– Itt van mind a kilenc – invitálta kijjebb a teraszra Renáta Rozáliát, a barátnője barátnőjét, aki nagy bonsai-szakértő hírében áll. – Egyelőre még csak kilenc van, de amint lehet, többet is szerzek. Ezt az egészet be akarom majd telepíteni bukszussal – mutatott körbe széles karmozdulattal Renáta a teraszon, amely legalább nyolcvan négyzetméter alapterületű lehetett; az ember nem is gondolná, hogy ilyen házak vannak a főváros szívében.

Rozália csettintett, és bólogatott is hozzá, mintha elismerően azt mondaná, hogy ez igen! Ezt nevezem cserepes bukszusneveldének!

– Idenézz, kilenc bukszus, 35O milliméteres cserépben. Itt a legnagyobb, ez másfél méteres. Ez lesz a minta, ennél magasabbra nem hagyom őket. Majd metszem őket folyamatosan, hogy ne nőjenek nagyobbra. Szerintem majd a gyökerüket is vágnom kell, ha nagyon megindulnának. Nem tudom, lehet, hogy nem így működik a dolog, de szerintem így kell, majd te is elmondod a véleményedet. Hát ezek nekem olyanok, mintha a gyerekeim lennének. Szerintem azok is. Ezekkel is úgy kell bánni, mint a kamaszodó gyerekekkel. Ha az ember nem nyesegeti állandóan a vadhajtásaikat, akkor előbb-utóbb a lelkük is elvadul, nem igaz? Középnagy bonsai bővebben… →

„A pestis életérzés, tagadás nincs.”

(részlet James Francis Leathersock Földszagú Úristen című eposzából)

Megfáradtan tapadt a gerendára, tüdeje a nagy zihálástól majd’ szétrepesztette potrohát. A rongyos újság és durva szitkok elől való menekülés azonban megérte a fáradságot. Színültig zabálta magát a kutya ürülékével. Hosszú idő után végre újra érezhette az utánozhatatlan zamatot. Manna volt a rothadó húshoz vagy gyümölcshöz képest. Egyetlen étel íze múlta felül a bizsergetően fanyar kutyaürülékét: a legalább három nap óta a tűző nap martalékává vált patkány testében érő salakanyag. Összes szárnyát odaadta volna, ha ismét érezheti gyerekkorának meghatározó ízét. Szentül hitte, hogy az az íz határozta meg fejlődését, repüléseinek útvonalát, meneküléseit, nappalait és éjszakáit. Mintha ő maga egy üres hüvely lenne, s azzal szállta volna meg valamiféle démon. Ez a démon mintha napról napra gyengült volna benne, de mielőtt teljesen eltűnik, még pusztító függést akar kényszeríteni rá. Megszállott lett. Nem tudta, hogy amit keres, az egyszeri csoda rövid életében, s ezt hajszolni a legnagyobb hiba, ami megeshet a világban. James Francis Leathersock: Legyek vacsorája bővebben… →

(mit akarsz tenni a nyomásmérő műszer elhelyezésével megnyitásával  járni amíg vége nem lesz azt állítják az űrhajós kellemetlenül érzi magát a kabinban a manométerek adatai torzítanak feltételezhetjük a hold ásványi anyagai a földével megegyeznek így történhetett hogy Somfai pulzusa felszökött és a mesterséges űrállomás a napenergia középpontjába került)

Elrejtettek egy órát egy nyájas délutánon a napsütésben. Eldugták az időgép alá, bízva a meglepetésben. Eléggé hegyes és élénk óra volt valamilyen magasságban. A mutatók görbék, és vánszorognak, mint a vakond, és a nap helyzetének megfelelően mozognak. Néha könnycseppek gördültek végig rajta. Összehasonlításokon fog múlni, mit tesznek, és miben járnak. Összejönnek, ajánlkoznak, kit kéne megkörnyékezni? Éva is közöttük van, katonaruhában, kiböjtöli, sőt még utánuk is köszön. Kevésbé pillantgatnak egymásra, pedig elérkezettnek látszik az idő. Felnéznek, körülmutogatnak, boldogtalanok. Egymás hátába kapaszkodnak, ez a sírás. Beleszúrja a tűt, öltögeti oda-vissza a bőrét. A bánatot felváltja a lelkesedés, a legendát az anekdota. Éva bővebben… →

Zörgettek Florentin farönk házának ajtaján. A ráncokkal barázdált arcú mester fölnézett a falra szerelt fekete rigós órára, amelyben csak két perc választotta el a madarat, hogy kigördüljön és fütyörészve jelezze az este nyolc órát.

