Címke: próza

Telibe

Fisher márkájú videomagnó. LEGO kalózhajó. Opel Kadett E. Ilyeneket lehetett akkor használatba venni, köszönhetően annak, hogy valaki elvágott egy drótkerítést. Nyissz = az új világ tárgyai, politikailag korrekt fétis. Horn Gyula. Mutatta a tévé, szóval biztosan fontos volt, valami politikai erőhatás nyomhatta össze a drótvágót, amit ugyan nem mondtak be külön, de azért lehetett látni, ha az ember jobban figyelt. Érteni azonban már kevésbé, mert ki érti azt, mikor valaki, aki eddig a nekünk rosszért volt felelős azt mondja, hogy mától nekünk minden jobb lesz? Minden? Jobb? Tehát a rossz is? Ne, a rossz az ne legyen jobb, az inkább tűnjön el. Vagyis, várjunk, ne. Aminek jobbnak kellene lennie az az, ami a régi helyébe jön, tehát az új, de annak meg már akkor tudni véljük a régi rossznál is sokkal rosszabb, amolyan idegen rosszabbságát, mikor még nincs is itt – töredelmesen, vagy nem töredelmesen, de azért kicsit magunknak bevallva. Megfogyva bár, és nem bár, mert kicsit törve is. Néhány hónappal előtte még a fél falu fosta a cérnát az Ikarus 211 fedélzetén – ami akkor már a Gézáé volt, az ecsegfalvi önkormányzattól vette meg maszekolni – hiszen a megengedett valutából legfeljebb egy robotgépre futotta, szóval minden egyéb geldet a cérnafosó nyílásban kellett eldugni a vámosok elől. Haben Sie etwas zu verzollen? Nájn. Minden rizikó ellenére használatba vettük a változást, megvettük a változást, euforikus állapotban. Változás van eladó. Malac van eladó. Így volt mindig kiírva a hirdetőtáblára az önkormányzat épülete előtt. Malac van eladó. Nem helyes, de legalább nem kevesebb nyelvtani egység a szükségesnél, van minden, meg van van. Persze, nem kellene a létige, el kellett volna hagyni. Változás van eladó. Ebből pedig szépen, annak rendje és módja szerint elhagyták az eladó szót, számunkra a lényeget. Változás van. Ezt mondták és ezzel nem is hazudtak. Változás van eladó. Ezt értették és ezzel sem hazudtak. Attilának még mindig Wartburgja van, bicikliküllővel állítja a gyújtást. Az de szar. De mi megvettük a változást, Opel, sose’ kop el. Most bárkinek felkínálnám a nyílásom egy Wartburgért. Az, hogy valaki elvágott egy drótkerítést, számunkra használhatatlan volt, ezért kellett az új Kadett. Az használható volt. S ami a legfontosabb: valós. És az jó, mert a nevezett drótkerítéstől ennyire távol nagyon-nagyon valós dolgok kellettek a létfenntartáshoz, pontosabban ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyük, létezünk. És nem csak a magunk számára. Ki hitte volna? De. Vagyunk. Nem kelet vagyunk, nem nyugat vagyunk, csak úgy vagyunk. A vallásos meggyőződés ereje, illetve szintje sokszor földrajzi elhelyezkedés kérdése: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett ahhoz, hogy higgyünk valami nem kézzelfoghatóban.
Javárjánemisígyvóthanem: minél keletebbre éltünk attól a drótkerítéstől, annál több kézzelfogható dolog kellett, hogy azok a helyébe léphessenek a nem kézzelfoghatónak. Így. A sok valami sokasodva jó valami lesz. Mégígyebb. Azaz a mennyiség átcsap minőségbe. Haben Sie wirklich nichts zu verzollen? De, ich fél Bécsújhely megveszen, aber im busz eldugen, fizessen a deine Mutter. Azaz. Ha van minden, akkor van Isten. Vagy, ha valami hiányzik, akkor az közvetetten Isten kevésségét jelenti. Mindezekből nulla maradékkal kiszámolható, hogy az oly sokszor műveletlennek titulált magyar vidék bár nem akadémiai artikuláltsággal, de sejtszintű enzimműködésig beágyazódva őrzi a skolasztika és a hegeliánus gondolkodás legalapvetőbb elemeit. És nem is elégszik meg a puszta őrzéssel, mert ilyen, mert amint a keze közé kerül valami, azzal