Egy utazás alakjai

 

A herélőjuhász

 

Karcsika elgyötörten csoszog be a tisztaszobába a fényképekért és az újságokért. Nehezek a léptei, akárha megjárta volna valamelyik frontot, pedig csak negyvenes. A kormos, égett ételfoltos sparheltet vizsgálom, mikor egyedül hagy, közben – először látok ilyet – kipróbálom mennyire érzékeny egy földespadló. Meg lehet-e sebezni cipőéllel, sarokkal.

            Ezen a képen mi vagyunk, mutatja Karcsika, amint visszaér: a Földes Sanyi bácsi, a Tokaji Pista bácsi, az Öreg Cincér, meg ezek. Emezeket meg rólunk írták.

            Fegyelmezett büszkeségének nem bírok ellenállni, odakönyökölök, hogy megnézzem a gyűjteményt. Bőröm zsíros lesz a viaszkosvászon terítőtől.

            Szúval ezek azok, na, mondja, írtak már rullunk mások is.

            Aha, felelem.

            Fölül egy Kistermelők Lapja, alatta egy Szegedi Egyetem. Beleolvasok. Kettős interjú, tükör a tükör előtt: próbálom Karcsika bödön hangját hallani, amikor a válaszokat olvasom, és közben arra gondolok, hogy ezt a dupla fenekű helyzetet, éppen idevaló, megírom majd. Tessék.

            „ (…) Nem gondolt még arra, hogy lassan meg kellene házasodnia? Vagy nem tartja szükségesnek?

            Lett vóna, de hogy szegény anyám meghalt, elhalasztottam.  Aztán meg a lyány hagyott ott…

            Ő mit szólt ahhoz, hogy foggal herél?

            Hát, nem is mondtam neki.

            Nem tudta a menyasszonya?!

            Lehet, hogy tudta, de én nem mondtam neki.”

            Tennap meg a saját kecskéimet herültem ki, mondja Karcsika, mikor ráun a csendre. Négy lábát összekapták, oszt úgy. Többe vót a  fogás, mint a herülés.

            Izgatottsága rám is átragad, nem bírom visszagyűrni gyomorba a goromba újságírót. Pedig, mikor hallgatunk egészen olyan volt, mintha lehetne közöm nekem is egy füzesgyarmati herülőjuhász viselt dolgaihoz.

            Mióta űzi ezt a mesterséget, kérdezi belőlem az újságíró.

            Gyermekkorom úta. Akkó’ tanultam eztet az öreg juhászoktul. Azok, az öreg juhászok meg így mutatták, hogy így köll.  Különben meg könnyen bele lehet gyönni.

            Bele?

            Bele.

            Nem tom.

            Ha mondom.

            Már akinek.

            Neked is.

            Szerintem nem.

            Munka az! Csak az a baj, egyedül nem bírok vele.

            Hát akkor?

            Valakinek a lábát fognia köll, hogy én tudjam csinálni. Ahogy a lábát elfogja, leghegyit a zacskójának sitty-sutty akkó’ bevágom, tűbe elfogom, oszt’ lehet  is harapni. Pályinkát, egy gyűszűnyit rájaköpök, nem vagyok én olyankor ihatnék, csak hogy el ne fertőződjön.

            Úgy teszek, mintha érteném, merengek, mint aki látja a módját. Megfogalmaztatom vele azért újra és újra. Belejön, a konyha közepén toporog, alakít. Pantomimes. Színész, aki élete első főszerepéről nyilatkozik. Populista politikus. Kék munkásgatyája a lágyékáig csúszik, nadrágja ülepe szinte a combja közepén. Pörög a játék, igazi, riportba illő fiktív valóság, minden itt van, ami kell a herüléshez, csak a négylábú hiányzik. Mutatja, hogy az állat két alsó lábát fogja, mintha hátával maga felé venne föl egy gyereket.

            A lábszáránál szoríjom magamhoz, mondja.

            Elképzelem: a feneke egy kicsit lesüllyed, már látom is, tényleg megfeszül a herezacskó. Karcsika leül és rám mosolyog.

            Értéd mán?

            Legszívesebben megölelném. Hivatásos juhász korában is így heréltek, kérdezi belőlem az újságíró.

            Hogyne, feleli Karcsika. Liker, másfél liker pályinkát oda a főnökök kihoztak, oszt’ vót, hogy egész álló nap csak herültünk. Aztán szabad tűzön olyan tökpaprikást főztünk, hogy csak na. Krumplival finom ám, de nagyon.

            Miben különbözik a hústól?

            Gyorsabban fő. De jó az reszelve is, meg tojással.

            Foggalherülés közben… hogyis mondjam… nincs olyankor valami… fertőzésveszély? Nem szokta herélés előtt megmosni az állatok herezacskóját?

            Karcsika hátrahőköl. Lelohad. Összezárja a combjait, zavartan igazgatni kezdi zsíros, őszülő szöghaját. Elpuskáztam, oda a lassan gyarapodó bizalom. Más térbe kerültünk, aminek én tapostam ki a tisztásait. Higiénikus nézőpont, flaszter paradigma. Egy rezervátum fals romantikája.

            Mán mié tenném, háborog. Tiszta az teljesen, gyapjú van azon.

            Cimborálni akartam, mégis urizálok. Van még igény az ilyenfajta herélésre, kérdezi belőlem az újságíró. Menteném, ami menthető.

            Má’ hogyne  vóna. Tavasszal is, két hétig ki se látszottunk a munkából. Ilyen ollóval nyírtunk.

            Koszos kezével a hokedlin heverő, kerek pántos birkanyíró ollókra mutat.

            És meg is körmöltük őket. Amúgy tisztába raktuk őket rendesen. Amennyit ezekkel megnyírtam, ha mind az enyém lenne! Lenne egy kis csapat.

            Mit szól a módszeréhez az állatorvos? Látta már, hogyan csinálja?

            Látta hát! Meg is dicsért, hogy a régi juhászok is így csináták. Vót olyan is, hogy a Boda doktor úrék eljártak malacot ótani, oszt’ egy háznál kérték, hogy herülné-e meg a bárányt. Oszt’ mondta a Boda doktor úr, hogy szóljanak nekem. Meg vótaképpen baj se érte még ezzel egyiket se.

            Egy kicsit még értetlenkedem. Hogy van-e ma soron állat. Jó lenne a riportba, hogy én is ott… „toporgás”, „téblábolás” – nem is tudom, melyik kifejezést használnám. Karcsika ingerült, világosan megmondta, nincs. Azért kisétálunk a zöldellő lucernás udvarra. Zsófi és Gyurka, Karcsika kecskéi, a belső udvaron legelnek. Gyurka nem örül nekünk. Karcsika magához vonja.

