Címke: próza

Trambulin

 

Tudom, a rossz emlékek mindig mélyebben tárolódnak, esetleg utólag eltúlozza az ember, de az a két hét összességében tényleg rémálom volt. Akadtak vidám pillanatai is, viszont ha évtizedek elteltével alapvetően mégis keserűség ébred benned egy úttal kapcsolatban, akkor ne akard becsapni magad. A megítélés nyilván összefügg azzal is, hogy az akkori feleségem már nem a feleségem, így a vele kapcsolatos emlékek sajgós, fájdalmas érzéseket kelthetnek. Mert nagyon szerettem. Érdemtelenül. Azt hiszem, az utolsó igazi szerelmem volt. Ha nem is a legnagyobb. Mindenesetre azóta nem sikerült olyan mélyre mennem egy kapcsolatban.

            Nem lehet nem észrevenni, hogy mindennek van valamiféle utóélete. Néha elég konkrét. A minap egy harminc évvel ezelőtti arab nyelvű újságot hozott a postás. Nem tudom, ki adta fel, miért most, honnan tudta ez a valaki a címemet, mindenesetre Fanni és én ott virítunk a címlapon. Fiatalon, szerelmesen. De nem felhőtlenül szerelmesen, ez látszik. Valahogy el kellene juttatnom hozzá az újságot. Illetve nem, nem adnám neki, csak megmutatnám. Nem lesz könnyű, már nem beszélünk egymással, azt se tudom, merre keressem. Volt, hogy hittem a második alkalmakban, lehetőségekben, esélyekben. Ma már nem gondolom, hogy ilyesmiknek van létjogosultságuk.

            Amikor a fotó készült, boldogult muzsikuskorom fénykorát éltem. Jártuk a világot a kis csapatommal. Hol saját jogon, hol kísérőként. A nagy folklórfesztiváloknak akkoriban volt egy központi irodája. Talán még most is létezik, nem tudom. Azt beszélték, az iroda már éppen el akarta a helyszíntől venni a szervezés jogát, annyi panasz érkezett a korábbi évekből, aztán mégis kaptak egy utolsó esélyt. Tessék, lehet bizonyítani. Nem sikerült.

            Én el se akartam utazni. Egy nappal korábban volt az esküvőm. Kérdeztem a többiektől, mégis, hogy gondolják? Azzal teljen a nászéjszakám, hogy gatyákat pakolgatok a bőröndömbe? Győzködtek, hogy menjek, nem fogom megbánni, egzotikus a helyszín, szépen fizetnek, talán le tudunk szervezni a későbbiekre is valami turnét. Mert akkor csak a táncoslányok kíséreteként utaztunk. Szólt volna nélkülem a zenekar, elég lett volna két hegedűs is három helyett, de azt mondták, ne maradjak ki. Kaland. Nemigen hajlottam rá, ám bevillant egy gondolat. Mi lenne, ha velünk jönne a vadonatúj feleségem? Cserébe lemondok a gázsimról. Belementek. Úgy számoltam, ez így bőven megéri, pénzt ugyan nem keresek, de lesz egy ingyen nászútunk. Amiről, mármint nászútról szó sem volt egyébként.

            Már az elején gondok adódtak. A repülő késett, mégis várnunk kellett egy órát az értünk küldött buszra. Éjfél felé értünk a szállásunka. A Nílus mellett volt az első hotel, úgy értve első, hogy csak az első két éjszakát töltöttük ott. Mindjárt közölték, hogy nem alhatok együtt a feleségemmel. Volt ugyanis egy férfi- és egy női szint. Nem akartam vitatkozni, fáradtak voltunk. Viszont egy közös bőröndbe pakoltunk, úgyhogy a recepción kénytelenek voltunk szétválogatni a holmijainkat.

            Rettenetes volt a meleg. Kinyitottam az ablakot, de a kavargó benzingőz miatt konkrétan rosszul lettem. Csúcsforgalom volt még hajnalban is, a sofőrök végigdudálták az éjszakát.

            Reggel fel akartam menni a női szintre. A liftes fiú nem engedte, hogy kiszálljak. Nem szállhatok ki? Nem. Jó, akkor irány a recepció. Elmakogtam a problémámat. A portás nem mert dönteni, összehívott egy négyfős konzíliumot. Tízperces tanácskozás után úgy döntöttek, öt percre bemehetek a feleségemhez. Kopogok, Fanni beenged, csuknám be magam mögött az ajtót, de valaki nyomja befelé. A liftes fiú. Végig jött mögöttem. Hülye vagy, öreg? Dulakodtunk kicsit, elcsattant az agyam, erősen mellbe taszítottam. Pár perc múlva dörömböltek. Ott állt a szálloda teljes vezetősége. Az igazgató egész jól beszélt angolul. Azt mondta, nem tartottam magam a megállapodáshoz. Milyen megállapodáshoz? Az öt perchez. Egyébként, kérdezem, miért is nem alhatunk együtt? Azt az utazás előtt a nagykövetségen kellett volna kérvényeznem. De hát kérvényeztem. Erről ő nem kapott jelentést. Arról én nem tehetek. Szó szót követett, majdnem összeverekedtünk. Patthelyzet állt be. Szarrá kellett kavarnom az agyamat, hogy megoldódjon a dolog, esküdöztem égre-földre, hogy engedélyezte a nagykövetség. Papírom nem volt róla, de végül nem akartak botrányt, nagy nehezen engedtek, a következő éjszakát a szobájában töltöttem.

            Az első héten majdnem mindennap fel kellett lépnünk. Vándorfesztivál lévén sokat utaztunk, az együtt alvás folyamatosan nehézségekbe ütközött. De nem ez volt a legkellemetlenebb, hanem a totális szervezetlenség. Mások is elégedetlen voltak az összevisszasággal, az állandó zajjal, a rossz kajákkal, a papírvékony falakkal. Volt, aki elmenekült. A belga együttest az első nap után senki nem látta többé. Az első repülővel elhúztak haza. Még egy Emirátusokból érkező zenekar tagjai is panaszkodtak, pedig őket körbeudvarolták. A végén majdnem ott ragadtunk, mert a busz, ami vitt a reptérre, másfél órát késett. Akkor már két napja nem tudtam megmozdítani a fejemet. Az már a trambulin után volt. Az első nagyobb összeveszésünk után.

            Akkor kezdhettünk kicsit szabadabban létezni, amikor befejeződtek a fellépések. Még maradt pár nap, vittek ide-oda, mutogattak szép helyeket, persze szigorú kísérettel. Civil rendőröket állítottak ránk, akik nem voltak nagyon barátságosak. Ráadásul megállapodtak bizonyos boltosokkal, hogy hozzájuk irányítanak minket. Csakhogy ezért jutalékot kértek tőlük, mi meg emiatt már nemigen tudtunk alkudozni. Volt, hogy erőszakkal tereltek be egy ékszerboltba. Az nem jött be nekik, senki nem vett semmit. Egy bazárban megtetszett egy tevebőr puff, szerettem volna olcsóbban megkapni, de végül csak egy ezüstből megmunkált napkeresztet sikerült lealkudnom, kis számológépen ütögettük be a számokat oda-vissza az árussal. Az összejött, de a puff árából nem engedett.

