Címke: próza

Nagyárpi szőleje

 

Nagyárpi nem arról híres, hogy ha sokszor gyorsan egymás után kimondod a településnevet, minden tisztességes negyedikes nevetőgörcsöt kap tőle. Tulajdonképp nem is híres. De Nagyárpinak biza van szőleje. Pontosabban komplett szőlőhegye. Mint minden tisztességes dél-dunántúli falunak, meg városszélbe olvadt falunak. Nagyárpi is épp ilyen. S hogy miről híres a szőleje (ami nem is híres)? Hát, leginkább arról, hogy a Dunántúli-dombság (a Mecsek hegységgel) festői környezetébe helyheztette az Úristen egyik boldog pillanatában, midőn a nagyárpiaiak megrészegedni óhajtottak századokval ezelőtt. De ezek a piaiak, a nagyárpiaiak biz’ nemcsak úgy a hegybe rakták a hegyet, márminthogy nem csak úgy, hogy a faluból rendesen fel lehessen oda menni, hanem úgy igazán bonyolultan, hogy aki iszik, igyék rendessen, s maradjon odakünn napokig, ne idegesítse otthon az asszonyt. Szóval arról híres Nagyárpi szőleje, hogy nem lehet csak úgy odamenni, s vissza a faluba. Kinn kell lenni. Rendesen. Ahogy a fagyott kutyaszar a panel aljában télvíz idején. Itt mindegy, tél van-e vagy nyár, ha valaki inni óhajt, tegye röndössen, menjen át a szomszéd pincéjébe is, más az a bor, s végig kell kóstolni. Fesztivált gondoltak szervezni ide a nagyárpiai tisztes gazdák, borfesztivált, de rájöttek, hogy nem tehetnők azt borkészleteik fölösleges megdézsmáltatása nélkül. Így Nagyárpi szőleje arról lett híres, hogy nem lett híres. Föl-fölmenendenek a gazdák a sáros-göröngyös földutakon az istenatta hegybe, s maradnak, amíg ki nem józanodnak annyira, hogy visszataláljanak életük párjához, aki ezalatt nagymosást tartott, felsúrolta a padlót, lemosta az ablakokat, összepletykált a szomszéd fehérnépekkel, szóval tette mindazt, amit akkor nem tud, amikor a teremtés koronája csülökpörköltet kér nap-nap után. S fönn a hegyen a borgőz midőn vérükké válik a házak urainak, vöröslő orrukkal bészívják az istenatta hegyi levegőt, s elgondolják, milyen jól tették századokkal elébb őseik, hogy nem tették híressé a Nagyárpi szőlejét.

Tudom, nem ezt a beszámolót vártad a nyaralásomról, Nagyi, de ezen jártatom a fejem itt, a toszkán szőlőhegyekben, tán honvágyam támada a nem híres hegy irányába.

mint mindig

tengerhez mérten se vége,
se hossza a tengerpart
menti nézelődőknek:
várják megtörténni
a tengert kimerülten, újra-
töltve magukba a sós lét;
hiába, sehogy se fér a
fejükbe, miként kap léket,
ha egyszer állóvízből készül a
hajó

Állomáshelyüket
rendre váltogatva
csakhamar ismét
kibírhatatlanná
válik helyzetük,
egyet kivéve:
a Te mosolyodat nem tudom hova tenni.

mint mindig, ezúttal is olajozottan
megy: meghajlás, bemutatkozás, lélegze’ –
van, ami nem tart semeddig –
mint olyan gyerekjáték vagy
szóra sem érdemes szerep – súgóé

 

(Illusztráció: Paul Klee)

A fátyol

Késő este volt. A régi fa keretes ablakon kopogott az eső. Péter az ágyán ülve figyelte, ahogy a cseppek lassan lefolynak. Pannira gondolt. A cseppek az üveg repedéseibe szivárogtak, és elnyelte őket a sötétség.
Dörgött az ég. Péter megborzongott.
Sóhajtott, majd levette a kopott bőrborítású fényképalbumot az éjjeliszekrényről. Közös képeik voltak benne, Pannival. Kinyitotta, majd lassan az orra elé emelte a lapokat. Beleszippantott egy nagyot; magába szívta a dohos, régi illatot. Egy pillanatra női parfümöt érzett a levegőben – vagy talán csak érezni akarta.
Az album széléről gyűrött, színes cetlik lógtak ki, rajtuk bútorboltok nevei: IKEA, RS Bútor, XXL Lutz és különböző antik üzletek. Visszagondolt első találkozásukra.

