Ma egy éve. Széthullott végleg egy régi barátom. Összeroppant. Engedtek az inak és az izmok. Ugyanígy fogok én is megdögleni. Egyszer csak fapapucs, és annyi. Hiába itt gyógyszer, torna, diéta. Hiába a mindent-kutató pszichológusi belémnézés, meg a bíztatás. Meg fogok pusztulni. És egyre közelebb a pillanat. Úgy élünk mi, sorvadásos kitudjakicsodák, mint izzó tűzhányó tövében a szerencsétlen őslakosok. Bármikor végünk lehet. Felelés alatt, a budin, a kocsmában, csókolódzás közben. De leginkább konok lassúsággal aszunk el. Hogy érezzük, milyen fiatalon megvénülni, töpörödni. Milyen is az, mikor bennünk fortyog a halál. Ma egy éve. Széthullott. Pedig szerelmes volt! De nem tartotta meg az érzés. Sőt! Még inkább zabálta, emésztette.

Múltkor kint beszélgettünk Dönivel a balkonon. Fasza idő volt. Tiszta tavasz. Döni azzal nyitott, nagy fájdalmasan, hogyha nem lenne elektromos kocsink, csak oda juthatnánk el, ahová eltolnak minket. Ha magunkra hagynak, ott szobrozhatnánk a világ végezetéig. Letörtnek látszott. Aztán kiderült, hogy tönkrement az élete, mármint az aksija.  Eszembe jutott, hogy Isten, aki mindenkit tologat, itt felejtett minket, ebben a zuglói kis nyomorunkban. Döni tök jófej. Végülis most ő a legjobb barátom. Ha lesunyja a buciját, úgy marad. Nincs izma, ami visszaemelné azt a nagy, hájas kobakot a test trónusára. Mondtam már neki, ne zabáljon annyit, mert lassan úgy néz ki, mint egy amőba. Erre azzal jött, mit tegyen, neki csak ez maradt. Meg a terv, hogy nekrofil tömeggyilkos lesz, más értelme úgy sincs az életének.  No, ekkor elküldtem a sunyiba. Mostanában kiváltképp megbuggyant. Az az igazság, hogy Juli sokáig hülyítette. Ez a lökött meg bevette, hogy szerelmes belé egy teljesen egészséges csaj. Egyébként Juli bombázó. Nem látszanak a platinalapocskák a gerincében. A frontot megérzi, mint egy vénasszony. Szóval hülyítette. Szegény Döni meg… Dehát nem mondhattam, hogy tegyen le róla, úgysem lesz neki soha a büdös életben nője. S ha ilyen ütemben sorvad, meg hízik, akkor a matyizásról is lemondhat. Pedig tele van vággyal, ráadásul gengszter-reppel hecceli magát. Hm. Csoda, hogy nekrofil tömeggyilkos akar lenni? Így “szerelmei” legalább nem szaladnak el…

Karácsony előtt nagyon király magyar órát tartott nekünk a beugró tanár. Carmina Burana ment. Középkori irodalom. Tele Istennel, szentekkel, halállal, szerelemmel. Fel is róttam a padra – dansz makabr, meghogy memento mori. Utóbbit átírtam: „Memento Móni”-ra. Jobb, nem? Lehet, varázsló vagyok. Aznap este buli volt, és megcsókolt egy Móni.

(A falakon színes fénypászmák kúsztak. Bömbölt az ezredvég föltartóztathatatlan gépüteme. Nem volt megállás. Sánták, bénák, egészségesek kavarogtak a parketten. A sarokban két kocsiban élő szerelmes próbálkozott egymáshoz közelebb jutni, már amennyire engedte a  rokkant-szekerek fémváza.  Talpig feketébe öltözött ifjú mankózott be a terembe, s azzal a lendülettel  el is vágódott. Ketten ugrottak, hogy fölsegítsék, két kezükben hibádzó. Csúnyácska leányok rohantak, sántítottak, kacsáztak föl-alá. Terveket szövögettek, fiúkra pillogtak. Izgatott ifjak lesték a kifestett, púderezett nyomort. Kacska lábú párok táncikáltak a falak mentén. Egy testesebb lány botjaira támaszkodva rázta terebélyes farát. Mások kocsijaikat billegtették, két kerékre állva akrobatikáztak. Egy ittas legény elhajította támaszait, s nekihanyatlott a vitrinnek. Bekapcsolt a stroboszkóp. A hideg fény szeletekre vágott mindent. A bénácska mozdulatok még sikertelenebbnek tűntek. A nagyvonalúan összefércelt emberfiak végképp széjjelhulltak. A “jobbak” pedig őrülten tekergőztek a fényrácsok között. Izzadt a terem. Nyirkos tenyerek fonódtak össze. A székeken ülő, táncra képtelenek láthatólag élvezték a ritmust, befelé ropták, járt a lábuk, lüktetett hasuk, halántékuk. A magamutogató, egészséges lányok egy asztalra pattantak föl, s mint “túlfűtött” diszkókban szokás, a pódiumról villantották elő hibátlan csípejüket. Sánta-csámpás lány billegett elő sírva az ember-kipárolgásos teremből. Az udvarnak egyensúlyozott. Kiszemeltje, egy ép fiú egy ép fruskát ölelgetett. A közeli kocsma és az intézet között ide-oda rohangáltak mámorért, Ámorért…)

