Van egy bundám. Hatvan éves. Az amerikás nénikémtől kaptam. Bözsi néni most kilencven. Ha jól számolom, épp harmincévesen viselte először. Rám hagyta. Illetve orvul rám terítette, amikor náluk jártam rokonnézőben. Azt mondta, a menyeinek nem jön be a bunda stílusa. Ómódi, kényeskedtek, amikor felajánlotta nekik. Oh, come on, baloney, kacsintott rám Bözsi néni. Szerintem meg nagyon is retró. Olyan, mintha gázperzselővel enyhén rápörköltek volna a dús birkaszőrre. Igaz, kissé kozmásra sikeredett, de hát ettől lett igazi gourmand. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

            A bundát a férfiak szokták venni a nőknek. Bözsi néni kivétel. Amikor a hajdani bundaajándékozási manőverről faggattam, azt felelte, oh, come on, baloney. Ezt az angol kifejezést kötőszóként használta, én egyszerűen úgy fordítottam magamban, hogy encemence. Milyen tömör, logikus és játékos a magyar nyelv! Már ha egyáltalán jól fordítom. Megdolgoztam érte, megvettem magamnak, kész, mondta Bözsi néni. A bácsikád meg három nap múlva vette csak észre, hogy új bunda van rajtam. Férfiak, férfiak!, csettintett a nyelvével. És mi van, ha a bácsikám titkokban állatvédő?, futott át rajtam. Úgy értve, állatvédő lett Amerikában. Mert ott, emlékszem,  mindenkinek volt valami heppje. Mért pont az én drága bácsikámnak ne lett volna? Ebben az esetben viszont rögtön más lesz a bunda színezete, nem?

            A bundám itt-ott lyukad. De semmi baj. Vettem egy bőrvarró tűt, és lokálisan kezelem a problémát. Arra is gondoltam már, hogy új anyaggal foltozom meg belülről. Aztán eszembe jutott a bibliai ige, mely szerint senki sem varr új posztóból foltot régi ruhára. Miért pont én lennék olyan pancser!? Hiszek az igének, maradok a tűnél. Anyám azt tanácsolta, ne engedjem, hogy lesegítsék rólam a bundámat, mert hátulról nézve úgy tűnhet, hogy sorozatlövést kaptam, és az nem annyira nőies és elegáns. Különben meg, jobban tenném, ha vennék egy újat. Hát nem is tudom. Ragaszkodom ehhez a bundához. Sok-sok szép emlék köt össze bennünket. Tíz éve például bekóboroltuk együtt Finnországot. Rekord hideg volt, mindenki lilára fagyott, én meg jólesően vigyorogtam a kozmás bundácskámban. Sífutottam benne, és valaki azt mondta, vadászni induló finnugornak nézett. Már csak a tegez hiányzott a bal oldalamról.

            A bundát és prémet elsősorban a nők és a celebek szeretik. De nem mindenki. Most olvasom, hogy Pamela Anderson például nem. Sőt! Be akarja tiltatni a szőrme árusítását Izraelben. Miért éppen ott? Mert most épp ott van nászúton, egyik volt férjével, akihez másodszor is hozzámegy. Csodálni való az optimizmusa. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szívesen dobnám sutba az amerikás bundámat. Persze olykor bennem van a félsz: mi történne, ha egyszer gyanútlanul belesétálnék egy békés, nonprofit bundaellenes kampány kellős közepébe? A szőrme azé, aki abban született, virítana a zászlójukon, és nem hiszem, hogy ki tudnám magam magyarázkodni. Ha csak nem úgy, hogy elkezdek bégetni, és birkának adom ki magam. Nekem tényleg nincs már bundaügyben veszíteni valóm. Két-három lyukkal több, vagy kevesebb, nem mindegy?

            Persze nem minden férfi játszik olyan nyílt lapokkal, mint a bácsikám, aki a Ford gyárban őszült meg. Mesélte, hogy tizenkét-tizennégy órát is dolgozott naponta. Délben megtanult az ebédlőasztalnál nyitott szemmel szunyókálni egy fertály órácskát, hogy bírja a délutáni műszakot. Érthető, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségének bundát vegyen. Nem úgy, mint az a középkorú ismerősöm, aki egy nagy társaság kellős közepén bejelentette, hogy ha a felesége visszafogy leánykori súlycsoportjába, rögtön vesz neki egy bundát. De nem akármilyet: egy hét számjegyes csodaködmönt. Szegény asszony! Huszonöt évet kellett volna fiatalodnia pár hét leforgása alatt. Ennél már az is könnyebb feladványnak tűnt volna, ha visszamegy az anyja méhébe, és újraszületik. Bár szerintem akkor több szerencsével jár. Például máshoz megy feleségül.

