– Monsieur Degas! A mappát itt feledte – szaladt le a lány rongyos kis szoknyájában, piros házi papucsában a sötét lépcsőház kopott, recsegő lépcsőfokain. Az utcán utolérte a keménykalapos művészt.

– Monsieur Degas – lihegte.

A festő meg sem hallotta a lány szavait, csak akkor figyelt föl, amikor az megrántotta a télikabátja ujját. Kábultan nézett rá, nem értette, mit akar tőle a prostituált.

– Ezt itt felejtette. Ébredjen már! – rángatta a lány.

– Jól van – mondta végül. – Köszönöm.

Zsebébe nyúlt, aprópénz után kutatott. Egyáltalán kifizette a lányt? Biztosan ki, mert nincs semmi pénze. Tanácstalanul álldogált, nem vette el a mappát.

– Nem tudlak kifizetni – mondta. – Nincs nálam semmi pénz, tudod? Az baj, ha nincs az embernél pénz. Otthon van, de nálam egy megveszekedett vas sincs. Az nem jó, bizony nem jó – óbégatott. – És hiába van otthon pénzem, ha itt nincs, nem tudlak kifizetni. De tudod mit? Hogy is hívnak? Fapapucs? Ki volt az a hülye, aki egy gyönyörű lánynak ilyen nevet adott? Biztosan valami ostoba vidéki. Aki idejön, lenyesni a nagyváros szirmait. Így történt? Nekem elmondhatod. Tudod – vette le foltos keménykalapját – nagyon megbízható vagyok. Kérdezd meg bármelyik barátomat. Ők azt fogják mondani: igen, Degas nagyon megbízható. Rábízhatod a pénzedet, az életedet, az anyádat is. Mert tudod, Fapapucs, az anyák nagyon fontosak. Lehet félni tőlük, lehet szeretni őket. Lehet, hogy jók lesznek veled, lehet, hogy nem. Az ilyesmit az Isten sem tudja előre. Van nálad cigaretta? Nincs? Nem baj, nem is kell. Fapapucs. Nem fázol? Mindjárt karácsony.

– Monsieur Degas – nézte a lány sajnálkozva. – A múlt héten volt karácsony.

– És én kihagytam!… – tört ki Degas. Könnycseppek jelentek meg a szemében.

– Hagyja a fecsegést, megijeszt, inkább menjen haza a családjához. Itt fagyok meg.

– Te szegény! Miért nem öltöztél fel? Biztos nincs rá pénzed. Na várj, adok. Mindig van nálam pénz.

– Megrémiszt, kérem hagyja abba! Van mit ennem, ruhám is van, csak maga után szaladtam. Itt a mappája, vegye már el.

– Utánam kellett rohanjál? Istenem, rég nem esett ez meg velem! Ezért egész életemben tisztelni foglak – térdelt le és ölelte át a lány kékülő lábait.

– Jaj, hagyja már abba!

– Imádni foglak! Nem hagyom, hogy szükséget szenvedj, mindig lesz ennivalód, szép ruháid, lakásod. Én, Louis Degas, Istenre esküszöm, hogy mindened meglesz. Istennőm leszel, én az alázatos szolgád – elengedte a remegő lányt, és emelte az ég fele a karját.

A lány a festő elé dobta a mappát.

– Fionának hívnak, maga őrült! Hagyjon békén, többé ne keressen!

Elszaladt.

– Ha ezt akarod, legyen – szólt utána Degas kopott, fáradt hangon. – Fogadjuk, még vissza fogsz jönni hozzánk. A szerelem örökké tart – kuporodott le a hóba, nyúlt a mappa után.

Ült a hóban, lábát szétvetette, maga elé nézett. Pár perc után felemelte a fejét:

– Hé, Fapapucs! Kifizettelek?

*

– Nézd ezt a gyermeket – mondta az apa az anyának.

– Gyermek, nézd az apát – nevetett az anya.

– Halkan! Még felébred.

– Mindjárt szoptatni kell.

– Istenem, tényleg a miénk? Végre! Köszönöm!

– Nekem vagy Istennek? – mosolygott felesége.

– Ó Hilda, mindkettőtöknek. A sorrend sem fontos.

– Te tudod, filológusom – nevetett halkan a feleség. – De most menj. Ennie kell.

– Nem maradhatok?

– A mi gyerekünk, eljön az a pillanat is, amikor eleged lesz belőle. Nem szabadulsz tőlünk egykönnyen.

– Ne mondj ilyeneket – mosolygott a férj. – Futok… Annyi minden vár. Elő kell készítsem a gyerekszobát, ételt, rendet is kell tegyek..

– Gondoltam – mosolygott a felesége, és tettetett haraggal nézett a férjére.

– Vigyázz rá!

– Egy egész kórház személyzete vigyáz ránk.

Karácsony után három nappal született Degas. Az ő fia! Mit ér az összes filozófus, történész ontológiai elmélete, mit ér most az Encharta nagy lexikona, melyen már nyolc éve dolgozik! Nincs több ital, veszekedés, bordélyház. Csak zene lesz… Beethoven, Csajkovszkij, igen, csak ez marad meg. Minden másnak mennie kell! Előbb a gyermekszoba. És hűséges lesz és kitartó, és nem szorul többé kezelésre. Nem szed gyógyszereket, nem dolgozza agyon magát tanulmányokon. Az ember húsból, vérből van, nem fakó árnykép, a szerelem nem magasztos, idealizált érzés, hanem realitás.

A fehér utcák, a park csupasz fái, a kuncogó, örökzöld bokrok, a szökőkutak, melyek szélén most méltóságos jégcsapok lógnak, a karácsonyi hangulatot hordó bevásárlóközpontok. Sok húst, gyümölcsöt vásárolt, tejet, tejport, mindenféle haszontalanságot.

– Jól van uram? – kérdezte a pénztáros, mikor fizetni akart. A keze úgy remegett, hogy alig tudta elővenni a tárcáját.

– Hát persze! – nevetett. – Fiam született.

– Gondolom, az első – mondta a pénztáros, és kivette a tárcát a kezéből. – Megengedi?

– Honnan tudja, hogy az első?

– Az első születésénél mindenki izgatott.

–  A másodiknál már nem?

– Akkor is, csak kevésbé. Az ember kicsit belefárad. Tudja mit? Mivel ma született az első gyermeke, üzletünk hazaszállítja a vásároltakat, és tíz százalékos árengedményt is kap. Gratulálok, uram.

– Köszönöm – motyogta az író.

Az autóban hallgatott, csak a címet mondta meg a sofőrnek, olykor segített neki megtalálni a helyes útvonalat. Az szabadkozott. Nem ismerem ezt a környéket, mondta olyan sokszor, hogy feldühödött tőle.

Nem engedte, hogy segítse felvinni a vásároltakat, inkább kétszer fordul. De elsőre felcipelt mindent a bérház negyedik szintjére.

Körülbelől fél órája tett-vett a lakásban, amikor megcsörgött a telefon.

– Halló. Nem, ma nem lehet. Kérlek, értsd meg. Ma született meg a fiam. Ne beszélj így róla… Kérlek, ne beszélj így róla. Megtiltom, hogy így beszélj róla! Igen, akár a mi gyerekünk is lehetett volna, de mindig elbasztad a dolgokat! Tehetek én róla? Igen, én is elbasztam, de te aztán tényleg odatettél nekünk. Vagy az a három év hiába volt?! – ordította. – Most jössz könyörögni?! Neked tényleg baj van a fejeddel – csapta le a kagylót.

A telefon melletti borosüveg vészes közelségbe került. Leült az asztal mellé, nézte a palackot. Már kinyitotta volna, amikor ismét csörögni kezdett a készülék.

– Nézd, én is sajnálom. Nem, most boldog vagyok. Veled is lesz valami. Olyan nincs, hogy ne legyen. Jól tudod, hogy nem hiszek a végleges elvállásokban. Ne mondj ilyeneket na, tudod, ez számomra nem filozófia, hanem maga a valóság. Jó, akkor legyen az én valóságom. De lehetne a tied is. Ó, hallgass már! Hát mit tudom én! Miért kellett elcseszned? Van fogalmam róla, persze. Sőt pontosan tudom, miért tetted. Meg is próbáltam változtatni az egészen. Nem ment. Neked… Hallod? Nyolc éve ezt csináljuk. Jó, a három évet tudod, mire értem… Nem. Abba kell hagynunk. Persze, te is mindig ezt mondtad. De én hívtalak fel?

Közben kihangosította a telefont, kinyitotta az üveget. A palackból itta a bort.