            Minden tilos volt. Le akartam fényképezni egy kézzel faragott körhintát, észrevették, azonnal mutatták, hogy nem szabad fotózni. Mit nem szabad? Miért? Az utcán egy árus portékáját? Persze lekattintottam, de észrevették, és felzavartak mindannyiunkat a buszra. Ránk zárták az ajtókat. Délben, a tűző napon. Próbáltuk magyarázni, hogy zenészek vagyunk, meghívásra jöttünk, a brácsás pár éve Mubaraknak játszott másfél méterről. Vagy valamelyik alteregójának. Nem hatotta meg őket. Mondtam a varázsszót, hogy Puskás. Azt is leszarták.

            Egy nap azzal jöttek, hogy volna egy extra fellépés. Kivittek minket a sivatagba. Hogy majd lesz ott egy műsor, ott is kell játszani. De sehol nem volt ember. Öt órát töltöttünk rekkenő hőségben egy sátorban. A katonák kört alkottak, azon túl nem lehetett menni. De a vécé a körön kívül volt. Mentem volna, mondták, hogy állj, nem lehet. Nem érdekelt. Erre az egyik katona rám nyomta a géppisztolyát. Fellépés egyébként nem volt. Gondolom, a közönségnek elfelejtettek szólni. De elnézést nem kértek tőlünk. Emlékszem, aznap sokan hánytak, mert a kajáktól és az italoktól is rosszul lehetett lenni. Mondták, hogy csak bontatlan ásványvizet igyunk, mégis majdnem mindenki megfertőződött. Nekem olyan hasmenésem lett, hogy még a visszaúton, a repülőn is rohannom kellett a vécére. Itthon aztán megittam egy fél üveg viszkit, az rendbe hozott.

            Megingott a házasságom is. Ott kezdett ingani. Nem tartott sokáig a stabilitás. Igen, már ott. Érdekes, több kapcsolatom végződött augusztus 20-án, ez is akkor billent meg. Igaz, vége csak két év múlva lett, pont azon az ünnepnapon.

            Az elmaradt extra fellépés másnapján elvittek a piramisokhoz. Ahogy kiszálltunk a buszból, mondja az egyik guide, hogy fejenként öt font lesz. Mi? Hát a piramis. Gyorsan kiderült, hogy ez az ő magánakciója volt. Ment az átverés a végtelenségig. A piramisok tövében álltak a tevevállalkozók. Jártam korábban hasonló helyen, ott máshogy nézett ki a nyereg. Egy keretbe bele tudtam kapaszkodni. Na, itt keret nem volt, csak egy kis csonk. Az egyik kezeddel megmarkolod, a másik már rá se fér. Mennyi lesz? Harminc font egy kör. Mármint ottani font, nem angol font. Mondom, oké. We are two. Oké, this is my camel, you are my friend, don’t care about money. A sivatag tele volt kövekkel, a teve hol rálépett, hol nem, izgett-mozgott alattunk. Zötykölődünk, a teve futószáron, egyszer csak kérdezi a gazdája, akarjuk-e, hogy lefotózzon. Persze. Lekattint, és azt mondja, ez így akkor 65 font lesz. Nem 30? Nem. Miért nem? 60 a teve, 5 a fotó. De 30-at mondtál. Igen, de ketten vagytok. Tevéről volt szó, nem emberekről. 65. 35. 65. 35. Erre elengedte a tevét. Az meg megkergült, elkezdett forgolódni. A feleségem sikítozott. Fizesd ki. Nem fizetem. De, fizesd. Közben a csávó csak nyomja, hogy sixty-five, sixty-five. No, thirty-five is the maximum. Ekkor jött az isteni szikra: the money is in my packet. In the bus. Megenyhült. Megfogta a tevét, kivitt minket, egyenesen a busz mellé. Leszálltunk. És kezdődött elölről. Give me 65 pounds. Only 35. 65. És akkor elöntött valami végtelen düh. A létező legnagyobb hangerővel üvöltöttem bele az arcába hogy 35. Megrémült. Oké, oké mister, 35. Így aztán megállapodtunk. Fanni ijedten nézett rám. Aznap nem szólt hozzám. Másnap azt mondta, életében nem rémült meg embertől úgy, mint előző nap tőlem.

            Szerettünk volna alkoholizálni. Vittünk ugyan ki magunkkal némi tömény szeszt, csak hát elég hamar a seggére vertünk a készletnek. A táncoslányokat se kellett félteni, fogyasztottak ők is szépen. Egyre jobban kívántuk a sört, mindenki szívesen megivott volna néhány üveggel. Akkor már volt egy központi helyünk, napokon át ugyanahhoz a bazársorhoz vittek ki minket. Arra gondoltunk, az egyik árus üzletét felvirágoztatjuk. Kiválasztottunk egy szimpatikus fazont. Mondom neki, innánk egy kis sört. Hát azt nem lehet. Fizetünk érte, tizennégy üveg kéne. Főleg strandra való dolgokat tartott, ahogy a többiek is. Ugyanazokat. Körbenézett, aztán halkan mondott egy elfogadható, korrekt árat. És odasúgta, hogy egy óra múlva itt lesznek a bodega mélyén a sörök, szatyorban, betekerve. Csodás, jéghideg Heinekeneket kaptunk. Másnap megismétlődött ugyanez. Harmadnap lett egy rossz érzésem, amikor mentem a cuccért. Valami megmozdult bennem. Belenéztem a szatyorba. Langyos, alkoholmentes szart akart rám sózni. Nem vettem át, kimentem. Erre futni kezdett utánam, hogy mister, mister, please. És hozta a hideg sört.

            A kávé is hiányzott. Egy másik bodegában, ahol nemcsak tevebőr cuccok voltak, hanem vízipipa is, meg hieroglifás szarok, papíruszok kukoricaháncsból, szóval mindenféle kurrens árucikk, megkérdeztem a boltost, akar-e egy jó bizniszt. Ha igen, hozzon egy kávéfőzőt holnap, garantálom, hogy kétszáz adagot el fog adni. Szót fogadott, be is indult a bolt. Hálásan lapogatta a hátamat. Kérdeztem, akar-e egy még jobb bizniszt. Hozzon mindennap negyven üveg sört. Azt nem szabad. Tudom, de titokban vesszük át. A brácsással elálltuk a bejáratot, mintha nagyon vásárolnánk, addig az árus két méretes sporttáskát megtankolt helyi palackozású Stella Artois-val. Óvatosan kellett kivinni, nehogy feltűnjön a katonáknak, le is tartóztatták volna, ha elkapják. Még az üvegeket is visszaváltotta, ezt is lebeszéltem vele. Fanninak nem tetszett, hogy veszélybe sodortam az árust, hónapokig emlegette, egy veszekedésünk alkalmával úgy fogalmazott, hogy gyakorlatilag halálra ítéltem szegényt. Csak megúszta, de ez nem rajtam múlt.

            A következő napon begurult két busz. Egy ukrán, meg egy kínai. Mint a sáskák, zúdultak be az emberek a bazárba. Megveregettem a boltosom vállát. Good business, my friend. Közöm nem volt a turistákhoz, de azt hitte, hogy én vittem őket. Kaptam ajándékba két tevebőr pénztárcát. Fanni nem fogadta el, a fejemhez vágta. Nem bírta a becstelenséget. Legalábbis ebben az értelemben. És én ezt tulajdonképpen szerettem benne. De megfelelni nem tudtam a morális mércéjének.