            Egy biztos, mióta világ a világ, a bundák körül állandó felhajtás és botrány van. Hazánkban a suba a virágkorát a tizenkilencedik században élte. A magyar paraszt egyik legszebb ruhadarabja volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. A váci püspök állítólag egyszer elrendelte, hogy a szolnoki bundás lakosok az undok zsíros szag miatt be ne merészeljenek lépni a templomba. Na, ebből lett akkora cécó, mint ide hat hét.

Rózsa Sándor is nagyon szerette e nemes ruhadarabot. Naná, hogy szerette, hisz igazi celebbetyárként nagyon fontos volt számára a karizmatikus megjelenés, továbbá hogy napi huszonnégy órában ne ártson neki se nap, se szél. Bokáig érő, a hátán fekete bárányból (mi másból) varrott subája hozzátartozott a tudatos önmarketingjéhez. Hogy mennyi vért és gyilkot láthatott az a bunda! Elképzelni is szörnyű! Nem úgy, mint az enyém, amely néhány családi veszekedésen kívül kiegyensúlyozott, nyugodt bundalétet tudhat magáénak.

             A minap a buszon kapaszkodás közben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Egyszerre kiszáradt a szám és felcsuklottam. Igen, igen, igen. A bundám jobb ujja a vállamnál elkezdett hasadni. Láttam jól a busz ablakában. Te jó ég! Mi lesz velem, ha korkedvezménnyel nyugdíjba kell küldenem? Annyira szíven ütött a dolog, hogy majdnem elvétettem a megállót. De szerencsére nénikém hangját hallottam ki a zajból: egy bunda csak egy bunda, oh, baloney, come on!

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Օրոր ասեմ
[Susanna Safaryan: Oror asem]

Lementek a lépcsőn a szekrények, gyalog. A székek, az ágyak. Az asztal. Minden fiók. Végig a kerten, az utcán, dombokon? Amit meséltünk, látjuk.

Felszáll a buszra egy szék és leül? Leül az asztal? Átadja helyét a szék?

Ami marad, csempék, falak. Ablakok, erkély. Kert. Lejtő, emelkedő, buszmegálló. Zuhanyrózsa, mosdókagyló, vécécsésze. Miért zuhanyrózsa, kivirágzik a zuhanyfej?

A szobákban a helyek, sötét szekrények, világos szekrények sötét, világos helye. Ágy helye. A szőnyegen ülünk, amíg a szőnyeg is le nem megy a lépcsőn a kertbe.

Aztán a kacsafarkú szender, szél hozta szarkaláb. Szomorú japánakác. Az eperfa lombja. Bogarak zengnek a sötétben. Elhozott és máshová vitt dobozok, keresés.

A Nap körülkémlelt. Most kel fel a Nap, éjszaka? Beesteledett, kiesteledett. A kerti hintaágy és a darazsak, akiknek bottal lepiszkáltam az építményét, és napok múlva is visszatérnek.

Úgy alszom, mint egy szobor. Aranyalmahal, eukaliptuszméz? Egymás nyelven. Aztán a zöld szoba. Ha a felhők az égen járnak, miért nem járnak a földön? A cethal felúszott a fára.

Ha megértjük egymást, bármilyen szavakat használhatunk. Amikor kivágnak egy fát, meghal egy ember? „Sohasem felejtlek el.”

A pillangós-madársóskás mező. Törékeny fűz, csavart fűz. A kakasmandikó olaszul kutyafog. A szajkó utánozza a fejsze hangját és megijednek a fák.

Hattyú plüss. Én is vízi állat vagyok, csak nem a víz belsejében, hanem a tetején élek. Könnyebb repülni, ha nincs befagyva az ég. Egész éjszaka a tengerben takarítottam,

kifésültem a hullámait a csőrömmel. Csőrpörkölt. Te felé futsz, én előle, rózsabogár. Egyetlen hangot sem, mozdulatlan. Könnyem, ölelés. Még együtt vagyunk! „Lehet, ez egy próbatétel.”

Az ismeretlen hely, ismeretlen szobák. Megnézhetjük, milyen bútorok vannak, köszönhetünk nekik! Vigyázat, gyerekek! Szavak napjai, és a szavaknélkül.

