próza címkével jelölt bejegyzések

10570486_626275410821089_6529238018198601950_n

ÉLETFOGYTIG TARTÓ KÖTELEZVÉNY

1.

(…)

Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

Sok álmatlan éjbe tévedve mind élesebb képeket rajzol elém az emlékezés. Ez kezeskedik-e inkább az eddig velem történtekért, vagy a felejtés? Ez utóbbi természetéről és rítusáról egyelőre még keveset tudok. Mire A kanizsai Hidegház című könyvemet befejezem, egyre közelebb kerülök a hatvanadik évemhez, sőt talán túl is jutok rajta, de a gyermekkori világ maradéka mind erősebben él bennem, és a múlt szorosabban fog karon, mint korábban bármikor. A jelen, amelyben mindnyájunk léte forog, nem tudja kedvre hangolni az embereket a környezetemben. Kopár többnyire minden. Régóta azon veszem észre magamat, hogy neuraszténiásan, fogcsikorgatva élünk mindnyájan. Valami elmozdult, az ajtókat kívülről csalárd módon beláncolták, barlangi üresség tátong azoknak a tereknek a helyén, ahová érdemes volt betérni hajdanán.
Szorongásaimban, melybe ez az állapot taszít, mindegyre ott kötök ki, hogy azt a kérdést feszegetem, hogy meddig tart ki a múlt? Mi töri meg az erejét a jelenben? Csak a halál?
“A halál kemény poroszló, nem ereszti foglyát”, ahogy Hamlet képes ezt kimondani a végén.
Ezért tudom rászánni magamat arra, hogy a halálokról írjak.

2.

Alig múltam el tizennyolc éves, amikor elkerültem a városból, fölkészületlenül a változásra, túl korán, és túl fiatalon, szinte még gyerekfejjel. Nem a lázadás vezetett, nem azt szenvedtem meg, ahhoz nem lett volna merszem. Tanulni mentem. Nagy szó volt, hogy elsőre fölvettek a pesti bölcsészkarra, és az úgynevezett „előfelvételisek” szellemévét se kellett kitöltenem valami poros vidéki laktanya homokos gyakorlópályáján, erőlködve, nehogy „ne bírjam ki”.  Békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálat minősítéssel úsztam meg a katonaságot, egy egerszegi orvos-írnok jóindulatából. Azon a tavaszon súlyos skarlátfertőzésen estem át, kiestem a rendes iskolai mederből, a kiegészítő parancsnokság összeírásán sem vettem részt. Már kezemben volt az egyetem értesítője nyár közepén, amikor sorozásra hívtak. Azzal az örömömet mintha egycsapásra elvágták volna, bizonytalanság és félelem telepedett ránk. Elszorult szívvel utaztam a megyeszékhelyre, ahol a Bátyám szörnyű két hónapot töltött el katonaruhában. Kísértett a múltja; élénken élt az emlékeinkben annak az elátkozott időszaknak minden keserűsége. „Rossz ómen”, ismételgettem magamban a távolsági buszon. Hiába temetkeztem az olvasmányomba, táncoltak a betűk a szemem előtt. Fokozódott a szorongás, amikor a katonaorvos elé kerültem. Alig valamivel lehetett idősebb a Bátyámnál; magába roskadva ült, és hallgatásba burkolódzott; néha megbillent a feje, és furcsán grimaszolt. Mintha ültében is megtántorodott volna; helyette az írnok beszélt, sokat és gyorsan. Készségesen végighallgatta a beszámolómat az átvészelt betegségről, majd hirtelen karon fogott, és áthúzott a rendelőhöz tartozó vetkőző-helyiségbe. „Ne említse senkinek, hogy a doktor urat milyen állapotban találta”, kérlelt. Megígértem, és az akkori fogadalmamat csak most szegem meg. És voltaképpen fogalmazás közben érem fel az eszemmel, hogy miképpen teljesült a vágyam, hogy katonaság helyett egyenesen mehettem az egyetemre.
Sietve kisomfordáltam a rendelőből, és kettesével szedve a lépcsőket, meg sem álltam a buszállomásig.
Az egyetem előtti operett-katonáskodás terméketlen időtöltés volt, senkinek nem hiányzott, talán csak néhány egymással marakodó, ködös elméjű alkoholista tiszt élvezetéül szolgált Kalocsán, vagy Hódmezővásárhelyen, akik minden évben fenték a fogukat egy-két pattanásos „diplomás csavargóra”, hogy rettegésben tartsák őket. A szerencsétlenek könnyű prédaként, eleve föltett kézzel érkeztek. Néhányukban ott nyoma veszett az ifjúságnak, amit csak később csalogattak elő a keserédes bölcsészévek.  Beszámolóik kiválóan jellemezték az ott folyt sokféle marháskodást, csak hát az a tizenegy értelmetlenségben eltelt hónap valahogy mégis összekuszálta az érzelmeiket: a sors akaratából nekik sem jött közelebb a felnőttkor, holott a legendás Tóth „ales” megedződni kivezényelte őket talicskával az árvízvédelmi töltésekre, és méreg erős pálinkát itatott velük szutykos bögrékből a tanyavilágban; Neretvai Gyuri szerint olyat, hogy szinte fölgyulladt a májuk. Nemcsak a csontjaikat ropogtatták meg ott, nemcsak a testük rándult össze, hanem a lelkük is. Azt talán mégsem lehet mondani, hogy emiatt nyúlt túl hosszúra az út a férfikorig; azt sem gondolom, hogy emiatt lett omladékosokká olyan sok elkövetkező év a számukra, és más okok miatt, a számomra is.
Az akkori világ nem hízelgett nekünk, szűkös volt, és fülledt, mint egy pállott levegőjű helyiség.
Ezeknek az időknek a sűrű robajlásai között legnagyobb vonzást a családi élmények jelentették még hosszú ideig sokunknak.
Én minden alkalommal, ha bármilyen kis időre is mentem vissza Kanizsára, szokás szerint elzarándokoltam a temetőbe.
Ez az én életfogytig tartó kötelezvényem, melyet ezen a Földön semmi nem érvényteleníthet.

3.

A vasúti árok fölötti hídnál lévő kaputól a hosszú gyalogúton, a régi temetői Kápolna mellett elhaladva, amelyet ma koporsók raktározására, és munkaeszközök tárolására használnak, jutottam el a családi sírig.
A mi sírunk a Hidegházzal szemben elnyúló parcellában található a tízedik sor szélén. Ellátni onnan a Hidegház nyugalmat árasztó épületéig, a kitárt, hatalmas kapun át kivehetők a fölravatalozott halott mellett égő a kandeláberek, melyek mostanra már villannyal működnek.
Hatvankettőben, amikor erre a területre kezdtek temetni, az Öregapám ravatalánál óriásgyertyákat gyújtottak meg, és lángok lobogtak körös-körül a hűvös, és félig sötét teremben. Erős füstillatot árasztott a levegő a koporsónál; engem leültettek az első sor szélére, ahol a gyászba öltözött családtagok foglaltak helyet. Kint, néhány méterre a Hidegház oldalánál várakozhatott a gyászhintó, amely a fájdalmas és ünnepélyes ceremóniának különleges patinát kölcsönzött. Azon vontatták ki a sírig az elhunytakat. Nagyanyám koporsója fölött is égő gyertyák világítottak, és a lángok úgy szöktek a magas mennyezet felé, mint valami adakozó kezek. Ez a temetés ezerkilencszáznyolcvan március huszonötödikén, kedden délután volt, és a lemenő Nap komor sugaraiban a sírhoz négykerekű, vasvázas kocsin tolták ki a cserfából készült koporsót a gyászhuszárok. Lassan mentem a rokonság és ismerősök között. Aprókat lépkedve közeledtünk a kiásott sírgödörhöz; az agyagos-köves talaj egyenetlensége miatt a koporsó alatt csúnyán zörgött a szegényes fémszerkezet. Ez kiélezte a csöndet, és visszaterelte a gondolataimat a halálhoz.
A legközelebbi hozzátartozó temetése éles határvonalat húz az idődbe; utána más ember lesz belőled. Vajon tartozunk-e még valamivel Istennek a halálunk után, amit majd valamelyik élő rokonunk rovására ír? Mert az adósságot idővel meg kell fizetni.