Az első szemeszeterben ismerték meg egymást, olaszórán.
Péter elkésett. Már csak Panni mellett volt szabad hely. Péter kipakolta füzeteit, tolltartóját, széleiket a pad végéhez illesztette.
Ekkor valaki megbökte a lábát.
– Szia, Panni vagyok! – bazsajgott rá barna fürtjeivel.
– Peti – majd megigazította szemüvegét, és elnézett az ellenkező irányba.
A tanár kalimpálva magyarázott. A diákok alig szólaltak meg.
Aztán véget ért az előadás.
Felborult egy szék, a hallgatók kiabálva vitatkoztak a tegnap esti meccsről. Az ablakban egy ártatlan fülemüle figyelte a jelenetet.
– Nem vagy éhes? – szólította meg Panni Pétert, miközben elállta az útját.
– Öhm… De. Pont most akartam enni – felelte zavartan.
És elindultak. A Ráday utcán sétáltak végig, esőtől nedves, fakó leveleken lépkedtek. Szürkület ereszkedett az utcára.
Betértek egy sushizóba, kértek két napi válogatást, és beültek egy ablakhoz.
Elkezdtek enni. Pontosabban csak Péter. Panni letette az evőeszközöket a tányér mellé, keresztbe tette kezét, és hátradőlve figyelte Pétert.
Péter lassan evett. Lehántotta az algát, majd a tányér szélére tette. Ugyanezt megismételte a rizzsel, a garnélával, a tintahallal és az angolnával.
Panni egyre közelebb hajolt Péterhez, és amikor már szinte összekoccant a homlokuk, Péter frusztráltan megszólalt:
– Ne haragudj, hogy megkérdezem, de miért nézel ennyire? Valami nem tetszik? És miért nem eszel?
Panni visszadőlt a székbe. Száján egy kaján, szinte perverz mosoly futott végig, majd porcelán keménységűre komolyodott az arca.
– Mind színészek vagyunk. Kíváncsi vagyok, milyen a természeted valójában – felelte, és kinézett az ablakon, egy gyrost csócsáló galambra.
– Egyébként miért jelentkeztél olaszra? – fordult vissza az asztalhoz Panni.
– Nem tudom. Érdekelt a nyelv, nem volt különösebb oka – vágta rá, és lesütötte a szemét.
Ez persze nem volt igaz.
A szülei megzsarolták; ha más nyelvet választ, nem támogatják anyagilag. Az olasztudás generációkig visszanyúl családjában.
És volt más is. Gyerekként elvarázsolta a ritmus, hipnotikus állapotba került a zene hallatán. Akkoriban még nem voltak szavai rá, csak azt érezte, hogy a szabályok elengednek, a ráadott szerepek feloldódnak a zenében. Ezt a megsemmisülésben rejlő szabadságot kereste azóta, mióta pár hónapos korában meghallotta Verdi Ottellóját.
– És te miért? – kérdezett vissza Péter.
Panni nem hallotta. Éppen a szomszéd asztalnál ülő etetőszékes babát figyelte, ahogy pufi arcán szétkente a szójaszószt.
Péter egy darabig várt, aztán egy rizsadagot dobott a szájába. Nem merte még egyszer feltenni a kérdését.
Egy darabig Pannit próbálta nézni. Görcsölni kezdett a hasa. Nem szerette figyelni az embereket. Félt, hogy olyat lát, amire nincs felkészülve.
Egyszer csak Panni szomorúan ránézett.
– Te tudtad, hogy mindent csak egyszer láthatunk? Ez annyira gáz. – majd felnevetett. – Mondjuk azt nem bánom, hogy apám csak egyszer vert el a szülinapomon – kuncogott tovább.
Panni szülei mindig mézesmázosan beszéltek hozzá, de gyakran elverték.
Péter megijedt Panni hirtelen vallomásától. Egy angolna darabot tologatott tányérjában. De mégjobban megijedt saját érzésétől: bárcsak egyszer őt is elverték volna a szülei.
Péter ezután nem szólalt meg.
Panninak fel sem tűnt, elmerült gondolataiban.
Kedvenc kérdésén filózott: vajon az emberek mikor viselkednek őszintén?
Befejezték az evést, kiléptek az utcára. Péter tekert egy cigit, és rágyújtott. Panni végig nézte, ahogy elszívja. Köszönés nélkül elindultak két irányba.