            Így na, így köll, mondja, és felemeli. Térgyeljé le, szól rám, úgy bizony, oszt mostan hajoljá oda.

            Semmilyen seb nem látszik a tegnap herélt Gyurkán. Bár dudor sincs.

            Érted mán, kérdezi.

            Értem, mondom, és a fölöttébb lapos, szaros, sáros herezacskóról felemelem a tekintetem.

 

Az egyszerű juhász

Meghozom a karikát, Karcsikának nagyfröccs, nekem kicsi, tizennégy forint a kisfröccs, a szegedi Bárkában, ami a város legolcsóbb csapszéke, hetven. Jottányi csönd van, aztán Karcsika egyszerre azt mondja, egy nagyobb nyelet, talán kettő, ha lecsúszik, hogy Veszett Daruru mindég tunni akartak. Délutánba ért a keserves, fülledt kora nyári délelőtt, a Kinizsi kocsmában áporodott bagószag van, az ablakon át bevilágít a füzesgyarmati nagyutca széles tere.

Kicsodák akartak tudni róla, kérdezem.

Én aztat nem tudom igazibul, feleli, de mindég jöttek múzeumosok, meg ilyen fajták, osztán ő meg elbeszélte nekik, mit tud rulla.

Kiről?

A Veszett Daruru.

Aha.

Nagy ember vót. Bizonyára, ha ilyen kéváncsiak.

És kitől akartak tudni róla?

Tokaji Pista bácsitól.

Alig várom, hogy lehajtsa a fröccsöt. Menjünk, parancsolom. Karcsika orosz tajgai vágtázója fájdalmasan nyekereg, ahogy ráhuppanok a csomagtartóra. A kátrányos kerítéslécek között ideges szemek villannak ki, mint egy olasz maffiafilmben. Párolog az aszfalt.

Vótam ám én versenyen is, szól hátra. Herülésbe pediglen első lettem. Adtak bort, meg csokit.

            Ha ennyire egyszerű minden, kiáltok előre, és megkapaszkodom a vállában, hogy még seb sincs, miként lehet eldönteni, ki nyert?

            Más, mondja, nem herült, csak én.

Nem volt szoros.

Már hogyne. Én tudok herülni, más nem tud.

            Tokaji Pista bácsi a faluszélén lakik, még éppen nem tanyában. Nagy sokára csoszog ki a kapuhoz, kalapja zsíros, viseletes, csizmanadrágja pecsétes, de keményszárú bőr csizmája kivikszolva. Pödrött bajsza ősz és ritka. De peckes. Elmondom, mi járatban. Visszasétál a házba, újabb tíz perc múlva előkerül.

Nem akar a fiam beszéni, mer’ nem jól van, közli.

            De én magával akarnék diskurálni, magyarázom.

            A konyha sokkal rosszabb állapotban van, mint a Karicskáé. A döngölt padlót régen nem söpörték, recseg a morzsa. Mindig. Úgy érzem akkor is, ha nem tapossák. A beszélgetés is ilyen lesz, recsegős, de ezt nem sejthetem előre.

            Daru Sándor nagy gazember vót, mondja, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova. Tizennégy éves koromtú őnéki dógoztam egy ideig, aztán még húsz évet juhászkodtam, míg be nem gyött a ruszki világ.

            Ő tényleg csodákat tudott tenni? Mondjuk elintézte, hogy az állatok megvesszenek?

            Meg is betegítette, meg is gyógyította. Meglátta, ha csüng a feje, csinát neki orvosságot.

            És valóban elhajtott minden hang nélkül bármilyen állatot?

            Visszaadta még akkornap neki, fináncos ember vót, egyszer úgy derékon vágtam a vasvillával, hogy arrú kódult, mondja és nevet. Alig hencseredett fő.

            Akkor a falubeliek hordták hozzá a veszett állataikat gyógyíttatni?

            Dehogy hordták!

            Ha meg tudta gyógyítani, akkor miért nem?

            Nem tudta az, mindég gyött hozzá egy veszett kutya. Hallottuk, éjszaka veszett kutya jár.

            Pista bácsi, nem értem. Mit csinált? Az imént mintha… azt  tetszett volna mondani, csinált valami orvosságot, ha csüngött a feje.

            Csapják agyon!

            Mit mond? Hogyan?

            Lapáttal.

            De én…

            Fináncos ember vót. Lovat, ökröt megveszíteni és meggyógyítani is tudta. A kutyát csapják agyon! Ő veszítette meg a kutyákat, vót egy kedves pulim, a bundámnak szélérül eltűnt, oda vót, máma se láttam.

            Lett helyette új?

            Azt mondta Daru, hogy Szeghalomrúl hozzunk egy pulit. Szűcs Sándor cimborámtúl vegyük meg, az meg azt mondta, nem lehet. Daru éccaka elhítta a kutyát Gyarmatra, onnan meg Barnaszigetre. Az ember reggel hajtott vóna. Nem tudta meg sose. Nagyon jó puli vót.

            Még egyszer megkérdezném… hogy is van ez, most… gyógyított, vagy nem… megveszítette az állatokat… vagy nem?

            Eltűnt. Oda lött egyszerre, aztán meg: utálták is, többet se láttam. Nagy gazember vót, az bizonyos. Hat ökre, nyóc lova.

            Az utolsó mondatról, az jut eszembe, hogy Barnaszigeten éltek le úgy életeket juhászok, hogy nem értesültek a téeszesítésről. Észrevétlenül elgyalogolt mellettük a század. Vagyis: inkább utolérte őket. Azt a határ menti, akasztófát termő pusztaságot még a huszadik század derekán sem telekkönyvezték. Nem volt az ország része. De a világé sem.

            Elhallgatunk. A szobából neszezést hallok majd egy-két elkeseredett nyögést.

            A kölök má’ megin’ beteg, mondja Tokaji Pista bácsi, mire a kölök megjelenik az ajtóban. Egészen közel lépnek egymáshoz. Egy kilencvenes éveiben járó apa és egy jóval hetven fölötti kölök. A mélyebbnél is mélyebben hallgatunk, a kutya meg közben bejön a konyhába.