Csíkos kéregjáró, cédruslombjáró és citromlombjáró, estifecske. Hósirály, indigópinty. Nyugati réticsiröge, tigrislombjáró.

2025. 07. 01. 14: 53: 48
Pilisvörösvár

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke [februárban várható]

Jázminnak

„a szobákban a helyek”: Érte fél
„a Nap körülkémlelt”: „Mikor a nyúl felébredt, már lemenőben volt a nap. Körülkémlelt, látja-e a teknőst közeledni.” (📖 A nyúl és a teknős = A városi és a falusi egér és más történetek, szerk. G. Láng Zsuzsa, ford. Gergely Kata, Officina Nova, Budapest, 1991.)
csíkos kéregjáró, cédruslombjáró, citromlombjáró, estifecske, hósirály, indigópinty, nyugati réticsiröge, tigrislombjáró: Kanadában előforduló madarak.

(Illusztráció: Citromlombjáró [Protonotaria citrea]; Marike Macdonald: A New Day Dawning)

Az ébenfekete hajú férfi a fal mellett állt. Kék szemében megcsillant az óceán.

​Mikor megmozdult, a cipője réseiből fehér homokot szórt a padlóra.

​A lány a pult mögött ült, vastag plexifal választotta el az előcsarnokban tolongó emberektől. Aranyszínű selyemkendője a sárga lámpafényben sugarakat szórt.

​A férfi mellén kék szegélyes, ezüst betűs felirattal írt név: Kala Pál. Ő volt az utazási iroda biztonsági őre. Minden nap távolról csodálta a pénztárosnőt.

​A lány gallérhajtókáján piciny névkitűző, rajta: Varg Ánya.

​A férfi hirtelen gondolt egyet, benyúlt az áttetsző fal félhold alakú résén, elkapta a meglepődött lány kezét és kirántotta a nyíláson.

​Először alacsonyan szálltak, akár a kiskacsák, majd egyre magasabbra emelkedtek. Az emberek sószoborrá dermedtek a látványtól. A pár körözött egy keveset a bézs álmennyezet alatt, aztán nagy sebességgel belecsapódtak a legnagyobb plakátba, ami utazást hirdetett, a Maldív-szigetekre. Mikor nyomuk veszett, azúrkék víz lepte el a termet, és a sószobrok oldódni kezdtek.

​Pál és Ánya a plakátvilág  fehér fövenyére ereszkedtek.

​Szerelmesen néztek egymásra, majd kézen fogva indultak felfedezni a szigetet.

​Alig léptek néhányat, egy röfögő cirokseprű támadt rájuk, de Pál feketeöves karatésként néhány ütéssel a földre küldte a megvadult jószágot.

​Néhány pillanat múlva egy gigantikus papaya gurult feléjük. Ánya labdaként passzolta Pál elé, aki szájon vágta a gyümölcsöt, mire az sírva iszkolt el.

​Amíg Pál megkötötte cipőfűzőjét, föléjük repült egy fehérhasú szula. Karmaival Varg Ánya lobogó vörös hajába kapott, és az égbe emelte.

​Pálnak sikerült elkapnia a lány nylonharisnyás bokáját. Belekapaszkodott, így repültek a zene szárnyán, mert egy agámákból álló utcazenész csapat játszott éppen alattuk.

​A tüskés agáma fésűre rögzített celofánon muzsikált, a nyugat-afrikai szivárvány agáma stílszerűen berimbau-n, egy íjszerű hangszeren zenélt.

​A telepes agáma pávakék dezodoros dobozt  ütögetett fémpálcával, a tüskésnyakú pedig éneklés gyanánt ordított (pontosan úgy, mint az a bizonyos fába szorult féreg).

​Végül nekiütköztek egy pillecukorból készült sziklafal imitációnak, és lecsúsztak a földre. Azonnal neki kezdtek barkácsolni kókuszhéjból valami tutajfélét, és uccu az óceán.

​A Tini Nindzsa Teknőcöket gyorsan legyőzték. A vérszomjas cápasereggel már nehezebb dolguk akadt, Pálnak még vízipisztolyos arzenálját is be kellett vetnie. Amikor a víz vörössé változott, vérplazmát gyűjtöttek. Csak a szerencsén múlott, hogy a dereglye nem süllyedt el a tetemes zsákmány súlya alatt.