Péter visszalapozott az első polaroid képhez: az Ikeában jártak azon a napon.

Kora délután volt. Az őszi szellőben bíbor, bordó, és rozsdás falevelek kavarogtak. Kék kartonpapír volt felettük az ég, fehér karcolatokkal.
Az IKEA-ba mentek ebédelni, Panni megkívánta a húsgolyót. Péter ekkora már megszokta Panni szugerálását. Zavar nélkül rendezgette az ételt tányérjában.
Visszavitték a tálcákat a szennyestartó kocsihoz, és elmentek a lépcsőszerű konektoros pihenő részhez. Útközben Panni előhalászott egy csomag rágót.
– Kérsz?
– Megint felesbe?
– Még szép, jobban esik a szájnak – vigyorgott Péterre.
Lehuppantak egy nagy párnára.
– Hogy halad a kutatásod? ­– kérdezte Péter, cinikus hanglejtéssel kiejtve a kutatás szót.
– Jól, jól – felelte Panni, miközben felrakta tölteni a telefonját. – Az biztos, hogy az evés szent dolog. Ott van egy átjáró a póz és az ösztönlét között. Olyan ez, mint egy vékony fátyol –  folytatta komoly arccal.
–Ahha. Értem – ráncolta össze szemöldökét Péter. – És hogy jön ide a szex? Arról is mindig magyarázol, meg olvasol.
Panni a távolban moslékozó konyhás nénit bámulta, és hosszasan elgondolkozott.
– Jó kérdés. Őszintén, nem tudom. Az evés és a szex a kulcs. Ez tuti. De nem értem, hogy mi kell a szexnél az átlépéshez.
Péter bárgyún bámult maga elé.
Milyen fátyolról hadovál folyton? – morfondírozott. Legyintett egyet, és elkezdett tiktokozni.
Míg Péter görgetett, Panni az őket körbeölelő kirakatlabirintust figyelte.
Egy fiatal pár king size franciaágyat nézegtett.
– Figyelj, szívem, nem tudom. Tudod, hogy szeretek beleugrani az ágyba. Nekünk minőség kell, ami elbír évek múlva is – mondta a férfi.
– Jaj, Fecó, ne szerénykedj. Ugorj bele! – vetette oda a nő, miközben gyorsan körbenézett. – Gyerünk, most nem lát senki!
A férfi hátrébb lépett kettőt, majd rávetette magát az ágyra. Ahogy matracot ért, még párat rugózott rajta. Öblösen felkacagott, majd magához húzta a nőt:
– Tökéletes. Jó kis színész vagyok, nemde? – vihogott tovább.
Ekkor Panni felpattant, megragadta Péter kezét, és maga után húzta a kirakatok sűrű útvesztőjébe. Mire Péter kettőt pislogott, már egy eldugottabb bemutatószobában álltak.
– Panni? – kérdezte Péter zavartan.
– A fátyol… a fátyol, Peti – válaszolta Panni izgatottan.
– Megijesztesz.
– Ne félj, kedves. Kutatásom új mérföldkőhöz érhet. Ugye segítesz nekem? – súgta, majd lágyan megcirógatta Péter arcát.
Panni leültette Pétert a smaragdzöld bársonyhuzatos székre, a hatalmas cseresznyefa asztal elé. Valahonnan lobbizott tányérokat, evőeszközöket is.
– Most játszd el, hogy egy hosszú iskolanap után hazaérsz. Én leszek az anyukád.
Péter megszeppenve nézett rá.
–Találj ki valamit  – noszogatta Panni. – Milyen volt a suli, kisfiam?
Péter az asztal frissen kent lakkozását kaparta.
– Szar volt, nem akarok olaszra járni. –tört elő belőle.
Panni letette elé a képzeletbeli vacsorát.
– Egyél, Péter! Igenis be fogsz járni olaszra, angyalom, vagy talán kérsz egy pofont?
Péter szeme megvillant.
– Nem értem, miért kell erőltetni, már a nagyi se beszélt olaszul, nemhogy ti apával. Nekem meg minek? –folytatta egyre erősebb hangnemben. – Képmutatóak vagytok, folyton csak baszogatsz. És…
De nem tudta befejezni a mondatot, mert Panni pofon vágta. A lány szűziesen rámosolygott, és közelebb tolta a tányért Péterhez.
–Egyél.
Megérintette kipirosodott, enyhén duzzadt arcát. Egy pillanatra el is mosolyodott, rég nem érzett ekkora izgalmat. Evést imitálva várta Panni további utasításait.

