Kétszer is hívtam de kétszer is kinyomta a telefont. Pedig tudhatná, hogy holnap nem érek rá telefonálgatni. Azaz ráérek, de csak négy után, és nem biztos, hogy akkor kedvem lesz beszélni. Azért nem minden nap megy valaki orrplasztikára. Tiszta ideg vagyok, mert mi lesz, ha elszúrják? Igaz, hogy az orvos aki csinálja, nagyon alapos. Többször is voltam már nála. Egyszer ajakfeltöltésen, néhányszor meg hyarulonos ráncfeltöltésen. Botoxot semmiképpen nem akarok, kizárólag a természetes anyagok híve vagyok. A ráncokat még időben akartam elkapni, mert ötven felett már annyira durvák, hogy nem is lehet tőlük teljesen megszabadulni. Negyvenegy évesen viszont még van remény.

     Az orrommal soha nem voltam kibékülve. Az orrnyergemen van egy enyhe görbület, ami önmagában nem zavarna, csakhogy ez a görbület nem fokozatosan illeszkedik az orr vonalához, hanem olyan, mint egy dudor, minden átmenet nélkül egyszer csak ott van, nem is értem, hogy került oda. A dudor miatt van a görbület, de látszik, hogy maga a görbület sokkal enyhébb lenne, ha nem abban a dudorban kezdődne. Szóval elhatároztam, hogy megszabadulok tőle. Megnyugtató, hogy a sebész beveti a legújabb technológiát. Számítógépes tervezés van, az első konzultáción a csávó különböző szögekből egy rakás fotót kattintott az arcomról és külön az orromról, megbeszéltük, mik az elképzeléseim, és milyen legyen az orrom új vonala. Egy program segítségével több tervet is készített. A második konzultáción együtt ültünk a képernyő előtt, és együtt választottuk ki a legmegfelelőbb modellt, azt, amelyik legjobban illeszkedik az arcom többi részéhez.

     Meg is nyugodtam, mikor éreztem, hogy jó kezekbe kerültem, de a műtét előtt egy nappal mégis nagyon para az egész, pedig tudom, hogy csakis jól sikerülhet. Most már csak azt várom, hogy túl legyek rajta. Addig meg igyekszem csupa olyasmit csinálni, ami eltereli a gondolataimat. Ezért csörögtem rá Alexre is, de nem vette fel, biztos vagyok benne, hogy kinyomta. Kétszer is. Nulla empátia, pedig tudja, hogy pánikolok a holnap miatt. Igaz, őt meg ma műtötték, de nem hinném, hogy túlságosan megviselte a dolog, azt mondta, olyan neki az egész, mintha a fodrászhoz menne hajat vágatni.  Gondoltam, örül majd, ha rácsörgök, és megkérdezem, hogy van, aztán dumálunk mindenféléről, míg lehiggadok egy kicsit.

     Az összes barátnőmet eszi a fene, mert egy tíz évvel fiatalabb krapekkal járok. Igaz, én sem nézek ki többnek mint harminchárom, de nem is az a lényeg, ki hány éves, hanem az, hogy tök jól megvagyok Alexszel. Volt már néhány kapcsolatom, de egyik se jött be igazán. Mindegyiknek az lett a vége, hogy a pasi gyámkodni akart felettem, egyik sem viselte el, hogy mindig pontosan tudom, mire van szükségem, mi jó nekem. Nem bírom, ha valaki folyton terelgetni akar, és tudja a tutit, hogy mi lenne jó a másiknak. Szerencsére keresek rendesen, anyagilag senkire nem vagyok rászorulva, megveszem ami tetszik, a belvárosban van egy szuper lakásom, konditerembe járok, jógázom, és sokat utazom. A krapekok elbizonytalanodnak az önálló csajoktól.

     Alex más, de azért neki is van egy mániája. Amiatt aggódik, hogy akarata ellenére gyereket csinál valakinek. Nem értem a problémát, hiszen kondomot használ, én meg szedem a fogamzásgátlót. Persze így is van hibaszázalék. Nem mondom, hogy van teljes garancia. De megoldás mindig van. Alex tudja, hogy én sem akarok gyereket, ezért kíváncsi voltam, ő hogyan oldaná meg a helyzetet, ha a védekezés ellenére mégis terhes maradnék. Megkérdeztem tőle, mi történne, ha egyszer kiszakadna a gumi. Teljesen elsápadt, és megkérdezte, biztos, hogy szeded a fogamzásgátlót? Kicsit berágtam rá. Semmivel nem szolgáltam rá a bizalmatlanságra. Még kapcsolatunk elején megegyeztünk a kölcsönös védekezésben, és mindketten tartottuk is hozzá magunkat. Ugyanakkora az esélye annak, hogy a gumi pont rosszkor szakad ki, mint annak, hogy a fogamzásgátló valami okból nem működik. Nem egy ilyen esetről tudok. Ezért úgy gondolom, a kölcsönös védekezés kölcsönös felelősséggel jár, vagyis ő sem dughatja a fejét a homokba.

     Megbeszéltük a dolgot, és mondhatom, nem csalódtam Alexben. Azt mondta, megérti, hogy a nők igazságtalannak érzik helyzetüket, mert régen nekik kellett kihordani egy nem kívánt terhességet, és nekik kellett felnevelni a gyereket, ha a pasi lelépett. És ilyen még ma is előfordul. Azt is tudja, hogy a védekezésben ma is a nőkön van a nagyobb felelősség, és a spirál, a fogamzásgátló tabletták, meg az abortusz mind károsíthatják a szervezetet. Ezért utánanézett annak, milyen lehetőségek vannak még, hogy biztosak lehessünk a dolgunkban. Egyet talált csak megfelelőnek ezek közül, a vazektómiát. Ahogy mondta, ez az egyetlen felelősségteljes lépés.

                                             x

Soha nem hallottam a vazektómia szót, de most megtanultam. Tulajdonképpen sterilizálást jelent. Ijesztően hangzik, de nem azt jelenti, hogy a férfi azután semmit nem ér az ágyban. Csupán az ondóvezetéket vágják el, ami miatt a spermák nem jutnak tovább a herékből. De azért férfi maradok, ne aggódj, mondta Alex, közben az ágyra döntött, és csiklandozni kezdett. Nagyon jól megérti egymást a testünk. Imádom a farkasfejet, amit a mellkasára tetováltatott, mikor megfogadta, hogy soha nem lesz gyereke. A csuklóján pedig van egy pálmafás tengerpart alkonyatban, egy iránytű, és alatta egy felirat, “Make Love”. Nekem is van tetkóm, egy lepke a fenekemen, körülötte virágok, és a vállamhoz közel a karomon körbefutó mandalák.

     Csak már túl legyek ezen a plasztikán. Síkideg vagyok, és ez a pasi meg nem hív, és kinyomja a telefont. Felhívhatnám valamelyik barátnőmet, de nincs kedvem. Egyfolytában irigykednek rám Alex miatt, azt meg nem is mondtam meg nekik, hogy orrplasztikára megyek. Babonából nem mondtam meg, mert lehet, hogyha elfecsegem, nem sikerül a műtét. De majd ha meglátják az új orromat, csak még jobban fognak irigykedni, hogy most már hibátlan az arcom is, nemcsak a testem. Az alakom ugyanis kifogástalan.

     Felhívhatnám persze az anyámat is, de ritkán beszélünk, és őt egészen másféle dolgok foglalkoztatják. Vidéken él, van egy kis kertje, ott kapirgál, mint a tyúkjai, elvan magának. Van három kutyája, azokkal beszélget naphosszat, meg valamelyik egyházi segélyszervezetnél dolgozik, pedig már nyugdíjba mehetne, ha akarna.

