Rémálomból pattant ki a szeme, épp akkor, amikor pont nem volt senki mellette, nem volt kinek a felkarjába törölni könnyeit, nem volt kinek a mellébe bújni, de kiszállt az ágyból, aludni így már nem lehet.
ADHD vagy autizmus, megint átfutottak az agyán a címkék, amiket senki sem ragasztott rá soha, ő próbálná inkább magyarázni furcsaságát, vagy a világ kurvult el?
Befizetni a számlákat, igen, talán ezzel kéne ma kezdeni, de éhes a macska, talán a gyerek is, bár ő már egyedül odatalál a hűtőhöz, vajon van benne valami, amit szeret?
Nem hajt a tatár, nem kell mindent egy nap alatt megoldani, ha évek óta parlagon hever ez-az, annak miért épp ma kéne a végére járni, csak szépen, nyugodtan, határozottan.
Egyáltalán a minimumot. Megint ruhában aludt el. Fogmosás nélkül. Most mit kéne? Először zuhanyozni? Vagy a macska. De annyi szennyes van, be kéne rakni egy mosást, amíg az megy, mindenfélére jut idő szép sorjában.
Fogja tehát a telefonját, elindul WC-re. Válaszolni kéne a napok óta olvasatlan üzenetekre, ne higgye senki, hogy haragszik, csak simán szét van esve, kell-e mentegetőzni?
Csak simán szétesve. Hány éve is? Ezen gondolkodna, de eszébe jut, hogy zenét kéne rakni, arra jobban lehet takarítani.
Kijön a mosdóból. Végre. Macskaalmot takarít. Hörcsögöt etet, virágot locsol, még nem tűz a Nap az erkélyre, ez az! Nem döglik ki a snidling sem. Talán. Mi ez a sok virágláda? Kell ennyi? Otthagyja.
Bemegy. Cucctalanító videókat néz. Bepakolja a mosogatógépet. Bepakolná. De előbb ki kell. Elkezdi. A macska! Enni ad neki.
A gyerek nem eszik. Mit reggeliznél, kérdezi. Palacsintát? Rendben, elkezdi. Nem kellett volna előbb zuhanyozni? Mindegy, első a gyerek.
Vagy a snidling. Vagy a macska. A lényegi dolgok, na. Lényeges, hogy ADHD, vagy mi egyáltalán? Miért nem hagyja ez a gondolat? Ez is csak fölöslegesen járkál az agyában fel s alá, foglalja a teret, az időt, a létet. Be kéne ágyazni. Ha egyáltalán megágyazott volna.
Mosógép! A ruhái tiszták legyenek mindig mindüknek. Ne szólja meg senki. Ne gondoljon senki semmi rosszat. Fogak, haj, test tiszta. Na de akkor zuhanyozni kéne. Ma mennek valahova? Nem valószínű. Ha mennek, majd előtte lezuhanyzik, addig vannak fontosabb dolgok.
A palacsinta! Kikeverte, vissza a konyhába, meg kell sütni. A gyerek narancslevet iszik. Örül, hogy vett, valami jó is ered tőle. Nem elkényeztetés. Minimum. Kéne inni? Előbb fogat mosni, mert a kínai gyógyászat szerint nem jó lenyelni az éjszaka felgyülemlett lerakódásokat. Este mosott fogat? Mindegy. Végre megmossa. Nyelvtisztítás. Vízivás.
A palacsinta! Megsüti végre, a gyerek boldog, eszik, nem kér rá semmit. Ő is eszik vele, juharsziruppal, fagyasztott áfonyával. Anya, kaphatok én is áfonyát? Persze, neki adja, csak várj vele picit, nagyon hideg.
Jó anyának lenni. Főzni, sütni, etetni, mi a fontosabb, az élmény, vagy a nyugodt háttér? Strandra menjenek ma, vagy rakjon végre rendet, amíg a kölyök a videókat bámulja naphosszat, hogy aztán a nyár többi részét legalább valami kiegyensúlyozottabb környezetben töltse, vagy menjenek, ki innen, élményszerzés, friss levegő, vízpart, hamburger a büfében, homokvár, most kicsi még, most még érdekli, most vagy soha?
Közben üzenetekre válaszol, jobban kéne szeretni, akit szeret, gondolja, mind az összeset, de magát nem veszi a sorba, észleli a hibát, túl sok volt az önismereti olvasmány meg videó?
Rákeres: honnan tudhatod, hogy nárcisztikus szülők gyereke vagy? Vajon nem vette észre? Vajon ez a hiba? “Lay all Your love on me” megy ma a hatodik Abba-szám a fejében.
Evett, mosott fogat, zuhanyozni kéne, ja igen, mosogatógép, mosógép, a gyerek addig ne tabletezzen, színezőt nyom a kezébe, bár tudja, hogy utálja, de mit, ha olvasni még jobban utál, vagy gyere, megtanítalak a mosógépet beállítani, nézd, a sötét ruhákat tesszük most be, mondja.