Meg-csó-kolt egy lány! Oldalvást odapislogtam Dönire. Az csak bambán mosolygott a szaggatott stroboszkóp-fényben, aztán kivibrált a teremből. Három napig nem szólt hozzám. Mi több, már a tanárt is azzal fárasztotta, hogy disztrófiás tömeggyilkos lesz. Móni? Gyönyörű. Epilepsziás. Mióta ismerem, kevesebb a rohama. Nem is szabadna strobizni nálunk a bulikon, néhányan bármikor bekattanhatnak. Egyszer láttam kiterülni. Nem tudtam segíteni, hiszen csak úgy ukmukfukk, nincs kiút ebből a kocsiból. Üvöltöztem. Nagy sokára meghallották, és lekezelték a Mónit. Emlékszem, órákig csak pihegett. Fehérebb lett, mint a kifutott tej. A szemében valami furcsa fénytörést láttam. Kis baleset: a kora tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással.

A negyedik nap reggelén Döni épp a levegőben volt, mikor végre figyelemre méltatott. És milyen a Móni? Izéltetek már? Kérdezte fitymálva, röptében. Hülye vagy, Döni… Vetettem oda. Nemcsak a dugimugiról szól az élet. Közben az ápolónak megreccsent a dereka, ahogy leemelte Dönit az ember-daruról, amin úgy lógott, mint egy érett-kövér disznósajt. “A kurva elhízott mindenedet! Megrokkanok ettől a sok bénától!” Félbe is maradt a “kapcsolatfelvétel”. Láttam még, ahogy Döni feje bíborvörösre vált a szégyentől és a dühtől. Kigurultam, mert tanítás előtt találkozni akartam Mónival.

Odakint két régi motoros csepülte egymást reggeli köszönés helyett. Csak úgy, szórakozásképp:

– Na, mi van púpos, lerohad már a domborzat a hátad közepéről?

– Merevedjen a katétered, te, béna madár!

– Állami gondozott fajtákkal nem is tudom, miért beszélek?!

– Még neked áll följebb, nyomoronc, akinek fél lábbal kevesebbet csináltak az ősei?

Átsöpörtem az előtéri lifthez. Nem tudom mitől, de hirtelen befékeztem, s a kaszni helyett a lépcsőhöz gurultam. Hallottam egy ipséről, aki kocsival ugrik lépcsőt. Megálltam a márványszakadéktól néhány milliméterre. Az öregek már abbahagyták a műpörlekedést. (Nem volt közönségük.) Még hallatszott az ápoló zsörtölődése, s hogy Döni valami vagány dumát reppel. Álltam ott a grádics fölött, s eszembe jutott, hogy holnap Spártából írunk. Igen ciki volt, amikor tanultuk. A tanerő belemelegedett az előadásba. A spártai államberendezkedés, a hadsereg, a szokások, Taigetosz…”A súlyon aluli és nyomorék újszülötteket…” Itt elvörösödött és elsápadt. Hiába, újonc volt. Már kimondta, nem visszakozhatott.  Azt hitte, megsértett vele minket. Pedig dehogy! Kicsire nem adunk! Aki nyomorék, az nyomorék. Mi azok vagyunk. Sokkal jobban utáljuk, ha minden áron kedvezni akarnak nekünk. Az nagyobb szembesülés.