A játékok után Panni polaroid gépével mindig lefotózták a helyszínt, mintha temetés után fotó készült volna a sírkőről.
Volt valami csontig hatolóan nyugtató a közös rituáléjukban. Megszállottan kutatták a további színházakat. Panni egyre kreatívabb rendezővé vált, Péter pedig egyre bátrabban élvezte lázadó szerepét.
Majd egy fénykép nélküli oldalhoz ért.

Violaszínű, késő esti égbolt telepedett Budapestre. Egy antik bútorkereskedést látogattak meg, telezsúfolva régi műalkotásokkal. Egy ősrégi rádióból klasszikus áriák szóltak. A por csomókban tanyázott, és poshadt, savanyú levegő keringett a szuterén helyiségben.
Ahogy beléptek, Péter mellkasára éles, nyomó érzés nehezedett. Mindig várta Pannival a randikat. De most először valami nem stimmelt. Izzadt a tenyere, émelygett.
Elkezdték a játékot.
–Akkor is menj oda játszani az unokatestvéreidhez, Petike!
–Mindig rám erőlteted ezeket a marhaságokat, dögölj meg, anya!
–Elnézést, csattanást hallottam, minden rendben? – lépett oda a tulajdonos, egy hamvas szakállú öregúr. A pipájával babrált.
–Természetesen, bocsásson meg, éppen kerestünk valamit, és pakolásztunk. De megtaláltuk – nézett rá ártatlan, nagy szemekkel Panni, és felemelte a legközelebbi vázát.
–No, jól van. Én kimegyek pipázni. Itt hagyhatom magukat?
–Igen, csak nézelődünk – mosolygott tovább Panni.
A tulajdonos gyanús pillantásokat vetett rájuk, aztán elindult. Az ajtó előtt megállt, visszanézett Péterre. Majd vállat vont, és behúzta az ajtót.
–Ketten maradtunk – kuncogott Panni. –Ilyen se volt még.
Péter mellkasa még jobban benyilallt. Leverte a víz. Ekkor hallotta meg, az Ottello szól a rádióból.
–Fúhh, elfáradtam – sóhajtott Panni – Na de, főzök neked vacsorát, Petikém. – és odasétált egy régi konyhaszekrényhez. – Aztán, nehogy anyuci legyen a desszert! – kacsintott rá Péterre, kiesve a szerepből.
Péter szédült. Egyre élesebben karcolta dobhártyáját Desdemona áriája.
A nőt kereste szemével.
Felállt, odalépett a dívány melletti rézszínű szobainashoz, és lerántott róla egy piros nyakkendőt. Panni mögé lépett, megragadta a kezét, összekötötte a háta mögött. Rányomta a lány mellkasát a konyhapultra, majd felhúzta a szoknyáját, és le a harisnyáját.
Panni felnyögött.
Állát a fekete márvány konyhapult köve súrolta az egyre intenzívebb mozdulatoktól.
–Ohh, Desdemona – zilált hangosan Péter. Érezte, hogy testét elönti a forróság. Lökött még párat. És zokogva a lány hátára borult.
Panni némán kiszabadította magát Péter karjai közül. Elővett egy zsebkendőt, és letötörölte az arcára tapadt port. Elindult a kijárat felé. Az ajtóban megállt. Panni is visszanézett Péterre, mintha mondani akarna valamit, de nem szólt, csak kilépett az ajtón.
Soha többé nem látták egymást.
Egy vaskos kéz érintette meg Péter vállát. A tulajdonos volt, végzett a dohánnyal.
–Ne búslakodj öregem, ezeknek a nőknek semmi se elég. Rájössz majd te is, ezek mind elhagynak. Ezért nem is házasodtam meg soha – szórakozottan pödörgette a szakállát.
– De egyet jól jegyezz meg, öcskös: anyádra és a főztjére mindig számíthatsz.