Megvan. Végre valami megvan. Be kéne fizetni a számlákat, vagy ezen már gondolkodott ma? Mindegy, bepakolja a mosogatógépet is. Vajon a face-en hány fotelhuszár ugrana neki, ha tudnák, mennyire túlbonyolít mindent? Nem is amúgy, csak mindenre gondol. Folyamatosan. Egyszerre. Csinálni meg csak egyet lehet. “Mit szarozol? Rendetlen, koszos szarházi! Csak fogd, csináld, voilá, nehéz, mi?! Nálam sosincs ilyen kupi, igénytelen!” Ilyeneket írnának. Meg még ilyenebbeket. Sosem szabad senkinek megtudnia, mi van itt…
De a gyerek. Akkor ő hogy lesz rendes? Hogy lesz normális? Most akkor strandra menjenek? 10:37 – pont délre? Rendet kéne inkább rakni, nem? De főzni mit fog mára? Nem lehet mindig gyorsat, vagy lehet? Kinek kell engedélyt adnia? Neki magának. A létezésre. Nemcsak a túlélésre. Ha gyógyszert szedne, lenne ilyen kreatív? Bár ez ma még nem derült ki. Ha gyógyszert szedne, legalább 1-2 év a diagnózis. Ha van egyáltalán. Nem lényeg. Haladjunk. Hogy is van az az Abba-dal… Fenébe, pakoljuk le legalább az erkélyt. És odamegy a konyhafiókhoz, kidobálja belőle az utált késeket. Leviszi a szemetet. És még dél sincs. Minden rendben. Mindene megvan. Lélegzését figyeli. Légy már jelen! Üvölti fejébe belülről. Ki bántott? Bántott valaki? Mindened megvolt. Mindened megvan. Élj vele!
Rémálomból pattan ki szeme. Fél hét. Fel kéne kelni. Nincs senki mellette, akinek mellkasába bújhatna. Ott kéne lennem, és nem itt, gondolja. De itt vagyok. Új nap, új lehetőség. Elindul fogat mosni. A macska lábához dörgölőzik, felveszi, és belép vele a gyerek szobájába.
Türelmes. Szereti a pontosságot, de ebben a szakmában a kivárás a lényeg. Még ha ez már nem is igazi csempészet, mint amit a vesztegzáron keresztül folytatott. Itt nincsenek kutyás önkéntes biztonságiak, mint Pomáztól le Budaörsig az erdei utakon – a Kelenföldi pályaudvart egyszerűen körbevették mobilkerítéssel meg gyodával, mint évekkel korábban a déli határt.
Alex a kerítés mellett sétál. Utolsó akciója után nem szökött vissza a nyugati területekre, hanem a telepen maradt. Megtalálta, akit keresett.
A kerítésnél a pizzasütödében dolgozó albán sráccal kell találkoznia, ő csempészi mindazt, amire szüksége van. Vitt már retekmagot – Alex a retket tojástartóban termeszti –, multivitaminokat meg zoknit, ezek mind aranyáron cseréltek gazdát a vagonlakók közt. Most épp koffeinmentes kávét hoz Alexnek – komoly tőke ott, ahol szükség van rá, de nem elérhető.
– Meg itt van ez a kulcs – mondja a siptár gyerek. – Ezzel lehet nyitni a vonatok ajtóit. Olcsón megkapod.
Alex kezébe venné, de a srác visszahúzza a kerítés rácsai között. – Húszezer – röhögi.
– Lófaszt – mondja Alex –, a feléből alkudjunk. Talán. Miért kellene nekem egy ilyen kulcs? Minden vagon nyitva van amúgy is.
Az albán fiú sejtelmesen néz rá, majd kiböki:
– Felszámolják a telepet, bré. Holnap, holnapután, nem tudom, de felszámolják. Tizenhétezer.
Alex fejébe szöget üt a dolog. Felszámolják a telepet. Végül is semmi értelme fenntartani. Van nála pénz, bár nem mind a sajátja – csempészekkel ez előfordul. Felmutat egy tíz- meg egy kétezres bankót: – Ennyi van.
– Lesz ott több is – mondja a srác –, nézd csak meg jobban.
Alex egy darabig rezzenéstelenül figyeli a fiút, elteszi a kétezrest, majd így szól:
– Apád tudja, hogy esténként vodkázol a fiúkkal?
A hithű muszlim sütödés fia átadja a kulcsot és elveszi a pénzt. – Nem voltál korrekt – mondja Alexnek –, lehet, hogy többet nem üzletelek veled.
– Ha úgyis kitelepítenek, akkor nem is lesz szükség erre – kapja a választ.
Az albán srác jóslata hamarabb vált be, mint gondolta. Másnap reggel Alex épphogy felteszi a vizet főni a konzervdobozból formázott dzsezvában és megbontja a kávéscsomagot, hangosbeszélő jellegzetes hangját hallja meg: – Figyelem! Figyelmet kérek! – Nem ritka ez a telepen, de Alex gyomrát enyhe remegés fogja el, mivel eszébe jut az albán srác figyelmeztetése: felszámolják a telepet, a lakókat kitelepítik. Na de hova? A vesztegzáron kívül senki nem fogadja be őket, azon belül pedig nem igazán van hely.
– Figyelem! Figyelmet kérek! Eljött az idő, hogy végre segítséghez jussanak, és ne ezen a zsúfolt helyen nyomorogjanak! Egyúttal pedig újra indítjuk a vonatközlekedést is, az első utasok pedig önök lesznek!