 

 

A pap

Szeghalomig van busz, sehova tovább. A csabai járatig órák. Szeghalom szomorú és kegyetlen kisváros a Körös partján, teli elvágyódással és ragaszkodással. A bíróság épületénél olyan, mintha a világ közepénél járnék, keresi szemem a szent oszlopot és a törzs tagjait, kik életük árán is hisznek ebben. Egy üzemmel szemben cövekelek le, vékony lécekből szögelt faládákat rakosgatnak fejkötős asszonyok az udvaron. Biztosan ipari kamera van a zuhanyzójukban, gondolom, az üzemvezető meg egy kupa kefírt ráz kukkolás közben vadul.   Szűk fél óráig nem jön egy lélek. Aztán egy kispolszki robog bele a csendbe, integetek neki, kissé ki is lépek elé. Nem kerül el. G. atya, egykori tótvárosi plébános hírhedt ember felénk és másutt is, jó napot köszönök neki, mintha nem ismerném. Szeged közéleti irányultságú, szívesen szereplő püspöke, G. atya „kétes üzelmeiről” homlokát ráncolva nyilatkozott a királyi televíziónak, sokadik nyílt levele után „okos megoldásokat” fontolgatott, aztán  elárvereztette G. atya bútorait a parókiáról.

            Merre, kérdezi az atya.

            Csabára, felelem.

            Mikor G. atya még Szegeden könyvnyomtatásba kezdett, és a nyolcvanas évek végén olyan műveket szedetett ki, amiket a klérus örömmel, a hatalom némi daccal fogadott, akkor állítólag egy szerdai reggel azt suttogta G. atya fülébe a püspök, hogyha nyersz rajta, fiam, annak fele a miénk, ha elbuksz és följelentenek, nem tudtam róla.

            Mindenre lehet áldást kérni, atyám?

Arca meg se rándul. Ő egy ismert alak a Viharsarokban, ha ismerem, hát ismerem.

Gúnyolódik, kérdezi.

Nem én.

De akar.

Dehogy.

Az „Istentől áldott spermáról” akar hallani, igaz?

Újságíró vagyok.

Nem kérdeztem, mondja, és nem is mentség.

Nem mentegetőzőm, feleltem. És nem is a botránya miatt ismerem. Egyszer, egy unalmas nyár derekán, az esküvői szezon ürügyén, riportot kellett írnom a nász öröméről és bánatáról. Akkor megkerestem önt.

Nem emlékszem.

Én sem emlékeznék.

Ha alul értékeled magad, alul értékelnek.

Ugyan.

Szóval?

Ott sok mindenről beszélt nekem. Meddő asszonyokról is.

De az Úrtól áldott spermáról nem.

Arról nem. Azt utólag hallottam. Belefért, szép hozzáköltés… már, ha az.

Az.

            Azt is hallottam, hogy egyszer hajnalban, egy lépcsőház álomszagú csendjében azt kérdezték Öntől, utolsó kenetet adott-e fel.

            Hogyhogy?

            Valahonnét hazafelé tartott.

            És mit válaszoltam?

            Hogy kenet volt, de nem az utolsó.

            El se mosolyodik. Nem riportba illően marad néma. Fegyelmezett, vagy nem érdekli a szemtelenül elővezetett legendárium – nem talál egymásra figura és valóság. Kezdem úgy érezni, elviselhetetlen mozdulatlanságban vagyunk.

            Egyszer azt kérdezték tőlem egy pesti konyhában, van-e olyan mező az Alföldön, ahol semmi sincs a horizonton belül, mondom. Egyáltalán semmi. Se egy fa, se egy bokor.

            Nincs.

            Nincs hát. Sehol sincs.

            A sivatagban, ahol Krisztust megkísértették, ott volt, magyarázza. Ott létezett ez a semmi.

            Ahol született az egyház?, pimaszkodom.

            Iván Karamazov novellájára gondol?

            Elszégyellem magam. Szorít az öv, nehezen jutok levegőhöz. Dobolok a combomon. Telefonon lehet gyónni?, kérdezem.

            Kosztolányi?

            Megint elhallgatok.

            Hol tegyem ki, kérdezi.

            Ahol önnek jó, mondom, és letekerem az ablakot.

(A novella a szerző Pletykaanyu [Magvető könyvkiadó] című kötetében olvasható.)

(Illusztráció: Menasha Kadishman – Sheep by the Trough)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdő, és az erdő kellős közepén egy aprócska ház. Ebben a házban élt egy öregasszony a férjével és a három lányukkal. Egy hűvös őszi napon a három leány sétálni indult az erdőben. Amikor egy nagy szikla mellett mentek el, hirtelen vihar kerekedett. Ropogtak az ágak, süvített a szél, és egyszercsak egy villám csapott a sziklába. A lányok halálra rémülve látták, hogy a villámcsapás hatására testük szürkés árnyalatot öltött, és sebek jelentek meg rajta. A legifjabb leány ijedtében felsikoltott. A hangját meghallotta a Bölcs Öreg Vakond, aki éppen a szikla körül ásott. Rájuk rivallt:
– Leányaim! Veszélyben vagytok. Hát senki sem okított titeket az erdő veszélyeiről? Ha közvetlenül melletted csap le a villám, bőröd nyomban szürke és sebes lesz. Ezután pontosan három óra elteltével eljön  érted a Halál és segítője, a Vak Lúd, hogy soha többé ne láthasd Isten egét. De van rá egy mód, hogy elkerüld a végzetet: a Vak Lúd nem lát ugyan, de egyből megérzi a szagát azoknak, akit a túlvilágra kell vinniük. Szedjetek össze annyi zöldséget, amennyit csak bírtok, és mellé temérdek hagymát, aztán takarjátok be az egész testeteket egy lepellel, hogy ne látszódjék a bőrötök szürkesége. Az egész családotok öltözzön fel így, különben gyanút fognak. Mire megérkeznek, már álljatok neki a leveskészítésnek, mivel a főzés szaga fogja majd megtéveszteni a Vak Ludat. Mikor belépnek, vágjátok fel vagy reszeljétek le a hagymát, tegyetek úgy, mintha csak estebédet készítenétek, és mondjátok meg a Halálnak, hogy rossz ajtón kopogtattak. A jó szerencse legyen veletek!
A leányok hazamentek, és rögvest kezdtek készülődni a Halál fogadására. Miközben munkálkodtak, egy holló repült be a nyitott ablakon, de nem nagyon törődtek vele, a kezük tele volt munkával. Bevitték a zöldségeket a házba, és kendőkkel, lepedőkkel takarták el szürke, sebes bőrüket.
Hirtelen nyikordult az ajtó, és kopogás nélkül benyitott a Halál a Vak Lúddal egyetemben. A középső leány úgy megrémült a jövevényektől, hogy onnantól kezdve remegő kézzel, szipogva vágta a hagymát.
A Vak Lúd megszólalt:
– Ha nem csal az orrom, akkor ebben a házban nincs senki, akit várnának a túlvilágon. Rossz házba nyitottunk be nagy sietségünkben, nem igaz, Halál komám? Te mit látsz rajtuk?
– Lúd komám, valóban nem csal az orrod, biztosan az erdő másik felébe kellett volna mennünk. Habár… Hohó! Mi ez a különös gúnya rajtatok, lelkeim? Mi okból visel mindenki lepelt ebben a házban?
Az öregasszony körülnézett, aztán nyugodt hangon válaszolt:
– Itt lakik velünk ez a holló, és a szemünket is kivájja a betyár, ha nem takarjuk el magunkat leplekkel.
– És miért szipog az a leány? Hohó, talán valamit rejteget?
A Halál közelebb lépett a középső lányhoz, de az asszony gyorsan válaszolt:
– Csak a hagyma miatt sírdogál szegénykém. Mindig könnyezik, ha hagymát kell vágnia a levesbe.
– Az már más. Lúd komám, úgy látom, nincs több tennivalónk itten. Tévedés volt erre indulni, itt nincs egyetlen halálra készülő lélek sem. Isten veletek!
A Halál és a Lúd eltűntek, és mindenki fellélegezhetett végre. A lányok megtanulták a leckét, onnantól mindig óvakodtak az erdő veszélyeitől, és nem kockáztattak. A család hosszú évtizedekig boldogan élt, és a Halálnak hírét sem hallották újra.

