Bárcsak előbb ismertem volna! Bárcsak előbb nézhettem volna szeme metsző zöldjébe! De mindennek rendelt ideje van, így kénytelen voltam belenyugodni abba, hogy csak életem delén fújja utamba a szél.

            Emlékszem, szimpla hétköznap volt, talán kedd, de az is lehet, hogy szerda. Gyanútlanul és árván toltam a bevásárlókocsimat a konzervek és fűszerek között, amikor oldalra kaptam a fejem. Kissé megszédültem, mert ott volt jobb kéz felől karnyújtásnyira. Valósággal megigéződtem a látványától. Kérdően rámutattam, mire az eladó csak ennyit mondott: Zsülien. Kihívná, kérem, néztem rá félszegen. De az eladónő már nem hallhatta, mert elviharzott, mint a szélvész.

            Elképzeltem egy fehér ruhás, jóképű francia szakácsot, nem is szakácsot, mert az olyan mindennapi, inkább egy séfet. Szóval ez a séf éjt nappallá téve járja a várost menő autójával, mert holtbiztos halálra kereste már magát ezzel a különleges képességével. Az is átfutott rajtam, hogy megkérem, tegyen ajánlatot, nagy tételben aprítana-e nekem zöldséget mesterien szabályos hosszanti kis forgácsokba. Vagy magánóra keretében megtanítana-e a vagdalás művészetére. Szívesen kifizetném neki a mindenkori nettó órabérét. Még az sem tenném szóvá, ha nem adna számlát. Bánnám is én.

            Amikor egy hét múlva megint ott jártam, bátrabb lettem. Azaz bátorrá tett a vágyakozás. Istenuccse, nem hagyhatom annyiban. Nem lépek ki az üzletből addig, amíg személyesen meg nem ismerkedem vele. Nekem ez a Zsülien kell és kész. Sajnos felmondott, adta tudtomra a feltűnően csinos eladónő, és láttam a szemében, hogy azért őt sem hagyta hidegen kollégájának kurta-furcsa távozása.

            Zsülien, Zsülien, Zsülien, sóhajtottam egy-egy fárasztó nap után, amikor a zöldségeket daraboltam a levesbe. Vajon hol jársz most, Zsülien? Aztán elmaradoztak a sóhajtozásaim. Peregtek a hónapok, mint pókerjátékos kezében a kártyalapok osztás előtt, és szégyen, nem szégyen, teljesen elfelejtkeztem az én Zsülienemről. Mígnem egy ködös, fagyos januári napon csoda történt. A munkahelyemen a nagyszünetben egyik kollégám az izgalomtól lángvörös arccal szólt hozzám: Siess le a tanáriba! Siess le a tanáriba…hoztak…Zsülient.

            Káprázott a szemem. Futottam. Rohantam. Szálltam. Szinte ajtóstól rontottam be. És igen, igen, az izgalomtól alig bírom leírni, de ott állt Zsülien teljes férfiúi mivoltában. Lehetett vagy százhatvan centi. Nem tudom, első ránézésre ennyinek néztem. Kopasz feje búbja a nagy munka hevében fényesen csillogott. Világoskék ingének egy-két gombja tekintélyes pocakján magától kigombolódott. Az egyik kezében smaragdszín zöldségszeletelő táncolt, ami a tulajdon szemünk előtt aprította, forgácsolta a sárgarépát, uborkát, káposztát úgy, ahogy a nagykönyvben és a szakácskönyvünkben meg van írva.

            Zsülien, Zsülien, suttogtam a szenvedélytől elvakultan, és beálltam a sorba. Merthogy sorba kellett állnunk. A készlet erejéig lehetett csak megvásárolni az aprítót. Pechünkre mi voltunk az utolsó láncszem. A papírdobozban nyolc darabot számoltam, én a nyolcadik voltam a sorban. Nyert ügyem lett. Illetve csak lett volna. Egyik munkatársam libbent be az ajtón, előrefurakodott, legelőre. Itt a felváltott pénz, ez pontosan annyi, mondta, és boldogan szorította magához a kis dobozt. Hát persze, hogy boldog volt. Pofátlanul boldog, mert magának tudhatta azt, amire én  hosszú hónapok óta vágytam. Úgy éreztem magam, mint a szomjúhozó, akit végre elvisznek a híves patakhoz, de megtagadják tőle a vizet. Szívemben düh, kétségbeesés, féltékenység, irigység vert tanyát, és komolyan mondom, sok mindenre képes lettem volna, csakhogy enyém legyen végre Zsülien. De tekintettel a helyzet menthetetlen voltára, lógó orral elindultam kifelé. Mentemben ott hullámozott előttem a sok-sok mandarinsárga répaforgács, amely már sohasem lehet az enyém. Nem láttam, nem hallottam a kétségbeeséstől. Nem hallod, a tesztert elviszed vagy nem? Kell vagy nem kell?

            Kellett. Persze, hogy kellett. Kopottan, forgácsosan, használtan, de enyém lett végül Zsülien. És most már enyém is marad mindörökre.