A sírnál egy beesett arcú fiatal pap beszélt rekedtes hangon. A kötelességét letudva, sietve távozott anélkül, hogy kezet fogott volna velünk. Akkoriban még szokásban volt a római katolikus egyház által végzett temetéseknél, hogy a búcsúztatást végző pap kézfogással fejezze ki az együttérzését az eltávozott családjának. Ez akkor szégyenszemre elmaradt. A pap viselkedése nem aratott osztatlan elismerést a család körében. Ez a nemtörődömség zavarónak hatott ránk, tanácstalanul néztünk egymásra. Nagyanyám biztosan magába roskad, ha látja a saját temetésén közreműködő papot. Szegény a világ kincséért sem mulasztotta volna el a vasárnapi nagymiséket. Eszembe jutott az is, hogy amikor a városban akadt dolga, ha csak tehette, betért imádkozni a Felsőtemplomba. Ott térdepelt a templom középső részén valamelyik kis lábtámaszon, fejét a földre szegezve imádkozott, majd amikor fölállt, egy pillanatra derű töltötte el a lelkét. Vajon hányszor láttam ezt az arckifejezését kiskoromban a köténye szélébe kapaszkodva; ki mondaná meg?
A gyászmisét, amely aznap délelőtt családi körben zajlott le, egy másik, korosabb pap mutatta be. Amikor kilépett a sekrestyéből, mindegyikünkre vetett egy meleg pillantást; az arckifejezéséből azonban nem tudtam olvasni. Az oltárral szemben a jobboldali padsorokban foglaltunk helyet, szorosan egymás mellett. Hideg volt, az átmeneti kabátokat ki se gomboltuk, úgy ültük végig a szertartást. Sárgás fény derengett a templomban.   Valahogy mindegyikünk csak a saját gondolataira figyelt, és igyekezett nem kimutatni Isten házának falai között, hogy feszülten várja ennek a hosszú napnak a végét.  Ki-ki, ahogy tudta, összeszedte a maradék erejét. A nyugtalanság kiült a sápatag arcokra. Kábán figyeltük a pap mozdulatait, és gépiesen követtük a liturgikus előírásokat.
Akkor még a halál életre szóló, nagy esemény volt, egyenesen szent dolognak számított a családban, mindenkit megrázott és hullámai messzire terjedtek, egészen a távoli, oldalági rokonokig, akikről alig vettünk tudomást a hétköznapi életben. Más idők jártak, mint ma, a temetés napja elfedett minden viszályt és haragot. Összeillesztette az öröklét egy röpke pillanatára a rokonság csonka részeit, azokat is, akiket már elfedett a koporsó, sőt talán már ki is hullottak az emlékezetből. A temetés annak a jele volt, hogy az élők odamerészkednek, ahol a halottaik megpihennek, hiába nehezteltek is egykoron egymásra; elbeszélgetnek az elhunyttal, mert mindenki a saját halálára is készül a sírkövek közt vezető úton, és ezt a beszélgetést igyekezett senki sem csak a nyugtalan éjszakai órákra tartogatni. Tudták, hogy a halál minden gondtól megszabadít, annak azonban, aki még nem végezte be a földi dolgát, kötelességei maradtak.
Az engesztelő mise alatt az oltár mögötti kupolaszerű bemélyedést figyeltem lopva, tekintetemmel a szegletek közé láthatatlan vonalakat húztam, hogy gyorsabban teljék az idő. Közelünkben néha megdöccent az oldalsó lengőajtó, amikor egy-egy betévedő járókelő keresztet vetett, majd térdre ereszkedett a kicsinyke Mária-szobor előtt, hogy elmondja az imáját és a fohászát a Mindenhatónak, aztán egy szemérmes pillantást vetve a gyászolókra, csöndben elhagyott bennünket.
A mise és a temetés között három óra különbség volt; a család és a rokonság közösen visszatért a Rózsa utcai házba megebédelni. Anyám előző este egy húsvágó késsel megsértette a kezét, és ki kellett cserélnie a borogatást rajta. Apámmal ezért sietve távoztak, alig bevárva a szertartás végét. Mindenkit előreengedve utoljára maradtam a miséről kijövet; a Bátyám a rokonságot gardírozta, és minél hamarabb, minél messzebb akart kerülni a templomtól; nem volt ínyére az egyház lelki tápláléka.
Különös érzés futott végig rajtam. Gondoltam egyet, és nekivágtam az útnak, hogy kimenjek a Hidegházhoz.
Szürke fénnyel világított a Nap, még nem harangoztak délre.
A temetéseken való megjelenés esik a legnehezebbemre az életben, még ha ezzel nem is vagyok teljesen egyedül.
A Hidegház falára illesztett kiírás tudatta, hogy aznap egyetlen temetést végeznek, az övét. Belestem a hatalmas ajtón; az egyik résnyire kinyílt szárny mellett fénycsík húzódott, amely kettéosztotta a csarnokot. Már odakészítették a ravatalra a lezárt koporsót. Félrevert a szívem az izgalomtól, amikor lábujjhegyen elindultam hozzá. Titkon éreztem, eluralkodó félelemérzet van bennem azért, hogy egyedül akarok búcsút venni tőle. Sohasem szorultam volna rá annyira a gyámolítására, mint akkor. Álldogáltam a rézsútos fényben; neszezés szűrődött át a levegőn.  Megszenvedtem érte, gondoltam, hogy ne forduljak vissza.
Vajon ki rendelkezik rólunk a saját emlékezetünkön kívül?

4.

Talán sohasem tudom meg, hogy Te mit őriztél meg az emlékezetedben a kanizsai Hidegházról.
Nem kérdezlek róla.

Részlet A BÁTYÁM HAZAVITTE A HALÁLT (Elégikus víziók a Halottas Könyvhöz) című, a PRAE.HU kiadónál idén megjelenő prózakötetből

nagykanizsa-beke-mozi-

vangogh-shoes

Kulcsok, ajtók, ablakok

 

 

Amikor az első tárgy kirepült az emeletről, a bokrok közé esett, egyenesen Feri bácsi elé. Feri bácsinak most szerencséje volt, pedig nem lett volna nehéz eltalálni, hiszen idejének nagy részében az utcán sétáltatta Trixit, és az épület előtt sertepertélt, ott lakott ugyanis Bori, akit a buszon szokott látni. Bori nemrég vesztette el a férjét, mindig feketében járt, de otthon színeset is hordott, Feri bácsi meg sokszor elment az épület előtt, hátha látja őt feltűnni piros ruhájában, abban volt a legszebb. A bokorba repülő kanál megijesztette, de nem, nem Bori ablakából jött, eggyel feljebbről, a nyakát nyújtogatta, előkapta apró távcsövét a szatyrából. Felkészült. Az ablakon nem látott be, sötét volt odabent, néha kiintegetett egy fehér függönyfoszlány. Leült és várt. Hamarosan a második tárgy is kiesett. Egy fél pár cipő.

A nő belépett, a kulcsot felakasztotta a falon lévő kis kampók egyikére, a kinti vécé kulcsa mellé, amelynek már teljesen elszíneződött az akasztója, a régen kék színű anyag szürkés, piszkos lett, ráadásul el is vékonyodott. Nóra mindig utált kijárni a közös vécére. Nem szerette, ha a többi lakó látja, mikor megy ki, vagy esetleg hallja pisilni. Ráadásul hideg is volt, télen nem volt ott fűtés, cipőt és pulóvert kellett húzni. Utálta ezt a sok macerát.

Aztán végül mégiscsak beszereltették a vécét a fürdőszobába, de nagydologkor még így is ki kellett menni. A fürdőszoba ajtaja félig nyitva volt, bement megmosni a kezét. Felemelte a zöld szappant a szappantartóból, kicsit odaragadt, csak hetente egyszer használta, amikor idejött. Addig dörzsölte kezét a szappannal, amíg el nem fogyott, szétmállott a kezében. A mosdókagyló alatt a vödör megtelt vízzel, kiöntötte a kádba, aztán visszatette, halkan csöpögött bele a víz.

Bement a nappaliba, és kinyitotta az ablakot. Azt csinálta, mint mindig, ha idejött. Meglocsolta a haldokló, száraz virágokat, eleinte csak egy-egy elszáradt levelet szedett le, de a növényeken nem tudott segíteni, egyre jobban száradtak ki, hiába öntözte őket, vett növénytápot. Miután mindet meglocsolta, letörölte a port a polcokról, a tévéről, egyesével felemelte az apró porcelán szobrokat, amiket az anyja gyűjtött, megtörölte, aztán visszatette őket a helyére. A két porcelán nyuszi volt a kedvence, és a táncosnő, de az anyja sosem engedte, hogy játsszon velük, azt mondta, családi örökség, a végén még összetöri, így hát a szekrényben maradtak. Most mind az övé volt, az anyja pedig nem tilthatja meg többé, hogy játsszon velük. Csak hát, most már nem akart.

A hálószobában rend, az ágyon a takaró sima, érintetlen. A szobájából, amit elköltözése után nappaliként használtak, át lehetett jutni a szülei szobájába, onnan a konyhába, onnan vissza a nappaliba. Tíz volt, amikor az egyik osztálytársa elmesélte neki a vécében, hogy előző este meglátta a szüleit, véletlenül, amint azt csinálják. Nóra pedig kíváncsi volt, halkan odament éjjel a kulcslyukhoz, és belesett a szülei hálószobájába. Csendesen aludtak a saját ágyukban. Még két hétig próbálkozott, de nem látott semmit. A szülei külön egyszemélyes ágyon aludtak, nem is emlékezett, hogy valaha is össze voltak-e tolva azok az ágyak, amelyeken gyakran ugrált, mert jól rugóztak. Elkönyvelte magában: a szülei nem csinálják.