dolgozni kezd. Megfogja a munka végét ahogy kell, és filozófiai alapvetéseit kérges tenyerével a gyakorlatba is átülteti. Úgy, hogy a valami hiánya mindig fájdalmas hiány, a hiányosat, az üreset pedig, mint egy pálinkáspoharat, disznóbelet vagy pozsgás gyerekpofit, tele kell tölteni, a részt egésszé kell varázsolni, mert a nincs az fáj, a szó legszorosabb értelmében istentelenül fáj. Ha nincs semmi, akkor nincs Isten sem. És tényleg. Meg sajátosan artikulál. Varázslatos nómenklatúrából felépülő, bárdolatlan első és végső gondolatiság, melyben a nevezett provinciális isteni hiány és üresség telitöltésének heves, szűnni nem akaró vágyát mi sem bizonyítja jobban, mint a magasabb rendű megtermékenyítés, teremtés és létrehozás szimbolikájával alkalmazott, szintaktikailag, illetve szemantikailag is tökéletesen kiforrott terminus technicus, az ó, hogy baszná telibe! Touché! Nota bene: Még a telibebaszottság és az üresség igen komoly lelki teherrel járó, hirtelen váltakozása mellett is vidámak voltak az emberek, legalábbis falun, a városi ember más volt, annak jobban kellett az egész dolog a drótkerítéssel, jobban gyötrődött azon, szerintünk. Ha van minden, akkor van Isten. Hát jó, legyen Isten, minket ez nem zavar. Amíg Zastavánk volt, addig fekete-fehérek voltak a fotók. Sőt, inkább csak feketék. Volt a képeken fehér is, például az ég, az elérhetetlen volt, az is használhatatlan volt. Vagy macska. A kilencedik generáció, de megint Cirmi vagy Mirci. A macskák akkor még nem feltűnősködtek, kilenc Cirmi után sem csaptak át kapitalista macskanevekbe. Vagy fóliasátrak. Azok pedig munkát jelentettek, az sem jó. Nem szerettünk a fotók fehérjére nézni, akkoriban magyar ember nem tudott mit kezdeni a világos dolgokkal. Aztán mikor már Opelünk volt, akkor színesek voltak a fotók. Szelídek voltak, kedvesen kimért, tisztelettudóan és hízelgően hazug, tévéből már ismert, lusta-európai félárnyalatok, melyekben nem izgágott a mindennapi egzisztenciát érintő döntések muszájsága, hogy akkor most fekete vagy fehér, vagy ez, vagy az, mert nincs más. Mert volt más: született a vircsaft, haldoklott a posztmodern, meg ilyenek. Árnyaltabb kérdések öveztek minket, hirtelen. Megengedett volt a kérdések, de még a lehetőségek ízlelgetése is. Lehetett nyíltan szopogatni. Lehetett nyíltan nyalogatni. Elvoltunk, hirtelen. Videotékába mentünk. Kivettünk. Betettünk. Kétfejes képmagnó. Údedurva. Nyommegapléjt. Tekerd vissza. Vajon milyen minőségű lesz? Új lehet, nem sokan nézték. Milyen színek! Ma a Terminátor legyen. Színes, magyarul beszélő, amerikai akciófilm. A vadnyugat. A vadnyulat pedig asztala viszta bébi, a Zsiguli ablakából, hatharmincegyes Slaviával, juteszembe, a tatával. Nálunk voltunk, kilencvenben, tévéztünk, ITT tévénk volt már, tele határokról, falakról, új termékekről és korokról szóló hírekkel, mikor Tata a térdére csapott, egyenként térdeire egyenként kezekkel, apró időeltolódással, mintha pergődobra ütne, úgy kezdve el a magáét, hogy a korok okosak, nagyon, mert úgy jönnek el és úgy váltják egymást, hogy az ember számára nem váltódik semmi. Hogy az időnek korca. Hogy olyan nincs. Hogy mert ha az időnek korca lenne, akkor már legalább két idő lenne, és hogy az nem lehet. És itt megszívta az orrát, nyomatékosított, gondoltam én, mert szerintem megfázva nem volt, nem hallatszott tartalom a szívásban, inkább amolyan figyelemfelkeltő, fájdalmas levegővételt imitáló szívás volt, melynek hallatán tudtam, legkésőbb ekkor, hogy most fontos a szó és bölcs a mondás, most jön a skolasztika, horribile dictu Hegel, amit akkor én még nem értettem, Tata pedig nem tudta, hogy érti, pedig mennyire értette. Hogy