Kép: Leonora Carrington

 

Volt az a fiatalember. (Félreértések elkerülése végett nem Karinthyt idézzük.) Most meg kéne jelölni, szikével alanyt az állítmányról, leválasztani végzetet a véletlenről. Látom nyomait a hóban, hiszen minden esetben ennyit láttam belőle, ahogy elsétál a közelemből. Elnézem egy darabig, elidőzünk a lassan kavargó hóesésben. Betelve a látvánnyal a közelben levő parkba baktattam varjakat nézni.^[1] Fekete tollcsomók, kiugró hegyes csőrrel szaggatják, törik meg az egyenletesen szürke eget. Az intenzitás, a hév rávall, akár ő is írhatta volna, de kevés szövegét ismerem pontosan, többnyire iskolás másolatokat, melyeket az olvashatatlanságig ellátott magyarázatokkal, betoldásokkal. Minek írt?, hogy valahol, hétezer kilométerre, a világ túlsó felén egy alvó nő ajkán öntudatlan, boldog mosoly fakadjon –  igen, az arccsonton rétegződő finom izomzat aprócska rándulásáért. Ezért a rándulásért és azért az éjszakáért, de akkor már – a mintegy mellékesen hozzátartozó – filmszínésznőért is. Ez a gondolat gyönyört okozott, pulzusa megugrott, szíve körül bátran cirkulált a vér, szemét az égnek emelte: fekete tollcsomókat látott, kiugró hegyes csőrrel.

   Kitölteni a távolságot pont és szókezdet között, hajszálrepedések/szakadékok közt lavírozni, és általában: valami között, épp közben, amíg egy jelenet másikra vált, elkerülni a várható aknamezőket, megtorpanást, csendet; a tervezett szünet csak jól jöhet. Így képzelem a szavait, plasztikusan, madzagra fűzve, ahogy előremenetelnek, mindig hátat mutatva. Megszerkesztettem arcát, grimaszait és ellágyulásait, orrnyergének ívét, a szemüvegére lecsapódó párát, a keményen összeszorított, legörbülő szájat. Egyre amorfabb másolatokat gyártottam ahhoz a görnyedt tartáshoz, melyet egyedül ismertem. Arcának romlását nem fékezhettem, hát teleírtam a felületet. Eddig azt értem el, hogy álltam bokáig a szűzhóban, és néztem, hogyan köröznek a varjak a fejem felett. Szürke kabátját hófehér betűkkel.

   A filmszínésznő ébren van. Hajnali négy óra, amerikai idő szerint. Éjszakáról éjszakára ismétlődő mozdulattal, az álomtól kábultan törli a jeges cseppeket homlokáról, halántékáról. Kézfején apró kristályok, igazgyöngyök. Fázik, s ez örökkévalóságnak tűnik, pedig álma puha volt, illatos. A helyszín ugyanaz, a hölgy jelenlétében Georg Trakl mondja el versét, címe: Csend és nyugalom – hangjával megtelik a szoba, recseg a gramofon, szokatlan zugokból tör elő: a párna alól suttog, ordításától megreped a plafon, vastagon hull a vakolat, majd a függönyt lebegtetve jó középhangon szaval, szaval, végül fülbesóhajt: fekete madár röpte megérinti egyre azt / Aki néz.  És mielőtt félrecsúszna a tű, csak a sercegés. Más benyomás nem maradhat: puha, illatos. Nem akarlak bántani, a mosolyt akartam kierőszakolni, nem a vágyát, a mosolyt. El kell titkolni, mert öl. Megöl. Értetlenkedik, mint ilyenkor mindig, a szívét tapogatja. Ül és masszírozza. Istenem. Sír.

   A fiatalember 1998. december 20-án elfeküdt egy módszertani mező potenciális közepén, a fűben kotorászott, valamit keresett maga mellett, amibe belekapaszkodhat, amit elhagyott vagy épp most készült megtalálni, de elhalasztotta, mert jólesett a fekvés, a völgyre néző kilátást pedig nem cserélte volna föl semmilyen retorikai alakzatért. Mi járhatott a fejében? Mi maradt félbe?  Felismerné-e önmagát a kimerevített állóképben?

   Azóta semmi változás, hó hullik tömött pelyhekben, szakadatlan. Hangok játszanak velem.  Kipécéztem magamnak a holdat, felálltam, rokiztam egy kicsikét, hogy ne fázzak, s közben a nyári misékre gondoltam. (Az Úr kegyelme vezeti tollam.) Akkor boldog, ha elképzelheti; ha olyasmit jelöl, ami rajta kívül van. Néha képzelgésnek olvasom az egészet; azt, hogy a fiatalembert ismertem, már amennyire ismerheti egymást két ismeretlen. A nőnek azóta férje, szeretője, megereszkedett melle, légcsőhurutja, aszott bőre, sztárkultusza van. Filmje nincs. Vagy a fiatalember mosolya megfagyott. A nő arcán kivájt mederben folyik a könny. Én meg itthon ülök, és mint aki imádkozik, úgy másolok. Pl..: körbefon minket, de leszaggatjuk, mint a pókhálót – bepánikolva – visszalökjük, oda, ahol éjszakánként madárként hódítunk. Nem lehet elégszer elképzelnünk, boldognak is kell tudnunk őt.