Kinyitotta a szekrényt, és elővette a kicsi, kék zongorát. Gyerekzongora. Karácsonyra kapta, igazira nem tellett, meg Nórának amúgy sem volt hallása. Letette az asztalra, leült és ütni kezdte a billentyűket, egyedül a Boci bocit tudta, meg összevissza kalimpálni. A billentyűk már sokszor estek ki, vissza kellett dugdosni őket, néhány nem működött, de akkor is, volt, amelyiknek még mindig olyan a hangja, mint amikor először leütötte. Aztán visszatette a helyére.

A hálószoba után felporszívózta és felmosta a konyhát is, letörölte az asztalt, bár egy morzsa sem volt rajta, aztán bekapcsolta a kávéfőzőt, csinált magának egyet, három kockacukrot tett bele, és megitta. Miután végzett, megengedte a vizet, és befeküdt a kádba, lassan ereszkedett a forró vízbe. Nem öntött bele habfürdőt, a meztelen testét nézte, a vékony bokáját, a pirosra festett körmeit, a tetoválást a vállán. A napot formázó tetoválás egy sebet takart el hullámos sugaraival, nyolc évesen fejre állt a biciklijével, lehorzsolta a homlokát és a vállát is, a bőr pedig, mintha felgyűrődött volna, nem akart elmúlni a seb, ott maradt a nyoma. Rácseppentette a vizet a tetoválásra, lassan felszívódott, elpárolgott róla. A seb még mindig fájt, ha rá gondolt, az esésre, a fertőtlenítő szagára, amivel az anyja bekente, és közben dúdolt, nem lesz semmi baj, már kész is, látod, kis napocskám, olyan ügyes vagy. Az anyja mindig így hívta, kis napocskának, az apja meg arany csillagomnak, amikor az ölébe ült jóéjszakát puszit adni. Mindig abban a fotelben ült a tévé előtt, amelyben most piros fürdőköpenyébe bújva Nóra is.

A tévé feletti óra fél egyet mutatott. A mobilja szerint hat óra múlt. Az óra már két éve fél egyet mutatott, hiába tett bele új elemet, elromlott. Fél egy. Kinyitotta a szekrényt, és beleszagolt a ruhákba, érezte az anyja parfümjét. Amikor gyengülni kezdett az illat, levette a polcról a félig teli parfümöt, és befújta vele a ruhákat. Lassan elfogy, gondolta, ahogy a szeméhez emelte és megrázta a kis üveget, megint rendelnie kell, Avonos.

Behozta a táskáját, leült az ágyra, kivette a kanalat. Gondolkodott, most mit vihetne el, mi az az apróság, ami belefér a táskájába, és amit magával hordhatna egy hétig, amíg legközelebb jön. Körbenézett, a polcon sorakozó könyveket már mind olvasta, még az apja könyveit is, a sakkról, az olimpiákról. A szobrok közül is már mind volt nála, a sakkfigurák szintén. Nézegetni kezdte a kanalat, amelynek nyelére egy nyakkendős macit karcoltak. Világéletében ezzel evett, gyerekként is csak ezzel volt hajlandó, a szülei meg örültek, mert így bármit megevett, még a spenótot is, meg a májat. Amikor elköltözött, nem engedték, hogy magával vigye, hiába kérte. Eszébe jutott Gábor, és a ma reggel, amikor megtalálta nála a kanalat, és nem ez volt az első eset, a férfi tudta, honnan vannak a tárgyak. Eleinte megértő volt, Nóra pedig megígérte, nem fog több dolgot elhozni, nem megy oda többet. Most azonban Gábor teljesen kikelt magából. Te beteg vagy, mondta, nem hozhatsz el minden szart abból a lakásból, értsd már meg! Meghaltak, érted? Add el, vagy add ki azt a rohadt lakást, tartsd meg, amit szeretnél, de ne járj oda mindig, minden pénteken ott dekkolsz, ez nem egészséges! Meg még a pénzt is csak viszi! Aztán rá nézett, Szánalmas vagy!, mondta.

Két hete költöztek össze, és már három éve jártak, Gábor mindenkinél jobban ismerte. És ez, ez a kirohanása… Nem tudsz továbblépni, ezt is mondta, meg hogy addig nem akar vele élni, ameddig nem zárta le a múltját. Mint a normális emberek. Igen, ezt mondta. Mint a normálisak. Körbenézett, mint akit épp most keltettek fel egy nagyon hosszú és mély álomból egy hatalmas pofonnal. Ez nem normális, mondta, nem, ez nem, mit csinálok, mit. Felállt és kihajította az ablakon a kanalat. Aztán kinyitotta a szekrényt, és ami először a keze ügyébe került, egy fél pár cipő volt. Azt is kidobta, aztán szépen sorban: apja nyakkendőit, anyja kék blúzát, szoknyákat, harisnyákat, öveket, pólókat és kabátokat, zoknikat, melltartókat, varródobozt, sakkot, Szabó Magdákat és Victor Hugokat, porcelán dobozkákat, nyuszikat, táncoslányt, szerelmes párt, madarakat, kockás lapot, fekete királynőt és fehér királyt, lovast és bástyákat.

Az utcán pedig Feri bácsi után egyre többen jöttek, látták, hogy az egyik lakásból esnek ki a tárgyak, ráadásul ruhák, könyvek, odajöttek és felkapták, ami kellett. Ami azt illeti, az arra járó embereknek minden kellett. Egymás elől kapkodták el a ruhákat, játékokat, füzeteket, és amikor Nóra kinézett az ablakon, mert más nem maradt, amit kidobhatott volna, úgy nézett ki az udvar, mint a lomtalanítás után az utca. Papírfecnik, fél pár zokni, királynő, a fűben egy nyuszi szürke feje. Még a vécé kulcsát is elvitte valaki. Nórának eszébe jutott, hogy vajon ki vinne el egy kulcsot, amelyről fogalma sincs, hogy mit nyithat. Végül is… Annyi ajtó van a világon, gondolta.

04

Vavó

 1.

Vavónak akart valamit hívni, nem tudta, mit, de ahogy a nevet, nem volt kétsége, idővel a viselőjét is megtalálja hozzá. Ráért a név, nem sürgette. Próbálta pintyre, kvarcot és a tornacipőjét is hívta így; ahogy első tavaszán elhullott a madár, és a következőkre a tárgyak egyenként koptak ki mellőle, onnantól a nevet, mint kérdést őrizte, más, alkalmi és átmenetiek között biztosan, használaton kívül, bízva sorra kerülésre.
Kapóra jött, hogy egy éjszakai buszon megismerte. Viccnek indult az egész, mert a fiú nem mondta meg a sajátját, inkább a Zsuzsát becézte, cserébe ő túlkiabálva is feltűnés nélkül nevezhette Vavónak, aki csak azt sajnálta, hogy nem találkoztak korábban.
A lány egyedül ült a duplaülésen, dudorászott, úgy tűnt, a szomszéd sorból figyelik. A vizes ablakkal szemezett, a cseppeket terelgette az ujjával egy nagyobbá össze, hogy az végül patakká nehezedve fusson le az üvegről; először érezte, csak aztán vette észre, a fékezésre a mappája, ami az üres ülésnek támaszkodott, a folyosóra esett. És itt jött a fiú, aki a megfelelő pillanatban: az utolsóban, mások elől felkapta, hogy az utazást, mint ami megint sehova nem vezet, megváltoztassa.

2.

Kérdezhet-e valamit, ami elsőre szokatlan, talán furcsa kérdés lesz; a lány sóhajtott, és nyitotta volna a mappáját; megszokta, hogy az egyetemen kívül, ha megismert valakit, és a mappája nála volt, akkor a másik, rendszerint udvariaskodva vagy flegmán, de a rajzaira volt először kíváncsi. Ehelyett a fiú, legnagyobb örömére, azzal jött elő, hogy nem tudja, ez most csigás vagy göndör, ezt sose tudja eldönteni, ahogy nála gyűrűkben tekereg a haj, kedve lenne, ha megengedné, az ujját az egyikbe beledugni, aztán a következőbe fel, az újabba tovább a végéig vagy az elejéig, és egy mozdulattal kicsit meghúzni, hogy egy pillanatra egyenesnek vagy hullámosnak lehessen látni, mielőtt rugózva visszaáll?

3.

Jócskán vesztegelt a hold, mikor a lány albérletéhez közeledtek. Az utcán tócsákat és hatalmas sárdarabokat kellett kerülgetniük, a szemközti telken építkeztek. A daru mellett már emelkedett az irodaház váza, a kerítés mellett látványterv állt.

Nem is lesz olyan borzasztó, ha a hold is része a tervnek, jegyezte meg a fiú, és mosolygott rá a lány, mert most már biztosra vette, csakis ő lehet az igazi Vavó. Csókkal pecsételte.

4.