az idők soha nem zárulnak le attól, hogy másik idők jönnek. Hogy egy kor lezárul, ilyet csak a történelemkönyvekben olvas az ember, amik hazudnak; lezárul, ezt mondják azért, hogy azt higgye az ember, ezzel új esélyt kapott. Itt is szünet jött, vártam, hogy megint szipog majd, s meresztettem a szemem az orrára, vagyis inkább alatta a bajszára, ami nagyon mókásan gyér volt, mert nem egyenletesen gyér, hanem itt egy kicsit gyér, de amott, teljesen részaránytalanul még egy kicsit gyérebb, de növesztette, mert így nem volt olyan feltűnő a fogak hiányából beesett ajak. Aztán néztem a szemeit. Anyám aznap korán hozott az óvodából, csak délelőtt volt valamiért, Tata és Mama eljöttek, hoztak vagy vittek ebédet. Fél egy lehetett és akkor körülbelül, óvodás saccolás holtjátékával számítva olyan hatpálinkás volt a Tata szeme. Lehet csak öt. Sacc. De az nem pálinka volt, amit ivott, hanem vodka. De az sem. A románoktól vette a piacon, műanyag flakonban volt, minden felirat nélkül. Sem eredet, sem összetevők, semmi. Legyen tehát az ördög neve az övé, pálinka. Ez a második szünet, így utólag tudom, arra kellett, hogy előbb megegyezzen a pálinkával, hogy mit is akarnak mondani. S mikor ez sikerült, akkor folytatta, hogy az egyetlen korca a világnak, az egyetlen határ az az ember. Misi, jól megy az Opel? Ha jó kicseszem a kuplungot, még negyedikbe is megfüttyen a gumi, válaszolt apám Tata hirtelen digressziójára. Az nem semmi, nyugtázott az öreg, majd folytatta, hogy a határtalanság örömének felfedezéséhez találta fel az ember a határt. Valami nagy kellett neki, valami nagyot akart megélni, ami még több szabadságot ad neki, szabadságot, mely az uralom szintjének indikátora, hogy szabadabb a növénynél, így levághatja azt és szabadabb az állatnál, így levághatja azt is, de legfőképp szabadabb a másik embernél és ezért levághatja azt is. Szabaddá teszi magát az általa korábban létrehozott határoktól, hogy több hatalomhoz jusson. A tévében kezdőzött a tegnapi Delta ismétlése. Halkícsdmálemérüvölt. Kudlik Júlia. A szabadság benne lett minden alkotmányban, emberi jog, kell, megmondták, hogy kell, ráneveltek ezzel a szóval egy másikra, ráneveltek ezzel az érzéssel egy másikra, ráneveltek a szabadsággal az uralom érzésére. Ha szabad vagy, úr vagy. Ha szabadságoddal mindenen felül állsz, mindennel rendelkezel, akkor úr vagy. Ha van minden, akkor van Isten. Ha van minden, akkor vagy Isten. Határok vannak, hogy nagyobb legyen az ember, mint az, aki a határon túl van. Majd lebontja a határt és így a másik még jobban, minden takarás nélkül láthatja, hogy ki az úr. Az ember. Az ember a határ, kisfiam. Kérdezd meg Tatát, hogy iszik-e egy pálinkát? Anyám engem kérdezett, nem akarta közvetlenül kínálni az apját, hisz az alkoholista volt. Tata kért. Hétpálinkás volt a szeme. A Deltában adatokat mondtak a falról. Hogy az embereket átverték a szabadság szóval. Így folytatta. Mert nem az az úr, aki felépíti, nem is az aki lebontja, hanem az, aki az új szabadság védelmére hivatkozva megépítheti a következőt. És olyan mindig lesz. Mindig. És jó volt Bécsbe? Így anyám az apjához. Jó hát, de hogy az a szerencsétlen határőr mindig engem talált meg, és mindig a legrosszabbkor. Érted, odafele nekiállok, eszek, hát nem akkor jön oda?, meg visszafele, akkor meg nekiálltam, na, akkor alszok, akkor meg akkor jön oda nekem karattyolni, hogy rakná teherbe az öreganyját. Ne beszélj már így, Tata, hát itt vannak a gyerekek, figyelmeztette halkan a nagymamám. Jól van na, csitult el az öreg és a maradékot csak úgy bemotyogta a gyér bajsza alá, hogy, jól van, tudom, tudom, hogy ikes ige, ikes ige, hogy baszná telibe.

