Égő emberhús szaga töltötte meg a teret a hídon túl, a piac közelében. Hatan, férfiak és nők voltak a mai napra rendelt látványosság. Szabályozott rendben történt minden: vád, nyomozás, letartóztatás, kihallgatás, kínzás, büntetés és végül auto da fe. Magukon viselték a gyanú jeleit, ahogyan azt a szent inkvizíció előírta a legkatolikusabb királyok, Ferdinánd és Izabella jóváhagyásával: a tunikát és a hegyes kalapot, mutatva mindenkinek, hogy vizsgálat alatt állnak.

Lehet, hogy a megpörkölődött bőrt éreztem az orromban. A máglya lassan égett. Nagyon lassan. Az is lehet, hogy nem is volt olyan lassú az égés, de még soha nem vettem részt autodafén. Nem is így ejtették a szavakat a városban, hanem úgy: auto de fe. Így, ügyelve a három kiejtett szó tiszta hangzására, különös ritmusban, himnikus zengéssel énekelve, minden szavát külön. Milyen szép elnevezést adott a katolikus egyház az általa teremtett halálos körmenetnek. Hitbéli aktus, a hit cselekménye, hitítélet, mintha a hitnek bármi köze is volna ehhez. Leginkább szent színjátéknak nevezhető az, amiért a tömeg eljött. Szent, amely elkülönítette a mindennapostól a nem mindennapit, a szokásostól a rendkívülit. A közösséget a közösségen kívül rekedtektől.

Nem tudom, milyen a természetes égése a máglyának. Azt mondják, a hóhér tudja azt, hogyan kell népünnepéllyé tenni a máglyára ítéltek kivégzését, mit kell tennie a máglyával, hogy meglegyen a közönség szórakozása. Avram teste megvonaglott rögtön azt követően, hogy alatta a fahasábok tüzet fogtak a mester fáklyájától.

Hirtelen erős szembe szél támadt. A füst megsötétedett, bolyongott az oszlop körül, amihez Avramot kötözték, majd újra fehérré vált és felfelé indult. Avram szeme csillogott, a füstön keresztül. A farakás vizes volt az éjszakai esőtől. Látszott, ahogyan pára lebeg a tűz felett. Millió parányi vízcsepp cikázott felette. A szél füstöt és lángnyelveket kavart. Időnként fellobbant a tűz, de nem tudott magasra csapni. Mint valami óriási fujtatótól, alulról izzásnak indult a farakás, a levegő rezgése a pára ködjén is átlátszott. Fényes fekete selyembe bújt fiatal nemes asszony, aki nyilvánvalóan látott már ilyet, szenvtelen hangon megjegyezte: előfordulhat, hogy leég Avram lába térdig, vagy feljebb, akár combig, de még mindig életben lesz. Avram üvöltött. Nem is üvöltött, inkább sikoltott. Magas fejhangon, akár valami nő szülés közben. Zsidós volt. Olyan, ahogyan szombaton a zsinagógából kihallatszik a gajdolás.

Hosszú, sárgás szakállán néhányszor végigsimított egy közelben álló öregember. Lassan bólogatott, mint aki a reményeit akarja visszahallani. Mintha a kimondott szó bizonyosságot jelentene. Alig lehetett hallani, amit maga elé motyogott: Ezt nem lehet elviselni. A szerencsétlen mióta félrebeszél. Ennyi szenvedés után már nem ura akaratának a máglyára ítélt. A testnek természetes válasza a delírium ilyen erős behatásokkal szemben.

Avram már elájult, önkívületi állapotba került, az agya talán már elzárta mindentől, talán már semmit sem érzékelt, valószínűleg már fájdalmat sem érez a szerencsétlen. A sikoltozást nem hagyta abba, bár láthatóan nem volt tudatánál, szájából öntudatlanul tört fel az üvöltés. Mintha az ordítástól, sikoltástól a torokban ébredt volna fájdalom és az a fájdalom cselekedett, csakis a fájdalom. Már vér jött fel a száján. Talán a gyomrából, talán a torkából, vagy a tüdejéből. Már nem is az ordítás hallatszott, csak saját feltörő vérének a bugyborékoló hörgése. Aztán elnémult minden, csak a szikrák pattogása hallatszott, és egy pillanatra a tömeg is lecsendesedett, mintha megdöbbent volna a látottaktól. A szikrák életre keltek, és minden felé elindultak, de meggondolták magukat, tüzük kigyúlt, felszálltak, majd hirtelen kialudtak és koromként zuhanni kezdtek. Csak az ott állókat ijesztgették, más céljuk nem lehetett. Akkor a csendben az iménti öreg hangja szólt. Most tisztán és érthetően beszélt, nem maga elé mormogott: Végül a saját vérébe fulladt bele. A vénség hangja a borzalmat hordozta. A borzalmat, amely akár Avramé is lehetne, ha nem az öregé lenne, aki kimondta.

Avram fekete haja összetapadt, csatakos csomókban lóg. Hullámai kisimultak. Az elmúlt napok izzadtsága kisimította. A langyos májusi szél alákap. A parázsló hasábokról szikrák röppennek közé. Az anyjának, Eszternek volt ilyen haja, egészen a derekáig ért.

Eszter volt a legszebb zsidó lány Sevillában, és szebb, mint bármely szenyorita a városban. Azt mondták, nem akart megválni a hajától, azért keresett magának kikeresztelkedett férfit. Hogy ne kelljen levágatnia, ha férjhez megy. Könnyen talált. A gazdag, hitehagyott orvost, aki a szenyorokat gyógyította a városban. Mire az esküvő napja felvirradt, Eszter is a katolikus anyaszentegyház tagja lett. Fekete haja ráömlött hófehér ruhájára. Nem volt nála szebb lány sem előtte, sem azóta, abban a templomban. Minden kaput megnyitott a férje előtt. Aztán csak szült, mint zsidó lányok szoktak. Mindig terhes volt. És könnyes a szeme.

De az egyik gyermek nem akart kibújni. A férje, az orvos sem tudott segíteni. Együtt pusztultak el, anya és magzata.

