Még mielőtt betiltanak egy könyvet, én megveszem. Elolvasom. Aztán felteszem a polcra emlékeztetőül, hogy miért lelkesedtem mikor az rendelés alatt állt. A mai vásárlás viszont aggaszt. Még ötezer kerül fel idén a listára, de abból is csak egy! Egy az, aminek megrémiszt tartalma. A filmes adaptáció így is felforgatta a gyomromat, a könyv pedig még groteszkebb. És majd, ha kinyitom, a műben szereplő cselekmény megvalósul. Vedd ezt úgy, mint a másik nem Bibliáját.

Hetekig állt a csomag az asztalomon, egészen a november ötödikei éjszakáig. Ruhahegyeken görnyedve, ollóval a kezemben marcangoltam szét a csomagolást. Felnyitottam, kihajtottam a tetőt és a nyolcvanötös példány kávéfoltos fedele telítette a kartondobozt.

A kezeimbe fektettem a történelmet, az előre megírtat, mi mindösszesen negyven évig figyelmeztetett. Hirtelen mozdulattal feltéptem a piros borítót, az oldalak betűit zabálta szemem. Nem kell ahhoz vörös ruhában járni, hogy „két lábon járó anyaméh” váljon belőlem. Ettől ugyan még a könnyeim nem itatták a lapot, hisz rég elköttettem a könnycsatornáimat – így védekeztem a férfi ellen, ez az én óvszerem.

„Biztos, hogy csendben maradt az utcán? Vagy nem fedte el a lábait? Megismételné, mi is volt magán aznap?” – Nem mindegy? Így is asszonyod lábai között falod majd a kelyhemet. Hiába duzzadt és vértől telítődött, te még akkor is kiszagolod az ösztöneiddel.

Aztán prédikálsz, hogy napokkal később lásd, amit okoztál. Egyesével megtapogatod a húsos csípőket, hümmögsz, mintha orvos lennél, de tudjuk, hogy csak épületeket húztál a magasba, azt is lecsaltad. Úgy gondolod, hogy a természet szabja a határt a szülésnek, nincs olyan, hogy túl korán vagy túl későn. Epidurális fájdalomcsillapításban ne is reménykedjek, biztosításom fedhetné, de úgy sem adsz a cuccból. Éreznem kell a fájdalmat, amivel az Úr „áldott”, mert Éva tudásért áhítozott, de Ádámra meg csak ruhát adott, és még a faszotok sem zsugorodott.

Majd kilenc hónap múlva elvesznek a jogok. A jog, amit szívem alatt hordoznék kényszerből, fizikálissá és hangossá válik, ezért te elhajtasz, mert a benzin ára legalább jó. Magaddal viszed az útlevelemet, és felkapod a bébiét, egyenesen ki a nyomdából. Mert te úgy gondolod, hogy csupán a düh, a könny és a több tízezrek maradnak a falakon belül, mindaz, aki a választásokat követő éjszakán eldobta az életét, mert „bárhol jobb, hisz itt nehezedik a föld”. Te már elfelejtetted milyen az élet.

Itthon eltussoljuk, de amig látni nem tiltott, addig olvasok. Hisz régóta csak a telefonomat bámulom.

Margaret Atwod A szolgálólány meséje szavait mondja most vissza a CNN. Ezt a könyvet nem csukom vissza, már nem volt betű mit szemeim felfalhattak volna. Január elsejével felhangosítom a tv-t és újra frissítem a Twittert.

Zhé Shi azt jelenti: Ami Van.
Ju Fu azt jelenti: Jól Van. Van Rá Válasz.

Amikor Ju Fu hazaérkezett, a csempét felsúrolva találta. A kagylón mákszemnyi folt se, a fémcsap ragyogott a neonfény alatt, kiszellőztetve és síri csend. Őszintén megrémült. Kinyitotta a hűtőt, az ételek benne voltak, úgy, ahogy reggel hagyták, csak éppen itt is eltűntek a brokkoli morzsái és az olajról maradt ujjnyomok. Zhé Shi papucsa az ajtóban. Ju Funak nem volt kedve semmihez, bár megpróbálta, bement a szobájába és előszedett néhány vázlatot. Nem ment. Akkor vette a bakancsát és épp az utolsó cipőfűzős kötéseket végezte, amikor megjelent a belső szobából Zhé Shi zokniban.
– Te itthon vagy?! – kérdezte. – Olyan csendben járkálsz.
– Megijesztettél – mondta Ju Fu. – Láttam a papucsaidat, azt hittem, elmentél valahová. Történt valami?
– Nem. Mi történt volna?
– Tiszta a padló. Miért?
– Hát mert kitakarítottam – csodálkozott Zhé Shi.
Ju Fu még mindig guggolt a bakancsaival, onnan lentről nézte Zhé Shit, aki zokniban magasodott fölötte. Van kedved sétálni?, kérdezte, és most már Zhé Shi is ott guggolt mellette a csempén, hamarosan pedig mindkettejük árnyéka eltűnt a bejárati ajtó üveglapja mögött.

„rájöttem hogy én élő lény vagyok.”
{öreg kapu – Ciprus}

Zhé Shi egy hűtő előtt guggol. A hűtő ajtaja tárva nyitva. Zhé Shi is akár egy nyitott ház. Egyik kezével a hűtő nyitott ajtaját fogja, a másikban egy ronggyal a peremét sikálja. Egyik térde a földet érinti, másik a hűtő sarkát. Áram persze nincs. A gép teljesen üres. A hűtőrácsok a kagyló fölött áznak néhány másik ronggyal, amellyel a belsőt kitörölte, és Zhé Shi azt mondja:
– Nem értem ezt az egészet, hogy kerülök én ide és mit csinálok ezzel a tárggyal.
Tudod, Ju Fu, rájöttem hogy én élő lény vagyok.
Ju Fu hatalmasat hahotázott, pedig egyáltalán nem tűnt viccesnek a dolog neki sem.