Alakultak a dolgaik. Egyre többet találkoztak, mindketten érdeklődtek, foglalkoztatta őket a másik. Történeteket akartak a gyerekkorról, szerelmekről, az életről, amiben éltek. Jobban akarta a lányt, mint várta, jobbnak érezte magát tőle, és a lány sem akart mást, a fiút akarta, és amit a fiú akart.
Vavót, aki Péter volt, szorosabb érzelem nem fűzte korábbi nevéhez, örömmel hallgatta, ahogy a lány fáradtan, vagy éppen kéjesen súgta a fülébe.
Az irodában büszkén mesélte, ezúttal a busszal szerencséje volt; egy leendő festővel van együtt, aki nem elég, hogy gyönyörű, ráadásul még új nevet is kapott tőle, részletezte, mi mindennel jár. A kollégái elégedetten hallgatták, új nevét elismerően toldották meg: A Nagy Vavó; ez Vavónak kedvére való volt, úgy hangzott, mint egy hatalmas bűvész neve.

5.

Hétvégén ágyban hevertek.
Vavót az érdekelte, honnan a neve. Nem emlékszik pontosan, mondta a lány, álmodta vagy csak beugrott: kitalálta, az sem kizárt, hogy hallotta valahol. Jó név, olyan bohókás, mint te.
Vavó elnézegette a lány képeit a falon, különösen a csendéletei tetszettek a sok színes üveggel; a portréi furcsák voltak, mintha ilyen emberek nem lennének, de nem értett a festészethez, és a lányt sem akarta megbántani, dicsérte őket.

6.

Vavó még a kávéját itta, amikor a lány hívta, nem hozná-e utána a köpenyét, ott hagyta az asztalon, ha jön, megvárja a főépület előtt, mert kicsit bonyolult a beléptetés. Ha nem ér rá, az sem gond.
Megtalálta az összehajtogatott, makulátlanul tiszta, vasalt köpenyt, ami régi tanárára emlékeztette, és rohant a kocsijához, hogy legyen még ideje.
Az épület előtt többen kávéztak, cigarettáztak, a lány is ott állt, egy magas fiúval beszélgetett, aki pont úgy nézett ki, ahogy Vavó a festőket mindig is elképzelte: irreálisan hosszú sálban, svájcisapkában, kordzakóból kandikáló ecsetekkel, összehajtott vásznakkal a hóna alatt.
Örült, hogy a lány nem ilyen, hiányzott belőle minden színpadiasság, sokkal természetesebb volt. Nem kellett állandóan festőkről meg szobrászokról hallgatni véget nem érő monológokat, nem telepedett rá a jártassága. Feltűnően sem öltözött, nem volt rá szüksége, első ránézésre látszott, ez a lány más, több mint a megjelenése: az ékszere vagy a ruhája. Cserébe Vavó is próbálta saját szakmai és irodai életét háttérbe szorítani, kevésbé hangsúlyozni a beszélgetéseikben.
A lány búcsúzóul adott valamit a fiúnak, aztán mosolyogva Vavó elé jött.
Festő? – kérdezte játékos féltékenységgel. Kornél? Igen. És milyen? Olyan, mint bárki; megint otthon hagyta a műterem kulcsát. Sétáltak a bejárat felé. Hülye lett volna nem hinni a lánynak, olyasmit belelátni, ami ott sincs. Gyorsan felkapta és körbeforgatta a sikoltozó lányt, hogy lassan ereszthesse vissza, kacsinthasson az ácsorgókra, és azzal, hogy este találkoznak, hosszan megcsókolta.

7.

Megtenne-e Vavó egy szívességet, jött haza holtfáradtan a lány, emlékszik-e reggelről Kornélra, akinek a kulcsot adta? A kulcsot nála felejtette, de neki életbevágó lenne, hogy a kulcsot visszakapja, reggel az igazgató jön a műterembe, ő meg még nem végzett, mert előbb Vavót akarta befejezni, ezért korán be kell mennie. Kornélnak nincs telefonja, ez valami újabb hülyesége, de ilyenkor, hétfőn este mindig egyedül iszik az egyetem melletti kocsma, a Tenger teraszán. És, ha kocsival elugrana érte, a kulcsért, húsz perc se lenne, addig ő lefürödne; egyébként még ragad, de elhozta a képet, ha visszaér, azt is megmutatná.

8.

Messziről látta Kornélt, ahogy tényleg kint ül a teraszon, művészien iszik és cigarettázik. Egyáltalán nem értette, hogy ki és milyen kulcsot akar. Nézett maga elé, aztán hirtelen, mintha megértené: A Vavó? kérdezte Kornél, nem is tudta, hogy az a rendes neve. Vavó? kérdezett vissza Vavó, aki meg ezt nem értette. Úgy érti, kezdte Kornél, a takarítócsaj, mert neki már délután visszaadta a kulcsot, nem is érti. Takarító?! Hogy-hogy Vavó? Az aki? Ez valami félreértés lenne, és leírta a lányt. Kornél bólogatott. Vavó csak bámulta, végképp nem értette. A te csajod? törte meg Kornél, és mikor Vavó bizonytalanul megrázta a fejét, a haverjáé, ő kérte meg, hogy ugorjon be. Kornél cinkosan, hunyorogva rámosolygott, akkor tiszta hülye ez a Vavó, elfelejtette. De azt honnan tudta egyáltalán, hogy itt van? Vavó a vállát is vonta, Takarító? Vavó? Mi ez a név? Vavót megint ez érdekelte. Így hívják a háta mögött, ha köztük marad, elmeséli, de ne mondja el a haverjának, vagy el is mondhatja, nem árt, ha tudja.
Vavó az egy vicc; hány éve, három, igen, akkor jött az új takarítócsaj az egyetemre, többször látták, hogy leskelődik, érdekli ez az egész festősdi. Aztán egyik este a műteremben piált pár haverjával, és bejött a csaj, hogy nem segítenének-e neki, szeretne tudni rajzolni. A takarítócsaj!! Itt mindenki művész akar lenni, ezen röhögtek, aztán bedobta valaki, egy dugásért szívesen ad egy órát és várták, hogy végre elhúzzon, de nem ment sehova, csak állt; akkor még nem így nézett ki, azt kérdezte: van vodka? és letolta a nadrágját. Ennyit mondott, ezt ismételte egész este, már alig lehetett érteni: Vaavóóa? Ennyi.
A köpenye tiszta festék lett, elég keményen néz ki, kemény a festéktől, úgy érti. Kopog, ő az egyetlen, aki kopog, és ha abban jön be, akkor órát akar, attól mindig beindul ő is. Igazság szerint ő már dugás nélkül is átnézné a képeit, csak azt hiszi, kicsit belezúgott a csaj, most is, honnan tudná, hogy itt van, ennyivel meg, hülyeség, de azt érzi, tartozik neki. De most komolyan, sokat fejlődött, egy-két év és biztosan felveszik, kár, hogy ő már nem lesz ott.

9.

Természetes fénynél szerette utoljára megnézni a képeket, mielőtt késznek ítéli, és kicsit pirulva aláírja őket. Ezt a részét még nem tudta megszokni. A farostlemezt egy rámába rakta és felakasztotta, néhány lépést hátrált és időnként hunyorogva, hosszasan nézte.
Az alak háttal áll, előtte, félig takarásban egy másik ül, az álló az ablakot bámulja, egy kocsma kirakatát, bent elmosódott emberek látszanak a pultnál. A pult fölött a cégér: Nyugalom tengere; az üvegen halványan tükröződik a figura arca, kicsit komor, alig látszik a szeme, ami nem is baj, mert a szem még nem megy.  A többi stimmel.