Péter még mindig az esőcseppek vándorlását figyelte a szobája ablakán. Becsukta a fotóalbumot.
Felállt, a konyhába ment, és vizet forralt. Elővett egy csípős marhás smack levet. Belerakta egy tálba, majd ráöntötte a forró vizet. Amint ehetővé hűlt, kiment a nappaliba, a nagy tükör elé, amiben egész testét látta. Leült, belebámult saját arcába, és enni kezdett.

 

A beszélő ködmön

 

Van egy bundám. Hatvan éves. Az amerikás nénikémtől kaptam. Bözsi néni most kilencven. Ha jól számolom, épp harmincévesen viselte először. Rám hagyta. Illetve orvul rám terítette, amikor náluk jártam rokonnézőben. Azt mondta, a menyeinek nem jön be a bunda stílusa. Ómódi, kényeskedtek, amikor felajánlotta nekik. Oh, come on, baloney, kacsintott rám Bözsi néni. Szerintem meg nagyon is retró. Olyan, mintha gázperzselővel enyhén rápörköltek volna a dús birkaszőrre. Igaz, kissé kozmásra sikeredett, de hát ettől lett igazi gourmand. Mit ne mondjak, nagyon örültem neki.

            A bundát a férfiak szokták venni a nőknek. Bözsi néni kivétel. Amikor a hajdani bundaajándékozási manőverről faggattam, azt felelte, oh, come on, baloney. Ezt az angol kifejezést kötőszóként használta, én egyszerűen úgy fordítottam magamban, hogy encemence. Milyen tömör, logikus és játékos a magyar nyelv! Már ha egyáltalán jól fordítom. Megdolgoztam érte, megvettem magamnak, kész, mondta Bözsi néni. A bácsikád meg három nap múlva vette csak észre, hogy új bunda van rajtam. Férfiak, férfiak!, csettintett a nyelvével. És mi van, ha a bácsikám titkokban állatvédő?, futott át rajtam. Úgy értve, állatvédő lett Amerikában. Mert ott, emlékszem,  mindenkinek volt valami heppje. Mért pont az én drága bácsikámnak ne lett volna? Ebben az esetben viszont rögtön más lesz a bunda színezete, nem?