Most az erdőben azon töprengett, vajon túl kevésszer ölelte meg

✨

– Olyan az egész, mint egy zsiráf nyaka. Nálam – mondta Zhé Shi. – Egyszer elmentem egy ökológus önkéntescsoportba. Tizenhat évesek voltunk ott, és egy listát adtak körbe, ismerkedésnek, hogy írjuk fel a jó pontjainkat és a hibáinkat. Félek ezektől a csoportoktól. Lehet egyáltalán kapcsolatot szervezni? Ha a szerelmet szervezik, kupleráj lesz belőle. Mi lesz abból, ha barátságokat szerveznek? Többnyire ilyeneket írtunk a jó pontokhoz: pontos, megbízható, tudok gyorsan futni, még ilyen is volt: segítek édesanyának, szeretem a testvéreimet… és a rossz pontoknál majdnem mindenki ezt írta: cigarettázom. Akik nem cigarettáztak, nem úszták meg ilyen könnyen. Mint például én. Kellett keresni valami más közismert és közelfogadott tényt. Mondd, Ju Fu, mi értelme van annak ha egy sereg másik ember tud valamilyen fogyatékosságodról? Ettől meggyógyulsz? Ettől jobb lesz?
– És mit írtál?
– Érdekel? Egészen mindegy, mert az egésznek, amit akkor írtam, semmi köze sincs hozzám. Azt akartam mondani, mit írnék ma. Ez sokkal érdekesebb, nem? legalább neked.
– Jó. Akkor mondd.
– A pozitívhoz, hogy könnyen és sokáig tudok egyedül és csendben lenni.
– Aha. És a negatív?
– A zsiráfnyak-jelenség. Hosszú vagyok.
– Ezt nem értem.
– Késnek a reakcióim.
– Mondj egy példát.
Zhé Shi megint belecsípett Ju Fuba.
– Tudod, van Dimitrij. Amikor legelőször megláttam, semmi de semmi nem jutott az eszembe róla. Legfeljebb az, hogy ha nem kellene együtt dolgoznunk, észre sem venném. Mondjuk júniusban láttam meg. De csak szeptemberben kezdtünk el együtt dolgozni. Nahát, szeptemberig eszembe se jutott Dimitrijről ez a gondolat, csak szeptemberben, amikor megint megláttam. Szeptemberben a júniusi reakció jött le. Az, hogy ez az ember nekem teljesen nulla. Eddig érthető?
– Érthető, van tovább is?
– Persze hogy van. A teljes szeptemberi hónapban Dimitrij nagyon kedves és előzékeny volt, most, utólag visszagondolva azt mondhatom, hogy teljes erejéből lapátolt a kettőnk munkáján, főleg hogy képesek legyünk megérteni egymást. Tények: Dimitrij kedves és előzékeny – és én észre sem veszem, nekem továbbra is nulla, vagyis én egész szeptemberben továbbra is a júniusi találkozásra válaszolok.
– Szóval nála szeptember van és nálad június?
– Pontosan!
– És? Van még tovább is?
– Van, hát nem tudod?
– Ha mondod…
– Hát már mondtam. Most láthatod: most, MOST-MOST-MOST, Dimitrijnek ez a szeptemberi előzékenysége számomra lapátolás, vagyis most, mindjárt öt év elteltével, jött meg a reakcióm szeptemberre és mindarra, ami történt. De mondom, mi volt akkor. Dimitrij október első hetében elutazott. Egy hét szünet, egy hét nincs Dimitrij, és nekem kezdett megjönni a reakcióm a szeptemberi kedvességre, csak a kedvességre, érted? Viszont Dimitrijnek is szünet és neki kezdett megjönni a reakciója arra, hogy én észre sem veszem. Mi történik folytatólagosan? Megjön Dimitrij és egyre elkeseredettebb, hogy nem lehet velem dolgozni. Én pedig egyre jobban belefeledkezem a kedvességeibe, amelyek éppen nincsenek, de nekem most jön meg a válasz-kedvesség. Dimitrij távolodik és én közeledem. Végül felteszi a kérdést: veled lehet együttműködni? és egyébként, akarsz valamit? és én még mindig szeptemberi kedvesség-reakciókban vagyok, egyszerűen nem tudok máshol lenni, ez a tehetetlenség törvénye. Ju Fu. Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni, de nem vész el, hanem ott áll valahol, kóvályog körülöttem. Akkor beengedem, ki tudja, mennyi időeltolódással, és itt vagyunk a zsiráf viccénél, aki nyuszikán akkor nevet, amikor az oroszlán már rég felfalta, mert a zsiráf nem nevetett a nyuszika viccén, amikor az épp elhangzott. Két évig csak kedvesség-reakcióm volt. Amikor kimerült, akkor két évig távolodási-reakcióm volt, mert Dimitrij közben távolodni kezdett. És csak a semmi-nem-történik-nek köszönhető, hogy végre egy rendes összkép-reakcióm is lett, mára. Egyszer azt kérdeztem Dimtrijtől: megölelhetlek? mire ő azt mondta, nem. Még mindig ez a reakcióm van. De neki akkor az én nem-veszlek-észre impulzusaimra volt reakciója és erre mondta: nem. Később viszont megjött a válasz a megölelhetlek?-re és azt gondolta, ennyi úgysem sok és azt mondta, igen. Most ha találkozunk, Dimitrij mindig megölel, mert sajnálja, hogy akkor nem ölelt meg. De nekem már nem kell az ölelése. Az én reakcióm arra hogy nem, most megérkezett.

„Egyszer ki kell merüljön az egyik, a másikat csak azután tudom beengedni”
mozaik – elkésett reakciókból {fenyőkéreg; Ciprus}

Zhé Shi észrevette, hogy Ju Fu a cseresznyefák kérgét nézi és abbahagyta.
Darabig szótlanul mendegéltek egymást mellett. Egyszercsak Ju Fu megszólalt.
– És miért vagy te ebben tehetetlen?
– Azért, mert kénytelen vagyok egy reakciót kiadni. Nem állíthatom meg. De sajnos nem jut el akkor hozzám, amikor éppen történik. És nem is annyi ideig tart a reakció, mint amennyi a történés. Látod, Dimitrij válasza egyetlen percig sem tartott és a reakcióm már több éve ugyanaz és még mindig nem merült ki.
Ju Fu szembefordult Zhé Shivel.
– És most? mi történik most? most milyen időben vagy? hányadik évben és kivel és hol és milyen napon?
Zhé Shi elpirult.
– Igyekszem itt lenni.
– És a mai nagytakarítás? Azt hittem, elmentél. Ez mire való reakció volt? Valami nincs rendben?
– Csak nem tudom, Ju Fu, érted? amikor épp itt vagyunk és épp ebben a pillanatban, nem tudom, ne kérdezz, fogalmam sincs, mi van. Arról, ami most van, fogalmam sincs, és egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam. De ha most megkérded, hogy érzem magam, fogalmam sincs. Egyszer egy koldus jött velem szemben a főtéren és hasba rúgott, csak úgy a derült égből, nem fájt nagyon, továbbment és én csodálkoztam és tudod mi volt a legelső, ami eszembe jutott? hogy milyen vagány, hogy ez megtörténhet, hogy ilyen bizalma van hozzám és nem fél. És csak nem tudom hány nappal azután jutott eszembe, hogy akár félhettem is volna és hogy nem kéne engem hasba rúgni.

