Érzem, hogy a szombat reggeli napsütés melegíti a szemhéjamat. Pislogok egy keveset, próbálom nyitva tartani a szemem. Ez azok közé a reggelek közé tartozik, amikor olyan jót alszik az ember, hogy enyhe fejfájással ébred. Lehúzom a telefonom a töltőről, s hunyorogva olvasom a tegnap éjjel érkezett üzeneteimet. Nem sok volt, csupán pár hibabejelentés az albérlőktől. Gyorsan reagáltam is rájuk, aztán videókat nézegettem. Már lassan egy órája próbálok kikelni az ágyból, de hétvégén mindig olyan lassan telik az idő, soha nem tudom lekötni magam. Nem mintha hétköznap tudnám. A lakásom és a ruhatáram megszállott tökéletesítésébe már belefáradtam, célokat akarok kergetni, mint a barátaim, akik soha nem érnek rá.
Ekkor pattan ki a fejemből egy gondolat. Angolt kellene tanulni. Ugyan elboldogulok nyelvtudás nélkül is, de kétségtelenül jól jönne ha folyékonyan beszélném, külföldi érdeklődőkkel is könnyebben szót értenék.
Felütöm a laptopomat és tanfolyamok után kutatok. Szerencsére találok is egy nyelviskolát, épp a mai napra hirdet nyílt napot, este hatra. Gondoltam egy kis kocsikázást is csempészek a napomba, mielőtt oda vezetne az utam, beautózom a Pilis dombjait. Az ilyesmi jól kikapcsol és utána tökéletesen tudok fókuszálni huzamosabb ideig.
A mai relaxációmat azonban egy holló szabotálja. Már a nyelviskola felé tartok, amikor nagy huppanást hallok a bal fülemmel, s a szemem sarkában egy nagy fekete folt jelenik meg. Ösztönből elrántom a kormányt, az autóm megcsúszik a nedves úton, de szerencsére meg tudok állni. Az ablakra pillantok és egy nagy vérfoltot látok, aminek közepén egy fekete folt sötétlik, körülötte nedves tollakkal. Erre nem számítottam. Utamat folytatom tovább, egy benzinkutat is útba ejtek, ahol a magam kínos ügyetlenségével először egy fogpiszkálóval próbálom eltávolítani a szétkenődött madár holttestének nagyobb darabjait, mielőtt nekiesnék az ablakpucoló kefével. Természetesen magamhoz híven sikerül a cipőmre pöckölni a madár vértől ragadó csőrét, amit próbálok minél diszkrétebben lerugdosni róla. Közben a pénztáros kissé érdekes arcberendezéssel figyeli, ahogyan árnyék boxolok a kút mellett. A művelet után gyorsan visszaülök a kocsiba és a nyílt napra igyekezek.
Az óra előtt negyed órával érkezek. A recepciós szól, hogy addig nyugodtan üljek be a tanterembe. Óvatosan be somfordálok a szobába. Először kíváncsi szemekkel körbe pásztázom a falakat, asztalokat, székeket és egyéb bútorokat. A szagokat is analizálom. Mosoly ül ki a szám sarkára, jó hangulatot áraszt a hely, a falakon olvasható “élni, nevetni, szeretni” és hasonló feliratoktól eltekintve. Az ötödik emeleten vagyunk, a teremből egy kellemes kis tetőterasz nyílik, az ajtaja is nyitva. Szép tavaszi idő van. Az óra háromnegyed hat-ot mutat, a nap lemenő sugarai melegítik a termet. A mosolyt gyorsan le is törli az arcomról egy hollófészek, amit az az egyik szemközti villanyoszlopon pillantok meg. Legalább tanulni hagyjatok már! Gondoltam…
A teremben rajtam kívül ketten vannak, két középkorú hölgy. Köszöntjük egymást, s egy rövid small talk-ot is megejtünk. Rokonszenvesek…