     Ha elcseszik az orromat, én nem élem túl. Biztos, hogy öngyilkos leszek. Alex jó az ágyban, de tényleg nem sok empátia szorult belé. Gondolhatná, hogy milyen sokat jelentene nekem, ha felhívna telefonon. Lehet, hogy neki olyan volt az a vizikotómia, vagy mi, mint egy hajvágás, de én sokkal érzékenyebb vagyok. Felhúzom magam mindenen. Jobb is lesz, ha főzök magamnak egy lóerős citromfű teát. Lehet, hogy enni kellene valamit akkor is, ha az idegességtől görcsben van a gyomrom.

                                               X

Túlestem a műtéten. Akkora kő gördült le a szívemről, hogy csak na. Nem kell tovább paráznom, azt hiszem, jól sikerült. A sebész is elégedett volt az eredménnyel. Persze eltart még egy darabig a teljes gyógyulás, és a végeredmény csak akkor lesz látható, de ha minden úgy megy mint eddig, szuper orrom lesz.

     Sajnos konditerembe még nem járhatok, pedig teljesen függő vagyok tőle, kétnaponta lenyomok ott két órát.

                                           X

Alexszel megint rendszeresen találkozunk, szexelni is lehet már, persze ő is, meg én is óvatoskodunk a műtétek után. Abban már korábban megegyeztünk, hogy én leállok a fogamzásgátlóval, felesleges egy újabb ciklust elkezdeni. Megkönnyebbülés, hogy nem kell erre többet gondolnom, minden nap arra figyelni, hogy ne felejtsem el bevenni, meg számolgatni, hogy mikor indul az új ciklus. Olvastam, hogy egyes tabletták depressziót okoznak, és éreztem én is, hogy sokszor vagyok rosszkedvű, és túlságosan is hullámzóak az érzelmeim. Talán anyámnak igaza volt, amikor azt mondta, én senkit nem tudok szeretni, hát lehet, hogy ez is a fogamzásgátlótól van, amit már tizennyolc éves koromtól szedek. Igaz, hogy a nőgyógyász követte mindig, melyik aktuális tablettának van a legkisebb mellékhatása, de így is észrevettem, hogy némelyiktől hízni kezdek, és persze akkor gyorsan váltottunk. Szerencsére az alakomat mindig sikerült megőrizni. Azon pedig csak mostanában kezdek elgondolkozni, amit anyám mondott. Ha igaz, akkor ezek szerint Alexet sem szeretem?

     Vigyázni kell azért a szexszel, mondta az urológus, mert egy darabig még lehetnek életképes spermák az ondóvezetékben, szóval addig is kondom. A gumitól is hamarosan megszabadulunk, mikor a spermiumteszt negatív lesz.

     Én is láttam persze a dokumentumfilmet a tévében, amit az a filmes csaj készített Alex műtétjéről. Hát, elég undorító volt, hogy őszinte legyek. És nem úgy tűnt, mintha Alexet teljesen hidegen hagyta volna az egész, egyáltalán nem az volt a feeling, hogy csak egy hajvágás. Még könnyezett is a szeme a műtét után, és meglepett néhány dolog, amit az interjúban mondott. Például az, hogyha méhe lenne, és teherbe esne, még mindig ott lenne az abortusz. Úgy mondta, mintha az olyan egyszerű, és természetes lenne.

     Én egyszer már keresztülmentem rajta. Nem csinálnám újra, és nem kívánom senkinek.

     És amikor azt mondja, hogy a férfinak nincs választási lehetősége, a választás a nőé, az megint csak a felelősség hárítása. Mindegy. Becsülöm azért, hogy meglépte ezt a lépést, ez egészen más helyzetet teremt, és tényleg a megelőzés átvállalása. Én azért nem teregettem volna ki ennyire egy ilyen intim dolgot, mint ez a műtét, és nem hagytam volna, hogy az egészet kamerák előtt csinálják, aztán mindenki engem bámuljon a tévében. Kicsit gáz a barátnőim előtt is a pasim coming outja. Persze Alex mindig is szerette, ha ráirányul a figyelem, társaságban is mindig ő akar a középpontban lenni.

                                             x

Kicsit aggasztott, hogy Alex a műtétje óta valahogy nem olyan az ágyban mint azelőtt. Nincs meg benne a régi erotika. Lehet persze, hogy ez csak addig van, míg teljesen kiheveri a műtétet, hiszen én sem vagyok még toppformában, pedig nekem csak az orromat operálták meg.

                                               x

Egyik este pedig bekövetkezett az, amitől Alex a vazektómia előtt mindig a legjobban rettegett; elszakadt a gumi. Azt hittem, kitör a pánik, de Alex megőrizte a nyugalmát. Nincs mitől tartani, mondta, az első spermavizsgálat eredménye negatív volt. Igaz, tette hozzá, még két vizsgálat hátravan, de én már nyugodt vagyok.

     Én azonban egyre kevésbé voltam az. Elmaradt a havi- vérzésem, és ahogy teltek a napok, ott motoszkált bennem, mi van ha mégis… Alexnek nem szóltam. Biztos voltam benne, hogy terhes vagyok. Vettem egy tesztet, és naná, hogy pozitív lett. Ledöbbentett, hogy mikor közöltem a hírt Alexszel, ő sem omlott össze. Ez nem semmi, mondta, aztán hallgatásba burkolózott. Kiment a szobából. Kattant a zár, amint behúzta maga után az előszobaajtót. Gondoltam, sose jön vissza. De visszajött. Megtartjuk, jó? – kérdezte, és megfogta a kezem. Lefagytam. Örültem is, meg nem is. Az egész kurvára valószínűtlen volt. Mintha nem is velünk történne.

     A nőgyógyász is megállapította a terhességet, és gratulált. Teltek a hetek. A hírt mégis mindketten titokban tartottuk, valahogy jó érzés volt. Csak a miénk ő, senki másé.

     Egy reggel arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam, és elönt a vér. Dőlt belőlem, a tampon és a betét is perceken belül átázott. A nőgyógyászom sajnálattal közölte, hogy elment a baba. Nem sírtam, de hirtelen nagyon üresnek éreztem magam.

     Mikor kijöttem a rendelőből, Alex megfogta a kezem. Szerencse, hogy a vazektómia előtt lefagyaszttattam a spermáimból, mondta. És bíztatóan hozzátette még: az új orrod viszont tökjó lett!

Macsók állnak szemben macsókkal. Bikák a kakasokkal. Koromfekete bikák lángolóan vörös tarajú kakasokkal. Törpe kakas egy sem akad közöttük. Tollaikat felborzolják, nyakukat kidagasztják, hogy hatalmasabbnak lássák őket. Kakastökük óriás heréi sarkantyús lábaik előtt feszülnek. A gigantikus, koromsötét patások szőre szurokként csillog, amikor a délutáni nap megcsillan frissen csutakolt bőrükön. Tenyészbikák, a legjobb génekkel. Átörökítésre kész, fajtaspecifikus állományuk évszázadokra visszamenőleg igazolja magasabbrendűségüket. A bikaherék sem maradnak el a kakas töke mellett. Minden elcsendesedik, ahogyan az ovális küzdőtér játékos kijárójában feltűnnek egymás mellett, sorokban haladva, a válogatott testű, gyönyörű állatok.

A közönség felállva tapsol a bevonuló harcosoknak. Adrenalinszintjük megemelkedett. Már szinte kórosan, olyan heves reakciókat vált ki bennük mások legapróbb mozdulata is. Amit csak tesztoszteron-túltermelés válthat ki nőstényekben.