            A bundám itt-ott lyukad. De semmi baj. Vettem egy bőrvarró tűt, és lokálisan kezelem a problémát. Arra is gondoltam már, hogy új anyaggal foltozom meg belülről. Aztán eszembe jutott a bibliai ige, mely szerint senki sem varr új posztóból foltot régi ruhára. Miért pont én lennék olyan pancser!? Hiszek az igének, maradok a tűnél. Anyám azt tanácsolta, ne engedjem, hogy lesegítsék rólam a bundámat, mert hátulról nézve úgy tűnhet, hogy sorozatlövést kaptam, és az nem annyira nőies és elegáns. Különben meg, jobban tenném, ha vennék egy újat. Hát nem is tudom. Ragaszkodom ehhez a bundához. Sok-sok szép emlék köt össze bennünket. Tíz éve például bekóboroltuk együtt Finnországot. Rekord hideg volt, mindenki lilára fagyott, én meg jólesően vigyorogtam a kozmás bundácskámban. Sífutottam benne, és valaki azt mondta, vadászni induló finnugornak nézett. Már csak a tegez hiányzott a bal oldalamról.

            A bundát és prémet elsősorban a nők és a celebek szeretik. De nem mindenki. Most olvasom, hogy Pamela Anderson például nem. Sőt! Be akarja tiltatni a szőrme árusítását Izraelben. Miért éppen ott? Mert most épp ott van nászúton, egyik volt férjével, akihez másodszor is hozzámegy. Csodálni való az optimizmusa. Nem tudom, ki hogy van vele, de én nem szívesen dobnám sutba az amerikás bundámat. Persze olykor bennem van a félsz: mi történne, ha egyszer gyanútlanul belesétálnék egy békés, nonprofit bundaellenes kampány kellős közepébe? A szőrme azé, aki abban született, virítana a zászlójukon, és nem hiszem, hogy ki tudnám magam magyarázkodni. Ha csak nem úgy, hogy elkezdek bégetni, és birkának adom ki magam. Nekem tényleg nincs már bundaügyben veszíteni valóm. Két-három lyukkal több, vagy kevesebb, nem mindegy?

            Persze nem minden férfi játszik olyan nyílt lapokkal, mint a bácsikám, aki a Ford gyárban őszült meg. Mesélte, hogy tizenkét-tizennégy órát is dolgozott naponta. Délben megtanult az ebédlőasztalnál nyitott szemmel szunyókálni egy fertály órácskát, hogy bírja a délutáni műszakot. Érthető, hogy kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy a feleségének bundát vegyen. Nem úgy, mint az a középkorú ismerősöm, aki egy nagy társaság kellős közepén bejelentette, hogy ha a felesége visszafogy leánykori súlycsoportjába, rögtön vesz neki egy bundát. De nem akármilyet: egy hét számjegyes csodaködmönt. Szegény asszony! Huszonöt évet kellett volna fiatalodnia pár hét leforgása alatt. Ennél már az is könnyebb feladványnak tűnt volna, ha visszamegy az anyja méhébe, és újraszületik. Bár szerintem akkor több szerencsével jár. Például máshoz megy feleségül.

            Egy biztos, mióta világ a világ, a bundák körül állandó felhajtás és botrány van. Hazánkban a suba a virágkorát a tizenkilencedik században élte. A magyar paraszt egyik legszebb ruhadarabja volt. Viseletét a pásztoroktól vette át. A váci püspök állítólag egyszer elrendelte, hogy a szolnoki bundás lakosok az undok zsíros szag miatt be ne merészeljenek lépni a templomba. Na, ebből lett akkora cécó, mint ide hat hét.

Rózsa Sándor is nagyon szerette e nemes ruhadarabot. Naná, hogy szerette, hisz igazi celebbetyárként nagyon fontos volt számára a karizmatikus megjelenés, továbbá hogy napi huszonnégy órában ne ártson neki se nap, se szél. Bokáig érő, a hátán fekete bárányból (mi másból) varrott subája hozzátartozott a tudatos önmarketingjéhez. Hogy mennyi vért és gyilkot láthatott az a bunda! Elképzelni is szörnyű! Nem úgy, mint az enyém, amely néhány családi veszekedésen kívül kiegyensúlyozott, nyugodt bundalétet tudhat magáénak.

