Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

A piac fele van egy utca, párhuzamosan a forgalmasabb főúttal. Ezen a kicsi melléken folyik egy lebetonozott árok, ami vízszegényebb helyeken folyónak is megtenné,

Zhé Shi a hídnál szokott megállni hogy a víz egyetlen hangját, a lezúduló dübörgést hallgassa. Még így is hallható, amikor fölötte halad el az egyik legforgalmasabb központi rész, miközben a túloldalon teljesen elföldelt, egy üvegpalota magasodik fölötte,

valamelyik bank, nem dolgoznék benne, mondja Zhé Shi. A dübörgés után a víz elnémul, a beton nem lejt és nincsenek lépcsői, semmi-semmi, semmi hang. Néma víz. Az egyetlen élet benne a kacsák, akik eldobált kenyér- és szalámihéjak után turkálnak és még így is boldogok, mindig csapatban járnak és ugyanúgy hápognak, ha esik ha fagy. Vagy csak nem figyeltem meg?

„A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát”
{Isztambul, főtt kukoricát a hídon}

A kacsáknak láthatóan mindegy ez a fémkorlát, és a csupa macskakő, és a csupa csupasz padok, és a padok mellett a szemétládák, amelyekből a zacskók úgy kandikálnak ki, mint kiflik körül a papírcsomagolás, és így is gondolná az ember,

amikor csak úgy, meg-megáll valaki, akár rendes öltözetben is, és a ládák mélyén kutatni kezd. A sarkon van egy húsüzlet és van még fast food, és néha párok ülnek a padokon, eszik a szendvicset, miközben a főartériákon zúgnak a motorbiciklik. Bőrdzsekis vagy finomharisnyás párok, akik kezei között a salátalevelek között folyik a majonéz, vagy akik tökmagot ropogtatnak, vagy a színházfesztivál programját olvassák.

Éjszaka, különösen éjszaka, ha itt mész el, meglátsz egy kéményt és mögötte csillagokat, persze lámpák vannak, mégis, csodák csodája, a csillagok látszanak. Gyakran csapatok állnak a sarkon a motorbiciklik körül és vihognak valamin, feketében, rövidre nyírt hajjal, tüskefrizurások, rájuk vetül a fast food fénye.

„Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.”
{Isztambul, 2010}

Zhé Shi gyors tempóban megy el, a feje hátrahajlik és az egészet csak úgy látja, ahogyan körhintából látod, ami forog, mert a szeme a csillagokon van,

próbáld ki egyszer, a Püthagoraszos mese nem mindig igaz, vagy Tálész volt? aki amíg az eget nézte, beleesett a gödörbe,

vannak még ilyenek, Gauss macskája, azaz Gauss, aki a nagy macskának vágott egy nagy bejáratot és a kicsinek egy kicsit… Ju Fu mondja Zhé Shinek,

próbáld csak ki, én, ha az eget nézem, jobban eligazodom az utcán, mint ha az emberek hátát bámulnám. A periferikus látás nemcsak oldalra működik, hanem a függőleges tengelyen is, és az ég olyan megnyugtató, miközben nyakam hátrahajlik, minden lényeges a látóteremben marad mégis. Észreveszem, ha zöldre vált a lámpa, ha megindul a mellettem levő, ha valami nagy sebességgel közlekedik – és semmi fölöseges részlet. Nézz fel és hirtelen minden a helyén van, rendeződött.

Egy szép napon talán így fogsz látni, ilyen hátrahajtott nyakkal, vagy a szemeimet ideiglenesen a fejem tetejére növesztem, mert nekem több kell ebből a látványból. Valószínűleg elég, ha kimegyek a rétre és kifekszem. Akkor nem fogsz látni rajtam semmit.

„Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait”
{Paul Klee: Marionettek}

Zhé Shi a betonon állt és az utcát nézve száját biggyesztette. Ju Fu meghallotta kihangosított gondolatait, Ju Fu néha meghallotta a gondolatokat is, Zhé Shire erősen rezgett – és a gondolatai, Zhé Shi gondolatai, azaz az áramok, amelyek rajta keresztülmentek, kihangosodtak benne Ju Fuban, aztán Ju Fu megszólalt és elmondta szavakban.

Máskor Zhé Shi teste rezgett benne és ugyanazt álmodták, egymás folytatását, Zhé Shi egy harcot a bikával és Ju Fu, amint az egyszarvú keresztüldöfi az állatot, és reggel lejött a szomszéd kislány egy rajzzal, réten ló és a lónak szarva van, úgy látszik, ilyen egyszarvús éjszakák vannak, amire mindenki felel valamit. A lényeg, hogy a kislány nem tudott – vagy ki tudja? – Zhé Shi és Ju Fu álmáról, de ők ketten tudták egymást.

Vagy Ju Fu rezgett és válaszolt arra, amikor Zhé Shi egyedül végigment a szobán és a levegő vibrálni kezdett, ki kellett nyitni az ablakot, de még ez sem volt elég, akkor elmentek sétálni a havas télbe.

Most meghallott egy sor káromkodást, olyan félbalfék szitkokat, mert Zhé Shi nem tudott rendesen.
– Mi történik most? kérdezte Ju Fu.
– Az utca. Látom …és ezek csak jönnek.
– Lehet, hogy itthagyta őket valaki, ahogy a szemetet. Itt mindenféle alakok járnak, akik tele vannak káromkodással. Ezek a félbemaradt mondatok csak úgy ittmaradnak az utcán és repkednek, a te fejed hallja őket és az enyém is. Vagy ezek a tieid?
– Nem. Nem lehetne most egy mezőn lennünk? Végig kell menjek ezen az utcán? megint? 1048-adszorra?

