Címke: próza

Egy tiszta lelkű ember (VII. rész)

ÖT ÉVVEL KÉSŐBB

Madaras tiszteletes megnősült, s a süketnéma gazdasszonykodásának ideje ezzel magától értődően lezárult. Nem volt rá szükség, mehetett. Haza, amibe, hála János meggyőző érveinek, immár a testvérek is belenyugodtak.

– Csak egyet ígérj meg, mielőtt elmennél – kötötte Marcsi szívére Jánoska. – Kerüld el a Vas Gábor házát minél messzebbre. Az a férfi beteg, és téged is azzá tesz, ha visszakérezkednél a házába.

– Nem kérezkedem.

Megölelték egymást, és ment ki-ki a dolgára. Az egyik a templomba, a másik egy új élet felé megtisztultan, békésen. Jánoska is elégedetten kaptatott fel a lépcsőkön a szószékre, és az elveszett bárányról prédikált. De még beszéd közben ráeszmélt, milyen etikátlan tanácsot adott a leánynak. Konkrétan szólva: hagyjon sorsára egy azonnali segítségre szoruló beteget. Tagadhatatlan ugyan, hogy nem orvos meg veszélyes is lehet ez a beteg ránézve, de ezzel még Gábor sem különbözik attól az elveszett báránytól, akiről éppen most prédikál. A későbbiek során többször visszatért a témára, végül elhatározta, hogy a lány helyett ő látogatja meg a villanyszerelőt.

– Ajaj, kényes ügy! Rám ne számíts, és ha rám hallgatsz, te sem avatkozol ebbe a dologba! – jelentette ki kerek perec a barátja, dr. Jankovics, amikor egyik délelőtt felkereste a rendelőjében, és megkérte, csatlakozzék hozzájuk. – Rendelőnk, orvos van, jöjjetek ide, én írok egy beutalót, a többi az ideggyógyászra vagy… ügyészségre tartozik – figyelmeztette jóindulatúan. – Rokonok vagytok?

– Nem.

– Barátok? Na, őszintén! Nem árulom el senkinek.

– Csak vissza akarok vinni egy eltévedt bárányt az akolba – válaszolta Madaras, és elmesélte az eltévedt bárány történetét a háziorvosnak.

– Tanulságos történet. De csak egy történet az ősi bibliai időkből, ami lehet, hogy megtörtént, lehet, hogy nem, de egy bizonyos: ma már más időket élünk, tiszteletes úr. Egy bárány? Mit számít egy bárány, amikor milliók vánszorognak át egyik országból a másikba egy jobb, igazabb élet reményében. Mellesleg naivság, mert hol van jobb, igazabb élet ezen a földnek nevezett sárgolyón?

– Jelenleg sehol – ismerte el Jánoska. – Isten országában azonban az lesz, ha mindnyájan akarjuk, és teszünk is ennek érdekében valamit. Mint Jézus, a szentek meg az olyan egyszerű emberek is, mint mi vagyunk – válaszolta csendesen.

– Hogyne, és, íme, itt az eredmény! Ne haragudj, hív a kötelesség. Szólítsa be, nővérke, a következő beteget! Én, barátom, dolgozom: gyógyítok, ami remélhetőleg ér annyit, mint délibábokat kergetni.

A lelkész lankadó lelkesedéssel, de még mindig bizakodva látogatta meg „a falu bikáját.” Így becézték ugyanis Vas Gábort a faluban.

– Nem hiszek a szememnek, tényleg maga az? – hőkölt hátra a szerelő, amikor János felbukkant az ajtóban.

– Beenged? Szeretnék magával beszélni.

– Hát még én! – vicsorgott Vas Gábor, és alig értek a szobába, akkorát vágott Jánosra, hogy az eszméletét vesztve zuhant a parkettre.

Hűvös, pinceszerű odúban, egy koszos priccsen tért magához. A szerelő előtte ült, és kajánul bámult rá.

– Ho…hol vagyok, és mit akar tőlem? – sziszegte János fejét tapogatva. – Hiszen ez bűntény! Majdnem agyonütött.

– Beszélni akart velem? Parancsoljon!

– Igen, de nem itt, és főleg nem ezek után – sietett az ajtóhoz, és gyorsan lenyomta a kilincset; sikertelenül: az ajtó nem engedett.

– Engedjen ki! Kérem, legyen észnél! Mit ártottam én magának?

– Hogy mit? – horkant fel a szerelő. – Nem elég az, hogy lecsapta Marcsit a kezemről?

– Ééén? Mióta? Tudtommal maga dobta ki a házából.

– A kurva jó… ! Ki mondta?

– Maga Marcsi. Honnan tudnám különben?

– Na jó, de én… Nem várom, hogy elhiggye, de, képzelje, közben meggondoltam magamat. Ja, megbocsátottam neki, és vissza is vettem volna, ha… ha nincs ott maga, az iskoláját az anyjának!

– Ez komoly? – gondolkozott el Madaras. – Csak az a kérdés mi okból: szánalomból vagy… Tudja mit? Hiszek magának, és engedje meg, hogy bocsánatot kérjek mindkettőnk nevében.

A férfi meglepődött.

– Örvendek. Nagyon rendes magától, csak egy kicsit elkésett. Marcsi meggyűlölt, a többi tyúk is mind elhagyott, és ez mindenképp büntetést érdemel.

– Mi… milyen büntetést? – szeppent meg a lelkipásztor.

– Például… Látja, most megfogott! Első lépésként… Megvan: vegye le az ingét, nagytiszteletű úr!

Jánoska mindent megértett.

– Meghallgat? Beszéljünk nyíltan, mint egyik értelmes ember a másikkal!

– Minek? – húzott elő az özvegy egy cifra kézi korbácsot. – Levetkőzött?

– Azt mondják a faluban, maga nagyon rossz ember. Tévedés. Nem rossz, csak… Ajánlom, nevezzük nevén a gyereket: maga beteg, kedves Vas Gábor.

A szerelő akkorát nevetett, hogy még a könnyei is potyogtak.

– Vas Gábor vasból van, ezt jegyezze meg jól, doktor úr – komolyodott el hirtelen. – Tapogassa meg az izmaim! Elég kemények? Most mutassa a magáét! Mint a lekvár, keze, hasa puha, talán még gyomorbajos is. Hogy alszik?

– Általában rosszul.

– Én, mint a tej, étvágyam van, a vérnyomásom, cukrom normális. Ki akkor itt a beteg, doktor úr?

– Vérnyomás, cukor… Látom, vigyáz magára, de vajon a pszichéje is ilyen szuperül működik?

– Pihéje?

– Pszichéje, lelke, agya, merthogy az embernek ez is van, és ha az nem szuperál, becsukhatja a boltot egy időre.

– Majd becsukom én mindjárt a magáét. De mielőtt megismertetném ezzel a bikacsökkel, hadd csináljak hozzá egy kis étvágyat – helyezett el tévéje lejátszójába egy DVD-t.

A férfi megborzadt. Amit ott látott, még a gyomra is felfordult. Annál jobban élvezte ezzel szemben a szerelő.

– Izgis, mi? Horrorfilmet nem óhajt? Zombi, vérfarkas, drakula, woodoo… Válogathat bennük kedvére.

– Köszönöm, nem az én műfajom.

– Akkor hasaljon az ágyra, és élvezze, milyen mesterien hasítok szíjat én a hátából! – taszította nyersen a dikóra, és olyan szépen elverte, hogy majd elolvadt a gyönyörtől. – Ezzel megvolnánk. Hogy ízlett a vacsora?

– Istenem, bocsásd meg a bűneit!

– Papok! Hát csak imádkozzék, imádkozzék! Én addig szépen fölmegyek, és elteszem magam holnapra. Holnap megint lejövök, és folytathatjuk a tévézést.

– Kivéve, ha fel nem fedezik, hogy eltűntem – sziszegett fájdalmasan Jánoska. – Ugye, ismeri Balló őrmester német juhászát. Az még egy egeret is megtalál. Fogadom, nem telik bele 24 óra, s máris itt kaparászik az ajtómon.

– A franc essen beléje! Erre nem gondoltam – rúgott félre a férfi egy sörösüveget az útjából. – Oké, menjen haza, tiszteletes úr!

– Kienged? – hitetlenkedett Jánoska.

– Ki. Menjen isten hírével!

– Haza?

– Haza.

– Okos. Nagyon köszönöm. Ami pedig a pszichiátriai vizsgálatot illeti…

– Menjen már! Itt van még? Mindjárt meggondolom magamat.

– Nyugodalmas jó éjszakát! – nyújtotta a kezét megbocsátóan.

A férfi eltorzult arccal rántotta magához.

– Remélem, utoljára állt az utamba. Ha még egyszer megteszi, esküszöm, a pince falára szögezem. Felfogta?

– Bocsásson meg, de…

– Feküdjék vissza a dikóra!

– Felfogtam.

– Ámen! Most maga esküszik. Esküdjék meg az örök, igaz istenre, hogy ami itt történt, arról egy szót sem szól senkinek!

– Különben?

– Különben most, itt, helyben feszítem keresztre. Ne féljen, csak egy picivel fáj jobban, mint az a verés, amit most kapott. Másrészt már elég régóta divat is, s még csak Jeruzsálembe vagy a Fülöp-szigetekre sem kell ezért mennie.

– Esküszöm.

– Az örök, igaz istenre.

– Az örök, igaz istenre.

– Tessék a kulcs, vigyázzon a lépcsőkön! Kézcsókom a tiszteletes asszonynak, magának pedig kívánok nyugodalmas jó éjszakát! – heherészett gúnyosan.

Madaras úr meglehetősen későn vetődött a paplakba, s még sokáig a fülében csengett Vas Gábor nevetése. Felesége ügyet sem vetett rá, így észre sem vette, mennyire meggyötört a tázlári tiszteletes. Haragban voltak, nem beszéltek egymással. A gyerekek, a két éves Albi és az egy éves Jancsika édesdeden aludtak.

– Margit? – ásta el a harci bárdot Jánoska.

Mitkívánsz? – kérdezte írásban a tanítónő; mint mindig valahányszor összerúgták a port egymással.

– Semmit, nem fontos – lombozódott le a tiszteletes.

Ugyan, mit is mondhatna! Valahogy olyan rideg, részvétlen nő lett ebből az asszonyból, így nyilván az sem érdekelné, hogy ilyen embertelenül elrakták. Talán színleg, udvariasságból sajnálkozna rajta, de odabenn semmit, de semmit sem érezne. Hogy miként jutottak idáig?

Lassan, szinte észrevétlenül, mindenesetre eljutottak, s ma már szinte idegenül tekintenek egymásra. Két világ, két gyökeresen különböző személyiség. Margitot a külcsín, anyagiak, cím, édes élet fűtötte, őt a belbecs, Krisztus és az emberek iránti szeretete. Látta, érezte ő ezt már a kezdet kezdetén is, fel is tette magában, hogy istenfélő, igazi tiszteletes asszonyt farag a nejéből. Csupán egyre nem számított: milyen sokan állnak Margit mellett, az anyja, apja, barátnői, és ha ő jobbra, azok balra húzzák, nem kétséges, ki győzhet ebben a huzakodásban. De még ha ez a történet csak róluk kettőjükről szólhatna! Egy kudarc nem kudarc, fő, hogy több ne kövesse. Fájdalom, követte. Kudarcot vallott Olgával, vérig sértette az édesapját, halálos ellenségévé tette Margit szüleit, továbbá Vas Gábort, talán magát Amyt is, röviden: bármibe fogott, annak mindig az ellentéte következett be. Pedig milyen magasztos tervekkel lépett erre a pályára! Fontos, erős embernek hitte magát, akire sokan hallgatnak, felnéznek rá, követik. Istenem, mekkorát tévedett, hiszen saját felesége is… Gyűlöli? Idáig talán még nem jutott, de hogy neheztel rá, azt a vak is láthatja. Tény, hogy egy elkényeztetett, végig jómódban élő városi nő számára a falu csak egy állomás, ahol az egyik órában kiszáll, a másikban pedig a legelső vonattal továbbrobog. Tulajdonképp maga is így tenne. Margitot a szórakozási és kulturális lehetőségek hiánya, őt inkább a falu közönye, hitetlensége pukkasztja. De miután semmi mód sincs ebből az ördögi körből kitörni… A macska rúgja meg, tényleg nincs? – tette fel újból és újból a kérdést magának. Eh, aludjunk rá egyet! Ha eddig nem jöttem rá, ilyen fájdalmak közt még annyira sem sikerül – tapogatta meg a hátát fanyarul. Nem is igen aludt azon az éjszakán. Fájtak a sebei, be kellett volna őket kötözni. Csakhogy ki kötözze be anélkül, hogy elárulná, ki csipkézte ki ilyen kedvesen? A háziorvosa ezzel máris kiesik, Margit dettó, Olga messze van. Esetleg Marcsika?

Amint reggel felébredt, sebkenőccsel és fáslival a zsebében ballagott át a süketnéma leányhoz.

– Jánnnoska! – sikított Marcsi örömében.

– Egy kis ápolásra volna szükségem. Egyedül vagy?

A lány ragyogó szemmel bólintott. Erre bementek a szobába, ahol János rögtön levetkőzött.

– Szentséges szűzanyám, magát aztán alaposan elverték! – írta be Marcsi a mindig készenlétben tartott noteszébe.

– Nesze ez a kenőcs, kend be, kérlek, gyorsan a hátamat még mielőtt betoppanna valaki!

Megkérdezhetem, ki volt az a vadállat?

– Meg, de minek, ha úgysem árulhatom el.

– Szóval ő volt. Ó, de gyűlölöm!

– Hogyhogy? Már nem szereted?

Nem. Látni sem bírom többé, mióta megismerkedtem a tiszteletes úrral – sütötte le a szemét szemérmesen.

– Vagyis? Ezt értsem úgy, hogy vallásosabb lettél?

Igen, akár így is mondhatjuk.

– Alleluja, akkor ma jó napom van. Végre egy bárány, akit nekem is sikerült visszavinnem az akolba. De ha Őt szereted, minket, embereket is szeretned kell – tette hozzá oktatóan. – János szerint, és szerintem is: „Ha azt mondja valaki, hogy: Szeretem az Istent, és gyűlöli a maga atyjafiát, hazug az: mert a ki nem szereti a maga atyjafiát, akit lát, hogyan szeretheti az Istent, akit nem lát?”