 

Egy utazás alakjai

 

A herélőjuhász

 

Karcsika elgyötörten csoszog be a tisztaszobába a fényképekért és az újságokért. Nehezek a léptei, akárha megjárta volna valamelyik frontot, pedig csak negyvenes. A kormos, égett ételfoltos sparheltet vizsgálom, mikor egyedül hagy, közben – először látok ilyet – kipróbálom mennyire érzékeny egy földespadló. Meg lehet-e sebezni cipőéllel, sarokkal.

            Ezen a képen mi vagyunk, mutatja Karcsika, amint visszaér: a Földes Sanyi bácsi, a Tokaji Pista bácsi, az Öreg Cincér, meg ezek. Emezeket meg rólunk írták.

            Fegyelmezett büszkeségének nem bírok ellenállni, odakönyökölök, hogy megnézzem a gyűjteményt. Bőröm zsíros lesz a viaszkosvászon terítőtől.

            Szúval ezek azok, na, mondja, írtak már rullunk mások is.

            Aha, felelem.

            Fölül egy Kistermelők Lapja, alatta egy Szegedi Egyetem. Beleolvasok. Kettős interjú, tükör a tükör előtt: próbálom Karcsika bödön hangját hallani, amikor a válaszokat olvasom, és közben arra gondolok, hogy ezt a dupla fenekű helyzetet, éppen idevaló, megírom majd. Tessék.

            „ (…) Nem gondolt még arra, hogy lassan meg kellene házasodnia? Vagy nem tartja szükségesnek?

            Lett vóna, de hogy szegény anyám meghalt, elhalasztottam.  Aztán meg a lyány hagyott ott…

            Ő mit szólt ahhoz, hogy foggal herél?

            Hát, nem is mondtam neki.

            Nem tudta a menyasszonya?!

            Lehet, hogy tudta, de én nem mondtam neki.”

            Tennap meg a saját kecskéimet herültem ki, mondja Karcsika, mikor ráun a csendre. Négy lábát összekapták, oszt úgy. Többe vót a  fogás, mint a herülés.

            Izgatottsága rám is átragad, nem bírom visszagyűrni gyomorba a goromba újságírót. Pedig, mikor hallgatunk egészen olyan volt, mintha lehetne közöm nekem is egy füzesgyarmati herülőjuhász viselt dolgaihoz.

            Mióta űzi ezt a mesterséget, kérdezi belőlem az újságíró.

            Gyermekkorom úta. Akkó’ tanultam eztet az öreg juhászoktul. Azok, az öreg juhászok meg így mutatták, hogy így köll.  Különben meg könnyen bele lehet gyönni.

            Bele?

            Bele.

            Nem tom.

            Ha mondom.

            Már akinek.

            Neked is.

            Szerintem nem.

            Munka az! Csak az a baj, egyedül nem bírok vele.

            Hát akkor?

            Valakinek a lábát fognia köll, hogy én tudjam csinálni. Ahogy a lábát elfogja, leghegyit a zacskójának sitty-sutty akkó’ bevágom, tűbe elfogom, oszt’ lehet  is harapni. Pályinkát, egy gyűszűnyit rájaköpök, nem vagyok én olyankor ihatnék, csak hogy el ne fertőződjön.

            Úgy teszek, mintha érteném, merengek, mint aki látja a módját. Megfogalmaztatom vele azért újra és újra. Belejön, a konyha közepén toporog, alakít. Pantomimes. Színész, aki élete első főszerepéről nyilatkozik. Populista politikus. Kék munkásgatyája a lágyékáig csúszik, nadrágja ülepe szinte a combja közepén. Pörög a játék, igazi, riportba illő fiktív valóság, minden itt van, ami kell a herüléshez, csak a négylábú hiányzik. Mutatja, hogy az állat két alsó lábát fogja, mintha hátával maga felé venne föl egy gyereket.

            A lábszáránál szoríjom magamhoz, mondja.

            Elképzelem: a feneke egy kicsit lesüllyed, már látom is, tényleg megfeszül a herezacskó. Karcsika leül és rám mosolyog.

            Értéd mán?

            Legszívesebben megölelném. Hivatásos juhász korában is így heréltek, kérdezi belőlem az újságíró.

            Hogyne, feleli Karcsika. Liker, másfél liker pályinkát oda a főnökök kihoztak, oszt’ vót, hogy egész álló nap csak herültünk. Aztán szabad tűzön olyan tökpaprikást főztünk, hogy csak na. Krumplival finom ám, de nagyon.

            Miben különbözik a hústól?

            Gyorsabban fő. De jó az reszelve is, meg tojással.

            Foggalherülés közben… hogyis mondjam… nincs olyankor valami… fertőzésveszély? Nem szokta herélés előtt megmosni az állatok herezacskóját?

            Karcsika hátrahőköl. Lelohad. Összezárja a combjait, zavartan igazgatni kezdi zsíros, őszülő szöghaját. Elpuskáztam, oda a lassan gyarapodó bizalom. Más térbe kerültünk, aminek én tapostam ki a tisztásait. Higiénikus nézőpont, flaszter paradigma. Egy rezervátum fals romantikája.

            Mán mié tenném, háborog. Tiszta az teljesen, gyapjú van azon.