 

(Illusztráció:  Buses parked downtown in 1984 in Budapest )

Azt hittem, ez megold mindent

„annyira melegem volt, hogy nem tudtam elaludni, így kitakaróztam és majd szívbajt kaptam, mert képzeljétek: nincs meg a jobb lábam lol. #mitörténik” tweeteltem ki egy perce, miután le tudtam nyugodni a hajnali 3-kor ért sokk után. Úgy nézek ki, mint egy szereplő az Amerikai Horror Story sorozatból, de legalább nem vérzem, csak tényleg nem értem, mi történt.
Onnantól hiányzik, ahol nyáron a doktor úr markolászta a combom. Hiába mondtam neki, hogy a talpam fáj, ott csípett meg a darázs és allergiás vagyok rá, úgyhogy valamit csináljon gyorsan legyen szíves, mert nagyon fáj – ő továbbra is a combom körméretét próbálta lemérni a tenyerével, miközben hálát adott az égnek, hogy a sok szottyos nyugdíjas helyett végre egy huszonévest molesztálhat. Illetve, bocsánat, elnézést, ez végül is betudható az én hibámnak is, sőt, egyenesen az én hibám, hiszen 38 fokban akkor sem mászkálunk rövidnadrágban, ha épp a Balatonon vakációzunk. Buta én és buta láb!
Így végül is teljesen érthető, hogy utána nem sokkal a pesti metrólejáratnál az egyik munkásember próbált meg benézni a szoknyám alá, de csak a jobb combomig jutott. Ott is elkövettem az előbbi hibát, plusz még udvariatlan is voltam, hogy elhessegettem, hisz’ részben ő gondoskodik Budapest közlekedéséről. Éjjel-nappal dolgozik, biztos nagyon elfáradt szegény és csak látni szeretett volna valami szépet a raklap és a porfelhőn kívül, én, hálátlan meg még ezt az egy örömöt sem adtam meg neki. Buta én, buta láb!
Ahogy most így ülök, és nézem a lábamat látom, hogy nagyjából pontosan ott válhatott le, ahol pár éve megvágtam egy pengével. Mérges voltam, kicsi és hülye. Azt hittem, ez megold mindent, de csak újabb gyűlöletet éreztem magam, de legfőképpen a combom iránt. Ez a gyűlölet pedig az évek során egyre csak gyűlt, mind a hegembe temette magát. És ez egészen odáig fajult, hogy a lábam, –mint a youtube-os rizses kísérletekben, ahol egyik doboz rizsnek pozitív, a másiknak utálkozó szavakat mondtak – elrohadt mint a negatív megerősítéseket kapó rizses doboz.

 

(Illusztráció: Portraits of Drifting Minds – Henrietta Harris )

1989

Az úgy kezdődött,hogy Tóthné
kórházba ment a kilencedikről,
Barabásné meg reggelente átment hozzájuk,
hogy segítsen a kicsiket (három fiú),
óvodába, iskolába indítani. Hogy mi jár
két felnőtt fejében, míg a fiúk kergetőznek,
rugdosódnak, dobálják a sapkájukat,
keresik a cipőjüket, indulás előtt
leöntik magukat kakaóval, azt nem tudom.
De talán valami – valami volt mégis.
Elhitte az egész ház, elhitte Tóthné,
Barabás az asztalosműhelyben,
a gyerekek, de még a kézbesítő is,
Barabásné lányát is lekurvázták,
és a spánieljükről elmondták, hogy büdös, rühes,

hogy ez a legrondább állata világon, fúj.
Barabásék készültek elköltözni,
mert Barabásnak volt egy saját asztalosműhelye,
esténként is öltönyt-nyakkendőt viselt,
mint az a sok majom a tévében.
Becsöngettél hozzájuk este, és kijött Barabás
nyakkendősen, és felvont szemöldökkel
megkérdezte, mit parancsolsz. Őrület, nemde?
Zúgott a nézd-a-kurvát, az azt-a-kurváját-neki
a nyolcadikon, a kilencediken, a tizediken.
Míg Barabás nyakkendősen a költözést tervezgette
szegény Tóth okleveles műszerészként vécépapírt,
olcsó mosóport árult a Mázsa téri piacon.
Mert szabadság van, mindenkiből minden lehet,
megmondták azok a szemetek a tévében,
az öltönyösök, akik ha farmerban feszítenek,
csak annál szemetebbek. Mégis mit képzelnek?

1989. A nagy földindulás éve. A kisdoktorimat
a Széchenyiben. Csak a nyelv érdekel:
a provanszál trubadúrok formaművészete.
De a sűrűsödő gyűlölet a Várban is utolér.
Egy nekem címzett üzenetet találok
Schultz-Gora Altprovenzalisches Elementarbuch-jában.
Ne állj többé szóba azzal a baromarcúval! Puszi
és egy olvashatatlan aláírás. No de ki lehet az a baromarc?
Hamar megtanulom, kinek szabad köszönni,
kinek kell bólintani. Lelkesen számolgatom a rímeket,
de néha elrontom a köszönéseket és a biccentéseket,
és közben töröm a fejem, hogy lesz ebből Magyarország,
ha ennyire… Ha ennyire és ilyen rettenetesen…?
Várok valami jelre, talán, hogy a baromarcúakra
figyelmeztető ismeretlen egy újabb üzenetet hagy.

Menjek vagy maradjak?

Hömpölyög a köd a Praça de Comercio-n,
Alulról-felülről árad az eső, hullámzik-hömpölyög,
felhőkön lépkedünk, és egy felhő van felettünk.
Mire valaki a köd szívéből elrikkantja magát magyarul:
micsoda idő, már a picsámat sem találom!
Micsoda ideges villámlás! Másfajta mondat,
mint amiket a honvágy varázsol elő
a tudat legmélyéből, a portugál ködtengerből,
ahol közel az óceán. És hirtelen eszembe jut
Tóthné, Barabásné, a szegény spániel,
a szemétledobó szaga Kőbányán, a szüleim,
a bombatölcsérek egy Kanizsa körüli kiserdőben.
Elveszek ezen a téren, érzem.