– Hű, ez jó hosszú szöveg volt, és valószínűleg a felét sem értette! – gondolta Madaras tiszteletes. – Ímhol ez a kötszer! Ezzel köss be, ha végeztél.

– Megvan! Hogy vannak a gyerekek?

– Köszönöm, jól. Már útban a harmadik.

– Úgy hírlik, a felesége nem a legideálisabb háziasszony. Akarja, hogy bejárjak főzni, takarítani önökhöz?

– Sajnos nem engedhetem meg magamnak, és… Nos igen, a tiszteletes asszony sem engedné. Pedig milyen klassz lenne, mert felőle akár zsíros kenyéren is élhetnék – mormogta keserűen Jánoska.

– Tessék? Bocsánat, nem értem.

– Majd később megbeszéljük. Köszönöm az ápolást. Isten áldja a családot!

De jól informáltak errefelé az emberek! Már azt is tudják, milyen gazdasszony a b. neje. Hanem ez a Tatár lány… ! Százszor szebb, mint azelőtt, kitelt, megkomolyodott, és úgy néz rá, mintha belé, nem Vas Gáborba lenne pistulva.

– Hol jártál? – vetette oda otthon Margitka?

– Megjött a hangod, madárkám?

–Jó napot, adjon isten! – nyitott rájuk házikabátban az Elekes család „doyenje.”

– Nini, Sándor bá! Hát magát mi szél fújta ide, nagypapi? – esett János egyik meglepetésből a másikba.

– Micsoda, nem tudod? Margitkám, hogy van ez? Nekem azt írtad, minden rendben, jöhetek.

Az asszonyka fülig vörösödve hallgatott.

– Annyi baj legyen! – segítette ki zavarából Jánoska. – Nem vagyok én se püspök, se polgármester, akihez csak előzetes bejelentkezéssel lehet bejutni. Ha eljött, jól tette, és érezze jól magát.

– Igen, de… Margit, Margit, milyen kellemetlen helyzetbe sodortál!

– Mert?

– Mert én végleg ideköltöznék.

– Végleg?

– Legalábbis így terveztem. De hát ember tervez, isten végez, ugyebár, és ha zavarok, már hozom is a bőröndöm.

– Nem á, már miért zavarna? Mi… én nagyon örülök Sándor bácsinak. Jöjjön csak velem, megmutatom a szobáját.

Az öreg megnyugodva nyugtázta a tiszteletes döntését, kipakolta a holmiját, tett-vett a szobában, és még sokáig dumcsizott a vejével.

– Elég lármás ez a falucska – jegyezte meg a reggelinél ásítva. – Annyi autó jár az utakon, hogy még éjjelre is jut belőlük. Hiába, a fejlődés! Milyen más élet volt falun valaha.

Este van, este van: kiki nyúgalomba!
Feketén bólingat az eperfa lombja,
Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak,
Nagyot koppan akkor, azután elhallgat.

Ismerős vers, mi? De ki írna ma ilyen családi körökről? Ahogy lefekszel, brrrrr, már fel is búg valahol egy ördögi masina, amitől aztán meg sem hallanád azt az éjibogarat. Köszi a reggelit, jöhet a csavargás. Ha van időd, elkísérsz, ha nincs, viszlát délben, az ebédnél!

– Elkísérem, tata, ahova csak óhajtja. Jobb is, mintha naphosszat benn csücsülne, mint a feleségem például.

– Semmi tata, tegezz csak le nyugodtan, és hívj Szándunak, ahogy Méhteleken szoktak vót nevezni. Hol kezdjük? Én a kricsmit ajánlom.

– Ajaj! – nevetett a tiszteletes. – Nem árt az neked, Szándu úr?

– Árt? Használ, öcsém, használ. Már persze csak mértékkel. Leveri a vérnyomást, kérdezd csak meg az orvosod!

Kezdték hát a kricsmivel. Az öreg lehörpintette a szokásos féldecit, majd újra csatlakozott a kinn várakozó Jánoshoz. Másnap azonban már egyedül ruccant ki, s alig telt el néhány nap, úgy kiismerte a községet, mint a saját tenyerét.

– Ezzel megvolnánk, most te következel, kislányom. Még jó, hogy János nincs itthon, így zavartalanabbul tudunk beszélni.

– Jancsika sír. Nem halaszthatjuk későbbre? – próbált kitérni a beszélgetés elől Margitka; ismerte jól a nagyapót, és élt a gyanúval, hogy a jó öreg valamiért irtó zabos rá.

– Jancsika mindig sír, és most az egyszer hadd sírjon. Te viszont foglalj helyet, és felelj arra, amit kérdezek.

Az asszony kényszeredetten zöttyent egy fotelbe. Természetesen szerette, tisztelte a nagyapját, ettől függetlenül jobban örülne, ha nem költözött volna hozzájuk. Elég neki a mama is, bár így a távolból már jóval nehezebben kommandírozhatja. Csupán arra lenne kíváncsi, magától jött, vagy a mama küldte… kémkedni.

– Mondd, szereted te az uradat?

– Micsoda kérdés! – esett le az álla a tanítónőnek. – Hiszen ezért mentem hozzá, drága nagypapa.

– Igen, hogyne, de vajon ugyanezt tennéd, ha most kérné meg a kezedet?

– Most? Hát… izé… Őszinte legyek? Nem tudom.

– Miért nem?

– Mert… Nem tudsz könnyebbet kérdezni?

– Jó, kérdezzek könnyebbet: miért nem szeretnek téged a faluban?

– Kérdezd meg a falut, különben egy szemernyit sem érdekel.

– Pedig érdekelhetne, miután köztük laksz és dolgozol, azonkívül paraszt vagyok ám magam is. Ha őket lenézed, engemet is lenézel. Megmagyaráznád, mi okból?

– Nem nézek én le senkit, nagytata, csak a falu, a környezet irritál. Még… még nem tudtam megszokni. Mint ahogy te sem Kecskemétet, vagy tévednék? – vágott vissza ügyesen.

– Nem tévedsz – ismerte el a tata becsületesen –, de vegyünk példát Jánosról! Ő hozzászokott a faluhoz, kedvelik is mindenütt.

– Ez új. Mióta, hiszen mindig azért nyavalyog, hogy kutyába sem veszik Tázláron, egyre kevesebben járnak templomba, és senki sem tisztel senkit sem: Istent, embert, államot, beleértve saját magukat.

– Ezt mondta? – pödörte meg tömött, fehér bajuszát. – Annál jobban kell nekünk tisztelnünk, mert a te urad a legtisztább lelkű férfi, akit valaha is ismertem. De nem csak az, finom, törékeny, mint egy kínai porcelán, úgyhogy vigyázz vele, különben eltörik.

– És én? – robbant ki a tanítónő. – Én nem törhetek el? Vagy ez nem számít? Húzd ki magad, mert meggörbülsz!, ripakodsz rám gyermekkorom óta mostanig, kérlek, figyelj jobban a divatra, ismételgeti mamácska, míg az uram azért aláz folyton meg, hogy krisztusi alázatra neveljen. Nekem nem szokásom se siránkozni, se lázadni, de ami sok, az sok, elegem van az egészből. Bezzeg tőlem senki sem kérdezi: neked mi a véleményed, Margitka? Ilyenkor meg-megkérdezem én is a Jóistent: miért, Atyám, miért? Csak azért, mert nő vagyok?

Az öregember válaszolni akart, de csak hümmögött. Margitka valóban nem szokott lázadni. Csak amióta férjhez ment, kezdi kritizálni a szüleit, legfőképpen a mamáját, időnként Jánost, aztán a dirijét, jószerivel mindenkit. El is csodálkozott rajta rendesen. Úgy látszik, némelyekre így hat a házasság, s szinte egyik napról a másikra fordulnak az ellen, amit eddig fenntartás nélkül csodáltak. Egy oknál több, hogy odafigyeljen reájuk, még mielőtt összetörik egymást egy szép napon.

Egyik vasárnap Jánoska úrvacsorát osztott egy betegnek. Az anyóka kint lakott a felvégen egy kidőlt-bedőlt kunyhóban.

– Kérlek, kísérj el kivételesen a mámihoz! – kapacitálta a lelkész Margitkát. – Szegény olyan egyedül van. Beszélgess el vele, meglátod, milyen hálás lesz érte.

Amikor beléptek, a néni meg sem moccant az ágyában.

– Lehet, hogy későn érkeztünk? – riadt meg a tanítónő.

– Majd mindjárt kiderül – lépett közelebb az ágyhoz Madaras tiszteletes. – Micike néni!

– Ki az? Ó, maga az! Csakhogy megjött, tiszteletes úr!

Az ágyon pöttöm, hihetetlenül sovány asszony feküdt, haja ritkás, tekintete megtört. Szinte lerítt róla, hogy a teste ugyan itt van, de a lelke már odafönt repdes.

– Hogy van, kedves Mici néni?

– Mint a lehullt falevél az avaron. Máma zöld, holnap sárga, aztán por és hamu vagyunk.

– Ez a sorsunk, Mici néni. De amíg ilyen cifrán beszél, addig nincs is tán olyan nagy baj.

– Adja az Úristen! Csak a lábam ne fájna! A lábam meg a szívem, amiért ilyen egyedül maradtam.

– Nono, azért nem teljesen. Tudtommal él egy lánya Kanadában.

– Nesze semmi, fogd meg jól! Istenem, bárcsak visszajönne! – sóhajtott mélabúsan. – Most ki fog nevetni, de magának elárulom, ez a legszebb álmom mostanában. Ha mások hazajönnek, mert sok amerikai magyar hazajött már, miért ne jönne Ildikó is vissza?

– Ide? – kémlelt körül Madaras a nyomorúságos vityillóban. – Szép álmokat, drága Mici néni! – Miért is ne, csak imádkozzék, imádkozzék, hiszen a tékozló fiú is hazatalált egyszer.

– Ugye? – ült fel az öregasszony reménykedve. – Majd írok neki, és egy nap ő is megérkezik. Hogy vagy, édesanyám, kérdezi majd lágyan. Fáj még a lábad? Nyújtsd ide az ölembe, mindjárt, megmasszírozom.

János szeme önkénytelenül könnybe lábadt, ezért gyorsan hátat fordított a két asszonynak.

– Mi az, máris elmegy? Megbántottam, és mi lesz az úrvacsorával?

– Adom – húzta elő táskájából a bort, kelyhet, kenyeret. – Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret,és hálákat adván, megtörte és ezt mondotta: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképpen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentum az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, amíg eljövend.

A liturgia balzsamként hatott az öregasszonyra, arca kisimult, szeme boldog fényben csillogott.

– Köszönöm, hogy idefáradt a kedvemért. Érdekes, hogy a felesége meg az unokám mennyire hasonlítanak egymásra? Nézze! – kotort elő néhány fotót egy intarziás kazettából. – Hasonlítanak?

– Mint két tojás a másikra. Hanem mondja, kedves néném, ki főz, mos magára jelenleg?

– Ki ez, ki az. Egyik-másik megeteti a baromfit, merthogy a majorságnak is kell ám enni, ugyebár? Egyedül a kerttel van gondom. Tudja, tavasz van, ásni kéne, tiszteletes úr.

– Tudom – battyogott János az ablakhoz. – Szép kert! Ha megengedi, kimegyünk, és amíg a feleségem megeteti, szedek magának pár szál tulipánt.

– Ne, ne! Annyira szégyellem. Virágot hozhat, de az etetést bízzák csak másokra! Hogy is kérhetnék a tiszteletes asszonytól effélét!

– Nem kell kérni, megteszi ő azt amúgy is. Igaz, édes Margitkám?

– Örömmel. Mici néninek bármikor – mosolygott a tanítónő, mint a vadalma.

Az öregasszony meghatottan nézett utánuk. Milyen rendes emberek! Még ez a csicsás nagysád is, pedig róla úgy hírlik, csak akkor mosolyog, ha fotózzák. Várt egy félórát, de azok csak nem siettek bejönni. Nahát, nemsokára a nap is lenyugszik! Mit csinálhatnak még mindig odakünn?

– Megetettünk, megitattunk, sőt, még ástam is valamicskét – bukkant fel végül Jánoska homlokát törölgetve, fáradtan. – Majd küldök valakit, aki a többi részt is fölássa.

– Ó, de kedves! Tiszteletes úr, annyira szégyellem. Isten fizesse meg a jóságát, és tartsa meg nekünk még sokáig egészségben, örömben!

– Fáj-e még a lába, Mici néni?

– Sajog az biz, édes fiam. Bocsánat, drága tiszteletes úr!

– Margitkám, angyalom, ülj oda az ágy végébe! Úgy, úgy, köszönöm, Mici néni pediglen takarja és nyújtsa ki szépen a két lábát.

– Dehogy takarom ki, mit képzelnek! Piszkos az meg szagos is.

A tiszteletes szemében apró fények villóztak, vizet hozott egy lavórban, azzal annak rendje és módja szerint megmosta a néni lábait.

– Most már tiszták. Légy szíves, masszírozd meg őket.

Most az öregasszony arca kezdett el ragyogni.

– Ez meg mire volt jó? – vonta felelősségre a nő Jánoskát, amint később hazafelé baktattak?

– Nem érted?

– Azt hiszem, igaza van anyámnak: te tényleg nem vagy normális.

 

 

 

(Illusztráció: Szűcs Gergely)

Egy tiszta lelkű ember (VI. rész)

KÍSÉRTÉSEK

Otthon, lefekvés előtt szokás szerint megnézte a postáját. Hat levelet is kapott, többek között Olgától és Amytől.

Kedvesem János!

Először is tudatom veled, hogy édesapád és én is jól vagyunk. Nemrég jártam nála, és megbízott azzal, hogy adjam át atyai üd­vözletét, plusz egy üzenetet. Lemásoltam, szóról szóra így hangzik: Sokat gondolkoztam rólad, melynek során a köv. elhatározásra jutottam: vásárolok neked egy autót, idővel pedig akár egy házat is, ha Vadkertre költözöl. Egyetlen feltétellel, de ezt nem részlete­zem, mert nagyon jól tudod, mire gondolok. Amennyiben elfogadod, elég, ha egyetlen szóban, igennel válaszolsz, és én leszek a világ legboldogabb édesapja. Ha nemmel, legyen nem, de akkor többé látni sem akarlak. Quod dixi, dixi: ez a végleges döntésem.