A levegőben érezni a fokozott női ösztrogéntermelést, és a feromon széthordja a küzdőtéren és a lelátókon mindenfelé mindenféle korú nőstényét. Nem képesek magukban tartani, a test fokozottan bocsátja ki magából. Újabb és újabb hullámokban lövelli ki, nem lehet elzárni. Még az esti szürkületet megelőző délutánban a kis- és nagy ajkakon, végül a szeméremdombon át is utat tör magának. Beleszagolsz a levegőbe, megcsapja az orrodat, és már nem vagy a magad ura. Mindenen átüt valami különös illat. Ha kinyitod a szádat, a nyelveden kicsapódik egy íz. Forgatod, a szájpadlásodhoz szorítod, megül a nyelveden és vágyat érzel, hogy nedve rátelepedjen a szájüreged minden pontjára. Bizonyára a küzdőtér látványa fokozza a termelését, mert a forró nyári napokon még azok is megérzik, akik egyébként ellenállók mindenféle illatorgiákkal szemben. Nedvedző és száradó vaginákat terítenek ki az aréna teraszára, mint mediterrán vidéken a mosott fehér ruhát, a házak közötti szárítókötélre. A feltámadó szél időnként beléjük kap, és felettük megül az elnehezedő pára. Mire a napkorong lassan leereszkedne, az aréna nap szívta vaginák tere.

Üss vagy fuss, ordítja mindenki vére. Az idősödő kakasok, akik már sarkantyúkat növesztettek maguknak, bár alig tudják emelni, belevágják harci eszközüket a bikák csüdjébe. Vér serken ki a nyomában, de az óriások állják a rohamokat. A kisebb testű szárnyasok felreppennek a szarvak közé, és torkuk szakadtából üvöltik el győzelmi éneküket.

Kukurikú. Az egész küzdőtér egyetlen diadalüvöltés. Bikák és kakasok együtt. Mind a maga győzelmét ünnepli. Patásvér, és madártoll borít minden talpalatnyi földet. Aztán homokkal szórják le. A győztesek reménytelin nyalogatják sebeiket. A közönségre sandítanak.

(Illusztráció: A cock – Vladimir Yakubovsky)

Az első egy egér, kilapulva, járdaszélre tapadt pici, szürke rongy. Nagy a meleg, flip-flop papucsban vagyok, szerintem a csupasz lábam is hozzáért. A gyomrom felfordul. Nem szólok. Dávid tülekszik a sétányon, a tengert fotózza, posztolja azonnal. Ez a sok barnára sült naplopó, morogja, és húz a híres Hotel Nacional felé. A fényűző bárban, légkondihűvösben, a koktélja és a szivarja mellett már azt mondja, itt a napfénynek is más színe van. Harminc lettem. Az ajándék Kuba, kettőnknek. Megérdemled, mondta Dávid, és megveregette a vállamat. Később, a szülinapi bulimon belekötött egy huszonéves srácba, szerinte egész este engem bámult. Kimentem taxit hívni.

Havanna színes. Harsány házfalak, neonzöld és narancssárga, színes ruhadarabok lengnek a forró szellőben. Az élénkkék erkély alatt szakadt kanapén két napbarnított, sildes sapkás öreg atlétában, szivarozva beszélget, a dohány kesernyés szaga megül a szűk utcán. A járda peremén egy kigyúrt fazon ül, bal bicepszén Che Guevara, az ismert sapka alól kibomló fürtös

arckép. Dávid fintorogva kerüli ki. Morog, húz tovább. Már délelőtt inni kezd. Rumot. Koktélban, kávéba öntve, tisztán. Szeme csillog, hangja emelkedik. Néha megölel, túl hosszan. Néha csak néz, mozdulatlanul, mintha várna valamit, amit nem akarok mondani.

A boltban tejpor, rum, a pénztáros lány fölött, falra szerelt állványon egy WC-kagyló. A lány unottan kaparja színesre festett körmét a pult mögött, az üveg alatt egy legyező és két doboz gyufa. Szendvicset is árul, a zsemlében zöldesbarna felvágott, legyek köröznek. A meleg mindenre ráül, a szél is forróságot hoz. Minden mozdulat lassú. Minden árnyék túl hosszú.

Este Dávid újra iszik. Megint kérdezget, gyanakszik, rám dől. A bárban a ventilátor lassan forgatja a meleg levegőt, a plafonon fények mozognak. Kint valaki énekel. Csak a hotelek recepcióján van net. Ott gyűlnek a turisták, a lobbyban, a bárban. Az utcán is, az ablakon át látom, tömeg veszi körül a szállodát, az emberek, hogy befogják a hotel wifijét, tömegesen álldogálnak, arcukat kéken világítja a képernyő. Dávid vedel.

A második dög egy madár. A csontja és a csőre maradt csak meg, szeme helyén üresség. Azután látom meg, hogy ráléptem. Az aszfaltra tapadva, árnyékban. Dávid előtte már kiabált. A pincérrel, velem. Nézem a kezét, ahogy megfeszül a koktélospoháron. Ha még egy dögbe belelépek, ennyi, fogadom meg magamban.

Tijuanába tartunk. A busz nem jön. Helyette limuzinná hegesztett amerikai autók. Rózsaszín és türkizkék.

Még öten toporognak tanácstalanul, angolul próbálnak egyezkedni, hogy osztozzunk a két felkínált autón. Dávidot nem érdekli, magával húz, beülünk a rózsaszín limuzin óriási hátsó ülésére, becsapja az ajtót. A visszapillantón plüssmajom és rózsafüzér hintázik, a tükörből látom a dühösen hadonászó hátizsákosokat. A sofőr nem tud angolul, udvariaskodva próbálkozik, vigyorog, foga fehérje villan, örül, Tijuanában a visszaútra is fog találni buszra váró turistát. Az út mentén érett mangóktól nehéz ágak hajlanak a fákról, a táj buja, a dombok zöld cukorsüvegek. Dávid kortyolgat a laposüvegéből, szivarozik, fotózgat, posztol. Na, hova hoztalak, kérdezi.

Tijuanában sorakozó helyiek a tejbolt előtt, franciaerkélyek felcicomázott veretes ráccsal, ajtók kitárva, bent hintaszékekben öregemberek ringnak, harsog a tévé, család épp ebédel, öregasszony takarít, macska fekszik, zöld szempár, kérdőn méreget.

Rongyos kisöreg gyümölcsökkel megrakott háromkerekű standot tol, rajta mangó, banán, papaya, a napellenzőn koszos plüsspapagáj lóg. Nem veszünk semmit, Dávid undorodik. Egy étterem felé húz, a Tripadvisor ajánlotta. Hosszú a sor, tömve a hely turistával. Csak várunk. Tűz a nap, csorog a szemöldökömből is az izzadság. Dávid már kötekszik, azok ott miért ülnek az árnyékban, állják csak végig a sort, nem ér kiállni.

Azt mondom, elmegyek fotózni. Letérek az útról, azt hiszem sikátor, de újabb utcák. Fekete kisfiúk baseballoznak mezítláb a porban, kurjongatnak, rohangálnak,

fütyülnek. Egy férfi kiáll a háza ajtajába, és véres húslét löttyint a bejárat előtti kis lépcsősorra, folyik le a fokokon, sáros vér csordogál felém.