Avram, a legidősebb akkor múlt tíz éves. Az apjuk nem sokat törődött velük. Csak járta Sevilla urainak házait. Az öregek azt kérdezték, milyen zsidó az ilyen. Jobb is, hogy kitért a hitéből. Avram sokat volt a kicsikkel. Azok mentek utána mindenüvé. Amikor az apja meghalt, maga lépett a helyébe. Bejáratos lett a fekete ruhás előkelőségekhez. Csak ő nem viselt tőrt az oldalán, mint az apja. Sötét szeme villogott, ahogy sietve közlekedett. Aztán összeszűrte a levet valamelyik andalúz szépséggel. Azt mondják szerették egymást.

Az iménti fiatalasszony, felemelt fejjel körbetekintve magyarázni kezdett: Ha olajjal vagy kátránnyal öntik le a máglyát, az is előfordulhat, hogy a hirtelen felcsapó lángokba beleszippant az elítélt és a tüdejében a hörgők azonnal tönkremennek, hiába kapkod levegő után, a tüdő képtelen ellátni a feladatát, és ettől fullad meg az illető.

A pünkösd után következő első vasárnap volt. A Spiritus Sanctus, a Szentléleknek az apostolokra való kiáradás napja. Pedig a zsidóknak nem volt az más, mint a Sínain kötött szövetség ünnepe. Amit istennel kötöttek, hogy az ő népe lesznek. Közelebb hozzá, mint bárki ember fia. Sávout volt, a tóraadás napja.

Aztán eljött Jézus, a názáreti zsidó. És már nem a tóraadás, hanem az aratás ünnepe lett. Sevilla püspöke az elmúlt héten az Apostolok Cselekedetei 2:1-6 versét idézte híveinek: “hirtelen hatalmas szélrohamhoz hasonló zúgás támadt az égből, amely betöltötte az egész házat, ahol ültek. Majd valami lángnyelvek jelentek meg előttük, amelyek szétoszlottak, és leszálltak mindegyikükre. Mindnyájan megteltek Szent Szellemmel, és különféle nyelveken kezdtek beszélni; úgy ahogy a Szellem adta nekik, hogy szóljanak. Sok kegyes zsidó férfi tartózkodott akkor Jeruzsálemben azok közül, akik a Föld minden nemzete között éltek. Amikor a zúgás támadt, összefutott ez a sokaság, és nagy zavar keletkezett, mert mindenki a maga nyelvén hallotta őket beszélni.” Most már erős hangon, kíméletlen szavakkal folytatta a püspök, mint akinek nincsenek kétségei afelől, hogy mondatai Isten szavait ismétlik el.

A szélzúgás és a tűz. Isten jelenlétének, a kegyelem kiáradásának jelei. Keresztelő János jövendölése szerint Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni. (Máté 3,11)

Megérkezett a tűz, itt volt és égett, mert meggyújtották. Ez volt a rendelése. És a szélzúgás sem akart csendesedni. Pünkösd itt maradt. Övék volt a hatalom. És ők tudták ezt. Tűzzel kereszteltek, ahogy Keresztelő János jövendölte. Eretnekek voltak, mint minden zsidó.

A kivégzésre szánt eretnekek első körmenete volt ebben az évben. A zsidó étkezési szokások betartásával, és a zsidó vallás más előírásainak tiszteletben tartásával vádolták őket. Sárga keresztet viseltek, fejükön magas kalapot, amelyre ördögi képeket festettek. Amikor a tűzbe vetették őket, a tömeg lelkes kiabálásban tört ki, elnyomva az ő imájukat, amellyel a Jóteremtőt szólították meg: Smá Jiszroel, Halljad Izrael!

Napfelkeltekor megkondult a város főtemplomának harangja. Látványosságra hívta a népet. Azok nagy tömegben tódultak ide, abban a hitben, hogy a zsidókat emésztő tűz puszta megszemlélése is érdemeket szerez nekik Isten előtt. A legelőkelőbb férfiak is tisztességet találtak abban, ha e kivégzéseknél, mint a szent törvényszék poroszlói szerepelhettek. Merthogy zsidók azok, akik a máglyán égnek, ahhoz kétség sem férhet, Avram, meg a többi, titkos zsidók. Akik elrejtik valós hitüket a római anyaszentegyház előtt. Eretnekek ők.

Azt hitték megmenekülnek akkor, ha kitérnek hitükből és felveszik a keresztséget. Sokan maradtak, akik ellenálltak a nyomásnak és igyekeztek hűségesek maradni szüleik hitéhez, és tovább folytatni életüket, amíg el nem múlik a baj a fejük fölül, ád jáávor záám.  Nyilvánvalóan nem tarthat örökké. Nemhogy örökké, sokáig sem. Hasana haba be-Jerusalaim. Jövőre Jeruzsálemben. Megszabadulnak a megaláztatástól, a király megszabadítja őket azoktól, akik a vesztükre törnek. Mint Ahasvérus, a perszák királya tette Hámánnal, gonosz főminiszterével, kétezer éve. Ha igaz a történet. Az utolsó pillanatban elkövetkezik a csoda, és azok pusztulnak el, akik őket akarták elpusztítani. Csak Eszter kell hozzá, a szép és okos zsidó nő, akinek a kedvéért a Ahasvérus király rátalál a helyes útra és a zsidók számára eljön a szabadulás.

Addig is, van megbocsátás az erőszakkal megkeresztelteknek, az ánuszimoknak. Akik megkeresztelve is hűek maradtak apáik hitéhez. Noha a vallásos kettős élet nagy megterhelést és veszélyt jelentett nekik.

Reggel, amikor elindultak, a menetet domonkos– rendi barátok nyitották, az inkvizíció zászlajával. Utánuk a megtértek lépkedtek, akiket a törvényszék vezeklésre ítélt. Ezek után a halálra ítéltek vonultak mezítláb, szűk tunikába és hegyes sipkába öltöztetve. A templomban a halálra ítélteket, kezükben kioltott gyertyával a feszület elé állították, hogy meghallgassák halálos ítéletüket. Az ítélet kihirdetése után az elítélteket átadták a világi hivatalnoknak, aki megbilincseltette őket, és a zárkába visszaszállíttatta, hogy onnan vitesse a kivégzés helyére. Az inkvizíció embere a halálraítélteknek öklével a mellére ütött, annak jeléül, hogy ezzel már kiszolgáltatja őket a világi hatalomnak. Ez volt az utolsó pillanat, hogy visszavonják, és megtagadják eretnekségüket. Akkor enyhítésül csak kötéllel fojtanák meg őket. Senki nem szólt. Maradt az elevenen való elégetés. Melléjük vetve a korábban elhaltak tetemeit is.