– És ha játszom veled és csinálok valamit, hogy boldog legyél, mialatt végigmész? Gyere végig bennem. Hunyd be a szemed.
És Ju Fu végigvezette a karjánál fogva, aztán visszafele Zhé Shi vezette, aztán Ju Fu megállt és lerajzolta a kacsákat, Zhé Shi meg a kezét végighúzta a fém vonalakon.

Kipróbálták a hangokat műanyag vizespalackkal, a táska övével, egy bambuszbottal, amit Ju Fu edzésről hozott, szilvamagokkal próbálták eltalálni a fémkorlátot és onnan bele a vízbe.
– Most mondtunk valamit a víznek.
– Hogy szilvamag.
– Meg hogy itt van. Legalább tudja.
– Legalább a kacsák beszélgetnek vele.
– Egy korlát egy szünet, egy korlát egy szünet.
– A lámpa pedig válaszol rá,
– És sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
– Az ott legyen lila.
– Melyik?
– Az, amelyik a pad és a láda között van.
– Akkor ez zöld.
– És ez piros, és a mellette levő kék.
– És ez a sor égszínkék.
– Ez meg fehér.
Leültek a padra. Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket. Itt van egy pár. Itt eszik a szendvicset. Itt egy koldus pihen. Itt van a lámpa. Itt vannak a kukák. Itt van az árok vize, folyik – és itt van a fény, elmegy. Aztán felálltak és az utca, alig észrevehetően, megmozdult.

„sok-sok macskakő.
– Színezzük ki képzeletben.
Egy darabig nézték a képzeletbeli színeket.”
{Paul Klee: Lit coloré}

(Illusztráció: Paul Klee: Parc près de Lucerne, részlet; Varga Borbála: Isztambul, kukoricát hídon 2010; Varga Borbála: Isztambul, utca Laleliben 2010; Paul Klee: Marionettek; Paul Klee: Lit coloré)

Nem tudom, láttam-e már a fura csajt, aki úgy nézett rám, amikor a mirelit pizzát kiszedtem a hűtőládából a SPARban. Behúztam a láda fedelét, hirtelen a bevásárlókocsim felé fordultam, és szembetaláltam vele magam, ledöbbentett az arckifejezése. Vajon mi jár a fejében?
Nézhet így, aki utálja a pizzát. Vagy undorodik tőle, mert vegán, és a szegény bocikák elől milyen undorító már elzabálni a tehéntejet, egyetlen állat sem issza egy másiknak a mirigyváladékát, kivéve az embert. Ja, és disznóhulla-darabok is rá vannak szórva a tetejére. Lehet, hogy a fitnesz-életmód híve volt, eléggé nyizege csajszi, fúj, fehérliszt, felpuffad tőle az ember, húsból is csak sovány csirke, tejtermékből zsírtalan sajt, max energiaszegény joghurt, ha nem akarod úgy végezni, mint egy bálna. Lehet, hogy nem helyeselte az egészségtelen összetevőket, inkább ennék természetes cuccokat, mint nagyanyáink, a zöldség lenne bió, a töpörtyű valódi, boldog disznóból, kerti kakukkfüvet szórnék a tetejére frissen, ja, megnő az a gangon is, vagy vásároljak a termelői piacokon összeaszalódott nénikéktől. És ha a csajszi a hideg tárgyak érintésétől irtózott? Van ilyen! Uhh, megfogni azt a fagyott cuccot, de durva, mintha egy holttestet tapogatnál, komolyan, nem érzed a halál jeges ujját? Mióta megérintette nagyanyja kezét a ravatalon, nem bírja, sose vesz mirelitet.
Gőzöm sincs. Lehet, valami tök más. Talán hasonlítottam egy szemét pasira, aki kifacsarta őt, mint egy citromot, mindent megígért, aztán semmit nem tartott be, lelépett. Vagy csak visszalépett a családjához, volt neki olyan. Ebből a szempontból nem árult zsákbamacskát, csak a lány titkon azt remélte, egy nap jön a pasas, hopp, találja ki, mi történt, megmondta otthon, ott hagyja őket, kész vége, kifújt, mostantól csak a lánnyal akar élni. Vagy a gyerekkori szerelmére emlékeztettem, meg se merte szólítani, csak szemezett vele. Vagy a fiú nem merte, mindig hazakísérte a hídon keresztül, de a híd túloldalén ment, sose mert átjönni az innenső oldalra, a lánysó oldalra. Ha van ilyen szó. És ha az öccsére emlékeztetem? Vagy a fizikatanárára? Vagy a kedvenc sorozata kedvenc színészére? Annyi hülye sorozat van. Annyi hülye színész. És ha én vagyok a legutálatosabb arc az egész sorozatban?
Nem szoktam elakadni ilyesmiken. Sehogy se találom a hangot a csajokkal, nincs energiám rájuk, mióta Zsófi öt év után elhagyott. Azt mondta, teljesen kiürültem, mintha kiették volna a belső szerveimet a fáraóhangyák. Főleg a szívemet. Amikor megsimogattam gépiesen, a simogatásban nem volt benne a szívem. A ránézésben sem. Ha megdicsértem a kaját vagy a haját, abban sem. Ha elfelejtettem megdicsérni, abban pláne nem. Egyre több mindent elfelejtettem megdicsérni. A körmét. A gyűrűjét. Az új ruhára hetek múltán figyeltem fel. Ja, új, persze, újszülöttnek új, alig egy hónapja hordja, kegyeskedem végre észrevenni. Nem is azt, hogy jól áll, hanem hogy van. Mondanám inkább őszintén, hogy pocsékul áll, csak mondanám szívből. Lehetne jót veszekedni, jót békülni. Veszekedős szex vagy békülős szex. Vagy mindkettő. De még az ágyban is mirelit voltam. Mondta. Máshol járt az eszem. Biztos a hangokat füleltem akkor is. A rohadt hangokat. Hát akkor nesze nekem hang, és becsapta maga után az ajtót. Remélem, felveszed a csattanást, te beteg állat, kiabálta.
Tényleg hatásosan csattant az ajtó, de már korábban felvettem. Megvolt digitálisan, alig kellett módosítani. Zsófi nem értette meg, hogy nem kiürültem, hanem pont megteltem. Hangokkal. Az élet hangjaival. A hangok kellettek a számítógépes játékokhoz, amiknek a hangmestere voltam, de ez több, mint szakma, nem puszta munkamánia. Ha kitört a vihar, rohantam a gangra mennydörgésért, esőcsepp-kopogásért, szélsüvítésért. Jók a szintetikus cuccok, de egy idő után megszállottja lettem a természetesnek. Mint aki műkajának tartja a mirelit pizzát. Láttam én már valaha ezt a pizzás lányt? Nem úgy nézett rám, mint aki először néz rám.
Meg a galamblábak topogása a bádogtetőn. A burukkolásuk. A szomszédék szeretkezésének hangjai. Beteg dolog ilyesmit rögzíteni, mondta Zsófi. Jó, hogy nem a sajátunkat veszem fel. Próbáltam nem elárulni magam, mert azt is rögzítettem egyszer. Gumicsikorgást az utcán. Motorok, autók, mentők. Szerelmi veszekedést. Verekedést. A surrogást, ahogy a parkban beindul az öntözőrendszer. Nem hiszed el, de tökre mint egy selyemruha. Valami verekedős játékban a kimonóknak lett a hangja, elképesztő, mennyire… Beteszed a digi-rendszerbe, módosítgatod, és egyszerre érzed, hogy ez az, megvan, tadám! Csizma alatt csikorgó kavics. Pengecsattogás. Testek, kövek zuhanása. Sistergő láva. Kocsikerék zörgése. Tele vagyok, mondom, hogy lennék már üres.
Egyszerre pakolunk a szatyrunkba. Mosolyog a lány, de furán. Mint akit közben megkéseltek. Ez nem tudom, hogy jutott eszembe.
Biztos, hogy sose láttam. Talán csak valami hülye sorozatban.

