, hogy eltűntethetné. Ki kell innen menni; mindenem nehéz lesz, és félni kezdek, hogy úgy maradok. És addig-addig félek, hogy tényleg az lesz. Állok a járdán, a házak közt belóg a Lyukas erdő, fölötte megtévesztett madarak rezdülnek. Egyre ritkábban. Amíg csak nem. Ahogy nézem, tovább is van. Nem mozdulok, nem mozdulnak, elromlik belül, nem tudok pislogni, behunyni. Valaki rángat, kiabál és elszalad velem. Ilyesmi ne forduljon elő többet.

   Az orrom hegyéig tekerem sállal. Elfelejtem azt az apróságot, hogy leszakadt, és megpróbálok begombolni egy gombnyomot. Nincs is hideg a hideghez képest. Az évhez, évszakhoz, hónaphoz, napszakhoz. A váróban vidáman füstölögnek. Amikor belépek a magasabb férfi, aki már messziről mutogatott, nem fejezi be a viccet vagy történetet, amiben tartott, inkább köszön, azt mondja: szép idő van. A legvalószínűbben azt mondom: ühüm.

   Mit kezdjen azzal, hogy doboz, egy üres szóért nem vihet el. Kimelegszem. Átkutatom a kabátot, mégis a nadrágomból kerül elő a bérlet. Elcserélem a papírokat.

   Az ablaknál ülök, nem ül mellettem senki, lassan zötyögünk. Az erdő mellett néhányan – nem tudom, mit csinálnak. Úgy nézik azt a rengeteget, mintha bent hagytak volna valamit, amiért szeretnének, most mégis szégyellenének visszamenni, hátha meglátjuk és kinevetjük őket. Nem is fordulnak meg.

   Elmaradoznak a fák. A csukott ablakok ellenére tengerszaggal telik meg a busz. Gazdátlan kutyák kíváncsiskodnak a felborult kukák menedékéből. Nincs annyi, hogy elkezdjék begyűjteni vagy kilőni őket. Az éttermek és a büfék zárva vannak ezen a részen. A nyílt színen egy lélek sem, ahhoz itt nem lenne semmi: homok, és erre az egész éves – megrögzött – fehérre még rámeszeltek néhány bungalót, hiába, mert a munkán, a háttérből bereped az égből a szürke. Vagy egy tucat sirály a játszóteret szegélyező korláton, a számukhoz képest gyanúsan mozdulatlanul, ki lehetnének tömve, akkor legalább valamiért idepakolták mind. A parti szakaszára fordul a busz, és nincs meg a tenger.

~

Nézem a helyét, ahogy ott és ott, és még ott is ott volt. Bóják a kifújt földön. Amikor nincs meg, olyankor hol van? Mélyebb helyre megy? Várom megtörténni a tengert. Senkit nem érdekel, maguk elé néznek, újságot lapoznak, bóbiskolnak, a sofőr nem lassít, nem gyorsít.

   Miért kellene azt látnom, ahogy nyakig állok vagy lebegek, kicsi vagyok, nagy a szám, túl sűrű a hajam; ahogy mégis hunyorgok, becsukom a szemem, az nem változott, az tényleg megvan. És közben, akinek a hátát, a tarkóját és a kezét látni – hallani azt, ahogy nevet –, egyre gyorsabban fröcsköl, be fog temetni vízzel.

   Már a helyét sem látni, elkanyarodunk; több ház lesz, több autó a szétfutó utakon, mindenből több várható. A belváros épületei magasabbra nőnek, lent is ez a jól eső zsúfoltság alakul. Megállunk, leszállunk, elnyel a tömeg. Mintha ünnep lenne, vagy elfelejtették lekapcsolni a világítást, mindenesetre a homályos füzérek működnek mindenhol. Színtévesztő kabátokra, felemás cipőkre, elkapott és elengedett félmondatokra bomlik a forgatag. Gesztenyét árulnak egy napernyő alól. Hullámzása kitart a férfi arcán, amiből csak a sárga bajsza tekereg elő. A meleg szemeket belenyomom a számba. És sodródom a lépcsőházig, ahol a lépcsőn nem iszik, nem dohányzik senki, miközben a kaputelefont nyomom.

   A lift sosem akar fölérni. Ha itt laknék, várnám, mikor ugranak a szemközti házból. Attól félnék, akkor nézek ki, amikor ugrik, vagy pont földet ér, vagy még ott van a földön az a valami, ami az a valaki volt – nem is sokkal előbb –, akit látásból ismerhettem. Amikor kimennék a házból, egy pontra merednék – a stop táblára –, odáig futnék, onnan már nem lenne baj, csak háttal kellene maradnom egész nap. Esténként úgysem ugranának.

   Kinagyítják a lencsék, ahogy szemeiből oldódik a zöld. Levendula száj, ujjbegy arc: nehéz vele boldogulni. Pardó bácsinál idősebbnek hiszem, de nem merem megkérdezni vagy eldönteni; követi a bőre, amíg a karmocskákba érve gyűrűk nem szorítják el. Babrál, igazít, odébb rak. Számított rám, pedig Pardó bácsi soha nem hív fel senkit. Valakire csakugyan vár, akivé, lehet, hogy csak véletlenül, a helyzet kedvéért lettem. Tálcán már tea és sütemény. Illedelmesen mártogatok. Meleg van nála, leveszem a kabátot, hogy ha már így alakul, elismételhesse, mennyire vékony vagyok, már megint milyen magasra nőttem.

   Hogy van Pardó, persze, jól, mindig jól, mégsem bírja ki szenvedés nélkül. Mit tehet értem?

Odaadom az üzenetet. Megkeresi a dobozt. Elsüllyesztem a hátizsákba.

   Valami történik, ha ez kell. Inkább nem akarja tudni, mi. Ne lepődjek meg, valami van benne, ami időnként mozog. Kinyitni nem tudom, mert a kulcs az öregnél. Vigyázzak az úton.

   Végszóra egy székre akasztott kardigánról molyok indulnak; meglepődöm, hogy mit akarnak. Akkor is röpülnek, amikor nem figyelek.

~

Napokig, hetekig egyfolytában nézem. Mozog, egyre közelebb rángatózik hozzám. Pislogni se merek, nehogy pont akkor ne mozduljon, mert az valamit jelent, mondjuk, a kezdetét. Egyszer csak nyílik, és kijönnek belőle. És akkor nincs időm felkészülni. Ha meg néha nézek rá, szinte elfelejtem, lassan, ahogy helyzetek sora kívánná, úgy nyerne napról napra több teret, szorítana ki minden mást az életemből, jelek, álmok következnének, a felsejlő összefüggések értetnék meg nemcsak ezek előjel és rémálom voltát, de szerepét is: mindez a doboz miatt van, nincs más, csak ez a doboz van.

   Furcsábbakat is hallottam már. Ez a doboz-mániája. Ha csak ez az egy lenne, de mindig és mindenhol a dobozai sorakoznak. Kíváncsian várom, mi lesz belőle. Előkerül a nyakláncáról a kulcs. A doboz idegesen zörren. És, és igen, gyorsabban vágódik fel a teteje, mint hogy Pardó bácsi leszoríthatná, és ott himbálózik a rugó végén egy kipattogzott hallány. Elromolhatott, a zene sem szól, csak nyekereg körbe az alja, a kényelmes szikla. Mindketten nevetünk. Ezért volt a hűhó. Behozom az üveget, töltök.

   Úgy csinálok, mintha nem venném észre ezt az újabb papírlapot. Úgy csinálok: majd kiesik a szemem. A szikla alól, a doboz mélyéből kerül elő, a zsebébe rejti, és a leragasztott, kisméretű képet se láthatom rajta, amin Pardó bácsi arca egy olyan időből kifejezéstelen, amikor még nem volt bácsi, amit más körülmények között a legénykorának hív.

   A doboz kellékeit visszatuszkolja, bezárja.

   Muszáj elkezdenem a tengert, a maradékot: a beesett, holdbéli felszínt, amivé az apály tette. Hogy még az jutott eszembe róla, és felsorolom, mi minden.

   Nem lepődik meg semmin; eljön, ennek is itt lesz az ideje. Már nem tudja, mikor látta, nem hiányzott neki, mert tudta, hogy megvan. Eltűnő égitestek, növények, állatok, emberek is vannak, akkor miért pont a tenger volna a kivétel? Reméli, ő már nem éri ezt meg. Kerítsem elő a Kapitányt, szóljak neki, hogy várja. Most hagyjam egyedül, mert.

   A tengeren jár az eszem, rossz emeleten szállok ki, majdnem hazamegyek.

   Pim. Pim. Pim. Annyiszor megnevettetett, de amióta hagyom, hogy néha megcsókoljon, fájdalmasan komoly képeket vág. Mintha mindig valahogy akkor bántanám. Belenyomom az arcom a mellkasába. Megsüketülök. Azt sem értem, mit akarok. Egy biztos, a jéghideg ujjait nem. A rossz kedvét sem. Ez máris kettő. Csak ne akarjak több dolgot ne akarni tőle. Az ajándékát, a kis kitűzőt átszúrom a gallérján. Mosolyog végre, pedig nem láthatja. Ha megnézné, mi lenne?