Két perc múlva hat óra, elkezdenek özönleni az emberek. A terem gyorsan meg is telik, különböző arcok foglalják el a helyeket. Szokásomhoz híven végigfuttatom rajtuk a szemem, s elgondolkodok, vajon ki min mehet épp keresztül az életében az arckifejezése és az egész energiája alapján. Ennek nem érek a végére, ugyanis másodperc pontosan hat órakor, belép a terembe egy különös alak.
– Jó napot kívánok! Mondja csak…
–  Jó estét! – válaszol mindenki, és tekintetüket visszaszegezik a telefonjukra.
Az arcberendezése különösen egységes és szimmetrikus. Mintha egy viasz figura lenne. A haja barna, tökéletesen vasalt. Szemöldöke is barna. Szeme szúrós világoskék, nem illik sem az arcához, sem a haja színéhez. Olyan, mintha utólag megváltoztatta volna a szeme színét, valamilyen puccos magánklinikán. Az arckifejezése arra enged következtetni, hogy a kezelés után sírva fakadhatott, benzintemető terepjárójának visszapillantó tükrébe tekintve.
Azta, gondoltam.
Olyan mereven ül az asztalfőnél, hogy képes lenne egy ceruzát is kibalanszírozni feje búbján. Szemét nem mozdítja, a tanár érkezéséig a tábla kellős közepét bámulja egyenes nyakkal.
Testalkata rendkívül vékony, az anorexia határait súrolja. Vakond szürke kasmírpulóvert visel, szűk fekete farmernadrággal, s comb fölé érő tűsarkú csizmával.
Közben eszébe jut, nem akasztotta fel kabátját, s nem vette elő jegyzetfüzetét. Lassan feláll, kiegyengeti a gyűrődéseket felsőjén. Mintha a kifutón menne végig, mérges tekintetet szegez a fogasra, míg odaér. Felakasztja fekete gyapjú kabátját, táskáját leteszi a kanapéra, feléje hajol, majd szisztematikusan egymásra pakolja különféle jegyzetfüzeteit majd öt különböző színű filctollat. Végül egy kék golyóstoll is kerül a kupac tetejére. Megismétli a sétát, kihúzza a széket, majd óvatosan helyet foglal. Az egész egy aprólékos procedúra volt.
A tanár belép a terembe, hatalmas életkedvvel üdvözli tanulóit. Pár viccet is el lő, néhányan óvatosan kacagnak, mások csendben figyelnek.
– Üdvözlök mindenkit szeretettel, a középszintű kurzusunkon, először is fussunk egy bemutatkozó kört.
Mindenki mond pár dolgot magáról, melyik városban él, mit csinál, csak a szokásos.
A görcsös hölgyre esik a sor.
– Hollós Angéla vagyok, Budapesten élek és biobolt-üzletláncom van, valamint vitaminnagykereskedést üzemeltetek.
Angéla értetlenül néz rám, nem érti miért lesem üveges tekintettel.
– Ennyit tudok mondani magamról.
Elmosolyodik, s átadja a szót a tanárnak. Fura mosoly volt, a szeme nem követte a mimikáját.
Körülbelül az óra felénél járunk, Angéla lefordul a székről. A többiek gyorsan odaugranak hozzá.
– Eszméletlen! Valaki gyorsan hívjon mentőt! –  szól az egyik résztvevő.
Negyed órával később megérkeznek a mentők, de már nem tudják megmenteni.
–  A halál időpontja tizenkilenc óra hét perc. Kérem, most mindenki hagyja el a termet! –  mondja a mentős.
Üres tekintettel és összerándult testtartással araszolnak ki a teremből. Én vagyok az utolsó a sorban. Már a főbejárathoz érek, amikor gyanúsan ismerős puffanást hallok a hátam mögött.