(Illusztráció: Ana Maria Edulescu – Abstract pizza 1)

Hogy mi nem voltam eddig? Artista, badibilder, kubikos… He-he! Mióta összecsomózott az isteni akarat, még a mátrix-lét legjavában, sőt, mikor génjeim sodorták az EZT NEKED Company szövőszékén, azóta determinált borsószemnyi és kicsinyes valóságom. Nézze meg a végtagjaim! Egy szétnyomott kaszáspók nyúlványai nagyobb egyetértésben vonaglanak, mint kezem-lábam. A Mindenható elkent az élet vásznán, akár valamely minimál-artos produkciót a művészi szándékolatlanság. Ideböffentett a felületre, idekent engem hanyag eleganciával, nemtörődömséggel – teremtve árvának, s adva egy huszadrangú címet hozzám: Láz Ottó. Az Állami Gondviseldében, ahol félrenevelők és eltévelyítők szorgoskodtak, hasonszőrű társaimnak tanári petrencék szabtak identitást. A mozgássérült- és lelencstátusz mellé felvehették a rózsaszín buziplecsnit a gyöngébbek vagy a hajlamosíthatók… Az életpályát egyengető tanerők azért nem nyúltak a testemhez, mert nem tudhatták, hol kezdődöm, hol végződöm. Egy biztos pontom volt – a fejem, amiből kíméletlenül és kiapadhatatlanul áradt a tiltakozás. A sors és az „ártatlan” tapizások miatti. Ám ez a szó- és szitoközön valójában a méltóságteljesen felelőtlen és vak Isten hasaalját célozta…

Életem első harmada, tizennégy esztendőig, e helyt folydogált. Egyetlen vigaszom a tanulás lehetett, amit viszont untam. Deja vu érzésem támadt az új tananyagok kezdetén. Mindenkit lepipáltam. Formázásban, agyaggyúrásban meg oly kimagasló tehetségnek számítottam a sok terápiás művészke között, hogy a tanár ösztökélt, ha lett volna ösztökéje, azzal, menjek tovább a Kisképzőre. Ennek két akadályát láttam: magamat. Közlekedésképtelenségem és egyre halványuló fizikumom házi őrizetre ítélt. Úgyhogy letettem az efféle ábrándokról. Maradt a verbális pályák távlata: tanár, ügyvéd, mittudomén… Ezeknek is két akadálya volt: én. Tekintélymentes kinézetem és csapongó gondolkodásom, beszédem. Lehettem volna tudós, de a kitartás, az egy-dologra koncentrálás idegesít. Tíz könyvet olvasok párhuzamosan… Mihez fogjak? Fizikai előrenyomulás… Ez az! Egyszer a hétvégi kimenőn, már a ligeti otthonban történt, gimnazistaként, eltekergőztem a legközelebbi pályaudvarig. Tartott három óra hosszat, lévén kocsim kerekét hajtva juthattam előre… A kezeimet meg látta… Mikor odaértem, nyomban jelentkeztem rakodónak. Most min csodálkozik? Igen, trógernek! Először szépen kértek, ne vicceljek, aztán borogatást ajánlottak, utána a jó büdös francba küldtek, amint az akkor egyáltalán nem divatos diszkrimináció varázsszót és szinonimáit (hogy ők is értsék!) emlegettem. Utóbb meg, midőn előkaptam megélezett, porcot is vágó menzakésem, amivel erőtlenül hadonásztam, rám hívták a rendőrt, aki visszakísért az intézetbe. Hogy mire volt jó ez a hűhó, ez a kivagyiskodás? Bebizonyítsam magamnak tapasztalati úton, az alja munkára sem vagyok alkalmas…