Megtorpanok, oldalra lépek, a papucsom megcsúszik. Talán olaj, de nem, bunda. Kilapult macska teteme. Bordacsontja kilátszik, a szőre sárgás folt a porban. Feje kitekeredve, mintha figyelne, de a szeme helyén csak sötét mélyedés. Nem tudom levenni róla a tekintetem. Lassan lépek hátra. Elindulok a szálloda felé. Nem nézek vissza. Felmegyek a bőröndömért, átvágok a főtéren, ahol néhány idősebb fazon a padoknál beszélget. Kézzel-lábbal magyarázva megegyezem az egyikkel az árban, vissza Havannába.

mint folyásirány sivatagi atyákon

van egy pont, amelytől nem lehetne, hogy ne vegyenek tudomást rólad. nem forduló. térítő pont. nem azért, mert szellemed egyre dicsőbb, csak előbb hiteltelenné, aztán valószínűtlenné válnak. eltérül a kánon. mint folyásirány sivatagi atyákon.

van egy pont,

amelytől nem veheted tudomásul, hogy nem vesznek tudomást rólad. ez a pont

egy continuum. az, hogy nem tudnak beilleszteni, nem a gondolatok disszonanciája.

a holt tér nem látótérkiesés. a holt tér tükrökkel megoldható.

a látótérkiesésben

úgy esnek ki a keresztül nézetteken, mint egy túl tisztára pucolt ablakon. percenként

pucolják le a zúzott madárfőket. aztán az egész tábla egyszerre esik ki. a keret marad. hisz meghirdették. a zuhanás folyásirányát az időnél is nehezebb el

téríteni. múzeumi matt.

nem a csillogásért van. de még zuhantukban is vigyáznak, nehogy elkiáltsanak. tengerszámba vegyenek, kik egy kiszáradt meder ártere. a halál egyszerre őshonos és invazív faj. kevés, ha erre annyit mondasz: mindenki önkéntelenül olyan közeget

választ, ami úgy bánik vele, mint az anyja.

kátéváros

a kátévárosban megírod a hűségről párversét. azt a címet adod neki, mint folyásirány sivatagi atyákon. már a hűségről is csak a kvantumvilág emlékezetében hagyott

nyomot. csak abban nyomot hagyni, kikerülve az embert, mint küszöbingert. feladat.

észak athénja után most észak genfjében vagy.

már az észak is csak bágyadt hőkupola. mikor lett a meztelenség konfekcióméret? ami így neked kényszerzubbony. éjjel a teraszról két néma mentőautót látsz. mennek az egyetemi klinikák felé. betartják a zajvédő sebességkorlátozást. erre figyelsz fel.

erre az üres úton néma suhanásra. a státus konfekcionisra.

mindkettő a botanikus kertnél áll meg. a növényklinikánál. ahol a fák gyökere fölött nem tömörítheti ember lépte a földet. a lombok csaknem a földig érnek, meghagyva egy keskeny esemény horizontot a fénynek. még mindig nem tudod eldönteni, csak

nevelőszülőd, vagy örökbefogadód a halál.

vízbiztos járás

várj hős, majd egyszer divatba jön a szenvedésed. te leszel az uralkodó narratíva. hogy téged az istenek narrálnak? mi akarsz lenni? ismeretlen vagy idegen?

sokszor helyettesítik be egymással, pedig nem ugyanaz az ismeretlen meghódítható

az idegen nem.

ha az idegenből ismeretlen lesz, az már közelítő aktus. hogy ne rekedjen végleg kívül rajtunk. nem az a kérdés, meghalunk-e. az sem, hogy mikor. hanem, hogy mi közünk van halálunkhoz. nem azért választjuk a minket elpusztító, rideg világot, mert az

anyánk így bánt velünk,

hanem mert a halál és az idegenség eleve elkerülhetetlenül uralkodik a létezésünk felett.  a legbelső, legtermészetesebb tulajdonságunk, úgy éljük meg, mint egy idegen, pusztító támadást, ami elragad önmagunktól. a halál nem a létezés vége,

a létezés egyetlen állandó kísérője.

szép külső terek. mondod a felújított templombelsőre. vízbiztos járás. felhő vonták találkozása tilos. ahogy egy csecsemőt felmutatsz a lomboknak. lélegzetükig emeled. a kilégzéskor a fa lombja nem esik össze. pedig gyökerei

léptedre leadták a vészjelet

fragmented & uncertain / a hűségről – Hegedűs Gyöngyi verse

avagy a tiszafürdőskei falókor

„S még hozzá olyan éhséggel-szomjúsággal verem őket
– szerelemmel megetetvén, megitatván életvízzel –”
Istár alvilágjárása, ford. Rákos Sándor

„Csináltam sok nem műfaji filmet is, de azokat senki se látta.”
George A. Romero, in: 501 filmrendező, Gabo, 2007

Köszönöm Virágnak, aki nélkül Tácnak nem lenne pisztáciagyára,
és Berka Attilának, aki mindig megóv a szétzilált mondatoktól.

1. Tyúkól

Hamvasné Bőrödi Erzsike szeméből ömlik a könny. Megállás nélkül csurog, az álláról rá a sárga virágos blúzra, onnan az asztalra, székkarfára. Jaj, nyafogja Erzsike, jaj, a jó édes nénikéjét neki, hát mi van ma ővele! Bőg, mint egy vénjány! Édes Istenem! Ilyen töméntelen sírásra már az se mentség, hogy a második tucat vöröshagymát pucolja, aprítja, és az éles kés szeletről szeletre ereszti a levegőbe, vagyis az arcába, az erős illóolajat.

Ömlik az a könny, ömlik! Na, ez már sok! Egyszeriben elege lesz, odacsapja a kést a cserfából fabrikált lapickához. Gurulnak le a szeletelésre váró hagymagömbök, illannak el az illóolajok. Erzsike szitkozódva pattan a székből, kiviharzik az udvarra. Jön a könny megállás nélkül, törli a virágos blúzába, míg gyors lépésekkel az ásott kúthoz igyekszik, a vödörhöz, ami mindig oda van készítve a karimára. A buggyos blúz ujja könnytől ázik. Erzsike fogja a vödröt, akasztja a kötél végi kampóra, dobná is be a kútba, de akkor, ej, hirtelen úgy megmerevedik, mintha az egész testét görcs kapná össze. A könnyhöz valami vörös keveredik. Néz a blúzára, a kezére, sikoltani se tud, csak erőlködik a szemével, hogy lássa, azok a buggyok már nem csak könnyesek, de pirosak, mélypirosak. És nem is a könny az, ami csurog végig az arcán, az álláról rá a blúzra. Jaj, édes istenem, nyöszörgi, jajjaj, nyekergi, miközben sűrű patakban folyik a vére, az egész jobb és az egész bal ingujj, és az összes virág bepirosodik, és az összes könny elcsurog.

Hamvasné Bőrödi Erzsi nem tud jobban bőgni, nem tud még inkább nekikeseredni, mert a vér, ami belőle buggyan lefelé, az udvar porába, az a vörösség lassan felbőszíti és elvakítja. Kétségbeesésből előbb zavarodottság, majd képtelen dühösség kerekedik. A vödröt bevágja a kútba, csapkod egy percig, forognak a szemei. Aztán mintha egy kicsit csitulna a düh, tétovasággal és érzelgősséggel keveredne. Meglepik a gondolatok, pillanatra még valami romantikus fordulat is eszébe jut, hogy könny és vér, a filmekből elképzelt háború, benne a férje, mint katona, épp hazatér, és ő magához szorítja a sárga virágos ingében, az anyjától örököltben, aminek a szegélye alul feslett, meg kéne varrni, de hát végül is felesleges, ha nincs kinek kiöltözni. Körülnéz. A kút mellett senki ölelhető. Mármint hogy a férje? Jaj, dehogy katona! Az egy barom! Már tudja ő újra! Hiszen állandóan a fürdő melletti kocsmában lóg a buggyant haverjaival! Ott a napszámosnak is rossz Rendes Sanyi, a fejszék és fűrészek szerelmese, Rekettyés Jani, aki a tökkelütöttségnek is a legrosszabb esete. Hogy az Isten verje meg ezeket mind, a katonátlan férjét pláne! Még hogy romantika! Még hogy érzelgősség! Anyja mindenit!