            Szuezben új guide-ot kaptunk, egy igazi úriembert. A szállodának nevezett alvóhelyünket szögesdrót kerítéssel vették körbe, volt fémdetektoros átvilágítás, fegyveres őrség, minden. És jött a szokásos probléma, az együttalvás. Az úriember értett mindent, úgy tűnt, el is intézte, amit kellett, szép szobába kerültünk. Este letusoltam, aztán törölközővel a derekamon kiálltam cigizni az erkélyre. Néztem a sivatagot, az olajfúró tornyokat. A katonák a szálloda udvarán viccelődtek, röhögtek, karatéztak egymással. Bementem, ha már nászút… Egyszer csak kopogtak. Elég erőszakosan. Fanni automatikusan ment volna ajtót nyitni, de visszatartottam, úgyhogy végül nem reagáltunk. Hallottuk, hogy más szobáknál is próbálkoznak. Azt hittük, a másnapi programot akarják ismertetni. Reggelinél kiderült, hogy razziát tartottak a női szinten, mert a katonák úgy látták, felbukkant ott egy férfi. Ez a férfi nyilvánvalóan én voltam, Ahová beengedték a kopogókat, ott feltúrtak mindent. Fanni félt, de ha rajta múlik, ajtót nyitunk. Azt hiszem, a katonáknak ahhoz azért nem volt joguk, hogy betörjenek a szobákba, de ha bejönnek, abból nehezen jöttem volna ki jól. Éjszaka nem volt recepció, a guide már messze járt, rajtunk kívül más nem volt a hotelben. Vagy mi volt ez. A szobák átfésülése talán csak valamelyik kis őrmester magánakciója lehetett.

            Maradt még pár napunk. Gondolt egyet a szervezés, elvittek minket egy klubba. Politikai vezetők hesszeltek ott, és semmi nem hasonlított a korábbi körülményekre. Terülj, terülj, asztalkám, medence, italok, volt minden, kezdtük jól érezni magunkat. Nagy divat volt akkoriban a henger alakú nyakpárna. Azzal aludtam én is, de előző nap beállt minden izmom, nehezen mozgattam a nyakamat. Nem foglalkoztam vele különösebben, gondoltam, majd elmúlik. Megláttam egy trambulint. Na, nem is olyan magas. A feleségem biztatott, meg persze a többiek is, menjek, ugorjak le. Jó. Felmentem, kiálltam a széléra. A kurva életbe, ez magas. De hát akkor már mindenki nézett, jöttek mögöttem, ott volt az új asszony, nem lehetett visszakozni. Vettem egy nagy levegőt, és zutty, ugrottam egy fejest. A vízbe érve hallottam egy hangot. Krrnykrny. A nyakcsigolyáim voltak. Valahogy kijöttem a vízből, de elferdült a fejem, és úgy maradt. Ráadásul a másik irányba tekeredett, nem arra, amerre a hegedűt kell tartani. Szerencsére több fellépés már nem volt. Fanni irtózatosan lehordott. Mintha eredetileg nem tetszett volna neki az ötlet. Ezt mondjuk már akkor se bírtam benne, úgy tudta váltogatni a véleményét, hogy maga sem emlékezett rá, milyen lelkes volt, amikor a lépcsőn másztam felfelé. Utólag felelőtlennek nevezett.

            Szerveztek egy záróünnepséget. Érzékeltem, hogy bámul minket egy szép fiatal nő. Hozzászoktunk a fekete leplekhez, eltakart arcokhoz, ő viszont szűk farmerben, feszes pólóban, sminkben lépett oda hozzánk. Újságíró volt, interjút kért, mert értesült róla, hogy honeymoon-on vagyunk. Nem tudom már, miket mondhattunk, azt állította, a cikk megjelenik majd a helyi lapban. Fanni akkor is megharagudott rám, szerinte látványosan tetszett nekem a nő. Pedig inkább csak a helyzet tetszett. Igaz, ezt megelőzően lenyűgözőtt egy csaj, és ennek hangot is adtam. Éjfekete csadorba csomagolva hevert egy fehér sziklán, kezében kólával. Olyan volt, mint egy festmény. Fanni szerint ott kezdődtek a bajok velem. Én úgy gondolom, korábban. És vele.

            Még a reptéren, az utolsó pillanatban is megpróbáltak lehúzni. Valami teljesen felesleges űrlapot kellett kitölteni, sokan tanácstalankodtak. Azonnal ott termettek segítőkész figurák, can I help you, sir? 20 pounds.

            Itthon izomlazítókat és fájdalomcsillapítókat szedtem, de ettől a nyakam nem került a helyére. Kézen-közön megkaptam egy örmény csontkovács elérhetőségét. A rendelő várótermében egy rendkívül jól öltözött idős úr tartotta szóval a betegeket. Semmilyen világnyelven nem beszélt, csak oroszul, de ez nem zavarta sem őt, sem a többieket. Azonnal feltűnt az öltönye.   Kiváló minőségű szövetből készült, viszont a nyak melletti részen volt egy kis kék folt. Furán hatott, de nem tűnt hibának. Az öregúr helyes volt, jó hangulatot csinált, később kiderült, hogy az orvos apja. Oroszul beszélt, magyarul válaszolgattak neki, mégis kialakult valamiféle kommunikációs csatorna, a foci érintkezési pont volt, erre határozottan emlékszem, és bár társalgásnak nehezen volt nevezhető, ami folyt, kívülről annak tűnhetett.

            Egy fiatal bankársrác mellett ültem, beszédbe elegyedtünk, mesélte, hogy fél évig nem tudott aludni, ülni, menni, semmit a porckorongsérve miatt, aztán eljött a csontkovácshoz, és a harmadik kezelés után megváltozott az élete. Most már csak megköszönni jött a kezelést. Amikor bementem az orvoshoz, azonnal volt egy olyan érzésem, hogy a csávó átlát rajtam. Egyszerűen keresztüllát. Eldadogtam angolul a panaszomat, látszólag oda se figyelt, ki se derült, értette-e, amit mondtam. De már az első kezelés után javult a helyzet, a harmadikról pedig gyógyultan távoztam.

            Kifelé menet mindháromszor leültem még egy kicsit, annyira élveztem az öreg műsorát. Az öltönyéből és a tartásából arra gondoltam, magas beosztású valaki lehet. És mindenképpen olyan ember, akivel szívesen beszélget az ember. Akkor is, ha nincs közös nyelv. Elég a kedély.

            Egy évvel később úgy alakult, hogy lett egy rendes nászútunk. Korfura mentünk, sajnos a keleti partra, most már tudom, hogy a másik a jó. Előtte a kis utazási irodába vittem bonbonokat, virágokat, mindenféle ajándékot az ügyintéző hölgyeknek, szerettem volna, ha mindenképpen tengerre néző szobát kapunk. Pontosabban ezt Fanni szerette volna. Sokat vitáztunk, a kedvében akartam járni. Megérkeztünk, megkaptuk a szobát, megyünk be, nyitom ki az erkélyajtót. Tenger sehol. Megyek le a recepcióra, mondom, arról volt szó, hogy… Hol a tenger? Feljött a nő, és a távolba mutatott az erkélyről. Arra. Csak innen nem látszik. Plusz kiderült, hogy a plázs egy öt méteres szakasz a víz és az autóút között. Pár méter a benzingőzben. Abszolút illúzióromboló volt. Utánaolvastam, sajnos csak ott és akkor, kiderült, hogy a nyugati részek szállodái évtizedek óta álltak, keleten meg a rendszerváltás utáni időszak kelet-európai vállalkozásai építkeztek, ahol nem voltak annyira jók a körülmények.

