Címke: próza

Öntestkép 1-3.

 

A lábfejem

A lábfejem szép arányos. Cipőméretem 38-as, de a bal pár milliméterrel hosszabb, mint a jobb. Lábujjaim a kisujjtól a nagyujjig szép növekvő sorrendben követik egymást, nincs ormótlanul előrenyúló láb-mutatóujj, ahogy a legtöbb embernek. Az enyémek tisztességesen, szabályosan állnak egy megbízható lábujj tornasorban. A körmök rajtuk kerekdedek, szófogadók, egyedüli hiba a nagylábujjam körmén esik. Ez itt nem akar olyan szépen viselkedni, mint a lábfejem többi tájegysége, ez itt egy makacs kis különc. Egy lázadó köröm. Ő úgy döntött, nem a természetes útján növekszik előre felé (életem végéig mutatva a helyes irányt), mint a többi rendes köröm.

Nem, ez itt az ég felé tör, szemtelenül felkunkorodik. Ha az egész testem megfeszül is, hogy a rendes irányba haladjon, ezt a körmöt akkor sem érdekli. Voltak gyenge próbálkozásaim, hogy mindenféle vágó eszközökkel móresre tanítsam, és különböző metsző, nyeső technikákkal irányváltásra bírjam, de ezek a próbálkozások mind hiúnak bizonyultak. Ilyenkor lekezelőn felnéznek és azt üzenik: minket akarsz helyre nyírni? Tehetetlen vagyok az öntörvényű nagylábujjkörmökkel szemben, amik csakazértis felfelé nőnek, semmi hatásom nincs rájuk. Talán így mutatják azt a bizonyos helyes irányt? Öntestkép 1-3. bővebben…

Forró téli éjszaka

– Szerintetek tízes skálán mekkora probléma, hogy leütöttem Télapót?

Mindketten felemelték fejüket az arcuk előtt tartott kártyalapok mögül, először egymásra, majd rám pillantottak.

– Úgy hallottam, mintha azt mondtad volna, leütöttem Télapót – köhintett Ősz.

– Azért hallottad úgy, mert azt mondta – világosította fel Tavaszapó, aki a fejét koronázó, tarka virágfürtökkel babrált.

Őszapó lecsapta gyűrött kártyáit a körasztal közepére, átvetette nyakán sáros avartól zörgő, méteres szakállát, majd felágaskodott, kiropogtatta öreg csontjait, és a sűrű fellegpadlón elém nyargalt. Szürke tekintetét pironkodó arcomra emelte. Forró téli éjszaka bővebben…

siralmak

haraguvék

haraguvék isten és vetevé üt ez munkás világ belé hálálnek es pukulnek

1. igen és nem voltak tisztafejűek legyen kritikára képes szeretni fontos hogy mások bosszút állnak ellenségein alkalmasak meglepő módon művészetekre is

2. mégse teljesen független ha bátorításra szorul illetve gyakran azonban ugyanis azért mert dolgozik jobb ha magára hagyják szeretni a szellemi kihívásokat a vad külső mögött

3. ezeknek az embereknek legbelül törtetőnek tűnnek meglehetősen elkápráztatni másokat hullámvasutat és pótolhatatlannak érzi önmagát gyalogol a térben hogy mozoghasson

4. a felébredt ingatagok inkább egyedül maradnak hímringyó nem viseli el a sértést vizes és passzív a jóistennek örvend párnával a fején megadatott bepillantanom

5. a hátsó soron illatosan lihegve omlott anélkül hogy a tudatában lenne vörösen végzetes a teste eltakar a csupaszsága a fátyol felszakad és eltaszít a földszintre levezető széles lépcső

6. ritmust kölcsönzött minduntalan megremegtek már nem kimutatható nem túl fontosnak tetsző senki sem lehet kicsi ősszel lehullik a száraz levél az akarat ennek pont az ellenkezője siralmak bővebben…

Legyen

 

Nagykifli vagyok. Ideje volt már. Kezdtem megbékülni a magánnyal, és onnan már egy merő iszap az út visszafelé. De észrevettek. A kiskifli. Most itt szuszog, néha horkant, grimaszol álmában. Csak az ébenfekete haját látom, elbújok benne, belélegzem. Még egy kicsit ne mozduljunk. Ébredezik, kibújik kiskifli burkából, hanyatt fordul. Szeme csukva, mosolyog. Elégedettnek tűnik. Elégedettek vagyunk. Jézusom…

– Jó reggelt – nyammogja álomittasan. Ennyire szép nőm még sose volt. Gabrielle egyetlen testi hibája egy húszforintos nagyságú anyajegy a belső combján. Mikor közelítek hozzá, sopánkodik miatta, én pedig csókolom a helyet, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Teste az akrobatáé, mint egy felhúzott íj, teljes igénybevételre termett. Hegymászás, kötélugrás, tenisz, tánc és persze szerelem, hosszú órákon át. Huszonhárom éves, és, ahonnan én nézem, a világ egyetlen nagy vörös szőnyeg előtte. Az én testem ötven múlt, nagyjából arra jó, hogy egy pohár bor mellett az íróasztalomnál ücsörögjek és a naplómat körmöljem. Egy-egy esti séta, kéthavonta egy kis kocogás, hogy hős is legyek néha. A bungee-jumping nem nekem való. Legyen bővebben…