            Cimborálni akartam, mégis urizálok. Van még igény az ilyenfajta herélésre, kérdezi belőlem az újságíró. Menteném, ami menthető.

            Má’ hogyne  vóna. Tavasszal is, két hétig ki se látszottunk a munkából. Ilyen ollóval nyírtunk.

            Koszos kezével a hokedlin heverő, kerek pántos birkanyíró ollókra mutat.

            És meg is körmöltük őket. Amúgy tisztába raktuk őket rendesen. Amennyit ezekkel megnyírtam, ha mind az enyém lenne! Lenne egy kis csapat.

            Mit szól a módszeréhez az állatorvos? Látta már, hogyan csinálja?

            Látta hát! Meg is dicsért, hogy a régi juhászok is így csináták. Vót olyan is, hogy a Boda doktor úrék eljártak malacot ótani, oszt’ egy háznál kérték, hogy herülné-e meg a bárányt. Oszt’ mondta a Boda doktor úr, hogy szóljanak nekem. Meg vótaképpen baj se érte még ezzel egyiket se.

            Egy kicsit még értetlenkedem. Hogy van-e ma soron állat. Jó lenne a riportba, hogy én is ott… „toporgás”, „téblábolás” – nem is tudom, melyik kifejezést használnám. Karcsika ingerült, világosan megmondta, nincs. Azért kisétálunk a zöldellő lucernás udvarra. Zsófi és Gyurka, Karcsika kecskéi, a belső udvaron legelnek. Gyurka nem örül nekünk. Karcsika magához vonja.

            Így na, így köll, mondja, és felemeli. Térgyeljé le, szól rám, úgy bizony, oszt mostan hajoljá oda.

            Semmilyen seb nem látszik a tegnap herélt Gyurkán. Bár dudor sincs.

            Érted mán, kérdezi.

            Értem, mondom, és a fölöttébb lapos, szaros, sáros herezacskóról felemelem a tekintetem.

 

Az egyszerű juhász

Meghozom a karikát, Karcsikának nagyfröccs, nekem kicsi, tizennégy forint a kisfröccs, a szegedi Bárkában, ami a város legolcsóbb csapszéke, hetven. Jottányi csönd van, aztán Karcsika egyszerre azt mondja, egy nagyobb nyelet, talán kettő, ha lecsúszik, hogy Veszett Daruru mindég tunni akartak. Délutánba ért a keserves, fülledt kora nyári délelőtt, a Kinizsi kocsmában áporodott bagószag van, az ablakon át bevilágít a füzesgyarmati nagyutca széles tere.

Kicsodák akartak tudni róla, kérdezem.

Én aztat nem tudom igazibul, feleli, de mindég jöttek múzeumosok, meg ilyen fajták, osztán ő meg elbeszélte nekik, mit tud rulla.

Kiről?

A Veszett Daruru.

Aha.

Nagy ember vót. Bizonyára, ha ilyen kéváncsiak.

És kitől akartak tudni róla?

Tokaji Pista bácsitól.

Alig várom, hogy lehajtsa a fröccsöt. Menjünk, parancsolom. Karcsika orosz tajgai vágtázója fájdalmasan nyekereg, ahogy ráhuppanok a csomagtartóra. A kátrányos kerítéslécek között ideges szemek villannak ki, mint egy olasz maffiafilmben. Párolog az aszfalt.

Vótam ám én versenyen is, szól hátra. Herülésbe pediglen első lettem. Adtak bort, meg csokit.

            Ha ennyire egyszerű minden, kiáltok előre, és megkapaszkodom a vállában, hogy még seb sincs, miként lehet eldönteni, ki nyert?

            Más, mondja, nem herült, csak én.

Nem volt szoros.

Már hogyne. Én tudok herülni, más nem tud.

            Tokaji Pista bácsi a faluszélén lakik, még éppen nem tanyában. Nagy sokára csoszog ki a kapuhoz, kalapja zsíros, viseletes, csizmanadrágja pecsétes, de keményszárú bőr csizmája kivikszolva. Pödrött bajsza ősz és ritka. De peckes. Elmondom, mi járatban. Visszasétál a házba, újabb tíz perc múlva előkerül.

Nem akar a fiam beszéni, mer’ nem jól van, közli.

            De én magával akarnék diskurálni, magyarázom.

            A konyha sokkal rosszabb állapotban van, mint a Karicskáé. A döngölt padlót régen nem söpörték, recseg a morzsa. Mindig. Úgy érzem akkor is, ha nem tapossák. A beszélgetés is ilyen lesz, recsegős, de ezt nem sejthetem előre.

            Daru Sándor nagy gazember vót, mondja, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova. Tizennégy éves koromtú őnéki dógoztam egy ideig, aztán még húsz évet juhászkodtam, míg be nem gyött a ruszki világ.

            Ő tényleg csodákat tudott tenni? Mondjuk elintézte, hogy az állatok megvesszenek?

            Meg is betegítette, meg is gyógyította. Meglátta, ha csüng a feje, csinát neki orvosságot.

            És valóban elhajtott minden hang nélkül bármilyen állatot?