In medias rés, de akkortól tolmácsolom gondolatait, amikor már kezdeni vélt megvilágosodni. Bár amondó vagyok, először kerüljünk tisztába saját magukkal, majd azon keresztül vele, talán már az önismerethez sem nélkülözhetjük. Ugyanis ki más tűnődött volna rajta, hogy akár az Exodusból mint a bibliai Kivonulás könyvéből, akár az angol exit szóból ismert előtaggal kezdődik a bennünket jelző is?! A szó, mely azonban korántsem merül ki holmi száraz etimológiában: existentiaként ugyanis valóban kifelé vágyakozunk, konstatálta, hogy abbéli irányultságunkban nyerjük el önmagunkat. A sistoról sem feledkezett ám meg, hiába húzták ki alóla is a talajt, melyen állhatott volna.

Immár, mintha egy próbát kellett volna kiállnia, amennyiben úgy érezte, készülő disszertációjának egy kósza fejezetét sem írhatja minderről: azzal ugyanis, ha bezárkózna, hogy háborítatlan nyugalomban fejtegesse mindazt, ami fenti belátásából következik, elárulná azt. Bár legkésőbb ekkor kellett volna lábával hátralöknie magát a gurulószékkel, hogy végül lakásából is kipenderedjen, tollával mégiscsak megragadta a lehetőséget, hogy kibontsa ezt a… Mit ezt a? A témát. Mentségére szóljon, magában beszélő szája csupán valami prózaféleségre állt, annak megírása pedig aligha igényel bántóan hosszú és merev elzárkózást! Ezekről a jelzőkről hirtelen eszébe jutott az egyéb asszociációkat érdemlő lány, akit megírni egyszerre érzett úgy a legtöbbnek, mint a legkevesebbnek, amit érdemel.

Ott még viszont nem tartott. Elvégre ötlete sem volt, mi lehet fontosabb az önnön létéhez viszonyulni leginkább képes élőlény, vagyis ő, mármint az ember mint olyan közérzeténél. Ez utóbbi szót sem vélte kevésbé árulkodónak az egzisztenciánál: a lehető legtágabb gondolati mező e pontján látott mindent összefutni, még valami istent is, akiről úgy vélte, tán akkor is futkorászhat, ha nem görögként teszi az Olümposz tetején.

Az egzisztencia közérzete bőven megért hát számára egy misét, melyen padtársa sem csak exköz számára, hogy a békejobb nyújtására szolgáljon áldozás előtt. Legfeljebb a túloldalán ülő használhatja ki erre, vele azonban nem járatják a bolondját sem az individualizmus századok előtt felkent papjai, sem a simlis újmegváltók, de még az óvatlanok sem, akiknek előbbiek még félre is citálják az elsőként említettek füveskönyvekbe egyébként sem méltó sorait. Most már jól látta, hogy befelé csakis kifelé vezethet útja.

Mindez egy korábban megírt gondolatában is megerősítette, melyet a biztonság kedvéért ugyancsak prózában firtatott inkább, ha legalább annak elment, mintsem, hogy szakavatottak szeme elé szánta volna. A látszat ellenére a közeg helyes megválasztása ellenben mit sem jelentett nála arra nézve, mennyire biztos magában: inkább a szó bizonyult olyannak, mint amilyen az élet: ott tört utat magának, ahol tudott.

Így is csak falnak irkált művei közül az is példája volt ennek, amelyikben tehát kifejtette hőse, ugyan lét a különböző dolgai olyannyira feltételezik egymást, hogy tulajdonképpen azok mindegyike paradox, maga a lét tárgyiasíthatatlan nem-dolgokként gyűjti egybe a mindeneket. Nem fért hát kétsége hozzá, hogy a lét egységet alkot. Hát még benne a szeretet, jegyezte le, paca ide-oda e nyálas szóért. Eleitől fogva szófacsaró, de lassan az emberhez méltatlanul logikaivá is szegényedő gondolatmenetéből ekkor kiviláglott számára az a megnyugtató idea, hogy az egység kétségtelen kell legyen.

Úgy eredeti, mint nyelvtani hóbort értelmében vett kétségek nélkül, evidenciaként viszont méltatlanul olcsónak bizonyulna, fészkelődött székében. „A lét egységet… alkot.”, akadt fenn ekkor e korábbi mondatán, melyre véletlenül szökött fel a szeme. Hát még a minden is paradox? − mintha ezt sugallotta volna az ige folytonossága, de bárhogy is: ő a maga dolgával törődött, az érték óvadékául véve az érte folytatott küzdelmet.