Arra riadtam, hogy a nevelőm visszahúz a szakadék széléről, s mondja, vár Móni a földszinten, de ne itt menjek. Délután meg beszélni akar velem. Valaki azt terjeszti, hogy iszom. Rendszeresen. Biztos megint ez a probléma. Három napja tényleg benyomtam kissé, de az azért volt, mert amit nyertem Mónival, az veszni látszott Döni durcájával. Akkor a nővér azzal jött, mi a franc köze van hozzá, nem tudom, miért vedelek, inkább örüljek, hogy ilyen szép barátnőm van. Gyorsan terjed a boldogság híre. Főleg egy ilyen helyen, ahol ritka vendég. Ahol bánatos mosolyok tévesztik meg az idegent. Ahol félholtak élnek kacagva. Móni igazán gyönyörű. Széthullott barátom jóképű fickó volt, nem úgy, mint Döni. Biztos kiütne a nyeregből. Bárcsak megtehetné. Azért én is sármos figura vagyok. A szétesés sármja. Disztrófiás báj. Jön majd egy két lábon járó csodalény, egy herceg, s már viszi is Mónit. Kiáltozhatok a sportkocsija után az elektromos székemből. Átkozódhatok. Már hetedhét határon túl vannak…

Tegnapelőtt érkezett egy új srác. Kutya baja. Csak ez könnyebb suli. Magas, izmos, sportol. Póréhagyma módjára hajló lábaimat begyűrtem törökülésbe. Móni a kocsim karfáján csücsült. Átölelte a nyakam, s hosszan elnézett mögöttem. Onnan hallottam a fazon hangját. Őt leste, ez bizonyos. Aztán megcsókolt. Hideg volt a szája. Hidegebb pár fokkal. Az ilyet megérzi az ember. Még az ilyen tehetségtelen, Taigetosz-szökevény is. Délután nem ért rá.  Nem maradt benn, ahogy rendesen. Pedig nagyon vágytam a simogatását. Meg volt egy érdekes előadás is. A hinduizmusról…

Tegnap elmaradt az utolsó óránk, az egészségnevelés. Egészség? Érthetetlen fogalom. Csak disztrófia létezik: tehetetlenség, katéter, kocsi, kacsa. Reggel egy mantrát motyogtam magamban: Hare Móni, Hare, Hare. Valószínűleg nem ér semmit, de jólesett. Szeretnék neki venni egy lótuszkelyhet, egy hófehér lótuszt. De honnan? Nincs is olyan tiszta virág. Tanítás után kigurultam az erkélyre. Szépen sütött a nap. Csodák csodája odadöccent mellém Döni kocsija is, s minden átmenet nélkül beszélni kezdett kissé elhanyagolt barátom:

– Figyelted tegnap? Mi lehet a bűnünk? Miért ez a sorscsapás? Ez a sorvadás? S miért vezekelnek az ápolók is velünk? Mi ez az egész? Már tömeggyilkos sem lehetek? De mérhet rám a sors ennél nagyobb terhet, ha megint vétkezem? Mivé válhatok: valami vágóállattá? Mi lehetek? Mi lehet egy nevetséges, mácsóskodó zsírpacniból, ha kiszáll a buliból, ha legurul hanyatt a lépcsőn…

Nem tudtam, mit feleljek. Nekem is hasonló gondolatok forogtak a fejemben. Szerelem, disztrófia, karma, dansz makabr… Hogyan is értheti meg Döni, hogy ő semmit sem veszített. Neki sokkal jobb. Ő nem látta a szerelmét, amint kézen fogva az új fiút, elballag a liget felé. Az idegesítően fátyolos kikeleti fényben.

– Olyan furcsa a tekinteted – kottyant bele tűnődésembe Döni.

– Kis baleset. A tavaszi sugarak összekoccantak az elmúlással. Ne is törődj vele, majd elmúlok. (Észre sem vette a nem véletlen nyelvbotlást.) Menjünk ki kocsmázni! – javasoltam.

– Nem iszom alkoholt.

– Majd vedelek helyetted is.