„egyszercsak megérkezik, mindig késve, két nap, tíz nap vagy száz év múlva, hogy ja, hát ez történt és ja, hát így éreztem magam”.
{Parton; Ciprus}

Ju Fu nem tudta, sírjon vagy nevessen, de inkább nevetett, azaz mosolygott.
– És most mit csináljak veled?
– Semmit, nem vagyok baba. Csak azt mondom, hogy a legtöbbször pillanatnyilag nem tudom, jó vagy nem jó. Csak utólag, néha nagyon utólag. És ha pillanatnyilag kérdezel, nagyon konfúz választ fogok adni. Egy másik pillanat reakcióját. Fordítottat. Ez a zsiráfnyak következménye. Ha valakit meg akarok ismerni, azzal kezdem, hogy jó messze elkerülöm. Ha társaságban el akarok kerülni egy embert, kedves és udvarias vagyok hozzá, mert ilyenkor semmit de semmit nem kap az igazi magamból. De ettől még azt hiszi, hogy abból kap és hogy érdekel. Egyszer azt mondtam valakinek, szeretem, és utólag rájöttem, zavaromban mondtam, mert abban a pillanatban nagyon hülyén éreztem magam vele és nem tudtam, mit mondjak épp. Hát az ellenkezőjét. Mindig az ellenkezőjét, természetesen. És amikor tényleg jól éreztem magam valakivel, akkor megengedhettem magamnak, hogy kimondjam a ki nem mondott és bennem levő reakciókat és elkezdtem üvölteni, csak úgy, és rúgtam a levegőbe a szélrózsa minden irányába. Ez Verni volt, azóta se mer a közelembe jönni. Azt hiszi, utálom, pedig nem neki szólt, nem neki szólt! Neki csak a felszabadultság szólt, az, hogy vele mertem és ez tkp. azt jelenti hogy bízom benne, hogy vele jól érzem magam. De hát honnan tudhatná? Az ötven magasrúgásból? Ezért utálom az olyan szervezüléseket, ahol első perctől a legintimebb kérdéseket teszik fel neked az ismerkedés ürügyén, mintha a válaszokból, mintha szavakból bármit is meg lehetne tudni. Van egy kedvenc regényíróm és kedvenc regényem és ropppant sajnálom, hogy nála is ugyanaz történik, ami nálam, hogy a milliomnyi szereplő közül egy, egyetlenegy van, aki szeret valakit és azt is veszi el, akit szeret. A főhős nem szereti azt, akit elvesz, és a másik főhős nem veszi el azt, akit szeret. Ez az egy normális ember pedig nem főszereplő, hanem még a regényben is kivétel. Valahol van ennek logikája. Annyira szereted, hogy félsz elrontani, és akkor még esélyt sem adsz az elrontásra azzal, hogy teljesen más irányba mész, egy másik emberhez, mert ezt nem ronthatod el, mivel egyáltalán nem neked szól. Hogy ne lépj félre inkább nem lépsz egyáltalán, hacsak nem a teljesen ellenkező irányba. Azokkal vagy, akikhez semmi közöd, mert ők igazából nem érdekelnek, nem bánthatnak meg és te sem őket. Velük biztosítva vagy, hogy nem történik semmi. De ha meglátod azt, akivel történhetne, aki neked szól, akkor máris remegnek az inaid, mert nagyonis lehetséges hogy a legkisebb mozdulatára is teljes lényeddel válaszolsz és az inaid átrendeződnek, a csontjaidat átalakítod, túl intenzív, intenzív, intenzív, Ju Fu, és nem bírom elviselni. Nekem már az asztallap is túl intenzív, amikor egyedül vagyok és amikor azzal vagyok, aki válaszol rám. Az életemben nem történik semmi, mert az egész túl intenzív, mert minden, ami körülöttem van, már egy esemény. Érted ezt?
Ju Fu eddigre már távolabb sétált Zhé Shitől és megint a kérgeket bámulta. Tavasz.

„Te, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?”

Hozott egy csokor cseresznyeszárat a kezében. A virágszirmok már lehullottak róla.
– Tessék.
Zhé Shi elvette. Nem értette, hogy kerül ide ez a cseresznyeszár.
– Tudom, mondta Ju Fu, hogy talán hónapok múlva fogod megkapni. És talán még ezután hónapok múlva fogsz válaszolni rá. És én is, talán, ki tudja mikor kapom meg.
Zhé Shi hallgatott.
– Te – folytatta Ju Fu –, mondd, mi kellene ahhoz, hogy egyszer időben beszélj?
– Többet tudnék beszélni, ha többet hallgatnának.
– Én is?
– Most nem. Általában. Ha valaki beszélni kezd, akkor az első reakcióm rá, hogy ennek értelme legyen: értelmet adni annak, ami történik; és beszédnek értelmet adni csak úgy lehet, ha van valaki, aki hallgatja, és mivel rendszerint senki sincs, én kezdek el hallgatni. Aztán várom hogy az illető befejezze és nem fejezi be, mindig van valami mondanivalója. Egy idő után pedig megszólal és azt mondja: de te sosem mondasz semmit, és otthagy. Kerülöm a találkozásokat, mert jön és beszélni fog. Nekem elég csak az, hogy jön, hát nem elég, nem elég ez, nem több mindennél? „Jöttél”. Jöttél! A szavak lassan keletkeznek. Egyszeri használatosak. Nem tudom azt a szót, „kedd”, kétszer ugyanúgy használni. Úgyhogy ha már egyszer kimondtam, meg kell várjam, amíg egy másik kedd keletkezik. Ha egy emberrel találkozom, évek telnek el, amíg kialakul egy szó, egy igazán neki szóló, egyszeri, egyetlen szó. Veled is csak azért tudok beszélni, mert már nagyon régen, évmilliók óta együtt hallgatsz. Ezalatt volt időm. És te mindig hallgattál és mindig válaszoltál, így nem késtem el.
– Válszoltam?
– Igen, mint most is, néha visszhangszerűen, néha nem. Ha már válaszolsz, ha tényleg rám válaszolsz, akkor a reakció le van adva. Nem kell továbbfolytatnom, mert már megkaptad. Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik. A tehetetlenség törvénye… tudod, elrúgom a labdát és addig száll, amíg nem válaszol rá a levegő súrlódása, és a gravitáció és a föld ahol megtalálja a nyugalmi állapotot. Akkor már nem kell tovább szálljon, levezetődött. Ha válaszolsz akkor tudom, hogy levezetődött és akkor nincs több reakció. Nincs után-utólag csak most.
– Szóval elég, ha válaszolok?
– Elég.
– Most én is kérek valamit. Válaszolj most a cseresznyeszáramra! Válaszolj valamit, akármit.
Zhé Shi Ju Fu fülére tette a szárakat és mentek tovább.