Nem tudom, miről van szó, de nagyon komolynak tűnik ez az üzenet, ezért fontold meg jól, mit válaszolsz. Az édesapád, még ha skót is, jó ember, az meg, ugye, számodra is világos mennyire örülnék magam is, ha ideköltöznél.

Olga

Világos, menne is ő szívesen. De hát nem lehet, rá itt van szükség – állítólag. Úgy meg végképp nem menne, ha cserébe feleségül kéne vennie Soós Olgát. Édes Olgi, bocsáss meg, de Margitot még náladnál is jobban szeretem – írta be a nemet az e-mailbe, és Amy levelébe kukkantott. Ebben meg az állt, hogy 7-én meglátogatná, ha nincs kifogása ellene. Vagyis holnap – pánikolt be a fiatalember. Dehogy van! Ellenkezőleg: alig várom, hogy lássalak – válaszolta sebtében, és elkezdte lázasan rendbe hozni a szobákat. Először is a könyveit szede­gette össze a földről, sarokból, aztán a ruháit, itt-ott egy-két dísztárgyat, melyek szerteszét hevertek a legelképzelhetetlenebb helyeken. Így tett-vett éjfélig, még porszívózott is, amit legjobban utált a világon. Utána végigzuhant az ágyon, és öt perc alatt elaludt.

Másnap délben érkezett egy gyönyörű, opálszínű kocsival. Elegáns kocsi, elegáns nő! Nem túl nagy falat ez neked, öregfiú?

– Csak így, egyedül? Hát a bátyád merre van?

– Halódik, tudniillik náthás, és ilyenkor egész nap ki sem teszi a lábát hazulról.

– Kerülj beljebb, és érezd otthon magadat!

A lány kíváncsian járta végig a szobákat.

– Szép nagy szobák, csak a berendezés elavult. Modernizálni kellene. Meg az asszonykéz is hiányzik, bár a te esetedben lehet, hogy bakot lőttem, más szóval el vagy te nélküle is – élcelődött Jánoska.

– Nem, vagyis igen, hiányzik. De ami késik, nem múlik.

– Konkrétabban?

– Hamarosan megnősülök.

– Frankó! – rezzent össze a karcsú, barna szemű ifjú hölgy. – Aztán mikor, és kit veszel el, ha nem vagyok indiszkrét? – Nyilván Olgát. Milyen hülyeséget is kérdezek!

– Egy kecskeméti tanítónőt.

– Vagyis egy harmadikat – gyújtott rá egy cigarettára.

Már nem akart rendezkedni, és a bútorok, kert sem érdekelték, csak ült, ült, és eregette a füstkarikákat, egyiket a másik után.

– Most haragszol rám? – köhintett a tiszteletes.

– Rád? Magamra, amiért ilyen lökött vagyok. Nem is értem, mi a francot keresek itt!

– Hogyhogy mit? Végeredményben mi változott? Elvégre még barátok vagyunk, szeretjük és tiszteljük is egymást. Legalábbis én így gondolom.

– Ne, ne, ne, közhelyekkel tele van a hócipőm. Akkor nem is zavarlak – állt fel a lány a fotelből. – Kívánom, legyetek nagyon-nagyon boldogok.

– Várj, kérlek, maradj még! Nemrég harangoztak. Bizonyára éhes vagy. Gyere, ebédeljünk meg a vendéglőben!

– Nocsak, itt ilyen is van? Nem kocsmának hívják véletlenül?

– Nem, de ha neked alkalmatlan, el is hozhatom az ebédet.

– Nem alkalmatlan – vett erőt rajta önkénytelenül a makacsság.

A csudába, csak nem ijed meg egy kecskeméti pipitől! Azért is itt marad, és ő megy férjhez Jánoshoz.

– Most pedig sétáljunk egyet a faluban – javasolta ebéd után a férfinak. – Lássuk, milyen helyen él az én mélyen tiszteltbarátom!

Fél óra múlva azonban nemcsak elunta, bele is fáradt a sétába.

– Szóval itt vegetálsz. Szörnyű! Öt perc és bejárod a főutcát, színház nuku, se strand, se pláza, se múzeum… – pihegte, és már nem is akart olyan nagyon férjhez menni a lelkészhez.

– Ez van. Nekem sem tetszik, de amint látod, itt is élnek emberek.

– Hogyne. A sivatagban is, meg a jéghegyek között is, mindenütt, amíg csak elvágyunk, de semmit sem teszünk ellene – csúszott ki belőle ironikusan. – Különben mellékes, ez most már kizárólag a te gondod. Ott és úgy élsz, ahogy neked konveniál.

– Én tettem, ha rám célzol, még annak érdekében is, hogy ne vágyjunk el a faluból. De ki hallgat rám, na, ki hallgat? Hisz még azt sem bírtam kijárni, hogy felszámolják, bocs: megreformálják a postánkat. Lehetne itt minden: termálfürdő, multiplex mozi vagy akár múzeum is, mint akármelyik városban, csak persze kicsiben, ha a kormány…

– Hány éves a menyasszonyod, Jánoska?

– Huszonhárom.

– Kis csitri, és… és mennyivel tud ő többet nyújtani neked, mint én tudok? Passz, felejtsd el! Már itt is a parókia, és akár el is búcsúz­hatunk egymástól.

– Ilyen hamar? Pedig jóformán még ki sem beszélgettük magunkat. No, majd legközelebb, ha én látogatlak meg a cívisvárosban.

– Már miért látogatnál? Megnősültél? Agyő! Te mész jobbra, én balra. Ilyen az élet. De ha akarod, ismétlem: csak ha te is akarod, még itt maradhatok éjjelre – nézett sokatmondóan János zöldesbarna szemébe. – Maradjak?

A fiatalember nagyot nyelt.

– Mint barát, vagy…

Kínosan hebegett-habogott, sehogy sem találta a megfelelő szavakat.

– Mint barát – segítette ki zavarából végül is Amyke.

 Beballagtak hát a házba, és úgy elbeszélgették a délutánt, hogy észre sem vették, milyen öreg este lett aközben.

– Köszönöm a társalgást. Rég nem beszélgettem ilyen jóízűt – csókolt kezet a férfi Amynek, bevetette az ágyakat, és mindketten külön szobába mentek aludni.

Alig telt el fél óra, amikor nyílt az ajtó, s a következő pillanatban máris egymás mellett feküdtek. A fiatalember szíve a torkában dobogott.

– E…erről nem volt szó. Kérlek, drága barátnőm, vedd figyelembe, hogy már elköteleztem magamat.

Nem folytathatta, mert a nő vércseként csapott az ajkára.

– Uram, bocsásd meg a bűneit, és szabadíts meg a kísértéstől! – kapkodott lélegzet után Jánoska, és kiugrott az ágyából.

A lány elcsodálkozott. Tudta, hogy a férfi már hivatásánál fogva is mélyen vallásos, ezenkívül hűséges típus, ami csakis a különlegesen tiszta lelkű férfiak sajátja. Hacsak nem impotens vagy homokos! – sandított gyanakodva a lelkészre.

– Nem tetszem neked?

– Dehogynem, sőt: kívánatos, tündéri leány vagy.

– Még Margitnál is tündéribb? – vetkőzött meztelenre a pap előtt.

A lelkipásztor tekintete forrón simult a hegyes cicikre, onnan a hasára, majd még lejjebb, a bársonyos combok közé.

– Nem tudom. Még sohasem láttam meztelenül.

– Engem sem, de most itt vagyok. Utoljára, mert holnaptól… Na, mi lesz? Leszakítod a rózsát, vagy igazából nem is érdekel?

János ráborult az ágyra, és, szégyen ide, szégyen oda, úgy elsírta magát, mint egy kisgyerek.

– Na, nyugalom, semmi baj, barátom! Ha nem megy, nem megy, ettől még nem dől össze a világ – simogatta meg a lány a hangtalanul könnyező fiatalembert.

– Kérlek, bocsáss meg! Annyira szégyellem magamat.

– Fölösleges, ez bármely férfivel megeshet. De ne búsulj, majd én kikezellek orvos nélkül is, meglátod – szorította János arcát a melléhez.

– Ki-ke-zelsz? Miből?

– Az impotenciából, mi másból?

– De hát én… Honnan veszed, hogy én az vagyok? – nyitotta szemét tágra Madaras.

– Nem vagy az? Akkor meg mit szégyellsz?

– Hát a gyöngeségemet, amiért azt kívánom, amit nem szabad. Tudom, hogy bűn, és megver az Isten, ha engedek. És mégis kívánom, Isten bocsássa meg a bűneim!

Amy elhűlve meredt a fiúra.

– Oké! Ha így áll a helyzet, rajtam ne múljék. Nehogy még én legyek az a bizonyos kígyó az Édenből. Aludj jól, további kellemes álmokat!

Visszament a szobájába, és lefeküdt. De még sokáig nem jött álom a szemére. Ez lenne az a fiú, akit ő úgy öt éve megismert? Nem, mintha azelőtt istentelen vagány lett volna, de ennyire mintaférfinak sem látta mostanig. Ez nyilván a vallás, teológiai tanulmányok hatása. De hány ember jár templomba, olvasgatja a Bibliát anélkül, hogy különb lenne a Deákné vásznánál! Nos, egy dolog mindenképp bizonyos: ez a férfi megérdemli, hogy tiszteljék – restellte el ezúttal ő magát, miután nem a legtisztább szándékkal osont be este Jánoshoz. Azt akarta, hogy… Mit is akart tulajdonképp? Egy csöppet megkínozni, icipicit megalázni ugyanúgy, ahogy őt is megkínozta, -alázta, amikor felcserélte egy pisis nőcskével. Igen, ezt akarta. És most? Legjobb, ha erre alszik még egyet. Amikor végre elszunnyadt, szinte meg sem moccant délelőtt fél tízig.

– Mamma mia, de sokáig durmoltam! – botorkált ki ásítva akkor a szobából. – Miért nem ébresztettél fel hamarabb?

A lelkész sután mosolygott. Nem volt egyedül.

– Engedd meg, hogy bemutassam az… unokatestvéremet, Amykét. Amyke, ez itt a menyasszonyom, Margitka.

– A kecskeméti tanítónő? Örvendek – fogott kezet vele fesztelenül Pék Amy.

Csinos fruska, és alighanem ügyes is, hogy ilyen simán kiverte őt a nyeregből. Viszont a papocska szépen feltalálta magát, annyi szent, más szóval tud ő hazudni is, ha szükséges.

– Nem tudtam, hogy unokatesód is van.

Mekkora bumm lenne itt, ha leleplezné most Jánoskát! Csakhogy minek? Megéri, ha egyszer úgyis belé szerelmes? Másodsorban mégiscsak barátok, és nagyon hálátlan dolog lenne őt ilyen csúnyán hátba támadni.

– Nem beszélt rólam? – sietetett a férfi segítségére nagylelkűen. – Pedig én sok szép dolgot hallottam ám mag…, terólad. Mi hír a suliban? Hallom, nagyon fogyatkoznak a gyerekek.

– Még szép! Ilyen életkörülmények között kinek van bátorsága családot alapítani?

– Jó kérdés. Mit szól ehhez, tiszteletes úr?

– A gyermek Isten áldása, úgyhogy ne engem, hanem az illetékes urakat kérdezd meg inkább – kerülte el Amy tekintetét a lelkipásztor.

– Oké, majd legközelebb – nevetett a debreceni –, de most sajnos mennem kell. Debrecen messze van, és nekem még el kell intéznem egy-két ügyecskét.

– Szimpatikus leány – jegyezte meg Margitka, miután Amy eltűnt autójával egy kanyarban.

– Figyelj csak! Szeretnék bevallani valamit.

– Örülsz nekem? – ölelte át Jánost viharosan a tanítónő. – Ugye, nem haragszol, amiért így rád törtem a házadban?

– Kis buta, hát lehet rád haragudni? Azért értesíthettél volna, mikor és hol várjalak.

– Meg akartalak lepni. Sikerült?

– Maximálisan.

– Ó, de jó! Úgy szeretem, ha meglephetek valakit.

– Mit szóltak a szüleid a gyűrűhöz? Vagy nem is szóltál a gyűrűről?

– Szóltam. Tudomásul vették, és persze hallani sem akarnak rólad. Főleg a mama, de én azért is kitartok melletted.

A fiatalember szeme úgy ragyogott, mintha gyémántokkal lett volna kirakva.

– Te? Margitka, nem ismerek rád, komolyan. Mégis, hogy volt kurázsid szembeszállni az édesmamáddal?

– Képzeld, volt. Talán nem helyesled?

– Elvileg nem, a körülmények ismeretében azonban nemcsak helyeslem, hanem gratulálok is hozzá.

– Köszönöm – jutalmazta meg a lány egy csókkal a vőlegényt.

– Ne itt, könyörgöm. Slisszoljunk be, mert meglátnak.

Mint a tegnap Amy, később a kecskeméti is kíváncsi lett a községre. Semmi kifogása, menjenek, végső soron ez a falu lesz a munkahelye meg az otthona is hamarosan! Útközben jobbra-balra hajlongott. Ismerte itt őt mindenki, meg is süvegelték illően.

– Hogy tetszik a községünk? Városnak ugyan nem város, de minden alkalmazkodás kérdése, és csak rajtunk, pontosabban rajtunk is múlik, milyenné válik ahhoz, hogy jól érezzük benne magunkat.

– Tetszik – hagyta rá a pedagógusnő savanyúan. – Úgy nézem, tisztelnek. Itt van becsülete a papoknak.

– Ahogy vesszük. Mint mindenhol, vannak itt hívők meg ateisták is szép számmal. Hogy van a nagytatád? Még mindig visszavágyik a faluba?

– Még. Már elég szépen beszél magyarul, de szerinte csak falun lehet élni viszonylag boldogan. Tisztelettel üdvözöl. Azt üzeni, szívesen meglátogatna egyszer, ha nem zavar.

János fokozódó érdeklődéssel hallgatta a kedvesen csicsergő tanítónőt. A lány, most érezte először, végre megnyílt előtte. Mintha felszabadultabb lenne itt, ugyanakkor derűsebb, őszintébb, mint otthon, a cifra, de árgus szemekkel őrzött kalitban.