Mit tehetek? Kolduljak? Ezt akkoriban nem szívelték, nem propagálták, mint most… Mi több, elveim szerint előbb loptam volna, minthogy tett nélkül legyen enyém valami. Ebben a felfogásomban nemcsak a többi nyomoréktól, de kivált az egészségesektől különböztem… A beszédes koldus, Párizst járt ismerőseim mesélték, gyakorta hoppon marad. Nehéz megható, igaznak tűnő szöveget hazudni-rögtönözni. A lenyomott horror-dumát nem bírják a járókelők, a dajkameséktől röhögő görcsöt kapnak az utasok, a valóság meg unalmas. Így a színjeles érettségi után, átvéve sodrából számtalanszor kihozott, vaskalpagos igazgatóm kezéből a bizonyítványt, várt rám az édes semmittevés. A hobbilét. Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére…

A nemi élet nem lett hobbimmá… Tizenkilenc körül jártam, mikor összevakartam egy barátnőt, aki ott mankózott mellettem a liget százados fái alá rejtett randevúkon, de csóknál közelebb nem jutottunk. Szerelmes persze nem voltam. Két emberi érzéssel vértezett föl a Lord: irigységgel és önutálattal, amit már majdnem önsajnálatként, már majdnem önszeretetként lehetett fölfogni. Szóval őt zavarta a testemben és főleg a fejemben uralkodó káosz, engem meg „épphogynem” tökéletessége irritált. Ő kereste az Istent, én menekültem előle, ott tagadtam, ahol lehet, elsősorban mindennapi káromlásaimban. Amint rájött, tulajdonképp ez volt érzelmeinek mozgatórugója, képtelen megtéríteni, sőt, antikrisztusi megnyilatkozásaim őt is megingatják, faképnél hagyott, s tovabicegett a neki szánt ösvényen. Maradt a néhanapi maszturbáció. De nem esett jól. Csak összekoszoltam magam, magom rám száradt, s ondószagú lettem. A mosdás kínos, hosszú előkészületeket igénylő kivégzésként szerepelt heti kötelességeim közepette. Amikor grafikus haverom aktokat készített rólam, végre kicsikarjon valami elismerésfélécskét a gőgös csendéletfestő és absztraktmázoló szakmától (magam egyszerre voltam a félresikerültség csendélete és absztrakciója!), ahogy ott pózoltam ágyon és kocsiban, a sakk-kockás konyhakövezet egy gyékényszigetén tekergődzve, mint kígyóbűvölő összekuszálódó majd kiegyenesedő hüllője, vagy a fürdőkád zománc-sivárságában egy zuhanyrózsával dideregve, néha fölállt a farkam. Talán a kiszolgáltatottság kéje miatt. Nyomorult testben burjánoznak hisz a legnyomorultabb vágyak. Megkértem piktorom, aki szint’ bóca volt, s köztudottan homokos, segítsen kínjaimon… A harmadik alkalom után elmaradt, így adva föl a karriert… A képeit is itt hagyta… Nézze! Bizarr, nem?! Szóval buzinak sem vagyok elég jó! Egy rokkant „más” is undorodhat tőlem! Pedig a testiség ezen vállfajában fölsejlett valami halvány élvezeti érték, vélhetőleg a tilosba tévedés öröme. Szex nélkül is van élet! – tódítottam. Hol is találnék egy olyan figurát, legyen nő avagy férfi akár, aki háromszor is megérinti a testem, főleg ezt a szegletét! – toldottam meg lemondás-filozófiám. Pedig farkam tökéletes anatómiájú, de az összkép elrontja a hatást. Én is inkább nézegettem csinos arcú, jó alakú, mint a náluk is csinosabb roki csajokat, mikor még érdekelt a téma. A szexből tehát hamar „kinőttem”, pont addigra, mikorra a normálisok beleszédülnek a vermébe… Istennek más tervei voltak velem, a lázadozó görccsel…