Ha évekig mondok valamit, ugyanazt, az csak azért van, mert az az érzésem, még mindig nem értették meg és a tehetetlenség törvénye szerint addig mondom, amíg valahol megértik.
{kiegészítők – kézfogó}

(Illusztráció: Varga Borbála: az a kék – öreg kapu, Ciprus; mozaik elkésett reakciókból – fenyőkéreg, Ciprus; parton, Ciprus; kiegészítők – kézfogó)

Anyám megőrül a tárgyaimtól. Persze nem a fogkefémre vagy a kólás poharamra gondoltam. Hanem a szobám minden négyzetcentiméterét, a nővéreim már nem használt szobáit, a nagyszüleim üres házát betöltő tárgyaimra. Az ember általában azt a néhány „haszontalan” tárgyat őrzi meg, amely különlegessége miatt kiérdemli, hogy ne a csütörtök reggelente járó kukásautóban végezze. Mindenkinek van egy-egy ilyen ereklyéje, amitől sosem válna meg, mert a hozzá kapcsolódó történetet nem akarja elfelejteni. Én viszont semmit sem akarok elfelejteni. Ez az én szerencsém és átkom; mindenre emlékszem. Mindenre.
Az ágyam szélén ülve írok, mert az íróasztalomhoz nem férek oda. Az asztal sarkán fém popcornos vödör, tele kábelekkel és szövegkiemelőkkel. Németországból hoztam, Oroszlánkirályos: az volt az egyetlen film, amit hajlandó voltam a keresztanyámmal megnézni németül. Egy polaroid fotó kandikál ki a vödör mögül, keresztanyámmal mosolygunk rajta. Három éve alig beszélünk, a gyerekneveléssel van elfoglalva. A több ezer kilométer évek óta köztünk van, de csak most kezdtem el távolságnak érezni. A fotó egy Törökországból származó szappannak van támasztva, amit egy gyerekkori barátnőm hozott nekem. A barátságunk nem volt mély és a lány hiába változtatott nevet (az új nevét már nem is tudom), a szappan még mindig ott porosodik. Azt az időszakot hordozza magában, amikor a lovardás lányokkal az volt a legnagyobb bajunk, ki használja aznap a közös, rózsaszín nyeregalátétet. A szappan mellett mikulás mintás fémdoboz. Apám azt mondta, talán az ő apjáé volt. Egy darabig az iskolába is magammal hordtam a dobozkát. Egyszer az osztályfőnök el akarta venni, emiatt iszonyúan összevesztem vele. Nem ismertem a nagyapám.
Az asztalom fölött parafatábla lóg. A parafa anyag ki sem látszik; macskakaparással írt kedves üzenet az unokahúgomtól, ballagási szalag, régi netbankos jelszó, a lovasedzőm névjegykártyája, egy klasszikus zenemű címe egy cetlin, csillámos masni egy karácsonyi ajándékról (most, hogy így nézem, igazából fogalmam sincs, kitől van), karszalag az egyetemi gólyabálról, egy másik karszalagon kikopva látszik még, hogy 2017 OPSZ Lovastagozat. Ezek közepén egy közös fotó Anyával, amin olyan egyformák vagyunk, pedig nem is hasonlítunk egymásra. A parafatábla alatt lila, biciklis tolltartó, negyedikben vettem a karácsonyi vásáron tíz forintért.  A tolltartó melletti képen az unokatesómmal vagyok. Egyforma az orrunk, azt mondják olyan, mint a nagybátyámé, aki meghalt a születésem előtt, amikor az unokatesóm még kisbaba volt. Mindketten szeretjük azt a képet. És az orrunkat is.
De az íróasztalomon kívül képek, képek vannak mindenütt. A testvéreimről, az ő gyerekeikről, a lovamról csikó korában, aztán a lovammal díjugrató versenyen, festett boxtábla a képével, amit a facebookon nyertem, családi kép egy lagziról, és még egy kép arról az estéről, az ifjú pár mellett vigyorgunk egy fiúval, olyan jól mutattunk, hogy a fotót megtartottam. A fiút nem. A képek koronaékszereként az ágyam fölötti falon egy óriási festmény lóg. A készülő fantasy regényem főhősét ábrázolja. Ajándék volt a tizennyolcadik születésnapomra a keresztanyámtól.
Talán a szekrényeim a legkaotikusabbak, sötétkék színűket mindenhol matricák borítják. Több ezer matrica, melyektől már rég meg kellett volna szabadulnom, de mindegyikről egyesével tudom, honnan van. A Pegazus hátán repülő Barbie-nak már kiszívta a nap a színét, a gyerekkori legjobb barátnőmmel ragasztottunk fel, a lehető legmagasabbra, hogy közelebb lehessen a felhőkhöz. A Micimackók voltak a legelső darabok, szigorúan csoportosítva, hogy ne legyenek egyedül. Én akkor mindig egyedül játszottam. A Pókembert titokban csúnyának tartottam, de csak azért is felraktam, mert zavart, hogy fiúk ezt kisajátították maguknak. Mindent, amit a fiúknak lehet, lehet a lányoknak is! A szekrény tetejéről versenyszalagok lógnak rá a matricákra. Életem egyik legjobb időszaka volt, amikor azokat gyűjtöttem. Szerettem azt érezni, hogy a lovasokkal tartozhatok valahová, még akkor is, ha mindig kiközösítettek. A szalagok között egy kupa feszít, amit azóta sem fogtam fel. Az én lehetetlen természetű lovammal kupát nyertünk. Hetvenhárom másodperc volt, amíg azt a versenypályát teljesítettük. Azóta is keresem az akadályok fölötti repülés örömét. Aztán teltek az évek és a lovasversenyeket felváltotta a szalagok melletti polc. A polcot betöltik a különböző írótanfolyamokról szerzett névjegytáblák. A tanúsítvány a legelső tanfolyamról bekeretezve áll. Végzős voltam, amikor egy online hirdetésben rábukkantam erre az íróiskolára, és úgy gondoltam, nem lehet baj abból, ha rászánok egy hétvégét. Ha akkor tudtam volna!
A könyvespolcok elején képeslapok fogják a port. Sevilla, Valencia, Malaga, Granada, Róma, Bécs városképei néznek a lapokról vissza rám. Pár évvel korábban a repülés gondolata is lehetetlennek tűnt, most pedig mindig lapul egy utazás a terveim között. A legdrágább képeslap a sminkes tükröm sarkába van szúrva. A Mezquitát ábrázolja Córdobában, ebben a városban ismertem meg a legjobb barátnőmet, aki koreai. Fél évet töltöttünk együtt Spanyolországban. Akkor adta a képeslapot, amikor Magyarországon meglátogatott. A lap hátuljára írt kedves sorait azóta sem mertem újra elolvasni, mert biztos napokig sírnék rajta. Bízom benne, hogy egyszer hozhatok haza egy képeslapot Szöulból is.
A sminkes asztallal szemközti fiókot ki sem lehet húzni, mert megtámadják az embert a koncertjegyek, mozi – és színházjegyek. Karszalagok különböző bulikból, kézzel írott üzenetek barátoktól, rozésüveg kupakok, neon színű partiszemüvegek.  Olyan ujjlenyomatok ezek, melyeknek tulajdonosai réges-rég kisétáltak az ajtón. Csak én emlékszem minden kínos első találkozóra, koncerteken hamisan énekelt dalra, túlárazott, pletykákkal édesített kávéra, mellékutcában lopott csókra, baráti születésnapi meglepetésre.
Az udvarunk végében áll a nagyszüleim kisháza. Nagyanyám ruhásszekrényeit mára teljesen belaktam. A ruháit Anyám eltüntette, de nem tudom hová, vagy miért. Azok a tárgyak az övéi voltak, nem az enyémek. Szóval a szekrényekből most kicsordulnak a játékok, óvodában gyűjtött magazinok, a rajzok. A tévé alá bezsúfolva a babaház, a tévé tetején társasjátékok, így nem tűnik a mára már működésképtelen képernyő olyan sötétnek. Anyám édesanyja elsős koromban halt meg, így hozzá még tudok pillanatokat kötni. Mindig azon a kis tévén néztük a szappanoperákat, és nála ehettem Milka csokit Pomber Macival egyszerre. Meglepően jó kombináció volt. A szekrények természetesen ott is matricázottak. Egyszer megkérdeztem Mamakát – így hívtuk –, hogy melyik tetszik neki a legjobban. Egy szőke, Winx babát ábrázolóra mutatott és én azóta sem láttam olyan szép matricát sehol, pedig egy csomó boltban kerestem. A konyhában is volt egy matricázott, rozoga szekrény, ami most a tyúkudvarban terpeszkedik. Virágmintás porcelánok helyett szalma van benne, abba tojnak a tyúkjaink. Ha reggelire rántottát eszünk, Anya mindig nagyanyám kedvenc lábosában készíti. A régi kredenc helyére új került, és azt is megtöltöttem számomra fontos kacatokkal. Még én is beismerem, hogy sok mindent ki lehetne dobni onnan.  De még nem állok készen arra, hogy üresnek, valóban üresnek lássam azt a kisházat. Pedig elsős korom óta az.        Szellemek járják át a tárgyaim, naphosszat a fülembe suttognak, emlékeket lebegtetnek az orrom előtt. Sokszor nem látom az előttem lévő napokat miattuk, de ha nem állhatnék ezeknek az emlékeknek a romjain, kicsúszna a lábam alól a talaj. Mindenkiből csak a szelleme maradt hátra az életemben és én nem bírom rávenni magam, hogy megszabaduljak tőlük, mint ahogy arra sem bírtam magam rávenni soha, hogy a napszítta matricákat lekaparjam a szekrényekről.