~

Kicsit izgulok, de Pim megy elől, ő nyitja az ajtót. Kikapja bentről a füstöt a szél. Ilyen hőség nincs: leizzadt ablak, a függönyből sárga lé csöpög, azonnal átázik tőlem az ing. Valaki bejön utánunk, akkor meg rám fagy.

   Terpeszkednek, könyökölnek, rogynak, támaszkodnak, kapaszkodnak. Pólóban, pulóverben, mellényben, trikóban, zakóban. Lejárt sorsjegyekkel játszanak a pulton, a kaparó kezét lesik. Ha nyerhettek volna, dühösek lesznek. A mondandójuk sehogy nem tűr halasztást, nem is törődnek az arcukat felmérő muslicákkal. Az van, amit mondanak: szédülés, fájó gyomor, a következő üveg, egy lány feneke olyan, mint a – nem hallom, milyen.  A sarokban, a kályhánál valamikori nők várják, hogy megváltozzon a helyzet.

   Amíg Pim rendel, a Kapitányt próbálom kivenni a helyreálló füstből.

   Állandó társával, Mr. Fókával ücsörög.

   Odamegyünk, de mielőtt megszólalhatnék, int.

   Mr. Fóka egy bedugaszolt üveget vesz elő, magasba, a koszos neon felé tartja, nézi benne az úszkálót. A tarkójáról a tenyerébe söpör egy szúnyogot, finoman kihúzza a dugót, beleengedi az üvegbe, hogy az a víz színén rebegjen pillanatokig, és onnan egy torkocskába vesszen. A dugót igen, az üveget nem rakja vissza rögtön. Rálehel néhányat, letörli a párát, csak mindezek után kerül foglya a belső zsebbe.

   Egy valamire való, magára kicsit is adó hajóskapitány a fekete, durva szövésű, kétsoros gombolású kabátot részesíti előnyben. A zsebekben spárga, bicska, pipa, dohányszelence, térkép, napló, gyertya, öngyújtó, tompa végű ceruza és egy iránytű mutat jól, ezek elengedhetetlen velejárói a kapitányi készletnek. Továbbá: finom bőrkeményedések a tenyéren, határozottan imbolygó járás, mindig frissen borotvált arc, esetleg ápolt szakáll, gondozott haj, tiszta körmök. Apróságok, de ezek nélkül nem veszik kapitányszámba az embert.

   Elismerően bólinthatunk.

   Nem bonyolítom, nem részletezem: körülbelül nincs meg a tenger. Vagyis hát, most éppen nincs, de az is lehet, hogy már megint van. De mégis, mi van, ha nincs, vagy nem lesz? Vagy?

   Váratlan cigarettát kotor ki. Hatásosan gyújt.

   Homlokán egy csöpp kinő.

   Van egy térképe. Mi máson, kártyán nyerte. Nem tudja, kitől, sokan megfordultak az asztalnál akkor éjjel; sokat ivott: kitörölte azt az embert a szesz. Értelmetlen, egyszerűen nevetséges, ezért fogadhatta el tétnek, később biztosan ezért tartotta meg. Ilyen elrontott munkát soha nem látott. Alig jött rá, mi az; mi akar lenni. Sok minden nincs rajta, többek közt nem jelöli a város szélén a tengert, mintha az egy jöttment, városszéli tengerecske volna, lemaradhatna. De most, ezek után, mi van, ha ez a térkép nagyon is pontos, csak még nem lépett érvénybe?

   Mélyen hallgatunk.

   Eszembe jut, miért vagyok itt:

   Kapitány úr, Pardó bácsi szeretne beszélni magával.

   Na, végre. Már besötétedett?

   Ketten kísérnek, Mr. Fóka az Ismétlésben marad. Pipa pislog, a Kapitány dünnyög, Pim meg sóhajtozik hozzá, a semmiből rám szakad a karja.

   Most jó, hogy átkarol, nem fúj át a szél.

   A Kapitány fölmegy a bácsihoz, mi a lépcsőházban búcsúzkodunk.

   Hazaérek.

   Az ablakból nézem az utcát, ahogy az, annak a néhány lámpának a fényéből sejthető, amiket nem dobáltak le. Rezegve engednek egy-egy falat, háztetőt, padot felrémleni; a színük eldönthetetlen lenne, ha eleve nem tudnám. Kéken, amilyennek tűnnek, szebbek lennének, megy a kék az estéhez, a nézésemhez. Leeresztem a redőnyt, ledőlök. Olvasni próbálok, de nem bírok figyelni, máshol jár az eszem. Aztán már arra sem tudok figyelni, arra a másra; lekapcsolom a villanyt, hogy legalább meglegyen.

~

Anya már itthon. Anya alszik.

   Be akarom hunyni, meg akarom jegyezni a képet, a meztelen testét, ahogy felhúzott térddel kinyílva maradt. Hátán egy hegnyi heg, rikító: túl fehér a bőréhez. Reszket. Nem érek hozzá, nem takarom be, nem akarom felébreszteni. Tudom, mi következne, összevissza beszélne, kihordana az álmából mindent – engem okolna.

   Hagyom aludni, kilógni körvonalából. Teljesen elfáradok, ahogy nézem.

   Reggelit csinálok, amikor csörögni kezd a telefon. Felköhög, nyikorog az ágy.  A telefon tovább csöng. A fürdőszobába megy, a köntösét keresheti, meztelenül sosem veszi fel a kagylót. Valami még koccan, utána lesz csönd.

   Azt mondja: halló.

   Amikor végez, kijön hozzám, a konyhába, megsimogatja a fejem: sosem vagy itthon.

   Eszünk. Attól félek, elalszik közben.

   Mi van Pimmel? – pislog.

   Hümmögök.

   Mosogatok, kávézik.

   A tüdőmet és a szívemet hallgatja, nem néz a szemembe, összpontosít, figyeli, mi van bennem, nincs-e valaminek oda nem illő hangja.

   Mikor látlak?

   Nem tudom.

   Feltűröm a pulóverem. A vállamba nyomja a tűt. Vattapamacsot ad.

   Szorítsd rá! – mondja ma utoljára.

   Találhatnánk egy roncsot, még az is lehet, hogy csontváz is lenne benne, meg mindenféle régi dolgok, amiknek nincs jelentősége, vagy nem tulajdonítanánk nekik; rájuk sem ismernénk, mert a vízkő vastagon ülné őket, vagy, és ez is lehet, mert ezek a dolgok már nincsenek is. A Kapitány biztosan tudná a hajó történetét.

   Gőzölög a termosz szája, finoman kortyol: a történetét mi is tudnánk, ha itt lenne.

   Tartsa meg magának. Nem kedvelem ezt a Pimet. Hogy lehet valaki ilyen? Pedig micsoda kalandok várnának ránk a következőkben?

   Most már egészen biztos, hogy duzzog. A jelvény a baj, gyerekes.

   Ő nem hord ilyet. Nem mutatkozik ilyennel. Akkor ne hordja. Nem is hordja. De akkor én őt nem is ismerem, ha azt hittem. Régen tudtam volna. Ki tudja, még tetszhet. Az kizárt. Mert soha, ismétli, soha nem. És mi van a tengerrel? Honnan szedtem ezt az őrültséget? Csak azért csinálom, hogy feltűnősködjek. Kezdem azt hinni, ennek sosem lesz vége. Annak rendje és módja szerint sarkon fordulok. Azt beszél, amit akar, csak engem hagyjon ki belőle.

   Hogy megoldja a helyzetet helyettem – csilingelve kinyit a bolt.

   Nem is kérem, összerakva vár a csomag. Minden rendben Pardó bácsival? Merthogy tegnap nem jöttem. Hallottam-e, hogy épülni fog? Valami emlékmű? Vagy micsoda?

   Megint túl sokat kérdez; sietnék, mielőtt megfájdul tőle a fejem. Olyasmit válaszolok, amit akárhogy érthet. A lányát még az iskolából ismerem, de ő most is úgy csinál, mintha nem.    Szemeteszsákokat pakol a polcra, aztán, miután végzett, a naptejes flakonokat forgatja a címkéjükkel felém. Rám se néz.

   Várja a busz az utasokat, jár a motor. A tegnapi sofőr kicsit arrébb, a megálló mellett dohányzik. Azt hiszem, felismer. Nem köszönök, messze van. Annyira azért ma nincs hideg, hogy azonnal fölmenjek. Sétának tűnhet, amit csinálok. Olyan egyformák erre a házak, pedig meg kellene állnom valamelyik mellett. Úgy tennem, mintha nem is az ablakait nézném bizonytalanul, hanem valami más késztetne megtorpanásra, és csak véletlenül állnék meg pontosan ott, ahol. Mindegy lenne, a sötétítő függönyök behúzva mindenhol. Milyen közel van hozzánk, bármelyik legyen az.