            Visszaadta még akkornap neki, fináncos ember vót, egyszer úgy derékon vágtam a vasvillával, hogy arrú kódult, mondja és nevet. Alig hencseredett fő.

            Akkor a falubeliek hordták hozzá a veszett állataikat gyógyíttatni?

            Dehogy hordták!

            Ha meg tudta gyógyítani, akkor miért nem?

            Nem tudta az, mindég gyött hozzá egy veszett kutya. Hallottuk, éjszaka veszett kutya jár.

            Pista bácsi, nem értem. Mit csinált? Az imént mintha… azt  tetszett volna mondani, csinált valami orvosságot, ha csüngött a feje.

            Csapják agyon!

            Mit mond? Hogyan?

            Lapáttal.

            De én…

            Fináncos ember vót. Lovat, ökröt megveszíteni és meggyógyítani is tudta. A kutyát csapják agyon! Ő veszítette meg a kutyákat, vót egy kedves pulim, a bundámnak szélérül eltűnt, oda vót, máma se láttam.

            Lett helyette új?

            Azt mondta Daru, hogy Szeghalomrúl hozzunk egy pulit. Szűcs Sándor cimborámtúl vegyük meg, az meg azt mondta, nem lehet. Daru éccaka elhítta a kutyát Gyarmatra, onnan meg Barnaszigetre. Az ember reggel hajtott vóna. Nem tudta meg sose. Nagyon jó puli vót.

            Még egyszer megkérdezném… hogy is van ez, most… gyógyított, vagy nem… megveszítette az állatokat… vagy nem?

            Eltűnt. Oda lött egyszerre, aztán meg: utálták is, többet se láttam. Nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova.

            Az utolsó mondatról, az jut eszembe, hogy Barnaszigeten éltek le úgy életeket juhászok, hogy nem értesültek a téeszesítésről. Észrevétlenül elgyalogolt mellettük a század. Vagyis: inkább utolérte őket. Azt a határ menti, akasztófát termő pusztaságot még a huszadik század derekán sem telekkönyvezték. Nem volt az ország része. De a világé sem.

            Elhallgatunk. A szobából neszezést hallok majd egy-két elkeseredett nyögést.

            A kölök má’ megin’ beteg, mondja Tokaji Pista bácsi, mire a kölök megjelenik az ajtóban. Egészen közel lépnek egymáshoz. Egy kilencvenes éveiben járó apa és egy jóval hetven fölötti kölök. A mélyebbnél is mélyebben hallgatunk, a kutya meg közben bejön a konyhába.

 

 

A pap

Szeghalomig van busz, sehova tovább. A csabai járatig órák. Szeghalom szomorú és kegyetlen kisváros a Körös partján, teli elvágyódással és ragaszkodással. A bíróság épületénél olyan, mintha a világ közepénél járnék, keresi szemem a szent oszlopot és a törzs tagjait, kik életük árán is hisznek ebben. Egy üzemmel szemben cövekelek le, vékony lécekből szögelt faládákat rakosgatnak fejkötős asszonyok az udvaron. Biztosan ipari kamera van a zuhanyzójukban, gondolom, az üzemvezető meg egy kupa kefírt ráz kukkolás közben vadul.   Szűk fél óráig nem jön egy lélek. Aztán egy kispolszki robog bele a csendbe, integetek neki, kissé ki is lépek elé. Nem kerül el. G. atya, egykori tótvárosi plébános hírhedt ember felénk és másutt is, jó napot köszönök neki, mintha nem ismerném. Szeged közéleti irányultságú, szívesen szereplő püspöke, G. atya „kétes üzelmeiről” homlokát ráncolva nyilatkozott a királyi televíziónak, sokadik nyílt levele után „okos megoldásokat” fontolgatott, aztán  elárvereztette G. atya bútorait a parókiáról.

            Merre, kérdezi az atya.

            Csabára, felelem.

            Mikor G. atya még Szegeden könyvnyomtatásba kezdett, és a nyolcvanas évek végén olyan műveket szedetett ki, amiket a klérus örömmel, a hatalom némi daccal fogadott, akkor állítólag egy szerdai reggel azt suttogta G. atya fülébe a püspök, hogyha nyersz rajta, fiam, annak fele a miénk, ha elbuksz és följelentenek, nem tudtam róla.

            Mindenre lehet áldást kérni, atyám?

Arca meg se rándul. Ő egy ismert alak a Viharsarokban, ha ismerem, hát ismerem.

Gúnyolódik, kérdezi.

Nem én.

De akar.

Dehogy.

Az „Istentől áldott spermáról” akar hallani, igaz?

Újságíró vagyok.

Nem kérdeztem, mondja, és nem is mentség.

Nem mentegetőzőm, feleltem. És nem is a botránya miatt ismerem. Egyszer, egy unalmas nyár derekán, az esküvői szezon ürügyén, riportot kellett írnom a nász öröméről és bánatáról. Akkor megkerestem önt.

Nem emlékszem.

Én sem emlékeznék.

Ha alul értékeled magad, alul értékelnek.

Ugyan.

Szóval?

Ott sok mindenről beszélt nekem. Meddő asszonyokról is.