Egybefolynak a napok. Szinte mindegyik ugyanaz. Csak napközben szabad kijárni az utcákra, szigorú tilalom van. Este nem is mernék, a belváros felől elszórtan lövéseket lehet hallani. Puskák durrogása, egy-egy géppisztoly sorozat. Magamtól nem tudtam volna megkülönböztetni, a felnőttek, s főleg a kapus bácsi magyarázta el: A puskával egyet-egyet, de pontosabban lőnek, a géppisztoly viszont veszélyesebb, akár több embert is eltalálhat a sorozat. Ő állandóan a portaügyeletben van, vigyázni kell a telep rendjére, értékeire. Hogy bírja, alszik egyáltalán? A kisebb gyerekeket nem is engedi az utcára menni. Úgy élünk itt, mint egy elkerített faluban. Én iskola híján részben a magam ura lehetnék, bármivel tölthetném az időt, de itthon most én vagyok a férfi a két nő, anya és Mari mellett. Zsiga bácsit berendelték a hivatalába, ott is alszik. Nőtlen, komoly emberekre akarták bízni az értékes hírközlő berendezéseket, ilyen zűrzavaros állapotok között ne maradjon őrizetlenül. Marit nem győzöm vigasztalni, csak ül otthon egész nap, és néz a semmibe. Bálintról még nincs hír, öt napja látta utoljára. Anyát is féltenem kell, nincs jól, hiába tagadja. Őt sem láttam még ennyit ücsörögni. Persze a keze az jár, mindenféle varrnivalót vesz maga elé, azzal foglalatoskodik. Még én is észreveszem, hogy szándékosan sokat bíbelődik egyszerű feladatokkal.
Az esküvő egyelőre lekerült a napirendről. A tanácsi hivatal úgysem működik, a templomit le kellett mondani, azt csak a tanácsi, a polgári házasságkötés után lehet megtartani. 23-ika óta szóba sem hozza senki. Csak az az ajtó nem érti, mi történt, ott árválkodik a szekrényünk mögött.
Vásárolni én járok. Nem sok minden kell, de több az utána járás. Az üzletek egy része zárva van, amúgy is csak az élelmiszer üzletek nyitnak ki egy-két órára. Az árukat nem válogatják az emberek, azt vesznek meg, ami éppen kapható. Néha teherautó áll meg a bolt előtt, egyenesen vidékről jön, a platóról árusítanak. A nagy halom krumpli, hagyma, zöldségfélék hamar gazdára találnak. Az emberek bizakodóak, Nagy Imrét emlegetik, rá kellene bízni a vezetést. Ötvenháromban, amikor ő volt a miniszterelnök sok minden jobbra fordult, csak a Rákosiék visszacsinálták.
– Ő is csak egy kommunista, egykutya mind! – kiáltja valaki  messzebbről. Vita azért nincs. Mondja is egy barna kabátos idősebb férfi:
– Szólásszabadság van, bárki mondhatja a véleményét, nem kell félni, hogy betömik a száját.
A legfontosabb tisztem a kenyér beszerzése lett. Az üzletbe egyre ritkábban érkezik meg, volt, hogy órákig hiába álltam sorba. Egy ilyen alkalommal egy magas, erős hangú férfi jött hozzánk. Azt mondta, a kenyérgyárból küldték. Ők dolgoznak szakadatlanul, de szállítani nem tudnak. Menjünk oda, ott is megvehetjük a kenyeret. A sorban álló csoport előbb bizonytalankodva nézelődött, de amikor a sor legvégéről többen megindultak, valóságos versenyfutás kezdődött, ki ér oda legelébb. Nem volt kétséges, mi fiatalok értünk elsőként a gyár elé. Ott már hosszú sor állt, de láthatóan igen gyorsan kiszolgálnak mindünket. Hatalmas kosarakkal percenként jött az újabb és újabb adag, máris kézbe adták, ketten a kenyérrel dolgoztak, egy a pénzt szedte. A friss kenyér olyan forró volt, hogy a hónom alá kellett tennem a nagy kétkilósat. Csuda büszkén mentem hazafelé. Éhezéstől tehát nem kellett félnünk. Soha ennyi kenyeret nem ettem, mint ebből a friss melegből.
Két nap múlva ismét a kenyérgyárhoz mentem. A sort kötélkordonnal választották el, mert állítólag veszekedés volt az előző napon. A messzebbről jöttek tülekedni kezdtek, nekik már három napja nem volt kenyerük, engedjék őket előbbre. Olyan szóbeszéd is járta, hogy egy másik kenyérgyárnál az oroszok vagy az ávósok belelőttek a tömegbe. Egy nagyhangú férfi éppen erről beszélt, amikor a sarok felől kibukkant egy páncélautó. Döbbent csend lett. Az oroszok közelebb jöttek, katonát nem lehetett látni, teljesen bezárkóztak, csak a golyószórójuk forgott körbe-körbe. A fal irányába próbáltam húzódni. Uram, Istenem, mi lesz itt? A páncélautó megállt a sor közelében, a fegyvert még mindig ránk irányította. Egy fiatalember ugrott ki a sor elejéről, kezében kenyér, mutatja az autó felé:
– Kleba, kleba, nye sztriláj! – Mozdulni sem mertünk. Még soha nem féltem ennyire, kivert a hideg veríték. Egyszerre átfutott rajtam minden, ami fontos nekem: Anya, Mari, Klári, még a kézilabda is. Ha lelőnek mindennek vége?
– Emberek, nyugalom! – kiáltotta az előbbi fiatalember, és ismét felmutatta a kenyeret a páncélautó felé. Annak felbőgött a motorja, nagyobb sebességbe kapcsolt, és hamarosan eltűnt az utca végén. Otthon ma nem dicsekedtem a friss, meleg kenyérrel, de a páncélautóról is mélyen hallgattam, nem szerettem volna anyát megrémíteni.
Vasárnap megtelt a templom. Sokan elfogódottan álldogáltak a bejárat közelében, mint aki nem tudja a járást. Ismerős gyerekeket is láttam az iskolából, olyanokat is, akik eddig biztosan nem jártak ide. A leghátsó padsor szélén az a görnyedő asszony, mellette a fiú, ismerős: Pali! No, szegény, most nem tiltja az apja? Nem mentem oda, most nem szívesen lennék a bőrében. Az ajtó közelében kifelé menet a káplán úr szólítja meg az ismerős gyerekeket:
– Ha rendeződnek a dolgok, jövő vasárnap elmehetünk kirándulni, majd jelentkezzetek! – Egy ismerős lány a bérmáló csoportból odasúgja:
– A káplán úr már elővette a cserkész egyenruháját, valaki látta a plébánián. – Csak bólintottam neki, szemem Klárit kereste a tömegben. Anya intett, hozzá siettem. Jobb, ha belém karol, még mindig nagyon gyengén van. Haza is sietnünk kell, Mari nem jött velünk, ő mindig Bálintot várja: – Nem létezik, hogy ne jelentkezzen ennyi idő után!
– Győztünk! – hallom a kapu előtti beszélgető csoportból. Lelkesen ismételgetik:
– Megint független lesz Magyarország! Kiléptünk a Varsói Szerződésből, kivonulnak az országból az orosz csapatok. Budapestet már el is hagyták! – Vannak józanabb hangok is:
– A függetlenségre a nagyhatalmaknak is rá kell bólintani. Addig minden csak álom, vágy, legfeljebb törekvés lehet. Persze jó, hogy ezt kimondta a Nagy Imre kormány.