   Meg fogok fázni, ha sokat vagyok kint: ezt mondja egy kedves néni, akin látszik, hogy nem szívesen jött elő. Be is megy az egyik házba, amikor visszafordulok.

~

A zenedoboz nincs kint, az egyik sorból elnyelhette egy másik. A Kapitányból a dohánykupaca a hamutartóban és az a tömény, fűszeres illat a füst után. Két üres üveg idézi társalgásuk.

   Van pár dolog, amiről muszáj tudnom.

   Az éjszaka sokakat meggondolatlanná tesz. Azt hiszik, nem látszanak és nem is hallatszanak, vagy nem tudja, mit hisznek. Olyasmiket mondanak, amiket máskor nem mernének. Éjszaka meg, mintha nem is lehetne máshogy, hülyét csinálnak magukból – ugye tudom, hogy miről beszél –; valahol megérti őket. A város leleményes, fényeivel, zenével és tánccal rejti el önmaga elől ezt a bizonyos éjszakát. De ő már maradt kint éjjel, az igazi éjjel volt. Nem akárhol, a Lyukas erdőben, ott aztán meg lehet tudni.

   Az erdőben, ott, mintha fölerősítve hallgatná, úgy hallotta magát, a szívverését, a tüdejét, a beleit – folyamatos üvöltés volt. Ahhoz képest. A csendhez. Nem félt, pontosabban nem félt az erdőtől, egy-egy reccsenés vagy szempár még nem jelentette, hogy valami közeledik is – az elkerülhetetlen –, amitől egész gyerekkorában a saját szabályai szerint rettegett, mert csak akkor és úgy lehetett, ha sötétben és egyedül volt, másra a rettegés nem volt érvényes; csak olyankor jöhetett valami őt megenni. Hogy miért megenni, ezt nem tudja, nem is fontos, mert már ott tartott, hogy nem félt semmitől sem, az erdőben – és ez új volt – megijedt saját magától, a zajtól, amely belőle jött, hogy ő milyen hanggal jár. Beszélni kezdett, csakhogy ne hallja a sajátját.

   Ígérjem meg, hogy hallgatok.

   És én már hallgatok is, azt sem hozom szóba, hogy itt esténként nincs semmilyen zene meg tánc. Leszedem az asztalt. Kipakolom az élelmiszert a táskából. Boldogan nézem, ahogy jóízűen eszik. Fáradtságának nyoma sincs. Máskor alig bír kikászálódni az ágyból, most meg már megfésülködve, megborotválkozva, tiszta ingben fal.

   Szerezzek egy tolókocsit, mert annyit nem bír járni, amennyit ma kell.

~

Csavarodik, gyűrődik, feszül, még feszülhet. Átszakad. Úgy érzem, sosem áll el – dől a vér –, amennyi nincs odabent. Benne állok. Ahelyett, hogy a fürdőbe rohannék, mozdulni sem bírok. Összecsuklom, aztán gyertya állást erőltetek, hogy ne folyjon ki több, inkább folyjon vissza. Nem tudom, meddig bírom, nem érzem, ahogy a lábam koppan. Nem lélegezem. Nem merem kinyitni a szemem.

   Pöttyök a nadrágomon, apró, sötét kis maszat a földön. Nehezen mozdulok, összerándulok a görcstől. Elférek egy szék alatt. Fogom, próbálom – amit csak lehet – kintről bent tartani. Eltotyogok a kádig. Bemászok, és miközben legyűröm a nadrágot és a bugyit, megengedem a hideget és a forrót.

   Nem halok meg. Jobban leszek. Segít, a fürdőben csodás köd lesz.

   Törülközőbe csavarom a hajam, köntöst és vattát keresek. Letörlöm a tükröt. Meglepően sötétek maradtak az erek is a nyakamon. Felhúzom és leeresztem a vállam.

   A zsebkendőn céklalé csücsörít. A hűtő motorja hörgésbe kezd. Üresebb már nem is lehetne, belehelek. Dörömbölés. A kukucskálóba nyúlik Pim arca.

   Nem tud bocsánatot kérni. Képtelen. Össze-vissza magyaráz, hogy nem úgy értette, nem azt és nem úgy akarta mondani. Ad egy helyes virágot. Homokkal szárította ki. Nem láttam évek óta ilyet, Cinnia. Aztán arcon vág azzal, hogy szeret. Azt a hülye jelvényt is hordja. Most mit csináljak? Mit akar ezzel az egésszel? Néz azzal a vizenyős kékkel. Attól lehet, hogy megcsókolom. Nem is levegőt vesz, szaglász. Az arcomat, az élét – elveszt – a garbó nyakát az orromig húzom.

   Megkérem, hogy menjen el. A kórházba. Anyához. Én nem akarok, nem bírok. Kérjen tőle egy tolókocsit. Pardó bácsinak lesz. Ki akar menni az utcára. Nem is emlékezhetek, mikor volt kint utoljára.

   Pim máris megy.

   Lefekszem.

~

Kiselejtezett darab. Nyikorog ugyan, de szép kocsi. Fekete.

   Nem ért rá. Sietett. Nem is kérdezősködött. Azt üzeni, hogy vastagon, rétegesen öltözzek fel.

   Pardó bácsi kitölti a széket. Toljuk végig a kerületen. Pim tolja, néha én is segítek. Boldog a bácsi. Mosolyog, megérinti a kalapja szélét, ha szembe jön valaki. Senkit nem ismer. Néha megállít, elmondja, hogy az az épület, amire mutogat, milyen épület volt. Nincs a hangjában semmi.

   Bemegyünk a bankba. Minket leültet, ő föláll. A papírjait keresi, az ablakhoz megy. Meleg van. Pim megsimogatja a hátam. Rámosolygok – nem is olyan nehéz. Jön egy alkalmazott, kávéval kínálnak. A bácsi elégedetten tér vissza. Elrak egy borítékot a kabátja belső zsebébe.

   Folytatjuk a kirándulást.

   A Lyukas erdőhöz akar menni. Nem lehetetlen. Egyszerűen nem ajánlott. Egy-egy fa bármikor kidőlhet; az aljnövényzet olyannyira elburjánzott, hogy nem is igen lehetne az erdőt a várostól elválasztani igyekvő finom, mégis elég erős dróthálónál beljebb menni, mert azonnal tüskék és mindenféle bogáncsok, liánok állítják meg a kíváncsiskodót. Figyelmeztet rá a tábla. Nem is tudna bemenni, nincs az a vastag avar, ami elbírná. Ő csak látni akarja azokat az öreg fákat, a kopár csúcsaikon a fészkeket, amiket a varjak telente nem laknak. Olyanok, mint mozdulatlan, sötét kis felhők.

   Látunk varjút. Az egyik fészek széléről forgatja a fejét. Látunk egy embert is távolabb, befelé, az erdő irányába fordul a teste. Nem foglalkozik velünk. Pardó bácsi veszi észre, hevesen mutogat: egy vörös kutya emelkedik fel a földről, kíváncsian minket néz, aztán eltűnik a rengetegben. Beáshatta magát a kerítés alatt, de az is lehet, hogy régről ragadt bent.

   Irány az Ismétlésbe! – mondja Pardó bácsi, túl hangosan, és azzal folytatja, hogy milyen is volt a kocsma, melyik volt a kedvenc slágere akkoriban. El is énekli, szép a hangja. Nem ismerjük a dalt, de amikor meghajol előttünk a kocsiban, megtapsoljuk.

   Magas, görnyedt férfi szédül az Ismétlésben, vörös paca terjeng az arcán, olyan a szája, mintha megállás nélkül fütyülne. A szakadt kardigánján belelátni a lyukba. Nem messze a Kapitányék asztalától ül le, ahol már várják.

   Pardó bácsi pénzt ad. Pim kér a pultnál. Közösen visszük ki az italokat. A bácsinak és a Kapitánynak is nagyon jó kedve van. Mr. Fóka kifejezéstelen. Szárított csikóhalat kanyarint a szájába.

   A térkép mégsem lesz jó. Ellenőrizte. Még hajnalban járt a kikötőben. Megnyugtathat, a tenger és a hajója is megvan. Gyöngéden ringatózott, nehogy fölsértse. Gyönyörű volt. Utoljára egy képeslapon látott ilyesmit. A horgászok felett sirályok vitorláztak. Aztán látta azt a szobrot, letakarva vitték egy teherautón. Arról lehet hallani mostanában. Jó nagy lesz. Ezt sem jelöli, pedig régieket mutat. Ha működne a térkép – hogy így mondja –, már ezt is kellene.

   Pardó bácsi elmondja, hogy szereti a kétszersültet, a konzerveket, a lekvárokat, gyümölcsöket, gyakorlatilag mindent. Nem finnyás a gyomra. Ennek mindenki örül. Megéhezek. A bolt még nyitva.

   Majd a Kapitány hazatolja.

   Ahogy Pim hóna alól, az ajtóból visszanézek, Pardó bácsi az asztalra rakja a borítékot.