Hegyi

A felolvasó gyilkos halála

 Wiliam Cagney a szokásos gyilkolás előtti nyugtalansággal üldögélt autójában az üres utcát pásztázva. A tökéletes áldozatra várt, ahogy mindig: valakire, aki majd nem felel meg az általa felállított játékszabályoknak, így bűntudat nélkül végezhet vele.
Ha még nem vált volna világossá az olvasó számára, akkor főhősünk egy sorozatgyilkos, akinek a védjegyévé vált, hogy mindig egy kirívóan ostoba áldozatot választ magának, akinek felolvas egy általa igen kedvelt műből, majd megkéri a már alaposan megkötözött személyt, hogy folytassa az idézetet – ez az egyetlen módja, hogy a találkozást túlélje. A valóságban viszont még senkinek sem sikerült ez a trükk, az utca emberével szembeni előítéletei tökéletesnek bizonyultak, mindig teljesen bárgyú személyeket sikerült kifognia.
Ilyenkor a valóban nem túl intelligens áldozatok teljesen összetörve zokogtak, az életükért könyörögtek, de őt ez nem érdekelte. Nem, végez velük akármi is van, hiszen nem feleltek meg az egyetlen igaz kihívásnak,elbuktak az élet vizsgáján, nem tudtak egy szerinte rendkívül egyszerű kérdésre válaszolni. F. Scott Fitzgerald legismertebb művének egyik sokat idézett sorát emlegette fel mindig: Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van, ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Erre eddig minden esetben kétségbeesett bamba arc volt a válasz, még a mondatot sem fogták fel, honnan is tudhatnák, hogy kinek a tollából ered és mi a folytatása? A választás nem volt véletlen, ő ugyanis annak a kornak az értékrendjét tartotta a legkiválóbbnak és nem vágyott másra, mint hogy ő is egy ilyen világban élhesse életét, valójában ezért csinált mindent. Csak egy valaki lenne, aki a mai emberekbe vetett hitét visszaállítaná, már követné is az általa kivégzetteket a túlvilágra, mintegy belátva, tévedett. Összesen 134 férfival és nővel végzett 27 év alatt, így a most közel 50 éves gyilkos szinte biztos volt benne, hogy sosem fog találkozni egyetlen kivétellel sem.
Már vagy egy órája várt, amire eddig sosem volt példa, a leghosszabb szelektáló körút, mert így nevezte magában, eddig összesen 23 percig tartott, sosem húzta el túlságosan. Ma azonban valami más volt. Nyugtalanul markolászta a kormányt, és miután idegesen végigkapcsolta az összes rádióadót, ezt is kinyomta.
Néma csendben ült és a visszapillantóba bámult.
Amikor a belőtt fiú először feltűnt a tükör sarkában, ahogy a házfalaknak dőlve támolygott, észre sem vette. Cikáztak a gondolatai, semmire sem tudott koncentrálni. Utoljára az első gyilkosság után érezte így magát és ez nagyon megrémítette. A srác közben óriási robajjal átesett egy kukán, a hanghatás visszarántotta őt a valóságba. Na, ez a söpredék jó lesz, gondolta magában.
Egészen addig a végzetes pillanatig most már mindent úgy csinált, ahogy szokta, így fél óra múlva már a pincében voltak, kezében csupán a teátrális hatás kedvéért ott virított A nagy Gatsby. A fiú még mindig nem tért magához, így egyre idegesebben ácsorgott, egyik lábáról a másikra helyezve a testsúlyát. Ettől kicsit megbillent, kiejtette kezéből a könyvet, ami az idézet oldalánál ki is nyílt. Amikor letérdelt, hogy felvegye, lopva odapillantott a lehajtott fejű srácra és elképedve vette észre, hogy nyitva van a szeme. Ettől igazán dühbe gurult. Felkapta a keménykötésű könyvet és teljes erőből arcon ütötte vele, amitől a szemöldöke fölött kiserkent a vér, de egy szót sem szólt, csak nyögött egy hatalmasat. A könyv széle is vörös lett egy picit, de ettől csak még drámaiabb hatást keltett. Újra kinyitotta a szokásos helyen, úgy tartotta maga elé, mint a prédikátor a Bibliát. Pontosan így is érezte magát általában, de ma nem, most egyszerűen csak végezni akart ezzel az irritáló féreggel, ezúttal semmiféle emelkedettség nem volt a monológjában, helyette idegesen darálta el a játékszabályokat, majd rátért az idézetre.
– Mindenki azt gyanítja magáról, hogy birtokában van… – kezdett neki az idézetnek, ám a fiú hirtelen rekedt hangján átvette a szót és folytatta helyette a mondatot, továbbra is vérző és lelógó fejjel.
– … ha többnek nem is, de egyetlen alapvetően fontos erénynek. Tovább is van, mondjam még? Az én esetemben ez az, hogy egyike vagyok a kevés tisztességes embereknek azok közül, akikkel valaha is találkoztam.
Ez a hirtelen reakció teljesen földbe döngölte a felolvasó gyilkost. Tejes testében remegni kezdett, a feje vörös lett a dühtől és olyan hangosan kezdett el kiabálni, hogy még a könnye is kifolyt.
– NEM! NEM! NEM! Kussolj, nem tudhatod, ez nem lehet így, nem nyerheted meg a játékomat, itt én vagyok a főnök! – tombolt, de a fiút ez sem rendítette meg. Sőt, felemelte a fejét és mosolyra húzódott a szája, majd folytatta.
– Egyébként meg szánalmasan közhelyes választás volt Gatsby, az Éj szelíd trónján sokkal szebb, de még  Az utolsó cézár is hatásosabb lett volna, mint ez a tömegkultúra által bálványozott … – nem fejezte be a gondolatát, mert elrablójából hirtelen hisztérikus nevetés tört elő, ugyanis végre megértette, hogy ennyi idő után őt is elérte a végzet, ráadásul saját agyszüleménye vezetett el idáig, így most neki magának kell kioltania életét. Ez a szabály, erre esküdött fel és ezért ölt meg annyi embert az elmúlt években. Nem tehetett mást, de már nem is akart. A kezdeti dührohamot egyfajta megkönnyebbülés váltotta fel, ez eredményezte a nevetést is. Vége, gondolta magában, mindennek vége. Valahogy nem félt, nem aggódott, egyszerűen csak nyugodt volt és boldog. Mégsem ő az utolsó értelmes ember a Földön, van még remény, főként ha még a söpredék is képes a műveltségre. Az asztalon heverő pisztolyáért nyúlt, még mindig mosolyogva a halántékához emelte, és utolsó szóra nyitotta a száját.
– Köszönöm! – mondta mélyen a fiú szemébe nézve, aki visszamosolygott rá.
Így bámulták egymást öt másodpercig, néma csendben, majd az elsütött fegyver visszhangja töltötte be a kis pincehelyiséget, majdnem megsüketítve a foglyot. Így távozott el veszett világunkból a felolvasó gyilkos, 135-dikként beállt a saját keze által elvett életek sorába. A legjobban lenézett és gyűlölt ostobákkal egy kalap alá kerülve pont olyan bambán és együgyűen lehelte ki lelkét, mint akikre vadászott.

Baudelaire

LISZTIDŐ

99942 Apophis
Keringési idő: 324
nap tömeg: 26,99E9 Kg
keringési középpont: Nap

 

 Megkérjük a lakosságot, hogy a közeli lejáratú gyógyszereiket az erre kihelyezett gyűjtőládába rakják a hiány miatt, és a migréneseket, hogy markoljanak belőle, amennyi tetszik.

Üvölts az arcomba, fitneszguru! 