Erzsike vicsorog, grrr, gurgulázza, grrr, és utálkozik, magát szapulja, hogy ő meg minek vette fel ezt a bűn ronda inget, amit most hajíthat ki a vér miatt, az anyja most biztosan lekeverne neki egy nagyot, hogy azt a hülye mindenit neki, meg a büdös kútvíz se jó, hogy az Isten verje meg ezt az egészet…

Folytatná még tovább Hamvasné Bőrödi Erzsike a szitkozódást, csakhogy egyszerre elakad mind a szava, vagy nem is az akadás a jó szó rá, mert inkább az történik, hogy elmúlik a beszéd belőle. Szó szó után, előbb értelmetlen kárálásra vált, aztán hörgéssé alakul, a végén puszta fújtatás és vicsorgás marad.

Mostanra eszméletlenre kellett volna véreznie, el kellett volna ájulnia és bedőlnie a kútba, esetleg lerogynia, bele a sűrűn kiömlött vörösségbe. De Erzsike él és virul. Sőt. Körbe és körbe forgatja a nyakát, rajta a kócos fejével. A vértől sötét szemek kerekebbre nyílnak, már-már természetellenesen. Közben egyre gyorsabban tekeredik, az egész teste átveszi az őrült forgolódást, kinyeklik balra, visszaránt jobbra. Ráng és rázkódik.

Egyszerre aztán megmerevedik, a nyak újra beáll, a test megfeszül, hörgés és bugyogás. Görcsállapot. A vér spriccel, fröcsköl a két szemből kifelé. Nem lát és már nem is hall, de a szag, az mutatja az utat. Erzsike kitépi magát saját, kifeszített pózából, és megindul a bizonyosság felé. Talán a gyógyír, a megoldás a vérre, könnyre és az egészre, a szempirosságra, a fújtatásra és a vicsorgásra ott van előtte.

A tyúkól. A tyúk lesz az ellenszer! Megy, rángva-botolva. Odaér. Rávetődik, felrántja a ketrecre drótozott, falécekből tákolt ajtócskát és már furakszik is be a nálánál kisebb lukon. A tyúkok szétugranak és veszettül kotkodácsolnak, igyekeznek távolabb kerülni Erzsikétől. A másfélszer kétméteres ketrecben ez nem igazán megy nekik. Milyen büszke volt erre az ólra annak idején a férje. Amikor készen lett vele, és beeresztette az állatokat, teli szájjal nevetett Erzsókra. Abban a néhány órában még részeg sem volt, Erzsinek sikerült eldugnia előle vagy három üveg körtepálinkát. Egy kicsit újra a fiatal, dologra kész urát látta benne, aki tette is a szépet a nőnek, miközben az izmával ráhurkolta a drótot a kis ajtóra, amit az imént rántott ki Erzsike mindenestül. Dicsérte a melleit, szájon cuppantotta, szorosan ölelte, egyszóval a férje a ház és az ól ura volt, hacsak arra a röpke pár órára is.

Most a tyúkok észvesztve röpdösnek át Erzsike feje felett, a vállát karmolják, nyaktörő szárnycsapásokkal átbuknak a nőn és felemelkednek, már amennyire a magasra húzott drótháló engedi. De a nő keze is gyorsan jár, úgy kap a kotlósok után, mint ember még soha. Az ujjai elérik az egyiket, és belemarnak. Mélyen, a tollazata alját fogják, a másik keze is rátalál az állatra, a nyakánál éri, már szorítja-zúzza is a sipítozó jószágot. Egy pillanat, reccsenés, a tyúknak annyi. Ám egyáltalán nem annyi Erzsikének. Neki hatalmas hévvel most kezdődik minden.

Nagyra nyitja a száját, látszódnak szúvas hátsó fogai, meg az egyik helyett a sötét lyuk, ahol néhány éve úgy begyulladt az egyik őrlő, hogy ki kellett rántani. A hatalmasra tátott Erzsikeszáj beleharap a forró jószágba, tollastul, tyúkszarostul tolja befelé, egyre bentebb a szárnyát, a fejét, hogy aztán húst érjenek a fogak, dőlni kezdjen a tyúkvér, összekeveredjen a saját szeméből valóval. Ha ezt most valaki látná, ezt a vérfürdőt, azt hinné, Erzsikét halálra marják a szárnyasok. Éppen, hogy fordítva van.

A többi baromfi röpdös, kotkodácsol és egymáson tapos, miközben Hamvasné Bőrödi Erzsike a pofájába tömi a tyúkcafatot. Ha tudna még, most hangosan nevetne a boldogságtól, de csak vérben fürdő arcára ül ki valami földöntúli öröm, amit alig venni észre a szaros tolltól és portól és mindentől, ami rátapad és összekeni.

 

2. Rendelő

Doktor Tárnoki Rezső a második emeleti rendelő ablakán néz kifelé, kezében még két korty kávé a bögre alján. Nyolc óra elmúlt. Nagy levegőt vesz és lassan ereszti ki, komótosan elfordul az ablaktól. Hörpint.

Lüki Bernadett lopva ránéz, hátha szemkontaktusba kerül vele, és noszogatni tudja, hogy hát indul a rendelés.

– Doktor úr… – kezdené is a sürgetést.
– Jó, Bernadett, persze, lássunk hozzá!

A 25 éves asszisztenslány biccent, megigazítja a frissen mosott, fehér vászonköpenyt, hetykén feláll, nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal a fenekéhez nyúl, és egy gyors csippentéssel helyreigazítja a bugyogóját. A székétől három hosszú lépéssel az ajtóig ér, nyitja és már szólítja is az első pácienst.

Doktor Tárnoki Rezső direkt nem néz oda, ahova Bernadett csippent. Egyrészt hát, na, másrészt elvi okokból. Magában érveket sorol, hogy például ne kísértse a sorsot. Meg nem éri meg. Ott van a huszonkét év korkülönbség is, ami nagy, nagy, de még ez sem lényeges. Szakértő szemmel nézve, mantrázza tovább, van legalább két, fontosabb. Egy: a nő szőkesége, és kettő: vékonyka dereka. Abszolúte sztereotip szín és forma. Rezsőnek ilyenkor aztán – lelkiismeretfurdalás gyanánt – eszébe jut az ő kedves, teltkarcsú felesége, Móni. A rövid, barna, dauerolt frizura. Továbbá ott van a lánya, Ili, aki szintúgy barna. Tomi, a fia is, de ez most végképp nem lényeges, és nem tartozik ide, bár ugyanúgy sztereotip. A barna család. Egyáltalán nem összehasonlításképpen…

Lüki Bernadett ugyanannyi lépéssel visszaér a székéhez, lehuppan rá és megigazítja azokat a hajtincseket, amik hát kicsit elmozdultak a lépkedésben.

A betegnek tűnő, hatvanas férfi jó napottal köszön, majd nehézkes mozdulatokkal csukja az ajtót. Krákog röviden, ezzel egyidőben a telefon megcsörren. Utóbbiról mintha senki nem venne tudomást. Bernadett a beteges arcú férfi TAJ-kártyáját böngészi, Rezső pedig lelkileg felkészül a vizsgálatra, megigazgatja magán az inget és mosolyt erőltet az arcára. A mellőzött telefon csak szól és szól, bele az előkészületekbe, de legalább elnyomja az újabb krákogást.

