Későre jár, a metrón ülök, kezemben egy női magazinnal. Néha belelapozok, de csak a szemeim követik a betűket, az agyam máshol jár.

Elkezdem gyűrögetni a szoknyámat, és dülöngélek, nem bírok megmaradni. Végig figyelni fognak. Figyelni fogják, hogy tényleg példát mutatok-e, hogy rosszat mondok-e, hogy szaladgálok-e, hogy mennyire szépen eszek, mindent, mindent figyelni fognak.

Szombat este. Emberek jöttek-mentek. A hó puhán szálingózott. A lámpák sárgás fényében óriásira nőttek a pelyhek. A hidegtől kipirultak az ujjaim. A város zaja eltompult. A vastag üvegben hangosan löttyent a pálinka. Az égető töményt az utána küldött bor hűtötte le.

„Igazából őrülten idegesít”, mondtam neki egyszer, míg ugyanakkor a fejemben szinte állandóan ez járt, „irritál, hogy folyton a telefonodat nyomkodod és valami hülyeségen vihorászol, amit a netes barátaid írtak neked”. Közben elkészültem, az asztalhoz ütögettem a cuccot, aztán felálltam azzal, hogykimegyek cigizni, „addig elleszel szerintem”, és anélkül, hogy választ vártam, vagy hátranéztem volna, a fejemre […]

(A járvány) A várost, ahol a várfalban a kövek név szerint is ismerték egymást, és nem jajdultak fel török ostromágyú, germán vagy orosz géppisztolygolyó érintésére sem, most mintha köd nyelte volna el. Sűrű, gomolygó vattába burkolózott Laki szemei előtt a városa. A tengereken biztosan tájékozódó, a csillagok pályáját náluk is jobban ismerő most nem talál […]