– Nem kér inkább egy pohár vizet? – kérdezte, és közben automatikusan lögybölni kezdte a pohárban a fájdalomcsillapító sárgás-fehéres reszelékét.
Az ideiglenes ügyeletként felállított mentős kocsiban ülők nem nagyon figyelték a ráncait masszírozó nőt. Csak ő nézte tehetetlenül, hogy a homloka körüli bőr összecsapódik a bal szemöldök felett, ahogy az ujjak elhagyják a pontot, és továbbsiklanak egy centire, hogy a homlok belső részében az üregekben terelgessék a fájdalmat. Valami szörnyű büdös volt, a nő a ruháján gyanús, fehér, megszáradt foltok, a nadrágszárán egy hasítékon keresztül valami hegre lehetett rálátni.
Júlia hirtelen úgy érezte, hogy képes lenne akár hozzáérni. Kézzel közelíteni egy gennyes sebhez. Nem. Kézzel közelíteni egy nadrághoz, ujjal szétpöckölni a hasítékot. Nem. Egy tűvel közelíteni, ronggyal a másik kézben. Nem. Felvenni a nadrágot. Ruhát cserélni a nővel. Valahol mélyen a legjobban attól félt, hogy egyszer bevált valamit ezekből képekből. Gyermekkorától érzett egyfajta kényszert, átlépni a valószínűség határán, és minden valódi szándék nélkül tenni valami iszonyút. Akár valami borzalmasat.
De nem tett, soha nem tett egyetlen furcsa lépést sem. Itt ül, odaadja, amit oda kell, és kész. A nő a homlokától tenyérnyire a fejbúb irányába, akár a férfiak, kopaszodott, és Júlia a migrénesek jelét látta rajta. Az ujjak, a sárga homlok, a szinte az ő haja alá is átugró lüktetés.
– Ne kérdezgesd őket, add, amit maguktól kérnek, meglátod, milyenek ezek. Hiéna az összes – Gergő folyamatosan kacsintgatva beszélt, és valami érthetetlen okból most még hangosan fel is nevetett, és valami felé integetett Júliának a szemével. Júlia úgy tett, mintha egyáltalán nem értené. Gergő szerette, ha valaki úgy figyel rá, mint ez a Júlia. Most is a kezét nézi. Napok óta fűzögeti ezt a lányt. Gyönyörű a szája. A szeme se ronda, bár valahogy furcsa volt: ha az ember megfelezné és kettényitná az arc két felét az orrnyeregtől, külön-külön mindkét rész szebb másik felet sejtetne. Gergő ki akarta nyitni ezt a dobozt, Júlia könnyű testét, hogy vájkáljon benne, a teste mozdulataiban, hogy megnézze, van-e a köldöknél-e is ilyen kettéválasztó vonal, a lábnál, a tenyérnél, vagy a talp két súlyzóját összekötő nyél közepén. De még a tenyerébe se tud belenézni. Lehajolt.
Gergő keze olyan, mint az anyámé, gondolta Júlia. És egyáltalán. A keze kicsi, a bőre puha, mint egy cukorbetegé, kicsit szeplős a válla, és sima. A mellkasa is teljesen sima volt, ami Júliát nagyon meglepte először. Hogy hordhatja valaki kigombolva a felső két gombját is, nem csak a legfölsőt, ha ennyire gyerek a teste. Júlia nagyon vigyázott rá, hogy különösen kedves legyen vele, mert azt látta egy filmben, hogy a melegek érzékeny lelkűek.
Előttük a sorban mocorogni kezdtek az emberek, Júlia teljesen el volt nehezedve a hidegtől.  – majd meglátod, ha beleszoksz, nem azért porozunk meg kevergetünk, érted … Júlia nem értette, viszont úgy látta, mintha a nő szájában a romlott fogaknak önálló élete lenne. – van még kávé? –  soha ne adj semmit a kötelezőn kívül, mert rászoknak. – nekem kell. –  Ja, az más. –  Gergő próbált a kezéhez érni, ahogy odaadta a kávét. Bár Júliát kicsit ápolatlannak tartotta, valahogy mindent kitakart a fejében a széles csípő és az előreugró állkapocs, és a titok a köldök körül. Valahogy ez sem fért össze az arc az egyébként vékonynak ható testtel. Csupa ellentmondás. Ez a lány biztos harap is az ágyban. Júlia csak a csípő, a csípőcsontok valószínűsíthető kiugrása a medencetájékon, és ismétlésként fent, az állkapocs előreálló csontja. Júlia állkapocs, Júlia harapás, csípő.
A nő lent már a jobb szemöldöke felé húzgálta a lilás bőrt. Júlia megpróbálkozott egy részvevő mosollyal. Látta, amit csak az egyik fejgörcsös a másikon, a vér mozgását a másik homloka alatt, a nyak kifordulásának a nyomait a vállcsontokon, de főleg a bal szemöldök összehúzódását.
– Ezek nem akarnak élni ám – mondta Gergő, de ezt megbánta. Minek mond ilyesmiket. Nem gondolta magát különösen érzéketlennek. Néha, amikor visszaemlékezett ezekre a mondatokra, amik úgy sikerültek félre, mintha nem is ő mondta volna ki őket, haragudott. Finom embernek tűnni. Finomnak, elegánsnak.
Júlia nem akarta elengedni a nőt. A szemöldökcsont kiugrása, akár az övé. A nő is az ő két szemöldöke fölé bámult. Júliának is tegnap éjjel kezdődött, sűrűsödtek a rohamok az utóbbi időben. Jó lett volna, ha csak az idegesség, valami front. Az elmegy. Vizet ivott, sokat. Ilyenkor, amikor kezdődött, nagyon szerette az egyszerű dolgokat. A vizet, a kenyeret magában, a színeket. Főleg a kéket, a barnát, a sárgát. Kitapogatni a testét a takaró alatt, lerúgni a takarót aztán újra felvenni. Kitapogatni a testét. Sárga. Kék. Barna.
Van az a lyukas fog, amiből, úgy gondolta, hogy az egész fájdalom kiindul. Meg kéne kérdezni ezt a gusztustalan nőt, akinek nyilván több szőr volt a lábán, mint a fején, hogy neki is van-e lyukas foga. Nyilván van. Felesleges. A nő a szemöldökét nézte. Egyforma jeleket viselnek, csak a hajléktalanon több réteg is fedte a dobogást a szemöldök felett. Júlia éjfél körül a vízbe ült, nyakig, aztán lassan kiengedte maga alól. Végül csak ült az üres kádban, és várta, hogy a teste fáradtra hűljön, a beteg víz a város vízkészletébe folyjon. Nem biztos, hogy sokáig nézték egymást. Talán a nőnek mégiscsak fedetlenebb az arca.
– Mikor ivott utoljára? – kérdezte Gergő, de csak hogy valami orvos-szerű beszélgetést kezdjen. Az ilyenek tudják, hol a helyük, ha az ember érdeklődik. Félnek ők is, még ha nem is akarnak annyira élni. A fájdalomtól mindenki fél. Én is.
– Tegnap. – A fogai és az íny húsa így válaszolt. Júlia tegnap szintén részeg volt –  egyfajta részegség ez. Nem értem, miért nem vagyok képes kicsit sem befolyásolni a testem. Gondolta. A láb, a gyomor, a fej önálló életet él, és mindent, de mindent belülről a homlok alatti rezonancia irányít. Csak zúgnak a homloküreg harangjai, a levegős vér, a beteg, ínysorvadás-piros-fekete vér. „Mindig felismerjük egymást” gondolta Júlia – és ekkor vette észre, hogy Gergő hozzá beszél. Hogy valami hosszabb szöveget fejez be, hogy mindent elvinnének, ha nem figyelnének, mindent. De nem válaszolt, csak átnyújtotta a pohárkát, aztán észrevette, hogy a kávét nyújtja, kicsit nevetett.
Nézett rá, nézett Júliára, elvette a poharat. Hallotta a saját dobogó vérét, a fülében, a szemében, Júlia szemében, a szem ereit figyelte, ahogy szélesednek az orr felé, sűrűsödnek, mint egy kis gyökér, és a vér csak ment, mint egy nagy zenekar nyitánya, üstdobokkal, cintányérral. A tér, az autók, aperiodikus morajlás a föld alól és a föld felől, a csövekben és a cserepek alól, a házak belsejéből, a homlok alól. Egyszerre szólalt meg a zene, a szemöldök lassú dobogása egyre halkabban és halkabban hallatszott. Júlia megérezte a nő szagát.
– Most már elmehet – mondta, – ha jobban van. Dél körül aztán kidobták a zsákokat, Gergő kicsit csalódottan nézte a csípő-áll Júlia elköszönését. Júlia nem cigizett a helyszínen. Egy kirakat előtt állt meg, és mint aki kilométereken át hánykolódott a tengeren, szilárd talajt ért, megkönnyebbülve kapaszkodott meg a kirakat keretében, teleszívta a száját, az orrát, füsttel. Ha létezne az arc alatt arc, egy belső, az most tele lenne gomolygó, kékes füsttel. Bár valójában ez most szürke volt, talán fehér.
Júlia lassan ment. Bérlete volt egy közeli fitneszterembe, mert pont úgy vette a bérletet, hogy az állandó tértől pár sarokra legyen csak. Megkapta a kulcsot, a friss, még jó szagú, még nem elöregedett műanyag pirosa és sárgája között ellavírozott a szekrényig. A többi nőhöz hasonlóan ő is egyszerű, hivalkodástól mentes ruhákat hozott, frissen mosva, a kellő sorrendben a válltáskába helyezve.
Tusfürdő, szappan, intim mosakodó, arcradír, tusológél, mint a többieknél. A hónalján kívül a melle közét is dezodorral kente. Ezt itt látta az egyik kövérebb nőtől. Kilépett a sárga padlójú, emelőkkel telezsúfolt terembe. Az ivócsapnál az ionizált víz nagy buborékokat lökve ki magából a pohárba spriccelt. Júlia a bal kezét a jobb melle fölé tartotta, itt elvégre lehetett, és arra gondolt, hogy valami betegség van benne. Kézrátéttel próbált energiát adni magának. Eszébe jutott, hogy mi lenne, ha eldobná magát a parkettán, a kezében a bal mellével. A jobb melle hátracsapódna, a bal a kezében szorosan. Nem. Mindkettő, a kezével együtt hátraesne, a parketta besüllyedne, folyékonyan, himbálózva.
Ott állt, amíg elhalkult a zene. Teljesen. Messziről kiabálás hallatszott, mintha valaki minden erejét a torkára lenne képes koncentrálni. A szomszédos teremben egy edző húsz-huszonöt középkorú nőt bíztatott és ostorozott felváltva, szinte mondatonként. Júlia minden további gondolkodás nélkül belépett és a kezét a földre téve nyújtott, majd felállt, a levegőt úgy eresztette ki magából, hogy semmi ne maradjon a tüdejében, se piszkos levegő, se fehéres füst, se a fiatal műanyag jellegzetes szaga. Az elszánt arcú nők között olyan volt, mint egy sorminta megtörése. Az üvöltés hangja a homlokába áradt.

A feketefogú hegedűs 

A metróaluljáróban, ott az öreg.
Odamegyek. Miért megyek oda? Azt hazudom neki, hogy hónapok óta hallgatom, és hogy egy lemezkiadótól vagyok. Lemezkiadó? Azt sem tudom, hogy léteznek-e ilyenek még ezen a névvel. Mondom, gyönyörű, ahogy játszik. És ő rámnéz, kicsit kinyílik a szája, a fogai, hányinger, feketék és odvasok, mint a másiké, és nyál csillog rajtuk.
A nyál csillog, de nem is nyál, hanem mint a kagyló belseje, valami sűrű fehér lé, ami a szájárára tapad a mosolygástól. Visszamosolygok és mintha reményt akarnék neki adni, próbálok próbálok próbálok, aztán csak nézem a fogait és mondom neki, hogy játsszon nekem, és megígérem, hogy visszajövök, aztán megyek tovább gyorsan, még hátraintve, mielőtt öklendezni kezdenék, mert túl közel hajolt hozzám a fatörzstestével, de nem, nem tudok sem szabadulni, sem szaladni, megyek, és hallom, ahogy az előrefütyült kórusmű belefordul egy másik dalba zökkenés nélkül, majdnem elbotlok, és minden átmenet nélkül érzem, hogy le kell hajolnom, és a fogaim feketén, a gyomorsavval a mocskos, fekete betonra loccsannak.
Én hülye, én hülye. Visszaszaladtam, a fejem a nyakamon kocogott, a koponyámmal éreztem a nyak csövét bevezetni, a gerincoszlopot ütődni csontonként, éreztem az ujjaim alatt a húrok fájdalmas vonalát, mintha lappal vágnám a kezemet. Eltűnt, csak a takaróját hagyta ott a lépcső alján, a pisiszagot.