            Így aztán reggelente átbuszoztunk nyugatra. Csak hát a feleségem egész nap heverészni akart. Feküdni a napon, amitől én megőrültem a harmadik napon. Mentem volna valahová, bárhová, hiányzott valami program. Másik kultúra, jó, itt a tenger, van kaja és pia, de egész nap csak feküdni… Ráadásul már ott feltűnt, hogy a Fanni gyakorlatilag mindenkinek tetszeni akart. Ez így is maradt, később el is kapta egy csávó, egy év múlva, augusztus huszadikán szakítottunk. Aztán elég gyorsan elváltunk. Látszólag simán ment minden, néhány ismerősöm úgy látta, megkönnyebbültem, pedig sokáig szörnyen éreztem magam.

            Igen, tulajdonképpen itt már messze nem elkezdődtek, sokkal inkább folytatódtak és súlyosbodtak a problémáink. Miközben mentünk kézen fogva az ösvényen a szállásunkról a tenger felé, kialakult egy filozófiai vita köztünk. Mondott valami oltári, orbitális hülyeséget, akkorát, hogy nem akartam elhinni. Tudtam már, hogy baj lesz. Erről most eszembe jut valami, csak nem akarok elkalandozni… A régi zeneiskolám hetvenedik születésnapjára meghívták az egykori karvezetőket. Összeállt egy öregdiák-kórus. Volt egy csaj, akivel együtt jártam oda, vele néztem a műsort. Jöttek-mentek a karmesterek, mindenkivel egy dalt énekelt a kórus. Egyszer csak kiállt az osztályfőnökünk, beintett, és az addig csak dalolgató kórus úgy szólalt meg, mint egy atomcsapás. Megtáltosodva. Később a csaj azt mondta, ott döntötte el, hogy elválik. Rájött, hogy nem mindegy. Nem mindegy, ki áll ott. Nem mindegy, ki van mellette. Mindegy, ez csak úgy eszembe jutott.

            Szóval nem voltunk a legjobb passzban, de azért viszonylag békésen teltek-múltak a korfui napok. A vége felé ezzel együtt már vártam, hogy hazaérjünk. Valahogy értesültünk róla, hogy magyar hétvégét tartanak egy szállodában. Gondoltam, ez is program, nézzük meg. Fannit is érdekelte. Bementünk a hotelbe, azonnal meghallottam néhány magyar szót, két takarítónő beszélgetett, mint kiderült, az egyik solymári, a másik pécsi volt. Megörültek nekünk, azt mondták, momentán egyetlen magyar turista sincs náluk, a magyar hétvége pedig annyit jelent, hogy a német szakácsok megpróbálnak összeütni valami magyarosnak szánt kaját. De ha már ott vagyunk, menjünk fel velük, az egyik szoba tele van ruhákkal. Valami akció keretében menekülteknek küldtek a világ minden tájáról használt cuccokat, rengeteget, nyugodtan vigyünk belőle. Eszünk ágában sem volt lenyúlni a rászorulók elől semmit, de azért felmentünk. Azonnal megakadt a szemem az öltönyön. Ott díszelgett rajta a kék folt. Vagy minta. Vagy dísz. Túl elegáns volt ahhoz, hogy ne próbáljam fel. Kérdeztem, ki küldte, de nem tudták megmondani. A zakót mintha rám öntötték volna, de a nadrágból viszont később le kellett vágni harminc centit. Mert mégiscsak elvittem. A feleségemnek is tetszett, pár hónappal később, miután én kihíztam, ő kezdte hordani. Válás után nála maradt.

            Volt egy érdekes érzésem abban a pillanatban, amikor meglátva a kékséget azonosítottam a ruhadarabot. Ez egy második találkozás. És hogy ez bekövetkezhet Fannival is. Ha szétmennénk, egyszer talán később… Elhessegettem a gondolatot, még azt is elkezdtem énekelgetni magamban, hogy most élsz, most örülj, hogy van ki vár, aztán nem sokkal később csak bámultam magam elé, mert…  A solymári takarítónő rábeszélt, hogy fürödjünk meg a medencében. Van egy szuper trambulin is. Ez is érdekes, gondoltam, a trambulin is másodszor kísért meg, Felmentem rá. Alacsonyabbnak tűnt, mint a korábbi. Fanni azt mondta, videóra veszi az ugrást, ez majd akkor is meglesz neki, ha már nem szeretjük egymást. Idegesen indultam felfelé, meg össze is voltam zavarodva a duplázások miatt, de ez a mondat teljesen leforrázott. Talán mert mosolyogva mondta, teljesen nyugodtan. Aztán le is nyomta szépen a rögzítő gombot, megvan, ahogy elrugaszkodom, de nem követett, csak annyi látszik, hogy kiugrom a képből és ott marad a hűlt helyem.

 

Méndez Ferrín: Lorelai

Szép az ő mosolya, miként
a fogyó hold fehér sarlója.

A fiatal nő autója megvadult rinocéroszt idéző bődüléssel húzott végig az úton. A sima, sötét sáv búzától aranyló földek között nyúlt végig. A távolban emelkedő hegyoldalon napégette, vöröslő falu határa rajzolódott ki. A kocsi fémteste egy gyík fürgeségével, zölden villogva suhant tova. Gyönyörű volt a gép, ahogy vágtató kerekeivel csak úgy falta az út nyílegyenes szalagját, mely a távolba vesző földek közt alig látszott többnek vékony, fekete csíknál. A volánnál ülő fiatal nő a végtelen érzésétől s a gép hevétől mámorosan markolta a kormánykereket finom vonalú kezével… Azzal a vékony kézzel, melynek hosszú ujjai aranylottak, akárcsak a szántókon a gabona; igen, a bőre éppoly aranyfényű volt, teste pedig éppoly karcsú, erős és arányos, mint a szélben ringatózó búzaszálaké. A szélvédő üvegén túl a falu táncolva közeledett. A nő hirtelen lefékezett egy út menti ház mellett. A csikorgó kerekek éles hangja beleveszett a messzeségbe. A házon egy tábla a következőket hirdette nagy vörös betűkkel: “Aba Upseig – bor és szállás a vándoroknak”.

A nő belépett a házba. Bent földpadlós, hűvös szoba fogadta. A falon körös-körül borosüvegek sorakoztak. Kisvártatva fiatal leány jött elő.

– Mit parancsol asszonyom? Sört, bort… mézlikőrt esetleg?

– Igen – felelte a másik –, hozzon nekem egy üveggel abból a mézlikőrből. És mondja csak… a gazdája… Aba Upseig itthon van?

– Igen, asszonyom. Talán beszélni kíván vele?

– Nos, csupán a faluról lenne néhány kérdésem… egy újságnak lesz… s a gazdasszonyához küldtek, bizonyos Aba Upseighez, akinek az út mentén áll a fogadója…

– Ó, az asszonyomnak nagyon is kedvére lesz, hogy elmondjon önnek mindent, amit csak tud… Azt hiszem, akkor a legboldogabb, mikor vég nélkül mesélhet az elmúlt időkről… Szólok is neki mindjárt.

A vendég levetette kabátkáját, mely alól finom vonalú, formás keblek tűntek elő. Duzzadt, halvány ajkát megnedvesítette a mézlikőrrel. Kisvártatva botra támaszkodó, idős asszony lépett be a szobába. Csak úgy dőlt belőle a szó.

– Ó, amint megtudtam, hogy a hölgy az én szeretett falumra kíváncsi, azt mondtam magamnak, na, Aba, itt van neked egy okos újságíró hölgy, akit hosszas meséléseddel megörvendeztethetsz. Nos, állok rendelkezésére.