Ördöglámpa

Határozókban lapuló vadállatok egyike. Magyar és latin neve dacára meg se mukkan – váratlanul: nehéz lesz tőle megijedni. Attól még, hogy valahol itt van, élőhelye, rendszertani besorolása csupán óvatlanul valószínűsíthető. Magas, kusza, elharapódzó sötét, finoman ropogó rengeteg – Lüver Emma megtorpan, leleplezésre várva. Miként az elmúlt napokban, most sem történik semmi említésre méltó, egyedül saját, elviselhetetlenül hangos szívdobogását hallja, látni azonban semmit nem lát. Ezúttal is hátrál; a liget mellett kivilágítva felejtett járda – így könnyű, becsukott szemmel is odatalálni. Határ, ahol az éj sátortartói reszketeg lámpák.

   Hogyan is lehetne hazudni egy szemész apának? – a legapróbb hamisságát is nyomban látná, megszólalnia sem kellene, elég volna az aprócska, idővel mélyülő ránc szabálytalan rezdülése, annak gyakori, aggodalomról tanúskodó megjelenésének hiánya, apja egyből észrevenné, tudná: valami nagyon nincs rendben ezzel a lánnyal. Kérdezné, mi történt, vagy mi az, mi bántja, és Eminek ráncot kellene magára erőltetnie ahhoz, hogy szavai félénkségével megnyugtathassa apját. Aki kacaghatna, ölébe kaphatná, azt felelve: kizárt, hiszen nincsenek semmiféle szörnyek. Sőt, szemüvegét igazgatva orrán hozzátenné, kissé raccsolva: ez egy nagyon tisztes, jólszituált környék, kérem, itt nem fogadunk hívatlan, hogy is fogalmazott, kedvesem, rémalakokat. Ezzel igencsak megnehezítve Emmi dolgát, mert odalenne mindaz az az ismeretlen szorongás, amelytől napok óta nem kívánt szabadulni.

   Mondd el, mit látok! – kérhetné apját, és ő azonnal mondaná: asztalt, mellette a csodaszép anyádat, amint riadtan várja: ebből már megint mi lesz? – de tudjuk jól mindhárman, titkon nagyon is kíváncsi rá. Látod, mosolyog. Nincs a mosolyában más, és a mosolya mögött is ő ül. Miként a poharában málnaszörp, nem pedig bodza van. A könyv azonban, amelyet olvas, már más kérdés. Amit abban lát, azt csakis ő látja, te nem; valószínű, akkor sem azt látnád, ha ugyanazt olvasnátok.

   Emi semmi ilyesmit nem látna, mert sötétből lélegző rengeteg van a konyhában.

/Illusztráció: Paul Klee/

TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN

(ráismerés)

MOHAI V. LAJOS
Az emlékezés melankóliája

          „Az agyongyötört táj szomorúsága miatt, mely fogva tartotta a tekintetemet.”

[ITATÓSPAPÍR] Távozóban, mindig távolodóban. Amikor hazafelé tart, akkor is. Még nem tudom, milyen évszakban, melyik hónapban, – fázom. Mohai V. Lajos hűlt világban jár, hűlt helyeken, de pontosan leírja, kik élnek, éltek az esedékes „máskor”-ban, ugyanitt, ezen a helyen: az agglomerátum betonsilói állandóbbak az alaktalan Templom térnél, ahol elhasznált neoncsövekhez kötözött rózsák állnak, ahol kevesen használják a templombejáróhoz vezető lépcsőt, mert oldalról közelebb a járás, ahol a sápadt harangkongatást a helyiek sem tartják becsben. A jelen mindig állandóbb, pontosabb a múltnál, ebbe az egyedüllétbe nem sétálhat be akárki. Mohai nem engedi az olvasót szabadon járkálni belső tereiben. Az érzelgős együttérzés tilos. Közli, leírja a számkivetettség útvonalait – hajótörött kalandorok, regényhősök fejezetnyitó, dőlt betűs elő-összefoglalóinak stílusában. Egyes szám első személyben, részletesen, a lélek olyan természettudományos élű bevilágításával, mint aki mindig befelé figyel. Mi pedig – elrendelten kívülállók – ezzel a figyelemmel azonosulunk, s a fagyos éjszakát követő hajnalon már az olvasó az, aki crusoe-i leleménnyel és türelemmel kijátssza az elégett kávéfőző-gumi képében megjelenő sorsot, míg a kifolyócső köpdösni kezdi az izzó gömböcskéket. Így tágul a világ egészen föl az üres(?) őszi égig. „Mintha várt(…) volna valakire, aki késett.” TÁVOZÓBAN, TÁVOLODÓBAN bővebben…