De az Úrtól áldott spermáról nem.

Arról nem. Azt utólag hallottam. Belefért, szép hozzáköltés… már, ha az.

Az.

            Azt is hallottam, hogy egyszer hajnalban, egy lépcsőház álomszagú csendjében azt kérdezték Öntől, utolsó kenetet adott-e fel.

            Hogyhogy?

            Valahonnét hazafelé tartott.

            És mit válaszoltam?

            Hogy kenet volt, de nem az utolsó.

            El se mosolyodik. Nem riportba illően marad néma. Fegyelmezett, vagy nem érdekli a szemtelenül elővezetett legendárium – nem talál egymásra figura és valóság. Kezdem úgy érezni, elviselhetetlen mozdulatlanságban vagyunk.

            Egyszer azt kérdezték tőlem egy pesti konyhában, van-e olyan mező az Alföldön, ahol semmi sincs a horizonton belül, mondom. Egyáltalán semmi. Se egy fa, se egy bokor.

            Nincs.

            Nincs hát. Sehol sincs.

            A sivatagban, ahol Krisztust megkísértették, ott volt, magyarázza. Ott létezett ez a semmi.

            Ahol született az egyház?, pimaszkodom.

            Iván Karamazov novellájára gondol?

            Elszégyellem magam. Szorít az öv, nehezen jutok levegőhöz. Dobolok a combomon. Telefonon lehet gyónni?, kérdezem.

            Kosztolányi?

            Megint elhallgatok.

            Hol tegyem ki, kérdezi.

            Ahol önnek jó, mondom, és letekerem az ablakot.

(A novella a szerző Pletykaanyu [Magvető könyvkiadó] című kötetében olvasható.)

(Illusztráció: Menasha Kadishman – Sheep by the Trough)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, és az erdő kellős közepén egy aprócska ház. Ebben a házban élt egy öregasszony a férjével és a három lányukkal. Egy hűvös őszi napon a három leány sétálni indult az erdőben. Amikor egy nagy szikla mellett mentek el, hirtelen vihar kerekedett. Ropogtak az ágak, süvített a szél, és egyszercsak egy villám csapott a sziklába.  Ahogy a lányok lenéztek a karjukra, lábukra, elhűlve látták, hogy a bőrük beszürkült, és ocsmány, gennyes hegek tátonganak rajta. Minden egyes seb olyan volt, mint egy fájó, lüktető, véráztatta kráter. A legifjabb leány ijedtében felsikoltott. A hangját meghallotta a Bölcs Öreg Vakond, aki éppen a szikla körül ásott. Rájuk rivallt:
– Leányaim! Veszélyben vagytok. Hát senki sem okított titeket az erdő veszélyeiről? Ha közvetlenül melletted csap le a villám, bőröd nyomban szürkévé, fénytelenné válik, és telis-tele lesz kör alakú, gennyedző hegekkel. Ezután pontosan három óra elteltével eljön  érted a Halál és segítője, a Vak Lúd, hogy soha többé ne láthasd Isten egét. De van rá egy mód, hogy elkerüld a végzetet: a Vak Lúd nem lát ugyan, de egyből megérzi a szagát azoknak, akit a túlvilágra kell vinniük. Szedjetek tehát össze annyi zöldséget, amennyit csak bírtok, sárgarépát, káposztát, mezei abácot, szárzellert, pityókát, szegőgyökeret, karfiolt, és mellé temérdek hagymát, aztán takarjátok be az egész testeteket egy lepellel, hogy ne látszódjék a hamuszürke szín. Az egész családotok öltözzön fel így, különben gyanút fognak. Mire megérkeznek, már álljatok neki a leveskészítésnek, mivel a főzés szaga fogja majd megtéveszteni a Vak Ludat. Mikor belépnek, vágjátok fel vagy reszeljétek le a hagymát, tegyetek úgy, mintha csak estebédet készítenétek, és mondjátok meg a Halálnak, hogy rossz ajtón kopogtattak. A jó szerencse legyen veletek!
A leányok hazamentek, és rögvest kezdtek készülődni a Halál fogadására. Miközben munkálkodtak, egy holló repült be a nyitott ablakon, de nem nagyon törődtek vele, a kezük tele volt munkával. Bevitték a zöldségeket a házba, és kendőkkel, lepedőkkel takarták el szürke, sebes bőrüket.
Hirtelen nyikordult az ajtó, és kopogás nélkül benyitott a Halál a Vak Lúddal egyetemben. A középső leány úgy megrémült a jövevényektől, hogy majdnem a tálba vágta az ujjait is a hagymával együtt.
A Vak Lúd megszólalt:
– Ha nem csal az orrom, akkor ebben a házban nincs senki, akit várnának a túlvilágon. Rossz házba nyitottunk be nagy sietségünkben, nem igaz, Halál komám? Te mit látsz rajtuk?
– Lúd komám, valóban nem csal az orrod, biztosan az erdő másik felébe kellett volna mennünk. Habár… Hohó! Mi ez a különös gúnya rajtatok, lelkeim? Mi okból visel mindenki lepelt ebben a házban?
Az öregasszony körbe-körbepislantott, majd nyugodt hangon válaszolt: – Itt lakik velünk ez a pernahajder holló, a szemünket is kivájja a betyár, ha nem takarjuk el magunkat leplekkel.
– És miért szipog az a leány? Hohó, talán valamit rejteget?
A Halál közelebb lépett a középső lányhoz, de az asszony gyorsan válaszolt:
– Csak a hagyma miatt sírdogál szegénykém. Mindig könnyezik, ha hagymát kell vágnia a levesbe.
– Az már más. Lúd komám, úgy látom, nincs több tennivalónk itten. Tévedés volt erre indulni, itt nincs egyetlen halálra készülő lélek sem. Isten veletek!
A Halál és a Lúd eltűntek, és mindenki úgy érezte, újjászületett. Örömükben körbetáncolták a házat, aztán megették az ízletes zöldséglevest. A család hosszú évtizedekig boldogan élt, és a Halálnak hírét sem hallották újra.