– Figyelj, többé nem csinálom. Fiam született, érted? Ne sírj… Bőghetnék én is. Hogy miért? A pokolba is, igazad van. Örülhetnék, hogy a két szeretőd közül az egyik lekopott, nem? Aham… Csak az egyiknek lettél a felesége. Most meg bőgsz. Az volt a legszebb, amikor a másik az esküvőd napján tudta meg, hogy te házasodsz. És én is. Persze. Nagyon örültem, hogy csak egy maradt.

– Hogy? Nem fogod fel, hogy gyermekem született? Hogy sohasem fogok megváltozni? De. Nem ismersz. Degas. Louis Degas. 1967. december 28. Jegyezd meg a napot. Hát persze, hogy az én gyermekem, te ostoba! Hilda nem kefél félre. Nem volt célzás, naná. Baszd meg az egészet!

Kattant a telefon. A borosüveggel a kezében a nappaliba ment. Lemezt vett elő. Piros borító: undorító. Claudio Arrau. Appassionata. Waldstein. Minden ostoba ezt a kettőt ismeri. És a Holdfényszonátát.

– Fiacskám hallod? Ez Beethoven. Eljön a nap, amikor együtt hallgatjuk. Akkor rég kész lesz az Encharta is – ült a lejátszó elé.

Ismét csengett a telefon.

– Mondjad. Mert szeretlek. Várj, lehalkítom. Mert kell. Nem tudod? Az miért van, hogy én tudom? Mert hülye vagy. Harmadszor hívsz. Hát persze. Maradt nekem más, köztünk? Ne keress többé, kérlek. Menj vissza a férjecskédhez. Nekem gyermekem született. Szeretni akarom, szeretve akarok lenni. Én többet nem számítok. Most mit akarsz tenni? Úgy, hogy tegyük fel, elválok, és elhagyom Hildát, Degast. Nem tudod? Ha a kezem közé kerül, elvágom a nyakát. Mi van, nem válaszolsz? Megsüketültél? Azt mondtam, megölöm! Nem érdekel! Elvett tőlem! Akkor is! Akkor is megölöm, mert úgy akarom, és kész! Mert az utamba állt!

A palack kiürült.

– Várj, mindjárt visszahívlak. Dolgom van. Igen, na. Mindjárt.

A fürdőben ment, hosszasan pisilt. Újabb üveg bort nyitott.

– Halló. Jó… Igen, bort. Mi a poklot tegyek? Nem tudom. Hát nem érted, hogy szeretlek? Mit tudom én. Itt baszogatom a magasságosokat. Tudod, Istent meg a hülye szentjeit. Persze, de mikor nem játszottam vele? Látod, kettőnk közül mégis neked ment el jobban az eszed. Én legalább tudom, mit akarok. Tévedsz, drágám. Azt már rég elértem. Figyelj… Többé ne hívj. Mindig kikészít.

Lassan kiürült a második palack is.

– Tudod, csak így vannak a dolgok. Semmi biztosat nem tudok. Megöl, hogy nem tudom, nem úgy, mint téged. Dehogy. Olyan barom nem vagyok. Nekem fiam született! Hát nem érted?!

– Mennem kell. Jó, majd holnap. Igen. Szeretlek! Nagyon szeretlek. Nagyon – buggyantak ki a könnyei. – Annyira szeretlek, hogy mindent odaadnék érted. A tulajdon lelkemet is. Akkor majd holnap. De legyél holnap! Legyél, mert ha nem, beleőrülök.

A harmadik üveg is kiürült, amikor ismét csengett a telefon.

– Szervusz, Hilda! Nem. Nem ittam! Ünnepelem a Kilencedikkel a fiam születését. Mondom, hogy nem ittam! Itt elvagyok, hogy miként teremtették az Univerzumot, te pedig azzal vádolsz, hogy ittam. Na jó, csak egy keveset. De szeretlek, édesem. Mindig is foglak. Emlékszel, amikor a Bolerót tanítottam neked? Igen, Ravel Boleróját. Jó, vigyázok. Mindenki azt akarja, hogy vigyázzak. Hát mi a pokol vagyok én? Bolond. Jaj, ne haragudj, olyan ironikus ez az egész. Nem tudom miért. Illetve tudom, de nem akarom megmagyarázni. Nem akarom.

Hátraesett, a kagylót továbbra is a fülére szorította.

– Csak tudod… Tudod, Hilda, én… ezt senki sem akarhatja. Annyira senki sem bolond. Ó kicsim, hagyd, már én sem tudom, miről beszélek. Nem, ehhez semmi köze annak a kurvának. Az isten ott bassza meg az egészet! Téged is, hallod-e?

– Mit oldunk meg, bazdmeg? Itt mindenkinek elment az esze? Tudod mit? Mégy a picsába a fiaddal együtt. Holnap beszélünk. Te sem vagy különb… Pedig annyira reméltem!

Vette a negyedik üveg bort, valahogy kinyitotta.

– Csak nem kellett volna otthagynotok, érted? Akkor valami megszakadt bennem. Nem tudom, mi. Ostobaság! Hagyjatok már! Én sem tudom, mi van.

– Á, talán csak be vagyok baszva. Mindenféle dolog van az agyamban, ki sem tudom fejezni. Pedig annyira iparkodom. Szeretném, ha egyszer már elmúlna ez az egész. Szeretném, ha itt lennél, és ugyanolyan ártatlanok lennénk, mint annak idején.

– De most fiam született, és minden el van baszva. Nem, nem arra értettem. Hát nem érted? Basszus! Kapd össze magad egy keveset!… Még hogy én?!

Lecsapta a telefont.

– Rohadjatok meg! – ordította. Fel-alá járt a sötét lakásban. Dülöngélt, sírt, robbant szét koponyája. Figyelmét a zenemű kórusrészlete ragadta meg. Odaállt a két hangszóró elé, vezényelt.

Hilda a kórházban csendesen sírdogált.

– Isten vigyázzon rád kisfiam, mert az apád nem tud! – mondta a szinte mogorván alvó kisbabának.

*

– Nem, monsieur Degas! Az isten szerelmére! Kár ezért a remek vászonért! Figyeljen, kérem – vette el Degastól az ecsetet. – Látja itt ezt a vonalvezetést? Teljesen ellentmond mindenféle aránynak. Emlékszik a szabályra? Mondja el fennhangon, legyen szíves.

Degas összeharapta a száját, majd kényszeredetten mondani kezdte az aranymetszés szabályát. A professzor közben félig lehunyt szemmel vezényelt a csöpögő ecsettel.

– Most lenne kedves a képre irányítani nagybecsű figyelmét. Negyedéves, ezt már régen tudnia kellene. Látja? Na, látja… Így kell ezt csinálni. Ez ide jön, az amoda. Istenre kérem, vigyázzon azzal a sok vörössel. Borzasztó, elijeszti a nézőt. Nem is beszélve a színtanról – folyatta, miközben hektikus mozdulatokkal rángatta Degas vásznán az ecsetet.

– Az édesapja jobban van már? Legutóbbi könyve nagyon tetszett. Érdekes dolgokat vázolt fel benne. Érdekes kapcsolatokat. Nem is tudtam, hogy Baudelaire Kapcsolatok verse így is értelmezhető. Gyönyörű könyv. Szinte kitűnő. Csak ne ugrálna annyit a szerző önmaga körül. Jaj, bocsásson meg, szószátyár vagyok. Adja át neki az üdvözletemet. Majd behozom a könyvet, ha megkérhetem, vigye el neki, hadd dedikálja.

– Apám senkinek sem dedikál. Hülyeségnek tartja.

– Ő tudja, így sok olvasót veszít. Nos, látja? Így már él a kép. Látja? Él már a kép? Érti?

– Monsieur Bazel, hát az a vászon nagyon jó. Csak ez a vonás… Lenne szíves elmondani az aranymetszés szabályát? Igen, fennhangon kérem. Legyen szíves. Maga okos fiatalember. Csak használja a szabályt. Gondolom, nem kell magyarázni…

Így röpdösött vászonról vászonra a Sairezéne egyetem műtermében. Aztán véget ért az óra.

– Jössz? – vakkantotta Bazel Degas mellett. Az ecseteket áztatta ki, lassú mozdulatokkal. Bazel soha nem sietett. Sehová.

– Nem megyek.

– Micsoda meglepetés.

– Hallgass már! Elkértem a kulcsot. Egy borért a kapus ideadta. Dolgozni akarok egész éjszaka.

– És mi lesz a fénnyel? – kérdezte Bazel.

– Eh. Csak dolgozni akarok.

– Jó. Szervusz.

Lassan kiürült a terem. A professzor a katedránál matatott valamivel. Végül feltekintett.

– Monsieur Degas! Legyen szíves jönni!

– Rendben, professzor úr. Jövök.