– Lássuk csak… ennek a falunak valaha volt királya, ugye így van?

– Bizony… három évvel ezelőttig… Lee falva kétszáz éve áll már az Omj dinasztia uralma alatt. Tíz éve halt meg az öreg király, Besku Omj, aki akkor Uh földjét, odaát, a folyó túlfelén, Ing nevű fiára hagyta, a falvat pedig leányára, Lorelai-ra… Bizony, három évvel ezelőttig Lorelai hercegnő uralkodott felettünk – ma van épp harmadik esztendeje… Szomorú egy történet ez, hölgyem, bizony, szomorú história.

Az idegen, tenyerét finoman az öreg kézre helyezvén, azt kérdezte:

– Aba anyó… elmondaná nekem Lorelai történetét?

– El, idegen, el én… Úgyis boldog-boldogtalannak mesélem Lorelai históriáját… de nem mindenikük érti meg, tudja? Nos, én voltam a hercegnő szolgálója. Mikor meghalt a király, rám maradt, hogy vigyázzak rá, minthogy az uralkodó már egy ideje özvegy volt. Ing herceg elvonult saját földjére, én pedig maradtam, hogy felneveljem a kis Lorelai-t. Te szép vagy, vándor, így aztán, lehet, hogy nem érted majd Lorelai történetét, minthogy Lorelai csúf volt, borzalmasan csúf… a neve viszont neki volt a legszebb az egész faluban, és a mosolya gyönyörűbben ragyogott a pirkadatnál. Maga a hercegnő azonban rettentő kövér, alakja pedig torz volt. Hiába, leginkább egy bálnára hasonlított. Ez kisgyermekként még nem okozott neki igazi szenvedést… mindig egymagában játszott, és így nem kellett formátlan testét a maga korabeli gyermekéihez hasonlítania. De egy napon nővé érett Lorelai is. Keblei úgy domborodtak, mint egy cet hasa, a combján zsírhalmok nőttek, ő meg egyre csak férfiak után leskelt a csipkés mellvéd mögül. Iszonyatos érzés volt ez neki, tökéletesen látta saját csúfságát, és csak szenvedett, csak szenvedett… Tizenhét éves volt, mikor elrendelte az építkezést…

– Építkezést?
– Bizony, az építkezést, azt…
Az öregasszony felállt.

– Jöjjön – mondta –, jöjjön csak oda ahhoz az ajtóhoz. Látja ott messze azt a tornyot?

– Igen. Mi az?

– Ez… ez Lorelai műve… Meg akarta védeni magát, ezért megépíttette ezt. Egy nyolc méter magas márványtornyot, melybe elzárta magát. A toronynak csupán egyetlen, aprócska ablaka volt, s onnan mosolygott elő Lorelai azzal az ő gyönyörűséges, holdsarló alakú mosolyával. S mielőtt elzárta volna magát a világ elől, búcsúzáskor ezt mondta nekem: “Jó öreg Aba, most már van hol elrejtsem szégyenemet.” Én pedig ekképp szóltam hozzá: “Királynőm, és mikor jössz majd elő a toronyból?” Ő így válaszolt: “Majd ha egy férfi megkér rá, hogy magával vihessen.” S hatalmasra dagadtan, kövérségének súlyával a lelkén, belépett a márványtoronyba. Azóta egyetlenegyszer sem jött elő onnan. A falu népe ünnepekkor elébe járult, ő pedig a kicsinyke ablakon keresztül megmutatta mosolyát, mely fényével beterített bennünket, kik térden állva, ámulva néztük e csodát…

Az ifjú idegen, vékony cigarettára gyújtva, megjegyezte:

– Szomorú egy története van Lorelai-nak.
– Az, asszonyom, és a vége még sokkal szomorúbb.
– A vége?

– Bizony. Az az igazság, hogy számtalan herceg jött asszonykérőbe, de amint tudomást szereztek a királylány rútságáról, döbbenten tértek vissza földjükre. Hadd gondolkozzak egy kicsit… igen, az Ospe-ből való John, a bargundiki Aicl, s aztán Claudfe, Marffecből… végtére is sokan jöttek, de mondom, ahogy meglátták a hercegnő testét… menekültek, mint a riadt szarvas. Egy éjjel azonban fekete autó állt meg a faluban, s egy elkendőzött úriember szállt ki belőle, s bekopogott Besi barátném ajtaján. Dörgött az ég, s csak úgy ömlött a víz az utcákon. Besi maga így mesélte nekem: “Ajtót nyitottam neki, s jól megnéztem: fekete kalapot viselt, s míg beszélt hozzám, a szája elől egy kissé elhúzta a kendőt. Fiatal ember volt, s nagyon udvariasan arra kért, hogy mondanám meg, merrefelé találja Lorelai tornyát. Én megmutattam neki az utat, ő pedig oly sebesen távozott, mint egy fekete villám.” Ezt mondta nekem Besi, s mi falusiak, többet nem is tudunk, csak azt, hogy másnapra Lorelai-nak nyoma veszett. Pontosan három éve történt, ezen a napon töltötte be a húszat… ma lenne huszonhárom éves… Istenem, milyen kár!

Az öreg Aba Upseig arcán szomorúság ült. Az idegen megszólalt:

– És semmi mást nem lehet tudni? Hogy ki volt a férfi abban az autóban? Sem azt, hogy hová ment Lorelai?

– Nem, asszonyom. Váltságdíjat nem kért senki, s a holttest sem került meg soha.

– Lássa… – mondta lassan, akadozva a fiatal nő –, én tudom… mi történt Lorelai-jal.

Aba döbbenten felpattant.
– Hogyan? Maga tudja? De hát mondja… mondja már!

– Nos, tudom, hogy az az úriember nem más, mint Nesjkllou Fael doktor, aki hallott Lorelai esetéről, s meg akarta gyógyítani őt… Ezt maga a doktor mondta nekem.

– Nahát…!

–Igen. Aznap éjjel Fael megkérdezte a hercegnőt: “Szeretné, ha többé nem kéne szörnyként élnie?” És a hercegnő igennel felelt. “Akkor hát – kérte őt az orvos – üljön be az autómba, és jöjjön velem.” Orviába mentek, ahol Fael két éven keresztül kezelte a hercegnőt, aki ezáltal normális, talán még szépnek is mondható nővé vált… Nesjkllou Fael és ő össze is házasodtak.

Az öregasszony idegesen közbekérdezett:

– De hát… de hát ha ez így van, miért nem tért vissza a faluba?

– A hercegnő attól félt, hogy a nép nem ismerné fel, s még valami csalónak hinné…

– Végül is, ha annyira megváltozott… senki sem hinne neki…

A fiatal nő kiment az úthoz, s látta, hogy egy autó közeledik. Az órájára nézett, s azt mormolta:

– Nem késett sokat…
Visszament az idős asszonyhoz, aki így szólt hozzá:

– Nézze, Lorelai igenis visszatérhet… van valami, amiről mindenképp felismeri őt a nép.

– És mi lenne ez?

– A mosolya… ha elmosolyodik, mindannyian tudni fogjuk, hogy ő az… senkinek sincs olyan mosolya, mint Lorelai-nak.

Ebben a pillanatban odakint megállt egy autó, s alacsony, meghatározhatatlan korú, szürke öltönyös férfi szállt ki belőle. Belépett a fogadóba, megcsókolta az ifjú idegent, s így szólt hozzá:

– Szervusz, napsugaram, milyen volt az út? Jöttem, ahogy szabadulni tudtam a munkából.