Ujjongás és örömrivalgás hallatszik mindenfelől, a férfiak a levegőbe dobják fejfedőiket, a nők a gyerekeket ölelgetik.
– Mindenki szedelőzködjön! Csak a legfontosabbat hozzák! Hamarosan mindenkit tájékoztatunk, hogy hányas vágány mellé sorakozzon!
Közben látni lehet, hogy Budapest felől korszerű szerelvények érkeznek, füttyük betölti Kelenföld levegőjét.
Alexet nagyon rossz érzés keríti hatalmába. Előkúszik egy emlék:
– Slušajte ovamo! Ostanite mirni na svome mestu dok ne dobijete drugo naredjenje!
Alex tudatalattijából előnyomulnak a töredékek. Összeállnak teljes képsorrá. Emlékszik, hogyan zajlik egy efféle jobb helyre telepítés, legalábbis Koszovóban hogyan zajlott. És ugyanezt hallja a telepen is a terepszínű egyenruhát viselő rangosabb katona szájából, vagyis megafonjából, csak ezúttal magyarul:
– Figyelem! Mindenki maradjon nyugodtan a helyén, amíg újabb parancsot nem kap.
Parancsot. Nem utasítást, nem útmutatást, hanem parancsot.
A pályaudvar nyugati felében áll három üres FLIRT motorvonat. A fene sem foglalkozott velük, lakókocsinak nem engedték át, le voltak zárva, különben is áramtalanítva voltak a felsővezetékek már vagy három éve, a rozsda ette őket. Csakhogy most új vonatok érkeznek, áram fut a vezetékekben. Alex keres egy vékonyabb és hosszú drótot – nem nehéz találni egy elhanyagolt pályaudvaron. Anyacsavart köt egyik végére, a másikat egy kővel a sínhez rögzíti. Az anyát átdobja a vezeték fölött. Az egyszer csak megáll, a drót visszarántja, és még mielőtt a felsővezetékre esne, megcsapja a huszonötezer voltnyi feszültség, pillanat alatt elpárolog. Hát van áram. Alex előkeres egy rég nem hívott számot a telefonjából. Tárcsáz, kicsöng, felveszik… Miközben visszasétál a telepre, néhány rozsdás váltót átigazít és kövekkel rögzít. Tán szerencséje lesz. Szerencséjük.
Hamarosan harmadmagával tér vissza a FLIRT-höz, meg a kulcssal, amit az albán sráctól vett. Pillanat alatt kinyitja az ajtót – úgy tűnik, a motorkocsi akkumulátorában van még némi áram, ami nagyszerű, különben tán el sem indulhatnának.
– A váltókat beállítottam, áram van, bent vagyunk. Van kábé tíz percünk, most a te tudományod következik! – mondja a magát korábban a társaságukba mozdonyvezetőként beajánló szakállasnak. Ám az csak vigyorog, mint kurva a gőzfürdőben, majd kiböki:
– Hazudtam. Nem tudok mozdonyt vezetni.
Alex legszívesebben tökön rúgná és kihajítaná a vonatból. De ha ezt teszi, a szakállas könnyen felhívhatja rájuk a katonák figyelmét, abból pedig nem kér. Így a kihajítást mellőzi, egyszerűen ágyékon rúgja, majd hátra kötözi a kezét egy fedetlen panelból kirángatott kábellel. A kamu mozdonyvezető kiabál meg pofázik. Alex leveszi a fickó cipőjét, lerángatja a zokniját, és a szájába tömi. Majd rögvest gondolkodni kezd: hogyan tovább?
– Van térerő – mondja a háta mögött a lány.
– Az jó, kérdezd meg a fészen, hogy kell beindítani egy flörtöt, mármint FLIRT-öt – feleli élesen Alex.
– Van itt egy videó a vonat elindításáról – kapja a választ.
Indítókulcsa természetesen nincs, de zsebkése van, probléma megoldvaa. A vonat puttyanó hangot hallat.
– Fordítsd el balra a jobb felső kart – hallja az útmutatást.
A vonat trillázik, majd sebességmérő tűje tiszteletkört fut a műszer lapján. Jobb oldalt, a monitoron futni kezd egy szoftver, bootol a vonat. Nem egyszerű, de aki korábban jugoszláv Orao csapásmérőt repült, ezt is meg tudja oldani – elindul a FLIRT. A tükörből látja, hogy a katonák felfigyelnek rá, és szaladgálnak ide-oda. A vonat gyorsul. Alex a sínpárat figyeli. Nedves tenyerébe meleg női kéz kérezkedik.
Kétszer is hívtam de kétszer is kinyomta a telefont. Pedig tudhatná, hogy holnap nem érek rá telefonálgatni. Azaz ráérek, de csak négy után, és nem biztos, hogy akkor kedvem lesz beszélni. Azért nem minden nap megy valaki orrplasztikára. Tiszta ideg vagyok, mert mi lesz, ha elszúrják? Igaz, hogy az orvos aki csinálja, nagyon alapos. Többször is voltam már nála. Egyszer ajakfeltöltésen, néhányszor meg hyarulonos ráncfeltöltésen. Botoxot semmiképpen nem akarok, kizárólag a természetes anyagok híve vagyok. A ráncokat még időben akartam elkapni, mert ötven felett már annyira durvák, hogy nem is lehet tőlük teljesen megszabadulni. Negyvenegy évesen viszont még van remény.