– És most: Isten veled, Jánoskám! Jöttem, láttam, és… hazamennék.

– Máris? Miért nem maradsz itt éjszakára? – rohanta meg két napon belül immár másodszor a buja testi vágy, a benne lapuló ősállat, aki egy darab friss húsért naponta gázol át istenen és emberen.

Csak a szerepek cserélődtek fel annyiból, hogy a tegnap még Amyke kezdett volna ki vele, most ő Margittal, akit eddig még sosem látott pucéron – képzelte maga elé a kacér, formás Pethő-lányt. Hogy milyen a lelke, esze, nagyjából tapasztalhatta már, de a szívük eddig még egyszer sem dobogott csak úgy, ruha nélkül, egymáson. Hű, ennek fele sem tréfa! – lazította meg a nyakkendőjét ijedten. Jobb is, ha visszatér, még mielőtt teljesen megfeledkezne magáról.

– Majd, Jánoska, csak türelem, türelem! Ha jegyesek is vagyunk, az esküvő még hátra van. Addig pedig mindent a szemnek, semmit a kéznek, ugyebár – kacarászott a tanítónő.

– Persze, persze, én sem úgy gondoltam. Hát akkor induljunk, elkísérlek a buszodig.

– Remélem, legközelebb te látogatsz meg bennünket – borult János nyakába, mielőtt felszállt volna az autóba. – Még csak azt áruld el, mit akartál bevallani a délelőtt!

– Bevallani? Ja?! Később, majd a Skype-on. Erre most nincs idő.

– Annyi még van – nézett a karórájára. – Csak röviden! Hátha két mondatba is belefér.

– Esetleg – kapott ismét a nyakkendőjéhez Madaras.

Őszinte legyen? Gyónja meg, hogy hazudott, amikor Amyt unokatestvérének nevezte? De akkor a körülményekre való tekintettel egyből azt hiszi, le is feküdt a leánnyal.

– Öt perc.

Ha viszont hallgat, az első hazugságát még eggyel tetézi, és akkor ő is ugyanolyan hamis próféta, mint akikkel tele van a Szentírás.

– Négy és fél perc. Érdeklődéssel hallgatlak.

– Csak azt szeretném veled töredelmesen közölni…

– Töredelmesen? Elég rosszul kezdődik. Hogy?

– Hogy Amy meg én nem vagyunk unokatestvérek.

A leány elsápadt.

–Tehát füllentettél. Te. Egy pap, egy… Hihetetlen! Ilyenformán megcsaltál.

– Hogy feltételezhetsz rólam effélét? Tény és való, hogy barátok vagyunk, de csak barátok, nem szeretők, ami egészen más dolog.

– Attól függ. Egyesek szerint a kettő egy és ugyanaz. De tegyük fel, hogy hiszek neked, mint ahogy első szóra is hittem volna. Ennek ellenére hazudtál, amit viszont nem értek, ha olyan patyolattiszta vagy, mint állítod.

A tiszteletes nekidurálta magát a válasznak, de idő híján erre már nem kerülhetett sor. Sem akkor, sem később, ugyanis Margitka eltűnt a számítógépről egyelőre. Ez sajnos várható volt. Bizonyos dolgokra minden nő hasonlóképpen reagál.

– Halló! – hívta fel telefonon, miután hiába várt a leányra. – János vagyok Tázlárról.

Katt. Letették. Ez csak Margit lehetett. Fél óra múlva megint felhívta. De most okosabb volt, hagyta, hogy a másik szólaljon meg először.

– Halló! Ki beszél?

– Szia, Margit! Csakhogy megtaláltalak! Engedd meg, hogy elmagyarázzam…

Újabb csattanás. Egyértelmű: a tanítónő persona non gratának, azaz nem kívánatos személynek minősíti. Ez úgy szíven ütötte Jánoskát, hogy alig aludt, evett bújában. Pedig lehet, hogy még sincs minden elveszve! Csak fel kell keresnie a jegyesét, hiszen még ki sem magyarázhatta magát jóformán. Felkeresni, de hogyan, hiszen Pethőék kitiltották a házukból? – tanakodott sokáig magában anélkül, hogy rájött volna, mit tegyen.

– Ennél semmi sem egyszerűbb – oldotta meg a gordiuszi csomót Ákoska, akivel szintén rendszeresen levelezett. – Majd én beszélek a kisasszony fejével.

– Megtennéd? – szivárgott vissza a remény lassan Jánosba. – Ez bizony jó lenne. Bárcsak sikerülne őt meggyőznöd! Ha sikerül, ígérem, te leszel a násznagyom.

– Szerintem menni fog. Csak egyre ne számíts: hogy a mamát is meggyőzzük.

Egy hétig várt a válaszra, végül Ákos helyett Margit kapcsolta rá a kamerát.

– A minap beszéltem Ákossal. Nem akarok kertelni, belátom, kissé elhamarkodottan ítéltem meg a helyzetet. Béküljünk ki! Ami történt, megtörtént, szerencsére nem az, amire saccoltam. Azért egyet ígérj meg: máskor ne hazudj nekem, Jánoskám! Megígéred?

– Sem neked, sem másnak – emelte kezét János ünnepélyesen a magasba. – Nem is igen szoktam egyébként. Most kivételesen megesett, bár magam sem értem, hogy feledkezhettem meg így magamról. A szüleid? Még mindig berzenkednek ellenem?

– Az nem kifejezés. Amióta megláttak az újságban, csak Ámokfutónak becéznek. Mikor látogatsz meg, alig várom, hogy lássalak.

– Máris? – örvendezett a tiszteletes. – Hát mégsem haragszol rám annyira?

– Hohó, nehogy elbízd magadat! Tudok én ám dühös is lenni, de akkor isten irgalmazzon magának Madaras úr.

– Égszakadás, földindulás, fejemen egy koppanás, ezt ajánlatos megjegyeznem – húzta válla közé a fejét komikusan. – Jövő héten találkozhatunk, utána jössz te, és így tovább, felváltva, amíg végleg hozzám nem költözöl.

– Legyek őszinte? Nem ugrálok ezért az ötletért. Na, puszi, puszi, most mennem kel! Viszlát, holnap, ugyanitt!

A fiatalembernek ezután mindjárt megjött az étvágya meg a kedve is, és békében, szeretettel folytatta mindennapi munkáját.

Egyik nap éppen az irodájában üldögélt, amikor káromkodásra és furcsa sikoltozásra lett figyelmes. Már megint mi ez a randalírozás odakint! – csörtetett ki felpaprikázva az udvarra. Hát persze, a Tatár testvérek! Szokás szerint a húgukat, a süketnéma Marcsit egzecíroztatták.

– Te nyavalyás nebáncsvirág majd megmutatom én, ki parancsol a mi házunkban! – ráncigálta Marcsit hajánál fogva a testvére, egy lapátkezű és –fülű kistermelő.

– Vágd kupán, nehogy megsántuljon! – kontrázott rekedt hangon bibircsókos orrú testvére.

A tiszteletes elszörnyedve vágtatott hozzájuk.

– Engedjék el! Engedjék el! De hát ez gyalázat! Nem szégyellik magukat? Hiszen a testvérük, és, Úristen, még csak nem is hallja magukat.

– Magát ki kérdezte? Ez magánügy, ne avatkozzék a dolgunkba! És ti se! – ripakodott arra a néhány atyafira, aki vigyorogva stoppolt le mellettük. – A cirkusznak vége. Hazamehetnek, uraim. Úgy, úgy, hálásan köszönjük.

– Nincs olyan magánügy, amibe belefér egy ember megalázása, verése. Ez semmibe se fér bele, egyáltalán semmibe, ezért nagyon szépen kérem magukat, ne bántsák tovább Marcsikát.

– Ez ártatlan? – nevetett gúnyosan a kisgazda. – Előbb nézzen a hasára, utána beszéljen! Tudja, mit jelent itt ez a cipócska, tisztelendő úr?

– Tiszteletes.

– Felőlem lehet a dalai láma is. Sipirc haza az uradhoz! – szótagolta lassan, tagoltan, hogy a süketnéma is megértse.

– Nneem mmegyek.

– Dehogyisnem! Odamész, ahova tartozol – emelte rá az öklét fenyegetően.

– Kérem, nagyon kérem, állítsa le magát! – fogta meg a karját a fiatalember. – Ha megengedi, beszélek vele, sőt, akár segítek is, ha nem bánják.

A két férfi kérdően nézett egymásra.

– Nem bánjuk. Próbálja meggyőzni ezt a féleszűt, hogy az ura nélkül nulla, és a pulyának is apa kell. Hozzánk meg ne jöjjön. Van nélküle is elég bajunk, a kurva ist… Szóval menjen haza, és béküljön ki az urával!

– Min vesztek össze?

– Hát izé… Frici! Mi baja a Marcsinak?

A bibircsókos vállat vont.

– Kérdezze meg tőle, mert nekünk egy szót se mondott mostanig. Csak… csak úgy hazaállított, azóta hallani sem akar a férjéről.

A tiszteletes, miután újfent megnyugtatta a két testvért, karon fogta az asszonykát, és bevezette a paplakba.

– Kávét?

Marcsi mélabúsan bólintott. Egy darabig csendben iszogatták a frissen főzött feketét ki-ki saját gondolataiba merülve. Az asszony férjén, testvérein, János Marcsin tűnődött. Miután falun mindenki ismer mindenkit, mi sem természetes, hogy a lelkész Tatárékat is ismerte. Ott laktak a falu közepén, nem messze egymástól. Az öregek és Marcsi az egyikben, Frici, Gazsi meg egy-egy másikban, amíg fel nem tűnt a színen Vas Gábor, egy Soltvadkertre ingázó villanyszerelő. Szép szál férfi volt, emellett özvegy, ami ugyancsak nem elhanyagolandó körülmény. Azért a leány sem nézett ki akárhogy. Darázsderekú, hamvas bőrű leány volt, nagy őzike szemekkel. No de kuka, akivel bárki szívesen lefekszik, csak ne kelljen feleségül kérnie. Igaz, az özvegy se kérte meg, mindössze összeköltöztek, és még ma is együtt laknának, ha a lány fejébe nem veszi, hogy otthagyja. Az öregek rezignáltan vették tudomásul a lány döntését. A testvérek azonban majd szétpattantak dühükben. Azon még szemet hunytak valahogy, hogy a kishúguk vadházasságban él egy férfival. Ma már sokan élnek így, és már nem is vadházasságnak, hanem élettársi kapcsolatnak nevezik. De hogy csak úgy otthagyja egy poronttyal a hasában… Na, ezt a békát sehogy sem bírták lenyelni.

A fiatalember bekattintotta a PC-jét, és a következő szöveget írta a Wordjébe:

Segítenék rajtad, de ez csak úgy lehetséges, ha te is akarod.

A lány gyakorlott kézzel pötyögtette be a válaszát:

Nem akarom, nem lehet. De azért köszönöm.

Nem is tudtam, hogy tud gépelni – örvendett Jánoska, és a továbbiakban a képernyőn folytatták a diskurzust.

Hogy érted azt, hogy nem lehet?

Szó szerint. Rajtam, tiszteletes úr, már csak az Úristen segíthet.

Nem biztos. Ha megtisztelsz a bizalmaddal, és megismertetsz a részletekkel, talán találunk a te sebedre is valamilyen kenőcsöt.

Nem hiszem, és az az igazság, hogy nem is nagyon szeretnék róla beszélni.

Hm. Pedig egy „gyónás” is ér annyit, mintha jól kisírhatnánk magunkat. Megkönnyebbülünk tőle, és ez sem semmi, Marcsikám.

Egy gyónással igen, de a reformátusoknak nem gyónnak.

Dehogynem, csak mi beszélgetésnek nevezzük, és persze feloldást sem adhatunk, mert bűnbocsánatba a reformátusi dogmák értelmében csakis Isten részesíthet bennünket. Ettől azonban nyugodtan rám bízhatod a titkaid, mert a titoktartás minket is köt, mint a bírót, orvost vagy katolikus papokat.

– Kérdezzen! Magában megbízom, de aztán senkinek sem egy szót, mert elemésztem magamat.

– Ennyire nagy a baj?

– Nem elég nagy baj az, ha egy apa megtagadja a gyermekét?

– Megtagadott az apád, Marcsika

Engem nem, csak itt bennem ezt a porontyot, és nem is az én apám, hanem a gyerek apja, tiszteletes úr.

– Hát ez szomorú. Jó firma lehet ez a Vas Gábor. Tehát ezért akarod otthagyni.

– Nem akarom, de elküldött, és most már sehova sem mehetek.

Így már mindjárt más. Viszont akkor miért állítod, hogy te szakítottál Gabival?

– Mert… Lehet, hogy nem tetszik elhinni, de én még mindig szeretem, és ha bevallanám az igazat, a tesóim azonnal kinyírnák.

Madaras tiszteletes felpattant a székéből, és fel-alá kezdett járkálni a lakásban. Milyen nemes lelkű leányzó! Még nem is találkozott soha ilyennel! Inkább eltűri, hogy megverjék, minthogy megbántsák a szerelmét miatta. Ő meg azt nem tűrheti, hogy elrakják, és hol az egyik, hol a másik lökje ki az utcára, ezért az lesz a leghelyesebb, ha befogadja magához. Egyelőre, aztán meglátja.

Marcsi figyelmeztetően mutatott a képernyőre:

Ne tessék, idegeskedni! Én most elmegyek, és Isten áldja meg a jóságát!

Szó sem lehet róla! Itt maradsz!

A lány azonnal válaszolt:

Nem akarok több galibát okozni.

– Megértette! – csodálkozott el a tiszteletes. – Hát te szájról is tudsz olvasni?

A lány előkotort egy noteszt a zsebéből, s ezúttal odafirkantotta a válaszát.

Nagyjából, de csak, ha lassan, tagoltan és rövid mondatokban tetszik beszélni.

– Nagyszerű! Figyelj ide, kedves… Hogy is hívnak? Fehér Tóth Marcsi. Úgy döntöttem, hogy befogadlak a paplakba. Te leszel a házvezetőnőm, mint Aranka néni volt valamikor. Emlékszel rá?

Emlékszem. Legyen szíves, lépjen az árnyékba, és nézzen mindig a szemembe! Úgy jobban megértem.