– Nem is késtél sokat. Nézd, ez az idős asszony itt Aba Upseig.

A férfi, aki láthatólag igen megörült a hallottaknak, csókkal illette az öreg kezeket.

– Nahát, nahát… a híres Aba Upseig.

– Képzeld, Aba elmondta nekem, hogyan tudná Lorelai bebizonyítani kilétét – mondta a fiatal nő.

– Nos, hogyan?
– A mosolyával…

– Ahogy mondja – helyeselt az öregasszony. – Nálunk a faluban mindenki emlékszik Lorelai mosolyára… hiszen annyira különleges… De kik maguk? Már ha meg nem haragszanak, hogy ezt kérdezem…

– Ez az úr itt Nesjkllou Fael – szólt a fiatal nő.
– A hölgy pedig Lorelai – tette hozzá a férfi.

Az idős asszonynak elkerekedett a szeme, és Lorelai, a délután folyamán először, elmosolyodott… s fénylő mosolyától felragyogtak az ablakok. A zokogó Aba megcsókolta a lábát, s aztán megcsókolta a doktorét is.

Nem sok idő múlva már az egész falu tudott a dologról… s térden állva csodálták a márványtornyából előmosolygó Lorelai-t.

A rákövetkező hónapban a község tanácsa elismerte Lorelai-t a falu s a környező földek királynőjének, Nesjkllou Faelt pedig királyának.

Kovács Lenke fordítása

Keresztrejtvény

 

December harmincadika van. Egy nap Szilveszterig. Késő délután lehet. Metromegállóban ül.

Keresztrejtvény fölé görnyed. A papír megsárgult rajta, a rejtvényt megfejtették párszor, ceruzával. Kezében golyóstollat himbál, az sem mai darab már.

Tekintete a metró irányába téved, de nem várja. Inkább csak réved, gondolatai sem nem a szerelvénnyel, sem nem a rejtvénnyel vannak.

Szürke, kibolyhosodott macskanadrág kandikál ki a hosszú szoknya alól. Bőr bakancsát még a tavalyi hó kezdhette ki, keresztbe tett lábát is úgy himbálja, mint a tollát. Ahogy előbbre hajol, két, vékony, hosszú, barna fonat libben előre a válla mögül. Ügyet sem vet rájuk. Sem a körülötte hömpölygő tömegre. Vékony kabátot visel, az időjárásnak nem épp megfelelőt. Sárga színű, koszos, viseletes. Zsebei oldalt már óriásira nyúltak, talán tele is vannak tömködve. A kabát redőiben látszik csak, hogy egykoron milyen vidámsárga színe lehetett.

Kerüli a tekinteteket, ahogy forgatja a fejét az idegenek között. Kiürül a peron, minden utas felszállt már.

Egy félbehagyott kakaós csiga hever nejlonzacskóban az egyik műanyag ülésen. Szeme most rátalál. Nagyot nyel a látványra. Visszatereli figyelmét és tekintetét az ölébe fektetett papirosra. Nagy erőfeszítésébe telik. Végül beír valamit a vízszintes tizenegyes üres helyre: kakaós csiga. Megint nagyot nyel. Üres helyet keres a rubrikák között, de nem talál többet. Oldalra írja, a papír szélére, a csiga mellé: éhes vagyok.

Ekkor újabb embertömeg érkezik, szégyenében hirtelen áthúzza, amit legutoljára írt. Azt reméli, az érzés is megszűnik.

 

(Illusztráció: Socrates Rizquez – Enamel on Other)

Furor operandi

 

Rózsika néni, ébredjen föl, megyünk, meglesz a műtét, ilyesmit mondhattam neki. Fölráztam álmából, mire az idős asszony kinyitotta a szemét, rám nézett, nyelt egyet, rám mosolygott, sóhajtott, aztán aludt tovább. Fölhúztam a takaróját, két kézzel alányúltam és fölemeltem, úgy vittem el ölben az orvosi szobáig. Ott a belső helyiségből nyílott egy ajtó a vizsgálóba, ahol a műtétet is végrehajtottam. Rózsika néni volt az utolsó esetem, egyedül őt műtöttem meg, és nem merném biztosan állítani, hogy az utolsó pillanatig nem reménykedhettem, hogy életben marad.

Világéletemben orvos szerettem volna lenni. Sose nyugodtam bele, hogy annakidején nem vettek föl az egyetemre. Biológia tagozatos osztályban érettségiztem, fizikából viszont gyengébb voltam, nem értem el a ponthatárt, így elsőre nem jutottam be, aztán többet nem is kísérleteztem, mert a sikertelen felvételim után rögtön behívtak katonának. Másfél év katonaság után már nem volt kedvem próbálkozni.

Jó egy éve lehettem az otthonban, névről ismertem minden beteget, tudtam mindnek a baját, a lakók között szinte alig volt egészséges, mert aki szellemileg viszonylag friss volt, az magatehetetlen, mozgásában erősen korlátozott, aki meg menni tudott, az bár inkább ne tudott volna, mert folyton azt kellett lesnünk a nővérekkel, nehogy egy óvatlan pillanatban elkalamoljon valahová. Éjszaka is, az idős ember köztudottan elég rossz alvó.

Rózsika nénit nagyon megszerettem. Mindig azt mondta nekem, fiam, nagy kár, hogy nem vagy igazán a fiam, örülnék, ha ilyen fiam lenne, mint te vagy. Én meg erre azt feleltem, nem baj, Rózsika néni, tekintse úgy, mintha a fia lennék!

Folyton panaszkodott az epéjére, azt mondta, mielőtt idekerült, nem műtötte meg az orvos, legyintett egyet az ágya fölött, amiből ő azt szűrte le, hogy erre a kis időre már nem érdemes, majd csak elkínlódik vele, kap fájdalomcsillapítót, aztán jobban lesz. Látod, fiam, hagynak szenvedni, mondta, amikor időnként ébren találtam, és megkérdeztem tőle, hogy érzi magát.

Én már akkor tudtam, hogy Rózsika nénit nem fogom hagyni, csak még a módját nem láttam világosan, hogy hogyan könnyítek majd a szenvedésén.

Különben nemcsak a betegeket, hanem az összes otthonlakót sajnáltam. Emberhez méltatlan életet éltek, márpedig egy embernek ahhoz is joga van, hogy méltósággal meghalhasson, ha már az élete fabatkát sem ér. Ilyenkor legszívesebben önként megszabadulna, csak hát egyedül tehetetlen, és nincs, aki segítsen rajta. Rögtön az elején világos lett előttem, és már akkor tudtam, valamit úgyis kitalálok, mert én ezt nem nézhetem tétlenül.

Sokáig tartott a felkészülés. Rengeteg kísérlet és vívódás előzte meg, mire elszántam magam az első lépésre.

Több mint egy fél éve dolgozhattam az otthonban, mindig hétvégén voltam szolgálatban. Leginkább olyankor van szükség képzett szakemberre, mármint őrző-védőre, mert csak az ápolók és a konyhai személyzet tart ügyeletet. Hamar megtanultam a rendet, nem volt nehéz, fegyelmezett ember vagyok, nemcsak a munkám természetéből adódóan, hanem úgy általában is. Fegyelmezetlen, szétszórt embernek nem való a harcművészet. Kitartó, rendszeres gyakorlás, rengeteg edzés előzi meg a fekete övet. Egy szó, mint száz, az otthonban töltött idő alatt tudtam mindent, mi hol van, kinek mi a bogara, és, mondom, maguk az ápolónők vontak be a munkába, mert nélkülem nem bírták volna az esti feladatokat. Megszerettek, mert nyílt, közvetlen ember vagyok, de sosem tolakodó.