Az idő tájt eljárogattam egy keresztényszerű szervezetbe, egy olyanba, mely mézesmázos köszönettel teszi zsebre adónk egy százalékát. Talán az exnő késleltetett hatására, talán az ördög motoszkálására, vagy talán a nyomorultan is mindent kipróbálni késztetésére. Csak a kereszt tény náluk, jól el tudnak bújni mögé… Egyrészt lerítt róluk az álszentség. Fajankó ábrázatukat legszívesebben ikonosztázokra festették volna. Világmegváltó szenvelgésükben Istent nem a szeretet felől, hanem a bűnök bocsánatládájaként értelmezték. Hinni azért, legyen, ki megbocsásson… Cinikus, nem? Modern búcsúcédula-elv – a’la carte farizeus mosolykrémmel leöntve. Az sem tetszett nekik, mikor ez ügyben ellenérzéseimet fejeztem ki, hát még, mikor az isteni bűn felől faggatództam. Sátán, távozz-t harsogott mű-bigott szájuk, mert vitaképtelenek voltak. Eldöntött sajátigazságuk mellől gondosan kigyomláltak minden kételygyomot. Egy valódi pap legalább dogmatudományokkal felvértezett, de ezek tíz rosszul citált Biblia-idézettel gyalázták az urat, amit térítésnek meg szabadításnak neveztek egyébként. Tulajdonképp nem is akartam mást kérdezni – Isten, ha már tapasztalta Krisztus, létbe vetett önrésze által a földi teremtmények korlátolt, gyalázatos mivoltát, nem bűnös-e abban, hogy kétezer éve tovább tűri tökéletlen teremtése vadhajtásait? Háborúk, nyomorultak, pedofilok… Vagy csak egyszerűen mazochista? Érti, nemde? Kérdésfeltevésem – szerintük – annyira orv volt, annyira tőrszúrásszerű, hogy az „apage”-t harsogóknak „agape”-t kiáltottam, persze nem meggyőződésből, csak pózból, és úgy gördültem ki az imaháznak kinevezett sufniból, mint mikor diadalittas császár parádézik ünnepi szekerén… Istennel, pontosabban egy rakás eltévelyedettel történt találkozásom így esett…

Istenből azonban egyenesen következik a politika. Az istentagadásból pedig az irányultság. A pártocska, amely felkarolt, mint „nyomorultat”, aki ugyanolyan, akár ők, csak kicsit nem egészen, aprócskát egyéb, de épp azért érdekes, mert csöppet kilóg, de benne van, s így kiváltképp érdemes arra, hogy zászlóra hímezzék, magyarán a pártocska, amelynek az öndefiníciója is téves, hamar kihozott a sodromból. Míg Isten igéi, főleg, ha félremekegték őket, leperegtek szánalmas szerpentin-valómról, addig a politikusi kijelentések receptoraim felszínét sem érhették el. Vad ateizmusom tetszett nekik. Hát még istenkáromlásaim, s kirohanásaim a papság ellenében. Szócsövet akartak hajtogatni belőlem, szócsövet, mely azt hajtogatja – nekünk mindent lehet… Mikor ez az egyetlen, de ezer köpenyegbe csavart lózung magamutogatva, magakelletve, ember-kábítva megállt előttem, mint a Jelenések könyvebeli fenevad, hogy imádjam isten helyett, tegyem magamévá, úgy istenítsem, összerezzentem, ahogy egy kijózanodott próféta, nyasgemet kiáltottam, ez ott belefért a vitaszínvonalba, s kiviharzottam a legnagyobb sebességgel, amit kocsimból, áttételesen a karomból ki lehetett csiholni… „Nekem semmit sem lehet, miképp állíthatnám az ellenkezőjét! Ha önigazolás kell nektek, keressétek önmagatokban… De legbelül csak egy kikelésre váró Alien-szörnyet találtok… A kapzsiságotokat!” – méltatlankodtam magamból kivetkezve, mialatt a kerületi székház empatikusan rámpátlan kijáratának lépcsőin lecígölt két segítőkész seggfej.

Mi legyen hát az ember, ha a makrokozmosz és több földi szféra is bezárul előtte? Legyen zeneszerző! Ne vak, ne süket, nyomorék! Egy önkormányzati, földszinti, sötét, bogaras bérluk mélyén eltemetkező, a világteljességet onnan ostromló aktor. (Mai napig sem világos számomra, hogy ezt a teljességet érteni, részemmé tenni vagy lerombolni kívántam-e jobban…) Kitűnő tenor hangom volt a gimiben… Hallásom abszolút, megmondtam azt is, milyen hangnemben nyekereg a buszok kardántengelye… Hangszeres zenére képtelennek születtem. Viszont rengeteg klasszikus muzsikát hallgattam, a kottázásnál meg mi sem egyszerűbb… Mindeme predesztinációt megfejelve elolvastam egy-két zeneelméleti szakkönyvet, s begubódzásom melléktermékeként komponáltam két vonósnégyest, egy kórusművet Apokalipszis széljegyzettel, s egy fél szimfóniát Laokoón munkacímmel (57 perc nyitánnyal együtt), melynek közepén ízületeim beleuntak a kottafej gömbölyítésbe. Művészi korszakomban, ez négy évig tartott, firkáltam közel száz ceruza- és szénrajzot, s belevágtam életrajzi regényembe. Mondanom sem kell. ez utóbbi kísérlet is megfeneklett a 241. kézzel írt oldalon. A világtágításnak ágyam volt a terepe. Ágyam, azaz az íróasztalom, a festőállványom, a zenekari árkom… Micsoda ágy! Mennyi, küszködés és veríték temetője!