Részletek a miniaturista könyvéből 

Úgy kell lefesteni mindent, mintha soha nem láthatná aztán az egészet senki a helyes szögből. Sőt, mintha soha többet nem rendeződhetnének a pontok a megfelelő sorrendbe, nincsenek összefolyások, csak külön kis szigetek.
Így a köztük lévő távolság műszerekkel mérhetővé válik, megszűnik alkotásnak mutatkozni. Öröm, mert nem kell küzdeni a jövővel. Csupa öröm. És mivel nincs többé sem helyes sorrend, sem nagy egész, sem jövő, csak kis darabka száradt ez meg az, végül is fellélegezhetünk egy pillanatra.
Aztán a színek szépen visszafolynak a gyomorba, ahonnan érkeztek, és feloldódnak a gyomorsavban. Ezt az érzést valakik alkotásnak, mások pedig szorulásos tüneteknek hívják.
Szombat délelőtt volt, Júlia kedvenc napszakja. Ilyenkor mindig a legjobb hangulatban, a legkevesebb váddal látott neki a napnak. Ilyenkor, amikor a szombat délelőttben még a vasárnap teljes ereje benne van, a hétvége összes lehetősége. Ilyenkor nem félt. Ilyekor fogta magát, és nekiállt. Ebédhez át sem öltözött. A munka, amin közel három napja folyamatosan dolgozott, hajszálnyi változásokat mutatott csak. Olyan volt, mint egy lassan kopó kőzet a vízesés alatt.
Rádiót hallgatott ebédhez, amikor meghallotta az első, immár igazán komoly feltevéseket. A kanál nem állt meg a kezében, de remegni kezdett. Úgy érezte, hogy ez a legvalószínűbb dolog minden dolgok között. Valami sárga fény lepte el a szobát, mintha a függönyön átszűrődve minden pigment megsérült volna. A kinti fehérség romlott sárgán terült szét a szobában, és megtalálta a földön, a konyhában őt.
Úgy érezte, hogy nem természetes ez a világosság. Júlia a lepedőket a törölközőkre rakta, az egészet pedig a szekrénybe. A nadrágját a karfára, a szöszöket egyenként leszedte és a szőnyeg mellé, a parkettára dobálta.
Aztán visszafeküdt az ágyra. A takaró valahogy penészszagot árasztott. A szakadásból kibugyogó tömésnek nyomta az arcát. A szagok állapotokká váltak. Felkelt, az asztalhoz ment, és az egyik karcolást simogatta a lapon.
És most már el is tudja képzelni, hogy miképpen lendülünk túl, hát egyszerűen, ez a következő, de nem az utolsó, egy villamost ábrázol, ami a szürke ködben ténfereg, vezetővel de emberek nélkül, és előtte egy folyót, amiben a kép kedvéért abbamaradt növésében egy hal, aminek csak a hátgerince látszik, de csak az is csak a jó megfigyelők számára.
Még egy képet engedj tovább, a legfontosabbat!

Szabad vagyok (2)

A gyilkos lopott szex

Csütörtök éjszaka, Szent Karácsony után egy nappal, nulla óra és nulla óra harminc közt – egyes szemtanúk szerint már éjfél előtt – Szamárhegy mögött, a Fárikúti út egyik kisházába bent égett, égési sérüléseibe belehalt N. N. Tekintet-, WillMed-, Sopr- Ász’-, IJ-, Unicum-, Palócföld-, Diósjenői Gyöngykoszorú-szilva-díjas, MASZRE-, NKA-, Babits- és Soros-, Kőbányai Sörgyár-ösztöndíjas író, és az író nőismerőse, Vargha Mária, a háztulajdonos. A hölgy szintén életét vesztette tájékoztat a Bulvár Press nevében Estélhy Judit.