Egy este éppen hazafelé tartottam edzés után, amikor eszembe jutott a megoldás. Így van ez mindig, amikor az ember nem is gondol rá, akkor villan át benne a szikra, egy kósza gondolat talán. Először maga sem érti, annyira valószínűtlen, aztán hirtelen megtorpan, és mintha filmet állítana meg, visszapörgeti magában, majd újraindítja a jelenetet, és egyszeriben megvilágosodik előtte minden.

A homlokomra csaptam örömömben. Tiszta, gyors és egyszerű. Nem feltűnő, látható nyomot nem hagy maga után, az ügyeletes nővér majd beírja a naplóba, hogy halál oka időskori végelgyengülés. Hetvenöt-nyolcvan év fölött bármikor számíthat rá az ember, főleg ha ilyen körülmények között él. Az orvos úgysem vizsgál agyon egy halott otthonlakót, éppen csak rápillant, ha egyáltalán megnézi, mert többnyire látatlanban aláírja a jegyzőkönyvet. Kivéve persze, ha a hozzátartozók kifejezetten ragaszkodnak a boncoláshoz, de amióta én ott voltam, ilyesmire még egyszer sem volt példa. Halál oka kiszáradás, időskori végelgyengülés, vagy hasonló. Épp elég nekik az élőket ellátni, nem érnek rá a halottakkal törődni.

Nem tudnám megmondani, milyen szempontok alapján, de mihelyt megfogalmazódott bennem a gondolat, azonnal kiszűrtem az első négy-öt páciensemet. Az elején még azt hittem, mindnél ugyanazt a módszer fogom alkalmazni, menet közben aztán módosítottam a tervemen. Kombináltam az anyagokat, hogy melyik milyen gyorsan hat, és hagy-e áruló jelet maga után. Nem volt különösebben nehéz dolgom, csupán a megfelelő adagot kellett eltalálnom.

Senki nem gyanakodott rám. Mindenki szeretett, feltűnés nélkül jártam-keltem éjjelente az otthonban. Nyáron is mindig sötétben érkeztem, este fél tíz körül, bezártam magam után a kerti nagykaput, átöltöztem, és amint szolgálatba álltam, kívülről körbejártam az épületet, átvizsgáltam a kertet is, nincs-e illetéktelen behatoló a területen, aztán az éjszaka folyamán kétóránként az épületet is végigjártam, benéztem minden helyiségbe a három emeleten. A kertre nyíló ajtók zárva voltak mind, a főút felé a nagykapu is, ahol bementem, a kutyák meg amúgy rögtön jeleztek, ha valami szokatlant észleltek. Az ugatásukból tudtam, érdemes-e kimennem vagy sem, hamar fölismertem, mikor jeleznek idegent.

Az ápolónőknek szívesen segítettem. Rengeteget tanultam tőlük, ők is hálásak voltak nekem, hogy nem egyedül kell mozgatniuk a magatehetetlen öregeket, hanem tudták, elég, ha elkiáltják magukat a lépcsőfordulóban, János!, és én, akárhol legyek is éppen, röpke harminc másodpercen belül ott termek. Számítottak rám, megosztották velem gondjukat-bajukat, nem egy közülük időnként magántermészetű problémáját is, amit talán még a legjobb barátnőjének sem mert volna elmondani.

Nem minden előzmény nélküli az életemben ez a kitérő. Mint mondtam, orvos nem lehettem, de megmaradt bennem az érdeklődés, hiszen a biológiagyakorlatokat mindig szerettem, főleg amikor már emlősöket boncoltunk. Tanultunk egészségügyi anatómiát is, tehát az sem volt tőlem idegen. Egy időre persze más irányba terelt az élet, a családdal kellett törődnöm, pénzt kerestem, aztán miután elváltam, és komolyan kezdtem foglalkozni a harcművészettel, visszatért a régi érdeklődésem. Még nem tudtam, hogyan, de valahogyan szerettem volna az egészségügyi pálya közelébe kerülni. Ahhoz már túl korosnak éreztem magam, hogy ötvenéves fejjel pályát módosítsak, az őrzővédő munka azonban eléggé kézenfekvőnek tűnt. Szerencsém volt, első próbálkozásra fölvettek, így kerültem az otthonhoz, és rögtön az elején láttam, hogy megtaláltam a helyemet.

Azt a nézetet vallottam, ha valaki már felmérni sem képes, mennyire emberhez méltatlan körülmények között kénytelen élni, mert például orvosi etikára hivatkozva mesterségesen tartják életben, akkor a másiknak, a jóérzésű embernek, aki észreveszi, és bántja nagyon a másik nyomorúsága, emberi kötelessége szót emelni érte, vagy tenni valamit az érdekében. Mindenkinek joga van a méltó halálhoz, ugyanúgy, ahogyan a méltó élethez is joga van. Ilyen szemmel néztem az otthon lakóit, akik eleve kiszolgáltatott helyzetben vannak, hiszen köztudott, hogy nem egy luxusotthonról, hanem egy szerény körülmények között működő falusi intézményről van szó. Az épület minden apró részletében a pusztulásról mesél, hiába igyekeznek barátságosabbá tenni a nővérek, amennyire tudják, mégis messziről lerí a szebb időket látott grófi vadászkastélyról, hogy éveken keresztül nem volt gazdája. Nem sokat javítottak rajta, mióta úttörőtábornak, téeszirodának vagy ideiglenes laktanyának használták.

Joggal kérdezhetnék, miért nem értem be annyival, hogy kegyes halálhoz segítem a szenvedő öregeket, halálos adag oldott rovarölőszert juttatok a szervezetükbe,  higanyt, levegőt vagy letált fecskendezek a vénájukba.

Gondoljanak bele, milyen érzés lehetett nekem, hogy amint munkába állok, szünet nélkül csak a sóhajtozásukat hallom, bárcsak jönne már értem a halál, szabadítana meg ettől a pokoli szenvedéstől! Hogy nézem azokat az üres tekintetű, kifejezéstelen szemeket, melyek olyankor villannak csak meg, amikor mozgást észlelnek az ágyuk körül, és mint az éhes kutya, folyton azt lesik, mikor kerül már elébük a tányér étel, hiszen semmi más nem érdekli őket az életben, csak hogy ehessenek. Látom a mohó tekintetükben, hogy legszívesebben egész éjjel ennének, tömnének magukba mindent, amit érnek, ha tehetnék, ha jártányi erejük lenne, fölállnának, végigjárnák a három emelet összes hűtőszekrényét, és válogatás nélkül kiennének belőlük mindent, amit ott találnak, képesek lennének egymás torkának esni egy falat kenyérért. Tegyék a szívükre a kezüket, hát élet az ilyen?

Persze, nem bántam volna, ha jól felszerelt műtőben, asszisztenciával műthetem meg Rózsika nénit, nekem is könnyebb lett volna, de érthető okokból erre nem volt lehetőségem. Igyekeztem minél fájdalommentesebb megoldást választani, bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a műtét idején Rózsika néni már nem volt abban az állapotban, hogy felfogja, mi történik vele.