– Kimondta, mert kimondatták vele a felkelők, a fiatalok. Ez az ő győzelmük is. De a győzelmet meg is kell védeni!
– Van magyar hadsereg, és alakul a nemzetőrség is. – Erről már megoszlanak a vélemények. Az idősebbek, a háborút is megjártak csóválják a fejüket, a kapus bácsi viszi a szót:
– Szándékosan gyengének hagyták a magyar hadsereg fegyverzetét. Csettegő kis puskákkal, pukkantgató, ósdi ágyúkkal nem sokra mennénk. Azokkal győzni nem, csak meghalni lehet. – Ő biztosan jól tudja. Zsiga bácsitól hallottam, 44-ben éppen csak életben maradt, a társai mentették ki sebesülten, majdnem elvérzett. Több kilométernyi frontszakaszon alig voltak többen ötven-hatvannál a lövészárkokban, amikor az oroszok sok ezer emberrel támadtak géppisztolyokkal, aknavetőkkel, tankokkal.
Sietek haza, csak egy kis krumplit sikerült ma vásárolnom. Nem annyira a szükség miatt, inkább tartalékba, már én is kezdek belejönni az óvatos előrelátásba. Anya rám bízta a beszerzést, szívesen vállalom, így legalább körül is nézhetek, mi történik a telepen kívül. Ha tudná, hol, merre jártam még a vásárláson kívül! Egy telepi lófogattal kiruccantam a belvárosba. Az a fiatalember engedett fel a kocsira, akinek olyan nagyon tetszik Mari nővérem. Alig ismertem rá a városra. Mindenfelé halomban áll a törmelék, felszedett utcakövek halma, vakolathulladék az utakon is, betört kirakatok. De láttam kiégett orosz páncélautót, benne még ott voltak a szénné égett katonák. De mindenütt lelkes, bizakodó embereket láttam, civil ruhás fegyvereseket, egészen gyerekeket is. A teherautókon, a fegyveresek karján a piros-fehér-zöld olyan szívmelengető volt: A mieink, szabadságharcosok. Képzeletem még lovakra is felültette őket, győzelmes huszárok lettek, elkergették a … – kiket is? – ez már bonyolultabb kérdés: a pártháznál a legyőzöttek – iszonyúak voltak a hulláik! – magyarok voltak. Anya tudakolta is, amikor hazaértem, miért tartott ilyen sokáig az a kevés vásárlás. Sokáig égetett a hazugságom:
– Sorba kellett állni, így megy ez. – Ő nem nézett rám, mintha nem akarna még a tekintetével sem zavarni, nem vallatott. Éreztem, tudja, hogy elcsavarogtam.
Marit hívatták a portára. Bálint üzent, újra hívni fogja, hogy beszélhessenek. Felbolydulunk. Végre! Mari örömtől és félelemtől reszket, még kabátot sem venne, úgy siet. Anya engem kér, adjam rá, és kísérjem el. Óráknak tűnik a várakozás, amíg megcsörren a telefon. Mari néhány szavából is értem, Bálint fontos feladatot lát el az üzemben, nem jöhet. Elmondja részletesen is: Az üzem vezetését ők, a fiatalok és a munkástanács vette a kezébe, azon kívül beválasztották a forradalmi bizottságba Újpesten. Szeretné Marit látni, de nem jöhet. Mire visszaérünk anyához, Marinak már kész terve van: Ő megy Újpestre. Csodálkozom is, anya nem sokat érvel ellene, végül ráhagyja:
– Ha csak egy héttel is, de elmúltál tizennyolc éves, a törvény szerint sem tarthatlak vissza. Mari sírva csókolja anyát:
– Ugye megérted, én már hozzá is tartozom. – Egyszer csak ráébredünk, itt már csak ketten maradtunk, Marinak sietnie kellett, sötétedésig oda kell érnie. Később tör ki anyából a sírás:
– Uram, Istenem! Hogyan fog hazajönni? – Nem is tudom mi lett volna, ha nem jön este újabb telefon üzenet, Mari megérkezett, Bálint édesanyja vette a gondjaiba.
Már szombat este kezdtem elkészíteni a felszerelésemet a vasárnapi kirándulásra. Persze, hogy elmegyek. Akármilyen rövid kis túra, csak a Zugligetbe, ez is a szabadság örömét adja nekem. A káplán úrra is kíváncsi vagyok: Csak nem a cserkész egyenruhájában fog jönni? A részletekkel nem is törődöm: egyáltalán lehet-e, szabad-e kirándulni? Van-e már közlekedés odáig? Nekem olyan természetesnek tűnik: “ha rendeződnek a dolgok” – miért ne rendeződnének, miért ne mennénk, a káplán úr mondta. Az izgalomtól nehezen aludtam el, nem is tudom hány óra lehetett.            Dörömbölnek az ajtónkon, hangzavar a folyosón. A lámpát is alig tudjuk a sötétben megtalálni.
– Gyorsan, mindenki, le az óvóhelyre! Az oroszok megtámadták Budapestet! – Már hallom is az iszonyú gépzajt az utca felől. Varga szomszéd mondja:
– Tankok, rengeteg! Úgy jönnek, mint a sáskahad. – Világosságot látok, vakítóan fényeset, rakétákat lőttek fel. Már az óvóhely felé megyünk, próbálunk a házfalak mellett osonni, ebben a nagy fényben meg ne lássák a mozgásunkat. Anya szemében rémület. Ilyen lehetett negyvennégyben is? Akkor is az óvóhelyre mentünk számtalanszor. Én nem emlékszem, ő cipelt engem, a síró-rívó Marit húzta maga után – így mesélte. Összegörnyedve bújunk be a fénypászták elől az óvóhely ajtaján, erős vasbetonból van, lehuppanunk a hosszú padokra, még akad hely, sokan ülnek ott némán, csüggedt arccal.
A bezárt ajtón keresztül is hallatszik a tankok vonulása, majd hirtelen csend lesz, s még meg sem szólalhat senki, felugatnak a  géppuskák, tankágyúk dörögnek, fülsiketítő a zaj, a fejembe hasít tőle a fájdalom, reng, rázkódik a csukott vasbeton ajtó, mintha a sarkából akarna kiszakadni. Anyára nézek. Meredt szemmel ül, keze ölében. Ölelném magamhoz, de ellankad a mozdulatom, úgy bújok hozzá, mint egy kisgyerek, arcába nézek alulról, pereg a könnye. Belőlem is kitör a sírás, és vele együtt a kérdés:
– Anya, ezek így jöttek akkor is, felszabadítani? – Csak bólint, mindent értek. A fejem zúg, egybeolvad minden kinti zaj a bennem feltolulókkal:
Dörgött az ágyú és zúgott a nép,
Vérzett a föld és zengett az ég
– énekelték a lányok hét hónappal ezelőtt. Ünnepeltünk, emlékeztünk arra, amiről valójában keveset tudtunk. Most is ők jönnek, most is lesznek, akiket felszabadítanak, de velünk mi lesz? Tőlünk már mindig elrabolnak valamit, a legszentebb érzéseinket, a szabadságunkat? Kint egy épület fala omolhatott le, ez közel van, robaja erősebb a harci zajnál. “Vár állott, most kőhalom…” – sikolt fel bennem a költő szava, kimondhatatlan fájdalom szorítja a torkomat.
– Anya! – mondom sírósan – November négyről mikor fog szólni az ének, a mi valódi énekünk, a mi gyászénekünk? – Nem felel, kicsit megemel, eltol magától, két oldalt megszorítja a karomat. Már felülről látom az arcát, hisz magasabb vagyok nála. Nézése kemény, biztatás van benne. Még soha nem éreztem magam ennyire férfinek, majdnem felnőttnek.