– Főzni tudsz?

Főzni, varrni, mosni, vasalni…

– Gratulálok! Isten hozott a parókián! – ölelte át a fiatalember. – Már kezdem pedzeni, mire kellettél te a Gábornak. Jaj, bocsáss meg, nem akartalak megbántani.

A lány ajka megrándult, ergo érzékeny pontra tapintott. Az kétségtelen, hogy szép leány, de akkor is! Még ha főzött, mosott is rá, kell legyen itt még valami, amiért az özvegy annyira „megbecsülte”– vizsgálta át a lányt János reflexszerűen.

– Nem tartozik rám, csak úgy kérdezem: egyáltalán jól kijöttetek egymással? – fedezte fel legnagyobb megdöbbenésére a lány nyakán, arcán, legfőképp a szeme alatt a fizikai erőszak nyomait. – Látom, elagyabugyált – simított végig a kék foltokon. – Talán még élvezte is az a szadista. Naná, hogy élvezte! Most már minden világos! – tottyant a számítógép előtti karosszékbe, és azon melegében kapcsolatba lépett Margittal. – Szia, Margit! Milyen jó, hogy éppen online vagy.

– Te meg felindult, úgy tűnik. Halljuk, mi történt? Felrobbantották a református templomot?

– Ne viccelj! Csak azt szeretném közölni, hogy felvennék egy házvezetőnőt, ha nem zavarna.

– Felőlem! Vedd fel, és kész, ezért hívtál fel ilyen sürgősen?

– Nem kellett volna? Mindegy, el akartam kerülni, hogy újra félreérts. Tudod, mint Amy esetében a jó múltkor. A lány dolgos, tisztességes stb. A részleteket hagyjuk későbbre.

– Lááány? Itt van nálad? Hadd lássam!

– Marcsikám, gyere, mutatkozz be, légy szíves, a menyasszonyomnak!

– Ffehér Ttóth Mmária.

– Milyen furán beszél a védenced!

– Sajnos süketnéma, azonkívül hajléktalan és állapotos, akivel az emberek nagyon csúnyán elbántak.

– Milyen megható love story, de engem nem ejt át, és ha rám hallgatsz, ebben a percben kirúgod.

– Egyszóval nem tetszik – ugrott ráncba Jánoska homloka. – Nekem meg az, hogy ilyen érzéketlen leány vagy.

– Nem érzéketlen, csak óvatos. Ismerem én jól ezeket az áldozatul esett barikat. Sírnak jobbra, illegetik magukat balra, aztán mire észbe kapsz, már te vagy a következő áldozat.

Bízzunk benne, hogy nem így lesz, és ki segítsen ezen a megesett „barikán”, ha nem Isten szolgája? – kereste tekintetével Fehér Tóth Marcsit, aki éppen abban a pillanatban készült kisurranni a szobából. – Te meg hova mész? Meggondoltad magadat?

– Nem akarom, hogy összevesszenek miattam – mutatta meg Marcsi a noteszébe írt válaszát.

Nem veszünk össze, ne aggódj – kapcsolta ki János a computert. – Ha elfogadod az ajánlatom, menj máris a holmidért! Elég nagy a parókia, elférünk benne ketten is.

A lány megindultan csókolt kezet Jánosnak.

– Ne, Marcsika, ez nálunk nem szokás – húzta el a kezét gyorsan a fiatal lelkipásztor.

A lány boldogan szaladt a cuccáért. János csak most ébredt rá igazán, mit cselekedett. Hogy Margit megorrol ezért, az előre megjósolható. És ha ehhez hozzáveszi a Tatár testvérek bosszúját meg a falu nyelvét, mert erre is számíthat, az lenne a legbölcsebb, ha semmibe se avatkozna. No, ez vitathatatlan, ám semmilyen szempontból sem etikus, következésképp azért is azt teszi, amit a szíve, hite parancsol.

 

 

 

(Illusztráció: pryr)

Káró és

Eső kezd.

   Ne hullna, maradna minden milliméternyi csepp függőben, kitöltendő a teret a bizonytalan tartománnyá váló égbolt és a nem különben tisztázatlan föld közt. Ködöz, így hívják, ezzel a névvel tévesztik meg, ami van. A tanácstalanságában belepislantó szélturbina vörös helyzetjelzője, magasan: valahol, hogy az előzőhöz kísértetiesen hasonló, rákövetkezendő percben már hiába várja, amikor megközelítőleg, mégis nagyjából ugyanonnan keresné. Folyton körző lapátokért az emlékeihez forduljon, akár fúj, akár nem.

   Az Öreg-medencék vizét sosem látta; az idegen szemek elé zárt ipari területet törtfehér kerítés húzta mindinkább szorosabbra, ahogy alkalomadtán a környéken sétált, és kíváncsian belesett, vajon még mennyi kavicsot bírtak a robajhoz összekotorni, hogy legalább azzal zúdítsák konténerekbe, vagy – engedve balsejtelemnek – ugyanazt forgatják-öntik óráról órára át ugyanazok az emberek, akikkel különben sosem találkozott, mert az elengedhetetlen gépeikben kucoroghattak, ha muszáj volt kijönniük abból az ablaktalan toronyból, amelyikről már képtelenség lett volna eldönteni, mi fogja össze: magassága tartott, kerülete a legkevésbé sem: hatalmas, rozsdás tűvé enyészett az utolsó alkalommal. Akkor hagyta ott a várost; fejezze az be nélküle, akármibe is kezdett, ha kezdett, és lakóival nem csak egy végeérhetetlen kísérlet résztvevői. Vagy így, vagy úgy, de kétséges kimenetelekre már igazán nem várhatott Káró. Menekülhetnékje támadt. Ehhez a nyirkos alkonyatban egy lebetonozott, sorházak közé rejtett, kis térre tévedt, ahogy szokásos szombati útvonalán a törzshelyére, az Octopussyba cikázott. A több tucat szárítókötél közül az egyikkel törlőrongy is nyúlt. Szórakozottan behúzta fejét, ahol kellett, lehajolt, átvergődött a zsinórok között-alatt, mint aki jól végezte. Néhány pillanat múlva azonban nyugtalanság fogta el; valamit nem vett észre, megkerülte a figyelmét valami, amiről azt sem tudni, hol volt idáig, merre járt, milyen körökön futott, azt viszont igen, hogy csak most éri utol Kárót. Aki lassan eszmél. A látottak a tudatában egyesével, képenként jelentkeztek, kontúrjaikat a rájuk irányuló, mindahány lehetséges műveletnél feladva. Visszafordult az imént átsiklott részletben ellenőrizni ezt; későn: többé aligha találni rá. Hol volna ez a részlet?

   Ez lett lészen az utolsó csepp.

   Van-e arra bármiféle biztosíték, vagy esély legalább, Kedves Káró, hogy a későbbiekben kiélesedik a nevezett képsor? Nincs. A homályosság a kép része. Egy pillanat, amikor kiderül, mit nem vett észre, mármint az észrevehetetlen észrevételén túl? Hogy mi az isten zajlik?  Nem, nincs, itt az sem jellemző; azt sem tudni, mi jellemző, a hely jellemzői folyamatosan változnak: ez jellemzőként állítható. Mit értenénk jellemző alatt? Megvilágító erejű..? Nem-nem; hagyjuk a fényt. Fontos jelenet? Nem tudni. Ez az, amiért menekülnie kell innen. Ez a hely megőrjíti. Ha nem azonnali hatállyal, akkor holnap vagy holnapután.

   Hogy a bristoli Arranged raktárházban kitöltött, két évnyinek megélt éjszaka mennyiben járult hozzá Káró távozás előtti érzékenységéhez, annyiban esetlegesnek tűnik, amennyiben élete korábbról datált eseményei között is szép számmal akad hasonló, a szituáció milyenségére hagyatkozó, arra pedig a szélsőségesként értett magatartásminták felől érkező reakciókból.  – Tapintatos szemlélő legyen a megmondhatója, aki volna is olyan szíves. Mialatt, miután Káró lelkéből tájékozódna, vagyis bizonyos nézőpontból maga is szereplőjévé lépne elő az ő akármilyen lelkének, részesülne belőle, kibillentené, előmozdítaná, berendezkedne, komálná, vele szomorkodna, örülne, utálná, elhatárolódna; tárgyává is válna. Ilyen személy azonban nincs, nem hord a föld a hátán, ezért nem erősíthetné meg még ő sem azt, hogy Káró kétségbeejtően néma válaszai ezekben az epizódokban tulajdonképpen nagyon is megalapozottak voltak. Sajnálatos, lelke magának való, egyszeri, félelmetes és csodálatos, kietlen és buja – ellentételezéssel – szakadékokkal és meredélyekkel, lélektani törekkel és javaslatokból feltérképezhetetlen, otthonos tájék. Rezervátum. Látogatót nem fogad, és nem tartozhat másra. Legalábbis Emi felbukkanásáig ebben a reményben ringatózott.

  Ami Kárót illeti, változását formálisnak és visszafordíthatónak, elsősorban ideiglenesnek érezte. Tegyük fel: elszökik Bristolból, a megsokasodó, ősz sörtéi kihullnak belőle, a sápadtsága megfakult közjátékká lesz, a ráncait hús nyomja ki ismét, az erotikus álmok és azok alakjai visszatérnek, mert lesz hova, átaludt éjjelekbe, valódiságuk kétséget kizáró, nem reggeli kusza, felidézhetetlen alkalmi marad. Hiányozna Emi a felsorolásból, holott nem. Megy vele, nyilvánvalóan. Az álomalakok nélkülözhetetlenek az éjszakáihoz, Emi az ébrenlétéhez; nem lesz róluk tudomása, ahogy korábban azoknak sem lehetett róla.

   Semmi nem úgy történt, ahogy aznap este kieszelte.

   Az, hogy nem volt igaza a várossal kapcsolatban, most válik nyilvánvalóvá. Ahol élt, nincs, és mégis; megint más tulajdonságokat meresztget. Amikor először érkezett, noha korábban nem járt itt, úgy gondolta, rossz városban szállt le. Napokig azt, becsapják, a térképeknek megfelelő, hamis táblákat aggattak mindenhova, a megkérdezett emberek ráadásul túlságosan egybehangzóan és magabiztosan állították, valóban, ez Bristol. Az az elakadt lemez gyerekkorában, amelyiket azért hetekig újra és újra próbára- és feltett, mert még így is jobb volt várni arra, hátha meggondolja, és folytatja a dalt az énekes, minthogy semmit, sehogy ne halljon meg belőle, Káró remélte, elárulja kilétét a város. Ezzel vette kezdetét az itteni élete, agya naphosszat a csalás leleplezésének részletein kattogott. Útikönyve képeit hasonlítgatta a város kínálta látványosságokhoz. Filmrészletekben és regényekben kutatta az eltéréseket. Véletlennek látszó beszélgetései inkább kihallgatásokra emlékeztettek, nem is állt meg minden járókelő az egyre bizalmatlanabb külseje miatt. Aztán elege lett; az összefújt falra, amelyet órák óta bámult a sötétben, krétával kiírta: Ez nem az a város! Itt fáradt el végleg az idegrendszere. Hazabotladozott, elaludt. Bármi is történt vele éjszaka, reggelre beletörődött; kiment a házból, ahol először bérelt szobát, rágyújtott a hátsó udvarban. A többi vakolatlan ház fölött a turbinákat, darukat méricskélte, a felhők riadt elváltozásait, a kerítésen lapuló macskát, tobzódó sirályokat. Kifújta a füstöt, ez is megteszi, mondta csak úgy, magának, akárhogy is hívják. Ha itt kell lennie, itt lesz.

   Távollétében néhány, áhított személyiségváltozása a megkívánt helyre zökkent, más, korábbi becslés azonban mégsem nyert teljes körű igazolást. A város változékonysága továbbra is egy ismeretlen előírást követhetett, a prognosztizált pályairánya viszont kitért a kiszámíthatósága elől. Azaz, tulajdonképpen semmi nem változott az előző időszakhoz viszonyítva. Leszámítva Kárót, aki ezúttal már másként ítélte meg az alakulást. Feltehetőleg nem azért, mert ő elment, hanem ­– maradva egy heliocentrikus világkép szembeszökő kontextusánál –, mert ő, Káró visszatért, azért. Nem a távolléte tette tönkre, szervezte így, újjá a távollétében, semmissé, és ezért rejtegetné előle Bristol a bristoli új arcát, talán valami romjait. Káró emlékezete se okolható, annak működési módja – hiszen mi mindene nincs az ő emlékezetének –, zavara, a híres – rosszul emlékszik –, ami hibásként idéz erőfeszítéseket termékeny diszkrepanciák helyett, egy másik, a jelen múltjából egy korábbi múltra licitáló állítás jelenébe mozgóval szemben, az eleve azonosíthatatlan természetét kárhoztatva az azonosíthatatlanság hátteréből. Szétrendez mindent az idő, hiába rendezgetné, az emlékezetét is.  Most, ebben a pillanatban az a legvalószínűbb kijelentés: a város nem rejteget semmit, hatalmas párafüggöny emberek, épületek, biciklik, kutyák és autók és fák nélkül; Káró egyszerűen ezt a hatást gyakorolja . Mindez valódi köddé lesz hirtelen, olajosan csillog ki, kút karja korog föl-le belőle – ködkút –, pumpálja, fölméri egy másik város lehetőségeit. Templomhajót több ezer sötétlő kövenként, alacsony falat ugyanolyanokból a közbülsőként feltünedező temetőkert mellé, az újságos kirakatát, a zöldséges ládáinak gyümölcseit, a műemlékké nyilvánított telefonfülkét, bojtot, alatta a színben passzoló, kötött sapkát, Emi arcát. Így érkezik Bristol, az, amelyik, úgy látszik, helyenként ismerősre vált. Megjelenik, fölsül a nap.