Sokáig kinn voltunk a harmadosztályú búfelejtőben. Döni életében először ivott sört. Mivel nem tudja megfogni a korsót, szívószállal próbálkozott. Nagyon berúgott, s előadta a legújabb verziót, miszerint ő a fiúkat csípi, s nincs is kedve nekrofilnak lenni. Néztem ide-oda ingó, nagy, busa fejét. Aztán ott hagytam a kocsmában, a hülye gondolataival együtt…

A lány átölelte nyakát. Hosszan elnézett mögé, ahol is meglátta a fiút, mint hős lovagot. Csillogott-villogott két arasszal sem átérhető karjain a sodronying. Hozzá fogható bajnok sehol sincs hét határban. Egyetlen csapásra metszi le a kihívó lovagfiak fejét. A lány el is engedte a (póréhagyma lábait maga alá gyűrve) feszengő roncsot, s a görszék nekiindult a szakadéknak. A hercegnő ujjbegyét végighúzta a címeres vérten, majd odabújt a naptól átmelegedett, rideg páncélhoz, miközben föl-fölpillogott a szenvtelen hős szikla-arcára.

Egyre gyorsulva száguldott a görszék. Kerekeit meg-megdobták a göröngyök. Az élettelen tekintetű fiú a mélység peremén, akár egy lepke bábja, kettéhasadt, s mikor a szék alábucskázott… Egy felleglovag lépett elő belőle. Pajzsán, mit párákból fontak az égi mesterek, fehér lótuszvirág díszlett. Öles kardjának pengéjére pedig Memento Mori-t véstek a mennybéli céhesek. Hatalmas viharfelhő a köpenye. Villám a tekintete. Beborította a mezőt, a küzdőteret, szétroppantotta a kivagyi lovagot, s magával ragadta a megszeppent leányt. Nyomában elektromos kocsik alkatrészei hulltak az égből…

Kiszáradt szájjal ébredt. Öt sör, egy rémes álom, s a még rémesebb fölismerés: nem ő a vihar, csak a lelke háborog. Döni álmában beszélt. Valami lökött repslágert csikorgott fogai között. A többiek mélyen aludtak. A kocsi ezüst fényben ragyogott. Hidegek voltak a végtagjai. Összevissza száguldoztak agyában a gondolatok.

…móni… móni elveszett… ámor szanktusz és szent lemondás… dísz trónon DISZTRÓ fia… soha többé nem jut már senki… taigetoszon születtem… ugrani… lépcsőt járni… a döni… szegény döni… végképp egyedül marad…

Megfogta a kocsi karfáit, s ráhúzta magát az ágyról. Tekintete az ablakra fagyott, amin túl, az égen, vad-szabad felhők nyargalásztak a Hold-háttér előtt.

…mementó móni… karmikuss sistennyila… ma kilépek s ez így már sohasem lesz… kis baleset… holdkóros tolókocsis… egy élő halottból halott élő… szekér-lovag aki kedvesét vesztette… veszítse el vagy nyerje meg életét is…

Döni fejhangon hortyogott. Maga alá gyűrte póréhagyma lábait. Fölvette kedvenc bőrdzsekijét, mialatt folyton az eget nézte. Az ablakon, a felhőkön, a Holdon túli világot. Döni nagyokat csámcsogott. Ilyenkor szokott fölriadni arra, hogy nem eszik. Ha fölriad, fordulni akar, meg vizelni. Hogy fordulhasson és vizelhessen, zajt kell csapjon, amire megjelennek a mindig bosszús ápolók.

…sietni… sietni… nem várom meg a széthullásom… pontot tett életem utolsó bekezdésébe a móni… francba… persze öngyilkos nem lehetnék… bolond hinduk… biztos nincs igazuk… öt-hat évért mit izguljon az ember… egyre rosszabb lesz úgyis… nem vagyok akkora elme mint az a csillagász aki sorvadva ostromolja a végtelent… nekem nincs miért maradni… csitulj már döni… a fene vinne…

Fölzümmögött az elektromos kocsi motorja. Túl hangosnak találta, de senki sem rezzent. Kitárta a hálóterem ajtaját, hátat fordított a lépcsőnek. Lassan tolatott.