– Ne vigye túlzásba. Ez csak dekoráció, tudja? A számítógépek mindent kiölnek. Öregemberek kedvtelése lett a festészet. Inkább tervezze meg gépen az egészet, vetítse a vászonra, szépen kifesti. Hallott erről a technikáról? Rengeteg munkát lehet vele megtakarítani. Jöjjön, kérem!

– Máris!

Letette az ecsetet, kiment a professzorral együtt. A mosdó mellett elnézést kért.

– Kérem, ne várjon meg.

– Ah, a nagy dolog, mi? Igen, egy kiadós munkanap után általában rájön az emberre a bélürítés. Tudja, azon gondolkodom néha, hogy a nagy művészek ürüléke vajon értékes lehet? Érti? Érti az iróniát a kérdésben? Persze tréfáltam. Na, minden jót, monsieur Degas. Jövő héten vizsga. Államvizsga. Vége! És maga még nem tud rajzolni! Jó ürítést!

Bement a mosdóba, marihuánás cigarettát vett elő, rágyújtotta. Hátát a falnak támasztotta,  lassan lefolyt a csempéken. Guggolt. Obszcén rajzokkal, szövegekkel volt tele a szemközti fal. Néhányat ő írt oda.

Visszament a terembe, egymás után kattintotta fel a szikrázó fényű neonokat. Előkészített egy vadonatúj vásznat, az állványra tette. Kinyitott egy üveg bort, a lejátszóhoz ment, Csajkovszkij hatodik szimfóniáját tette föl. Kezébe vette az ecseteket, kissé elbambult.

Az első emlék. Az óvodában. Minden vakítóan fehér, nézed az ablakot. Hasad a hajnal. Tél van. Anya, miért hagytál itt. Hátrafordulsz, egy gyerek áll a hátad mögött. Nagy kék szemében, fehér arcocskáján görcsös félelmet látsz. Megtörténik az első ismerkedés, anyai, atyai áldás nélkül. Hihetetlen, hogy egész életedben ezen kép feldolgozásán munkálkodsz, azok az érzések örökre meghatároztak.

Széles mozdulatokkal kezdett festeni. Sok sárga, sok vörös. Csajkovszkij szimfóniája mintha életre kelt volna.

            A második ovis évben cerúzahegyezővel összevágod lábujjaidat. Mindent összevérezel. Hogy bekössenek.

Hol voltál, apám? Miféle őrült írásban élted ki telhetetlen vágyaidat? Mindenki melletted állt, mégis úgy érezted, nem vagyunk elegek. Lehet, nem is arra volt szükséged, hogy adjunk?

            Nővéred visz haza, tíz éves, az út közepén tolja a babakocsit, szembemegy az autókkal.

Akkor hol voltál, anyám? Mi ez a kapcsolat, ami ennyire összeköt bennünket? Ezt jelentik Van Gogh vásznai? Bolond az, aki csak képnek hisz egy alkotást.

            Ott fekszel a fehér hálóban, a fehér függönyök között, hallgatod a többi gyerek szuszogását, motoszkálását. Mozaikot tolsz fel az orrodba, annyira mélyre, hogy orvoshoz kell vigyenek.

Bár velem történik, hol vagyok az egészben?

            Felmászol az ovi tetejére a tűzlétrán, lábad lógatod a párkány szélén. Összegyűl a személyzet, mondják, nem szabad kiabálni, nehogy a gyerek megrémüljön. Valahogy lekönyörögnek, az igazgató irodájába visznek. Ennyire látni akartad?

Ki hozza el gyógyulásomat, már ha tényleg beteg vagyok? Miért ennyire patetikusak ezek a szavak? Azt hiszem tudom, mit akart az apám.

            Nővéred visz haza, elcsúszol a jégen, bal kezed üvegszilánkok közé csapod, tenyered élét csontig bemetszik. Nővéred rémülten fektet egy padra, pizsamádat használja kötszerként. Összekucorodsz, nem félsz, nem is fáj. Egyedül hagy, segítségért rohan. Arcod hideg, fázik. Nem emlékszem, mikor jöttek értem. Emberek álltak meg előttem, mosolyogtak.

Kiknek szeretetében és szerelmében rejtőztem, kikért hittem és hiszek Istenben. Mindannyian az Ő gyermekei vagyunk, miért mondjátok, hogy Krisztus–komplexusom van? Beérem a ti utatokkal is. Ha valóban szerettek, miért nem jöttök utánam? Akar a pokol festeni. Olyan érzése van a vászonnak, mintha az ördög akarna rám ugrani. Én meg kitárom neki a mellkasomat. Ha kell, kést is ütök magamba!   

Az első szerelem. Hazakíséred ovis társadat, nem törődsz azzal, hogy az apja is ott van. Te nagy fiú vagy, utolsó éves. Mindketten szótlanok vagytok, az apa furcsán néz.. Ilyen a szerelem? Miért?

Istenverte vászon! Valójában azért vagyok egyedül, mert egyedül kell lennem. Ostobaságnak hangzik? Rosszak itt a fények. Az isten verje meg!

            Barátodat hazacsalod az oviból, hogy megmutasd neki egyik játékodat. Attól tart, nem fog hazatalálni, ezért, akár a mesében, kenyérmorzsákat szórsz az úton mögöttetek. A többire nem emlékszem. Miért?

            A festészet és a mese egy és ugyanaz.

            Majdnem készen vagyok, professzor úr. Csak ne hajnalodna. Tudja, ágyban akarok lenni hajnal előtt. Gyűlölöm azt a hitvány madárcsicsergést.

Mi mindent meg nem teszünk egy ostoba vászonért.

*

– Miért voltak ilyen kevesen? – kérdezte Degas a temetés után, amikor a tornácon ültek az anyjával.

– Apád végrendeletben tiltotta meg, hogy közeli családtagokon kívül más is részt vegyen a temetésén. Így védekezett.

Degas bámulva nézett az anyjára.

– Ki ellen?

– Hagyjuk, fiam.

– Biztos vagy benne?

– Hálás vagyok az apádnak. Halálát a családjának akarta szentelni.

– Anya, megijesztesz.

Hilda maga elé nézett.

– Sajnálom. Bizonyos dolgokat nem kell tudnia az embernek.

– Ilyen rossz személy volt?

– Valójában életem egyik legjobbja volt. Veletek távolságtartó, de ő így tudott szeretni. Sokszor próbált másként, nem ment.

– Igen, részegen.

– De próbált.

– Csak a bűntudat élt benne, ami nehezítette az életemet.

– Ne haragudj rá.

– Legyen jó így.

– Nagyon örült, hogy festő lett belőled.

– Gondolod?

– Tudom. Amikor meglátta a munkáidat, félteni kezdett. Az első pillanattól kezdve értette a képeidet.

–  Nem volt nehéz dolga.

– Engedd már el őt, fiam!

– Mit akarsz mondani, mama?

– Megyek, megágyazok.

– Még nincs este.

– Le kell foglaljam magam.

Degas a kávéjába nézett, próbálta megtalálni a színének értelmét, történéseit. Olykor olyan  sokat talált, hogy belefájdult a feje a feldolgozásba. Több éven át ezt tette. Végül kórházba került. Egy év pihenés után kiengedték. Azóta nem nyúlt az ecsethez.

– Nem tudok festeni – válaszolta, ha kérdezték, hogy miért nem fest. Képeiért jó árat fizettek, nyugodtan élhetett. Valahányszor erősebben tört föl belőle a vágy, hogy ecset után nyúljon, megriadt.

Anyja kijött a házból, visszaült a padra. Hallgattak.

Végül Degas törte meg a csendet.

– Mit rejtegetett apa?

Anyja fekete fejkendőt kötött, amitől egyszerre megöregedett. A sajnálat, részvét és a gyász keveréke kezdte szúrni a mellkasát, egyre nehezebben vette a levegőt; anyja keze után nyúlt.

– Nem volt egyedül – válaszolta, és merően nézett maga elé. Karját összekulcsolta

Degas tanácstalan lett.

– Anya, te szeretted?

– Gondolod, velem maradt volna, ha nem szeretem? Ehhez túl büszke volt. Ő is szeretett engem.

– Nem értem.

– Volt más asszony is az életében.

Degas megvonta a vállát:

– Ugyan, kinek nincs? – és az egyik barátnőjére gondolt, aki évekig vigyázott rá, jószerével az őrülettől mentette meg. De most, hogy anyjától hallotta ezeket a szavakat, az a lány valami hideg messzeségben tűnt fel előtte.

– Ugyan, kinek nincs? – ismételte anyja olyan hangon, hogy fia beleremegett. – Mondd, gyermekem. A másoké is olyan, hogy elveszik az embertől az életet?