A telefonálónak persze fogalma sincs, mi zajlik a rendelőben. Joggal gondolhatja, hogy direkte mellőzve van. Hogy csörgése nem kívánatos. Talán ki is akarnak babrálni vele. Ezért aztán végigcsörgeti a rendelkezésére álló egy percet, hátha valaki méltóztatik végre beleszólni a kagylóba. Általában időpontegyeztetéssel hívják a rendelőt, amit Bernadett szépen el is intéz két receptnyomtatás között. Adódnak aztán az esetek, amikor vészhelyzet van. A mostani telefoncsörgés például.

Bernadett gépelgeti a TAJ-számot, és rutinból kivárja az egy percet. Tizenkét csörgés, mielőtt a rendszer bontja a vonalat. Tíz, tizenegy… Az utolsónál emeli a kagylót, szépen köszön, bemutatkozik, majd rövid hallgatás után:
– Doktor úr, keresik.

– Jolán! Így nem fogok tudni segíteni. Látnom kéne, hogy mi baja. Kimegyek hozzátok. Értem. Hogy elment az esze… Csapkod? Üti a kaput… De a garázsban van éppen, igaz? Veri szét a kocsit… Ühm, hát akkor is beszélni kéne vele. Adnék neki egy injekciót, hogy lehiggadjon. Persze, nyugtatót. Erőset. Aztán megvizsgálom. Na, várj, Jolán, ne csinálj semmit. Mondom, most kocsiba ülök és megyek. Tíz perc. Hogy kit? Vigyem magammal Janit is, azt mondod? Tényleg úgy ki van bukva? Kalapáccsal? Értem, Jolán. Értem. Janival beszélek. Te meg nyugodj meg. Nem lesz semmi. Megoldjuk. Jani hozzá van szokva ehhez. A veréshez mármint. Hogy? Nem, nem bántjuk, ha nem muszáj! Persze! Ott vagyok, pár perc!

A hatvanas éveit taposó beteg szépen ül, krákog, és rezzenéstelen nyugalommal azt is végignézi, ahogy doktor Tárnoki Rezső összekapja a holmiját, a sztetoszkópot beletolja a köpeny bal zsebébe, majd elegánsan, de gyorsan kilép a rendelőből, a kint várakozók nem kis megrökönyödésére. Lüki Bernadett rámosolyog a beteges arcú férfira, feláll, hogy egy nem épp észrevétlennek szánt mozdulattal megigazítsa a bugyogóját, és három hosszú lépéssel az ajtóhoz kerül. Mosolyog, miközben a folyosón türelmetlenkedőket kérdezi, ki jött csak receptért.

 

3. Kovács-garázs

Kovács Pista a zárt garázskapunak hajítja a kalapácsot, de olyan erővel, hogy a nyél kitörik a fém fejből, visszapattan és kis híján orron találja. Pista hörög, forog, rázkódik. Felpattan a barkácsasztalra, és észvesztő lendülettel markolászni kezdi a szögekre akasztott szerszámokat. Nem épp sikerrel. Őrült igyekezetében mintha nem fogná fel, mit csinál. Félrenyúl, el- és elvéti. Mintha vizet csapkodva próbálna halat fogni. Egyre dühösebb. A fogók, vésők, csavarkulcsok repülnek szerteszét, Pista meg felváltva a levegőt csapja vagy épp a falra tenyerel. Mint egy hisztis kölök. Ugrál és hadonászik. Ebből nem sül ki semmi jó. Persze, hát el is borul az asztallal, estében fejjel előre belevágódik a felmosóvödörbe, ami annak rendje és módja szerint a fejére szorul.

Kovács Pista artikulátlan hangja fémesen rezonál a horganyzott acél vödörben, ahogy megpróbál talpra állni. A felesége, Jolán talán nevetne is rajta, ha látná, ahogy ökör módon feltápászkodik, aztán meg dülöngél a garázsban, nekimegy a kocsinak, jól átesik a félreborult asztalon. A padlón folytatja, de rossz irányba mászik, falnak megy, végképp a sarokba szorul. Minden erővel igyekszik feltápászkodni, de csak dúrja beljebb magát a termetes fagyasztóláda és a fal közé. Hörög, mint a veszett kutya, négykézláb erőlködik, a cipőtalpa hátracsúszkál a padlócsempén. Nem kíméli magát, csak nyomakodik a falnak. A feje így még inkább a felmosóba szorul. Krákog, nyíg. A vödörből vér csöpög, és azon már senki sem akarhatna nevetni.

Eközben a ház másik részén Jolán az ingujjába törli a könnyeit. Nincs több papírzsepi. A kétszintes lakás emeletén, a vendégszobában húzza meg magát, az egyetlen ajtó mögött, aminek a kulcsát nem tökítették el. Bezárta, ütközésig fordította a kulcsot, megrángatta a kilincset, hogy biztosan nem nyílik, még a kis öltözőszekrényt is eléhúzkodta. Most ül a franciaágy szélén, bőg, könnyet töröl, kínozza a félelem és a tehetetlenség. Meg hogy nincs zsepi.

Mi történik a férjével? Pista, Pista, mi ütött beléd? Sosem látta ilyennek, higgadt, hidegvérű ember volt világéletében, ha voltak is vitáik, és felemelték a hangjukat, nem fajult idáig a dolog. Hogy rátámadt volna az ő embere! A férje! 16 év házasság után! Előbb valamit ordított. Nem értette. Aztán harákolt és elkezdett jönni felé, mint… mint a nem is tudja, mi. Semmi logika, semmi ész. Szeretet? Szépség? Csak jött Pista kegyetlenül, hörgőn.

Hiába a szólongatás, hogy drágám, mi történt, mi van veled. Mintha megsüketült volna. Csak jött, ő meg hátrált, kergetőztek a garázsban eszetlenül. Kerülgették a kocsit, elétolta a nagy szerszámosládát, amin a férfi átborult, aztán feltápászkodott, nyomult tovább. Nem volt túl gyors Kovács Pista, és mintha nehezen egyensúlyozott volna. Az a vak eltökéltség viszont látszott rajta. A szemei vérben. A hörgés, a menése, érezte Jolán, hogy ebből a helyzetből neki szabadulni kell. Ki kell jutnia a garázsból, mielőtt a férje marokra kapja. Mielőtt magához szorítja a kezeivel, mielőtt… Rágni kezdi? Tépkedni? Nem! Nem lehet! Végre kifordult a konyhából, és becsapta az ajtót. Átszaladt a kicsi előszobán, fel a lépcsőn. A vendégszobába. Az előbb.

Most Jolán néz ki az ablakon, doktor Tárnoki Rezsőt várja, meg a kigyúrt Janit. Azt ígérték, 10 perc múlva itt vannak. Negyedóra is eltelt a telefonálás óta. A mutatóujjával töröl egyet a szemén, zsepi híján.

A garázsból fémes nyiszatolás hallik.

4. Termál

Csütörtök reggel, 9 óra, nyílik a fürdő. Megszólal Jean Claude Borelly Dolannes Melodiea című nótája a hangszórókból. Trombita és fuvola a ’70-es évekből, lassú, kellemes, már-már ünnepi. Unalmas. A főbejáratnál álló hat ember rezignáltan hallgatja. Türelmesen, várakozón. Nyugdíjasan.

Holdas Ancsi a pénztárban megigazítja természetesen göndör haját, ellenőrzi, hogy a pénztárgépben a papírtekercs helyesen van-e befűzve, aztán elhúzza a kis ablakot és kedves mosolyt kerekít az arcára. Fényes Zoli és Hajnal Hajni a bódé mellett állnak, ők fogják a karszalagokat ellenőrizni és feltenni a fürdőzők karjára. Már aki nem tudja magától.