Az orrommal soha nem voltam kibékülve. Az orrnyergemen van egy enyhe görbület, ami önmagában nem zavarna, csakhogy ez a görbület nem fokozatosan illeszkedik az orr vonalához, hanem olyan, mint egy dudor, minden átmenet nélkül egyszer csak ott van, nem is értem, hogy került oda. A dudor miatt van a görbület, de látszik, hogy maga a görbület sokkal enyhébb lenne, ha nem abban a dudorban kezdődne. Szóval elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. Megnyugtató, hogy a sebész beveti a legújabb technológiát. Számítógépes tervezés van, az első konzultáción a csávó különböző szögekből egy rakás fotót kattintott az arcomról és külön az orromról, megbeszéltük, mik az elképzeléseim, és milyen legyen az orrom új vonala. Egy program segítségével több tervet is készített. A második konzultáción együtt ültünk a képernyő előtt, és együtt választottuk ki a legmegfelelőbb modellt, azt, amelyik legjobban illeszkedik az arcom többi részéhez.
Meg is nyugodtam, mikor éreztem, hogy jó kezekbe kerültem, de a műtét előtt egy nappal mégis nagyon para az egész, pedig tudom, hogy csakis jól sikerülhet. Most már csak azt várom, hogy túl legyek rajta. Addig meg igyekszem csupa olyasmit csinálni, ami eltereli a gondolataimat. Ezért csörögtem rá Alexre is, de nem vette fel, biztos vagyok benne, hogy kinyomta. Kétszer is. Nulla empátia, pedig tudja, hogy pánikolok a holnap miatt. Igaz, őt meg ma műtötték, de nem hinném, hogy túlságosan megviselte a dolog, azt mondta, olyan neki az egész, mintha a fodrászhoz menne hajat vágatni. Gondoltam, örül majd, ha rácsörgök, és megkérdezem, hogy van, aztán dumálunk mindenféléről, míg lehiggadok egy kicsit.
Az összes barátnőmet eszi a fene, mert egy tíz évvel fiatalabb krapekkal járok. Igaz, én sem nézek ki többnek mint harminchárom, de nem is az a lényeg, ki hány éves, hanem az, hogy tök jól megvagyok Alexszel. Volt már néhány kapcsolatom, de egyik se jött be igazán. Mindegyiknek az lett a vége, hogy a pasi gyámkodni akart felettem, egyik sem viselte el, hogy mindig pontosan tudom, mire van szükségem, mi jó nekem. Nem bírom, ha valaki folyton terelgetni akar, és tudja a tutit, hogy mi lenne jó a másiknak. Szerencsére keresek rendesen, anyagilag senkire nem vagyok rászorulva, megveszem ami tetszik, a belvárosban van egy szuper lakásom, konditerembe járok, jógázom, és sokat utazom. A krapekok elbizonytalanodnak az önálló csajoktól.
Alex más, de azért neki is van egy mániája. Amiatt aggódik, hogy akarata ellenére gyereket csinál valakinek. Nem értem a problémát, hiszen kondomot használ, én meg szedem a fogamzásgátlót. Persze így is van hibaszázalék. Nem mondom, hogy van teljes garancia. De megoldás mindig van. Alex tudja, hogy én sem akarok gyereket, ezért kíváncsi voltam, ő hogyan oldaná meg a helyzetet, ha a védekezés ellenére mégis terhes maradnék. Megkérdeztem tőle, mi történne, ha egyszer kiszakadna a gumi. Teljesen elsápadt, és megkérdezte, biztos, hogy szeded a fogamzásgátlót? Kicsit berágtam rá. Semmivel nem szolgáltam rá a bizalmatlanságra. Még kapcsolatunk elején megegyeztünk a kölcsönös védekezésben, és mindketten tartottuk is hozzá magunkat. Ugyanakkora az esélye annak, hogy a gumi pont rosszkor szakad ki, mint annak, hogy a fogamzásgátló valami okból nem működik. Nem egy ilyen esetről tudok. Ezért úgy gondolom, a kölcsönös védekezés kölcsönös felelősséggel jár, vagyis ő sem dughatja a fejét a homokba.
Megbeszéltük a dolgot, és mondhatom, nem csalódtam Alexben. Azt mondta, megérti, hogy a nők igazságtalannak érzik helyzetüket, mert régen nekik kellett kihordani egy nem kívánt terhességet, és nekik kellett felnevelni a gyereket, ha a pasi lelépett. És ilyen még ma is előfordul. Azt is tudja, hogy a védekezésben ma is a nőkön van a nagyobb felelősség, és a spirál, a fogamzásgátló tabletták, meg az abortusz mind károsíthatják a szervezetet. Ezért utánanézett annak, milyen lehetőségek vannak még, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Egyet talált csak megfelelőnek ezek közül, a vazektómiát. Ahogy mondta, ez az egyetlen felelősségteljes lépés.
x
Soha nem hallottam a vazektómia szót, de most megtanultam. Tulajdonképpen sterilizálást jelent. Ijesztően hangzik, de nem azt jelenti, hogy a férfi azután semmit nem ér az ágyban. Csupán az ondóvezetéket vágják el, ami miatt a spermák nem jutnak tovább a herékből. De azért férfi maradok, ne aggódj, mondta Alex, közben az ágyra döntött, és csiklandozni kezdett. Nagyon jól megérti egymást a testünk. Imádom a farkasfejet, amit a mellkasára tetováltatott, mikor megfogadta, hogy soha nem lesz gyereke. A csuklóján pedig van egy pálmafás tengerpart alkonyatban, egy iránytű, és alatta egy felirat, “Make Love”. Nekem is van tetkóm, egy lepke a fenekemen, körülötte virágok, és a vállamhoz közel a karomon körbefutó mandalák.