Móni a haját szaggatta, és rohama lett. Majdnem megfulladt. Döni épp a levegőben úszott, mikor megtudta. Hatalmasat jajdult, és hájas teste rángatódzni kezdett az emelő szíjai között…

 

(Illusztráció – Prisac Nicolae: Sad and tired)

a dáliákhoz méretkezem minden évben. mindig túlnőnek rajtam. és hol vannak télen? amikor az én csontjaim ropogva nőnek. csak győzze nyúlásom a bőr. még azon a nyáron sem értem fel a dáliák fehér virágáig, amikor hangosan kimondtam. még arra is emlékszem, a veteményes kert felé mondtam ki, ahol vigyáztunk, magától ne nőhessen csak, amit ültettek. minden ültetés családfaállítás. belekiáltottam az összes haszonnövénybe: anyám árvatermő. szóval tart. csenddel abrakoltat.  akiket nem gyászol el, élőként kéri számon rajtam, hogy miért nem ismerem őket? legalább egy rohadt falevélre rajzold rá a nevük a családfán. anyám úgy zúdult rám, mintha felejtéssel kitöröltem volna a szüleit. a születésem előtt meghaltaknak van igazán családfaideje. a többiek nincsenek megévgyűrűzve fontolva haladásukban. nem érem fel a dáliákat ésszel. csecsemőöklömnyi jég veri őket a lábaimhoz. minden nyáron van jégverés. soha nem kérdeztem gazsitól, milyen, ha nem tudja, ki az anyja. még azt sem tudja, otthagyta, vagy meghalt. bár lehet, a kettő ugyanaz. azt hiszem, annyi a különbség, hogy aki tudja, ki az anyja, hímneműnek gondolja a halált. gazsi meg múltkor azt mondta: a halál is csak valaki anyja neve. mondjuk, hogy behelyettesítő szó, azt mindig is tudtam. úgy is, hogy ismertem anyám. mintha mindig kipontozott helyekre írtuk volna. számtalan dolog helyett. ami hibázott az életünkből. gazsi úgy magaslott ki a gyerekek közül, mint egy dália. senki nem szed ilyen virágot csokorba. egy évelőt, ami minden évben eljátssza a halált. és még csak nem is a hervadással. az újra temetők virága. onnan tudtam, hogy konfirmálni együtt fogunk gazsival, hogy én is elértem a dália virágát. gazsi türelmesen várt rám abban a magasságban. miért akarsz konfirmálni? konfirmálni azért akarok, hogy önként magamra vegyem azt a fogadalmat, amit szüleim és keresztszüleim megkeresztelésemkor helyettem tettek. már ennél az első kérdésnél tudtuk, nem ezt a kátét fogjuk egymásnak felmondani. gazsira senki sem fogadott. mi a dáliák miatt akartunk konfirmálni. álltak a kertünkben, mint megannyi konfirmandus. minden évben konfirmáltak a halálból. ha jégkenyér verte el őket, a jégborhoz is járultak. mi meg csak egyszerűen beálltunk a sorba járulni. hogy veretesek legyünk. akkoriban még sokat esett. sok nyári zivatar volt. egyszer láttam egy filmet. abból megtudtam, akiket egyszerre kap el egy nyári zápor, azok mindig együtt maradnak. a hevesség miatt. évelőként maradnak együtt. ha meg jéggel játszik a zápor isteni kidobóst, nézhetjük zúzott dáliafejjel, hogy tarol nemcsak folyómedret, egy egész neandervölgyet belénk a kérdés kátéhidege. pusztán, hogy megépüljön köré a város, ahol a víznek csak két halmazállapota van: sejten belüli vagy kivüli. mindkettő peregrinus. a testen belül is van kívül. az keresztel lélekkel.

(a szerző saját fotójával)

 

 

     Gondoltam, már eleget készülődtem, a fejemben minden összeállt, ma végre írni kezdek. Hogy mit? Hát, volna mit. Vagy átírni az egyfelvonásos színdarabot két felvonásosra, vagy megírni az új két felvonásost, vagy egy háromezer karakteres krimit, ami önmagában is lehetetlen, de, mint tudjuk, én nem ismerek lehetetlent, vagy az „olasz kapcsolatról” egy „Áttűnések történetet”, és néhány írást stilizálni. De talán először az új novellát kellene megírni, mert előtte még pár hétköznapi dolgot is el kellene intéznem.

Először megfőzöm a kávét. Jó erős, cukor helyett inkább egy mokkáskanál mézet, ó, egy teáskanál tojáslikőrt, úgyse szeretem külön meginni, szörnyen tojás ízű, így. Kell még bele tejszín, sok! Fenséges! Tegnap is az volt.

Reggelire csak a meleg tejbe szórt csoki ízű gabonagolyók, mert kenyér sincs itthon. Tegnap az estébe nyúló lakógyűlés miatt már bezárt a bolt. Hm…  azt eszünk, ami van. Ha utáljuk, akkor is. Mert én most ki nem megyek a piacra ilyen korán! Jaj, már kilenc óra van! Persze,  egy órát tornáztam, a kis tessék-lássék tornámat. Hogy szalad az idő!