– Akkor miért nem váltatok el?

– Hagytam volna meghalni az apádat?

– Na ne már!

Anyja úgy nézett rá, hogy majdnem keresztüldöfte.

– Ismered a szeretet, a tisztelet, a ragaszkodás jelentését?!

– Homályos ez. Apának volt valakije, értem. Óvtatok tőle, ezt is értem. De miért? Ki volt ő?

– Apátok saját magától védett benneteket.

– Olykor kissé félrehúzódó volt, az bizonyos – mondta Degas. A szavak száraz homokként peregtek a szájából.

– Nem tehetett másként, a saját őrületétől védett minket.

– Vagyis őrült volt.

– Megőrjítették.

– Ugyan…

– Mert bízott mások ígéreteiben, szavaiban.

– És…

– Ha én nem vagyok, apád rég nem lenne köztünk. Te meg sem születtél volna. Ez a beszélgetés sem. Nem ülnénk itt a tornácon.

– És ez a személy?…

– Ez a nőszemély évtizedekig nem hagyta, hogy apád visszatérjen a normális életmódhoz. Csupán azért, mert nem volt tisztában a saját érzéseivel.

– Ugyan, anya. Apa mindig dolgozott. Tanáraim egyfolytában róla beszéltek, az Enchártája bekerült az egyetemi tananyagba.

– Egy száraz lexikon, amelyen tizenegy évet dolgozott.

– Igen. És az irodalmi karokon állandóan a regényeiről beszélnek.

– Tizenegy évig írt lexikon. És kilenc regény, melyek alig hét év alatt születtek. Nem gyanús ez neked?

– Mi lenne gyanús? Megfeszített munka eredménye, semmi több.

– Nem. Az Encharta írása nem más, mint tudatos, erős útkeresés, visszatalálás a mindennapi életbe, az egyszerű érzésekhez. A regények pedig… Nos a regények a zuhanást jelképezik. Óvott titeket, fiam. Engem, mindenkit. Azt a szörnyű fájdalmat másokkal akarta megosztani: figyeljetek, ilyen hibába ne essetek. Ha estek, legalább tudjátok, hogy nem vagytok egyedül. Ostobaság, nem?

– Eléggé.

– Olykor csak ennyiből áll a minden. Érted már?

– Talán. Nem tudom.

– Meg kell tudnod. És biztos kell lenned benne. Mindenben. Még a bizonytalanról is tudnod kell, hogy az biztosan bizonytalan.

– Anya, te filozofálsz? Nevetnem kell.

Anyja komor, szinte kérhetetlen maradt.

– Ez így van. Tisztességesség és igazságosság. Elsősorban önmagunkkal szemben. Hogy másokkal is azok lehessünk.

– Amit ti nem értetek el apával. Ezért vágyakoztatok utána.

– Ostoba vagy, fiam! Apám sohasem csalt meg engem!

– Csak az érzelmeiben.

– Önmagát legyőzve próbált vigyázni ránk.

– Bele is halt.

– Köztünk a szavak nem peregtek, hanem önmagukat jelentették.

*

Hallga! Kint autók dudálnak. Hangjuk sivalkodva méltatlankodik.

Hárman ülnek az ágyamon. Öregember, öregasszony, fiúk. Nem tudom miként kerültek ide, de isten hozta őket. A fiú feje véres, most is leesett a lépcsőkön.

A napfény idióta módon vigyorog. Nincs sötétítőm.

Befekhetek közétek? Kissé állott szagotok van. Vászon, festék, ecset. Vegyük a sorrendet. A sorrend nagyon fontos. Mondjátok, ki látta meg előbb közületek a világot?

Férfi feláll. Háta hajlott, zápfogai hiányoznak, vastagon áll a nikotin és a kátrány a metszőfogain, hosszúra nőtt körmein. Hangja ragyog.

– ÉN!

Menj távolabb és ülj le. Te a kép bal oldalára kerülsz. Ki a második?

Öregasszony feláll. Háta hajlott, kezei majdnem a padlót érik (itt is). Hangja csendes, elnyelik a vásznak, könyvek. Fején fekete fejkendő, áttetsző, haja teljesen fehér. Lágy ökörnyál szála.

– Én volnék az.

– Menj férjed mellé, ülj le.

– Már nem a férjem.

– Már nem a feleségem.

Ki maradt még? A fiú. Te ülj a padlóra. A Fiú kisebb az Atyánál és az Anyánál. Ez a dolgok rendje.

– Már nem vagyok a gyermekük.

Meséljetek nekem.

Egymásra néznek.

Férfi kezdi. Kint van.

Falun születtem. Négy osztályt jártam. Földünket elvették. Apám gépész lett. Anyám otthon maradt, etetni az aprójószágot. A középső testvér vagyok. Két lány és én. Hajnali négykor keltem, nyolcra értem iskolába. Gyalog. Apám ivott. Anyám nem. Nővéreim rossz házasságba mentek, hogy mihamarabb elkerüljenek a háztól. Gépészlakatos lettem. Városba költöztem. Dohánygyárban dolgoztam. A városban még négy osztályt jártam. Ittam negyven évig. Feleségem a gyárban ismertem meg.

Már nem a feleségem. Bent van.

Két gyermekem született.

Kint van.

Imola és András. Imola hamar férjhez ment. Jó házasságot kötött. András a házban maradt. Alkoholista lett. Agyvérzésben haltam meg. Láttalak téged a tömbház körül játszani. Gyakran megvereted az ablakunkat. Szidtunk téged. Most sem hagysz békén.

Bent van.

Mohó vagyok! A következő meséljen!

Anya. Kint van.

Falun születtem. Nem volt földünk. Anyám az iskolában tanított. Apám temetőőr volt. Egyedüli gyermek voltam. Anyámnak nem lehetett több gyermeke. Majdnem belehalt a szülésbe. Ezért engem hibáztattak. A faluban minden családnak legalább három gyermeke volt. Négy osztályt jártam. Hamar felfalt a város. Keresztanyámhoz kerültem. Nem volt gyermeke. Ő nem hibáztatott. Négy év után meghalt. Visszakerültem a faluba. Nyolc osztályt jártam. Egy évig ott maradtam. Apám meghalt. Tüdőrák. Anyám meghalt. Tumor a méhében, vért fialt az alteste, én mostam fel. Eladtam a házat. Városba költöztem. Megismertem Pétert. A dohánygyárban. Felesége lettem.

Már nem vagyok a felesége. Bent van.

Két gyermeket szültem neki.

Kint van.

Imolát és Andrást. Sokat vert. Takarítottam a gyárban. Derekam meghajolt. Nem tudok kiegyenesedni. Imola hamar megházasodott. András a házban maradt. Ő is vert. Hármunk közül én haltam meg másodiknak. Ismerlek téged. Csúfoltad a fiamat, amikor részegen hazahozták. Amikor részegen ült a lépcsőház előtt, amikor én már halott voltam. Amikor a férjem halott volt.

Kint van.

Tovább, tovább! A Fiút akarom!

Fiú az Anyára néz. Aztán az Apára.

Már nem vagy a fiúnk. Hangjuk ragyog a szobában.

Kint van.

András vagyok. Emlékszem rád. Bántottál abban a nyomorúságban. Az alkoholos őrület romjain. Együtt csúfoltál a többi gyerekkel. Nem hívtál segítséget, amikor a hideg lépcsőházban feküdtem. Amikor bevertem a fejem, amikor agyrázkódást szenvedtem. Loptál tőlem, amikor a piaci kofák megkönyörültek rajtam és árulni állítottak. Nyolc körtét, tizenegy dinnyét, huszonkét almát loptál tőlem. Egy kötés hagymát. Három kötés murkot. Miattad veszítettem el azt a munkát. Azelőtt a műanyaggyárban dolgoztam. Nyersanyagot hordtam a vagonokról a gyár gyomrába. Tizenöt esztendeig. Gimnáziumot végeztem. Tizenkét évesen kezdtem inni. Nem szerettem a könyveket. Nem szerettem a várost, mert mohón felfalt engem. Mint te most. Egy szeretőm volt. A textilgyárban dolgozott. Négy évet voltam vele. Állandóan megcsalt. nem tudta, mit tesz. Feleségül akartam venni. Az ital uralkodott rajtam. Előbb az apám halt meg. Vele sokat verekedtem. Anyám halt meg. Sokszor vertem. Egyedül maradtam. Nővérem nem segíthetett. Utolsó munkámat miattad veszítettem el. Maradék pénzemen fél liter vodkát vettem. A parkban ittam meg. Elestem, bevertem a fejem. A vértől alig láttam valamit. Hazatámolyogtam. Leültem a lépcsőház elé. Te jöttél. Csúfoltál. Jöttek a többiek is. Csúfoltak. Megpróbáltalak megverni. Elszaladtatok. Bementem a házba. Bezártam az ajtót. A konyhában ettem pár falatot. Az utolsó falat félrement. Nem kaptam levegőt. Elestem. Ott fulladtam meg. Tíz nap után fedezték fel testemet.