Aztán egész Spanyol földön lobogni kezdtek a máglyák, amelyeken marannusok lelték halálukat, miközben vagyonuk a koronára szállt. Az inkvizíció nem moshatta le magáról annak bélyegét, hogy tevékenységének középpontjában nem a lélek megtisztítása, hanem az áldozatok vagyona állt, amit az udvar a zsidók kivégzése után haladéktalanul elkobzott.

Ezt a levelet 1482 forró nyarától őrzi nagymama családja. Otthon, hétpecsétes titokként. Őket nem találták meg a katolikus királyok emberei. Nem voltak elég gazdagok. Gyakran olvasták azóta. Mindig, amikor füst szállt fel az égre. Akkor is, amikor nem. A megírását követő napon az, aki lejegyezte, elhagyta az Ibér félszigetet. Testvéreit kereste Kréta szigetén, de nem találta ott őket. Sehol sem. Zsidók ritkán találtak rá elveszett testvéreikre. A dalmát tengerparton élő marannusok fogadtak maguk közé. Akik újra zsidók akartak lenni, mint szüleik és nagyszüleik. Megnősült, és gyermekeket nemzett. Egy újból zsidóvá lett nőnek.

(Illusztráció: Francisco Rizzi)

 

 „Sok híresség nem azért híres, mert olyan kitűnő és eredeti lenne a munkájuk, hanem mert a tömegek azonosulni tudnak vele. És nem azért azonosulnak vele, mert valós, hanem épp azért, mert hamis – hisz legtöbbjük esetében az eszményeik, tetteik és az életük is hamis.”

                                                     – Charles Bukowski

 

Már megint ott virít a neve a címoldalon.

És most már nem csak a szakportálok boncolgatják a felfedezését, mint pár hónappal ezelőtt, nem, ez itt a rohamosan erjedő bulvárhergelés, a verbális élveboncolás első érlüktetése.

A tudomány és technika legújabb vívmányai csaknem mind jóhiszeműen, jótékony cél érdekében születnek, hogy könnyebbé, kontrolláltabbá tegyék az ember életét, de minden esetben akadnak olyan rétegek, akiknek éppen hogy megnehezíti azt, vagy pedig az előre nem látott következményeitől szenvednek. Végül apró szívszúrások elszabadult légiója pecsételi meg egy-egy felfedezés megítélését, legyen az bármennyire is hasznos az emberiség számára.

Ahogy elnézem, Brian élete épp most fordul fel fenekestül, át sem kell mennem hozzá a laborba, hogy lássam az arcán a pánikot, amit ezek a cikkek okoznak. Ismerem jól évek óta. Szolid, magának való figura, kerüli a feltűnést, valójában még a tudományos sikerekre sem vágyott sohasem igazán, csak egyszerűen hitt abban, amin dolgozott, mert úgy vélte, a nagy körforgásban ez az ő rendeltetése, ez az, amit maga után hagy az emberiség számára.

És végül összehozta.

Az ember egész életében arra vár, hogy megtörténjenek vele a dolgok, miközben már rég történnek. És ez alatt csaknem végig azt a néhány igazán emlékezetes pillanatot, boldogan eltöltött pár órát, napot, hetet, vagy kiemelkedően nagy örömöt  próbáljuk újra átélni, amit időnként éreztünk, amiről azt hittük, hogy az az  élet. Azt kergetjük folyton, időnk ama pár szeletnyi momentumát, melyet igazán értékeltünk, mígnem egyszerre észrevesszük, hogy megsárgultak a levelek, kásás lett a dinnye, és a rosszul megemésztett élet salakja ott tornyosul az emlékek mellett, amelyek életben tartanak.

Az agy mindent eltárol, minden érzést, képet, illatot, amit csak átélt. Elöl tárolja a nélkülözhetetlen információkat, míg a hátsó részlegbe menti a többit. Sokáig nem jöttünk rá, hogyan szelektál. Voltak köztünk olyanok, akik már évtizedek óta az intézetben dolgoztak bármiféle komolyabb erőlelépés nélkül, noha bár egyes területeken valóban elértünk némi haladást. A professzor azonban bármi nemű kudarc ellenére folyvást bizakodó maradt, és bőséges szellemi táplálékkal látta el az alkalmazottakat, szinte éjjel-nappal. Az agy feltérképezésére szánta az egész életét megalkuvás nélkül, minden területen szerepet vállalva, mindig rendelkezésre állva. Elszántsága révén nem tehettünk mást, mint egyre eltökéltebben haladtunk a részlegünk számára kitűzött célok felé.

Forrásaink azonban jó ideje apadtak, az ország gazdasága az évtizedes rablás miatt romokban hevert, nemhogy a nagyurak holmi tudományos intézeteknek szánták volna a maguknak még át nem játszott pénzeket. Nevetséges lett volna azt gondolnunk, hogy az oktatás szándékos és szisztematikus lerombolása mellett majd pont mi számíthatunk valamire. Néhány elvetemült, a rendszeren még kívül álló milliomos adományaiból tengődtünk, olyan hibbant vállalkozók jóindulatára bízva, akiknek fogalmuk sem volt arról, hogy mit is csinálunk. Pénzüket a jövőbe való befektetésnek tekintették, majdani üzleteket reméltek belőle, az ideológia mit sem jelenthetett.

És aztán annyi fáradhatatlan munkaóra, reménytelennek tűnő próbálkozás után év elején megtörtént az áttörés.