~

Nem nehéz vagy könnyű – biztosan rájöttem –, szüksége lesz a tengerre. A Kapitánnyal és Mr. Fókával holnap éjszaka, körülbelül ugyanebben az időben kihajóznak. Ami több dolgot jelent: elsősorban azt, hogy nem jön vissza. Ne várjam naponta a parton. Azt nem lehet megmondani, hol lesz; valószínű arra, amerre sodródnak. Elég ennyit tudnom. Meg azt is, hogy hiányozni fogok. Ő már van olyan öreg, mondhat ilyet, sőt olyannyira öreg, hogy ennyi múlttal már az is kész csoda, hogy még van. Nem így, nem öregemberként indul; újra az lesz, aki volt, mielőtt ezt az öregedést megkezdte. Nem. Nem visz magával. Itt az anyám. Ne nézzek rá így. A pótkulcs maradjon, és ha hiányozna, jöjjek csak be. A dobozokat nem viheti. A dobozok itt lesznek, azokban benne van. Minden doboznak száma, minden számnak listája van, azon rajta, mi van a dobozban. Nézzünk példának egyet: kirándulás az állatkertben: 17db fekete-fehér fénykép (13×18-as); a 25. évf. 14. sz. (teljes); a 25. évf. 15. sz. 13-14. old.; a 25. évf. 16. sz. (teljes, utolsó sz.); Anna levágott hajtincse; géz és sebtapasz; 3db gomb; a vörös bögre füle; levél Annától – szeptember 21.; levél Annának – szeptember 21. (piszkozat); Űrhajós: csokoládépapír, rajta egy telefonszám; napszemüveg – fekete; a 126-os számú sorszám; 2db mozijegy – a film címe olvashatatlan; bevásárló lista, tételes összegek; csigaház (Monodonta turbinata). A listákat tartalmazó könyv itt lesz a könyvespolcon. Ha kíváncsi vagyok. Nem értek majd meg mindent, és olyan is lesz, amit megértek, de sosem értem meg. Ő is így van. Mindegy, mivel kezdem, úgysem tudom az elejéről, mert őt már ismerem. Valahogy és valakiként, valami óta. Már ez is menthetetlenül beleavatkozás. Ezt a képet adja. Ő csinálta.

   Nézem, ahogy háttal ülsz, mert az arcodnak nincs hely. A kedvenc szoknyámban vagyok, az ünneplőben, amiről minden alkalommal meg akartak lógni a felhők. Hogy tudok egyfolytában mosolyogni? Az oldaladnak támaszkodom. Milyen magas vagy! A nézők is előre néznek, nem rám, hanem arra, ami innen nem látszik. Nekem még nem kellett, mert minden ezekért a részletekért van.

~

Eszemben sincs elmenni. Elmondom háromszor.

   Tudja-tudja – mondja Pim.

   Látom, megnyugszik valamennyire. Búcsúzóul a szokásosnál is tovább ölelem, még integetek is, amikor beszáll a liftbe.

   Otthon azonnal pakolni kezdek. Csak a legszükségesebbeket, meleg és még melegebb ruhákat gyömöszölök a hátizsákba. Kimelegszem, elfáradok. Ráérek befejezni délelőtt.

   Lefekszem, elájulok.

   Anya ébreszt reggel – nem hiszem el.

   Reggeli is van. Anya jókedvű. Elmondja, mi mindent látott a városban. Kikkel találkozott. Alig figyelek. A karomat tartanám. Pardó bácsi. Mi van Pardó bácsival?

   Amikor jött haza, akkor futottak össze. Egy másik öregember tolta. Táskát vittek. Nem mondott semmit; jó hangosan köszönt. Hova mennek?

   Kapkodás, idegesség, öltözködés. Pardó bácsi elmegy.

   Innen? Hova?

   Nem tudom. Nem árulta el. Elhajózik a Kapitánnyal – már zokogok.

   Várj! – kiált utánam, de becsapom az ajtót. A hátizsákot elfelejtem, mindegy.

   A bácsi lakása teljesen üres. Egyetlen doboz se maradt, egyetlen levél, egyetlen fecni se. Csak a bútorok.

   Kiszaladok az utcára, majdnem elüt egy szemetes. A megálló felé rohanok, pedig tudom, hogy nem lesz busz. Mit tehetek? Mit tehetnék? Futok, amíg bírok, aztán gyalogolok, sírok, futok. Alig látni embert. Egyetlen nyavalyás autó sem jön, pedig most stoppolnék. Megyek és megyek az út mellett, aztán egyszer csak felismerem a helyet. Egy elkerülő, köves utat, amelyik egyenesen a partra vezet.

   Apával jártunk erre mindig. Bevillan egy kép.

~

Az üres tolókocsi megfeneklett a homokban. Ahhoz képest, hogy az indulás előkészületei a lehető legnagyobb titokban zajlottak, se vége, se hossza a part menti nézelődőknek. A szőrős kapucnik, kendők, sapkák, kalapok csak úgy emelkednek és süllyednek. Töltik magukba azt a sós lét. Nincs, egyáltalán nincs olyan hideg. Milyen szépek, színesek a kabátjaikban. Zászlókkal vagy esernyőkkel is integethetnének.

   A sirályok vonalakba rendeződnek. A felhők is elvánszorognak egy darabig. A nap már javában helyet cserélne a holddal. Minden sokkal lassabban van, mint ahogy az lehetséges. Nézik, nézzük elkerekedve: hogy kaphat léket, ha tengerből van a hajó.

(Illusztráció: Samantha Keely Smith)

(Sławomir Mrożek után à la Petrozsényi[1])

A Katz család új, nagyobb házba költözött. Megtehette, polgármester lett Katz úrból. Szimpla mérnökként kezdte egy jelentéktelen kisüzemben. Szerény, halk szavú ember volt, akinek a felső zsebében rendszerint egy írótoll, díszzsebkendő vagy egy szál virág virított. Beosztottjai szerették, mert mindig csak kért, sohasem „dirigált”. Kollegái kegyes leereszkedéssel biztatták, az igazgató sajnálta, kell ennél több, hogy valaki akadálytalan lépjen feljebb a ranglétrán? Így lett belőle főmérnök, aztán városházi képviselő, végül polgármester… egyelőre. Akkor megpihent (mint a hatodik napon az Úristen). Túl sokat könyökölt a… városért, no meg gyorsan is, és ha ehhez hozzáveszünk néhány évecskét, az ember bizony elfárad. Lassanként hasat, tokát eresztett, még a szemöldöke is dúsabb lett, s egyre ritkábban csókolt kezet titkárnőjének, a Mancinak.

Ezzel kezdődött. Egy előadót kirúghat, egy jogtanácsost kicserélhet, vagy fogkefével súroltathatja fel az irodát, ha akarja, de egy titkárnőt (aki mindent hall és lát) mellőzni… ? Ehhez nagyon bátornak kell lenni vagy hülyének. Hogy Katz úr a kettő közül melyik volt, most ne bolygassuk, a lényeg az, hogy még ő is megérezte, mintha megfagyna körülötte a levegő. Mi ez? Sztrájk? Jelképes tüntetés vagy az Úr irigykedik arra a világra, amit ő, Katz Karcsi teremtett? Hiszen nélküle még ma sem lenne nyilvános illemhelye a városnak. Ő vezette be a hétvégi mosolynapot, cigarettázás helyett a pipázást, a hajléktalanok és kóbor kutyák ingyenes tetvetlenítését. Gondolják csak el, uraim, mekkora lépés ez a higiénia jegyében… Elhatározta, hogy résen lesz, és ismét akcióba lendül, ha a be­csület és város érdeke úgy kívánja. Sajnos minden jel arra vall, hogy titkos aknamunka folyik ellene. Hogy kik állnak e mögött? Nyilvánvalóan az ellenzék, akinek a körmére rá-rákoppintott időnként. Hát most újra rákoppint, ezúttal azonban sokkal fájóbban, amivel talán azt is eléri, hogy szolgálatainak elismeréseként végre megdobják egy bársonyszékkel odafönt – árulta el terveit tiszteletben megőszült harcostársának és nejének.

– Te tiszta hülye vagy! – dorongolta le az időközben melléje hízott asszonyság. – Előbb gondolkozz! Nehogy maholnap ő billentsen téged tunikán, mert az idők változnak, és akit ma megütnek, holnap duplán üthet vissza, malacka.

Katz úr elgondolkozott, de annyira, hogy szinte csurgott róla a verejték. Végül elunta, és frissítőnek meghallgatott egy ősrégi dalocskát:

– Felkérhetem egy táncra, asszonyom? – hajolt meg a felesége előtt.

A nő elkacagta magát.

– Nagy selma vagy te malacka. De én éppen ezért szeretlek.

– Ez finom volt! – csókolt kezet a férfi úgy öt perc múlva lihegve; hiába a kilócskák… – Remélem, nem léptem a lábadra.

– Csak annyira, mint az esküvőnkön pár száz évvel ezelőtt.