Csak már túl legyek ezen a plasztikán. Síkideg vagyok, és ez a pasi meg nem hív, és kinyomja a telefont. Felhívhatnám valamelyik barátnőmet, de nincs kedvem. Egyfolytában irigykednek rám Alex miatt, azt meg nem is mondtam meg nekik, hogy orrplasztikára megyek. Babonából nem mondtam meg, mert lehet, hogyha elfecsegem, nem sikerül a műtét. De majd ha meglátják az új orromat, csak még jobban fognak irigykedni, hogy most már hibátlan az arcom is, nemcsak a testem. Az alakom ugyanis kifogástalan.
Felhívhatnám persze az anyámat is, de ritkán beszélünk, és őt egészen másféle dolgok foglalkoztatják. Vidéken él, van egy kis kertje, ott kapirgál, mint a tyúkjai, elvan magának. Van három kutyája, azokkal beszélget naphosszat, meg valamelyik egyházi segélyszervezetnél dolgozik, pedig már nyugdíjba mehetne, ha akarna.
Ha elcseszik az orromat, én nem élem túl. Biztos, hogy öngyilkos leszek. Alex jó az ágyban, de tényleg nem sok empátia szorult belé. Gondolhatná, hogy milyen sokat jelentene nekem, ha felhívna telefonon. Lehet, hogy neki olyan volt az a vizikotómia, vagy mi, mint egy hajvágás, de én sokkal érzékenyebb vagyok. Felhúzom magam mindenen. Jobb is lesz, ha főzök magamnak egy lóerős citromfű teát. Lehet, hogy enni kellene valamit akkor is, ha az idegességtől görcsben van a gyomrom.
X
Túlestem a műtéten. Akkora kő gördült le a szívemről, hogy csak na. Nem kell tovább paráznom, azt hiszem, jól sikerült. A sebész is elégedett volt az eredménnyel. Persze eltart még egy darabig a teljes gyógyulás, és a végeredmény csak akkor lesz látható, de ha minden úgy megy mint eddig, szuper orrom lesz.
Sajnos konditerembe még nem járhatok, pedig teljesen függő vagyok tőle, kétnaponta lenyomok ott két órát.
X
Alexszel megint rendszeresen találkozunk, szexelni is lehet már, persze ő is, meg én is óvatoskodunk a műtétek után. Abban már korábban megegyeztünk, hogy én leállok a fogamzásgátlóval, felesleges egy újabb ciklust elkezdeni. Megkönnyebbülés, hogy nem kell erre többet gondolnom, minden nap arra figyelni, hogy ne felejtsem el bevenni, meg számolgatni, hogy mikor indul az új ciklus. Olvastam, hogy egyes tabletták depressziót okoznak, és éreztem én is, hogy sokszor vagyok rosszkedvű, és túlságosan is hullámzóak az érzelmeim. Talán anyámnak igaza volt, amikor azt mondta, én senkit nem tudok szeretni, hát lehet, hogy ez is a fogamzásgátlótól van, amit már tizennyolc éves koromtól szedek. Igaz, hogy a nőgyógyász követte mindig, melyik aktuális tablettának van a legkisebb mellékhatása, de így is észrevettem, hogy némelyiktől hízni kezdek, és persze akkor gyorsan váltottunk. Szerencsére az alakomat mindig sikerült megőrizni. Azon pedig csak mostanában kezdek elgondolkozni, amit anyám mondott. Ha igaz, akkor ezek szerint Alexet sem szeretem?
Vigyázni kell azért a szexszel, mondta az urológus, mert egy darabig még lehetnek életképes spermák az ondóvezetékben, szóval addig is kondom. A gumitól is hamarosan megszabadulunk, mikor a spermiumteszt negatív lesz.
Én is láttam persze a dokumentumfilmet a tévében, amit az a filmes csaj készített Alex műtétjéről. Hát, elég undorító volt, hogy őszinte legyek. És nem úgy tűnt, mintha Alexet teljesen hidegen hagyta volna az egész, egyáltalán nem az volt a feeling, hogy csak egy hajvágás. Még könnyezett is a szeme a műtét után, és meglepett néhány dolog, amit az interjúban mondott. Például az, hogyha méhe lenne, és teherbe esne, még mindig ott lenne az abortusz. Úgy mondta, mintha az olyan egyszerű, és természetes lenne.
Én egyszer már keresztülmentem rajta. Nem csinálnám újra, és nem kívánom senkinek.