Jól emlékszem, hogy a szokásos havi futóversenyt rendeztük az udvaron azon a meglehetősen hűvös januári reggelen. A hőmérő higanyszála bőven mínuszban járt, de mi a barátságtalan körülmények ellenére sem voltunk hajlandóak engedni furcsa szokásunkból, és ugyancsak megtartottuk beteges szeánszunkat a központi épület irányába futó salaksávon. Az elmúlt időszakban arra jöttünk rá, hogy a hét szakterület külön-külön nehezen halad előre munkájában, míg, ha mindannyian egy részterületre fókuszálunk, akkor jobb eredményeket érünk el – ezért aztán minden hónap elején a hét részlegvezető futóversenyt rendezett az udvaron, azzal a céllal, hogy az adott hónapban melyikük ötletét boncolgassuk tovább, fejtsük ki. Saját pályájukon nem versenyezhettek egymással, így valami semleges kellett, amelyet kevésbé tudományos légkör övez.

Mondjuk egy futóverseny.

De azért, hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat, vittünk bele egy kis tudományt is. Mint minden évben, Clark most is hozta a kis készletét, és a résztvevők combjába beinjektálta a lidokaint. Pár perc múlva kezdődhetett is a futam. A cirka harminc méteres táv lefutása a combokban csak látszólag mulatságos dolog, de hát éppen ez lett volna a dolog spirituális háttere, avagy legyőzve a hátráltató tényezőket célbadobó-ábrázattal vetemedni neki az előttünk álló akadályoknak.

Nem tudom, hogy a fiatalabb kollégák Szilveszter utáni, év eleji bágyadtsága vagy Brian jó formája okozta-e, de ő nyerte a versenyt. Kifulladva állt a salakon, a csupán hét centi előnyével, de ez a hét centi nemsokára széles utat vájt részlegének és egyben az egész intézmény munkájának robbanásszerű fel-pezsdüléséhez. Azt mondta rájött valamire, csak még ki kell dolgozni a módszert, tesztelni kell. Senki nem sejtette, hogy nagyjából egy héten belül képesek leszünk leszedni az agy hátsó memóriájából bármit, amit oda raktározott.

Képek, illatok, érzések.

Állok az emeleti irodám ablakánál, nézek le az udvarra, nézem a salakot, ahol mindez kezdődött.

Képek, illatok, érzések.

Máris megalakultak az első cégek, akik az eljárás legelső és legnagyobb élvezői lesznek, és bizony az ügyvédek meg a jogászok is megnyalhatják minden ujjukat, nem fognak unatkozni. Fél év sem telt el, és a média is keményen rábuzgott. Ott virít a monitorom kellős közepén Brian hülye feje, meg, hogy mit művelt a társadalmunkkal. Hogy ez majdnem olyan nagy szám, mint az internet meg a mesterséges intelligencia.

Hamarosan franchise vállalatok fogják árulni az eljárást, amellyel felidézheted a múltad, letöltheted magadból bármelyik emlékedet és egy apró fejmodul segítségével még illatokat és tűszúrásnyi érzelmi ingereket is kapsz a csomaghoz, amelyben beállíthatod, hogy mit akarsz visszanézni – visszaérezni. Újraélheted, hogyan buktál meg kémiából az érettségin, hogyan szexeltél azzal a csajjal a koleszbulin, az első csók, az első szerelem, hogy mit adott az első füves cigi, a sikereid, a fesztiválok, a gyereked születése, vagy amikor a feleséged a harmincadik születésnapodra behívta közös barátnőjét, hogy töltsétek együtt az éjszakát. Fél évet sem adok, és kreditmilliók fognak gazdát cserélni, mert az effajta kínálatra nem csak a gazdagok fognak áldozni – emlékek, melyek életben tartanak a rosszul megemésztett élet salakjában –  látom már a holo-reklámokat is, meg hogy az állam egy idő után nyilvánvalóan bekebelezi majd ezt is, ahogy elkezd nőni, amikor rájönnek, hogy ez mekkora üzlet: Nemzeti Emlékgyár alakul, vagy valami még sajátságosabb – talán ezért is rohangál máris ennyi újságíró meg riporter a bejárati kapuknál nap, mint nap.

Köszönjük hát meg Briannak a hírnevet és az érdeklődést! Szerencsétlen. Utál nyilatkozni, most meg jönnek és faggatják, hogy mi lesz a szabadalommal, a hanyatló nyugatnak vagy a despota keletnek adná el inkább, hogy érez-e az erkölcsi felelősséghez, az miatt, hogy a módszere meg fogja változtatni az emberi kapcsolatokat, viselkedésmintákat?

Mégis csak le kellene ugranom hozzá.

Egy kis bátorítás ráférne, és jó lenne megbizonyosodni arról, hogy fel van-e készülve a rá váró viszontagságokra, a hírnévre, a meghívásokra, az épület előtt reggelente őt váró ellenzőkre, aktivistákra, vagy az erkölcsi károkra való hivatkozással pereskedő háborgókra, szektásokra, Vikingnek öltözött őrültekre.

Kimegyek hát a folyosóra, majd az első emeleti Büfében megállok, hogy vegyek két karamellás forró csokit (Brian kedvence), és közben nézem, ahogy Marty az új HR-es csajjal flörtöl az egyik körasztalnál. Mire megkapom a papírpohárban gőzölgő italokat, már egymással cserélik emléklemezeiket, amelyre életük bizonyos szakaszaiból vágtak ki jeleneteket. Egyenlőre még korlátozottak a felhasználás lehetőségei, de biztos vagyok benne, hogy év végére a reklámok fele erről fog szólni. (A másik fele marad a gyógyszerreklám) De még koránt sem ismerjük felfedezésünk hatásainak határait.

Ha az ember fogadalmat tesz önmagával szemben, akkor a sors valahogy mindig kétszer annyi akadályt gördít elé. Ez idegrendszeri kérdés. Az meg olyan, mint a hűtővíz egy gép működésénél. Az emberi idegrendszer egyfajta víz a szerkezetben, amit hűteni kell. Ha az autóban lévő hűtővíz felforr, akkor a jármű nem működik rendesen. Az ember idegrendszerét is hűteni kell, avagy szelepeket alkalmazni, amelyek időnként kiengedik a feszültséget. Brian általában mikrodózisban adagolt pszichoaktív gombaporlattal lazította elméjét ilyen esetekben, szelíden magyarázva, hogy hiszen hát mindenki eltapos, kihasznál, elviszi az idődet, s ha ezeket a téged elfogyasztó, lelkedet felzabáló, negatív ingereket nem kompenzálod valami olyannal, ami neked jó – ha nem alkalmazod legalább mikrodózisokban a számodra hasznos a pozitív ingereket: akkor megőrülsz.