^[1] A kurzívval szedett részek B. F. M.: Egy fiatalember naplója című szövegéből származnak.

 

(Illusztráció: Marc Chagall)

 

∞ Maluridé: Sea; 7:46–11:50
(KUNSZT, Hajógyár, 2023)

– Hol van a hullám?
– A tengeren.
– De hol van a tengeren a hullám?
– A tetején.
– A belsejében nincs?
– Nem tudom, én a tetejét látom.

A fekete elefánt hosszasan jár fel-alá a szobában. Külön szoba kellene a fel-alá járkálásának, de egy szobán osztozunk.

Ülök a takaró alatt. Hallom, ahogy jár, a függöny hullámzását.

Hangosan lélegzik az elefánt, és fúj a szél a szobában, felhők csüngnek az ablakban. Néznek befelé.

Az ablakpárkányon esik az eső, a hó, a jég. Kint. Bent esővirág, hóvirág, jégvirág, néznek ki az ablakon.

Néz az elefánt, vagy az egymást nézi.

Majdnem megszólaltam, de észrevettem, szó nélkül ülök a takaró alatti homályban.

Álmodom, Holdas ég, reggelre eltűnik. Másik álomba, égbe.

Lefekszem, lámpa ég, az elefánt kapcsolja le?

^☁️ 🐘 ^☁️

Reggelre lejött a Nap. Letörött a Nap. Nézem.

A föld alatt a Hold süt?

Egyedül vagyok az elefánttal. Néz, de nem mond semmit.

Az elefánt árnyékában van egy szirom, és annak is van árnyéka. Az elefánt árnyéka, az elefántárnyéknak is van árnyéka.

Tűleveleken keresztül érkezik a szobába a fény. Az elefánt csíkos oldala, fenyők árnyékolják. Néha hallom, tűleveles ágakat rág.

Elkerülöm az elefánt árnyékát, pedig a szirom árnyékát nem.

_🌸 🐘 ^🌲🌲🌲

Egész éjszaka Nap fürdette, hó fürdette szobában alszom.

Melyik állat él a sötétben? A föld alatt is süt a Nap.

Fázom, félek. Félek a hidegtől. Ha hideg van, miért jéggé válik a víz, és nem hóvá?

A földtől az égig hó van. A föld alatt is hó van.

Ha megfagy a víz, jég. Ha megfagy a tűz?

Az iszaptól a hullámig is hó van, és a víztől az égig.

Az elefánt jár a szobában, esik a hó neki. Jár körbe az ágy körül. Amikor a jég kienged, kiszabadulnak az állatok.

Megéghet a fa gyökere?

Az éjszaka is fehér, ahol hó van. Ahol fehér hó. Ahol fekete elefánt él, fekete hó esik?

^{❅ ❄️} 🐘 ^❄️

Reggelre a Nap, esik az esővel. Mi történne, ha tűz esne az égből?

Nem merek a szobában lépni, mert vagy az elefántra lépek, vagy mellé.

Elefántos szoba, bizonytalanul járok.

Keresem a kijáratot a szobából. Kijáratot az elefántból.

Az elefánt beszélt, rejtélyes, néma nyelvén.

A magasabb hegyeknek mélyebb gyökerei vannak. Van a földben egy réteg, ahol az elefántok mennek körbe. Amikor nekimennek a hegyek gyökereinek, akkor van földrengés.

Mit mondanál egy elefántnak, hogy elmenjen?

🗻 🐘

Van olyan virág, amelyik minden harmadik éjszakán világít.

Beesett a tojás a tengerbe. Figyeli a tenger, ahogy kikel.

Ha a kancsó vezetne, mindig a víz irányába mennénk.

Egymást kerülgetjük, de tegnap rám nézett az elefánt. Annyira féltem, hogy ő is megijedt tőle.

Felhő a szobában, felhők közelsége.

A karácsonyfákból éjszaka halotti koszorúkat készítenek.

Ha nem lenne átlátszó a víz, hogy néznék a halak a Napot?

☀️ 🐟

Van olyan hely, ahol az elefántok, mint a fű, mint az ég. Mint a bodzalevél, -virág, -bogyó. Mint az eső a felhő alatt, ahogy belőle kihullik cseppenként.

Nyílik az éjszakai virág. Van virág, amit három napon át sötétben nevelnek.

Valamit mondhattam az elefántnak. Elindult a folyó felé, az árnyéka indult.

Mit mondanál az elefántnak, hogy maradjon?

A folyó mozdulatlanul várta.

Vele tartsak vagy tőle?

Az elefánt árnyéka néha megfürdik a folyóban a többi árnyékkal.

Megfürdök velük.

_🙘🙙 🐘 _🙚🙛

2023. 10. 20. 7:05 – 2024. 12. 27. 8:00:44
Pilisvörösvár – kocsiban Nagykapos, Szlovákia > Pilisvörösvár

 

EGYIK-MÁSIK
1. Bevilágítani egymásba
2. Hol a Nap
3. sebet mosott rá
4. Esőben kereste
5. eső régi hangja
6. Vigyem magam
7. Másikfelé szavak
8. Kéthold süt szemembe
9. Kitalált szavak nyelve
10. Szavunk egymás felé
11. Ahogy Holdra nehezedik felhő
12. Amikor jól
13. Vele tartsak vagy tőle?

„elefánt”: Egyik, másik ablakból a Nap („amerre az elefánt belép a vízbe”); Elefánt szoba, vagy minden a helyére kerül („életnagyságú guécs fa indiai elefánt szobor”); Tükörben tüskés („elefántménes”)
„az elefánt csíkos oldala”:  Dala, esője („a fekete cethal a csíkkal az oldalán”)
„fekete elefánt”, „fekete hattyú”: Szavunk egymás felé
„fekete hó”: felkelni a Napot
„tojás a tengerbe”: Hócsillagok, éjszaka

(Illusztráció: Karl Schmidt-Rottluff: Spielzeug (Toys), 1947; Nan Bilden: Blue Butterfly Jungle)

 

Ma tizennégyszer mondtam nemet. Nem kérek, nem kérlek.

Először a háromfogú bácsinak, aki azt rikoltozta, hogy a második pár cipőt ingyen kapom, és a markomba akart nyomni valami cetlit, jutalékot az utcán osztogatott megváltáshoz. Aztán jött a fiú, lepelbe csavarva, homlokán jellel, és földöntúli boldogságot ígért. Megállapodtam vele, hogy nekem mindenekelőtt földire lenne szükségem, ha az kipipálva, nem bánom, visszatérhetünk az ő ajánlatára is. Nem akartam öt perc alatt sorselemzést, háborúskodás helyett nyugodt reformpolitikát, olcsó GM élelmiszereket, országhatárig érő gyorsforgalmi utakat, újabb dunai (és tiszai) hidat, alvásklinikát, kihagyhatatlan címlaplányos ajánlatot, még egy nyelvvizsgát, és a jövőmet se üveggolyóba zárva meséljék el nekem. Így ment ez egész nap, így számoltam egészen tizennégyig el. Nem kellesz, nem kell, visszaadlak. Micsoda vasárnap, micsoda város!