És amikor azt mondja, hogy a férfinak nincs választási lehetősége, a választás a nőé, az megint csak a felelősség hárítása. Mindegy. Becsülöm azért, hogy meglépte ezt a lépést, ez egészen más helyzetet teremt, és tényleg a megelőzés átvállalása. Én azért nem teregettem volna ki ennyire egy ilyen intim dolgot, mint ez a műtét, és nem hagytam volna, hogy az egészet kamerák előtt csinálják, aztán mindenki engem bámuljon a tévében. Kicsit gáz a barátnőim előtt is a pasim coming outja. Persze Alex mindig is szerette, ha ráirányul a figyelem, társaságban is mindig ő akar a középpontban lenni.
x
Kicsit aggasztott, hogy Alex a műtétje óta valahogy nem olyan az ágyban mint azelőtt. Nincs meg benne a régi erotika. Lehet persze, hogy ez csak addig van, míg teljesen kiheveri a műtétet, hiszen én sem vagyok még toppformában, pedig nekem csak az orromat operálták meg.
x
Egyik este pedig bekövetkezett az, amitől Alex a vazektómia előtt mindig a legjobban rettegett; elszakadt a gumi. Azt hittem, kitör a pánik, de Alex megőrizte a nyugalmát. Nincs mitől tartani, mondta, az első spermavizsgálat eredménye negatív volt. Igaz, tette hozzá, még két vizsgálat hátravan, de én már nyugodt vagyok.
Én azonban egyre kevésbé voltam az. Elmaradt a havi- vérzésem, és ahogy teltek a napok, ott motoszkált bennem, mi van ha mégis… Alexnek nem szóltam. Biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Vettem egy tesztet, és naná, hogy pozitív lett. Ledöbbentett, hogy mikor közöltem a hírt Alexszel, ő sem omlott össze. Ez nem semmi, mondta, aztán hallgatásba burkolózott. Kiment a szobából. Kattant a zár, amint behúzta maga után az előszobaajtót. Gondoltam, sose jön vissza. De visszajött. Megtartjuk, jó? – kérdezte, és megfogta a kezem. Lefagytam. Örültem is, meg nem is. Az egész kurvára valószínűtlen volt. Mintha nem is velünk történne.
A nőgyógyász is megállapította a terhességet, és gratulált. Teltek a hetek. A hírt mégis mindketten titokban tartottuk, valahogy jó érzés volt. Csak a miénk ő, senki másé.
Egy reggel arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam, és elönt a vér. Dőlt belőlem, a tampon és a betét is perceken belül átázott. A nőgyógyászom sajnálattal közölte, hogy elment a baba. Nem sírtam, de hirtelen nagyon üresnek éreztem magam.
Mikor kijöttem a rendelőből, Alex megfogta a kezem. Szerencse, hogy a vazektómia előtt lefagyaszttattam a spermáimból, mondta. És bíztatóan hozzátette még: az új orrod viszont tökjó lett!
Macsók állnak szemben macsókkal. Bikák a kakasokkal. Koromfekete bikák lángolóan vörös tarajú kakasokkal. Törpe kakas egy sem akad közöttük. Tollaikat felborzolják, nyakukat kidagasztják, hogy hatalmasabbnak lássák őket. Kakastökük óriás heréi sarkantyús lábaik előtt feszülnek. A gigantikus, koromsötét patások szőre szurokként csillog, amikor a délutáni nap megcsillan frissen csutakolt bőrükön. Tenyészbikák, a legjobb génekkel. Átörökítésre kész, fajtaspecifikus állományuk évszázadokra visszamenőleg igazolja magasabbrendűségüket. A bikaherék sem maradnak el a kakas töke mellett. Minden elcsendesedik, ahogyan az ovális küzdőtér játékos kijárójában feltűnnek egymás mellett, sorokban haladva, a válogatott testű, gyönyörű állatok.
A közönség felállva tapsol a bevonuló harcosoknak. Adrenalinszintjük megemelkedett. Már szinte kórosan, olyan heves reakciókat vált ki bennük mások legapróbb mozdulata is. Amit csak tesztoszteron-túltermelés válthat ki nőstényekben.
A levegőben érezni a fokozott női ösztrogéntermelést, és a feromon széthordja a küzdőtéren és a lelátókon mindenfelé mindenféle korú nőstényét. Nem képesek magukban tartani, a test fokozottan bocsátja ki magából. Újabb és újabb hullámokban lövelli ki, nem lehet elzárni. Még az esti szürkületet megelőző délutánban a kis- és nagy ajkakon, végül a szeméremdombon át is utat tör magának. Beleszagolsz a levegőbe, megcsapja az orrodat, és már nem vagy a magad ura. Mindenen átüt valami különös illat. Ha kinyitod a szádat, a nyelveden kicsapódik egy íz. Forgatod, a szájpadlásodhoz szorítod, megül a nyelveden és vágyat érzel, hogy nedve rátelepedjen a szájüreged minden pontjára. Bizonyára a küzdőtér látványa fokozza a termelését, mert a forró nyári napokon még azok is megérzik, akik egyébként ellenállók mindenféle illatorgiákkal szemben. Nedvedző és száradó vaginákat terítenek ki az aréna teraszára, mint mediterrán vidéken a mosott fehér ruhát, a házak közötti szárítókötélre. A feltámadó szél időnként beléjük kap, és felettük megül az elnehezedő pára. Mire a napkorong lassan leereszkedne, az aréna nap szívta vaginák tere.