Most is ott figyel valami üvegcse az íróasztalán, amikor belépek: tele van kapszulákra adagolt örleménnyel, gondolom valami Ecuadori vagy Perui kivonat, továbbá számítógépe hangfalaiból újfent erősítő mantra szól – míg Brian az egésztől messzebb, az irodai székét távolabb lökve gubbaszt magában.

Máris szarul van, pedig még el sem kezdődött igazán. Még csak most merülünk alá.

– Gondok akadtak? Ezzel számolhattunk volna.

– Az ilyesmivel senki sem számol. Oppenheimer sem nagyon aggódott.

– Valami személyes? – gyanakszom, mert a hatalmas felhajtás ellenére meglátásom szerint nő van a dologban, mint mindig, amikor újra kockákat vetnek felettünk.

– A feleségem… beadta a válópert.

– Nocsak.

– Emlékszel, hogy magamon teszteltem először az eljárást.

– Persze.

– Ott van minden adat a gépemen, több terrányi fájl, és persze én hülye..

– De hát mi történt?

– Nem tudom. Valahogy bekeveredett a dolgaim közé, valami jegyet akart rendelni a neten a filharmonikusok koncertjére, vagy mi…én hülye..faszér’ nem töröltem már ki régen azokat az emlékeket? Csak egyszer akartam újranézni őket, mert már nem is emlékeztem mindenkire, rég elfelejtettem.

– Hogyan?

– Azok a lányok… amikor Annával szétmentünk fél évre, emlékszel? Na akkor én masszívan elkezdtem kurvázni. Pár hónap alatt vagy negyven nővel voltam. Tudom, itt volt az agyamban, csak meg kellett számolni.

– És Anna megtalálta a felvételeket.

– Meg bazmeg.

Ritkán hallottam káromkodni. Szinte mindig választékosan beszélt, kivéve, ha Amerikai Fociról volt szó, mert akkor átvedlett sportriporterré, de egyébként teljesen nyugodt, kiegyensúlyozott jellemmel rendelkezett, amiből azonban most semmi nem látszódott.

– De hát nem is voltatok együtt..

– Technikailag együtt voltunk.

Most mit mondjak neki? Technikailag igaza van, gyakorlatilag azonban fél év szabad utat adtak maguknak, és ezt igazán nem kérhetik számon egymástól.

Csakhogy az emberi agy másként működik.

A sebek ugyan idővel begyógyulnak, ámde a helyük ott marad. Lényünk egy része sohasem képes elfelejteni azt, ami ártott neki, akárhogyan is magyarázzuk magunknak, akármilyen korrektül is viselkedünk. Az öntudat genetikai emlékezete nem engedi elfelejteni a megszerzett tudást, legjobb esetben is csak eltakarhatja a hegeket.

 Talán majd erre is találunk valami megoldást, talán már nem lesz rá időnk, talán pihenni kellene, megállni egy kicsit, és nem folyton azon agyalni, hogyan tegyük az életünket jobbá. A körülmények egyre erőteljesebben kényszerítenek arra, hogy folyamatosan teljesítőképességeid határán, a maximumon legyél. Nem állhatsz meg, mert a többiek megelőznek, vagy a rendszer nem működik nélküled ugyanúgy. Nem hibázhatsz, mert valaki a helyedbe lép, és mehetsz vissza balettozni. De talán egyszer véget ér a kontroll és akaratunk alá görgetett rögeinket simára csiszolja az idő, meghajolunk a sorsnak, elfogadjuk az egyenletes haladást, megszokjuk a nehézségeket, a fájdalmat, uralkodunk a káoszon, a legkényelmetlenebb helyzetekben leszünk úrrá önmagunkon.

Leteszem végre a karamellás forró csokit Brian asztalára, aki erre kissé megenyhül és visszahúzza magát a helyére. Belemarkol a tégelybe, majd azt mondja:

– Talán egyszerűen csak élvezni kellene a pillanatot, nem törődve a múlttal, sem a jövővel.

(Illusztráció: Mark Rothko)

 

A szobámban rajzolok. Úgy csinálok, mintha nem venném észre. Anyu megint ivott, a konyhában kiabál, káromkodik, Pétert szidja. Persze Péter nincs itt. Akkor Anyu nem kiabálna. Nem merne. Olyankor némán hagyja, hogy Péter lekurvázza. És megverje. Meg engem is. Péter bármit megcsinálhat, mert Anyu nem akarja elveszíteni. Péter, ritkán, ha nincs berúgva, ölelgeti, puszilgatja Anyut. Azt mondja neki, hogy szeretlek, és nem tudok nélküled élni. Olyankor velem is kedves. Na, hogy ityeg, kacsintgat, és az iskoláról meg a barátnőimről kérdezget. Azt utálom. Inkább verjen.

Anyu azt szereti, ha inkább kedves. Hallom őket sokszor. A szomszéd szobában Anyu hangosan nyög, mintha fájna, de mégis olyan elnyújtva, mint a nő a videóban, amit Sári mutatott, amikor nem voltak otthon a szülei. Én a másik szobában két kispárna közé szorítom a fejem, amikor ezt csinálják. 500-tól visszafele számolok. Néha, mikor csak az utcai lámpa fénye világít be a sárga függönyön át az ablakomon, hallom, az ajtó kilincse, aztán az ajtó nyikordul. Kinyílik, bezárul. Én nem nyögök, csak befelé. Mint a növények.

Anyu tudja. Mikor elmondtam neki, azt mondta, biztos csak féltékeny vagyok. Fojtogató indákat rajzolok nagy, húsos, vérvörös virágokkal. Csak ezeket folyton. Anyu egyszer csak beront a szobámba. Gyerünk, indulunk, siess, három és fél óra alatt Mamáéknál vagyunk, kiabálja. Többet látni sem akarja Pétert, hallom a szomszéd szobából, örökre kitöröljük az életünkből. Izgatott leszek. Pakolj, kiabál át nekem, csak a legfontosabbakat.