Ancsi nagyon szereti a Borelly-nótát. Gyerekkora óta minden nap kétszer játsszák, nyitáskor és záráskor. A strand elmaradhatatlan kelléke. Mint a befelé igyekvő Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhája, amit valószínűleg legalább harminc éve vásárolt. Mintha semmit sem kopott volna a minta rajta. Mintha Fogarasi néni ugyanannyit nyomott volna harminc évvel ezelőtt. Jó sokat.

Fényes Zoli a kasszánál áll, a feje belóg a kisablakon. Nézi Ancsit és igyekszik mosolyogni. – A Borelly-nóta. Szereted – mondja nehézkesen, de kedvesen és bólogat mellé, hogy éreztesse, mennyire törődik a lány érzéseivel. Legalábbis, hogy mennyire szeretne. Ancsi merengve visszabólogat, miközben Fogarasi néni a rombuszában közeledik.

Gyerekként sosem nézett utána ennek a számnak, csak annyit tudott róla, hogy szép fúvós és a fürdőhöz tartozik. Ennyi pont elég volt. Most, hogy lassan felnőtt lesz, túl van a középiskolán, már máshogy áll ezekhez a dolgokhoz. Érdekelni kezdték a történetek. A régi emlékek mögé szeretne látni, szeretné megismerni a teljes képet, legyen szó egy dalról vagy épp a fürdő megnyitásáról. Például, hogy miért van itt ez a fürdő? Vagy miért pont ezt a dalt játsszák minden nap, mióta az eszét tudja? Miért olyan hülye az amúgy tök helyes arcú Fényes Zoli? Ezek a dolgok érdeklik mostanság.

Fogarasi néni, ez köztudott, sosem utcai ruhában jön. A fürdő szomszédságában lakik, neki két perc végigmenni a Tejút utcán a fürdőpénztárig. Ha kinéz a konyhájából, szemügyre veheti a bejáratot. Ha főz, gyakran kinyitja az ablakot és a fürdő hangszóróiból sugárzott zenéket hallgatja. Integetni is szokott. Ez az élete gyerekkora óta. A fürdő mellett nőtt fel, idestova 50 éve lakik a fürdő szomszédságában.

– Csókolom, Fogarasi néni! – köszön rá a már nem merengő, göndör és fiatal Holdas Ancsi a pénztárból kihajolva. Fényes Zolihoz nagyon közel kerül a szép arca, a göndör tincsek már-már súrolják a fiú orrát.

– Khhh! – krákog Fogarasi néni rombuszmintás, egyberészes fürdőruhájában, majd furcsa, természetellenes vicsort ereszt meg felé, és az ajtónálló srácoknak. Neki nem kell jegy, szezonos bérlete van, és ezt a fürdő minden alkalmazottja tudja. – Khhh, drágáimmmmm! – artikulál különös módon, aztán kissé girbe-gurbán beslattyog a strandra.

Fényes Zoli és Holdas Ancsi egymásra néznek, grimaszt vágnak. A fura és csiklandó pillanat elmúlik. Ancsi visszahúzódik a pénztárba. Fogarasi néni prüszköl egy irdatlant.

Ez a nap is, Fogarasi nénitől eltekintve, tök ugyanolyannak ígérkezik, akár a többi, gondolja Hajnal Hajni a beengedő kapunál, és hapcizik egyet.

5. Kisbolygó ABC

Rendes Sándor üggyel-bajjal nyitja az ajtót, és két részletben betuszkolja magát a kisboltba. Előbb az arca és a kezei, majd nagy sokára érkezik a hátsója a lábakkal. Centrum-feliratú nejlonszatyor lóg a kezéből, benne csörömpölnek az üvegek. Az ajtó visszacsukása, hát az már nem sikerül, túl sok volt a bor, ami reggel óta lement.

– Sanyi, basszus! Lassíthatnál egy kicsit, ma már másodjára jössz – korholja köszönés helyett Nagy Benedek, aki egyszemélyben a Kisbolygó ABC tulaja, eladója, raktárosa, pénztárosa, könyvelője. A pult mögött rendezi épp a csokikat, a Balatonszeletből, a Szerecsenből, meg néhányféle Bociból jött tegnap szállítmány. Nem fogy sok belőlük, de nyáron mégis több, hiszen fürdőidény. A termálfürdő egész évben nyitva, de családosokra kizárólag a nagy melegben számíthat a gyerkőceikkel, egyébként az öregek és a nyavalyások, mondjuk szépen, gyógyulni vágyók tartják el a falut. Ezt mindenki tudja. A Kráter Hotel, az egyszerű nevű Csillag, meg a bonyolult nevű Sztratoszféra panziók, és a strand mellett a kisházak mind-mind dugig vannak nyuggerekkel. Ők aztán pálinkát se nagyon isznak. Tisztelet a kivételnek. Nem bírja a gyomruk. A szívük. Vagy a vérnyomásuk megy fel és szédelegnek vagy egyszerűen csak elhaláloznak két felestől. Csokit még az idősek is ehetnek. Benedek szerint. A nénik különösképp édesszájúak. Valahogy mégsem eszi őket ide a penész, mármint a vágyás a csokikra. Különben se csinálnak semmit, kivéve, hogy leáztatják a koszt magukról a 37 Celsius fokos, nemrég felújított medencében. – Mit szeretnél, Sanyi?
– Elfogyott… Mari… Fel van írva…
– Na, add ide azt a cetlit, Sanyi! Mit írt rá a feleséged, hadd lássam!
Benedek olvassa a girbe betűket: – Élesztő, só… Mogyoró… Pisztácia? Jól van, Sanyi, legalább tegyetek úgy, mintha élnétek. Pisztácia… Bor. Sanyi, vigyél már akkor valami vitamint is. Rakok oda paprikát, meg paradicsomot. Egyekről hozták ma Lajosék. Friss és szép.
– Igen. Meg két Bakter Bandit!
– Megittad tegnap, Sanyi. Bakter Barack van, meg Bakter Bumli. Meg a keserű.
– Bakter Barackot akkor… kérek.
– Holnap kapok italszállítmányt, úgyhogy hétvégére lesz Bandi is. Nem kéne ezt a szart innotok, te Sanyi!
– Ühümm…

Rendes Sanyi viszi a megpakolt, Centrum-feliratú nejlonszatyrot kifelé a boltból a nyitva maradt ajtón át. Kevésbé csörögnek az üvegek a pisztáciás, meg mogyorós zacskók miatt. El kell sétálnia a fürdő főbejárata mellett, végig a Tejúton, aztán, már a falu végénél, ahol Kovácsék laknak, rá kell kanyarodnia a Naprendszer utcára. A második ház balra az övék. Kicsi, földszintes épület, a korához képest is elég vacak, a vakolat sok helyütt mállik, két ablak kitörve, de hát duplaüveges, a belső ép, ezért nem számít. Vagy nem sokat.

A mostani kinézet nyolcvanas évekbeli. Azelőtt vályogból voltak a falak, de a szülei idejében az egész ház összedőlt, mert alámosta a termál. A vályogot elhordták, bontott téglából húztak fel a helyére egy nagyjából ugyanolyat. A vizet még azon melegében, mármint szó szerint, szinte forrón, bekötötték. Később lett villany, de földgáz azóta sincs. Időnként jön a Primagázos autó, arról szoktak venni palackot. Egyszer ajándékba kaptak egy félig töltöttet, mert a sofőr, Laci szerint az eladhatatlan, és vissza kellett volna vinni megsemmisítésre. Valamiért nem vitte, odaadta nekik.