 

 

 

(Illusztráció: Valerie Interligi)

Bukás

 

Mert, ha mindenki tudná a helyét akkor nem lennének üres székek. Vagy nem lennének sután ácsorgó emberek. Próbálnak úgy csinálni, mintha dolguk lenne, közben meg az az elfoglaltság, hogy ezt elhitessék a körülöttük lévőkkel. Én magam körül vagyok és elhiszem, hogy nem jutott hely nekem. Meggyőződésem. Meggyőződésem az is, hogy más ezt nem hiszi el és talán mást ez nem is érdekel. Mégis görcsösen szorítom kezemet a nadrágzsebemben és próbálom lekaparni a bőrt a körmeim körül. A bőr elhiszi, hogy van helye a körömnek, de a köröm nem hiszi el, hogy a bőr elhiszi. Hisztéria. Ez az egész. Hisztéria. Amikor meg már csak úgy beszélek róla, mint ami megtörtént, akkor már csak his(z)tória. De, ha a jövőbe vetítem ki ezt a helytelenséget, akkor teória, vagy ha sikertelen próbálkozásaimat összegzem legyen bukás. Helytelen. Közben meg még mindig csak forgolódok jobbra meg balra, nadrágom zsebében matat a kézfej, bőröm már rég nincs ujjaimon és csak a köröm élesedik. Mert kell is, hogy éles legyen, ha bőrt hasítunk. Bezzeg, ha fa lenne. Télen meg is fagyhatok, ha ezeken a körmökön múlik, hiába élesítem őket évek óta. Mondjuk azt, két évtizede. Az mégis csak nagyobb tekintélyt parancsol magának. Nem csak egy olyan, helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó akárki mondja ezt, hanem egy helyét kereső, körbe forgó, bőrt kaparó, aki már két évtizede csinálja ezt, mondja azt. Mégis miféle földalatti harc? A zsebemben? Ugyan. Ez csak izzadság. Fehér lesz a bőröm – ha marad – és felfújódik. Levegős. Évtizedek bújnak meg alatta. Tartják, mint egy sátor csúcsait. Közben meg mindenki elhiszi, hogy az idegesség. Az, mi? A nagy francokat. Ideges az, akinek dolga van. De én csak körbe-körbe forgok már két évtizede és a helyemet keresem, mert nem üres szék nincs, csak álló emberek. Ez nem dolog. Ez még csak nem is elfoglaltság. Ez olyan könnyűség nem? Az a bizonyos, amit nem bírunk elviselni. Mint a görcs itt az oldalamban. Jobb bordaív alatti fájdalom. Tompa fájdalom fél éve. Mikor is? Igaz is, csak 5 hónapja. Majd januárban megünnepeljük, hogy félévesek lettünk. Soha senki nem bírta ki velem ennyi ideig. Ma még, most még viccelődök, mert holnap ugrik a majom a vízbe. Mondd csak, ezt soha nem értettem; ha a majom beleugrik a vízbe, mi lesz? Miért olyan fontos ez? Mi derül ki akkor? A majom súlya kiszorítja a vizet, ami mindent tisztára mos? Most igazán, igazán ledöntöttem magam az értelmiségi piedesztáljáról. Értelmiségi az, aki utána jár a dolgoknak, ha kell Google, de azt nem vallja be, helyette könyvtár, értelmező kéziszótár, kutatások és végül megérti este fél hét körül, egy órával a könyvtár bezárása előtt, hogy miért is ugrik a majom a vízbe és ez miért is olyan jó. Mondd el. Én nem google-zok rá. Akkor ugorna a majom a vízbe. Nekem elviselhetetlen könnyűségekkel kell megküzdenem, amit  a körbeforgás rögzít. Ha fentről nézem magam, nincs alakom csak egy pötty. És ez nem a gyorsaság, ez csak az öklöm a zsebemben, amit folyton szorítok. Fehér pötty, az izzadság és nem az idegesség. Levegős, mert tartják évek óta. És félévesek leszünk, mert még soha senki nem viselt el ennyi ideig. Én elvisellek, te elviselsz, mi jól megvagyunk. Te bennem én te benned. Alakomban alakítasz. Alakulok. Alakulsz. Helytelenül volt egy teóriám, leszek his(z)tória. Bukás.

 

 

 

(Illusztráció: Wang Huaiqing)

 

 

Kávé és nylonharisnya

A kávé luxuscikk, és luxuscikk a nylonharisnya is. Nem gondolnánk, ugye. Egyik sem elengedhetetlen feltétele az életnek, és egyik sem javít az életminőségünkön. Mindkettő elérhetetlen volt azonban valaha a nagytöbbség számára, így lettek áhított addikciói a proletariátusnak, mikor a selymet felváltotta a műanyag, a guatemalait pedig a cikória. A kávéból élvezeti cikk lett, kis szünet a napi rohanásban, valami, amitől az ember úgy érzi, igazán megengedhet magának ezt-azt. A nylonharisnya pedig mára olyasvalami, amit elvár ugyan a társadalom, de senki sem tudja pontosan, miért.

Jenő világ életében utálta a vajas kenyeret. Szent meggyőződése volt, hogy aki úgy eszik, mint a prolik, az proli. A szónak pedig már csak a hangzásától is a hányinger kerülgette. Sosem vett például újságot vagy dohányt a közértben és piacra sem járt soha. Utálta többek között a trolit is, mert majdnem úgy hangzik, mint a proli. A villamos rendben volt, azt még a méltóságos urak idejében bevezették.

Utálta továbbá az anyját, a kiöregedett szalagmunkást, aki azzal takargatta proliságát, hogy soha nem ment ki az utcára nylonharisnya nélkül. Jenőt az undor fogta el, valahányszor arra lépett be a lakásukba – a hetedik kerületi tetőtéri lyukba, amit kiutaltak nekik –, hogy az öregasszony a leszaladt szemet foltozgatja, mert beleakadt a kosár, vagy feltépte a szálkás pad a megállóban. Jenő egyszer, mikor az anyja fürdött, megfogta az anyagzsebkendővel bélelt cipős dobozt, kivette belőle mind a négy, százszor stoppolt nylonharisnyát, és kihajította az összeset a szomszéd utcai konténerbe. A török étterem is oda szórja a maradékait. Az anyja azóta nem lépett ki a házból.

Az egyetlen dolog, amit Jenő igazán szeretett – a kávé. Pénz persze sosem volt rá, ami mégis, azt az anyja kenyérre költötte, amit valami irgalmas caritas-os önkéntes – egy nylonharisnyás vénlány – hordott fel hozzá hetente, mindig akkor, amikor Jenő biztosan nem volt otthon. De hát nem csak kenyéren él az ember. A kávé azt jelenti, jár neki egy kis élvezet. Valami, amit a proli anyja sohasem tehetett meg, mert még csak azt sem tudta, mire érdemes igazán vágyni.

Jenő így minden reggel zakót vett, minden reggel ugyanazt. Azt is a caritas-os kishölgy hozta valami bálás turkálóból, de ezen könnyedén siklott át, amikor nagy ritkán mégis összefutott vele a lépcsőn, és ordítva küldte el a kurva anyjába, hogy, ha még egyszer meglátja az anyja közelében, átlöki a korláton. Miért nem hagyja békében megdögleni?

Szóval minden reggel magára gombolta a zakót és a nadrágot. Úgy képzelte, ismeretlen apja vette neki, aki bizonyára gyártulajdonos volt, és csak véletlenül feküdt össze párszor az ő proli anyjával. Az apja cilinderben, hóna alatt sétapálcával várta, hogy kisfia, az ifjabb Jenő, minden reggel meglátogassa, és az erkélyről a várat csodálva, alkalomadtán egy-egy szál cigaretta mellett, megbeszélgessék az üzleti ügyeket.

Jó kávét leggyorsabban a körúton kapott, de pontosnak kellett lennie, mielőtt az idióták összetúrtak mindent. A sok bolond futtában kortyintotta fel azt a csodát, ami belőle urat csinált, nem is tudva, milyen luxust pazarolnak el. Egyben ez volt Jenő szerencséje is. McDonalds-ok és Starbucks-ok pöttyözték tele a körutat, és a rohanó irodisták ingeit is, ha nem vigyáztak. Az ostobák pedig, ahelyett, hogy nyugodtan ültek volna egy pár percet a csészéjük fölött, inkább kidobták az utolsó kortyokat, ha jött a villamos, ami ugyan jött volna pár perccel később is, de senki se várta meg. Jenő magával vitte papírpoharát – természetesen nem ivott más után –, és megállóról megállóra, kukáról kukára kutatta ki a hátrahagyott kortyokat, szerencsés napokon a falatnyi sütemény darabokat is.

Ha mindezzel megvolt, lesétált a Duna-parta, kiült a várral szemben, és megbeszélgette az üzleti terveket.

– Olvastam a minap egy cikket, fiam – mondta, mintegy búcsúzóul találkájuk végén az apja. – Arról írt, mi mindenre költenék a prolik, ha megnyernék a lottót.

– Mind ostobaság – vont vállat Jenő, és még az orrát is elfintorította hozzá. – Én megvenném az egész Royalt, meg az egész Centralt, és csak én kávéznék benne egyedül.

 

 

 

(Illusztráció: kv)

Egy tiszta lelkű ember (V. rész)

LEÁNYKÉRÉS

– Köszi, ennyi!

– Hú, azért modellt ülni sem könnyű! – szusszantott a tanítónő. – Hadd lássuk, milyen vagyok szerinted! – lépett kíváncsian a vászonhoz. – Ez vagyok én? – nézett kikerekedett szemmel a fiatalember képére.

– Nem tetszik?

– Olyan… olyan furcsa kép, mintha nem is lennék. Ez a mosoly!

– Mona Liza mosolya – tréfálkozott a műkedvelő tiszteletes.

– Nem, az övé titokzatos, megfoghatatlan. Az enyém egyszerre rokonszenves és visszataszító. Ez a nő egy… egy démon, de angyal is ugyanakkor – harapott az ajkába Margitka. – Rossz ómen. Én nem vagyok babonás, de az az érzésem, még szerencsétlenséget hozhat rám, úgyhogy jobb, ha be sem fejezed.

A pap majdnem elnevette magát. Tudta, milyen babonás, ezért egy szóra ráhagyta. Ha ez az érzése, majd fest róla egy másikat. Kedve, festéke van hozzá, a többi majd csak kialakul.

– Milyen szép festmény! – dicsérte meg ezzel szemben Madarast a szabónő, amikor beugrott megnézni, hogy halad János a festéssel. – Majd kifüggesztjük Margit szobájába az ágy fölé.

– Ezt nem! – dobbantott dacosan a tanítónő. – Vagy egy másikat, vagy egyet se!

– Ne légy csacsi! Egy ilyen értékes képet? Mennyibe kerülne, ha eladnánk?

– Egy ilyen festmény? Attól függ, úgy 50000-100000 forintba.

– Te jó isten! Fessen csak tovább nyugodtan, Jánoska!

Az előbb a lelkész, most a lány engedett. Érdekes, bármilyen makrancos is volt a kisasszony, az édesmama így vagy úgy, de mindig le tudta őt szerelni.

– Hogy tetszik Margitnak a festményed? – kérdezősködött később Ákos is, akinél megint megszállt Madaras.

– Az anyjának nagyon, neki annál kevésbé.

– Eddig jó, és… te? Ne haragudj a kérdésért, de attól tartok, hogy kép ide, kép oda, rosszul áll a szénád, barátom.

– Ákos! – szólt rá a felesége figyelmeztetően. – Szerinted ez rád tartozik?

– Én csak figyelmeztetni szeretném. De hallgathatunk is az afférról.

– Miféle afférról? – figyelt fel a tiszteletes.

– Nos, az a nagy helyzet, hogy kár a gőzért, mert amiben te sántikálsz elég reménytelen, ugyanis… Eláruljam? Csöppet sem tetszel a mamának.

– No, ez nem lep meg, már jó ideje sejtettem.

– Jól sejtetted. De ez még nem minden: már el is jegyeztette Margitkát.

– Aczóval?

– Aczóval. Most meg hova futsz? Tudni akartad az igazat, hát megtudtad.

– Kösz az információt és a vendéglátást – kezdett pakolni gyászos arccal, csöndesen.

– És a vizsgálatok? Még ki sem vizsgáltak, úgy tudom.

– Nem, tényleg nem, ezért egyelőre maradok – csukta vissza a bőröndjét.

Az az igazság, hogy pont ennek ürügyén kért szabadságot újólag. Fájt a háta, és jókora csomókat észlelt rajta az orvosa, aki csonttuberkulózisra gyanakodott. Egyszóval az eredményt mindenképp meg kell várnia, miközben persze magyarázatot is kér Margittól.

– Nagyon bánt? – puhatolódzott Ákos együttérzően. – Hidd el, nem érdemes bánkódnod, mert ez a lány nem való hozzád, Jánoska. Talán nem szép tőlem, hogy így beszélek az unokatestvéremről, viszont azt sem nézhetem, hogy padlóra fektessen egy ilyen tiszta lelkű jó embert.

– Egyszóval kurva. Mondd csak ki bátran. Túlélem.

– Az azért nem – tiltakozott Ákos felesége. – De építeni sem lehet rá. Mondjuk úgy, hogy szeszélyes és az átlagosnál érzékibb, aki mindig abba szerelmes, akivel utoljára diskurált.

– Ez sem sokkal biztatóbb. És a mamája?

– Úgy vezeti, mint a kanca a csikóját. Margit ugyan néha fel-fellázad, azért többnyire az történik, amit a mama parancsol.

– Ráadásul lelketlen, szavamra, nagyratörő és számító. Én kétszer is meggondolnám, hogy ilyen famíliába nősüljek – tódította Ákos, majd másról kezdtek beszélni.

A lelkész szívdobogva aprított másnap a leletekért a kórházba. Negatív – lélegzett fel megkönnyebbülten. Vérnyomás, cukor, tüdő, szív rendben, ugyanígy ártalmatlannak bizonyultak a csonttuberkulózisnak tűnő jelek is. Ezzel szemben enyhe, tartáshibából eredő hátgerincferdülést állapítottak meg…

–… melynek kezelését azonnal meg kell kezdeni – tanácsolta az orvos Jánosnak. – Ezentúl figyeljen jobban oda, hova és hogyan ül! Főleg a számítógép előtt, ússzon sokat, és járjon gyógytornára. Ettől remélhetőleg rendbe jön.

Megkapván a jelentést benézett az esperes úrhoz is, aki valamiért sürgősen magához rendelte.

– Valami baj van, nagytiszteletű úr?

– Ahogy vesszük – válaszolta a hófehér hajú, jóságos tekintetű főpap. – Azért kérettem ide, hogy tisztázzunk egy-két problémát, tudniillik, feljelentették, tiszteletes úr.