Ki a fene ez a mobilon? Ilyenkor? Üveges? Igen, én kértem a házkezelőt, hogy küldje ki a törött ablaküveg miatt. Igen, csak éppen a jövő keddre, pont egy hét múlva, gondolom magamban, de végül is itthon vagyok.  –Jó, jöjjön délután kettő és fél három között.

Még jó, hogy nem hűlt ki a kávém közben.

Megint a mobil?  Kárszakértő.  Igen, betört.  Délután kettő és fél három között jön az üveges. Hogy maga csak háromra tud jönni? De azt mondta az üveges, nem kell kárszakértő, ő lefényképezi a törött üveget. Aha, ön jegyzőkönyvet vesz fel? Jó, jöjjön.

Megiszom ezt a kis maradék kávét, mielőtt újra hív valaki.

Ki lehet ez a vezetékesen?

– Igen?

– Kipricskei Lujza vagyok, HungaryvögyűKftől,nyerttizenötezerforintosajándékot amelyet átvehetfebruártizenharmadikándélelőttkilenckorkezdődőrendezvényünkön.

Zúdítja rám. Nem állítom, hogy nem szédülök, és nem emelkedik a fejem teteje, de uralkodom magamon.

– Köszönöm. Mit óhajt? – Nem tudom milyen lehetett a hangsúlyom, kicsit vártam, csend, majd mintha óvatosan letette volna a telefont.

Most már megeszem a tejet a gabonagolyókkal. Ezt is utálom, de kora reggel, úgymint tíz előtt kimenni a piacra kenyérért, hogy szendvicset reggelizhessek, még jobban utálok. Tulajdonképpen nem is rossz ízű… a háziorvoshoz, a bankba, vagy a cipészhez menjek először, és utána WC papírért és tejszínért, vagy fordítva. Meg kellene nézni délelőttös, vagy délutános a háziorvos. Meg kellene nézni. Hol a feljegyzés. Már 11 óra?! Ez felháborító! Pedig még a laptopot se kapcsoltam be! Nézzük, mi újság? Mindenki alszik a bandából. Színházba nem kell menni akciósan, hiába küldik minden éjjel nulla óra két másodperckor a kínálatot. Egyik sem érdekel.

Fél tizenkettő? Elfogy a tej tejesasszonynál! Gyorsan! Mindig kapkodnom kell, ez nem lehet igaz, hogy én soha nem készülhetek nyugodtan semmire!

Még csak ez kellett! Eddig csak matattak, halkan zörögtek az alsó lakásban, de most ez a fúrógép… Istenem, mit tudnak csinálni két hónapja abban a harminc négyzetméteres szoba-konyhás lakásban?! Ja, persze! Első dolguk volt, hogy elbontották a válaszfalat! Sikerült a felettük levő harminc négyzetméteres szobám alól „kihúzni” az alátámasztást. Szerencsére békésen megbeszéltük, megígérte, hogy amikor a galériát építi, betesz egy oszlopot középre, az beleillik a koncepcióba.

Ez két hónapja volt. Azóta minden nap délelőtt, betont vernek fel, vagy falat fúrnak, amitől például megrepedt a fal a WC-ben. Nem nála, ott nincs WC. Nálam. Aztán hol az egyik falon, hol a másikon fúrnak, kalapálnak.  Ennyi idő alatt már ripityára lehetett fúrni bontani egy ekkora lakást. A múlt héten építettek. Fürdőszobát, Alba-falból. Vágták, csiszolták, poroltak, és szellőztettek, az utca helyett a lépcsőház felé, amelynek eredményeként három szintre oszlott, szállott le, föl, szét, összevissza a por, mindent belepve. Tíz napja szinte csak porálarcban lehet a lépcsőházban közlekedni. A szép kovácsoltvas korlát mintha hóval lenne belepve. Aktuális. Tél van.

A kenyeret el ne felejtsem! Milyen szép ez a mandarin. Kettőt veszek, legalább gyorsan elfogy, mielőtt még megromolhatna.

Micsoda? Az én táskámban csörög a telefon? Csak két kezem van, de az tele. Még jó, hogy a mandarinosnál van hely a pulton.