Fél óra múlva indul. Még visszamondhatnám azzal, hogy fáj a fejem. Arra mégsem hivatkozhatok, hogy azért nem, mert…Nem, erre gondolnom sem szabad. Rád nem. Két hete nem láttalak, egy hete nem válaszolsz. Már csak, mint tilalom vagy jelen. Ahogy a halott anyám véleményét is kikérem arról, amit már késő megbánni.
Kijárási korlátozás van, mindjárt nyolc, fél kilenc, mire ideér. Neki kijárási papírja nincs, nekem autóm. A megoldás: taxi.
Megkérdezi, mit hozzon. Száraz vöröset, felelem. Te sosem kérdezted.
Azt írja késni fog, még készülődik. Ez jel a sorstól, hogy inkább ne. De nem lenne tisztességes lemondani. És veled tisztességes? – férkőzik a fejembe. Ha tudnád, garantáltan nem jönnél vissza. De hisz csak iszogatunk, dumálunk majd. Mintha ettől kisebb lenne a bűn.
Elindultam, írja. Végem. Még visszafordulhatna. Eszébe juthatna, hogy égve hagyta a villanyt. Leéghetne a ház. Vagy beszorulna a kulcsom. Vagy nem engedném be.
Már itt kéne lennie. Lehet, hogy átvert. Hála Istennek.
Véletlen rossz irányítószámot adott meg, az utcanév stimmel, a kerület nem. Nyertem negyed órát. Mondom, a sors keze. Az égiek sem akarják, hogy. És én sem, csak.
Csengetnek. Itt van. Először nem is látom, beleolvad a feketeségbe. Rövid fekete műszőrme bundát és fekete bakancsot visel. Ázott varjú. Fázósan toporog. Pont, ahogy te szoktál.
Csirkecombot sütöttem, párolt borsóval. Nem kér enni, fáj a foga, szétmarta a gyomorsav. Bulimiás. Kényszeres fogmosó is, csak akkor hagyja abba, mikor már vérzik az ínye. Felajánlom, hogy összeturmixolom a húst és a borsót. Nem kéri. Hozott magával túró rudit. Azt te is szereted.
Az ágyban eszik, majd elalszik. Kifűzöm, levetem a cipőjét. Bár lyukas lenne a harisnyája. Akkor nem. Vagy még inkább.
A telefonra ébred. A férje az. Rohadt kurva, kinyírlak!, ordítja.
Megisszuk a bátorítót. Remeg a kezem. Kínjában nevet. Nyakát vakarja. Mint akit akasztani visznek.
Gyorsan leoltom a villanyt, meg ne lássa a kabátodat a fogason. Pedig honnan tudná, hogy a tied.
Kéjelgek a kínban, hogy ezt teszem veled. Pedig még mindig semmit. Ezután én már nem én leszek. Tükörbe nézek. Még hasonlítok magamra. Mögém áll. Ahogy egyszer te. Átöleltél. Ő csak néz.
A szemében kereslek. Nem vagy ott.
Szép a gyűrűd, mondja. És hozzáér. Fel akarja próbálni. Elkapom a kezem. Tőled kaptam. Akkor még úgy volt, hogy összeházasodunk. Akkor még hozzám jöttél volna.
Levetkőzik, betakarózik. Fejét a párnára hajtja. Nem olyan fürtös, mint te.
Mellé bújok. Veled nem volt közös takarónk.
Vállamra hajtja a fejét. Eltolom. Fölé kerülök. A többi már reflexből megy, gondolom. De nem. Ez nem a te arcod. Nem a te nyakláncod. Füléhez hajolok, hogy ne lássam. Füstölő illata van. Megharapom a cimpáját. Ahogy te nekem.
Kíváncsian várakozik. Arra tanítom, amire te engem.
Átkarolom, ahogy téged. Rajta nincs mit ölelni, csont-bőr.
Bőgnék. De azt csak a melleden.