Ez a süket, iszákos Sanyi, gondolja magában Nagy Benedek a pult mögött. Ej… Egyáltalán, honnan van pénze? Végez a csokikkal, nekikezd a chipseknek. Meg az a nő, Zitácska, a felesége. Mégis milyen név az, hogy Zita? Eszébe jut, hogy ma jön a Táci pisztáciagyáras autó is. Még jó, mert Sanyi felvásárolt majdnem minden zacskót. Pisztáciagyár, hehe. Mégpedig a táci. Egyébként mindenféle magvakkal foglalkoznak, amikből többet szokott rendelni nyáron. A gyerekeknek. Meg hogy hátha. Meg, persze, elállnak vagy 5 évig. A magvak. A pisztácia. Ej, te Sanyi!

Ketten vagyunk a fülkében. Szemben viseltes ruhában középkorú, apró termetű férfi ül, orrán nagy pápaszem, kezében könyv. Mellette barna utazótáska, azon további könyvek. Én a vonat ablakán bámulok ki, ő a könyvbe mélyed. Hihetetlen gyorsasággal olvas, a nyolc és fél órás út alatt négy közepes vastagságú könyvet fogyaszt el.

Fejem az ablakhoz ér, úgy alszom el. Egyszerre utastársam hangjára ébredek:

 – Arra haragudjanak, aki az írást kitalálta – mondja morcosan. – Vagy arra, aki meséket olvasott fel nekem gyerekkoromban. Jaj, az az édesanyám volt. Bocsánat, visszaszívom, maradjunk annál, aki az írást feltalálta.

– Írás nélkül nem létezne civilizáció – dünnyögöm.

– Ugyan kérem, az kinek hiányozna? A majom tovább ül a fán, az oroszlán éhesen, vágyakozva pislog alatta. Az nyer, aki tovább bírja. Valószínűleg a majom, mert érő gyümölcstől roskadozó fát választott. Megvan a magához való esze.

– De nem így kezdődött a civilizáció? – térek magamhoz.

– Egye fene, igaza van – mondja, miközben kibontja az utazótáskát. Nem lep meg, hogy könyvekkel van tele.

– Mindig ilyen sok könyvvel utazik? –  kérdezem.

Vállat von.

– A sok az viszonylagos, kérem. Éppen eléggel. Minden alkalomhoz illik valamilyen könyv, ennek függvényében lopom azokat, ezért sokat utazom.

– Miért nem megy haza?

– Nem férnék a rengeteg könyvtől a lakásban.

Sóhajt.

 – Pedig milyen fáradt vagyok, istenemre. Fene abba, aki az írást feltalálta.

– Talán meg kellene válnia néhány könyvétől.

Döbbenten néz rám:

– Maga megőrült? Ismeri azt a történetet, amikor egy francia fiatalember minden értékesebb könyvet meg kellett vásároljon, de el sem olvasta azokat, hanem bedobta egy bérelt pince ablakán? Halálakor több ezer könyv maradt utána. És mindez az 1800-as évek elején! Kérem, én nem ilyen vagyok. Én mindent elolvasok. Alkalomhoz illően.

– De miért?

– Mert már nem olvasnak az emberek – emeli föl oktatóan és fenyítően a mutatóujját. – Ha nem tenném, eltűnnének a könyvek. Kétlem, hogy maga ezt megérti. Az utat is végigaludta volna, ha föl nem ébresztem. Micsoda dolog… Valamirevaló utasnál legyen könyv, olykor olvasson is. Ha mást nem kalendáriumot.

– Van – lóbálom meg a mobiltelefonomat.

– Nevetséges – vonja meg a vállát haragosan. – Színtelen, szagtalan kotyvalék az a fajta könyv. Ne is mondjon többet. Hadd olvassak tovább.

– Elnézést, nem akartam megharagítani.

– Ugyan… nem tesz semmit. Tegnap valaki a táskámon foglalt helyet. El tudja képzelni? Tegnapelőtt meg olyan sokan utaztak a járaton, hogy egy kövér férfi egyenesen rám ült. Órákig képtelen voltam olvasni, azt hittem, megőrülök az unalomtól és félelemtől. Mire kiürült a fülke, három könyvem tűnt el. És senkinek nem hiányzik! Borzalmas!

Szemmel láthatóan kirázza a hideg.

– Talán lopjon újabb példányokat belőlük.

– Lehetetlen, az utolsók voltak. Örökre elvesztek.

Késő éjszaka van, nem bírom nyitva tartani a szemem.

– Ugye megbocsát – motyogom.

 – Ez a feladatom – néz szigorúan, de valahogy mégis pajkosan.

Mire felébredtem, eltűnt.

Néhány hét múltán majdnem az összes hírportál beszámolt egy balesetről, melyben középkorú, apró termetű ember veszítette életét. Rosszul összetákolt könyvespolcai rogytak rá, napokig szenvedhetett a súlyuk alatt. A több szobát betöltő könyvtárát a város örökölte.

Nem sok időre rá feltűnt, hogy képtelen vagyok felidézni bizonyos könyvélményeket. Például tudtam, kicsoda Umberto Eco, de fogalmam sem volt, összességében miről szól A rózsa neve. Homályosan emlékeztem a szereplőire, bizonyos jelenetek mintha megjelentek volna ugyan, de tova is rebbentek. Később rájöttem, valójában a film jeleneteit kevertem a könyv jeleneteivel. De ugyanígy jártam Camus, Verne, Jókai stb. műveivel. És még szerencsésnek mondhattam magam: ha bementem néhány, egyre szegényesebben ellátott könyvesboltba, és kértem néhány közismert klasszikus író művét, bolondnak néztek – ebből arra következtettem, hogy a kollektív tudatból eltűntek e szerzők, csak én emlékszem rájuk.

Lassan megváltozott a világ. Szürke, elmosódó fénye lett a napnak, fémes íze a levegőnek. Szószátyárok, unalmasak és tapintatlanok lettek az emberek, kizárólag a mának éltek, céltalanságuk miatt úgy tűnt, a társadalmak alapjaikban roppannak össze. Mikor nem bírtam tovább társaságukat, egy erdei tisztáson vásároltam apró házat, oda húzódtam vissza. A kevés megmentett könyvet próbáltam olvasni, de a betűk összemosódtak a papíron. Panaszaimmal szemorvoshoz mentem, aki kinevetett, hogy diszlexiám van, hagyjam őt a fenébe.

Egy napon a ház előtt ücsörögtem, amikor morgást hallottam.

– Oroszlán – döbbentem meg, s azzal rohantam puskámért a házba.

– Hagyja a fegyvert, álmos utastársam – hallottam az ismerős hangot. – Látja, lejött a majom a fáról és barátságot kötött az oroszlánnal.

– Maga…? – néztem az apró emberkét. Volt valami mulatságos és kedves abban, ahogy az oroszlán sörényébe kapaszkodva bicegett a házam felé.

– Hiszen ön meghalt!

– Csak elrejtőztem egy könyvben – rázta meg a fejét. – Úgy tűnt, nincs szükség rám. Ne féljen – intett az oroszlán felé. – Barátot nem támad.

Bementünk a házba. Tanácstalanul néztem őket.

– Teát? – kérdeztem.

– Dolgunk van – mondta a kis öreg. Zakója belső zsebéből füzetet, írószert vett elő, elém tette.

– Írjon kérem. Én diktálok.

– Nem látok jól, ráadásul diszlexiám van– szabadkoztam.

Szigorúan nézett rám.

– Csak fogjon hozzá. Vissza kell helyezzük a könyveket a polcokra.

– Ugyan, ennek semmi értelme. A kutya sem tud olvasni már.

–  Ez nem a mi dolgunk. Tudja, mi a legszebb dolog a könyvekben?

Megráztam a fejem.

– Más ad nekik értelmet – mosolygott.

Kezembe vettem a tollat, magam elé húztam a füzetet. Ő kényelmesen elhelyezkedett a széken, megsimogatta a lábánál fekvő oroszlánt, majd diktálni kezdett.