És mégis, valami történt odabenn, valami megváltozott. Máshogy ébredtem aznap, vagy hirtelen megértettem, hogy Kipling tényleg meghalt? Aztán Miskin hercegre gondoltam (vagy a kegyelemre?), de lehet, hogy a tegnap esti esőre, belefáztam a városba, talán ez így, együtt volt sok, kezelhetetlen, nem tudom.

Tegnap még azt gondoltam, úgy véltem, éreztem, boldogtalansággal vettem tudomásul, hogy van egy pont, legalább egy olyan pont a világban, ahol egyetlenegyszer sem tudom azt mondani, hogy nem. Hiába készülök egész nap rá (nem kérek, nem kérlek), nem áll a számra, ez a mondat még nem jó rám. Pedig az aura aetas óta ez jár a fejemben. Pedig reggeltől estig erre gyakorolok, amióta megszülettem, még fogmosás közben is. Ezt a mondatot a könyveimből kihagyták, helyesen kimondani nem tanították meg nekem. Pedig akartam elbánni, elégtételt venni, pedig ott minden út rossz volt nekem.

Sokáig vártam, hátha változik, megváltozik valami, mert mégiscsak belem meszesedett. Tévedek, inkább belém gyulladt, mint a húsba a tüske. Egyre mélyebbre fúródott, de nem vált eggyé velem, idegen anyagként mérgezett. Rozsdás kardként állt ki belőlem. Most kirántottam magamból, most kihúztam alóla a szőnyeget. Hogy mitől és miért sikerült hirtelen, hogy miért nem kérek majd belőle ezentúl, megmagyarázni jól úgysem tudom. Mondanám, hogy foglalkozhatott volna néha velem is, ha már itt vagyok, de csak magának töltött bort, csak magával töltötte ki az életét. Én pedig így nem leszek többé éhes rá. Nem terítek többé hozzá. Ünneplőbe sem öltözöm.

Este van, itt vagyok nem létező cetlijeimmel, a visszaküldött lapjaimmal, tenyeremmel, mely a jövő elől mások számára zárva van. Nem kérek, nem kérlek, mondogatom. Gyulladt a bőröm, ráz a hideg. Holnap még erős szél lesz. Mindennapi kabátom magamra borítom, ha kell.

Sosem fogom megtudni, mi történt valójában annak a vasárnapnak a városában.

 

(Első kiadás: Lovagkór, Méry Ratio, 2007)

 

„Ott vannak a szépirodalmi írók, a költők, a novellisták, a regényírók. Ők úgy gondolják, hogy ha elég nagy fáradtsággal és elég bonyolultan írnak meg valamit – így az alig érthető – akkor az már művészet. Így megy ez évszázadok óta, ők pedig folytatják ezt a hagyományt. Ezek az írók híresebbek, mint amennyire gazdagok.”

                                                                              – Charles Bukowski

Amikor egy reggel nyugtalan álmomból felébredtem, korábbi önmagammá változva találtam magam. Miután kinyitottam a szemem, rögtön éreztem, hogy valami nem stimmel. Hátamon feküdtem, s kissé felemelve a fejem, megláttam szobám egykori berendezését, a jól ismert, mára mégis idegen tárgyakat. Az első pillanatokban még fel sem fogva, hogy mi zavar, körbepillantottam, és ott volt minden: az a könyvespolcom, amit később az unokaöcsémnek ajándékoztam, a kerek üvegasztal, amelybe majd a fiam fogja beverni a fejét négyévesen (rohanok vele a sürgősségire), a ’80-as évekből származó kanapé, amit a déditől örököltem, és az a téglalap alakú, apró terrárium, amiből kipusztult az összes rákom.

„Mi történt velem?” – gondoltam. Nem álmodtam. A szobám, e szabályos csak kissé szűk emberi szoba, békésen terült el a jól ismert négy fal között. Vagyis azon falak között, amelyeket valamikor jól ismertem, hiszen aztán a házasságkötésemet követően az egészet kibontottuk, hogy hozzáépítsünk további szobákat a gyerekeknek, meg egy teraszt, ahonnan élvezhetjük az aranycafrangok simogatását nyaranta.

De ez korántsem az a szoba volt, amelyben jelenleg élek.

Szép lassan felismertem mindent, az azóta már megkopott vagy elveszett tárgyakat, a magazinokból kiragasztott posztereket a falon (te jó ég, azt az Ice-T képet mennyit kerestem később), az íróasztalomat, amelyen az első szövegeimet írtam, és egy őskori számítógépet, amilyet ma már csak bolhapiacokon árulnak romkocsmák falainak díszítésére szánva, vagy az elvetemült gyűjtőknek. És ott állt mellette a régi mikrofonállványom is

Nem álmodtam. Riadtan felülve az ágyban megtapogattam magam, és éreztem a bőröm feszességét, azt a fiatalkori feszességet, amit rég nem tapasztaltam. Mindkét alkaromról hiányoztak a tetoválások. Csak a vállamon volt meg a kisördög, amiből rögtön ráébredtem arra, hogy hol is járhatunk az időben. Azt a tetoválást az Érettségi után csináltattam, tehát legfeljebb húsz éves lehetek, mert utána szépen sorban jött a többi is viszonylagosan rövid időközönként, míg el nem fogytak a helyek.

Agyam dolgozni kezdett, felpattantam az ágyból, egyre izgatottabban keresgélve jelek után, jelek, amelyek megmutathatják, mi történik: nem ez már biztosan nem egy álom, hiszen egy álomban nem ismerünk fel mindent ennyire részletesen, az álmok jórészt elnagyzoltak, és sohasem ennyire valóságosak.

Lenéztem az ágyékomra. Á, tuti nem vagyok még húsz se.

Odakintről sikkantyú zaja csapott fel, és kétségem nem maradhatott a felől, hogy megérkeztem a saját múltamba. A köcsög szomszéd, aki este nyolcra rendszerint kiütötte magát és lefeküdt aludni, annál korábban kelt, és akár vasárnap reggel ötkor is nekiállt kocsit mosni vagy füvet nyírni.

Szarni az egész világra. Mert megérdemled.