​Amint partra értek, a napkorong felrobbant. Fekete hamu hullott alá.

​Kala Pál kinyitotta a szemét. Ellökte magát a hűvös márványfaltól, Varg Ányára kacsintott, aki keskeny ujjaival vaskos köteg pénzt tett be a számlálóba.

​Ahogy Pál a megszokott körét járta, felnézett a nagy plakátra, ami a gyönyörűséges Maldív-szigeteki körutazást hirdetett.

​Minden lépésnél fehér homok szitált cipője réseiből.

Már messziről láttam azon a szakadt Mercin, hogy nem stimmel valami, mégis túl közel mentem, le akartam tolni. Az orrom előtt vált le a kereke a tengelyről, és kiszámíthatatlanul pattogott az úton. Esélyem sem volt, hogy elkerüljem a bajt. Lökhárító, hűtő, klíma, de még felugrott a motorháztetőre, és a szélvédőt is benyomta. Avultatással gazdasági totálkár. Amennyiből összeraknák, annyiból már vehetnék egy másik tizenöt éves verdát. A biztosítás a felére sem elég. Petra nyugtatgat, majd megoldjuk, mások is békávéznak, de a rohadt életbe, hogy tíz év gürizés után nem tudok egy kocsit tenni a család alá. Legalább a fiúk a műhelyben ne lennének olyan taplók. Ma hányan cseréltek kereket előtted menet közben? Baromi vicces.

A buszra várok a ködben. Nyirkos, hűvös, kellemetlen, őszi reggel. Kellett volna a kabát. Még mindig nem szoktam meg, hogy rendesen föl kell öltözni. Mindkét kezemet zsebre dugom, vállamat felhúzva, hátamat begörbítve, karomat szorosan a testemhez szorítva toporgok. Egyik lábamról a másikra billegek, hátha az a kis mozgás melegít. Na, persze.

El akarom terelni a gondolataimat, jobb híján az embereket figyelem, de a megállóban ácsorgó idegenek, túl közel vannak, hogy feltűnés nélkül megnézhessem őket.

Inkább a túloldalt bámulom. A lakótelepi ház aljából kopott üzletsorok bámulnak vissza rám. Korán van, egyedül a kis ábécé, meg a dohánybolt nyitott ki, azt hiszem. Legalább a cigiről leszoktam már. Erre is Petra vett rá. Szegénykém, nem ezt a csóróságot ígértem neki, amikor hozzám jött. A szemközti busz most áll be, vagy tucatnyian szállnak le róla. Homályosan látom őket.

Egy lány siet. Laza, világos, bő nadrágot, és nyitott, lifegő, rikító dzsekit visel. Könnyű hátizsák a fél vállán, lépte ruganyos, lendületes. A mozgása Petrára emlékeztet, a régi Petrára, aki reggelente a gimibe menet sétált el a házunk előtt. Hónapokig lestem az ablakból, és ha késve jött, inkább én is elkéstem, csak, hogy lássam. Ennek a lánynak is szokatlanul dús, rakoncátlan a lobonca, ütemesen hullámzik, ahogy halad.  Egy pillanatra felém fordul. Furcsa, sötét sáv van a homlokán, mintha egészen magasan nagy, bozontos szemöldöke lenne. Torz tőle az arca, nem szép. Kezével odakap, valamit igazgat, de nem látom tisztán.

A zebrához áll, erre fog jönni, ha zöldet kap.

Picit odébb egy pár támolyog. Hol lassabban, hol gyorsabban mennek, olykor elbotorkálnak oldalra. Fiatal nő és férfi, szorosan egymásba kapaszkodnak. Tutira részegek. Kabátjuk hosszú, a nőé a térdéig ér, mintha jócskán nem az ő mérete lenne. Hajléktalanokon látni ilyet. Egyszer Petra engem is így támogatott haza, amikor kirúgtak a raktárból, mert a targoncával meghúztam a főnök kocsiját. Akkor este szétcsaptam magam, de másnap reggel már mentem melót keresni, nem úgy, mint ezek. Megint irányt váltanak. A nő fejét a férfi vállára hajtja, mintha menten összeesne, miközben mindkét kezével a részeg fickót tartja. Vagy magát. Nem látom tisztán.

A zebrához állnak ők is.