A félkész szimfóniát megmutattam egy zeneértő cimborának, aki szerint kevés változtatással bemutatható, bár hangszerelési kérdésekben éles vita kerekedett köztünk. Valószínűleg ez is közrejátszott abban, hogy az ötvonalak üresen maradtak a kottakönyv hátralévő oldalain. A „profik”, az úgynevezett tudósok, a „képzetlen” zsenit, minden érában lesajnálják. Ez az igazság, mely most engem vágott képem, elkedvetlenített. Hogyan is lehetnék tudósa, doktora, akadémikusa valaminek? Hacsak nem a szívásnak! A múzsai kísérletek után, mikor is megsajdítottam Euterpé fülét, és sírba hajszoltam Kliót, amennyiben történelmet írtam történetemmel (a rajznak nem okoskodtak ki nőpatrónust a görögök), könyvhalmok alá temetkeztem. Lehet, erre korábban lett volna szükség. Válogatás nélkül olvastam. Habzsoltam a szót. Antikváriumok rémeként emlegetettek a könyvszakmában. Százkilós, minden könyvodúba bekívánkozó bénakocsim miatt leizzadtak a satnya, bibliofil palik. Volt, lévén a kocsifülre akasztott rafiaszatyrom dugig telt poros kötetekkel, hogy ölemben is kiadványok tornyosodtak hazafelé utamon. Rokkantnyugdíjamat a Pallas alias Bölcs bagoly fémjelezte boltokban hagytam… Egy kedvenc témám akadt csak a lektűr–Homérosz–krimi–Verne–lávsztori–Tolsztoj őskáoszon túl. Históriai idolok életrajzát előszeretettel forgattam. Megszereztem a teljes Így élt sorozatot, de komolyabb biográfiai műveket is vásároltam. Kiváló hőseim: Kolumbusz, Nagy Sándor, Napoleon, Cortez, elkápráztatták a szobakonzervbe zárt, viszont tágulékony lufi-elmém. Vágyaimnak, akkor még nem zabálta föl őket a cinizmus, megtestesítői lettek e nagyformátumú alakok. Az irodalom szánalmas, idegroncs bohócaitól ellenben irtóztam. Gutenbergi gutaütős érám öt évet lopott el életemből. Gutaütős, mert lábadozó szélhűdöttként támolyogtam könyvbirodalmam polcai között. De ismeri, milyen érzés, amikor kurva okosnak érzi magát az ember, aztán a következő pillanatban összeomlik, mint a pharoszi világítótorony, ha megrendülnek a föld támpillérei, ha meginog Atlasz lába, ha megrogynak az eget tartó oszlopok… Tudás! Nevetséges! Tudás! Fájdalmas! Tudás?! Brrr…

Van nekem tévém, videóm is, porseprűm szintúgy! Sorozattenger… Hajdani, nem létező bölcsőm újabb pótléka. Ringatódzás a sorozattenger hullámain. Leselkedés. Távoli családok életét kukkolni, mi több, egy család szenvtelen árny-tagjának lenni. Ez nekem való szórakozás! Háromszáznegyvennyolc videókazetta. Négy tévéeposzt rögzítettem mindenre kiterjedő odafigyeléssel. Címkéztem, regisztráltam. Füzetet vezettem a szereplők viszonyairól, szokásairól, szinte szociometrikus aprólékossággal. Tizennyolc órát tévéztem naponta három és fél éven át. A szemem két dioptriát romlott. Az IQ-m, házi méréseim alapján, ötven pontot zuhant. Valamivel jobb maradtam az imbecil szintnél. Viszont kívülről vágtam a dél-amerikai keresztneveket, s az épp menő reklámok szövegét. Egyetlen egyszer késtem le egy epizódról. Már régen pótoltam az ismétlésből, mégis hetekig depressziós voltam. Úgy gondolhattam, megcsaltam kedves családomat, vagy valami hasonló állhatott a kedélyzuhanás mögött. Kedvencem, Brazília nyomulása ellenére, mégis a Startrek lett. Híd köztem és a kozmosz között. A levegő atomjait, a kazetta szalagját, a videómagnót, a tévékészülék képcsövét, az étert, később az üvegszálkábelt, a stúdiót, a műholdvevőt, a műholdat és a sztori-teremtő fantáziát elhanyagolva köztem és a kozmosz között csak a szaruhártyám, a csarnokvíz, a szemlencse, a recehártya, a pálcikák, az ingerülettovábbító idegpályák, a neurotranszmitterek, s a szürkeállomány megfelelő szigetei álltak. A képfeldolgozó agydarabka és köztem viszont nem tudom, mi állt… A belső végtelen?! Mielőtt Istenről kezdene itt nekem beszélni, ugorjunk tovább életrajz-zanzámban…

Tulajdonképp ez az utolsó, jelentős önkorszakom. Szakács lettem. Egy gyorsan eltüntethető, pepecs világ alakító és pusztító istene. Bár renyhe bélműködésem miatt elsősorban vacsoravendégeknek kotyvasztok. Mit kotyvasztok?! Ételtökély-piramist emelek. Mártások, húslevesek, sültek, köret-orgiák, sütemény-költemények száradnak a lelkemen. Egy főzés bütykös, makacskodó ujjaimat, rozoga, alig vonszolható testemet, és szűk konyhámhoz képest bumfordi kocsimat tekintetbe véve, még a fürdés macerájánál is többet kíván tőlem. Egész napot, hétvégét. Hajnalban kelek. Délig előkészítek. Koraestéig összeállítok. Este sütök, főzök. Aztán jönnek a vendégek, s küszködésem látványos nyomait, mind megeszik, amit elégedett mosollyal nyugtázok. Életemben nem volt olyan elégedett a mosolyom, mint mikor az utolsó tál is kiürül. Se egy jó helyre húzott szénvonást, se egy izgalmas dallammenetet, egy plasztikus mondatot nem nyugtáztam úgy, mint midőn pusztulni látom, amit naiv odaadással, izzadva, kacska mozdulatokkal, de kikezdhetetlen hittel teremtek. Ez perverzió. Perverz öröm… Elégettem egy-két rajzom. Hátha a hamvadás látványa hasonló a tunkolás, szájnyalogatás, tányérkinyalás látványához. De képeim veszte közönnyel töltött el. Ezek szerint lelketlen fércelmények! – dühödtem fel, s néhány kivételével mind elporlasztottam. Akkor nem sajnáltam. Most már igen. Miért?! Mert a főzéssel párhuzamos kedvtelésemmé lett lenyomataim összegyűjtése, rendszerezése. Negyven év nem idő, főleg egy efféle nímand görcs esetében. Vagy éppen egy ilyen féregnek jelentős idő, kinek behatárolt a létezése, örökös cselekvéskorlátok között mutatványozik, mert „istenileg” eltiltatott egy raklapnyi Kronosz-csalató időtöltéstől? Mindegy… Negyven év önmagában –