Kint van.

Mit adsz nekünk a mesénkért?

Egy újabb mesét! Mohó vagyok! Az én mesémet adom!

Nevem Degas. Negyvennégy éves vagyok. Egyetlen örömem a heroin. Festő vagyok. Híres festő. Apám író volt. Híres író. Anyám szerette őt. Ebből állt minden tette. Nővérem is van. Nem tartom vele a kapcsolatot.

Nem mondtál semmit.

Nem mondtál semmit!

Nem mondtál semmit…

Ne nézzetek így! Ne nézzetek rám! Mohó vagyok!

Miért vagy mohó?

Mások szavai miatt.

Ostoba kifogás!

Játéknak indult. Barát és barátnő. Két jóbarát, összekötjük a harmadikkal. Értitek? Játéknak! Nehéz heti munka, részeg este. Tizennyolc éve már annak. Összevisszaságot akartam, jól megtervezett káoszt. Színeket és történéseket! Akartam! Sok kis képtől szabadulni. Innen, innen innen innen! A fejemből. Vigyázzatok rám. Kértem.

Nem tették.

Már ott éreztem, a barátomnál. De még vigyáztam magamra.

Hazafelé indultunk. Hajnali fél kettő. Ők a park felé. Én más irányba. Tréfából, értitek? Nem jöttek utánam.

Kerestünk, mondta az egyik.

Hívj fel, könyörgöm, írta a másik.

Nem volt nálam telefon.

Feküdj le és aludd ki magad, írta az egyik.

Hiszen nem voltam részeg.

Ha szeretnél, már régen itt lennél, ordítottam a másiknak.

Nem vigyázhatok rád mindig. Magammal is törődnöm kell.

Miféle mese ez? Mit mesélsz nekünk, a halottnak?

Az ígéretek meséjét. Ti ígértetek egymásnak valaha is?

Mi csak éltünk. Egymásban, egymáson kívül. Éltünk.

De nekem ígértek. Keverjünk össze benneteket! Anya, te leszel az egyik barát! Apa, te leszel a másik barát! Fiú, te leszel én! Keverjünk össze benneteket!

Menjünk tovább! Anyám, te leszel az egyik barát. Apám, te leszel a másik barát. Én önmagam leszek. És nekem itt a heroin.

Menjünk tovább! Ígérjünk egymásnak!

De mi nem ígértünk. Milyen választ adjunk neked? Ha eldöntötted, mit akarsz hallni, van szükséged válaszokra?

Mit döntöttem el?

Hogy mit akarsz találni.

Mit akarok találni?

Azt csak te tudod.

Hogy van.

Miért vagyunk itt? Miért keveredünk mindenkivel és mindenki velünk?

Mert ugyanazt a lényeget képviselitek.

És a te lényeged különbözik a mi lényegünktől?

Nem, soha!

Mi van a parkban?

Részeg András, aki hazafelé jön, és beveri a homlokát. Később meghal az előszobában, egyetlen kenyérdarab megfojtja.

Mi van a másik utcában?

Apja és anyja. Akik nem mehetnek utána. Útjára engedik, mert halottak.

Miért mentél a másik utcán?

Hogy saját akaratukból utánam jöjjenek.

Megtették ezt?

Nem.

Miért?

Hogy itt lehessetek.

Itt vagyunk és nem tartozunk össze. A felesége voltam. A férje voltam. A gyermekük voltam. Ki vagy te?

Akik ti vagytok bennem.

Nem. Akik mi voltunk benned.

*

 

Istenem…

Kész ez a vászon is.

Gyökerei egyre fojtogatóbban tekerednek a nyakamra. Vagy csak a szurkos dohány nem enged levegőhöz?

Apa, anya, fia.

Szanatóriumba kell mennem.

Metadon.

Nem heroin.

*

– Van?

– Á, monsieur Degas! Sajnos kifogytam heroinból. Nehéz azt az ósdi anyagot beszerezni, még az ön számára is. Miért nem választ valami mást? Annyiféle újdonság van. Van, ami felvisz, levisz, ellazít, feledtet, feltalál, tompít, élénkít, sőt, és önnek talán ez a legfontosabb, kreatívvá tesz. De heroin nincs. Talán holnap.

– Holnap? Éhes vagyok, Villon.

– A nevem Albert, monsieur Degas.

– Persze. Könyörülj meg egy öregemberen. Van pénzem. Hány éve üzletelünk már, Villon? Képzeld, az előbb majdnem megvert egy Fapapucs nevű kurva. Kéjnő. Vagy kitartott. Tényleg. Csak egy keveset. Van pénzem.

– Adnék, de nincs.

– Könyörülj meg rajtam. Úgyis be kell menjek valahová.

– Hányadszorra, monsieur Degas?

– Ó! Hát én azt tényleg nem tudom. Valahol Svájcban van, azt mondták. Szép hely, azt mondták. Ott festhetek nyugodtan, azt mondták.

– Monsieur Degas! Hány éve nem festett?

– Hát úgy tizenöt. Ezt biztosan tudom.

– Az elvonón akar festeni? Nagy pipával a szájában veszi azt a híres vöröset és sárgát, veszi a kapcsolatait, és fest? Tudja, hogy az akadémián az ön képeit is tanuljuk? Mindenki bele van bolondulva.

– Na látod, fiacskám, ez csak megér egy kis herkát. Ha lett volna családom, legalább akkora fiam lenne, mint te.

– Jaj, monsieur Degas! Lehet, hogy van egy forrásom. Délutánra szerzek.

– S ha addig rosszul leszek?

– Nem lesz rosszul. Menjen haza, kérem.

– Hol vagyok?

– Nem tudja?

– Hát, rég költöztem Párizsba. Ott vagyok.

– Na jöjjön. Hazaviszem.

A díler karon fogta Degast.

– Villon, édes barátom. Elárulok neked egy titkot. Én impotens vagyok. De nehogy elmond valakinek!

– Monsieur Degas, mindenki, aki heroinnal tömi az ereit, impotens. Ezt még a párizsi kutyák is tudják. Mehetnénk taxival?

– Hányni fogok. Volt egy keresztfiam, aki sohasem hányt. Én bolond! Három keresztfiam volt. Három, érted? – mutatta fel Degas a bal kezét, feszítette ki remegő ujjait. Mind az ötöt.

– Nekem most fog megszületni a kislányom.

– Kislány? Az jó dolog. Engem kirakott Fapapucs. Egy kéjenc lehet. Olyan fiatalon… Tudod, hol lakik? Ott szemben. Voltak nekem barátnőim is. Akartam feleséget is. Sipirc! – mondta, és megpróbált szaladni.

Pár lépés után elesett, nagyot puffant a hóban. A díler felemelte.

– Ez jólesett. Olyan volt, mint amikor gyerekkoromban az apámmal csináltam.

– Hát persze.

Degas megállt. Olyan halkan mondta, hogy alig lehetett érteni.

– Elmentek, édes fiam. Fogalmam sincs, mi történt velük. Nagyon régen volt. Azt hiszem, Villon, veled is történtek ilyen dolgok. Vagy ha nem, fognak történni. És akkor lesznek olyan vörösek, sárgák, gyökerek, képek, történetek, érzések, színek. És olyan bonyolult lesz minden, mert azzá teszik. És lesznek más dolgok is, olyan mozaikszerűek. És a darabok nem illenek össze.

– Úgy gondolja?

– Én? Mondtam valamit? Hallgattam mint a sír! Csitt.

Degas ismét futni próbált. Megtett pár lépést, lihegve megállt.

– Hánynom kell. Jaj, nem is. Vagy igen. Vagy nem. Komoly kérdés. Pontos. Fontos. Nagyon éhes vagyok. Villon, fiacskám! Hát nem esik meg a szíved egy öregemberen?

– Még néhány óra. Adná a kulcsokat?

– Miféle kulcsokat?

– A lakásának a kulcsait. Kérem! Mennem kell, hogy hozzam az adagját.

– Nem tudom.

A díler kikutatta Degas zsebeit. Az közben énekelt.

– Na jöjjön.

– Uramisten. Maga itt lakik? A kutyámnak sem engedném! Mik ezek a képek? – fedezte fel Degas egymásra hányt képeit.

– Az enyémek. Nagyjából. De amikor festettem, azt mondták, ők adják nekem.