Robogok a tűzoltók után. Az első, talán tizenöt perce hallott szirénára ébredek, de meggyőzöm magam, álom ez. Előfordul, hogy szirénával álmodom, de erőszakkal kiverem magam az álomból, csak így bizonyosodik be tényszerűen, álmodtam, és nem kötelező öltöznöm, sziréna nincs, hogy visszaalhassak. Gyógyíthatatlan munkahelyi ártalom. Most is így történt, csakhogy zavar a gépezetben. Tudtam, hogy nem álom, hallottam valamit, de nem akarok menni, legalább egy nap jusson az ünnepekből, a tegnapi szentestén is hullákkal és rendőrökkel kergetőztem. Bizonyos számú halál elég, év végére irtózom az agyonlőtt betörőtől, megkéselt házibaráttól, fej nélküli öngyilkostól a híd alatt, nem akarok hullát karácsony másnapra. Termelési riportokat akarok írni az ország felvirágzásáról, és arról, hogy kinyílott a pitypang, hogy átadtak egy csibenevelőt, hat munkahely, szalagvágás. A hullából csak a hullamosó, a boncmester, és a Kegyelet kft, a temetkezési vállalat virágzik. Kész. Mégis minden hiába.
A második sziréna mozdít, huszárló a trombitahangra. Bakancs, síruha, termosz a betárazott forró teával, nyomás. A harmadik sziréna, A a tűzoltó frontharcosok rohamautója mögé állok be, robogunk végig a Kossuth Lajos utcán, Szent Tamáson, fel a Kun Béla átvágásra, onnan le a főútra, amit Visegrádi útnak nevez a köznyelv. Megyünk, akár a meszes a gyönyörű hózáporban. Mert zuhog persze. Már nem rémülök egy kis hóeséstől. Télen hideg van és hó, nyáron meleg és eső. Vagy szárazság.
Megyünk és megyünk. Már a Csenkei hídnál imádkozom, nehogy Szentendrére tartsanak a fiúk. Balra a folyó, a tempóból vissza kell vennem. A folyó, a hegy és az erdő alatt centis jég az úttesten. Ez olyan biztos, mint a Szentírás. Minden télen centis jég, a bükkerdő köpi a bitumenre. A tűzoltók kerekei bírják, a súlya tűri a jeget, a Suzuki viszont gyorsan a Dunába szédül. Lassítanak ők is. Aztán a Tó vendéglő után index, felkanyarodunk Búbánatba. Ima vége. Eseményhez riasztottak, ha eset van, az éjszakai kaland értelmet nyer. Mielőtt a Völgy utcai elágazáshoz, az emelkedőhöz érünk, messziről látható a veszett sötétben, a behavazott, deres fák kékeslilán pulzálnak a magasban. Itt a helyszín.
Vékony csíkban eltolva a keskeny, nyáron is egysávosnak tekinthető Fári-kúti út. A hó néhol a kocsi ablakáig feltornyozva, a rohamkocsi csikorogva halad a két hópart közt, amikor hozzáér, megtépi, hófüggönyt húz közénk. Nincs három-három centi hely oldalt. Ilyenkor lassítok. Mindig lassítok, ha nem tudom, mit rejt a függöny. Érkezünk, a tűzoltók berobbannak a hóba, csak később látom, a kisautó – ők lehettek az első szirénahang – már kint, tűz nincs, csak némi füst, gőz, ami az oltásból maradt, és üszkös, kormos gerendák, oldalfalak. Ami a faházból maradt. Álló kémény, beszakadt ajtajú, szétégett ruhásszekrény, felismerhetetlen kályhaféle és egy lerogyott ágy. Nem sok. A leégett épület mellett bordó kiskocsi ül a fenekén, mint a lyukas strandlabda, felhólyagzott ajtókkal, kidurrant kerekekkel. Közel parkolt, túl közel, derékba kapta a hőt. Készítek néhány ütős fotót.
A rendőrök a Völgy utcai fronton összebújva. Akkor bújnak így össze, amikor isznak a hideg ellen, vagy inni készülnek. Közelebb lépve hallhatom, nem csak isznak és tanácskoznak, de dideregnek, káromkodnak is. Nem volnék rendőr. A rendőrnek se éjszakája, se nappala, se pénze, csak óvja és védi a polgárt. Ők a második szirénahang ezek szerint. Kovács II. hadnagy újra a főrendőr. Lehet abban sorsszerű, hogy minden eseményen összefutunk. Ő a főrendőr, én a főtudósító. Az elsők közt érkezünk. Gondolok valamit nyúzott fejével, lombos bajuszával kapcsolatban, de nem vallom be magamnak, csak ha vége a közös munkának.
– Ha ez a nő egyszer nem rohanna utánunk, föl se kelne a nap – mondja a három rendőr egyike, elkapom a mondatot két ropogó lépés közt. Röhögnek. Kiröhögik a sajtó munkásasszonyát.
– Ha egy nap nem látom, hiányérzetem van – morogja Kovács II. hadnagy fanyarul bajusza alól, – hullahiányérzetem.
– Gondolhatja, nekem is, ha nem látom. Loholok maguk után, mint az eszetlen liba.
– Hehe – mondja Kovács II. hadnagy. – Pedig ismerheti a közmondást, ne fuss olyan kocsi után, ami nem vesz fel.
– Ismerem hadnagy úr, ismerem, hogyne. De most a tűzoltók után futottam, és ők nem nyilatkoztak a tárgyban. Majd rákérdek.
– Egyszer járjon utána, javaslom.
– Mi történt?
– Egyszerű, mindennapos karácsonyfatűz. Lesz még néhány, kár volt kiugrania a meleg dunyha alól. Az ember megszokja, hogy a karácsonyfák égnek. Ha nem égnének, hiányoznának – és hozzáfűzi –, mint magácska, ha elmaradna.
Fáj, ahogyan a „dunyha” szót kiejti, rövid ideig funkcionáló anyósom száján ömlött ki ennyire teli ennyel, „Juditkám, a dunyhát ki kell rakni a napra hétvégen, nem tanultad meg anyukádtól?”, áll a szőr karomon. Bosszant a „magácska” is, de nem szólok.
Körbejárom a helyszínt, készítek néhány fotót. A tűzoltók egyik része pakol, tekeri a csöveket, söpri a havat, a másik dohányzik, várja az indulást. A tűzoltókat nem kérdem, mert soha nem válaszolnak, olyanok, akár a marslakók. Most viszont megszólít egyikük, recsegő hangú, fekete szemű, piros-ezüst marslakónak öltözött férfi:
– A hadnagy hülyeséget beszél, ez a tűz nem hétköznapi karácsonyfatűz, mert mindkét hullát az ágyban találtuk, nem menekültek. Még ha alszik is az áldozat, ébred, és próbál menekülni, ezek nem mozdultak.
– Füstmérgezés lehet? – kérdezem.
– Aligha. A füstre is ébred az ember, de a tűzre főleg. Ezek ketten nem mozdultak. Rájuk égett a paplan.
Vissza a rendőrökhöz.
– Nem mondta, hogy van két mozdulatlan halottjuk. Azért ez nem tűnik közönséges év végi tűzesetnek.
– Részegek lehettek.
– Tudják már, hogy kik laktak itt? Öregek?
– Nem lakott itt télen senki. Egyetlen kocsinyom a hóban. Légyott – mondja Kovács II. hadnagy. – Szerelmi fészkecske, titkos légyottocska.
– Ha szerelmi fészek, miért nem ébredtek fel a tűzre?
– Talán nem akartak, mert jó volt nekik. Hehe – vigyorog a bajszát táncoltatva.
– Ne legyen ennyire cinikus, hadnagy – morgom a sok becéző főnévre. – Tudja már, hogy mi a nevük, honnan valók?
– Hogyne. A szomszéd, aki telefonált, ismeri a nőt, nyaranta a gyerekeivel itt lakik. Tanárnő, harmincas, a városban tanít. Ellenőriztük a rendszám alapján, azonosítva, a neve Vargha Mária. A férfit nem azonosítottuk, de nem a férj. Annyit tudunk a szomszédtól, aki telefonált, hogy megfordult néha a telken a nővel, és annyit, hogy minden karácsony második napját együtt töltötték itt, a házban. Ennyi, hölgyem, nem sok, de mind megosztottuk a sajtóval. Írjon róla valami izgalmasat, épületeset, hadd tanuljanak a fiatalok.
– Így lesz, hadnagyom – mondom. – Hadd épüljenek.
Elköszönök, óvatosan, nehogy felakadjak, egyik kerékkel a szerkocsi nyomába állva indulok haza. Lassan, komótosan. Végiggondolom útközben, hogy kiből lehetne kiszedni valamit. Ez így kevés a tanárnőről. Melyik iskola, kik a nő kollégái, mekkorák a gyerekek, van-e családi állapota, ha van, milyen, honnan való. Facebook, iWiW, lapozom, keresek Vargha Máriákat. Nincs, aki akár felében is rímelne. Titokzatos nő, ha valóban harmincas.
Formázom a képeket, próbálok kihozni a sztoriból mindent, elsősorban a gondatlanságra, a fenyő- és adventi koszorúk tüzeire fókuszálok, arra, hogy legyetek észnél, emberek, attól, hogy karácsony, még ugyanúgy éget a tűz, mint rendes napokon. Nyögvenyelős dolgozat lesz ebből, bárki meglátja. A tűzoltók nem elég hősiesek, a rendőrök nem védenek és óvnak, ahogy kell, és a tél viszonyai sem elég kétségbeejtőek ahhoz, hogy penge anyag készüljön, dráma tragédia hátán, és viszont, heroikus küzdelem a köbön. Iparos termék készül hétköznapi kellékekkel. Ez van, mondom magamnak, csak annyira színezhetek ki egy történetet, ami mögött a valóság még hitelesnek látszik.
Másnap délelőttbe ér a nap, a kisfixet fél flekkben felnyomtam tegnap, keresem a riportformát, ha egyszer kimásztam, csináljak valamit, legalább a benzinköltséget, az óradíjat behozza. A telet, ünnepeket meghatározó alapelveknél tartok, amikor hív Kovács II. hadnagy.
– Hogy halad?
– Sehogy. Adatok nélkül nincs irány, keresgetek, várok.
– Nna akkor – nyújtja meg. – Van adat.
– Miféle?
– Öngyilkosság.
– Ne mondja. A magányos nyugdíjasok lesznek öngyilkosok karácsonykor, nem harmincéves nők.
– De mondom. Szerelmi dráma.
– Ejsze, viccel! Karácsonykor nincs szerelmi dráma.
– Az jó. Egy szerelmi dráma feldobja az embert.
– Honnan tudja?
– Búcsúlevél a nő lakásán.
– Valódi?
– Valódi könnyfakasztó búcsúlevél, stilárisan, dramaturgiailag a javából.
– Átmélezi?
– Azt nem tehetem, tudja jól. Ugyebár nem akar kirúgatni.
– Dehogy. Dehogy akarom kirúgatni. Felolvassa? Összefoglalja?
– Összefoglalom.
– Halljuk.
– A halott nő kétgyerekes családanya, rendes férjjel, munkahellyel, rendes anyagiak, rendes lakás, kocsi a férjnek, a nőnek is, egyetlen dolog nem rendes, a szerető. Erről szól a levél. Hogy a nő nem képes tovább élni a kettős életet, de azt se akarja, hogy a szerető vidáman vadásszon tovább négy közös titkokkal övezett év után, úgy dönt, ha nem költöznek közös háztartásba januárban, ha nemet mond a férfi, a hagyományos, karácsony másnapján megejtendő szerelmes napjukon megmérgezi a pasit is, magát is. Megnevezi a mérget, amit az Unicumba tesz. Csak magának mondom, hátha nem tudja, hogy az Unicum elnyomja a méreg keserű ízét. Az idén a kisebbik fiú is betöltötte a tizedik évét, a fiúkat az apjukra bízza azzal a megjegyzéssel, bocsásson meg, és szerezzen jó mostohaanyát nekik.
– A tűz ráadás az egészen…
– Hab a tortán. Dugás és Unicum után elaludtak, nem ébredtek föl, nem oltották el a fenyőn a gyertyákat, ennyi. Jobban eligazodik?
– Jobban. A szerető neve?
– Nincs, a levélben férfizi, vagy N. N-ként emlegeti a fickót. Ismeretlen hulla. Majd keresik, ha hiányzik valahol.
– N.? Két N. ? – kérdezem, megcsap a szél.
– Kettő N., vagy három, inkább kettő…
Megköszönöm, tovább én járok az ügyben. Szöget üt az N., Hívom N. N. kisebbik nagyfiát azzal az ürüggyel, hogy elhagytam az öreg telefonszámát, de valami kis szilveszteri interjút akarok tőle.
– Itthon van? – kérdezem, miután elkérem a számot. – Beszélnem kellene vele személyesen.
– Dehogy van itthon. Karácsony másnapján évek óta a nagymamához utazik, az anyjához. És marad néhány napot, amíg elrendezi a telet, a téli feladatokat, amit öreganyó már nem képes.
Diktálja a számot.
– Kösz, szia.
Nem mondok semmit a Fári-kúti tűzről, minek tenném, ráadásul ma még nem százas, hogy az író volna a megmérgezett, elégetett szerető. Erős a gyanúm persze, hogy igen. Ki más? Megcsörgetem egyszer, kétszer, nem veszi fel. Francba, francba, idióta férfiak! Francba!

a törhetetlen törékeny