– Engem? – ütközött meg Madaras. – Kicsoda? Miért?

– Tázlári lakosok, többet nem mondhatok. Nézzük! – húzott elő egy ívpapírt az esperes. – Azzal vádolják, hogy elűzte a kisebbséget: két romát meg egy zsidót, név szerint Rubin Arankát a faluból.

– De hisz ez abszurdum! Ahhoz polgármesternek vagy legalábbis rendőrnek kell lennem, ugyebár. Fordítva még megeshet. Volt rá példa, amikor kiszekáltak a lakosok egy papot a faluból. Várjunk csak! Vajon nem ezt akarják tenni velem is? – ült ki János arcára a szomo­rúság.

– Hát ennyire gyűlölik?

– Tudtommal nem. Egy-két rosszakaróm valószínűleg nekem is van, de a többség állítólag szimpatizál.

– Akkor semmi gond, és kérem, nyugodjék meg! Mi nagyon jól ismerjük önt ahhoz, hogy hitelt adjunk holmi rágalomnak. De a feljelentés feljelentés, azt ki kell vizsgálni, még ha bizonyíték sincs ön ellen. És ilyen egyelőre nincs, úgyhogy hallgasson végig nyugodtan.

János szívébe nyugalom és béke költözött.  Milyen jó, hogy ebben a kegyetlen, agyonhajszolt világban is vannak ilyen kedves, megértő emberek, mint ez a kecskeméti esperes.

– Pro secundo: azt állítják, hogy az állam ellen uszítja a híveket, szabotálja a választást, és rendszeresen kompromittálja tiszteletreméltó hon- és városatyáinkat.

– Ebben van valami, de csak annyiban, hogy nem csinálok politikai gyűléstermet a templomból. Hiszen Jézus is ezt tette, amikor kiűzte a kufárokat onnan, nem igaz?

– Pro tertio: ön botfülű, ami elfogadhatatlan egy lelkésztől, ezért ha másért nem, már emiatt is megérdemelné, hogy leváltsák – mosolygott az esperes.

– Nevetséges! Akkor hogy mehettem át a teológiai alkalmassági vizsgán? Mellesleg hegedülni és zongorázni is tanultam, amiről a nagytiszteletű is könnyen meggyőződhet, ha ellátogat hozzám ma este a Pethő család házába.

– Miért? Mit csinál ott? Egyáltalán kicsoda ez a Pethő úr?

– Nem tetszik ismerni? Pedig ő azt állítja… Mindegy, nem számít. A lényeg az, hogy itt szoktam muzsikálni mostanában esténként.

Miután a tiszteletes minden vád alól tisztázta magát, estefelé újra becsöngetett Margithoz.

– Ejnye, rossz fiú, hol voltál ma egész nap? – ölelte át kitörő örömmel Margitka. –Így aligha fogod befejezni „életed főművét”.

– És te? – bontakozott ki a karjaiból hidegen Madaras tiszteletes. – Mit csináltál te reggeltől mostanig?

– Reggel segítettem a mamának a konyhában, délután egy barátnőmnél traccsoltunk.

– Nem Aczó Lacinak hívják véletlenül a barátnőd?

– Már megint féltékenykedsz? – nézett rá rosszallóan a csillogó szemű, barna arcú tanítónő.

– Megint? Most fordult elő másodszor, és most sem alaptalanul, mert amit te tettél, arra nem is találok szavakat.

– Miért, mit tettem?

– Meg sem említetted, hogy Aczó Laci menyasszonya vagy. Vagy csak a napokban jegyeztétek el egymást?

– Az anyám akarta. Te mit csináltál volna a helyemben?

– Na nem, ez egyszerűen képtelenség! Hány éves vagy te tulajdonképpen?

– Miért bántasz! – szökött a könny Margit szemébe. – Én mondtam, hogy nem akarom.

– Kivéve azt, hogy engem szeretsz, más szóval foglalt vagy, mert én akarlak megkérni.

– És? Megkértél?

A lelkész meghökkent. Tényleg nem is kérte még meg! Szegény bárányka, így nem csoda, hogy elbizonytalanodott, mert mit gondolhatott magában? Itt van ez a papocska, udvarol nekem, becézget, aztán felül a buszra és egy évig nem látom. Laci viszont marad, és ő nem csak pukedlizik, cselekszik is.

– Bocsáss meg! Igazad van. Akkor most kérlek meg – fogta kezébe a leány bársonyos, puha kacsóját. – Margitkám, angyalom, légy a feleségem!

A tanítónő arca lángba borult.

– Istenem, Jánoskám! Megyek, szólok a mamának.

Drága gyermek! És ő még azt hitte, összejátszanak ellene. Várt öt percet. Senki. Nem valami biztató jel, különben már rég kilibegett volna eléje a ház táncos lábú úrnője. Tíz perc. Ebből vihar lesz, talán nem is lenne tanácsos bevárni. Végül nyílt az ajtó, és Pethő úr toppant a szobába. Mögötte Margitka szorongott, amíg az anyja vissza nem húzta az ajtóból. Egy darabig szótlanul járkált a tűkön ülő pap előtt, majd hirtelen megállt, és ráreccsentett a lelkészre.

– Azonnal hagyja el a házunkat!

– Kérem! – roskadt magába a fiatalember. – Nem igen értem, miért haragszik annyira, de előbb el szeretnék búcsúzni a lányától.

– Felejtse el! A lányom Aczó László tanár úr menyasszonya. De ha történetesen nem lenne, akkor sem adnánk magához – keményítette meg hangját a ház ura, aki általában nem sok vizet szokott zavarni, éppen ezért elég furcsának tűnt, mitől lett ilyen agresszív egyszerre.

– Maga sem? Pethő úr, válaszoljon, kérem, őszintén: mi kifogása van ellenem?

– Nekem semmi – kerülte el János tekintetét zavartan. – Illetve semmi jelentősége. Így határozott a család, maga… maga Margit is, ezért nyomatékosan megkérem, hagyja békén a lányomat.

– Margit is? – kapta fel a fejét tiszteletes. – Ebben az esetben ajánlom magamat!

Mint egy ágyúgolyó robbant ki a szobából, s meg sem állt a barátja házáig. Még lett volna ugyan néhány kérdése, de most már ennek sincs semmi, de semmi jelentősége.

– Holnap reggel hazamegyek – jelentette be letörten. – Immár semmi dolgom ebben a városban.

Alig aludt el, úgy éjféltájt a mobiltelefonja muzsikálta fel legmélyebb álmából.

– Én vagyok, Margitka. Csak azt szeretném veled közölni, hogy én még mindig téged szeretlek.

A fiatalember válaszra sem méltatta, kikapcsolta a telefont, és visszahanyatlott az ágyára. Újabb csengetés. Nem vette fel. Minek? Egy kosár az kosár, a többi púder, hamuka, amit meghallgatni sem érdemes. Reggel összecsomagolt, és irány a buszállomás! Már majdnem felszállt a vadkerti járatra, amikor Margit sompolygott eléje.

– Várj, ne menj még! Előbb hallgass meg, könyörgöm!

– Á, Pethő kisasszony! Micsoda véletlen! Nem fél attól, hogy meglátják? Vagy itt van a papa, mama is a közelben?

– Nem hallgatsz meg?

– Késő. Ehhez kicsit hamarabb kellett volna felébredned. Üdvözlöm a papát és a tisztelt tanár urat!

– Átadom – gördült ki egy könny Margit szeméből.

– Eh, üsse kő, nehogy a végén azzal vádolj meg, még esélyt sem adtam, hogy védekezz – lágyult el a lelkipásztor, aki inkább vállalta, hogy megbántsák, minthogy ő bántson meg másokat. – Igyunk meg egy kávét, és traccsoljunk.

– Nézd, nekem se traccsolni, se magyarázkodni nincs kedvem – mondta a lány, amint leültek egy kávéházi asztalhoz. – Nincs is miért, ugyanis összevesztem a mamával – hangsúlyozta bágyadtan, mint aki egész éjjel nem aludt. – Méghozzá miattad. Kell ennél több bizonyíték, hogy szeretlek?

– A mamával? És ezt el is higgyem, Grétácska?

Így szokta nevezni Aczó Laci Margitot.

– Pillanat! Most jön a nagyágyú: még az este szakítottam Lacival.

– Ez azt jelenti, hogy… Nem, ezt tényleg nem tudom, nem merem elhinni.

– Pedig ez az igazság: a te feleséged akarok lenni, és… és ezt meg is mondtam a mamának.

– Köszönöm, köszönöm! Angyal vagy! – pattant fel ujjongva a tázlári tiszteletes, és összevissza csókolta a formás, szép arcú pedagógust.

– Jaj, ne, kérlek, állítsd le magad! Mindenki minket néz!

– Gyere, vegyük meg a jegygyűrűt! Van egy kis pénzem, amit kocsira spóroltam.

– Most? Azonnal?

– Azonnal, bár ha jobban meggondolom… – torpant meg tétován. – Isten látja lelkemet, ez mégsem olyan egyszerű.

– Úgy, szóval meggondoltad magadat.

– Nem, dehogy, csak… Uram, segíts, most mit tegyek?

– Akkor nem értem, mi itt a probléma. Esetleg elmagyaráznád nekem is?

– Természetesen nagyra értékelem, hogy végre önállóan, szívedre hallgatva döntöttél. Utóvégre felnőtt vagy, és a te életedről csakis te dönthetsz. Viszont emiatt elmarad a szülői áldás is. Érted, angyalom? Nem lesz áldás a frigyünkön, ami egyházi szempontból elég riasztó körülmény.

– Hát akkor elmarad – legyintett közömbösen Margitka. – Kit érdekel manapság az ilyesmi?

– Például engem, miután véletlenül éppen pap vagyok.

– Meg egy picit bolond is – nyomta meg Madaras orrát évődve. – De én pont ezért szeretlek.

– Kösz a bókot. Meggyőztél, végső soron ez még csak eljegyzés. Az esküvő még egyelőre odébb van, addig meg csak meggyőzzük az édesanyádat is valahogy. Szerintem nézzük meg először a gyűrűket, hadd lássam, mennyi pénzt vegyek ki a folyószámlámról.

– Hurrá! Lá-lá-lá-lá! – énekelte Mendelssohn nászindulóját.

Elsétáltak egy ékszerüzletbe, és kiválasztottak két csinos, 14 karátos jegygyűrűt.

– Imádlak. Szegénykém, így nehezen jöhet össze a pénz arra a járgányra.

Most János legyintett, és kivett 70 000 forintot. A kijáratnál beleütközött egy pakombartos férfiba, akivel egyszerre lépett ki a bankházból.

– Bocsánat! Igazán nagyon sajnálom!

– Nem történt semmi. Én kérek elnézést.

– Rinocérosz! – nézett utána a tanítónő. – És buzi is – tette hozzá megvetően. – Úgy simogatott végig, mint nagyanyám a macskáját.

– De Margitka! – fintorgott Jánoska. – Jaj, ne! A pénztárcám! – kapott elfehéredve a zsebéhez.

– Ellopták?

– Hál’ Istennek nem – tapogatta ki a tárcáját.

– Hát ezért fogdosott úgy az a nyomorult! Azért csak kukkants bele! Az ördög nem alszik.

– Nem hiányzik egy forint sem.

– Szia, cimbora! – fékezett néhány perccel később egy Skoda mellettük. – Hogy vagy, barátom? – szállt ki belőle egy fekete szemüveges figura. – Nem ismersz meg? Én vagyok a Józsi, régi osztálytársad még az általánosból, emlékszel?

– Nem.

– Szállj be, kérlek, itt nem szabad megállni – tuszkolta barátságosan a kocsiba.

– De én… Margitkám!

Elrobogtak. A hátsó ülésen hárman szorongtak. Egy vékony, szemüveges, egy szakállas, szintén szemüveges, közbül pedig a tázlári.

– Motozd meg! – parancsolta a szakállas, miután hosszú, szokatlanul hosszú ideig tanulmányozta a csőbe húzott ifjút.

– Örömmel – esett neki durván a kis sovány. – 80 000 forint.

– A kurva életbe! Ezért kár volt az ipsét kiszúrni.

– Adják vissza a pénzemet! Kérem! Van szívük maguknak? Nemsokára nősülök, ebből vennék a menyasszonyomnak jegygyűrűt.

– Kuss! Kidobjam?

– Mennyei Atyánk ne hagyj el!

– Eszedbe ne jusson! Kihajtunk a város szélére, és kezelésbe vesszük egy kicsit a vőlegényt.

– Ismered? – fordult hátra a kocsivezető mellett ülő, idősebb címbora.

– Soha életemben nem láttam.

– Akkor kidobjuk. A lóvé megvan, mi kell még? Nyomjunk entert, és dekkoljunk!

– Felőlem dekkolhatsz, én maradok, és eljátszom ezzel az imádkozó sáskával.

– Én is – rötyögött a kis sovány. – Én imádok, mindig is imádtam játszani.

– Ti nem vagytok komplettek. Vili?

– Nekem nyolc – rántotta meg a vállát a vezető.

– Stop! – intett csakhamar a vezérnek tűnő szakállas. – Kiszállunk!

Alkonyodott. Még néhány perc és az augusztusi nap tányérja eltűnik a távolban meredező háztömbök közt. A közelben senki: se ház, se ember, csak egy óriási szeméthegy domborodott szerényen.

– Add ide a brifkót! Ebben tényleg csak négy húszezres van! – kólintotta fejbe Madaras Jánoskát! – Nem tudott legalább egy milliót kivenni? Kutasd át újból, hátha találunk még ővőlegénységénél valamit! – parancsolt a soványra.

Találtak: egy karórát, mobiltelefont meg egy smaragd-, zafír- és rubinköves gyűrűt is.

– Kasa! – dörmögte az idősebb. – De ezt elintézhettük volna útközben anélkül, hogy ezért idedöcögjünk.

– Ha nem tetszik, még mindig elmehetsz. Odaadjuk a részed, és le is út, fel is út.

– Oké, osztozzunk!

– A karórát vagy a telefont akarod?

– A karórát.

– Vili?

– Nekem nyolc.

– Vigyed, vele 25 000 forintot. A mobil Vilié, a gyűrűn meg megosztozunk Csorbafogúval és Téglával.