Söpröm a fiókokból a ruháimat egy bőröndbe. Betuszkolom Frédit, a plüsskutyámat is. Átmegyek Anyunak segíteni. Rohangál, dobálja be a ruhákat, esnek le a zoknik, egy hajkefe, rálép, dühösen arrébb rúgja. Közben dülöngél, cigizik, hamuzik mindenhová. Most motyog, tőlem megrohadhatsz egyedül, akkor is itt hagylak. A fülemben hangosan zúg a vér. Rángatja a bőrönd zipzárját, remeg a keze, végül becsukjuk. Iszik a vodkából, visszacsavarja a tetejét, és bedugja a táskájába, indulunk.

Szaladunk ki az utcára, a kezemnél fogva húz, én meg a zötykölődő bőröndöt, néha megbillen, a csuklóm sajog. Metróval egy átszállás, és a pályaudvaron vagyunk. Kezd valóságnak tűnni az egész. Vigyázok a csomagokra, amíg Anyu jegyet vesz. Tömeg hullámzik, kerekek kattognak a betonon, recseg a vonatbemondó hangja, távolról sípszó, mozdonyok morgása. Az emberek rohanása megnyugtató, kabátok, cipők, sálak suhannak. Talán mindenki menekül.

Anyu rohan felém a jegyekkel, magas sarkújában nehezen egyensúlyoz. Felkapja a bőröndöket, int, hogy jöjjek. Futok utána, kerülgetem a lábakat, követem a bukdácsoló bőröndöket. Megbillennek, Anyu ránt rajtuk egyet, futunk tovább. Felrángatjuk őket az egyik vonatra, találunk két helyet egy fülkében. Befészkelem magam az ablak mellé, egy fiú segít anyunak feltenni a csomagokat.

Kint már sötétedik. Az ablakban látom a saját és az egész kivilágított fülke visszaverődését. Fényárban úszik minden. Néhány utas még táskákat cipel, helyet keres. Az ablak párás üvegén mozgolódó alakok, kabátok színei, fények halvány csillogása. Mintha egy filmben lennék. Végre meglendül a vonat alattunk. Elsuhan az állomás, összefirkált falak, álló vagonok, házak, fák, aztán csak a visszatükröződésem. Eszembe jutnak Mamáék. Mama folytonos dallamos beszéde, a meleg sárga húsleves, a főtt tészta gőze bepárásítja az ablakot, kint a kert, a mandulafák, a hegyek meredek lejtői. Tata kivisz lovas kocsin, fel a szőlőbe. Hosszan magyaráz a termésről, a borról. Nem zavarja, hogy nem értem, engem sem. Óvatosan emel le a szekérről nagy barna kezével. A tükröződésem rám mosolyog. Elalszom.

Ott élünk a hegy alján a faluban. Segítek Mamának reggel a tyúkokat etetni, aztán együtt csinálunk reggelit Anyunak és Tatának. Felébredek. Az arcom és a fülke visszatükröződésén túl a tájat fürkészem. Havas mezőkről visszaverődő éles holdfény. Anyu ideges. Előveszi a telefonját, aztán elrakja, megint előveszi. Kifurakszik a fülkéből a mosdóba. Táskája a hóna alatt, szorítja az üveget, majdnem elbotlik a lábakban. Mikor visszajön, már mosolyog. Kicsit hangosan arról beszél, Mamáék hogy fognak örülni. Holnap már ott ébredünk, nevet. keresünk neked egy jó iskolát, magyaráz tovább, a szemei csillognak. Nézem, a többi utast, mit szól, de a fiú fülhallgatóval a telefonján néz valamit, a néni olvas, olykor elalszik, előre billen a feje, és még egy lány ül az ajtónál, hosszú körmeivel a telefonján kopog, néha felröhög magában. Anyu egyre többször megy ki táskáját szorongatva a mosdóba.

Mindjárt ott vagyunk. A fiú segít levenni a bőröndöket, mert Anyu majdnem felborul. Kirángatjuk őket a folyosóra, lelassul a vonat alattunk, csikorogva megáll, lerángatjuk a csomagokat. Nagyon hideg van, a holdfényben a hótól szikrázik az állomás. Kevesen szállnak le. Azok is rögtön eltűnnek. Sípszó, a vonat továbbgurul. Mindent elnyel a havas csönd. Csak a bőröndjeink sercegnek a csúszós peronon. Az állomás épületet megkerülve a buszmegálló felé indulunk. Anyu előttem, kicsit inog, sietek utána. A levegő fagyos, a lélegzetem fehéren gomolyog. Átvágunk a parkolón, csak két autó áll ott. Az egyikből hirtelen kiugrik valaki. Anyu elé veti magát. Le. Térdre. A hóba. Anyu előbb hátrahőköl. Tovább akar menni. Péter az. Mindkét karjával, mint valami polip, körbefonja Anyu lábát. Anyu felkiált, mit csinálsz te itt, hagyj békén, de Péter felkúszik rajta, feláll, továbbra is öleli mindkét karjával. Anyu, mint egy kígyó, tekereg, hogy kiszabaduljon, végül elernyed. Összefonódva állnak. Anyu bábként lóg Péter ölelésében. Aztán hangosan, hüppögve bőgni kezd, mint egy kisgyerek. Péter tartja, simogatja. Néhány méterre állok, de hallom, azt suttogja neki, szeretlek, nem tudok nélküled élni. Anyu hüppög, Péter nyakába fúrja az arcát. Nézem őket. Sírok. Némán, mint a növények vagy inkább a kövek.

ma arra a kérdésre ébredtem tiszteletes úr, mi van azzal, aki csak úgy elfárad.

az ébredés mindig jól kérdez, mári néni. már én úgy vagyok, bennem a fáradtság sokszor az, hogy elunom. elunom a lélegzetre kijelölt holdkrátereket. és sokszor van, a gravitációt gondolom egyetlen önzetlen akaratnak.

ez még annak a világnak a maradványa bennünk, tiszteletes úr, mikor nem valami ellenében jöttek létre a dolgok.

az régen lehetett, mári néni. nem hiszem, hogy odáig elhat az emberi emlékezet.

na, az nem is. nem emlékezet nyitja meg azokat az időket.

hanem mi?

hát ez az, hogy azt nem tudjuk. még az is lehet, csak úgy magától néha elnyílik bennünk ez az idő.

ha elnyílik, az már rögtön hervadás.

van a hervadásnál nagyobb ámulás? hisz magánál nagyobbra nyílik.

a jelen mindig a múlás. nem tudom, mári néni, aki magába néz, az távolba néz.