– Istenem! Hány millió dollár penészedik itt!

– Hogy? Nincs nekem egy fityingem sem.

– Ha ad egy képet, egész kilóval hozok! Egy órán belül itt leszek!

– Ha sietsz, tízet adok.

A díler elrohant.

Degas helyet keresett magának a díványon.

– Egyetek meg. Miért ettetek meg? – motyogta egyre.

Nehezen lélegzett, leesett a díványról, összekucorodott.

Halk lépéseket hallott, felemelte a fejét.

– Gyere, rakjuk össze a mozaikot – guggolt le melléje az apja.

Épp az örökösen lenémított telefonom jegyzettömbjében foltozgattam legutóbbi versemet, amikor váratlanul befutott egy messengeres hanghívás. Elsötétült az egész képernyő, kiikszelni nem akartam, de felvenni sem. Viki volt az, egy régi barát, biztos már a telefonszámom sem tudja. Legalább másfél percig hezitáltam, de csak nem rakta le. Felvettem hát. Helló, mondta olyan hangon, mintha csak tegnap este búcsúztunk volna el utoljára, képzeld, kivel találkoztam a piacon, a Katival, ő mondta, hogy te vagy az én emberem. Szia, köszöntem félszegen, nem tudtam mit válaszolhatnék, de nem is kellett, mert levegővétel nélkül folytatta. Említette, hogy az anyukájáéknál takarítasz, és nagyon meg vannak elégedve veled, nem magától jutott eszébe a téma, csak épp hezitáltam neki, hogy kéne valakit keresnem, mert nem jutok előbbre anyánál, annyi a fellépésem mostanában. Ugye vállalod? Bocsáss meg, nem fér bele több az időmbe, motyogtam magam elé. Nem tudják, de Katinál is csak azért vállaltam el, mert jó barátok vagyunk, és nagyon kétségbe volt esve, na meg nekem sem árt némi pénz, ha már csak honorárium nélküli folyóiratok hozzák le az írásaimat.  Ismerem Vikit, mindig mindenre rámondja, hogy mi is barátok vagyunk, például amikor megtudta, hogy mással mentem kirándulni, pedig ő is hívott. Hogy mondtad? Kérdezte. Ne haragudj, egyszerűen nincs többre kapacitásom. Sok helyen takarítasz, tele a heted, kérdezte, nem ingyen kérem én sem, biztos jól jönne, nem az, mondtam, azért alapvetően nem csak erre kell időt szánnom, na de heti pár óra még csak belefér, nem? Lefagytam, közben hallottam, hogy lefőtt a kávém, olyan hangosan szörcsögött a gép, lehet, hogy már a tömítés is megégett, papucsba bújtam és kicsoszogtam a konyhába, milyen jó, hogy nem videón hívott. Nem fér bele, próbáltam határozott lenni. Meg nem azért vannak a diplomáim, gondoltam, hogy takarításra dobjam ki az időmet, bár a legjobb témák, ötletek az ilyen mechanikus munka alatt szoktak megtalálni… De végül csak hallgattam, ő pedig győzködni próbált, közben a háttérből meghallottam az anyukája hangját, Viki eltakarta a mikrofont, nem, anya, nem vele beszélek, tudod, a Zsuzsival, igen, régen sokat járt nálam, nem, nem ma próbálunk, csak holnap, ma este én csinálom a vacsit, persze, a Zsuzsi meg szerintem már a héten jön hozzád, hogyhogy miért, segít kitakarítani, igen, nagyon szívesen jön, örül, hogy újra találkozhattok. Én addig a sarokban lévő pókhálót bámultam, szurkoltam a póknak, aki épp megpróbált elkapni egy legyet, topogtam egyik lábamról a másikra. Na, akkor melyik nap felelne meg, kérdezte Viki éles hangon, egyik sem, feleltem, nem vállalok több takarítást, de akkor a Katiéknál miért csinálod, megint majdnem kicsúszott a számon, hogy mert barátok vagyunk, de inkább hallgattam, ne haragudj, most mennem kell, épp dolgozom, takarítasz, kérdezte, nem, rendesen dolgozom, és bocs, hogy nem tudok segíteni, szia. Kinyomtam. Megkapaszkodtam a konyhaasztal szélébe, mély levegőket vettem. Valahol igaza lehet, töprengtem, aztán letiltottam a face-en, és írtam a kisvárosi apróhirdetős csoportba, hogy takarítást vállalok, pofátlanul magas áron.

A hanglemezbolt a belvárosi háztömb belső udvarában működött, nem messze a Hazafias Népfront és a KISZ irodájától. Aki az utcán elment, nem is nagyon tudhatott róla, hiszen egyetlen felirat sem reklámozta. Mindössze az udvarban, a bejárati ajtó felett hirdette az egyszerű felirat Rütyi hangváriumát.

Mint ahogy a jó bornak sem kell a cégér, úgy Rütyinek sem volt szüksége komolyabb hírverésre. A város zenerajongó ifjúsága nagyon jól tudta, hogy egyedül ott lehet nyugati lemezeket kapni. Aki nem érte be az állami boltok szegényes kínálatával, az úgy látogatta a hangváriumot, mint valami szentélyt.

Rütyihez betérni maga volt a zsigerig hatoló izgalom. Vajon milyen kincseket találsz? A polcokon élükre állítva sorakoztak a bakelitlemezek. Ahhoz, hogy közelebbről megvizsgáld őket, ki kellett őket venni a sorból. Sosem tudhattad, miféle kincs akad a kezedbe. Esetleg egy évek óta vágyott ritkaság, egy titokban is alig remélt gyöngyszem?

Rütyi, a birodalom ura, a szentély főpapja vállig érő zsíros hajával, mellig lógó szakállával, kopott farmerszerkóban trónolt a másfél mázsás súlyát alázattal tartó vaskos széken. Első ránézésre is igazi fenegyereknek látszott, akiről nem volt nehéz elképzelni, hogy az utca túlfelén parkolta le a Harley-Davidsont, és egyenest a 66-os úttól robogott idáig, mint a Pokol Angyalainak helyi képviselője. Fizimiskája valahogyan hitelessé tette az eldugott boltot. Aki csak belépett, aligha távozott csalódottan. Mindenki megtalálta a neki való albumot, ha nem is azonnal, de 15-20 percen belül biztosan.

Ifjúságod hajnalán, első megtakarított pénzeddel a zsebedben dobogó szívvel lépted át a szentély küszöbét – életedben először. Az iskolában sugdostak ezt-azt a Rütyiről. Elsősorban persze azt, hogy eszméletlen jó lemezei vannak. Másodsorban meg, hogy már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Utóbbin olyan nagyon nem csodálkoztál, mert jól emlékeztél a nem túl régi történetre. Hogy Erlitz Petit azért írta fel a rendőr az utcán, mert hosszú volt a haja.

Fél óra múlva boldogan tartottál hazafelé, hónod alá szorítva életed első Fleetwood Mac albumát, hogy ezzel egy sírig tartó szerelem vegye kezdetét közted és a bakelitlemezek között.

Rütyi a legtöbb lemezt száz forintért adta. Első fizetésed kettőezer forint volt. Minden hónap elseje után Rütyihez vezetett az utad, hogy vásárolj, ha nem is több, de legalább egyetlen lemezt.

Aztán a diadalmas hazaút! Végig az utcákon. Szó sem lehetett arról, hogy a lemezt táskába pakold. Hónod alatt vitted, úgy, hogy mindenki jól lássa. Hadd pukkadjanak!

Aztán a megérkezés! A lemezjátszó bekapcsolása. Izgatottan vársz. A tű landol a bakeliten, sejtelmes sustorgás…és azután a Paradicsom maga! A zene áthatol mindenen, téren és időn, agyon és izmon, ereken, csontokon, a mán és a holnapon.

Vajon miként lehetett az, hogy soha nem csalódtál? Hogy minden egyes megvásárolt lemez tettszett? Még azok is, amelyeket látatlanban vettél, csak mert jól nézett ki a borítójuk, vagy hallottál már az előadóról, bár még nem hallottál tőle semmit.

Nyolcvanas évek. Pofaszakáll és tyúkfarmer. Trabant és IFA. Hol tart a sorszám? Moncsicsi és tamagocsi, sorban állás a telefonfülkék előtt.

De a világ közepe egy Videoton lemezjátszó, a legfelemelőbb pillanat pedig, mikor bekapcsolod, és megszólal Sir Roderick Stewart érdes hangja. Ennél felemelőbb pillanat valóban csak egyetlenegy létezik. Mikor Szentes Lázár gólt vág az ellenfél kapujába!