sokként és kevésként is negyven év. Vettem egy ládát. Elhozattam ide a hórukkokkal. Tudja, mi a tervem? Perverz kis disznóságaim, örömeim koronája! A végrendeletemben, melynek lassan nekilátok, mert vészesen szakad az ín, sorvad az izom, és lágyul az agy, főleg, hogy gyógyszereim ellenére vedelni kezdtem, rövidezek, szóval végrendeletemben a hullámat ebbe a ládafia koporsóba rakatom, tárgyaim, műveim, botorságaim mellé. Most minden fillérem félreteszem, nehogy pénz híján normálisan temessenek el. S ha már benne vagyok, zárják le, alakítsák vízhatlanná önmagamat megmentő bárkám, s dobjanak egy óceánjáró fedélzetéről a hullám-végtelenbe. Legalább holtomban ringhassak bölcsőben. Az élet bölcsőjének színén. Ennyi. Ne higgye, elmúlás utáni hírnévre vágynék, arra, hogy burjánzó létezés kerekedjen a halálomból, ha megtalálnak kéretlen kezek. Nem! Egyszerűen orcán akarom vágni az Istent, aki ennyi gyalázatot elművelt velem. Emberarcon akarom csapni, s ez bőven belefér a földi blaszfémiák láncolatába, nem kiugróan szemét cselekedet, sőt, még a létét sem tagadom, megbecsülöm e pofonnal, e fricskával. A szoftver gyöngeségeire hívom föl a figyelmét. Ott ringatózok majd ég és víz határán. (Hasonlatosan egy végtelenbe kilőtt szondához, melyet megpakoltak emberiség-ikonokkal.) Ám magam, aki bevégeztetett s mégis létező, csak a végtelen és a véges végtelen határára juthatok el, hogy az isteni teremtés örök kérdőjeleként lebegjek halál-bölcsőmben. Képzelje csak! Egy összegömbölyödött emberkupac, gordiuszi csomó embermaradékból. Riadalmára a ponttá zsugorodott Semmihatónak. A kiterjedéstelen kiteljesedésnek… Az első, könnyen felszáradó könny helyett a gyönggyé szilárdult utolsóban tekintheti meg elbutult ábrázatát…

Még nem igazán kiforrott az idea, csak a végrehajtás módja biztos… Újra könyvekhez kell nyúlnom, misztikus porülte kötetekhez, vagy az egyetlen könyvhöz. Kódfejtő leszek! Ki kell főznöm, sütnöm, le kell kottáznom temetkezésem teozófiáját, a rekviem és eggyéválás aktusának teóriáját…

De maga nem is figyel… Jó, hogy kész a vacsora… Segíthetne a tálalásban. Pulykában sült galambbal töltött csirke… Mézzel leöntve… Mire minden kelléke előpompázik egy lakomának, addigra lemerít a gondolkodás, s csak mosolyogni tudok rajta, miképp tűnik semmivé, amit a látszólagosan értelem-determinált tetterő kerekít, legyen az, bár szóalapú zagyvalék vagy zabálni való. Egyen csak a mosolyomért! Jó étvágyat! Vegyen ebből a savanyúságból is. Ecettel savanyítok… Vegyen, ne kéresse magát…

(Illusztráció: Janet Sobel – Untitled)

Sylvian szeretett élni. Zenés bankettek, órákig tartó koccintgatás a legjobb barátjával. Zárás előtti kései kosztolás Jules kávéházában. Szalonspicces séta az éjszakában. Mindenben számíthattak egymásra. Volt olyan, hogy pár napra befogadta cimboráját, amikor kergette a depresszió fekete vérebe. Az egykori pilóta egyszer még fiatalon tőle kért kölcsön fizetésig, hogy mostani feleségével saját lakásba költözhessenek. Persze, miután megnyerte a lottót, mindent visszafizetett volna, ám pajtása hallani sem akart róla. Pedig az ő egyik száma is kellett a sikerhez.

– Hagyd a pénzt. Nem azért adtam. Majd megiszunk valamit.