Nincs mese, az érdemit bizony ki kell érdemelni. Először is, ki kell menni érte. Nem úgy, mint le tejért, de összeállni, mint a… Áh, nem is értette, miért kerítette hatalmába a nyelv, érdemi írandója úgyis kicsorbul rajta, állapította meg legalább annyira felszabadultan, mint csalódottan. Elzár, amikor tárgyiasít. A logikával együtt lerabolja a gondolkodást, döbbent rá, mielőtt összegyűrte jegyzeteit.

Inkább azt a gribedlis lányt keresné meg, merült fel benne, akivel nem is tudja, valóban összeállna-e és aki legfeljebb ki-beteljesülgetésében volt az exe, még, ha különbségeik fényében később lehetett volna szokásos értelemben is. „Csupa mosoly, csupa báj, / never say her ’good bye’!”, kezdte verselni nagy örömében, hogy bár nyelv által, de legalább olyat alkot, amilyet séta közben is lehet, arról, akiért hányt már fittyet a logikára.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Az erdő mellkasa)

Felsóhajtottam: na, a kamra kész. Kidobtam az ezeréves pudingport, a molyos lisztet, amiből már a molyok is rég kihaltak. Tisztaság, rend, a polc szinte teljesen kiürült, a tea, kávé, müzli a helyén. Csupa hasznos, ehető, iható alapanyag maradt. A gyógyszeres fiók következett. Te jó ég, mekkora káosz, üres tégelyek, félig teli orrcseppek, sebtapasz, doboz nélkül hányódó tabletták. Vajon mire szedtem ezt a tíz éve lejárt fájdalomcsillapítót? És mi lehet ebben a fehér dobozban? Nem rémlett, hogy vettem volna ilyet valaha. A felirat elmosódott. A tartalmát az ágyra öntöttem.

Vagy nyolc-tíz műanyag tasakot és néhány gyűrött papírfecnit rázogattam ki belőle. Egy átlátszó, alig ötcentis műanyag fiola is kiesett, utánakaptam, a fény felé tartottam. Vízben, vagy valamilyen átlátszó lében úszkáló embrió volt benne. Mi a fene? Házi lombikprogram, vagy mi? Közel hajoltam. A kis, rózsaszínű alak végtagjai széttárva, úgy lebegett a vízben, mint egy döglött ebihal, a koponyája félig nyitott, tisztán kivehető volt az agykezdemény. A szeme nyitva, mereven, de értelmes tekintettel nézett rám.

Letettem az asztalra, összeszedtem és kisimítottam a papírokat. A legtöbb teljesen érthetetlen volt, számsorok, kódok, betűhalmazok. Furcsa ábrák, egyik sem a lényt ábrázolta. Az egyik papíron végre értelmes szöveget találtam, csak pár sor volt az egész: a lény neve Reprio és reagál, ha megrázzuk a fiolát. Megráztam. A lény tényleg megmozdulni látszott, a végtagjai összerándultak és mintha pislogott volna egyet. Vagy én pislogtam? Újra átnéztem a papírokat. Megtaláltam a lejárati dátumot, bő hat év telt el azóta.

Gondolkodtam. Mit csináljak vele? Vigyem el egy gyógyszertárba? Tegyem vissza a fiókba? Vagy húzzak le a vécén egy kis lényt, aki néz?

Újra megráztam a fiolát. Szia, Reprio!

Most tényleg pislogott. És buborékok jöttek ki belőle. Lehet, hogy beszél hozzám?

Így kezdődött. Gondolhatod, mennyire tanácstalan voltam.

Elkezdtem keresgélni az interneten. A találatok egyre mélyebbre vittek, a kutatómunka közben több furcsa véletlen ért. Talán nem is volt mind véletlen. Egyszer csak találkoztam Vele és minden összeállt. Órákig ültünk a parkban egy padon és magyarázott. Beavatott a részletekbe, később elvitt a csoportösszejövetelekre, ahol megismertem a többieket és elképesztő történeteket hallottam. Pár nap után rábólintottam. Nekem is ez kell. A csoport évekig segített, elláttak tanácsokkal, tapasztalatokkal. Jöttek a különböző tápoldatok, vitaminok, fiolák, akváriumok, infralámpák.