– Igen? Nem, nem zavarsz, a piacon vagyok, éppen mandarint veszek. Jó fél óra múlva hívj, addigra már otthon leszek.

Szikrázóan süt a nap a kék égből, és megsokszorozva verődik vissza a hóról. Szép. Csak ne fújna ez a hideg szél! Szerencse, hogy már itthon is vagyok. Ebédelni fogok. Éhes vagyok. Jogos. Már egy óra. A rádió! Ilyenkor jó hallgatni, éppen rádiójáték van. Passzol az ebédhez! Már meleg is a göngyölt, töltött csirkecomb. Megint fúrnak! Észveszejtő! A mikróban forog a leves, a rádió szól, a fúró fúr! Idilli. Mi cseng? Ja, a mikró lejárt. Végre ehetek! Valami megint cseng! Nem a mobilom. Nem ám, ez a kaputelefon. Biztos szólt már a mikróval szinkronban. Kinyargalok át a főzőfülkén, az étkezőn, a belső előszobán át, a külsőbe. Még elcsíptem! – Halló! – csend, már letette. Valaki szórakozik? Futok vissza, hogy lássam az étkező ablakából, hogy talán az ügyvédi irodába jött valaki, más engedte be. Nem, nem jön senki. Nézzük, nem hűlt ki a leves? De. Újra mikró, újra zúgás. Végre. Finom. Ez vigasztaló. Jöhet a comb. Jaj, kenyér, szelni. Savanyú káposzta a hűtőből. Kicsit hideg a meleg hússal. Milyen szépen süt a nap. Hoppá, a postás! Most jön az ügyvédi irodából, ugrás az ablakhoz, gyors kopogás. Meghallja. Menjek? Igen, bólint. Alá kell írni. Ismét át az étkezőn, előszobán, a másodikon is, postás be, aláírás, nincs szemüveg, nem baj, aláírni anélkül is lehet. Személyi igazolvány számot ide. Mutatja nyájasan a postás. Vissza a retikülhöz, kotorászás. Kihűl az ebéd. Megvan! Postás elégedett, én nem.

Kihűlt a hús, lehet újra melegíteni, mindjárt itt az üveges. Ha nincs szerencsém, hamarabb jön. Tényleg isteni ez a baconba göngyölt, töltött csirkecomb, a ropogós kovászolt kenyérrel. Kell a fenének a köret! A savanyú káposzta viszont illik hozzá, milyen egészségesen táplálkozom! Táplálkozom! Na, de kiművelődtem.

Mindjárt két óra, kettő és fél három közt ígérte magát az üveges. Csak azt tudnám, hogy most csak megnézi, vagy meg is javítja? Jaj, istenem! Csak nem fog a nappaliban dolgozni, szemetelni!? Végem van! Ilyen hülye sincs több mint én! Legalább megkérdeztem volna tőle, itt javít, vagy elviszi és visszahozza.

Gyorsan, még egy kávét főzök… persze, hogy öt perccel hamarabb jött, hisz ki más csengetne. Nem jár felém a madár se… kávé már nem lesz!

– Jöjjön csak nyugodtan… meg is javítja?

– Nem, csak felmérem, majd holnap javítjuk, itt a helyszínen.

– Itt benn? – sápadok bele.

– Kinn a lépcsőházban, és szépen feltakarítunk magunk után.

Megegyezünk, hogy holnap délelőtt egyeztetünk telefonon, hogy mikor jöjjenek. Végre becsukom mögötte az ajtót. Nesze nekem! Nemcsak a mai napom, a holnapi is az üvegezés jegyében fog eltelni.

Tényleg semmi okom nincs idegességre. Csak gondolkodjak nyugodtan, csak olvasgassam nyugodtan a tv-s szerkesztő vázlatát, amit a készülő műsorról küldött át, csak mélyüljek el, hiszen nincs is más dolgom, tényleg…