Sylvian azóta hálából minden hónapban legalább egyszer megvendégelte a Le Petit Parisien falai között. Ilyenkor Canadian Club viszkit kortyolgattak. Az örök klasszikus, amit még az amerikai szesztilalom idején Al Capone csempészett Kanadából. Mellé pedig adventi burgonyagratint kértek ki a konyháról. Tejszínnel rétegezett krumpliszeletek, körtével, egy kis szerecsendióval, raclette sajttal a tetején. Aranybarnára és jó ropogósra sütve. Ezt legtöbbször karácsony előtt készítették, de velük rendre kivételt tettek. Ilyenkor visszaemlékeztek az átmulatott éjszakákra, a fiatalkori csínytevésekre. Arra az esetre, amikor majdnem bevitték őket a csendőrök, mert az Eiffel-torony egyik sarkát rugdosták. Szerencsére időben távoztak a tett színhelyéről. Legközelebbi cimborájával bajtársak voltak. A második világégés idején is fedezték egymást. A seregben felderítők voltak. Antoine de Saint-Exupéry gépét kísérve kellett volna, hogy információkat szerezzenek egy Rhone-völgyi német alakulatról 1944. július 31-én. Ám az író sosem tért vissza. Eltűnt a látóhatáron. Később megtudták, hogy egy holttestre bukkantak, akin az ő egyenruhája lehetett. Talán ő volt. Valaki még az állítólagos karkötőjére is rálelt. Sylvian akkor döntötte el, hogy megválik a bajuszától a küldetés közben eltűnt tollnok tiszteletére. Majd leszerelt. Amikor pajtásával iszogattak, akkor Exupéry tiszteletére is tették. Párja minden hónapban elengedte az éjszakába. Nem tudott haragudni rá, mivel őt meg zenés randevúkra vitte. Olyanokra, mint egykor, ismerkedésük hajnalán. Igaz, a napokat és olyankor az órát is tévesztette. Ez volt az egyetlen dolog, amit a neje néha szóvá is tett.

‒ Ha én nem lennék, akkor azt is elfelejtenéd, hogy hányadika van. Csodálom, hogy a barátodat ez nem zavarja. Szerintem még azt sem tudod, mikor van a születésnapja.

‒ Neki sosem volt fontos, hogy emlékezzek arra, mikor jött a világra. Egyszerűen tudja, ha szüksége van valamire, akkor biztosan ott leszek. Ezért keresi a társaságomat ennyi évtized után is. Ez a lényeg – válaszolta a koros légi őrszem.

Amikor utoljára találkoztak, akkor a legjobb barátja pont a saját halálával viccelődött.

‒ A lakásban véletlenül lelöktem és eltörtem megboldogult nagyapám homokóráját. Ne lepődj meg, ha esetleg hamarosan feldobom a talpam.

‒ Ne bomolj! Mindketten közelítünk a kilencvenhez, de egészségesek vagyunk. A doki is ezt mondta.

Két napra rá François „Frank” Roletti őrmester kopogtatott a megrendítő hírrel.

‒ A postán, várakozás közben összeesett, és már nem volt mit tenni – mesélte Roletti.

Sylvian összetört. Tudta, hogy nem lesz ereje elmenni a temetésre. Úgy volt vele, szörnyethalna a koporsó látványától. Megkérte szerelmét, hogy ő képviselje majd mindkettőjüket.

Még aznap este vásárolt, és kibontott egy üveg Canadian Clubot. Később pedig papírra vetette, hogy a virágüzletben milyen üzenet kerüljön a koszorúra.

‒ Testvéri ölelést küldök… Bárhol is légy, drága barátom.

(Illusztráció: Silvia Vassileva – Tuscan Evening Wine)

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Ջան, ծաղիկ ջան
[Susanna Safaryan: Jan, tsaghik jan]

Lement a Nap, felkelt, egyik után a másik Nap. A föld alatt egész nap este van? A föld fölött sincs egész nap nappal. Beköszöntött a tél a barlangban.

Ami nekünk a padló, a vakondnak a plafon.

A repedés nem állt meg, továbbfutott a vízen. Az egész víztükör kettérepedt. Mindenhol lehetett hallani, amit nem lehetett látni.

Négy felé eshet az eső. Négyfelé esik, fákra, égre, ablakra… Nyitva felejtett ablak, minden eső meg szél boldogan karikázik a szobában.

Négyfelé reped a víz, ötfelé esik az eső. A cethal kíváncsian kiúszott a tengerpartra. Hullámzik a víz, a hullámaival összekeveri a halakat.

Ami nekünk a plafon, valakinek a padló. Ami nekünk az ég, valakinek a föld? Ki lakik az ég fölött?

Bátorság kell ahhoz, hogy a kalitkába bemenjenek és madárrá változzanak. A fényfácán besötétedett a szomorúságtól.
Amikor mások előtt vagyok, láthatatlan a szárnyam.

A mocsári kockásliliom virága kockás, a kakasmandikó levele pöttyes. Köztek van egy liliom, az fehéret nyílik. A napfénytől igen elhalványulva látták.

Kitöltötték a pohárba a megrepedt vizet. Az egyik törés a másikat törte. Már olyan régóta kereslek, hogy magam se találom, magam sem ismerem fel.

Amit csak kimondunk, eltemeti a Hold a föld alá. Van olyan bejárat, ami nem kijárat? Ki akar a künti világban élni.

A mikádófácán csöndje, kolibri távoli éneke. Gondoljak rá, ne gondoljak? Új nyelvet tanulni, csend nyelvét, amin nem szólalok meg?

Van olyan nyelv, amit akkor beszélek, ha nem szólalok meg?

A lány fölébredt, ahol ő élt. Akkor este van. A kolibri idejében. Hogyan fog találkozni a fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán? A keresés találkozás?

2025. 07. 05. 8: 33: 34
Tata

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke

Jázminnak

„a föld alatt egész nap este van?”: Vele tartsak vagy tőle?
„a repedés”; „a fényfácán”; „mikádófácán csöndje”: Külön ege

(Illusztráció: Kakasmandikó, Damanhur, 2025; joinus12345: Mikado Pheasant, Taiwan)