Később a lélegeztetőgép, az oxigénmaszk, az életfunkció-monitorok. Vércukor, szívritmus, légzésfrekvencia, szaturáció. Talán emlékszel is az állandó pittyegésre. Az újjászületésnapod pont május elsejére esett, akkor már annyira fejlett volt a tüdőd, hogy elhagyhattad az akváriumot. Az első lélegzetvételedet több, mint százan figyelték. Mindenki eljött a csoportból, ahogy mi is elmentünk minden család újjászületésnapi összejövetelére. Fantasztikus volt meghallani a hangodat, az első szavaidat. A kopoltyúd az átlagosnál lassabban fejlődött vissza, ezért értelmileg már sokkal előrébb jártál, mint fizikailag. Bugyborékoló hangon, de érthetően mondtad, hogy szomjas vagy.

Hú, már nyolc óra, meg kell forgatnunk a piciket a fiolákban, légy szíves, kezdd el, én hozom a tápoldatot. A többit majd máskor mesélem el.

(Illusztráció: Tényi Bálint – Tekintetek)

Leejtette a papírzacskót. Az egyik croissant kiesett, kifolyt belőle a csokis töltelék a hófehér kőpadlóra. Egy dobozban botlott meg. Most sem gyújtott lámpát, a zacskóban maradt péksüteménnyel sietett a hálószoba felé, Zsú csak melegen szereti, a kávé mellé. Az ágyban fogyasztja. Az ágyterítő egyik oldalon leterítve, másik oldalon gyűrötten lóg. Kedvese a fürdőbe siethetett. Nem csoda, hogy felkelt, Boldi sokat időzött a pékségben, nagy sor volt. Kopogtat a fürdőajtón, itt a reggeli. Nincs válasz, víz sem zubog. Kimegy az előszobába, félrerúgja a cipősdobozt, a sérült croissant bedobja a kukába, a csokitölteléket felszedi a padlóról, papírzsebkendővel törli a nyomokat. Fehéren ragyog a márvány.

A cipősdobozt beviszi a gardróbba, ahol a sok tűsarkú sorakozik. Néhány sportcipő, Converse-All Star is. Zsú a Velencei Biennálén tanulta meg, hogy most már az elegáns ruhához is felveszik a sportcipőt, főleg olyan helyen, ahol kavicsos úton kell gyalogolni, csak az elsőbiennálésok tipegnek magas sarkúban. Az új cipő dobozát kinyitja, üres, futócipő, olvassa az oldalán! Zsú csak gyalogolni szeret, a futás tönkreteszi az ízületeket, mondja gyakran. Most akkor fut?  Semmit se szólt erről, naponta sétálnak együtt, gyors tempóban, Boldi nehezen tud lépést tartani vele, kicsit túlsúlyos, egy fejjel magasabb Zsúnál. Agár vagy! A nő ilyenkor nevet, sose lennék kutya, azt futtatják! Te meg lajhár vagy, mozoghatnál többet, ne mindig az íróasztalnál gubbassz.

Most is az íróasztalnál ül, nem jut eszébe semmi, kifutottak a gondolatok a fejéből. Felhívhatná Rékát, de akkor el kellene mondania, hogy Zsú valakivel együtt fut. Nem telefonál. Vár. Délután a nő vidám hellója hallatszik az előszobából, lila magassarkú cipőben áll meg az íróasztal mellett, blúzán is lila minták, nagyon elegáns, mintha fogadásról jönne. Boldi nem néz a nő lábára és nem kérdez semmit, úgy tesz, mintha dolgozna, betűket ütöget a klaviatúrán, de azokból nem állnak össze szavak. Este a konyhában vacsoráznak, nem esik szó cipőről, futásról, korai felkelésről. Zsú szokásával ellentétben hamar lefekszik, nem számítógépezik, nem olvas. Mire a férfi fogat mos, a nő már mélyen alszik, féloldalra fordulva, egyik kezével a kispárnát fogja. Boldi nem bír elaludni, pedig szeretne, a virrasztás szó elrettenti. Hajnalban alszik el. Mikor felriad, mellette nem fekszik senki. Nyolc óra lesz pár perc múlva, ilyenkor már itt volt a croissant. És Zsú is.