A nap már a tetőpontjáról ereszkedett le, mégis még mindig ontotta magából forró fényességét. Alatta néhány méter szélességű, a homoktól zavarosan pompázó, sekély gázló csordogált. A mexikói vidék egyik szokásos jellemzője. A közel fél méter mély gázló déli partján az ifjú mexikói hadnagy, Valentín Gómez de Anaya határozottan, de aggodalomtól terhelve vezényelte az embereit. Az utolsó megmaradt egységekből álló csapat elkeseredetten próbált állást kiépíteni a gázló innenső oldalán, hogy amennyire lehet, feltartóztassa az amerikaiak előrenyomulását. Közben a főváros, Mexikóváros időt nyer és felkészülhet az ostromra. A churubuscoi erőd néhány órával ezelőtt már elesett, márványfehér falait a bostoni ágyúk szüntelen tüze térdre kényszerítette. Hófehér falai fölött már a huszonnyolc csillagos, csíkos zászló lobogott. Nagy volt a sürgés-forgás, s a fiatal hadnagy maga sem gondolta volna, hogy az amerikai invázió idáig eljut, s hogy még őt is bevetik. Az erőd volt az utolsó esélyük. A feladat teljesíthetetlen teherként nyomta a vállát, kilátástalannak érezte a helyzetet, de emberei előtt nem mutatta ki kétségbeesését. Fiatal volt, a harcokban tapasztalatlan. Érezte, de nem merte bevallani magának: ezt a háborút elvesztették. Félelmei a torkában ragadtak, gyomrában a remegés a következő néhány órával kapcsolatban. A nap felperzselte a levegőt, mely egyetlen összefüggő forrósággá változtatta a környéket. Csákója alól egymás után rohantak lefelé az izzadságcseppek, szemfedőjét ragacsos massza borította. Sosem látott ütközetet, se pedig amerikai katonát, csupán a rémhíreket hallotta: Matamorosnál az önkéntesek apácákat erőszakoltak meg, Sierra Gordánál kivégezték a hadifoglyokat, s lépten-nyomon lerombolják a katolikus templomokat. –„Túl közel vagyunk az Egyesült Államokhoz, s túl távol Istentől.”- Eszébe jutottak nagyapja, a spanyol grand meséi az óhazáról, amikor Napóleon seregei ellen harcoltak a királyi lobogó alatt. Térdei a hőség ellenére úgy remegtek, mintha jégtömbbe ragadtak volna bele. Hogy állapotát palástolja, feszültségét levezesse, kardja markolatát szorította teljes erőből.Hirtelen megpillantotta a körülötte sürgő-forgó őrmesterét, így kiáltott:
– Luan őrmester! Van valami hírünk a futár felől?
– Sajnos nincs uram…nincs semmi hírünk.
– Talán korai még, nem rég küldtük el.
– Hát, uram, van annak már négy órája is, hogy útnak eredt. Ennyi idő alatt háromszor is meg lehet járni Mexikóvárost.
A hadnagy kétségbeesése tovább fokozódott, elvesztette minden időérzékét. – „A parlamentben a Cámara de Diputadosban hatalmas fejetlenség uralkodhat, talán már fel is oszlatták, én meg itt állok egy olyan paranccsal, ami talán már érvényét vesztette, magunkra maradtunk.”-  Mintha nem lett volna körülötte levegő, csak hőség, tehetetlen massza formájában. Szemben vele a túlparton sűrű, embermagasságú bokrok és cserjék átláthatatlan fala sorakozott. Félelme csak fokozódott, mikor arra gondolt, hogy az ellenség felderítői ebben a pillanatban is kémlelhetik őket. Ahogy erősödött szívdobogása, úgy nyomta csákója egyre jobban a fejét. A nap továbbra is elviselhetetlenül égetett. Hirtelen a túlparti bozótban mozgásra lett figyelmes. Az ördögre számított, de egy simlis sapkás, szürke egyenruhás katonát pillantott meg. Felső testén fehér szalag volt keresztbe átkötve, melynek végén bajonettje lógott. Arcát a sapka ellenzője eltakarta, szemét nem látta. A katona két kezével tartotta puskáját előre, melynek hegyén a szuronya úgy csillogott, hogy megbabonázta a hadnagyot. Mozdulni sem tudott. A katona megindult egyenesen a hadnagy irányába, akinek az idő legkisebb egysége, a pillanat, a végtelenbe nyúlt. Csupán saját szívdobogását hallotta, amely úgy terített be mindent, mint egy ütemes dübörgés. Keze még a kardja markolatát szorongatta, s lemerevedése ellenére előrántotta. Ösztönösen tette, nem volt terve, hogyan használja majd. A tehetetlenség győzött. Gondolatai egyre csak egy dolog körül kezdtek el forogni: -„Legyen ennek az egésznek vége”.- Mire a gondolatot kisérő érzés végigszaladt rajta, addigra a katona a gázlón átrohanva lendületből szuronyát a hadnagy mellkasába döfte. A körülötte álló emberek megdöbbenve vették észre, hogy a hadnagy a földre rogyik. Az őrmestere kiáltva fordult oda hozzá. Ahogy leereszkedett a hadnagyhoz, úgy takarta el a napot előle, árnyéka lassan kúszott fölé, háttérbe szorítva a napot, s ahogy a sötétség egyre jobban beterítette, egyre világosabbá vált, hogy mi történt. Az őrmester arcán egyre csak fokozódott a döbbenet és az értetlenkedés, miközben a hadnagy a rövid haláltusáját vívta, s kicsorgó vére, lassan, kacskaringózó utat bejárva, feltöltötte a kardon a gravírozott évszámot, amikor Valentín Gómez de Anayát a karddal tiszté avatták.  Luan őrmester nem értette, hogyan, miért szúrta a hadnagy magába kardját