és biza tiszteletes úr, aki távolba néz, nem ez az egyholdas ég borul fölé.

most éppen csak félholdas az ég.

én biza, mindig kiegészítem a holdat. nekem aztán lehet mondani, hogy a fényességes része az érvényes éppen. kiszámolom én a sötét részéből is az időket.

és az ugyanazt az időt adja?

az idő, tiszteletes úr, olyan, mint egy gyerek mászóka. mindig mászik rajta valaki, akit magunknál jobban féltünk. és ez az idő lényege: a magunknál jobban féltés.

na, már maga is játszótérrel kampányol, mint a faluban a tanácselnök. jó lenne tudni a ciklonokon átívelő ígéretekre mi szükség, ha egyszer úgysincs anticiklon.

persze, itt úgyis fára másznak a gyerekek. még sosem gondoltam az időre, mint játszótérre. valahogy nem vagyok egy játékos ember. sem játszótérnek, sem játszó pajtásnak nem gondoltam sosem az időt. lehet, aki ezt gondolja, nem fárad el és nem unja el?

hát bíz ezek az elvtársak is csak elvben társak. ahogy azt a téeszesítésnél mondták: ha nincs ellenállás, ellen akkor is van. ha más nem, az októberi holtak. az elvtársak is csak felekezeti alapon tologatják az időt 13 nappal. aztán így lesz a novemberi forradalmuk nagy októberi.

bizony, fontos nekik, hogy az októberről az ő novemberi forradalmuk jusson eszünkbe. egy másik forradalom. és az októberről a november, mint leveretés. kétszer szálld meg az emlékezést, hogy bevésődjék. ez bizony nem az az idő, mikor a dolgok nem valami ellenében jönnek létre. épp az az időbeli eltolás volt a forradalom időszaka. ha a saját gergely naptárunk szerint tör ki, ők meg a saját julián naptáruk szerint érkeznek leverni, akkor csak nézőpont kérdése, hogy semeddig sem tartott a forradalom.

hát, ilyen ájtatosak az elvtársak! tán gamatok voltak, de nem voltak ezek tiszteletes úr ennyire okosok.

nézze, az ég rozsdaövezete már a fák! mint akkor.

tiszteletes úr: a kenyér nem a bor ellenében jön létre, a bor nem a kenyér ellenében. emelje fel a két jegyet egyszerre: ha nem is látomásos, de áldomásos idők! emelje az ég rozsdaövezetéig!

igaza van, azokra emelem áldomásnak, kik semmi szín alatt úrvacsoráznak.

jól teszi, ha ezt teszi, mert tán ők az a magától elnyíló idő. a semmi szín alatt úrvacsorázva jön létre a valami.

 

 

Azt mondod, egy nyugodt anyára van szükséged, és szerinted erre én vagyok a legalkalmasabb. A fürdőszobában állunk, a tükörben összetalálkozik a tekintetünk, szád sarkában fogkrém maradéka fehérlik. Megnyálazom a hüvelykujjam és letörlöm, elfintorodsz, arcodon apró ránc jelenik meg. A fogkrém eltűnik, a ránc megmarad, az elégedetlenség jele. Ismerem ezt az arckifejezést, egyszer mondtam is, hogy az ajakbiggyesztéshez jóval több izommunkára van szükség, mint a mosolygáshoz, de nem értékelted a humorom. Talán igazad lehet, nekem is mindig ezt mondogatta az apám, aztán mire ment vele? Szívesen mesélnék neked az apai örökségről, de ez nem alkalmas pillanat, hogy szóba hozzam.

Szóval nyugodt anya kéne, mi? Bólintasz, kis adag krémet teszel a kezedre, majd erőteljes mozdulatokkal elkezded bemasszírozni a homlokodba. Ellenállok a kísértésnek, hogy szóvá tegyem. Ezerszer mondtam, hogy ha ilyen lendülettel húzkodod a bőröd, tönkremegy. Kontraproduktív, így fogalmaztam, te meg csak bámultál, miért használok ilyen nagy szavakat egy egyszerű arckrémezésre. Ezért most inkább nem szólalok meg, pont ahogy egy nyugodt anya teszi.

Kiöblítem a szám, amíg tele van vízzel, legalább nem jönnek a szavak. Sem a kontraproduktív, sem más. Gargalizálás közben azon gondolkodom, hány nem kívánatos szó maradhat benn egy átlagos fogmosás alatt. Talán gyakrabban kéne fogat mosnom. Ha nem csak reggel és este csinálnám, ahogy szoktam, hanem ebéd után és egyszer mondjuk a délelőtti kávét követően, talán megszabadulhatnék az összes kellemetlen, nyugodt anyához nem illő szótól és a többi válogatottan cifra kifejezéstől. Érdekes lenne látni, ahogy a sok “miért nem fogadsz szót”, “megmondtam ezerszer”, “hihetetlen, hogy nem tudod”, “sosem segítesz”, “mindig húzod az időt”, “elég nagy vagy már” és “oldd meg egyedül” lefelé örvénylik a vízzel. Coriolis-erő, olvastam valahol, hogy ez téríti el a mozgó tárgyakat, és emiatt forog a víz az óramutató járásával ellentétesen az északi féltekén. Kiköpöm a kagylóba a maradék vizet, pár csepp a tükörre fröccsen. Nem merek rád nézni, anélkül is érzem a szemrehányást. Tudom jól, mit gondolsz. Szórakozom, amikor te komoly dolgokról beszélsz, arról, hogy egy nyugodt anya kéne. Én pedig még csak nem is reagáltam. A lefolyót bámulom, biztos vagyok benne, hogy láttam, amint egy “ne nyaggass” épp eltűnik a csőben.