Ki emlékszik már az Altprovenzalisches Elementarbuchra?

De évente elmegyek a tízemeletesekhez,
és megnézem a kapucsengő melletti névsort,
hogy a szomszédok megvannak-e.
Szabó, Krizsán, Tóth, Barabás.
Mert persze Barabásék is maradtak,
a kimért nyakkendős-öltönyös asztalos
nem lett nagyvállalkozó, mikor hazajöttem
Portugáliából, hallottam, leteperte a rák,
talán mert nem bírta a kurvázást,

a gyűlöletet, ami foltot hagy a legfehérebb ingen is.
Nett volt, szorgalmas, de hiába, élhetetlen.
Milyen rákban halt meg, kérdezem.
Talán szívrák, feleli Tóthné,
és sunyin elmosolyodik.

Hát mind megvannak!
De hogy a szegény spániellel mi lett,
és hogy hol vesztek el a gyerekek,
nem tudom.

 

(Illusztráció: Elena Petrova Gancheva – Praca Do Comercio )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 4. rész

Epilógus

Soha sem láttam viszont, s nem sokkal ezután magam is odébb álltam egy… alma materrel. Aztán ismét elsuhant egy esztendő, melynek végén újfent szerződés, azaz kenyér nélkül maradtam. Hacsak a Czinka Pannán… Tényleg! – ütöttem a fejemre. Nem elit iskola, de ha nincsen ló, a szamár is megteszi.

– Czinka Panna? Hol van az már! – ingatta meg a fejét a vezér helyettese, egy egérképű tanfelügyelő. – Most mindenki egy iskolában tanul: román, magyar, cigány, elvégre nincs közöttük különbség, ugye?
– Jogilag nincs, amúgy ön is nagyon jól tudja…
– Tudom, de mint szeretett elnökünk, Ceauaşescu elvtárs kiemelte…
– A cigányságot fel kell emelni.
– Erről van szó. Katedra pedig nincs, úgyhogy ha megbocsát…

Nem foglalkozott többé velem, mintha ott sem lettem volna. Tett-vett, intézkedett, mert egy tanfelügyelő roppant elfoglalt hivatalnok ám.

Szóval Czinka Panna nincs többé. Azért hadd lássuk, jelenleg hogy néz ki! – baktattam el egykori Canossa járásom színhelyére. Szó se róla, szépen letarolták: gizgaz, rom, szemét itt-ott egy két kalibával, amit nyilván később tákolhattak oda nosztalgiából.

– Jó napot, tanító úr! – rezzentett fel emlékeimből egy nagy hasú extelepes.
– Nini, a Czinka Panna-i cigány vajda!
– Nem is olyan rég, még itt volt az otthonunk – merengett el a vajda is. – Nem szebb, mint az új, azért csak ez volt az igazi. Tudja, én itt születtem – tette hozzá magyarázóan. – Hanem maga, tanító úr, szépen cserbenhagyta a romákat.
– Én? Mikor?
– Hát a tavaly, amikor hiába vártuk, hogy visszajöjjön.
– Tanítani? Ne vicceljen! ‘Sze nem szívelnek maguk engem, Rostás úr.
– Dehogynem! – nézett nagyot az elöljáró. – Még most is, egy év múltán is a legjobb tanítóként emlegetik a negyedben. Maga, igen, maga volt nekünk a legjobb barátunk. Az egyetlen tanító, aki együtt bokázott a purdékkal! Most hol tanít? Remélem, maga sem felejtett még el bennünket.

Meghatódtam. Nem is sejtettem, hogy ilyen jó szívvel emlékeznek rám a cigányok.

– Egyelőre nyaralok. Nincs munka, katedra, ahogy a tanítok szokták mondani.
– De hisz ez nagyszerű! – örvendett meg a hírnek a jó vajda. – Akkor legyen újra a mi tanítónk.
– Kár a gőzért! Sajnos nem lehet, ha egyszer tényleg nincs munka.

A vajda elgondolkozott.

– Mindent lehet, ha akarjuk, ezért ismét megkérdezem: visszajönne hozzánk, tanár úr? – nézett a szemembe komolyan.
– A Czinka Panna-i tanítók…?
– Ugyanazok, ha erre kíváncsi.
– És a direktor? Még mindig ő igazgatja az iskolát?
– Nem, leváltották. Most egy asszony a nagyfőnök.
– Ebben az esetben… Igen, visszamennék, ha… lehetne.
– Köszönöm! Ezt akartam hallani. Viszontlátásra! – fogott kezet velem boldogan. – Adja be a kérvényét, a többit meg bízza Rostás vajdára.