Mike Oldfield lemezeit hallgatva ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy azonnal indulj Franciaországba. Utadon csőharangok kongása-bongása kísér. Életed hátralevő részében bárhol tévedsz mesterséges fénytől mentes környezetbe, tiszta éjszakán, ha meglátod a holdfény árnyékát, azonnal megszólal füledben Maggie Riley hangja. És ha a hold lemegy, táncolsz majd a sötétben a Boss szóvégeket elharapó nyers énekére, mely olyan, mint a Közép-Nyugat szívdobbanása dicsőséges napok után valahol Darlington Country vidékén, egy baseball stadion közelében, miközben a melletted elhúzó kamionról a préri pora szitál rád. A városszéli motelekben hamburgeredre várva mintha a szomszéd asztalnál Mark Knopfler ülne, miközben gitárszólóvá alakul a poézis  /vagy poézissé a gitárszóló?/

Az Eagles dalait hallgatva mindig úgy érzed, hogy nyár van. Szörfözők, vízisíelők, delfinek, a nyugati part. Narancsligetek Mission Viejo környékén, egy durván összerótt karámban rodeóbikákat dresszíroznak éppen, és valahol a tarkód mögött világosan érzed még egy dal jelenlétét. A Hotel Kaliforniáét, pedig az rajta sincs a lemezen.

Otthon bejön az osztrák tévé. De csak a kép, a hang, az nem. De mint ahogy Rütyi hangváriumáról is szájról szájra terjednek a hírek, úgy adják a népek egymásnak egy televízió műszerész nevét. A koma némi csúszópénz fejében bele tudja tenni a tévébe „a bécsi hangot”. És láss csudát, a hír igaz! Vízi Géza hangot varázsol, és attól fogva már nem kell beérned az Egymillió fontos hangjegy magyar előadóival. Nézheted, hallgathatod az Ohne Maulkorbot, ahol Vera Russwurm vezeti a műsort, és olyan, de olyan számokat nyomnak…

Az osztrák tévén látod, hallod először Nenát. Csoda -e, ha azonnal megveszed a lemezeit, amint Rütyinél rájuk bukkansz? És attól fogva ahányszor csak Évát várod a parkban, Nena szól benned valahol mélyen. És ha a virágágyásokon túl megcsillan a napfény Éva vörösbarna gyűrűs haján, úgy érzed, hogy legalább kilencvenkilenc színes lufi emelkedik diadalmasan az égbe.

Az osztrák tévén nézel először Duran Duran klippet. Ott tudod meg, mi az az A-ha. És ki az a fura, szakadt kis gnóm ott a színpadon fuvolával? Micsoda? Hogy Ian Anderson a neve? Gyerünk Rütyihez, hiszen ez fantasztikus! A Jethro Tullal pedig a kelták is otthonodba költöznek.

És mennek az évek, a lemezek gyűlnek. Szól a zene egyre. A kilencvenkilenc luftballon kipukkad, Éva férjhez megy egy rövidlátó, testnevelésből felmentett idiótához, akinek viszont veled ellentétben van pénze.

Sebaj, tegyél fel egy lemezt, oda menekülj a bánat elől, hiszen fülhallgatón, sztereóban Pink Floydot hallgatni, hát az hátborzongató. Figyeld csak! Ahányszor felteszed a The Wallt, az mindig másképpen szól, mindig új és új rétegeket fedezel fel rajta, attól függően, hogy milyen hangulatban vagy.

There’s moon across the Ocean

És te látod. Látod az óceánt a holdról, ás látod a holdat az óceán felől. És zsong, zsong a zene, kellemes kábulatba ringat, és a szemed sarkában összegyűlik egy könnycsepp. Hogy lehet ilyen dalokat írni? Hogyan lehet erre képes a tökéletlen ember?

Rick Wakeman zongorafutamai már-már liszti magasságokat ostromolnak. Az Electric Light Orchestra lemezborítója maga az életre kelt Kelet, s amint a zenét hallgatod, a borítót nézve el tudod képzelni az egész történetet oázisostul, beduinostul, tolvaj gyerekestül, meg az Ezeregyéjszaka meséivel.

Lemezjátszódból szól a Radio Ga-Ga, Freddie Mercury önálló lemezt készít, és azt énekli, hogy Love Me Like There’s No Tomorrow, te pedig érzed, hogy igenis lesz holnap, és sose fogunk meghalni.

Aztán Freddie Mercuryt mégis beleteszik a fekete földbe. Rütyi már háromszázért adja a lemezek darabját, te pedig először leszel munkanélküli.

Kicsit serceg a tű, ha felteszel egy lemezt, de a dal ugyanaz marad, és olyankor hajlamos vagy azt hinni, hogy te sem változtál. Nem magadon veszed észre a változást először, hanem a környezeteden. Például azon, hogy a bakelitlemezek kezdenek kimenni a divatból. A lemezjátszó működne még, de ki kellene cserélni a tűt. Azt viszont égen-földön nem kapsz. Sokáig próbálkozol. Végül feladod.

Attól fogva egy egész obsitot kapott hadsereg sorakozik a polcokon. Lemezek sora, melyeket már nem hallgat senki. Szürke por lepi őket, hacsak rájuk nézel, lelkiismeretfurdalásod lesz. Cserben hagytad a legkedvesebb barátaidat. És egyre jobban érzed, hogy a bakelitlemezekkel együtt a saját ifjúságod is megpókhálósodott.

Egyszer látod az utcán Évát. Már nem negyvennyolc kiló, hanem nyolcvannégy. Hol van már az a régi macskapofi? Inkább olyan tekintete van, mintha haragban lenne az egész világgal. /Te megmondtad, hogy az a szemüveges tökfej, az egy… egy…szóval te előre tudtad az egészet. Igaz?/ Éváról már nem Nena-dal jut eszedbe, inkább a Force Majeure a Tangerine Dreamtól. Amit éveken át hallgattál anélkül, hogy tudtad volna az igazságot. Hogy selejtes lemez. Nyávog. Te azt hitted, hogy azok a szintetizátor-varázslók direkt így hangszerelték. Aztán egyszer kölcsönadtad a Tökinek. Ő világosított fel.

Az elnémult obsitos hadsereg áll fegyelmezetten, mintha csak azt várná, mikor hívják őket újra csatasorba. Néha hangos sóhajtással kiveszel egy albumot, és nosztalgiázol. Aztán gyorsan visszateszed. Stevie Nicks és Glen Frey olyan vádlón néznek rád, hogy nem állod a tekintetüket.

Éjszakánként, mikor nem jön álom a szemedre, nyugtalanul hánykolódsz, holdfény árnyéka vetül a lemezekre, és te velük beszélgetsz.

 –  Bocsássatok meg!

Vera ilyenkor oldalba taszít.

 –  Már megint motyogsz álmodban!

A népek CD-t hallgatnak, meg a You Tube-ot. Az ostobák! Megfosztják magukat a bakelit csodás hangulatától, ami valamikor az életöröm forrása volt.

Megöregedtél. Vagy legalábbis öregedsz. Egyre szentimentálisabb vagy. Mikor Vera felveti, hogy ki kéne dobni a szemétbe azt a sok használhatatlan lemezt, nagy veszekedés lesz a vége. Akkor megyek velük én is, mondod, és ezt komolyan is gondolod.

Az évek múlnak. A veszteséglista mind hosszabb lesz. A hajad már egészen olyan színű, mint a lemezborítókon megülő por. De a füledben néha hallasz még elhaló dallamfoszlányokat.

            „Gaultieri talk about Union Jack.”

Ha jól emlékszel, ez Pink Floyd. Valami háborúellenes dal, talán a Falkland-válság idején születhetett, de ebben nem vagy egészen biztos.

Ha néha a lemezeidet portalanítod, elcsodálkozol. Ismeretlennek tűnő albumok akadnak a kezedbe. Ezt is te vetted valamikor? És nem emlékszel egyetlen dallamra sem.

Aztán egy napon ülsz a fotelban, és az újság kulturális mellékletét olvasod. „Reneszánszukat élik a lemezjátszók és a bakelitlemezek” Az újság megremeg a kezedben, a szíved nagyot dobban, mohón falod a sorokat. Azt írják, hogy a zeneértő közönség mára rájött, hogy a bakelitlemez sokkal tisztábban szól, mint a CD, és sokkal hosszabb az élettartama. Több gyártó újra lemezjátszókat dobott a piacra.

És te elindulsz a Media Marktba. Van ott minden, amit csak el lehet képzelni. Egy csomó kütyüről nem is tudod, hogy mire való. De az áruház legeldugottabb sarkában valóban ott vár rád egy Denon lemezjátszó.

Ha Éva jönne a virágágyások mellett negyvennyolc kilósan, akkor sem verne jobban a szíved. Megveszed a lemezjátszót, és szinte futsz vele hazáig.