Üss vagy fuss, ordítja mindenki vére. Az idősödő kakasok, akik már sarkantyúkat növesztettek maguknak, bár alig tudják emelni, belevágják harci eszközüket a bikák csüdjébe. Vér serken ki a nyomában, de az óriások állják a rohamokat. A kisebb testű szárnyasok felreppennek a szarvak közé, és torkuk szakadtából üvöltik el győzelmi éneküket.
Kukurikú. Az egész küzdőtér egyetlen diadalüvöltés. Bikák és kakasok együtt. Mind a maga győzelmét ünnepli. Patásvér, és madártoll borít minden talpalatnyi földet. Aztán homokkal szórják le. A győztesek reménytelin nyalogatják sebeiket. A közönségre sandítanak.
Az első egy egér, kilapulva, járdaszélre tapadt pici, szürke rongy. Nagy a meleg, flip-flop papucsban vagyok, szerintem a csupasz lábam is hozzáért. A gyomrom felfordul. Nem szólok. Dávid tülekszik a sétányon, a tengert fotózza, posztolja azonnal. Ez a sok barnára sült naplopó, morogja, és húz a híres Hotel Nacional felé. A fényűző bárban, légkondihűvösben, a koktélja és a szivarja mellett már azt mondja, itt a napfénynek is más színe van. Harminc lettem. Az ajándék Kuba, kettőnknek. Megérdemled, mondta Dávid, és megveregette a vállamat. Később, a szülinapi bulimon belekötött egy huszonéves srácba, szerinte egész este engem bámult. Kimentem taxit hívni.
Havanna színes. Harsány házfalak, neonzöld és narancssárga, színes ruhadarabok lengnek a forró szellőben. Az élénkkék erkély alatt szakadt kanapén két napbarnított, sildes sapkás öreg atlétában, szivarozva beszélget, a dohány kesernyés szaga megül a szűk utcán. A járda peremén egy kigyúrt fazon ül, bal bicepszén Che Guevara, az ismert sapka alól kibomló fürtös
arckép. Dávid fintorogva kerüli ki. Morog, húz tovább. Már délelőtt inni kezd. Rumot. Koktélban, kávéba öntve, tisztán. Szeme csillog, hangja emelkedik. Néha megölel, túl hosszan. Néha csak néz, mozdulatlanul, mintha várna valamit, amit nem akarok mondani.
A boltban tejpor, rum, a pénztáros lány fölött, falra szerelt állványon egy WC-kagyló. A lány unottan kaparja színesre festett körmét a pult mögött, az üveg alatt egy legyező és két doboz gyufa. Szendvicset is árul, a zsemlében zöldesbarna felvágott, legyek köröznek. A meleg mindenre ráül, a szél is forróságot hoz. Minden mozdulat lassú. Minden árnyék túl hosszú.
Este Dávid újra iszik. Megint kérdezget, gyanakszik, rám dől. A bárban a ventilátor lassan forgatja a meleg levegőt, a plafonon fények mozognak. Kint valaki énekel. Csak a hotelek recepcióján van net. Ott gyűlnek a turisták, a lobbyban, a bárban. Az utcán is, az ablakon át látom, tömeg veszi körül a szállodát, az emberek, hogy befogják a hotel wifijét, tömegesen álldogálnak, arcukat kéken világítja a képernyő. Dávid vedel.
A második dög egy madár. A csontja és a csőre maradt csak meg, szeme helyén üresség. Azután látom meg, hogy ráléptem. Az aszfaltra tapadva, árnyékban. Dávid előtte már kiabált. A pincérrel, velem. Nézem a kezét, ahogy megfeszül a koktélospoháron. Ha még egy dögbe belelépek, ennyi, fogadom meg magamban.
Tijuanába tartunk. A busz nem jön. Helyette limuzinná hegesztett amerikai autók. Rózsaszín és türkizkék.
Még öten toporognak tanácstalanul, angolul próbálnak egyezkedni, hogy osztozzunk a két felkínált autón. Dávidot nem érdekli, magával húz, beülünk a rózsaszín limuzin óriási hátsó ülésére, becsapja az ajtót. A visszapillantón plüssmajom és rózsafüzér hintázik, a tükörből látom a dühösen hadonászó hátizsákosokat. A sofőr nem tud angolul, udvariaskodva próbálkozik, vigyorog, foga fehérje villan, örül, Tijuanában a visszaútra is fog találni buszra váró turistát. Az út mentén érett mangóktól nehéz ágak hajlanak a fákról, a táj buja, a dombok zöld cukorsüvegek. Dávid kortyolgat a laposüvegéből, szivarozik, fotózgat, posztol. Na, hova hoztalak, kérdezi.
Tijuanában sorakozó helyiek a tejbolt előtt, franciaerkélyek felcicomázott veretes ráccsal, ajtók kitárva, bent hintaszékekben öregemberek ringnak, harsog a tévé, család épp ebédel, öregasszony takarít, macska fekszik, zöld szempár, kérdőn méreget.