Egy teljes napig haboztam, kilincseljek-e ismét a vezérnél. Végül úgy döntöttem, lesz, ami lesz, utoljára mégis megpróbálom, aztán… Aztán nincs kizárva, hogy örökre hátat fordítok ennek a pályának, merthogy elutasít, az szinte száz százalék.

Tévedtem, hála Rostás vajdának, aki kerek perec kijelentette: fogadjanak vissza, különben egyetlen rajkót sem küldenek a suliba.

– Éljenek a Czinka Panna-i tanítók! – rikkantotta el magát a tanévnyitón szorongó szülők közt. – Na, mit mondtam? Ugye, hogy mindent lehet, ha nagyon akarjuk – súgta később a fülembe, azzal átnyújtott egy csokor gerberát.

Igazad volt, kedves, nagy hasú barátom. És ezt most, húsz év múltán sem látom másképpen.

Csak a cigány asszony köpete ne égne még mindig az arcomon.

 

(Illusztráció: Abstract Gerbera Daisy  by Terry Davis )

A CZINKA PANNA-I TANÍTÓK – 3. rész

Felmérjük a telepet

A következő tanévben megkezdődtek a telep felszámolásával kapcsolatos előkészületek. Ennek legelső lépéseként fel kellett mérni valamennyi lakhelyet, hogy majd ennek arányában kapjanak lakást a roma elvtársak. Koordinátor: a polgármesteri hivatal. Végrehajtó szerv: a váradi 1. számú iskola, pontosabban a Czinka Pannai-tanítók.
A telep lelkesen ünnepelt. Csupán néhány dádé ragaszkodott a házához. Ezek be sem engedtük bennünket. Égre-földre esküdtek, ha lerombolják a viskóját, a tanács elé vonulnak, és felgyújtják magukat benzinnel. 

– Éljen Nicolae Ceauşescu, a cigányok barátja! – torkolták le a fiatalabbak, férfiak, asszonyok, mindenki Ceauşescut magasztalta, dicsérte, amiért húst, kenyeret, és íme, még lakást is ad a romáknak.
– Tyúkeszű népség! – biggyesztette le ajkát Márton Erzsike. – Tudják ezek, kit éltetnek?
– Naná, hogy tudják! – biccentett Gizike egy idegen felé úgy 50 méterre a romák közt.

Egy csavargónak álcázott, bajuszos ember volt, amúgy szekus besúgó, aki nem egy romát juttatott már dutyiba. Az egyik házban félrehúzott a családfő.

– Hány helyiséget számolt fel, édes tanító úr? – kacsintott rám cinkosan.
– Amennyi van: két szobát és egy konyhácskát.
– Nem kevés ez egy ekkora családnak? ‘Sze tízen vagyunk rá, kezit csókolom.
– Gratulálok! Szépen kitett magáért!
– Mi így építjük a szocializmust – vigyorgott Czinka Panna utódja. – De ami kevés, kevés. Két szoba! Pfuj, hogy férjünk mi el ennyiben?
– Jó kérdés! Majd szólok, ha kitaláltam.
– Én máris kitaláltam: sehogy. De ha két szoba helyett hármat-négyet ír abba a füzetbe, örökké hálás leszek magának – nyomott a kezembe néhány gyűrött bankjegyet.

Nem volt sok, ezért megtoldottam én is egy bankóval.

– Vegyen rajta húst a kölyköknek!

A gazda mérgesen vágta zsebre a visszautasított kenőpénzt.

– Tünde! Gyere ide az apádhoz! – kiáltott oda egy csenevész, kb. 17 éves leánynak. – Tetszik? – kérdezte tőlem mogorván.

Nem tetszett. Túl kicsi volt, pattanásos arcú és nagy orrú.

– Hogyne! Egész helyes csajszika!
– Vedd le az inged, galambom!
– Rendben van, hagyd abba! Beírok még egy szobát a füzetbe – hazudtam, csakhogy megszabaduljak a családtól.

A lakterületek összeírása után hirtelen megváltozott a tanítók iránti hangulat. A telep érezhetően barátságosabbá vált. Még köszöntek is, ha megláttak, és ráparancsoltak a purdékra, járjanak rendesen iskolába ezentúl.

– Ha másért nem, ezért megérte felmérni a viskókat – mosolyogta el magát a filigrán termetű, többnyire mélabús Gizike.

Alig pihentem ki az összeírással járó izgalmat, újabb feladatot kaptam a diritől. Mivel elköltözött egy tanuló a telepről, kézbesítenem kellett a szülőknek egy hivatalos levelet.

– Nekem?
– Magának, utána sürgősen kérje vissza a könyveit, amiket az iskola év elején kölcsönzött a gyereknek.
– Igenis! Cím? – forgattam jobbra-balra a borítékot. – Nem látok rajta címet, igazgató úr.
– Nézze, az az igazság, hogy nem tudjuk, hova költözött – simogatta meg az állát az igazgató. – De majd… hm… maga kinyomozza. Ajánlom, menjen ki a telepre, és kérdezzen meg egy-két szomszédot, mert a könyvekre mindenképp szükségünk van.