Kép: Leonora Carrington

 

Volt az a fiatalember. (Félreértések elkerülése végett nem Karinthyt idézzük.) Most meg kéne jelölni, szikével alanyt az állítmányról, leválasztani végzetet a véletlenről. Látom nyomait a hóban, hiszen minden esetben ennyit láttam belőle, ahogy elsétál a közelemből. Elnézem egy darabig, elidőzünk a lassan kavargó hóesésben. Betelve a látvánnyal a közelben levő parkba baktattam varjakat nézni.^[1] Fekete tollcsomók, kiugró hegyes csőrrel szaggatják, törik meg az egyenletesen szürke eget. Az intenzitás, a hév rávall, akár ő is írhatta volna, de kevés szövegét ismerem pontosan, többnyire iskolás másolatokat, melyeket az olvashatatlanságig ellátott magyarázatokkal, betoldásokkal. Minek írt?, hogy valahol, hétezer kilométerre, a világ túlsó felén egy alvó nő ajkán öntudatlan, boldog mosoly fakadjon –  igen, az arccsonton rétegződő finom izomzat aprócska rándulásáért. Ezért a rándulásért és azért az éjszakáért, de akkor már – a mintegy mellékesen hozzátartozó – filmszínésznőért is. Ez a gondolat gyönyört okozott, pulzusa megugrott, szíve körül bátran cirkulált a vér, szemét az égnek emelte: fekete tollcsomókat látott, kiugró hegyes csőrrel.

   Kitölteni a távolságot pont és szókezdet között, hajszálrepedések/szakadékok közt lavírozni, és általában: valami között, épp közben, amíg egy jelenet másikra vált, elkerülni a várható aknamezőket, megtorpanást, csendet; a tervezett szünet csak jól jöhet. Így képzelem a szavait, plasztikusan, madzagra fűzve, ahogy előremenetelnek, mindig hátat mutatva. Megszerkesztettem arcát, grimaszait és ellágyulásait, orrnyergének ívét, a szemüvegére lecsapódó párát, a keményen összeszorított, legörbülő szájat. Egyre amorfabb másolatokat gyártottam ahhoz a görnyedt tartáshoz, melyet egyedül ismertem. Arcának romlását nem fékezhettem, hát teleírtam a felületet. Eddig azt értem el, hogy álltam bokáig a szűzhóban, és néztem, hogyan köröznek a varjak a fejem felett. Szürke kabátját hófehér betűkkel.

   A filmszínésznő ébren van. Hajnali négy óra, amerikai idő szerint. Éjszakáról éjszakára ismétlődő mozdulattal, az álomtól kábultan törli a jeges cseppeket homlokáról, halántékáról. Kézfején apró kristályok, igazgyöngyök. Fázik, s ez örökkévalóságnak tűnik, pedig álma puha volt, illatos. A helyszín ugyanaz, a hölgy jelenlétében Georg Trakl mondja el versét, címe: Csend és nyugalom – hangjával megtelik a szoba, recseg a gramofon, szokatlan zugokból tör elő: a párna alól suttog, ordításától megreped a plafon, vastagon hull a vakolat, majd a függönyt lebegtetve jó középhangon szaval, szaval, végül fülbesóhajt: fekete madár röpte megérinti egyre azt / Aki néz.  És mielőtt félrecsúszna a tű, csak a sercegés. Más benyomás nem maradhat: puha, illatos. Nem akarlak bántani, a mosolyt akartam kierőszakolni, nem a vágyát, a mosolyt. El kell titkolni, mert öl. Megöl. Értetlenkedik, mint ilyenkor mindig, a szívét tapogatja. Ül és masszírozza. Istenem. Sír.

   A fiatalember 1998. december 20-án elfeküdt egy módszertani mező potenciális közepén, a fűben kotorászott, valamit keresett maga mellett, amibe belekapaszkodhat, amit elhagyott vagy épp most készült megtalálni, de elhalasztotta, mert jólesett a fekvés, a völgyre néző kilátást pedig nem cserélte volna föl semmilyen retorikai alakzatért. Mi járhatott a fejében? Mi maradt félbe?  Felismerné-e önmagát a kimerevített állóképben?