             A minap a buszon kapaszkodás közben éreztem, hogy valami rossz fog történni. Egyszerre kiszáradt a szám és felcsuklottam. Igen, igen, igen. A bundám jobb ujja a vállamnál elkezdett hasadni. Láttam jól a busz ablakában. Te jó ég! Mi lesz velem, ha korkedvezménnyel nyugdíjba kell küldenem? Annyira szíven ütött a dolog, hogy majdnem elvétettem a megállót. De szerencsére nénikém hangját hallottam ki a zajból: egy bunda csak egy bunda, oh, baloney, come on!

Egymás nyelven

 

Սուսաննա Սաֆարյանի: Օրոր ասեմ
[Susanna Safaryan: Oror asem]

Lementek a lépcsőn a szekrények, gyalog. A székek, az ágyak. Az asztal. Minden fiók. Végig a kerten, az utcán, dombokon? Amit meséltünk, látjuk.

Felszáll a buszra egy szék és leül? Leül az asztal? Átadja helyét a szék?

Ami marad, csempék, falak. Ablakok, erkély. Kert. Lejtő, emelkedő, buszmegálló. Zuhanyrózsa, mosdókagyló, vécécsésze. Miért zuhanyrózsa, kivirágzik a zuhanyfej?

A szobákban a helyek, sötét szekrények, világos szekrények sötét, világos helye. Ágy helye. A szőnyegen ülünk, amíg a szőnyeg is le nem megy a lépcsőn a kertbe.

Aztán a kacsafarkú szender, szél hozta szarkaláb. Szomorú japánakác. Az eperfa lombja. Bogarak zengnek a sötétben. Elhozott és máshová vitt dobozok, keresés.

A Nap körülkémlelt. Most kel fel a Nap, éjszaka? Beesteledett, kiesteledett. A kerti hintaágy és a darazsak, akiknek bottal lepiszkáltam az építményét, és napok múlva is visszatérnek.

Úgy alszom, mint egy szobor. Aranyalmahal, eukaliptuszméz? Egymás nyelven. Aztán a zöld szoba. Ha a felhők az égen járnak, miért nem járnak a földön? A cethal felúszott a fára.

Ha megértjük egymást, bármilyen szavakat használhatunk. Amikor kivágnak egy fát, meghal egy ember? „Sohasem felejtlek el.”

A pillangós-madársóskás mező. Törékeny fűz, csavart fűz. A kakasmandikó olaszul kutyafog. A szajkó utánozza a fejsze hangját és megijednek a fák.

Hattyú plüss. Én is vízi állat vagyok, csak nem a víz belsejében, hanem a tetején élek. Könnyebb repülni, ha nincs befagyva az ég. Egész éjszaka a tengerben takarítottam,

kifésültem a hullámait a csőrömmel. Csőrpörkölt. Te felé futsz, én előle, rózsabogár. Egyetlen hangot sem, mozdulatlan. Könnyem, ölelés. Még együtt vagyunk! „Lehet, ez egy próbatétel.”

Az ismeretlen hely, ismeretlen szobák. Megnézhetjük, milyen bútorok vannak, köszönhetünk nekik! Vigyázat, gyerekek! Szavak napjai, és a szavaknélkül.

Csíkos kéregjáró, cédruslombjáró és citromlombjáró, estifecske. Hósirály, indigópinty. Nyugati réticsiröge, tigrislombjáró.

2025. 07. 01. 14: 53: 48
Pilisvörösvár

 

KOLIBRI
1. Nyelv nélküli szavak
2. Csendben énekelt énekek
3. Egymás nyelven
4. Távoli éneke [februárban várható]

Jázminnak

„a szobákban a helyek”: Érte fél
„a Nap körülkémlelt”: „Mikor a nyúl felébredt, már lemenőben volt a nap. Körülkémlelt, látja-e a teknőst közeledni.” (📖 A nyúl és a teknős = A városi és a falusi egér és más történetek, szerk. G. Láng Zsuzsa, ford. Gergely Kata, Officina Nova, Budapest, 1991.)
csíkos kéregjáró, cédruslombjáró, citromlombjáró, estifecske, hósirály, indigópinty, nyugati réticsiröge, tigrislombjáró: Kanadában előforduló madarak.