Anya, mikor jössz már, nem tudom megcsinálni egyedül, éhes is vagyok, te meg ezer éve a fürdőszobában dekkolsz, apa sosem csinál ilyet! Összerezzenek. A hang két bezárt ajtóval messzebbről is olyan, mintha közvetlenül mellettem szólna. Gyorsan visszateszem a fogkefét a pohárba, a fejemben enyhe nyomás, az elpattant idegszálak tudnak így fájni. Leoltom a villanyt és visszaüvöltök. Megyek már!

 

Mányinka, becsületes nevén Mány Inka, egy faangyal volt, aki a falon lógott. Eredetileg nem volt akasztója. Az operaénekesnő polcán momentán álldogált. Ő azonban odaajándékozta, hogy örömet szerezzen vele.

Így került a szárnya köré madzag, és akasztották a falra, szembe az ajándékozottal, aki nagyon kedvesnek találta kinézetét. Mányinkában egyébként nem volt semmi különös. Arca két petty, két vonal, haja öt szál madzag. Egyetlen dísze a nagy csillag a ruhája elején. Mereven állt, lógott, nézett előre. Legalábbis szakavatatlan szemek számára.

Merthogy Mányinka folyton úton volt. Gondolatokon sétált. A gondolat ugyanis olyan, mint egy út. A semmiből jön, oda is veszik, hol keskeny, hol szilárd, kacskaringós, vagy egyenes, satöbbi. Mányinka folyton rajtuk sétált. Bárkién, aki az adott szobában volt. Így sokfelé eljutott, pl. a három és fél éves Ádámhoz Norvégiába, mert a kisfiú ahhoz tartozott, akinek ajándékozták. De erről majd később.

A faangyal ezt szerette legjobban a gondolatjárásban. Ezt a végtelen szabadságot. Senki nem is sejtette, mi mindent látott.

Azon a szép nyári estén, a könnyű papír tépésének folyamatos halk nesze töltötte be a szobát. Mindegyikbe került valami, aztán ment a hánytálba.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép töröl, sóhajt.

Mányinka pedig inkább ugrált, mint sétált, mert a gondolatok gyorsan oszlottak.

A fohász vékonyka vonala újra és újra nekiindult, majd a fájdalom elnémította. Legyen már vége!

Az elkeseredés és a remény hullámokban váltották egymást. Míg Inka az elsőn egyre mélyebbre jutott, úgy az idő teltével a remény egyre kevésbé vitte magasra. Előfordult, hogy ilyenkor megfogta a végét és megpróbálta esetlenül felfelé húzkodni, de rá kellett jönnie, hogy a gondolatutat és a hozzá tartozó érzelmet, csak az tudja mozdítani, aki építette. Többször odaült a nő vállára és a fülébe dúdolt.

Ma három angyal altat el… Az egyik angyal útra kel… És szárnyalunk az égre fel…

Ilyenkor mintha csillapodott volna, ami elviselhetetlennek látszott, és a férfi mindig reménykedett.

Miközben Mányinka nagyon sajnálta a nőt, érdeklődve is figyelte.

Például, hogy hogy lehet, hogy az

– ez egy folyamat része nemsoká vége lesz, alázattal viselem-

vonal nem szakadt meg egyszer sem.

Sehol a türelmetlenség, vagy a düh cikcakkjai. Csak a hit fénye, ami halvány világossággal borított mindent.

Én azt hiszem már toporzékolnék, vagy sírnék, de a nő hallgat. Aztán amikor annak egy halvány gondolatút indult a fejében, és az angyal rálépett, megértette őt.

Magába zárta a Gondviselő, lecsupaszította testét, míg szinte rőzsévé vált,

a lelkét, kiürítve belőle az örömöt,

a tünetekkel hallgatásra kényszerítette, kiszolgáltatottá tette, és addig tanította elengedni, míg elfogadta mindkét lehetőséget…. Hisz a lélek úgysem hal meg.

A muszáj pihennem, mert összeesek gondolat szakította félbe Mányinka sétáját.

A férfi sokadszorra is visszafordult, visszatette a szatyrot az asztalra, ásított és leült a szoba másik ágyára. Ugrott minden pillanatban, ha úgy vélte segíthet. Nem tudta otthagyni a nőt. Ürítette a tálat, papírt tépett, homlokot, torzult ödémás testrészeket simogatott, pisiltetett, fürdetett, párnát igazított.

Amikor a nő picit nyugodott, a férfi ledőlt. Horkolása tovább barázdálta az amúgy is zavaros gondolatfolyamatát. Egy anyáról, aki ugyanebben…

A Kékgolyóról ahol az utolsó napok…

A felfüggesztett munkáról, hogy most jelen lehessen,

vajon mi lesz utána,

csak a derekam bírja,

a gyógygombát is meg kéne rendelni,

Istenem nem veszíthetjük el őt!

Mányinka ezt a káoszt figyelte egy darabig, de nem lépett rá.

Talált azonban valami egészen szépet.

Egy karácsony gondolatát. Az ünnepét, amikor Ádám unokájuk negyedik születésnapját is ülik, a norvég táj szépségével, és annak örömével, hogy újra együtt vannak. A két ember egymás mellett futó erős utat teremtett ezzel, és Mányinka újra meg újra végig ment rajta, megpihent itt. Melengető volt a gondolatmenet, az öröm lehetősége. A kisfiú ugrált, bohóckodott, számtalan ölelés váltotta egymást.

A muszáj, hogy így legyen,

az eljöttél hozzám mama, a meg kell, hogy erősödjön addigra fonalat, egybeszőtte a szeretet. Az angyal léptei puhák és könnyűek voltak tőle, szinte el is felejtette honnan indul ez az út. Épített egy kis hóembert az ablakpárkányra, felült a karácsonyfára, aztán csak visszajött, mert egy új utat vélt itt felfedezni.

A hála ami a nő lelkéből áradt a férfi felé, amiért mellette áll, a legszebb volt ezen az estén. Tiszta volt, finom fényű bársony, simogatta meztelen talpait. Meg kellett köszörülnie a torkát ahogy az érintése felpuhította fa testét.

Közben hajnal lett, ami még mindig ébren találta őket.

Tép, töröl, sóhajt, nyög, tép, töröl, sóhajt….