Nem ellenkeztem, kimentem. Takarító már voltam, mellette kertész, levélhordó, nép- és állatszámláló… Miért ne lehetnék hát nyomozó is, ha ettől függ, jövőre munkanélküli leszek vagy tanító.
A szomszédok semmit sem tudtak a családról. Talán a Veréb utcába költöztek. Elslattyogtam a Veréb utcába.

– Varga? Nem ismerjük – rázták meg sorban a Veréb utcaiak a fejüket. – De ott van a sarkon túl a Corvin köz, ahol lakik néhány üstfoltozó. Nincs kizárva, hogy ők ismerik.

Ráhibáztak, ismerték, meg is mondták ízibe, hol keressük őkelmét: a Cszinka Panna-i telepen. Na, helyben vagyunk: ugyanoda küldenek, ahonnan elindítottam a nyomozást.

– Én tudom, hol lakik – sajnált meg végül Gianni, a híres énekesről elnevezett tanulóm.
– Hol?
– Avram Iancu 60.
– Rendes csávó vagy! – nyomtam fejére egy barackot. – Miért nem mondtad hamarabb?
– Ő a barátom.
– Értem, és… köszönöm. Ne félj, nem fogom bántani.
– De maga a tanítóm – tette hozzá csöndesen –, ezért, ha a tanító bácsi rám hallgat, inkább elfelejti azokat a könyveket.
– Miért, eladták?
– Mert…

Nem folytatta, csak vállat vont, és otthagyott. 

A füles helyes volt: végre megtaláltam a madárkát! Épp az udvaron focizott, amikor észrevett.

– Daj, daj! Gyere ki! Itt a tanító úr! 

A házból, mint egy nyíl suhant ki egy mezítlábas, csapzott hajú anyuka.

– Maga az? Mit akar a fiamtól?
– Tőle semmit! Hoztam az iskolától egy levelet.
– Már semmi közünk magukhoz. Elköltöztünk, nem látja?
– De, látom. Azért csak vegye el, és írja alá, hogy átvette!
– Írja alá maga! Nem tudok én írni, mit képzel!
– Akkor talán a Varga úr.
– Nincs itthon. Nyaral, ha éppen tudni akarja.

Más szóval becsukták – a Csinka Pannai-a zsargonban. Aláírtam én, aztán kértem a könyveket. Persze hiába, állítólag elkallódtak valahol.

– Hát keressék meg! Segítsek? – indultam volna befelé.
– Hé! Álljon már meg, a szentségít! – emelte fel a hangját az anyuka. – Mégis mit gondol, megengedtem magának, hogy bemenjen?
– Mit kiabál maga ezzel a szegény asszonnyal? – bukkant elő hirtelen egy összeszabdalt arcú atyafi.
– Én kiabálok? Már bocsánat, de…
– Verd ki a fogait! Ki akar bennünket rabolni – köpött az asszony gyűlölködve az arcomba.
– Ne bántsátok! – állt eléjük váratlanul a kis Varga. – Nem csinált semmit a tanító úr!
– Kedves emberek! – töröltem le az undorító váladékot. – Tanulhatsz tőlük, kis Varga.
– Mi? – meredt rám a sebhelyes arcú. – Na, tűnés, még mielőtt kiheréllek!

Alkonyodott. Az égen fekete felhők gomolyogtak.

– Alá’ szolgája! Örülök, hogy találkoztunk.

Hirtelen megdördült az ég, s a következő pillanatban hatalmas eső zúdult a városra.

– Gennyláda! – lökött búcsúzásul egy tócsába, s behúzott vállal inalt fedél alá.

Utána a kölyök meg a csapzott hajú anyuka. Sziszegve, ruhámat tisztogatva kecmeregtem ki a tócsából, s amint felnéztem, ismét a Varga-gyerek állt előttem.

– Itt vannak a tankönyvek! Üdvözlöm Giannit és a tanító néniket.

 

(Illusztráció: )

Haladék (Káró és Emi és –)

A kiragadott szurdokot borító szamártövis és babérkelepce pusztulásra képtelen, vagy megelevenedni. Fölnyúló hézagokat, barlangot alátámasztó árnyék, sziklák zúgolódnak, mész szitál. Hegyaljába hosszan, sápadtan derengő házak közé, hibátlan cikkcakknak ellenállva visz az út. Sötétből kimért lépteikért imbolygó alakok sűrűsödnek.
Ledobja hátizsákját, térképét, kiengedi a vizet, kulacsát hidegbe nyomja, iszik, feje tetejére, tarkójára is önt.
Vártalak, mondja neki a kút mellett gubbasztó. Kalapos, ölében sétabot, könyékig hajtott ingből motoz; hogy nem vette észre. Ennyi ránc a világon nincs: kanyargók, szelik, kerülik egymást, összerándulnak és szétfutnak, amint Káró felé fordul, újak tünedeznek elő, szeme fehér foltjainak biztosítva menedéket. Feltápászkodik, a fiú nem mozdul. Semmi szín alatt nem érne hozzá; ki tudja, meddig tart egy labirintus.