Sietősen átvágva a szobán, a túloldali falon lévő kenderlevél alakú tükörhöz léptem.

Basszus.

Mintha mesterséges intelligenciával frissítették volna fel a pofámat, mint Mark Hamillnek az utolsó Star Wars filmben. Ez tényleg én vagyok. Milyen marha jól nézek ki. Sehol egy sörhas, vagy megereszkedett mell, és tokám sincs még.

Zavarodottsággal vegyes érdeklődéssel néztem körbe és körbe – talán nem ártana először is felöltöznöm, aztán majd kitalálom, mi legyen. Hol is vannak a ruháim?

Zsongó fejjel kutattam egykor hordott cuccaim között a szekrényben, ámulva fedeztem fel ifjúságom kedvelt szövetdarabjait, a vasalt fekete pólókat, amiket a Headbenger Katalógusból rendelgettünk akkoriban, s közben nosztalgikus érzések öntötték el egyre tanácstalanabb belsőmet. Mégis mi a fene folyik itt?

Megbéklyózott jókedvvel öltöttem magamra egy, ma már nem létező ONYX pólót, aztán rögtön az ablakhoz siettem. Az udvar teljesen máshogy nézett ki, mint egyébként, a garázstető már rég nem ebből az elavult palából van, és hogy is hívták azt a kutyát, amelyik most ott tekereg a kerítésnél? Nem emlékszem a nevére.

Csubakka?

A ház előtt ott állt a család régi, csepp alakú Renault-ja. Szerettük azt a kocsit, azzal voltunk először Horvátországban, aztán valami román pasas vette meg. Néztem, ahogy az utcán balról-jobbról érkező autók keresztezik egymást folyamatosan –  á ez itt a ’90-es évek.

Vissza a szobába.

Mialatt további jeleket kezdtem keresni, bekapcsoltam a számítógépet is, ez lesz a legegyszerűbb. De nézzük csak. Ott, az íróasztal sarkán, ott figyel az első telefonom. Nokia 3310-es. Milyen kezdetleges.

Az első próbálkozás, hogy feloldjam a képernyőt, nem sikerült. (Csillag, aztán a jobb felső csík gomb? Vagy fordítva? Hogy is volt?) Mire azonban erre rájöttem, a számítógép monitorján is felvillant az azóta sem sokat változott Windows-jel, majd a dátum.

1998.November 23, Hétfő.

Az baszki, harminc év.

Tegnap, mikor lefeküdtem, szerda volt, és igen, azt hiszem huszonkettedike. 2028.

Nem álmodtam. Teljesen ott éreztem magam a harminc évvel ezelőtti életem valóságában. Napra pontosan.

Ijesztő volt az egész, mert éppen mostanában fejtegettem barátaimnak, hogy a zenében harminc éves periódusok vannak. A Millennium környékén kezdték el koppintani a ’70-es éveket, aztán a 2010-es években meg a ’80-asokat, és így tovább. Megy minden magától, még ha egy kis átfedéssel is, de a kultúránk harmincévente spirálisan újratekeredik, születik valami új, de mégis régi, aztán egyszer csak azon kapod magad, hogy borzalmasan elavult és öreg vagy, hiszen a feldolgozások feldolgozásainak a feldolgozásait hallod a rádióban. Persze minden a ’70-es évekből fakad, ami előtte volt az csak bemelegítés, amit meg utána hozott az aranykor még vagy harminc évig, az maga a zenetörténelmi eposz. A következő közel negyven viszont a leépülés.

Én már csak jól tudom. Ha nem tévedek, éppen ennyit húztam le az úgynevezett zeneiparban, csak hát mindez viszonylagos, hiszen sosem tartoztam a felső réteghez, nem úsztam a nagy halakkal, mert sohasem voltam hajlandó megalkudni. Mindig azt a zenét játszottam, és olyan szöveget írtam, amit őszintén akartam, bármilyen nemű üzleti érdek vagy befolyás nélkül. Ezért sem jutottam feljebb soha. Ma már egy olcsóbb telefonnal is képes vagy zenét készíteni bármiféle előképzettség nélkül, és a mesterséges intelligencia tíz perc alatt lekeveri neked az egész albumodat, amit hazafele a suliból a buszon ülve raktál össze a segítségével.

1998-ban még csak egy ócska, zsinóros mikrofonnal szerencsétlenkedem, és küldözgettem be a béna dalaimat a kiadóknak, akik a  legjobb esetben is csak visszaírtak, hogy nagyon tehetséges vagyok, de valami eladhatóbb szöveget kellene írni, valami kommerszebbet, mert a rap az nem kelendő. Főleg, ha társadalomkritikus. Jó lenne valami könnyedebb, semmitmondóbb téma, egy dal a takarítónőkről vagy mondjuk, hogy jött egy felhő és leszállt közénk.

A zeneipar működése mindig is egy billenőtaligához hasonlított, a kiadók figyelme mindig arra billent, ami épp divatos volt. Hagyták, hogy a ’70-es évek után kibontakozó POP mindent felzabáljon, hagyták, hogy az óriáskiadók a médiával karöltve szép sorban megpuhítsák a punkot, a rockot, a hip-hop-ot, de még a technót is, mindent, amit csak lehetett, mindent, amiből még több pénzt lehetett kisajtolni. Így változott a lázadás diszkógömbbé, az ellenkultúra meg POP-pá. Így változott a zene futószalagon gyártott tömegtermékké.

De 1998—ban a rap még nagyon nem ment ebben az országban, csak ha eladtad a lelked valamelyik öltönyös faszfejnek, vagy, ha valakinek a rokona voltál. Így aztán én sem vittem sokra, vagy egy fél emberöltő kellett hozzá, hogy nagyjából közepesen ismert legyek ezekben a körökben. Anyagilag kész csőd volt az egész, abból a pénzből, amit ez idő alatt a zeneművészetre, lemezekre, rendezvényekre költöttem, több kocsit is vehetnék vagy egy házat a fiaimak, még, ha ezt nem is lehet így mérni.

És most itt vagyok.

1998.November 23, Hétfő.

„Mi történt velem?”