(Illusztráció: Citromlombjáró [Protonotaria citrea]; Marike Macdonald: A New Day Dawning)

Hihetetlen utazás

 

Az ébenfekete hajú férfi a fal mellett állt. Kék szemében megcsillant az óceán.

​Mikor megmozdult, a cipője réseiből fehér homokot szórt a padlóra.

​A lány a pult mögött ült, vastag plexifal választotta el az előcsarnokban tolongó emberektől. Aranyszínű selyemkendője a sárga lámpafényben sugarakat szórt.

​A férfi mellén kék szegélyes, ezüst betűs felirattal írt név: Kala Pál. Ő volt az utazási iroda biztonsági őre. Minden nap távolról csodálta a pénztárosnőt.

​A lány gallérhajtókáján piciny névkitűző, rajta: Varg Ánya.

​A férfi hirtelen gondolt egyet, benyúlt az áttetsző fal félhold alakú résén, elkapta a meglepődött lány kezét és kirántotta a nyíláson.

​Először alacsonyan szálltak, akár a kiskacsák, majd egyre magasabbra emelkedtek. Az emberek sószoborrá dermedtek a látványtól. A pár körözött egy keveset a bézs álmennyezet alatt, aztán nagy sebességgel belecsapódtak a legnagyobb plakátba, ami utazást hirdetett, a Maldív-szigetekre. Mikor nyomuk veszett, azúrkék víz lepte el a termet, és a sószobrok oldódni kezdtek.

​Pál és Ánya a plakátvilág  fehér fövenyére ereszkedtek.

​Szerelmesen néztek egymásra, majd kézen fogva indultak felfedezni a szigetet.

​Alig léptek néhányat, egy röfögő cirokseprű támadt rájuk, de Pál feketeöves karatésként néhány ütéssel a földre küldte a megvadult jószágot.

​Néhány pillanat múlva egy gigantikus papaya gurult feléjük. Ánya labdaként passzolta Pál elé, aki szájon vágta a gyümölcsöt, mire az sírva iszkolt el.

​Amíg Pál megkötötte cipőfűzőjét, föléjük repült egy fehérhasú szula. Karmaival Varg Ánya lobogó vörös hajába kapott, és az égbe emelte.

​Pálnak sikerült elkapnia a lány nylonharisnyás bokáját. Belekapaszkodott, így repültek a zene szárnyán, mert egy agámákból álló utcazenész csapat játszott éppen alattuk.

​A tüskés agáma fésűre rögzített celofánon muzsikált, a nyugat-afrikai szivárvány agáma stílszerűen berimbau-n, egy íjszerű hangszeren zenélt.

​A telepes agáma pávakék dezodoros dobozt  ütögetett fémpálcával, a tüskésnyakú pedig éneklés gyanánt ordított (pontosan úgy, mint az a bizonyos fába szorult féreg).

​Végül nekiütköztek egy pillecukorból készült sziklafal imitációnak, és lecsúsztak a földre. Azonnal neki kezdtek barkácsolni kókuszhéjból valami tutajfélét, és uccu az óceán.

​A Tini Nindzsa Teknőcöket gyorsan legyőzték. A vérszomjas cápasereggel már nehezebb dolguk akadt, Pálnak még vízipisztolyos arzenálját is be kellett vetnie. Amikor a víz vörössé változott, vérplazmát gyűjtöttek. Csak a szerencsén múlott, hogy a dereglye nem süllyedt el a tetemes zsákmány súlya alatt.

​Amint partra értek, a napkorong felrobbant. Fekete hamu hullott alá.

​Kala Pál kinyitotta a szemét. Ellökte magát a hűvös márványfaltól, Varg Ányára kacsintott, aki keskeny ujjaival vaskos köteg pénzt tett be a számlálóba.

​Ahogy Pál a megszokott körét járta, felnézett a nagy plakátra, ami a gyönyörűséges Maldív-szigeteki körutazást hirdetett.

​Minden lépésnél fehér homok szitált cipője réseiből.