– Ó, azok a régi szép idők! Hanem tudod, mit? Nem is olyan rossz ötlet ez a kirándulás! Nyár eleje van, gyönyörűen süt a nap, és a hegy itt van két lépésre előttünk.

Csakugyan! A várostól nem messze erdős, sziklás hegy magasodott. A város apraja-nagyja oda járt kirándulni, síelni. Maga Katz is fiatalkorában, aztán fokozatosan mellőzte. Elnehezedett, ellustult, s már csak messziről csodálta. De most azért is feldöcög, hogy legalább néhány órára hátat fordítson ennek a hűtlen városnak.

– Fáradt vagy, édesem? Ne is tagadd, látszik az rajtad messziről. Persze, az ellenzék, a kormány meg a cigányok.

– Cigányok? Mi bajod neked a romákkal?

– Nekem semmi, csak hát mostanság ez a sláger, úgy tűnik. Kiránduljunk holnap vagy halasszuk későbbre, amikor mindketten kivesszük a szabinkat?

– Holnap. Bevágjuk magunkat a kocsimba, és irány a világ teteje!

Így is tettek két, ugyancsak dundi csemetéjük, Jancsi és Julcsi legnagyobb örömére. Reggel hat óra volt. Búcsúzni nem kellett senkitől. Rokon, háziállat egy fia sem, akikről gondoskodni kellett volna. Különben estére úgyis visszatérnek. Felkaptattak a szerpentinen, majd egy tisztavizű tó partján letáboroztak.

– Istenem, mit hagytunk ki ennyi éven át! – sajnálkozott a polgármesterné.

Mellettük a tó, távolabb impozáns szikla meredt az ég felé. A fákon madarak csicseregtek.

– Anyuci, éhes vagyok. Még nem is reggeliztünk – nyafogott Jancsika.

Bőségesen megreggeliztek, utána elindultak gombászni. Kicsit bújócskáztak a fák között, mire újfent megéheztek.

– Hát akkor ebédeljünk! – mosolygott vidáman Katz Károlyné.

Sült kacsa, rizs, krumpli, süti, fagylalt, kávé, bor… Akadt itt minden, ami szem-számnak ingere, és a kocsiba is belefért.

– Még egy kis sütit? Szegények vagyunk, de…

– Jól élünk – vágta rá a család kórusban.

– Sej, haj, Rózi, vasárnap kirándulunk… – énekelte a város első embere.

Ebéd után kifeküdtek a tó partjára napozni.

– Na, sikerült-e kikirándulni a gondjaidból, malacka?

– Nagyjából. Csak az a kár, hogy még túl hideg itt a tó vize. De ami késik, nem múlik. Ha legközelebb itt járunk, nemcsak megfürdünk, pecázni is fogok, ígérem.

– Csodálatos! Imádom a hallevest!

– Én meg a sült halat, azonkívül… Látod azt a nagy sziklát?

– Hogyne! Miért kérdezed?

– Legközelebb ezt fogom megmászni.

– Nono, nem túl magas ez neked, másrészt mi célból? Mit nyersz azzal, ha megmászod?

– Pénzt biztos nem. Csak úgy… úgy virtusból. Meg akarom mutatni magamnak, hogy nem vagyok még olyan vénember, továbbá egy kis testmozgás sem ártana – tapogatta meg a hasát az exmérnök.

Még beszélgettek egy keveset, majd észrevétlenül elszunnyadt. A csend, a madarak éneke és nem utolsósorban az ózondús levegő úgy elaltatatták, mint egy csecsemőt. Arra rezzent fel, hogy a felesége keményen rázogatja.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Rémülten szökkent talpra, és az égre tekintett. A magasban fekete felhők gomolyogtak, s még mielőtt magára kaphatta volna a ruháit, a kitörő szélvihar elrepítette a két gyereket, utána a nejét, végül őt magát is.

– Segítség!

Válaszként megdördült a mennyország kapuja, körülötte villámok cikáztak.

– Olga, Jancsi, Juliskám!

Senki sem válaszolt, csupán a Volvóját látta maga alatt elhúzni. A szél lefújta Katzot a hegycsúcsról, s pár pillanattal később a városuk felett keringett. Ha ugyan tényleg ez volt a városa, mert ezeken a házakon nem piroslott egyetlen cserép sem, sehol egy ember, jármű, fa. Még a templomok is csonkán, torony nélkül meredeztek az ég felé. Hopp, az anyósa! Egy hosszúnyelű seprűn száguldott.

– Most mit nézel? Nem láttál még anyóst repülni?

Igen, ez az ő városa. De hol lehet a házuk vagy az önkormányzati épület? Bármerre nézett, nem látta, kivéve egy több ezer pipából álló felhőcskét. Ajvé, ha ezek nekicsapódnak! Szerencséje volt, elsüvöltöttek mellette. Megkönnyebbült. Most az egyszer megúszta. Azért nem bánná, ha a szél is elállna, és letenné valahol szép szelíden a főtéren.

– Tiszteletem, polgármester úr!

– Maga meg kicsoda? – nézett a feje fölé, ahonnan a borízű hangokat hallotta.

– Nem ismer meg? Kukk Gazsi vagyok, tudja, akit a múlt hónapban méltóztatott kilakoltatni.

– Én, magát? Nem emlékszem.

– Jellemző, de hagyjuk! Inkább tegye jóvá a hibáját, és utaltasson ki azonnal egy új lakást a számunkra.

– Jelenleg hol laknak?

– Csak nem érdekli?! A városi kennel egyik óljában. Kiutaltat?

– Szívesen. Nem vagyok én olyan rossz ember – kuncogott kajánul. – Tessék, válasszon! – mutatott a romba dőlt városra. – Melyik romhalmazba kíván költözni?

– Szégyellje magát, maga szőrösszívű kapitalista. Megjegyzem, magától nem is vártam egyebet – szellentett egyet, és tovaszállt.

Nem sokkal utána Katz úr is, miután a szél egy pillanatra sem csillapult. Hideg és meleg, sötét és napfényes országok, sőt, földrészek felett keringett. Afrika, Amerika, Antarktisz… Teremtőm, mi következhet még ezután? Hirtelen egy fekete lyuk fölé sodródott. Ha eddig volt némi reménye, hogy megússza ezt a repülést, annak mindörökké vége, ha a fekete lyuk magába szippantja. Most örült a szélnek, még be is segített azzal, hogy meglebegtette a karjait. Hasztalan, a földi világból belezuhant a semmibe. Lehunyta a szemét, és várta a végzetes landolást, melynek folyamán örökre búcsút mondhat az életnek. Nem landolt, csak repült, pontosabban zuhant tovább egy szál fürdőruhában, egyedül.

Ezek szerint mégsem vagyok egyedül? – nyitotta ki a szemét egy fokkal nyugodtabban Katz Károly. Társaságban zuhanni nyilván kevésbé unalmas.

– Semmi alleluja! – csattant fel váratlanul egy még nálánál is gömbölyűbb „űrutas” görcsösen kapaszkodva egy impozáns trezorba. – Én nem akarok révbe kerülni!

Ismerős dzsentlemen. Vajon hol láthatta? Megvan, a tévében, és bizony senki más, mint a Világbank világszerte ismert elnöke!

– Nagyon jól megvagyok én az Úr nélkül is odafent, ezért azt kérem, nem, követelem, repítsen vissza tüstént a bankomba! – fisztulázott a tiszteletreméltó pénzmágnás.

– Dugulj el! – ripakodott rá egy apáca. – Ha nem tudnád, az Úr mindenkit érdeme szerint ítél meg.

– Annál inkább, avagy nem elég érdem-e könnyíteni egy egész bolygó terhein? Mert én ezt teszem. Álljon elő az, aki ennél többet tesz a világért, hölgyeim és uraim.

– Például én – vitorlázott eléje egy toprongyos munkanélküli.

– No csak! Tapsoljuk meg a nagy embert! – gúnyolódott a potentát. – Aztán hogy? Árulja már el nekünk is!

– Úgy, hogy minden áldott nap szarok a világra, s vele együtt reád is.

– Hallatlan! De hisz ez gyűlölet-beszéd. Istenem, te hagyod ezt? – fordult méltatlankodva az ég felé.

Az ég szolidárisan dördült meg, mire mindenki hanyatt-homlok elinalt. Valaki Katzba ütközött.

– Bocsánat!

– Á, főpolgármester úr! Ön éppen hova zuhan jelenleg?

– Ki mondta, hogy zuhanok? Én emelkedek, barátom.

– Persze, persze. Sok szerencsét! És ön? – vette észre az egykori magyar miniszterelnököt. – Különös, hogy ennyi ismerőssel találkozom idebenn.

– Mit én! Én nem zuhanok, mert már lezuhantam. Vigyázzon!

Katz feje mellett, mint egy ágyúgolyó robbant el egy piros szalaggal átkötött szavazóurna nyomában egy fekete ruhás gárdista.