   Azóta semmi változás, hó hullik tömött pelyhekben, szakadatlan. Hangok játszanak velem.  Kipécéztem magamnak a holdat, felálltam, rokiztam egy kicsikét, hogy ne fázzak, s közben a nyári misékre gondoltam. (Az Úr kegyelme vezeti tollam.) Akkor boldog, ha elképzelheti; ha olyasmit jelöl, ami rajta kívül van. Néha képzelgésnek olvasom az egészet; azt, hogy a fiatalembert ismertem, már amennyire ismerheti egymást két ismeretlen. A nőnek azóta férje, szeretője, megereszkedett melle, légcsőhurutja, aszott bőre, sztárkultusza van. Filmje nincs. Vagy a fiatalember mosolya megfagyott. A nő arcán kivájt mederben folyik a könny. Én meg itthon ülök, és mint aki imádkozik, úgy másolok. Pl..: körbefon minket, de leszaggatjuk, mint a pókhálót – bepánikolva – visszalökjük, oda, ahol éjszakánként madárként hódítunk. Nem lehet elégszer elképzelnünk, boldognak is kell tudnunk őt.

^[1] A kurzívval szedett részek B. F. M.: Egy fiatalember naplója című szövegéből származnak.

 

(Illusztráció: Marc Chagall)

 

∞ Maluridé: Sea; 7:46–11:50
(KUNSZT, Hajógyár, 2023)

– Hol van a hullám?
– A tengeren.
– De hol van a tengeren a hullám?
– A tetején.
– A belsejében nincs?
– Nem tudom, én a tetejét látom.

A fekete elefánt hosszasan jár fel-alá a szobában. Külön szoba kellene a fel-alá járkálásának, de egy szobán osztozunk.

Ülök a takaró alatt. Hallom, ahogy jár, a függöny hullámzását.

Hangosan lélegzik az elefánt, és fúj a szél a szobában, felhők csüngnek az ablakban. Néznek befelé.

Az ablakpárkányon esik az eső, a hó, a jég. Kint. Bent esővirág, hóvirág, jégvirág, néznek ki az ablakon.

Néz az elefánt, vagy az egymást nézi.

Majdnem megszólaltam, de észrevettem, szó nélkül ülök a takaró alatti homályban.

Álmodom, Holdas ég, reggelre eltűnik. Másik álomba, égbe.

Lefekszem, lámpa ég, az elefánt kapcsolja le?

^☁️ 🐘 ^☁️

Reggelre lejött a Nap. Letörött a Nap. Nézem.

A föld alatt a Hold süt?

Egyedül vagyok az elefánttal. Néz, de nem mond semmit.

Az elefánt árnyékában van egy szirom, és annak is van árnyéka. Az elefánt árnyéka, az elefántárnyéknak is van árnyéka.

Tűleveleken keresztül érkezik a szobába a fény. Az elefánt csíkos oldala, fenyők árnyékolják. Néha hallom, tűleveles ágakat rág.

Elkerülöm az elefánt árnyékát, pedig a szirom árnyékát nem.

_🌸 🐘 ^🌲🌲🌲

Egész éjszaka Nap fürdette, hó fürdette szobában alszom.

Melyik állat él a sötétben? A föld alatt is süt a Nap.

Fázom, félek. Félek a hidegtől. Ha hideg van, miért jéggé válik a víz, és nem hóvá?

A földtől az égig hó van. A föld alatt is hó van.

Ha megfagy a víz, jég. Ha megfagy a tűz?

Az iszaptól a hullámig is hó van, és a víztől az égig.

Az elefánt jár a szobában, esik a hó neki. Jár körbe az ágy körül. Amikor a jég kienged, kiszabadulnak az állatok.

Megéghet a fa gyökere?

Az éjszaka is fehér, ahol hó van. Ahol fehér hó. Ahol fekete elefánt él, fekete hó esik?

^{❅ ❄️} 🐘 ^❄️

Reggelre a Nap, esik az esővel. Mi történne, ha tűz esne az égből?

Nem merek a szobában lépni, mert vagy az elefántra lépek, vagy mellé.

Elefántos szoba, bizonytalanul járok.

Keresem a kijáratot a szobából. Kijáratot az elefántból.

Az elefánt beszélt, rejtélyes, néma nyelvén.

A magasabb hegyeknek mélyebb gyökerei vannak. Van a földben egy réteg, ahol az elefántok mennek körbe. Amikor nekimennek a hegyek gyökereinek, akkor van földrengés.

Mit mondanál egy elefántnak, hogy elmenjen?

🗻 🐘

Van olyan virág, amelyik minden harmadik éjszakán világít.

Beesett a tojás a tengerbe. Figyeli a tenger, ahogy kikel.

Ha a kancsó vezetne, mindig a víz irányába mennénk.

Egymást kerülgetjük, de tegnap rám nézett az elefánt. Annyira féltem, hogy ő is megijedt tőle.

Felhő a szobában, felhők közelsége.

A karácsonyfákból éjszaka halotti koszorúkat készítenek.

Ha nem lenne átlátszó a víz, hogy néznék a halak a Napot?