Lepergettem magam előtt az előző napomat, a napot, ami után harminc évvel korábban ébredtem. Emlékeztem az aznapi munkámra a cégnél, emlékeztem arra, hogy a kollégákkal pad thai-t rendeltünk ebédre, és megvolt a hazaérkezés is. Miután a kocsi beparkolt a mélygarázsba, és a fémdarazsak lejelezték érkezésemet a háznak, kimentem még a kertbe megetetni a Pegazusokat. A levegő szennyezettsége még nem érte el a kritikus szintet, így vagy jó fél órát álldogálhattam ott a lemenő napokat nézve. Emlékszem, hogy a sütőben valami olaszos rakott tészta volt, mire felértem, és arra is, hogy a feleségem hosszasan taglalta az aznapi áldozatok számát, mialatt vacsoráztunk. Később felhívtuk a gyereket holo-telefonon, aki körbe mutogatta nekünk az új védvonalat, amit építenek odafent. Emlékszem, hogy a feleségem a „lenyűgöző” szót használta. Aztán fürdés után bekódoltam a konyhapultot két karamellás forró csokira, és elkezdtük nézni az új Lanthimos filmet, aminek a felénél az asszony bealudt. Én viszont, azt hiszem, végignéztem. Vagy: „Mi történt velem?”.

1998.November 23, Hétfő.

És akkor, ahogy ott álltam a monitor előtt, egyszerre az jutott eszembe, hogy hiszen olyan zenék, olyan hangzások vannak a fejemben, amik még nem is léteznek, még nem is állították elő őket, és olyan dalszövegek sorakoznak bennem, amelyeket még meg sem írtak.

aztakurva.

Most kellene megírnom életem dalát, és leraknom a névjegyem valami olyannal, amit még senki nem csinált 1998—ban. Most kell a harminc évnyi plusz tudásommal és tapasztalatommal szöveget írnom. A mai, plasztikba burkolt tinédzser celebférgek nem érdemlik meg azt  hype-ot, amit azért kaptak, mert mi a ’90-es években megástuk nekik az utat.

Megváltoztathatom a jövőmet, olyan dalokat készíthetek, amitől a pénzéhes producereknek leesik az álluk, még akkor is, ha azok a dalok társadalomkritikusak lesznek. Az 1998-as közönség még nincs felkészülve arra, ami a fejemben már létezik, de mivel tudom, hogy mit fognak kajálni öt-tíz év múlva, bármit megtehetek. Mintha nálam lenne az a nyavalyás almanach, amit a Vissza a jövőbe filmekben hajkurásztak.

Eme felismerés kezdeti örömhullámai aztán fél óra alatt átcsaptak kétségbeesésbe. Már a monitor előtt ültem és próbáltam megfejteni egykori szoftvereim használatát (viszonylag könnyen visszarázódtam a kezelésükbe), amikor felötlött bennem, hogy mi lehet a családommal? A fiam még meg sem született, a feleségemet pedig még nem is ismerem. És a szüleim? Azok bizonyára dolgoznak, tehát délutánig jó vagyok, viszont ennem is kellene valamit.

Fogtam hát magam és körbejártam a házat igencsak kótyagos hangulatban a régi bútorok és tárgyak láttán, amelyek már csaknem kiestek emlékezetemből. A konyhát szinte fel sem ismertem. A hűtőben talált, már nem létező márkájú alapanyagokból összeraktam pár szendvicset és siettem vissza a szobámba dolgozni. Ki tudja mennyi időm van? Örökre a múltban ragadtam, vagy csak megbomlott az agyam? Nem akartam szembenézni a valósággal, egyfajta transzba estem, mint a színészek, akik órák hosszat teszik a dolgukat a forgatáson. Mintha azt hittem volna, hogy, ha nem veszem teljesen figyelembe a valóságot, és haladok egy kijelölt cél felé, akkor majd minden megoldódik magától.

Órákon át molyoltam a dallal, ami lehengerlően alakult, az izgalom fékezhetetlenül oltotta belém az adrenalint. Lázasan kattintgattam a sávok beállításait, a szemem már égett, olyan volt, mint régen, amikor még teljesen elhivatott voltam.

Észre sem vettem, mennyi idő telt el, amikor egyszer csak betoppant az anyám. Akkor fogtam fel, hogy bőven délután van, meg, hogy anyám ekkor még csak ötvennégy éves, nem sokkal több, mint én vagyok.

“Jobban vagy?”-kérdezte. Persze jobban, naná, valami harminc évvel fiatalabb a testem, és az agyam már tudja azt, amire csak ennyi idő tapasztalata képes megtanítani. ” Sokkal jobban!” – mondtam végül, és mint kiderült tegnap este belázasodtam és nem mentem suliba. Mint kiderült, itt még abba az elbaszott marketing iskolába járok, ami nagyjából hiába vesz el két évet az életemből, hát persze, de ugye nem csak itthon akartál maradni, hogy csináld a hülye zenéidet? Nem anya, tényleg szarul voltam, de aztán ma reggel úgy keltem, mintha újjászülettem volna. “Érdekes”-mondta azzal elindult vacsorát főzni. Biztos lehettem benne, hogy sötétedésig előrukkol valamivel, hiszen egész életében nagy kuglófművész volt.

De addig vissza a jövőbe.

Kattogás, vízhang, torzítás, még egy kis effekt. A hangom már nem a régi, pedig most annak kellene lennie, de a harminc év alatt elszívott cigaretta és egyebek megtették a hatásukat. Csoda, hogy anyám nem vette észre – vagy talán csak azt hitte, a betegség miatt van. De végül is nem is olyan nagy baj, ha mélyebb, rekedtebb a hangom, attól még inkább érettebbnek tűnik majd a dolog. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak, hogy még ma be kell fejeznem ezt a dalt, aztán mehet is a levél a kiadóknak. Aki kapja, marja.

Novemberben korán sötétedik, eltelt még pár óra, anyám hozott valami kaját, de engem már csak a dal végső lekeverése érdekelt. Apámmal még csak nem is találkoztam, mire észleltem, hogy odafent már szétterül a csillagpázsit, és a napnak lassan vége.

És a dal kész volt, több, mint öt perc gyönyör, kétszer harminckét sorral, lüktető kiállással, menő filmebtéttel, és egy olyan frappáns de tartalmas refrénnel, amit viszonylag könnyű megjegyezni. Gondolkodni kezdtem, hogy kinek is küldjem el. Közben lementem a konyhába és készítettem magamnak egy karamellás forró csokit. A nappali sötétjéből anyámék televíziójának sértő fénye döfködött kifelé. A Barátok Közt-öt nézték. Úgy éreztem, mégis csak jobb lenne visszatérni a későbbi jelenembe. De ha elküldöm azt a dalt miután megittam a karamellás forró csokit, és holnap harminc évvel később ébredek fel, akkor meg fog változni a jövőm, csakúgy, mint Martynak a filmben?

A másik fontos kérdés pedig, hogy vajon emlékezni fogok-e arra, hogy mi történt velem abban a harminc évben, amit még meg sem éltem? És, ha igen, megéri-e?