– Állj meg, te nyomorult! Most mit bámulnak? Segítsenek már elkapni! Kösz! – ragyogott fel az arca, azzal ráült az urnára, és rágyújtott egy cigire.

Katz úr úgy pillogott, mint a csillagok az égbolton. Brr, de hideg van! Mindjárt megfagy, ráadásul éhes is, bár ennek úgysincs már jelentősége, hiszen nemsokára „földet” ér. Na ja, egy zuhanás sem tart örökké, és akkor… És akkor majd elválik, a pokolba vagy mennyországba érkezett.

– Ébredj, malacka! Vihar készül, mennünk kell.

Dideregve tért magához. Magyarán: felébredt, méghozzá ugyanannak a tónak a vízpartján, ahol nemrég álomba szenderült.

– Jancsi, Juliska?

– Megvannak. De most már tényleg csipkedd magad, mert elázunk.

A város első embere boldogan gyömöszölte magát a kocsiba. Felesége hálásan bújt hozzá este a rekamién.

– Köszönöm neked ezt a szép napot. Szerintem megismételhetnénk.

– Meg is ismételjük, ne izgulj. Mindent a hazáért és a családért!

– Aludj jól, szép álmokat!

Erre már nem válaszolt, elaludni azonban reggelig sem mert elaludni. Nem úgy az irodájában, ahol szinte ültében elszenderült, s csak annyi ereje maradt, hogy átpártoljon az ellenzékhez.

– Gratulálok! Ön figyelemreméltóan bölcs ember – áradozott a titkárnője, Mancika.

– Köszönöm – csókolt kezet Katz úr a vörös hajú, villogó körmű vénkisasszonynak, s azontúl minden reggel sine exceptione[2].

Mint a régi szép időkben.

____________________

[1] Petrozsényi módra. (fr.)

[2] Kivétel nélkül. (lat.)

(Illusztráció: Takács Zoltán – Katz úr álma)

Nehezen várta a május másodikát. Márciusban kapta az időpontot. Először május huszonnégyre.
– Nem lesz túl késő? – kérdezte halkan az orvosától.
Az felé fordult, és erősen szemügyre vette a szemüvege mögül.
– Nem hinném. Nem úgy néz ki.
De tovább figyelte monitort.
– Jó, akkor legyen május kettő. Tízkor. Ez az egy hely van előtte.
D. lassan sétált ki az épületből. A lejtőn már gyorsabban vitte a lába.
Ahhoz képest, hogy a háziorvos szerint sürgős, május még elég messze van.

Nehezen vánszorgott az idő. D. mindent kitalált, hogy elfoglalja magát. Mindenbe beleszólt, mindenhez hozzászólt.
Mindent meglájkolt.
– Vesztedet érzed − mondta az elvált férje−, nem szoktál ennyit szövegelni.

Egy kisebb táskába pakolt.
Elméletileg egy napra.  Egyetlen napra.
A nővér vezette a szobáig. A hármas ágyra telepedjen. Ott a sarokban, a fal mellett. Többen vannak maga előtt. Addig nyugodtan pihenjen. Ne féljen, nem érez majd semmit. Utána kicsit kellemetlen, de alszik egy nagyot.
A szobában nagy volt a csönd.
D. átöltözött és végighevert az ágyon. A mennyezeten egy darabon levált a vakolat. Mintha két afrikai harcos lándzsákkal táncolna.

Május másodika volt. Hétfőre esett.

Egy idő után felállt, és kiment a folyosóra. Észrevette, hogy a másik beteg, az ablak felőli ágyról, épp felkászálódik nehézkesen. Ijesztően sovány volt. Nagy igyekezettel bújtatta magát egy zebramintás köntösbe.
D. a folyosó végén az ablakhoz lépett.
– Feküdjön vissza! Kapcsolja ki magát! Még bőven van idő − kiabált utána a nővér.
Kilátás is van, örült meg D., és szokása szerint gondolatban már domborzati térképen látta a tájat.
Eltűnt a város, majd visszaszivárgott.
Haladt hátrafelé az időben, először ötven, majd százévenként.  Nagy csetepaté lehetett itt időnként, gondolta D. A vár nem látszik ide, de a Vérmező egészen közel van.
Végül ezernégyszáz évet lépegetett visszafelé.  Mi történt Pannóniában 600 körül?, töprengett, de először nem jutott eszébe semmi.
A rómaiak már elmentek, a frankok nem jöttek egészen idáig, megálltak valahol Zalában. A hunok eltűntek. Biztosan a jazigok és a roxolánok viaskodtak egymással. Nem, az korábban  volt.  Talán itt voltak a szlávok, és már az avarok is megjelentek?
Ettől kicsit megnyugodott.

– Lejön dohányozni? Szokott?
A zebramintás a háta mögött állt.
– Nem, de nem is zavar− felelte D. – Megyek.
Beszálltak a liftbe.
– Mindig csúszásban vannak. Nem gyújt rá mégis?
– Nem, csak kell egy kis kinti levegő.
– Abból itt nincs sok.
D. tekintete csak ekkor vetődött a köntösére.
De hiszen ez nem is zebra. Fehér csíkok húzódnak fekete alapon. Épp a bordák ívét követik.
Óvatosan fordult a szobatárs arca felé.
Csak a bőr feszül a csontokra.
Nagy, kidülledt szemek figyelték hosszan, mosolyogva.

Kiléptek az épületből, a bejárat közelében álltak meg.
– Mikor egy hónapja bejöttem, még nyolcvanöt kiló voltam.
– Elég gyorsan lement.
D. köhögött néhányat.
– Áttétes a tüdőre?
D. megrökönyödve kapta fel a fejét, pedig nem szívesen nézett rá.
– Nem. Legalábbis nem tudok róla.
– Majd megtudja, milyen könnyen összejön.
– Mégis felmegyek a szobába, fázom itt.
Lassan került elő a lift. D. örült, hogy egyedül lehet. Gyorsan lefeküdt az ágyára, és a fal felé fordult.
Ebből az egyetlen napból – a vizsgálat eredményétől függően – akár egy hónap is lehet, ha műteni kell. És ne is gondoljunk bele,  mi lesz, ha szövődményt találnak.
– Van kockázat− mondta reggel az orvos.
D. elképzelte az egy hónapot. Csonttá és bőrré fogyva itt fekszik az ágyon.

Kik állnak itt körülötte?
Miért jött ide a család? És miért néznek rá ilyen sötéten?
Valaki felemelte a poharat a szekrényéről, és odatartotta a szájához. D. megrázta a fejét.
Elég terhelő minden mozdulat.
Koncentrálni kell.
Ez nem maradhat így. A fia magába roskadva gubbaszt, a lánya kisírt szemekkel jár fel-alá.
Azt már nem! Nekem még rengeteg tennivalóm van! És a gyerekeimet sem hagyhatom. Összeszedem az erőmet és mindent megcáfolok.
Fölkeléshez készülődött. Sokkal nehezebb volt, mint amire számított, mégis pár perc múlva az ágy szélén üldögélt.
– Az isten szerelmére, mit csinál?!− rohant be a nővér.
– Fölállok− válaszolta D. – Sétálni akarok a folyosón.
A fia és a lánya segített.
– Engedjetek egyedül járni!
A főnővér a gyerekeihez lépett, és D. hallotta, miről beszélnek.
– A vége előtt ez előfordul. Hirtelen új erőre kapnak − magyarázott a nővér.

D érezte, hogy elgyengül. Visszavitték az ágyba. Feküdt sokáig. Körülötte többen szipogtak.
– Hányadika van ma?− kérdezte.
– Május huszonhét − jött a válasz.
– És hány óra van?
– Öt perc múlva három.
Az nem lehet, gondolkodott D.
– Ma kell vizsgáznom. Négyre még odaérek. Engedjetek gyorsan!
– De anya, így nem mehetsz.
– Dehogynem! Kinn jó idő van, tudom.
Megpróbálják visszatartani, de nem lehet. Siet, már kinn jár az udvaron. – Álljon meg! – , kiabálnak utána, de ő rohan előre. Most a műtős ered a nyomába. D. rúg egyet magán, és már fönn van a levegőben.
– Nézzétek, mint régen, a visszatérő álmaimban − kiabál a gyerekeinek.
A papucsa leesik, a műtős felkapja a földről, és hadonászik vele. Ugrál is felé, hogy elkapja a lábát. D. még egyet rúg, és már a lombok közelébe ér. Visszapillant, és látja, hogy a fák alatt ott nyüzsög az egész kórterem és az orvosok.
– Próbáljátok ki, jó nagyon! − nevet feléjük, és még egyet lök magán.
Érzi, hogy a haja derekáig ér, és körbetekeri a testén a szél.
Még jó, hogy ebben a szép fehér hálóingben vagyok, amit anyám varrt a lányom születésekor. De hogyan jön rám újra? És a hajam! Hiszen eddig soha nem nőtt meg! Ha vállig elér, feltöredezik.
Feljut a fák tetejéig.  Letép egyet a levelekből.
Lám csak, hiszen ez akácfalevél, csak az ilyen szép szabályosan szárnyalt.
De régen játszottam: szeret −nem szeret− szeret.
És szórja a faleveleket.
– Jöjjön le azonnal! − üvölt  a főorvos.
Dehogy megyek. Végre tudom, milyen érzés, ha hosszú a hajam.