– Téglával miért? Osztozik a franc vele, különben sem tud semmiről! – morgott a sovány, azaz csorba fogú bűnöző.

– Mert így igazságos, te észkombájn, Ő szerezte a klienst, mi csak begyűjtöttük, ne felejtsd! Ó, az a magasságos! Hova tűnt a vőlegény?

– Ott spurizik, kapjuk el! – mutatott Jánosra, aki kihasználván az alkalmat, megpróbált észrevétlenül elillanni.

Egy perc alatt befogták, és a földre teperték.

– Segítség! Tolvajok!

Erre akkorát vágtak a szájára, hogy még a vére is kiserkent.

– Nem értem? – lóbálta fejét az idősebb. – Miért nem hagyjátok legalább most elmenni?

A szakállas ügyet sem vetett az öregre.

– Vetkőzzön le! – rúgott a pap hasába.

– Jé, nem is tudtam, hogy meleg vagy?

– Nem meleg, csak kíváncsi, hova dugta el a többi lét. Pucérra, vőlegény, pucérra! Engem ugyan nem vág át!

– Éljen! Pucérra! Hű, de jó kis hecc! – sárgálltak a sovány megmaradt fogai. – Mit szólsz hozzá, Vilikém?

– Nekem nyolc.

A pap némán levetkőzött. Tisztába volt vele, hogy hiába is érvelne. Talán, ha könyörög… Még az sem kizárt, hogy pontosan ezt várja. De ebből nem eszik, ennyi önérzet még van benne. Csak tudná, mit akar azonfelül, hogy mindenéből kifossza. Mit és miért, amikor még csak nem is ismeri – nézte meg a férfit magának még egyszer. Ez a napszemüveg… ! Talán, ha levenné, és a szakáll is sokat takarhat, főleg, ha csak álszakáll.

– Semmi bagó, öltözhet, vagy tudja, mit? Beszélgessünk egy kicsit a nőjéről!

Aha, Margitról, vagyis nem politikus a delikvens! De akkor kicsoda? Valamelyik atyafi a faluból, vagy a tanár, illetőleg Pethő úr bérelt fel valakit? Ez sincs kizárva, aminek csupán az mond ellent némileg, hogy ilyen villámgyorsan aligha szervezhették meg az akciót.

– Nagyon szereti? Ugye, az volt az, aki mellől elhappoltuk a városban?

– Igen, ő volt az.

– Jó bőr. Szívesen elvenném magától, ha lehetne. Előfordult már magával, hogy elszeressék a csajsziját?

– Nem.

– Elég hülye érzés, amit persze csak az érthet meg igazán, akivel ez szintén megesett.

– Milyen csini fogsora van az ürgének! – fricskázta meg János orrát a csorba fogú. – Ááá! Nyisd ki a szád, hogy kiverjem!

– Majd később, Csorba, később! Most én foglalkozom vele, ha nem látnád.

– Köszönöm. Ideadná, kérem, a ruhámat?

– Nem. Minek a ruha ilyen melegben? Hol is tartottunk?

– Hehehe! Hihihi!

– Nézzük fordítva: előfordult már magával, hogy maga szerette el a más csajsziját? – nézett merően a vezér János szemébe.

– Soha – válaszolta a fiatalember, de azért elgondolkozott a kérdésen.

Egyszer, még gimis korában volt egy osztálytársa, a Sík Samu. Az erősen legyeskedett egy lány körül, akinek a nevét már el is felejtette. Samu pattanásos arcú, erős, de bárdolatlan fiú volt, a leány szép, okos és jól nevelt, ezért ügyet sem vetett a fiúra. Ezt még elviselte volna Samuka, de hogy pont miatta, pont egy ilyen nyápic pubiért mellőzzék, túl sok volt a macsónak, s egyre azon töprengett, miként bosszulhatja meg magát. Aztán a sors elszakította őket egymástól. Ő Budapestre került, Samu állítólag Szolnokra! Nem is jutott volna eszébe, ha nem jön közbe ez az incidens.

– Milyen prímán hazudik!

– Honnan tudja? – csapott rá a lelkipásztor. – Ismer engem?

– Nem ismerem.

– Akkor miért nem adja vissza a ruhámat? Kifosztott, megalázott. Nem elég ennyi magának?

– Ezt kérdezem én is – köpött az idősebb dühösen egy bokorba.

A szakállas mélázva nézett a lenyugvó nap felé, amiből már alig látszott egy tenyérnyi darabka.

– Nincs gyönyörűbb dolog a világon, mint amikor a nap lebukik egy domb mögött. Micsoda színek, illatok! – szippantott a levegőbe patetikusan. – És ez a csönd!

– Javaslom: heréljük ki a vőlegényt! – nyerített fel a csorba fogú.

– Menjetek a fenébe! – köpött az idősebb egy bokorba. – Gyere, Vili, fizetek neked egy konyakot – vágta magát a kocsiba, és faképnél hagyták a soványt meg a szakállast.

– Még ilyet! – prüsszögött a csorba fogú. – Ezek itt hagytak kocsi nélkül bennünket. Vili, Fazekas, gyertek vissza, az anyátok mindenit! – szaladt néhány métert utánuk. – Most mit csináljunk?

– Mint mondtam, szívesen elvenném a csajt magától – húzott elő a vezér egy rúgós bicskát. – Ugye, Csorba, ezt mondtam?

– Igen, de…

– És még mit?

– Dunsztom sincs. Ha lehetne?

– Eszes fiú! A barátom – paskolta meg a sovány arcát kegyesen. – Oké! Ha nem, nem! De akkor maga se legyen az övé, a szentségit!

– Bárcsak tudnám, miért gyűlöl annyira! – sóhajtott a tiszteletes. – Árulja el, és ígérem, mindent megteszek, hogy jóvátegyem a hibámat.

– Vajon mit szólna a becses Margitja, ha ezzel a késsel vésnék itt a homlokára egy keresztet?

– Juj, de izgis! Csináld gyorsan, hadd lássam!

– Miért pont keresztet? Eszerint tudja, hogy pap vagyok?

– Pap? – riadt meg a kis keszeg. – Miért nem mondta hamarabb? Papokhoz nem nyúlunk.

– Pap, nem pap, egykutya. Majd meglátjuk, ilyen pofával is fog-e a kisasszonynak tetszeni.

– Mindegy, én nekem semmi kedvem elkárhozni, mert aki papot bánt, az az Urat is megbántja. Mint a bátyám, bele is rokkant szegény testvérem.

– Belerokkant, mert hülye volt. Rákapott a narkóra, holott nagyon jól tudta, milyen következményekkel jár az efféle.

– Mi? Te… te hülyének nevezed a bátyómat?

– A papok isten szolgái, ilyen értelemben tehát tabuk, ahogy ez a jóember is állítja – erősítette meg Madaras tiszteletes a sovány naivitására építve. – Maguk meglopták isten szolgáját, amit én meg is bocsájtok, de az Úr nem felejt, és nem kezeskedem róla, hogy ő is megbocsát.

A sovány most rémült csak meg igazán. Egy-két percig habozott, majd visszaadta a 25 000-et.

– Most kvittek vagyunk, és kérem, ne haragudjék! Esetleg imádkozhatna értem meg a tesómért. Ha tényleg pap, magát biztosan meghallgatják odafönn.

– Mindnyájunkat meghallgatnak, de legyen, ahogy akarja – mormolt el egy imát a tiszteletes.

– Köszönöm. Meg is áldana? Vagy ennyit már mégsem kérhetek?

– A mindenható Istennek, az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek áldása szálljon rád és maradjon veled mindenkor. Ámen.

– Nesze neked XXl. század! – hüledezett a szakállas. – De ha már itt tartunk, nem járna közbe értem is? Kérje meg az Úristent, hogy nyerjek a lottón két milliárd forintot!

– Jé, erre nem is gondoltam! – csillant fel a sovány szeme sóváran. – Szép summácska, de én akár 25000-el is beérném, vagyis ugyanannyival, amennyit az előbb adtam vissza magának.

– Sajnálom. Az anyagi javak nem az én reszortom. Erre ott az állam meg az önkormányzatok. Engem, ellentétben magukkal, csak és csakis a lelki üdvösségük érdekel. Megkaphatnám végre azt a nadrágot?

– Tessék! – nyújtotta át a pap ruháját.

– Még nem, barátom, még nem! Majd, ha én is végeztem – kapott utána a szakállas.

Az egyik húzta jobbról, a másik húzta balról, amíg a nadrág, reccs, szét nem szakadt rendesen.

– Ennek annyi, de tudja mit? Beszólok egy havernek, hozzon magának egy másikat – kaparta elő mobiltelefonját a kis csorba. – Bocs, főnök, ne haragudj, de megesküdtem a bátyámnak, hogy többé egy ujjal sem nyúlunk a papokhoz.

– Én meg arra, hogy kikészítem, és vele együtt téged is, ha nem pucolsz el rögtön az utamból – játszadozott késével a szakállas. – De addig is add ide azt a ketyerét!

– Neked nincs? Használd a tiédet! Oké, oké, parancsolj!

– A papét is! Tudtommal csak a suskáját adtad vissza, vagy rosszul emlékszem? Helyes! Most offolhatsz. Baj van a füleddel? Lelépni, hogy fordulnál fel a bátyáddal és kurva anyáddal együtt, te gennyláda!

A két férfi farkasszemet nézett egymással.

– És a mobilok?

– Tiszteltetem a tesódat.

A férfi úgy tett, mintha elmenne, a szakállas mellé érve azonban egy villámgyors ütéssel kiütötte a kést a kezéből. Erre olyan balhé kezdődött, amit a tiszteletes csak filmekben látott mindeddig.

Érdekes fordulat! Talán szét kellene választani a feleket. Kellene, de még inkább elfutni, még mielőtt őt is megvernék. Fogta magát hát, és észrevétlenül elfüstölt, két perc múlva pedig már úgy szaladt, mint az áram a huzalban. Rövidesen feltűntek az első házak, üzletek. Ekkor döbbent rá, hogy még mindig ruhátlan. Ez is filmbe illő jelenet, amin biztosan jót mulatna, ha csakugyan film lenne. De hát nem az! Ez itt bizony a meztelen valóság, s ami még rosszabb, még csak nem is néző, hanem szereplő, szenvedő alany is egyúttal. Hm, valahogy ruhát kellene szerezni, mert így pucéran mégsem sétálhat végig a városon! Az ám, de honnan, ez itt a dilemma. Éppen egy udvar mellett tépelődött, amikor észrevett odabenn egy ruhaszárító kötelet telis-tele frissen mosott ruhával. Hát innen! – ütött a homlokára vidáman. Egyszerűen becsenget, és elkéri, vagy megveszi onnan azt a szép fehér vászonnadrágot. Nem rossz terv, csak az az egyetlen gyengéje, hogy meglátják, a többit már el sem meri képzelni. Más lehetőség? Ha ellopja, bocsánat, kikölcsönzi, hogy a tízparancsolat ellen se vétkezzék. Mivel senki sem volt a közelben, a kerítés meg alacsony, egy-kettő átjutott a lándzsaként meredező rácsokon. Klassz nadrág, meg ezek a pólók is! – rántotta le őket boldogan a kötélről.

– Hát te mit akarsz? – ijedt meg egy hirtelen előugró kutyustól.

– Vau-vau!

– Pszt, meghallanak!

Elhallgatott, de csak azért, hogy utána fogai közé kapja a nadrágot.

– Mars! Szereted a májat? Mindjárt hozok egyet, ha elengedsz.

– Bobó! – hallatszott fel ekkor valahonnan a sötétből. – Hol vagy? Vacsora! Már megint a macskákat kergeted?

Hó, már csak a gazdi hiányzik! Kiengedte kezéből a ruhákat, és hanyatt-homlok visszamenekült az utcára! Nyargalt néhány métert, majd puff, beleütközött egy öregasszonyba.

– Jézus Mária, egy szatír!

Tovább, csak minél előbb Ákosékhoz érjen már!

– Nézzétek azt a bolondot! – mutogatták egymásnak az emberek; egyesek kinevették, a fiatalok megdobták kővel, végül belökték egy vizes árokba.

– Itt repül a kismadár! – villantotta rá a fényképezőgépjét hirtelen valaki.

– Menjen innen azzal a géppel, jóember! – emelte kezét arca elé védekezően Madaras tiszteletes.

– Itt gárgyuljak meg, ha ez nem a Pethőék csuhása! – bukkant elő kegyelemdöfésként a szabó egyik szomszédja. – Mit keres a sáncban, tiszteletes úr?

János úgy tett, mintha nem ismerné. Bekente magát sárral, hogy nehezebben lássák meg a sötétben, és újra nekivágott a kecskeméti utcáknak.

– Ez nem lehet igaz! – csapta össze a kezét Györffy úr, amikor János betoppant hozzá, mint egy kísértet.

– János! Madaras tiszteletes? Miért vagy meztelen, és… és mi ez a büdös sár rajtad?

– Azonnal elmesélem, de előbb hadd fürödjek le, barátom.

Másnap már a címlapon virított János kalandja, plusz a fényképe a Petőfi Népében[i]:

Ismeretlen ámokfutó Kecskemét utcáin

Margit kezeit tördelte, de hogy őt mi aggasztja, arról már senkinek sem számolt be. A lelkész megvigasztalta.

– Ne búsulj, angyalkám, a lényeg az lényeg, amin ez az affér egy cseppnyit sem változtat. Egyébiránt ne aggódj, maradt még egy kis pénz a folyószámlámon, és ha autót ugyan nem, de a gyűrűket mindenképp megvesszük

Meg is vették legott – persze Ákosék biztonsági felügyelete mellett –, s félórával később János már robogott is vissza Tázlárra. Vadkertre érve azonban már nem látogatta meg sem az apját, sem Olgát. Annyira tele volt az átélt izgalmakkal, hogy másra sem tudott gondolni. Mindent összevetve, elég szerencsésen végződött a kalandja. De végződhetett volna rosszabbul is, például úgy, hogy homlokára vésik a keresztet, kitörik a fogát, bekísérik egy őrsre vagy pszichiátriai osztályra.

 

__________________________________________________

[i] Bács-Kiskun megyei napilap.

 

 

 

(Illusztráció: ref)