Két férfi lép a lány és a pár mögé. Egy magas, szikár, és egy köpcös. Sokzsebes, szürke-narancs melósnadrág és fekete, kapucnis pulcsi van rajtuk, a kapucni mindkettejüknek a fejére húzva. A kisebb hevesen gesztikulál, lökdösi a másikat. Az félig elfordul, mire a társa megfogja a vállát, és erőszakosan visszarángatja. Görbe, sunyi a tartásuk, úgy néznek ki, ahogy Petra írta le a zsebeseket, akik kirámolták a Bosnyákon tavaly. Ezek itt veszekednek, talán éppen azon, hogy melyikük kezdje az akciót.  A magas próbál passzív lenni, húzódozik, de a másik csak taszigálja, újra és újra vállon ragadja, így az végül kínjában odafordul, és ‒ mintha vicsorogna.

Végre jön a buszom, behajt a megállóba. Az utolsó ajtónál szállok fel, és a nagy, hátsó ablak mellett kapaszkodva nézek kifelé.

Közben a gyalogosok zöldet kapnak, elindulnak. Közvetlenül a busz mögött jönnek át.

A két férfi előrébb tör, már elég közel vannak, és elég harsányak. Ott folytatják, ahol abbahagyták. Már tisztán látom: a köpcös lelkesen hadonászva viccet mesél, a szikár azon vigyorog.

A lány jön utánuk, sörényéből egy fekete hajpánt csúszik a homlokára. Elrendezi. Az arca elbűvölő, szabályos, nagy szemekkel és vékony szemöldökkel.

A pár jön utoljára. Megállnak egy pillanatra, elengednek egy szemből érkező fiút, és kikerülnek egy pocsolyát. A nő szorosan simul a férfihoz, az odahajol, és gyengéden megcsókolja. Részegek ‒ a szerelemtől.

A busz elindul, és mind eltűnnek a szemem elől.

Hogy honnan jöttem, nem tudom biztosan. Álmaimban néha hullámzó, aranysárga mezőket látok és érzem, ahogy a nap égeti a hátamat. De lehet, hogy az egész tényleg csak álom. Eszmélésemkor egy üvegfal mögül néztem a világot. A sötétben várakoztam, ritkán jutott be fény. Amikor rövid időre fellebbent az üvegfalat borító fátyol, két borostyánszínű szempár nézett rám. A nagy és a kicsi, akihez a két szempár tartozott, szinte teljesen egyformák voltak, mindkettőnek vörös haja volt, és majdnem olyan fehér bőre, mint az enyém. A kicsinek csilingelő kacagása, a nagynak fáradt arca.

Beszélgettek és közben járt a kezük, minden nap ugyanúgy: a nagy finom mozdulatokkal a nyakamba szitálta az újabb adag fehér port. Fulladni kezdtem, mintha élve eltemettek volna. Aztán jött a kicsi, és rám zúdította vizet. A cseppek felitatták a port, csirizes ragaccsá állt össze körülöttem minden. És végül az örvény. A fém szinte belém vágott, összetört, megforgatott, hozzácsapott az üveghez, majd amikor azt hittem, nem bírom tovább, hirtelen véget ért az egész, és újra rám borult a jótékony sötétség. Hallottam a távolodó hangjukat.

Mégis napról napra erősödtem, a testem könnyebbé vált. Levegősebb, mondta a nagy. Buborékos, ámult a kicsi és kacagott. Az üveg már nem koporsónak tűnt, hanem leküzdésre váró akadálynak. Feljebb és feljebb kapaszkodtam, ez kiváltotta a csodálatukat. Egyre gyakrabban húzták félre a fátylat és néztek be hozzám, tekintetükben újfajta várakozás jelent meg. Tartottam tőle. A fehér port, a mindenhová befurakodó vizet és az örvényt már ismertem, lassan meg is szoktam. A sötétben pihenve pedig már nem csak az aranyló mezőkről álmodtam, hanem a két borostyánszínű szempárról is.

A mindent elárasztó fény olyan hirtelen csapott le rám, hogy védekezni sem tudtam. Fájdalmasan végighasított rajtam, elvakított. Kapaszkodtam a biztonságot jelentő üvegbe és a rózsaszín kezeikbe, amikkel kiemeltek, de esélyem sem volt. Összetörtek, átforgattak, gyúrtak és paskoltak – újra meg újra, vég nélkül. Aztán kosárba tettek, egyedül hagytak, később visszajöttek, és kezdődött az egész elölről. Már abban sem voltam biztos, hogy még mindig én vagyok-e, vagy valaki más, de a buborékok a testemben ismerősen csiklandoztak és azt súgták, minden rendben. Később a nagy kiborított a kosárból, a kicsi pedig olyan gyengéden simított végig, ahogy a nyári szél borzolja a mezőket. A hatalmas forróság is a nyárra emlékeztetett, a buborékok szétpattantak, izzadtam, de már nem féltem. Tudtam, hogy várnak rám.