Körülnéz a lakásban, a fürdő üres, végül a gardróbba is bemegy, ott sincs senki, a futócipő dobozát sem találja. Felhívja Rékát, aki nem veszi fel, vagy nem akarja felvenni. Talán eljött a szakítás ideje? Zsút nem meri felhívni, még azt hinné, hogy féltékeny, ezt utálják a nők, Boldi éppen erről ír novellát.

Most vajon kivel fut Zsű, és miért titkolózik. Délután berobban a lakásba, lerúgja a sötétkék magassarkúját, egyik jobbra, a másik balra repül, masszírozza a lábujjait, és Boldit nézi. Csendben ülnek. A nő felkiált, te féltékeny sem vagy, tehát nem szeretsz, így könnyebb nekem. A férfi mosolyog, nem szól. Ne vigyorogj, mert csomagolok, elköltözöm. A futócipőshöz? Igen, tegnap felpróbáltattam vele, úgy tettem, mintha magamnak vettem volna, hogy ha jó a méret, másnap reggel, meglepetésként, eredeti dobozában neki ajándékozzam. Megvártam a futópályán, sokszor hívott, tartsak vele, de nem mentem, sokat panaszkodott, hogy még a titkos szeretője, egy lomha pacák se akar vele futni, elege van a férfiakból. Tudtam, hogy egyforma a lábméretünk, illetve ő fél számmal nagyobbat visel, harmincnyolcésfelest. Zsú, ne marháskodj, mi ez a fél szám, kivel futsz?

Miért visel fél számmal nagyobbat onnan tudom, hogy a Velencei Biennáléra később kapta meg az akkreditációját a sajtónapokra, nem volt már szabad szoba a városban, én befogadtam a franciaágyas szobámba. Nagyon jól elvoltunk, összemelegedtünk. Amikor kijött a fürdőből, vettem észre, hogy zavarban van, gyorsan belebújt a gála cipőmbe, és felkiáltott, ez jó méret, nehezen találni feles számot. Kilépett a cipőmből, és láttam, hogy egyik lábán a középső ujja sokkal hosszabb.

A jobb lábán, kiáltott fel vérvörös fejjel Boldi. Te honnan tudod ezt, hiszen ő sosem jár szandálban, és jó, ha most azt is megtudod, meguntam a croissant is.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Vonalcsapdák)

Marhalevél lapult a zakója zsebében. Gondolta, azzal igazolja, hogy ő tisztességes magyar ember. Saját marhákkal, külföldi piacokra hajtott, jól tejelő, finom húsú magyar marhákkal. Mind egytől egyig az ő nevelése.

Ott volt, amikor az anyjuk kipottyantotta magából a borjút. Ha nehezen ment az ellés, akkor a saját kezeivel húzta ki lábánál fogva a gyenge állatot. Ott volt, amikor az növekedni kezdett, amikor először adott tejet, és sokszor követte a hajtást idegen országokba, idegen emberekhez. Büszke pillantásokkal követte állatai lépéseit, ha kellett, még a vágóhidakra is. Szerette a cupákos velős csontból kiomló, remegő velőt pirítósra kenni, jó erős tormával.

Senki, egyetlen ember sem állította azt, hogy az ő állatai nem rendes, magyar alföldi marhák. És most kétségbe vonják azt, hogy ő magyar ember. Pedig már az apja meg a nagyapja is a Duna–Tisza közén gazdálkodott. Az állatokkal keltek és azokkal feküdtek. Éppen úgy bőgtek, mint azok, ha fájdalmuk volt. De ki figyel most erre a bőgésre? Most őket terelik marhavagonokba. Hiába mutogatja a zsebében lapuló marhalevelet. Egyet a több száz közül, amelyhez köze volt.