És a szobát rég eltemetett, majd feltámadt halottak lepik el. John Lennon és Freddie Mercury újra él. Sorban rakod fel a szépen megtisztogatott lemezeket, egyiket a másik után. Peng Mark Knopfler gitárja, rikolt az Anderson-fuvola. Harminc éve nem hallottad a Styx szaxofonba álmodott poézisét. Legyőzted az Időt, úrrá lettél a szív napfogyatkozásán, és most már tudod, hogy így lesz ez mindörökké. Szól, árad körülötted a zene, mint régen, és te Évát várod reszketve a kék, meg sárga virágok között, a szökőkúttól balra.

Akkor is szól a zene, mikor Vera a délutáni műszak végén hazaér. A szőnyegen fekszel, csukott szemmel ám nyitott füllel, testedhez szorítva az utolsó lemez borítóját.

 –  A halál már délelőtt beállt – mondja az orvos.

 –  Az nem lehet – szipog Vera – Hiszen mikor hazajöttem, még ment a lemezjátszó.

 –  Nincs ebben semmi rejtélyes, asszonyom. A bűvös bakelit az oka. Nekem elhiheti, mert valamikor én is a Rütyi vásárlója voltam.

Sírtam. Sosem az a távoli, poros levéltári gyász volt, amiről olvasni szokás, nem is valami statisztikai tény, ami után illik lehajtani a fejet. Sokkal inkább egy megmagyarázhatatlan, elemi bizonyosság. Amint ez a felismerés átszakította bennem a gátat, kíméletlenül utolért, akármerre mentem.

Otthon nem lehetett elmondani. Nem azért, mert hallgatni akartam; tudtam, úgysem hinnék el. Nálunk, romáknál ez a szó nem létezett, nem lett a családi narratíva része; a mindennapok nyers túlélése, az agy porhanyóssága elfedett mindent. Én meg csináltam a makacs belső logikámat, és szándékosan mindenkit kihagytam belőle. Jött a magányos tér, a polc, amit egyedül törölgettem, aztán egyre többet írtam. A füzetből lassan irodalom lett, a nyelv, amit kapargattam, hirtelen tágasabbnak bizonyult a hallgatásnál. Publikáltam, jelen voltam, de a versek mögött még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen áramszünet.

Sorsszerű találkozás, belemerültem. Haladtam, csak egy-egy foszlányt villantottam fel néha, mint aki vályogot hoz felszínre, vissza a barlangba. Így épült sorról sorra az egész, a saját magam formálta épülettel.

Egy nap megcsörrent a telefon. Papíron egy hallgató, aki mindent beletett, határ a csillagos ég, de amikor letette, nem a karrier vagy a jövő kopogott. A múlt. Cigány családban nőttem fel, az anyai ág körkörös valóságában, a szüleim elváltak, ott maradtam. Apámnak köze nincs a cigánysághoz; a gyökereinek pontos ágát pedig maga sem tudja. Maradtam én: az a gyerek, aki romák között él, eközben a fülébe égve idegen hang. A zsidóság nem hagy békén. A történelem rosszul programozott iránytűvel bökdös. Hurut szakad a bőröd alatt.

A pódiumok tetején, nagyszabású beszédekben megbocsátásról zsoltároznak. Azt mondják, ez a gyógyulás útja, a megnyugvás feltétele. Diókoppanás. Elfelejteni azt, amit aligha vallottak be? Akinek a létezését sem akarták tudomásul venni? A megbocsátás ott kezdődik, ahol a felek szembenéznek egymással. Az a hűség, mely nem engedi el a gyermeket játékával a sötétben, nem ment fel a felelősség alól azzal az olcsó szöveggel, hogy régen volt, kattog az óra.

Nem küldtem el. Töröltem, vagy hagytam, hogy ott vibráljon a képernyőn. Megértettem, nem tudom lekapcsolni. A laptop fehéren tükröződött, a kurzor meg csak áramlott a sorok végén. Kit érdekel, vonulj sárgaházba. Túl kell lépni, a neheztelés csak felemészt, mit szüttyögsz.

Komfortos út, hiszen a gyógyszer-túladagoláshoz is ez a túlélési reflex dukál. Miközben a plafont bámultam, rájöttem, hogy az engedékenység nem felszabadulás, hanem a tapasztalat megcsúfolása. Mintha bárki azt várná, hogy tiszta lappal induljunk. A barbárságot nem lehet ecsetelni; beleivódott a garat legmélyebb pórusaiba. Az igazi terror pedig nemcsak az, ami megtörtént, hanem az a hamis kényszer is, amely az elengedés álcája mögött arra int, hogy békésen becsukjuk az ajtót, amit egyszer rózsaszínre festettünk.

Gyerekként pontosan tudtam, mihez van közöm. Amikor rájöttem, a felmenőimet hova deportálták, minden összekapcsolódott. Segítséget kértem. Pár kattintás, hosszú mantra és pipa. Nem nagy kunszt, a kutatásból már ismerős a dolog. Idővel persze elkezdem leírni. Kutya se tapogatózik ott, ahol a második gyilkosság kávéházi teraszok mellől, két cukorral Beethovent kortyol.

Arra vártam, hogy feltépjem az asztalterítőt. Ma újra azt érzem, hogy a csonkolás utolsó fázisa, a köldökzsinór, amit el akarok vágni, megsüketít.

                                  /Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Talán sokak számára ismert tény a halálos büntetések történelméből (hiszen nincs is ennél kellemesebb és közkedveltebb téma), hogy számos ókori és középkori országban létezett a kettéfűrészelés módszere, amely során az elítéltet egy nehéz fűrésszel merőlegesen, vagy a saggitalis síkban kettészelték. Az okot, amiért eleink ilyen macerás megoldáshoz nyúltak, ahelyett, hogy csak kupánvágták volna az illetőt és csókolom, már kevesebben tudják. Nem, még véletlenül sem arról van szó, hogy örömüket lelték volna a visító szerencsétlen könyörgéseiben (kivéve talán Caligula császárt, aki állítólag jóízűen megvacsorázott, miközben a kivégzéseket nézte). A kettéfűrészelés valójában egy igen humánus, és filozófiailag megalapozott módszer volt arra, hogy az elítélt még egyszer, utoljára tüzetes önvizsgálatot tartson: hiszen kizárólag dialógusban lehet gondolkodni, ahhoz pedig két fél kell. Vagyis, a kedves hóhér valójában nem fizetett gyilkos, hanem a terapeuták elődje volt.

Egy ilyen esetről olvastam nemrég egy elfeledett históriás műben. Teljesen átlagos, kissé párás kedd délután volt a Római Birodalomban, amikor elfogtak és kettéfűrészeltek egy huszonegyéves fiatalembert, amiért ellopott egy pár büdös sarut. A szerző a következőképpen számol be arról a pillanatról, amikor a fűrész befejezte munkáját:

„Nézte egymást a két fél. A jobb azt mondta a balnak: hogy te milyen ronda vagy! És ez az öltözék, egyszerűen förtelmes! Kilátszik benne a fél agyad, fél arcüreged, benne a látóidegek fél rendszerével, magányos szemgolyóval, fél száj, amit másra sem használtál, csak pofázásra. És ez még nem minden, mert szemérmetlenül mutogatod azt a csoffadt tüdőlebenyed, a fél gyomrod, beleid, hasnyálmirigyed, a fél májad, inkább negyed, amennyire összezsugorodott, és a fél gerinced, amiben nincs velő, csak húgylé. Te gyáva féreg, még most is azzal törődsz, hogy mit gondolnak rólad mások, felelt a bal. A jobb fél azzal kontrázott, hogy ha a bal többet foglalkozott volna ezzel, talán nem gyűlölte volna meg csaknem mindenki a környezetében. De a bal nem hagyta magát, és visszavágott: persze, hogy mindenki otthagyott, nekik is elegük lett abból, hogy amíg mások meg nem mondják neked, ki vagy, addig mintha nem is lennél. A jobb sértetten közölte, hogy mindig is pontosan ezért rühellte a balt, mert képtelen dicsérni, csak bírál. A bal erre a szemébe vágta, mi volt a legnagyobb hibája: sohasem értette meg, hogy senkinek sem tartozik számadással az ittlétéről, és hozzátette, hogy a jobb túl sokáig próbálta megválaszolni azt az értelmetlen kérdést, miért vagyok itt, és most itt állnak, letolt gatyával, és ötletük sincs, hogyan tovább. Egy darabig még vitáztak, majd össze is verekedtek. Ha a hóhér nem választja szét, és tessékeli őket le az emelvényről, talán az egyik meg is öli a másikat.”