Egyetlen pittyenés jelezte, hogy itt az idő. Ott voltak a forróságon túl, ahogy megígérték, borostyánszínű szemük hatalmasra tágult. Az első saját kenyerünk, mondta a nagy, és arca talán kevésbé volt fáradt. Finoman a kicsi kezeibe helyezett, aki hozzám hajolt, csókot nyomott a hátamra, majd a nagyra kacsintva belém harapott. Hangosan felkacagtam.

„A tükör szélén táncra perdül
kibontja sok színét
S a szobám falát körbejárja
szivárványt szórva szét” (Napsugár: Halász Judit)

Igen, azt hiszem erről volt szó. Nem akarta, hogy az övé legyél. Rájött, hogy meghalsz. Napról napra osztódik szét a tested hiába sportolsz. Gyereket nevelni sem tudsz. Rájött, hogy meghalsz és mosolyogsz majd. Mosolyogni fogsz a következő életedben, mint egy demens aggastyán. Ennek így kellett lennie. Idegenek között kérsz egy idegent, hogy szeressen, amíg újra idegenné nem válsz. Tudtad, amikor megütött, hogy a sejtjeidre haragszik.

A fűtőtest alakú mitokondriumokra, a vízre, amiből sosem lehet eleget felvenni. A kávéra. A sóra. Arra, hogy sírsz. Nem szebb, ha ő teszi tönkre az egészet, ha te már gyáva voltál hozzá? Az Isten a férfiakat kérte meg arra, hogy elbúcsúzzanak. Ősszel is végigrohan a vonatablakon a halál és tudod, most a férfiak búcsúznak. Őszintén és cseppet sem méltóságteljesen. Hogy akkor neked is kell. Hogy nem ehetsz többé, ha egyszer megpillantottad a napot. Hogy nincs is üres anyag, ezért minden tagadással kezdődik. Ezt is csak a nárcisztikusok tudják. Hogy a szeretet szolgaság. A mások szolgasága. Azért az agy a szerve, mert amikor megütött nem érezni akartál, hanem kíváncsi voltál arra, mi jöhet még.

De nem jött semmi. Lefagytatok. Szégyenkezve verset írtatok a mobilotokba az ágy két oldalán. Próbáltad visszaolvasni azt a verset évekkel később, de absztrakt, szépelgő, elvont. Várnod kellett a következő Szentlélek pillanatra, hogy megüssön. De megint nem derült ki. Valakit meg kell ütni, ha nem a gyereket, akkor a kutyát.

Próbáltad belefúrni magad a késsel abba az űrbe a szövetek mögötti térbe belélegezni a lélegzetét. Üres volt. Testszaga volt belülről ugyanúgy, mint kívülről. Ugyanolyan. Azt hitted jelentesz. Másnak még jelenthetsz valamit. Féltékenykedett.

Másnak olyan sokat jelentesz, mintha nem az én árnyékomban aludtad volna át a testszag-éjszakákat. Más nem tűnne el olyan hamar, mint mi. Hallucináltam az agyadban és egy sárga műanyagfigurát láttam egy reklámból. Látni akarom az egódat, ahogy elhallgat. Látni akarom a pénzt, amiért mások birtokolni tudnak téged. Látni akarom milyen vagy öregen, betegen, fogyatékosan. Nem mindegy. Azért akart megütni, mert igazságtalannak tartotta, hogy magadtól esel szét. Te is szétestél, mikor rájöttél, hogy megkerested. Megtaláltad.

Egész életedben erre a keresésre kondicionáltak és te most végeztél idő előtt. Nincsen értelme az életednek. Igyál egy kávét. Menj el az edzőterembe. Szervezz egy házibulit. Bébiszitterkedj pénzért. Írjál novellákat. Szólíts meg idegen embereket az utcán. Tönkretetted. Megcsaltad. Elejtetted. Nem lehet visszafordítani. Nem, ne is beszélj, hogy te csak ráírtál. Láttam, hogyan nézett rád. Nem érdekel, hogy van barátnője. Kis kurva. Kihasználod, hogy nem vagyok képes haragudni. Nem érted? Fogyatékos vagy?