Ott lapul zsebében a keresztlevele is. Azt mondják az okosok, hogy későn folyamodott ehhez a lépéshez, amikor már senki sem figyelt arra, hogy ki is ő valójában, csak arra, hogy minek született. Felnőtt fejjel hajtotta keresztvíz alá a fejét, de úgy látszik, ez semmit sem ér. Igaz, előtte is, meg utána is került mindenféle templomot. Zsidót is, keresztényt is. Ő nem ért az ilyen szent dolgokhoz. A plébános úr is inkább az állatokról érdeklődött nála. Jobban érdekelte egy kis marhafartő, mint az, hány Miatyánkot mondott fel házi feladatként.

Végül Stutthofban, az ottani lágerben szállt ki a marhavagonból. Az út során ezerszer elpróbálta, hogyan veszi majd elő azt a két papírt diadalmasan, ha majd valahol leterelik innen őket. Őt nem fogják úgy letaglózni, mint a marháit. De erre nem volt módja, csak kilökték, és már vitték a többiekkel és a papírjaival együtt. Azok vele maradtak abban a sötét kamrában, meg utána is, amikor holttestét továbbszállították kísérleti célokra.

A háború alatt a Danzigi Anatómiai Intézetben Rudolf Spanner professzor kísérletei biztatóan alakultak az emberi zsírból készült szappan előállítására. A sorozatgyártásig nem jutott, de az intézet saját használatra előállított százkilónyi szappant. Belefőzve azt, ami hasznosítható, papírt is. Aztán vége lett a háborúnak, és nem maradt ilyen marhás ember sehol. Az intézet eszközeit és eredményeit széthordták. Vitte mindenki, akinek jutott, szappant is.

De a történet nem itt fejeződött be, a marhás ember unokájának elmondása szerint. Néhány éve, szilveszter éjszaka, Köln városában, amikor az a sok ocsmányság történt a főtéri forgatagban, az után, a sok eldobott szemét takarítása közben a földön egy szappan találtak. Rajta alig betűzhető felirat, talán R.I.F.

(Illusztráció: Tényi Bálint – Megfáradt szerelem)

Nem lehet mindent megírni. Nem lehet egy dolgot sem megírni. Amit meg akar írni az ember, arról csak nagy munkával tudja kideríteni, mi valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább kitalálja. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne semmi.

Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Erről a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag forrás vize tanúskodik.

Ehhez a csókhoz el kéne mondani az egész strandot. Nem teszem. Nem kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. Jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem, amit gondol, a szelleme ügyében levő tudást.

Kik ezek? Egy bádogasztaltól látok rájuk, kezem ügyében rózsaszín hosszúlépés. Árnyékban vagyok, hogy ne kelljen a távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat elviselhetetlennek éreznem. A sétaút túloldalán ott a csók.

Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.

Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötvenévesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, szerelmesek-e. Azt se, házasok-e? A nő mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a strand gyöpén fekszik, árnyékban. Kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e a helyzetén. Mellé másik pokróc dobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Őrajta kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajol, vörösre sült hasa lóg. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő látható ott, a mindannyiunkra számító idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán mivel semmit sem adunk meg neki, behajtót küld ránk. A spriccer után nyúlok. Nézhetem őket, mögöttük ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Kellemetlen látvány, tehát képtelen vagyok levenni a szemem róluk.

Nem tudom, mikor kezdték. Amikor odapillantottam, már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. Bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhözragadtabb csókot mondjon, ha tud. Készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem tudják, hogy illetlenül viselkednek, azt hiszik, vagányul illetlen, amit csinálnak. Ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Végül is mért illetlen dolog saját halandóságunk bevallása?

Megmozdul a levegő, miniatűr forgószél támad, a fű közül fölkap egy fagylaltospapírt, némi száraz port, a pálcikát, amin már nincs semmi édes, mert délelőtt a hangyák elhordták róla az utolsó élvezhető morzsákat. Kezem gyorsan a poharamra teszem, ne szórja bele a port a szél. A csókolózók ijedt strandolókká változtak, pánikszerűen pakolnak. Halk, de ideges szavakkal veszekednek, összehajtják a takarót, kék műanyagtáskába igyekeznek begyömöszölni. Ami reggel olyan könnyen befért, most lehetetlennek látszik.

(Illusztráció: Valkó László – Friedrich 2010-ben)