Éjjel kettő körül láttam hozzá, olyankor lankad először az éjszakás nővér figyelme. Többnyire alszik, csak hajnaltájban, öt óra felé ébred fel, ha nem történik komolyabb esemény. A biztonság kedvéért előtte kiiktattam a jelzőcsengőt a szobában, nehogy véletlenül fölébresszék, így én is zavartalanul dolgozhattam.

Ha kérdeznék, de önök nyilván nem fogják megkérdezni, hiszen nyolc rendbeli gyilkossággal vádolnak, és inkább az indítékaimra, semmint az érzéseimre kíváncsiak, pedig én szívesen elmondanám, milyen volt, amikor a szike nyomán lassan kiserkedt a vér Rózsika néni petyhüdt bőrű hasából. Középről metszettem a jobboldali bordaív felé, hogy biztosan megtaláljam a beteg epehólyagot. Óvatosan mozogtam a szikével, nehogy fölsértsem a vastagbelet, a gyomrot vagy magát a májat. Nem siettem. Megszűnt körülöttem a világ, nem figyeltem semmi másra, csak arra koncentráltam, hogy minél előbb eltávolítsam Rózsika néni epehólyagját.

Joggal kérdezhetnék azt is, Rózsika nénin miért akartam műtéttel segíteni, mikor a többi beteget egyenesen halálba küldtem. Egyszerű a magyarázata. Mint már mondtam, Rózsika néni szinte a fiának tekintett. És ha látták volna azt a mosolyt az arcán, ahogyan rám nézett, amikor mondtam neki, hogy meg fogom műteni, önök sem csodálkoznának a döntésemen.

(Első megjelenés: Életünk, 2022.)

Kéregrajzok

 

∞ Skandinieki: Ak sa Jōņõ, ēdrum Jōņõ (Rīga, 2013)

A fák napsugaras oldala, a levelek, ahogy fordulnak, a levelek oldala, a napsugár, ahogy fordult. Amerre a szél a napsugarat fújja, a leveleket, a kéreg rajzát, ahogy a napsugár rajzolja, míg bejárja, a leveleket, a szellőt.

A szél egyre hűvösebben, a napsugár, a kéregrajzok. Madár repült a piros éjszakában, a fához, a kék éjszakában, a fának árnyéka, ahogy a madár árnyéka leszállt rá, mielőtt a madár, és a fa már akkor érezte,

mikor a madár árnyéka az ő árnyékába lépett.

A fának sötét árnyéka, mikor a fa a saját árnyékába lépett, és csak a fénye maradt az álló fák közt. Éjszaka is világít a fa, a levelei, az árnyéka, ahogy fordulnak, az ágak. A gyökerek is fordulnak, amikor az ágak?

Már akkor érezte, mikor a fa éneke és a madáré, a levelek és tollak, amikor a hangok az árnyékba léptek, a fénybe. Már akkor gyűjtötte a levelet, az ágat, amit lehullat, amiből a fészket, úgy hullatta, szinte megépítette.

Az ágon ül a madár, a gyökerek között fészkel az árnyéka, a kéreg rajzaiban ahogy a holdsugár, rajzolja, átrajzolja, ahogy a halak a hullámot, a hullám a szellőt, ahogy bejárja, a lazúrcinege, a Hildebrandt-fényseregély.

Jókedvű kardvirágok, sudár rozsnok, ahogy a szellő a hullámot, a hullám a halak úszását rajzolja, átrajzolja, ahogy fordulnak, a napsugarak a halakon, hullámon, a holdsugarak, a felhők ahogy bejárják az egész eget.

Szinte megépítette lent, a lehulló levelekből, ágakból, amit a madár egyenként szedegetve épít meg fent, és a fészek árnyéka lesz a madár árnyékának fészke, az ágakon, a gyökerek közt, a fa éneke, ahogy bejárja,

rajzolja, átrajzolja a madár énekét, a levelekét, ahogy fordulnak, fényes oldaluk, mint a hullám, a felhők úszása, mikor a halak és felhők egymásra néznek, az ágak és gyökerek ahogy fordulnak, egymás felé.

A levélerek a napsugarat rajzolják, fényág, fénygyökérzet, éjszaka is világítanak a levelek, nappal az éjszaka árnyékát rajzolják, ahogy fordulnak, és a fa ágán a fészkek, a Hildebrandt-fényseregély és a lazúrcinege.

A jókedvű kardvirágok és a sudár rozsnok, kakukkfű éneke illat, ahogy megvilágítja a leveleket, ágakat, a madarak színes tollát, ahogy színezik az ágakat, leveleket, az eget, ahogy az ég a rétet, ahol a fa világít.

Zöld éjszakában, arany éjszakában, kakukkfű, kakukkfa, reggelre arany fűszálon zöldellő harmatcsepp, és a fa kérge rajzában a madár és az árnyéka, éneke, lehulló tolla, repülése, ahogy a szél a leveleket, rajzolja, átrajzolja.

2026. 02. 11. 16:50 – 2026. 02. 15. 15:40:35
Budapest–Hárskút

 

Szondi Györgynek

(Illusztráció: Noemie: VortexLazúrcinege (Cyanistes cyanus vagy Parus cyanus)Hildebrandt-fényseregély (Lamprotornis hildebrandti), Tanzánia; Susan McDonnell: White-crowned Sparrow, 2022)

Épületes

 

A magas épületek mind bezárkóznak.

Egy aranytallér, mely foglyul ejti a Napot.

Rózsák virulnak, ha a salakdombok megszűntek létezni.

Az van, hogy a kulcslyukból még nem támolygott ki a pici, kétsoros tóra,

s ha beletörik is, elvássa fogát

az egál.

Így amit a sütőtökből daruval kiemelnek a pedellusok, az a huszonegy ring.

Netovább pufajka, kétfelől lecsüng

a fácánfelhőd!

Netovább szanitécrigó, te eleven samott, hisz föl se szántottad a gyámolító ponyvabúgást,

hanem, mint ki rovátkát nyelt, beleszaladtál a káromkodó suttogásba!

Nesze neked, páncélszekrény, a zsebesek árulóiddá váltak!

Rengeteg korhatáros gép nyisszant le fejeket;

ó, tenyérben gazdag locsolócső, okoskodásnak ne nézd a hiúzát!

Szódacsuklás és ínypercegés oltalmazzák a dombot, a dundi nagyító éréspontját.

Van, aki részt vesz a korholásban.

Van, akit úgy visznek, hogy a sapkáján felhördül a bojt.

Középsugaras gránátvető elvész a fonnyadásban,

de ím, loncsosodik az ütköző jobbra zárt kitinfala, honnét óvakodva merészkedik elő a satugombolyag.

Igen, satugombolyagot mondtam; mert kétlaki a szalagkorlát,

s elüszkösödött bódészám, a pohárnok.

Nesze neked lekváros fánk, tán elsejéig megsegít a radiátor-keszeg!

Nesze neked, csipkés combú amplitúdó, cirkáljon csak pamlagodon

krétaképű kimérád!

A kameraerdőben ésszerűbb elbukni, mint elfogadni azt, hogy a ricinusolaj egyszer csak felhevül a kergebirkákban.

Nevetsz, mert kürtödből valaki dalt szürcsöl.

Nevetsz, és fogaidon megcsillan az aznapi ebéd tányérja.

Aztán meg lehasalsz; így van ez jól, hogy kottáidra

vérdíjat tűz ki a pánik. – a nyüszítés továbbra sem érti, hogy miért illetlenség

az étterem sarkába hurcolni a páragyűjtőt.

 

(Illusztráció: Alison Astor – Bright Day’)