A Fekete-erdő már ebben az órában, még így nyáron is sötétebb volt, mint amire a neve utalt.

Megpördült a forgószékkel, legörgette az öléből a szőke kislányok göndör hajtincseire emlékeztető faforgács darabokat és az ajtóhoz ment.

– Minden jót, Florentin, elnézést kérek az óráidtól és tőled, de eltűnt személyt keresünk. Nem láttál egy kínai férfit ma errefelé? – érdeklődött Edwin, a fiatal rendőr. A mester jól ismerte már gyermekkora óta a nagy füllel és borjútekintettel megáldott fiút. Udvarias gyermek volt, s tudta, hogy kit és mit kell tisztelni a Fekete-erdőben. A szülei érdeme. Florentin készítette a rendőravatására a család ajándékát, a rendőrőrs mögé rejtett órát, no meg a benne pörgő kakukkot. Mindenki azért a birtokháborító, önző madárért volt oda, kivéve őt. Mielőtt válaszolhatott volna Edwinnek, a háta mögött az általa sötétbarna fából faragott óra ajtaja kinyílt, felbukkant a madár, megpördült a tengelye körül és rigófüttyel töltötte be a helyiséget.

– Fekete rigó? – kérdezte kíváncsi tekintettel Edwin.

– Az – válaszolta kurtán, majd a sárgacsőrű előadása után hozzátette –: nem járt idegen ma erre. Meg sem várta, hogy a rendőr elköszönjön, bezárta a nehéz faajtót, amelynek vasból készült zárja csörögve feküdt rá az ajtófélfa nyelvére. A kínai rigó bővebben… →

– Szóval így történt. Bepróbálkozott nálam.

– A főnököd? Tényleg?

– A főnököm, igen. Így kerültem a zsíros kenyér másik oldalára.

– Hogy jön ide a zsíros kenyér?! Hogy kerültél oda, Gyémánt? A zsíros kenyér másik oldalára? Mi az? A hatalom? Van a zsíros.

– Ne, ne, ne. Ne add a szájába, inkább kérdezz, kérdezd meg tőle.

– Elmondhatom?

– Igen.

– Igen, de nem kell didaktikusnak lenni.

– Tamás! A zsíros kenyér másik oldala…

– Az a csóróság.

– Na, most mért dumálsz bele!

– Jó, na, na, jó!

– Maradj csöndben!

– Az egészen mást jelent. Tehát…

– Már értem.

– Már érti!

– Tehát akkor, amikor arról beszélünk, hogy a kenyér másik oldala, akkor ez azt jelenti, Tamás, már legalábbis azokban a körökben, ahol én mozogtam addig, hogy megdugsz.

– Értem, értem. Tehát azt jelenti, hogy van a nagypénzes és a csóró.

– Nem, nem, nem!

– Hát? Egy talált tárgy, avagy értekezés a zsíros kenyér két oldaláról bővebben… →

Kitépem a szemem. Előttem kés, villa, tányér. Vacsoraidő. Körkörösen mozgatom a szám. Ügyelni kell, hogy ne legyen merev az arcom, mert úgy nem lehet dolgozni, úgy nem lesz finom. Lerázom kezeimről a szőrt, hagyom, hogy megtapadjanak a tányéron. Köretnek jó, de nem elég, pár bőrdarabot is lefejtek az ujjamról. Mély levegő, fejkörzés, nyakroppantás. A falon lévő festményt bámulom.

Dörzsölöm a fejbőröm, mert nem elég, hogy delfin úszik az égen, több kell, lazábbnak kell lennem. Féllábra állok. Zsibbadok. Nem nyitom ki a szemem. Elképzelem, hogy ananász vagyok. Várom, hogy felvágjanak, és jóízűen rágjanak. Nevetek. Rágjanak, gyertek, rágjatok már meg, mi lesz, egyetek már meg, nevetek, a kurva anyátok. A képkeret bővebben… →