Rongyos kisöreg gyümölcsökkel megrakott háromkerekű standot tol, rajta mangó, banán, papaya, a napellenzőn koszos plüsspapagáj lóg. Nem veszünk semmit, Dávid undorodik. Egy étterem felé húz, a Tripadvisor ajánlotta. Hosszú a sor, tömve a hely turistával. Csak várunk. Tűz a nap, csorog a szemöldökömből is az izzadság. Dávid már kötekszik, azok ott miért ülnek az árnyékban, állják csak végig a sort, nem ér kiállni.
Azt mondom, elmegyek fotózni. Letérek az útról, azt hiszem sikátor, de újabb utcák. Fekete kisfiúk baseballoznak mezítláb a porban, kurjongatnak, rohangálnak,
fütyülnek. Egy férfi kiáll a háza ajtajába, és véres húslét löttyint a bejárat előtti kis lépcsősorra, folyik le a fokokon, sáros vér csordogál felém.
Megtorpanok, oldalra lépek, a papucsom megcsúszik. Talán olaj, de nem, bunda. Kilapult macska teteme. Bordacsontja kilátszik, a szőre sárgás folt a porban. Feje kitekeredve, mintha figyelne, de a szeme helyén csak sötét mélyedés. Nem tudom levenni róla a tekintetem. Lassan lépek hátra. Elindulok a szálloda felé. Nem nézek vissza. Felmegyek a bőröndömért, átvágok a főtéren, ahol néhány idősebb fazon a padoknál beszélget. Kézzel-lábbal magyarázva megegyezem az egyikkel az árban, vissza Havannába.
van egy pont, amelytől nem lehetne, hogy ne vegyenek tudomást rólad. nem forduló. térítő pont. nem azért, mert szellemed egyre dicsőbb, csak előbb hiteltelenné, aztán valószínűtlenné válnak. eltérül a kánon. mint folyásirány sivatagi atyákon.
van egy pont,
amelytől nem veheted tudomásul, hogy nem vesznek tudomást rólad. ez a pont
egy continuum. az, hogy nem tudnak beilleszteni, nem a gondolatok disszonanciája.
a holt tér nem látótérkiesés. a holt tér tükrökkel megoldható.
a látótérkiesésben
úgy esnek ki a keresztül nézetteken, mint egy túl tisztára pucolt ablakon. percenként
pucolják le a zúzott madárfőket. aztán az egész tábla egyszerre esik ki. a keret marad. hisz meghirdették. a zuhanás folyásirányát az időnél is nehezebb el
téríteni. múzeumi matt.
nem a csillogásért van. de még zuhantukban is vigyáznak, nehogy elkiáltsanak. tengerszámba vegyenek, kik egy kiszáradt meder ártere. a halál egyszerre őshonos és invazív faj. kevés, ha erre annyit mondasz: mindenki önkéntelenül olyan közeget
választ, ami úgy bánik vele, mint az anyja.
kátéváros
a kátévárosban megírod a hűségről párversét. azt a címet adod neki, mint folyásirány sivatagi atyákon. már a hűségről is csak a kvantumvilág emlékezetében hagyott
nyomot. csak abban nyomot hagyni, kikerülve az embert, mint küszöbingert. feladat.
észak athénja után most észak genfjében vagy.
már az észak is csak bágyadt hőkupola. mikor lett a meztelenség konfekcióméret? ami így neked kényszerzubbony. éjjel a teraszról két néma mentőautót látsz. mennek az egyetemi klinikák felé. betartják a zajvédő sebességkorlátozást. erre figyelsz fel.
erre az üres úton néma suhanásra. a státus konfekcionisra.
mindkettő a botanikus kertnél áll meg. a növényklinikánál. ahol a fák gyökere fölött nem tömörítheti ember lépte a földet. a lombok csaknem a földig érnek, meghagyva egy keskeny esemény horizontot a fénynek. még mindig nem tudod eldönteni, csak
nevelőszülőd, vagy örökbefogadód a halál.
vízbiztos járás
várj hős, majd egyszer divatba jön a szenvedésed. te leszel az uralkodó narratíva. hogy téged az istenek narrálnak? mi akarsz lenni? ismeretlen vagy idegen?
sokszor helyettesítik be egymással, pedig nem ugyanaz az ismeretlen meghódítható
az idegen nem.
ha az idegenből ismeretlen lesz, az már közelítő aktus. hogy ne rekedjen végleg kívül rajtunk. nem az a kérdés, meghalunk-e. az sem, hogy mikor. hanem, hogy mi közünk van halálunkhoz. nem azért választjuk a minket elpusztító, rideg világot, mert az
anyánk így bánt velünk,
hanem mert a halál és az idegenség eleve elkerülhetetlenül uralkodik a létezésünk felett. a legbelső, legtermészetesebb tulajdonságunk, úgy éljük meg, mint egy idegen, pusztító támadást, ami elragad önmagunktól. a halál nem a létezés vége,
a létezés egyetlen állandó kísérője.
szép külső terek. mondod a felújított templombelsőre. vízbiztos járás. felhő vonták találkozása tilos. ahogy egy csecsemőt felmutatsz a lomboknak. lélegzetükig emeled. a kilégzéskor a fa lombja nem esik össze. pedig gyökerei