☀️ 🐟

Van olyan hely, ahol az elefántok, mint a fű, mint az ég. Mint a bodzalevél, -virág, -bogyó. Mint az eső a felhő alatt, ahogy belőle kihullik cseppenként.

Nyílik az éjszakai virág. Van virág, amit három napon át sötétben nevelnek.

Valamit mondhattam az elefántnak. Elindult a folyó felé, az árnyéka indult.

Mit mondanál az elefántnak, hogy maradjon?

A folyó mozdulatlanul várta.

Vele tartsak vagy tőle?

Az elefánt árnyéka néha megfürdik a folyóban a többi árnyékkal.

Megfürdök velük.

_🙘🙙 🐘 _🙚🙛

2023. 10. 20. 7:05 – 2024. 12. 27. 8:00:44
Pilisvörösvár – kocsiban Nagykapos, Szlovákia > Pilisvörösvár

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól
13. Vele tartsak vagy tőle?

„elefánt”: Egyik, másik ablakból a Nap („amerre az elefánt belép a vízbe”); Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül („életnagyságú guécs fa indiai elefánt szobor”); Tükörben tüskés („elefántménes”)
„az elefánt csíkos oldala”:  Dala, esője („a fekete cethal a csíkkal az oldalán”)
„fekete elefánt”, „fekete hattyú”: Szavunk egymás felé
„fekete hó”: felkelni a Napot
„tojás a tengerbe”: Hócsillagok, éjszaka

(Illusztráció: Karl Schmidt-Rottluff: Spielzeug (Toys), 1947; Nan Bilden: Blue Butterfly Jungle)

 

Ma tizennégyszer mondtam nemet. Nem kérek, nem kérlek.

Először a háromfogú bácsinak, aki azt rikoltozta, hogy a második pár cipőt ingyen kapom, és a markomba akart nyomni valami cetlit, jutalékot az utcán osztogatott megváltáshoz. Aztán jött a fiú, lepelbe csavarva, homlokán jellel, és földöntúli boldogságot ígért. Megállapodtam vele, hogy nekem mindenekelőtt földire lenne szükségem, ha az kipipálva, nem bánom, visszatérhetünk az ő ajánlatára is. Nem akartam öt perc alatt sorselemzést, háborúskodás helyett nyugodt reformpolitikát, olcsó GM élelmiszereket, országhatárig érő gyorsforgalmi utakat, újabb dunai (és tiszai) hidat, alvásklinikát, kihagyhatatlan címlaplányos ajánlatot, még egy nyelvvizsgát, és a jövőmet se üveggolyóba zárva meséljék el nekem. Így ment ez egész nap, így számoltam egészen tizennégyig el. Nem kellesz, nem kell, visszaadlak. Micsoda vasárnap, micsoda város!

És mégis, valami történt odabenn, valami megváltozott. Máshogy ébredtem aznap, vagy hirtelen megértettem, hogy Kipling tényleg meghalt? Aztán Miskin hercegre gondoltam (vagy a kegyelemre?), de lehet, hogy a tegnap esti esőre, belefáztam a városba, talán ez így, együtt volt sok, kezelhetetlen, nem tudom.

Tegnap még azt gondoltam, úgy véltem, éreztem, boldogtalansággal vettem tudomásul, hogy van egy pont, legalább egy olyan pont a világban, ahol egyetlenegyszer sem tudom azt mondani, hogy nem. Hiába készülök egész nap rá (nem kérek, nem kérlek), nem áll a számra, ez a mondat még nem jó rám. Pedig az aura aetas óta ez jár a fejemben. Pedig reggeltől estig erre gyakorolok, amióta megszülettem, még fogmosás közben is. Ezt a mondatot a könyveimből kihagyták, helyesen kimondani nem tanították meg nekem. Pedig akartam elbánni, elégtételt venni, pedig ott minden út rossz volt nekem.

Sokáig vártam, hátha változik, megváltozik valami, mert mégiscsak belem meszesedett. Tévedek, inkább belém gyulladt, mint a húsba a tüske. Egyre mélyebbre fúródott, de nem vált eggyé velem, idegen anyagként mérgezett. Rozsdás kardként állt ki belőlem. Most kirántottam magamból, most kihúztam alóla a szőnyeget. Hogy mitől és miért sikerült hirtelen, hogy miért nem kérek majd belőle ezentúl, megmagyarázni jól úgysem tudom. Mondanám, hogy foglalkozhatott volna néha velem is, ha már itt vagyok, de csak magának töltött bort, csak magával töltötte ki az életét. Én pedig így nem leszek többé éhes rá. Nem terítek többé hozzá. Ünneplőbe sem öltözöm.

Este van, itt vagyok nem létező cetlijeimmel, a visszaküldött lapjaimmal, tenyeremmel, mely a jövő elől mások számára zárva van. Nem kérek, nem kérlek, mondogatom. Gyulladt a bőröm, ráz a hideg. Holnap még erős szél lesz. Mindennapi kabátom magamra borítom, ha kell.

Sosem fogom megtudni, mi történt valójában annak a vasárnapnak a városában.

 

(Első kiadás: Lovagkór, Méry Ratio, 2007)