(Illusztráció: Gabriel Pacheco)

A Biblia emlőin nevelkedett, az apokalipszist lovasokkal azonosító, keresztény kultúrember végzetesen elbízta magát – és ez lesz a veszte! Most az emberiség jövőjéért aggódó, azért felelősséget vállaló embertársaimhoz szólok: legyenek éberek! Az apokalipszis „lovasai” már köztünk járnak, pusztításukat megkezdték, sokan vannak, ravaszak, elszántak, kegyetlenek, halált megvetően bátrak, mondjuk ki nyíltan: ők a nyestek. „Marhaság!” – legyintenek, és higgyék el, először én is csak legyintettem, amíg a tényekkel szembesülve rá nem kellett döbbennem: az emberiség a pusztulás szélén táncol, ráadásul vakon, mivel ennek tudatában sincs. A mai napig. Lássuk hát, az apokaliptikus vészharangot mire alapozva kongatom.

Az Európai Nukleáris Kutatási Szervezet (CERN) és a svájci Szövetségi Hírszerző Szolgálat (NDB) „Szigorúan Titkos” minősítésű jelentésére, melyet egy az emberiség túléléséért aggódó titkosszolgálati munkatárs csempészett ki. A jelentés egyrészről tartalmazza a CERN szóvivője által is megerősített hírt, mely szerint 2016. április 29. hajnali 5.30-kor a Nagy Hadronütköztető műszaki okok miatt leállt. A leállás oka: egy nyest által okozott rövidzárlat. Tudományos kérdésekben kevéssé járatos olvasóim számára: a Nagy Hadronütköztető ma a világ legnagyobb szabású, dollármilliárdokkal támogatott tudományos projektje, melyben kutatók ezrei keresik a választ az élet végső kérdéseire. Maga a létesítmény egy óriási, 27 km kerületű föld alatti részecskegyorsító-alagút, mely többször keresztezi a svájci-francia határt. Állig felfegyverzett zsoldosok ezrei és a legmodernebb biztonsági berendezések védik – „hála istennek!”, sóhajtana fel az olvasó, ha nem kerítené a hatalmába valami baljós érzés. Nyugodjanak meg, az érzés megalapozott. A jelentés titkos záradékában szereplő adatok a legnagyobb nyugtalanságra kell hogy okot adjanak, és arra kell kényszerítsenek, hogy átértékeljük az eddigi nyestbarát politikánkat, de beszéljenek helyettem a tények. Íme, a jelentés titkos záradéka, amit változtatás nélkül adok közre.

Nyesttámadás-jelentés, Genf, 2016. május 20. „Szigorúan Titkos”

Fent nevezett nyest 2016. 04. 29.-én 05.17-kor engedély nélkül behatolt a Nagy Hadronütköztető transzformátorházába (röviden: trafóház), majd ott a nagyfeszültségű tápvezetéket elrágva rövidzárlatot okozott. A behatoló nyest tette elkövetése közben olyan súlyos sérüléseket szenvedett, hogy életét a gyors orvosi beavatkozás sem tudta megmenteni. Ruházata átvizsgálása során a következő tárgyakat találtuk:

– a Challenger űrsikló repülési terve
– Oszama bin Láden névjegykártyája
– a New-York-i World Trade Center légi megközelítési térképe
– a Kurszk atomtengeralattjáró tervrajzai
– a Deepwater Horizon mélytengeri olajfúrótorony terve
– a fukusimai atomerőmű biztonsági berendezéseinek dokumentációja
– a világ atomerőműtérképe
– vegyi és nukleáris fegyverüzemek tervrajzai
– egy Nyestkiáltvány röplap

                          NYESTKIÁLTVÁNY

Világ nyestjei, egyesüljetek! Nyest testvéreim, végnapokat élünk, bolygónk haldoklik, az utolsókat rúgja. Az okok mindannyiunk számára jól ismertek. Az ember féktelen kapzsiságával, tébolyult hatalomvágyával és megzavarodott elméjével a föld minden élőlényét a pusztulás szélére sodorta. Méltatlanná vált, hogy e bolygó lakója legyen. Elárulta teremtője, a természet és önnön törvényeit. Szeretett bolygónk melegszik, a szívünknek oly kedves gleccserek olvadnak, az ózonpajzs lángol, az állatholokauszt tombol, naponta tíz(!) állatfaj tűnik el a földről. Szemét, bűz, rombolás. Ha szeretnétek még a boldog nyestunokáitokkal játszani, ezért tennetek kell! Ütött az óra, a gyűlölködést és háborúkat terjesztő, harácsolásba ájult emberiséget le kell radíroznunk a föld színéről. A nyesteken kívül nincs senki, aki a pusztulást megállíthatná! A békés rendezésre tett kísérleteink kudarcot vallottak, a nyestek türelme elfogyott: menniük kell! Kérem, minden hadköteles nyest jelentkezzen a területileg illetékes Nyest Hadkiegészítési Parancsnokságon, ahol a feladataikat mancshoz kapják. Nem alkuszunk meg soha, nem fáradunk el soha, nem adjuk fel soha! Nyest vagy halál!

Ébresztő, ugye, értik már?! Az emberiséget soha nem látott veszedelem fenyegeti. Tagadhatatlan, hogy a nyestek által megfogalmazott kritika részben megalapozott, de a problémák megoldásán kiváló szakembereink már dolgoznak. Szembe kell néznünk a félelmetes ténnyel, az emberiség története nem ismer hasonló erejű és elszántságú ellenséget: sajnos rendkívül ügyesek, intelligensek, harcművészetekben jártasak, megvesztegethetetlenek, eszelősen bátrak, kitartóak – ráadásul szépek. Talán jobban el tudják képzelni, mekkora bajban vagyunk, ha megtudják, a jelentésben szereplő nyest, miután egy kétszázezer voltos áramütés érte, a felrobbanó trafóház eltörte a gerincét, majd a lángoló transzformátorolaj szénné égette, még a vérével a falra festette: Nyest vagy halál! Felszólítom az ENSZ és a NATO vezetőit az általános mozgósításra, a nyest-doktrína betartatására, a nyestvédelmi páncélos hadosztályok felállítására, és nyestbiztos tömegóvóhelyek kialakítására. Talán még nem késő! Ha mégis, jó volt itt veletek, nem bántunk meg semmit, halál a nyestekre, béke porainkra!

Forrás: Tízmedve

(Borítókép: Patricia Payne; köztes: wsl)

Álmokkal induló szombat. Álmoskönyvek és tea, sütemény a konyhaasztalon, dátumok a heti álomleírások spirálfüzetéből. Hétvégi színes, kérdő- és felkiáltójelek. Nem sikerül maradéktalanul kijutniuk. Felfejtésük a következő éjszakáig elodázhatatlan problémahalmazt eredményez, ami, legalábbis hétvégenként, Emi fejére nő. Alig mozdul az asztaltól, biccent le-lecsúszó tenyeréből. Söpri hintástól, kavicsostól, meztelen óriásostól, megingathatatlan motyogásai közepette az egész kupacot a földre, szándéka szerint utoljára; ezzel, innentől befejezte, köszöni szépen, lapuljanak bezárva, örökre. Jó eséllyel felriad később, hogy kirohanjon; nyomban írja a percet, az órát, a történteket. Másnapra ugyanez. Aztán, ahogy a filtert mártogatja forró vízbe, ráismer: ismét, elkerülhetetlenül szombat reggel van.

   Az éjjelit bámulja, semmire sem emlékszik a nem sokkal korábbi bejegyzésből. Szokásos, rémült kaparás az utolsó lapon: Add meg, ami az enyém! Világos mondat, világos utasítás; ahogy elvétve, némelyik álom hanganyaga, visszhangozhatna benne, még sincs hozzá se kép, se hang, így nem tud eleget tenni – arcnak, szalagnak valót – rendelni, mert nincs honnan és kiből. Bármennyire szeretné.

   Hétfő hajnaltól. Nem látható a buszon, villamoson a többiekkel együtt ő sem. Kevésbé, mint koradélután, műszak után. Múltkor jött rá, szabadnapot kellett kivennie, csekket, bevásárlást intézni, bemenni a Péterfybe; véletlenül, csaknem egész úton mellette állt egy kollégája; még a férfi szólt rá nevetve, amikor az leszállt.  Őt másnap, ugyancsak délután, az az iskolás kamaszlány, aki egy kanyarban rálépett, nem vette észre. Kíváncsi lett volna, hány megállón keresztül álldogált a lábán. Majd azt mondják, fenn hordja az orrát, azért nem köszön. Nem is munkaruhában jár dolgozni, mint a kőművesek vagy a festők; azok is milyen régen eltűntek, tuti, kocsival vagy biciklivel járnak, vagy később.