El kellene mondanom neked valamit, fiam.

Ez év szeptember másodikán lesz, hogy harmadik napja úton vagyunk. Balszerencsék sorozatától sújtott vállalkozás. Persze, jobban belegondolva semmi köze ehhez a szerencsének, de vállalkozásnak is csak megszorításokkal tartható, amennyiben tervszerűen rejtegeti indokát: szökésemet.

Már az indulásra nem várt, metsző hideg érkezett, elszántságomat rögtön próbára téve. Sosem látott kabátban vacogtam, elfelejtődött, rég beforrt helyek sebesedtek tapintatlanul újjá. Fájt mozdulni. Segítségemre siető fiúcska vezetett föl a rámpán. Nem véletlen, könyökléshez szokott, dér borzolta korlátot markolok, míg az öböl karjaiból kivergődünk. Se csérek, se dankák rikoltozása, csak szűnni nem akaró moraj. Óriás felhőbábokat cibálnak, kiabál fülembe a fiú; különösebb erőlködés nélkül kezdek okádni. A legénység mindent megtesz, ami az adott körülmények között bármelyik nem akármilyen legénységtől elvárható, azaz egy emberként lóg, rohan, mászik, csomókat old és köt, vitorlát ereszt, húz, kapitányi parancsnak megfelelően, dél-délkeleti irányt tart, nem tudom biztosan, ahogy hangjukat, lábuk dobogását is elkapkodja a szél. Az sem világos, meddig állok mozdulatlanul, percekig, órákig.
Akárha évszakokon kelnénk át, forró párafüggönybe gabalyodunk. A motor hörögve leáll. Se a lötty, amelyet segítőm hord rendületlenül, se a víz nem marad bennem. Kiterülök a fedélzeten, fejem alá gyűröm kabátom; milyen gyenge is vagyok. Mellettem dohányoznak, kortyolnak, falatoznak, beszélgetnek. Nincs köztük olyan, aki ne hallott volna régi, elátkozott utazásokon elhagyott, mindenfelé keringő történetekből. Lengedező foszlányok. A suttogás, ha nem elég hangos a hajó, megkörnyékez, van, akit őrületbe kerget. Elalszom, semmit se hallhatok.

Reggelre eltűnik a fiú. Tűvé teszik utána a bárkát, hiába. Az egymást követő őrszemek égre-földre esküdöznek, hogy nem láttak senkit. Továbbra se mozdulunk, árnyékokba húzódva fekszünk, kimerülő beszámolóktól tehetetlenül. Túlontúl rezzenéstelen tengerrel van dolgunk, mondják. Mindössze a második nap, hiányzó célozgatások; ilyen feltételek mellett vádaskodásokat követő dulakodáshoz és vérontáshoz hetekre volna szükség. Hogy itt mégsem egy fiúról vagy tengerről lehet szó, éjjelre kiderül. Mozgolódás támad. Az árbocrúd! ordítják. Nyikorgás, érzem, hátam mögül csavarodik, pont, mint faragóból a ceruza. Aztán, egyszerre nincs sehol. Széthullást ölelő csönd, képtelenségről árulkodó. Biztosra veszem, a fiú szólít: elhallgattad, amire utasítva lettél. Amennyire csak tőlem telik, a hang után kapok: semmit. Pallók csúsznak szét lábaim alól, mondhatni, szabályosan, felesleges kalimpálásokat mellőzve süllyedek. Történjék bármi is néhányunkkal közben, szokatlan így sikítozni. Pedig megnyugtatóan hideg a víz, hirtelen nincs más, lehetőség szerint ebbe kapaszkodom, mielőtt végérvényesen elnyel.

Mit hord itt össze, öreg? hüledezik Káró. Hiszen augusztus van.

Éppen ez az.

Mit akar ezzel mondani?

Mindezen dolgok miattad vannak. Meglepő gyorsasággal és erővel vág Káró vállára, aki megtántorodik a fájdalomtól. Újabb csapás, fejre mért. A fiú ügyetlenül hárít. Elszálló bot, kopog egy sort, kanálisba szédül.

Hát ezért nem szerepel, szuszogja a támadó, ahogy földre huppan.

Káró fölkapja cókmókját, ásító sikátorba fut.

Azt üzenik, kiabál az öreg utána, de már nem hallja, mit.

(Illusztráció: Sea Storm Thundering – Community Artists Group )