   Szépnek mondott – magazinok hirdetései idézik egy mondat emlékét, olyanét, amelyik máshol sem szerepel, folyton, hivatkoznak rá, más magazinokból is; az életükben aligha hangzott el. Van, ami csak leírva nézhető el jó szemmel, az álmokkal is ez a helyzet. Egyik-másik így kevésbé nincs. Pillanatnyilag. Mégis, rejtőzik ott valami, a zugban, titok, a szépnek mondatott, vagy a magát szépnek mondottnak mondott mondat mögötti nőből. Van valaki arra, igen. Még egy ilyen, pár soros hirdetésben is, akár egy kézzel túltakargatott súgásban, amilyet álmában lát meg vagy hall az ember. Hányszor kapta ő meg, hogy ilyen meg olyan. Igaz is, tényleg sokféle; ideje emlékeznie, mert elfelejtette az utóbbi időben. Itt felejtette, esetleg a 4-es 6-oson, vagy a tükör előtt állva. Annyira sosem lenne kétségbeesett, hogy ehhez hasonló rovatban szerepeljen; ki olvas ilyet még egyáltalán? Inkább ne válaszoljon. Kímélje meg. A gavallér urak, ja.

   Mit ad Isten, mit ad az élet, a tévé, a vevő?  Vért ad; amikor üzenet jön telefonon, sorra kerül a vér, követheti, merre jár, melyik város melyik kórházában köt ki. Olyasvalakiben, akinek nagyobb szüksége van rá, mert folyóban az övé; mindig lesz veszteség közben; nem alvad, valahol biztosan gyűlik, és zavaróan lötyög, más részét felinná a géz vagy kiszívnák pont azért, hogy ne lötyögjön a mélyén, tehát nincs hozzá elég, hogy tovább szállítsa mindazt, ami nélkül akár ott is maradhatna, fölvágva, azon a fóliázott asztalon. Elemi. Visszakerülhet a vér? Történhet olyasmi; ne legyen rá később szükség. Az ő vére nem volt jó, nem passzolt. Passzolt a vér. Sosem jegyzi meg a csoportját. Nem ritka és nem gyakori. Mindig jó a háznál. Viccesek ezek a nővérek. Mi mindent láthatnak? Ő nem bírná csinálni. Irtózik attól a szagtól. Nem a vérétől, a többitől, együtt. Csöngetés előtt a folyosón. A három kék, műanyag szék az üvegajtó mellett, fölöttük, a zöld falon azok a zsíros, kiterjedt foltok, mintha állandóan három egyforma magas alak várakozna.

   Megölelhetné valaki. Pindurit. Csak egy ennyi, iciri-piciri percre. Szorosan. Hogy érezze a testét? Mióta nem?

   Ahogy majd ráér, ne felejtse. Mit akart? Ez az álmosság négy körül; nem szabadna időhöz kötve lennie. Mindig. Ez a férfi a címlapon, hogy is mondja csak, kajla a káka nőhöz.

   Nem álmodik, békésen szuszog. Beleesteledik, amikor fölkel. Mosogatja a bögréket, kanalakat, villát. Dermedt spagettit néz a lábasban.

   Mit adhatna ő, egyáltalán kinek? Nem tudna senkit megnevezni, akinek bármivel tartozna. Szinte nem maradt, akihez tartozhatna, olyan sem. Hova is lettek?

    Jó volna elmenni, elfelejteni ezt a várost egy időre. Hogy lehet valamit egy időre? Bőrönd, papírok, pénz, aztán, uzsgyi, vonatra vagy repülőre szállni. Megérkezni a vadidegen helyre. Nem tudni róla előzetesen, nem nézni utána semminek, az államformának, lakóknak, a városnak, a történeteiknek, egyszerűen beesni valahová, valamelyikbe. Nyelvet keresni hozzá hirtelen. Olyan sok azért nem jöhet szóba. Van még ezen kívül, amelyiken nem érti magát meg. Nem akkor, amikor azt mondja: ezt most nem értem. Lehetne még egy? És ott, onnantól boldogulni. Hostel, valami olcsó szállás. Ha van, parókia az első éjjel? Vagy csak járni a várost. Forró zsemle. Ablakon adná ki az a szőrös, lisztes kéz. Napkeltét nézni. Keresés-keresés. Szállást, pékséget, napot, a napkelte megtekintéséhez megfelelő helyet. Egy jól irányzott tribünt? Felvonul a nap. Aztán albérletet, munkát. Nagyobb vízfelület azért érhetné a környéket. Alakul ez. Máris kizárhatna egy csomó mindent, anélkül, hogy mégis döntene.

   Így lesz.

   Másfél év múlva. Ennyi időt vesznek igénybe Eminél az előkészületek. Új füzetet nyit, előzetes költségvetési terv készül. Teljességgel ismeretlen fejlemény az életében. Valamennyi eshetőség valamennyi permutációját kiszámolja. Váratlan fordulatokat mérlegel, mind nemzetközi gazdaságiakat, politikaiakat – aminek köszönhetően egy egészen új világ aggasztja a jelenlegit –, várhatóakat, mind folyamatos pénzromlást. Egy hiányzó összeghez félrerakosgatja azt, ami egy következő számítás szerint már elégtelennek bizonyul. Siethetne a számolással, nehogy végérvényesen megelőzze az infláció. Igyekszik, tovább bővíti az ismeretlenek listáját. Lassan-lassan kifogy a számokból; nehezebb lesz új akadályokhoz jutni, mint azt gondolta. Végül rászánja magát az indulásra, jegyet foglal. Közben fut, fut és fut. Felkészülésnek tekinti. Minden este, egyre távolabb. Nem nézi, mikor ér haza.

   Inkább biztos helyet választott. Váltogatta is a pénzét. Ér, patak, folyó, csatorna, öböl, tenger, óceán azért lesz: legyen a biztonság kedvéért mindenféléből. Felmondja az albérletet, lelakja a kauciót; felmond. Virágot, csokit, plakettet kap, néhány extra napot a kiköltözéshez. Napokat szánna pakolásra és rendrakásra, de egy hétfőin mindennel végez. Az utolsó héten cél és figyelem nélkül ténfereg a városban; esténként ül a fotelben, a régi, telejegyzetelt és összenyilazott nyelvkönyvét lapozgatja. Három zsákban elférnek az újságok és a könyvek, a ruhák egy konténer mellett. A füzetek benne. A kávéfőzőt, vízforralót a lakásban hagyja. A kulcsot a szomszédban. Bőröndjével és egy kisebb, méreteiben a beszállás feltételének megfelelő táskával, gumicsizmában, három pár zokniban (katicás, csíkos, pöttyös), zöld, kapucnis esőkabátban áll egy őszies délelőtt a repülőtér bejáratánál. Van abban valami végtelenül színpadias, ahogy levegőt vesz, kivár, és belép. Mosolygást tart közben.

   Azon, azért meglepődik – a megilletődöttségéért –, hogy az utaskísérők sorsjegyeket és divatos parfümöket árulnak. Nevetnek, mutogatják a drága, törékeny szagokat. Régen volt el. Szerencsés utat kíván a pilóta. Nézi, ahogy összemegy a metropolisz, olyan lesz, mint egy göcsörtös makett a középiskolai földrajz órán. Ijedten visszafordul a könyvéből, mintha az alattuk mélázó felhőkkel bármi váratlan történhetne, arról nem maradna le. Kifárad, bóbiskol.

   Az első szobájában beette magát a füstölőszag a falakba, vízcseppek gyűlnek az ablakon, a párkányán növény kúszik. Sarokágy, gardrób; pár lépés az egyik végéből a másik. Öten osztoznak három szobán. Egyedül marad, egyelőre.

   Az első napkeltével heteket vár, akkor is véletlenül fut bele, ahogy a második munkahelyére, a The Royalba igyekszik takarítani.

   Tetszik neki a belváros, munka után gyakran sétál vagy kocog. Úgy látszik, kitart a futás. Lenyűgözik a tornyok, az egyetem, a templomok, a kőépületek; ha nem figyelnek, egyik-másikhoz közel megy, szagol, hátha valami századokon átívelő megmaradt máig belőle. A sétahajók a csatornán, egy vitorlás kikötözve, a felújított, éttermekké, kiállítóterekké alakított raktárakért rajong. A sült hal illatáért bárhol. Zegzugos piacra akad szűk utcácskákkal, egyforma, vajszínű ajtókkal. Azok olyan sűrűn állnak zárva, hogy a szélsővel együtt a többiek is kinyílnának. Keleti fűszerek nehezítik. Nem használ térképet, elkeveredni tanul. Régi rézmetszetek, tus- és tintarajzok, az első utcák kanyarjai, híd, bástyák, tornyok egy vitrin mögötti papírtekercsen. Formálódik benne is egy város, ahogy egynél több helyre ráismer.

   Tudja, írja jókedvűen, válaszul az üzentre, amit a belvárosban, a házuk melletti falon talál.

(Illusztráció: Hossam Dirar)