Csengetnek a kaputelefonon. Mire végig száguldok a lakás összes helyiségén, és felveszem a kagylót, ő leteszi. Biztos a kárbecslő. Ha már az előszobában vagyok, kinyitom az ajtót. Éppen felért. Szimpatikus, és rögtön mondja, hogy fényképet fog készíteni, de már az ajtótól, ahogyan végig megy a lakáson. Nem hiszek a fülemnek. Mert ez a feladata. Miért nem csak az ablakról? Mert az is kell, ahogy eljut az ablakhoz. Hogyhogy? Nézem döbbenten. Felfogja, csak az ajtókról, helyesbít. Gyanús nekem. Akkor kezdje kinn, mutatok a bejárati ajtóra. Ott kinn. Majd a végén, feleli. Most ezt kell, mutat a szobába vezető csukott ajtóra. Hagyom, hogy megcsinálja, aztán amikor belépünk a dolgozó szobámba tátva marad a szája, elfelejt fotózni, én viszont észbe kapok, és szép csendesen, kedvesen azt találom mondani, ugye tudja, hogy ez egy magánlakás, és nem kell, megengedjem. Mikor ezt a visszafogott mondatot elmondom, megerősödöm a „hitemben”, és mire az ablakhoz érünk, már ki merem mondani, hogy kizárólag az ablakot fényképezheti, még a faliórából sem lehet benne a képben egy négyzetcentiméter sem. Megérti, nem válaszol, elmélyül a munkájában. Kicsit nehézkesen boldogul. Közben váltunk néhány mondatot, egészen összebarátkozunk.

A jegyzőkönyvet laptopon írja. Kínlódik az egérpaddal. Kíváncsian várom, hogyan lesz kinyomtatva, aláírva. Mikor befejezi, elém teszi a laptopot, és azt mondja, hogy a 15×20-as fehér mezőbe az ujjammal írjam be a nevem. Nem tudom, mit akar aláíratni, mert semmi nem látszik. Amit felolvastam. Bocsánat, azért mégis szeretném látni, mintha papír lenne. Átnézem. Persze, hogy van benne hiba. Csak a nevem, és az ablakok darabszáma. Bocsánatot kérek az átolvasásért, ő csendesen, mint egy jó kisdiák kijavítja, Ellenőrzöm, és ebben a pillanatban lemerül a laptop. Szabadkozik, hogy majd holnap eljön, úgyis jön az üveges. Számomra ez már igazi rémálom. Tiltakozom. Holnap sok más dolgom van, orvos, bank, cipész. Akkor visszajövök ma, ígéri biztatóan. Egyre elkeseredettebb leszek. De csak egy óra múlva tudok jönni, mert fel kell tölteni a gépet.

– Tudja mit? Hozza el a töltőt, itt rákapcsoljuk az áramra, akkor azonnal lehet aláírni. Nem kérek díjat az áramhasználatért, humorizálok.

Hálás, elmegy, mondja, nem lakik csak tizenöt percre. Háromnegyed óra múlva megérkezik a töltővel. Addig persze semmi értelmes dolgot nem lehet csinálni. Szerencsére nem felejtette otthon a laptopot.

Beírom a nevem a mutatóujjammal és megjelenik az aláírásomhoz hasonló írás, amit bárki írhatott volna.

Kedves, barátságos, hálás, végre elmegy. Én ettől nagyon boldog leszek, de az óra állása lehangol. Este hat.

Vacsora közben azon gondolkodom, hogy ez volt az a nap, amikor orvoshoz, cipészhez, bankba, boltba akartam menni, készülni a tv-felvételre és megírni egy novellát. A novellát még vacsora után megírhatom, vigasztalom magam.

 

Eszembe jutott egy nő a kabinsor végéről. Nem volt feltűnő. Csak a kontya állt mindig ugyanúgy. A szája mellett két mély ránc. Anyám Fürdős Irénkének hívta, apám sehogy. Irénkének apró, kemény keze volt, egyik ujja kissé ferdén állt, talán becsípte egyszer egy kabinajtó. Ezzel a kézzel adott kulcsot, bilétát, vett át aprót, tépett cédulát, csapott rá a deszkára, ha valaki süketnek tettette magát. Nem volt benne gyöngédség. Pontosság volt benne. A strandon az is elég.

A kabinok előtt egész nap állt a nyár. Vizes férfiak, kócos nők, gumisapkás öregek, gyerekek homokos talppal, karjukon úszógumi, szájuk szélén fagylalt. A levegőben lángos, naptej, klór és valami állandó, meleg szag, amitől az ember azt hitte, a testnek is van saját időjárása. Aki kabint kért, számozott bilétát kapott, amit a kulccsal együtt vissza kellett adni. Irénke asztalán ott voltak a sarki zöldségestől kért selejtes papírzacskók is. Ha fogyóban volt a készlet, a favonalzó mellett hosszú csíkokat tépett belőlük. Némelyiken még látszott egy fél krumplinyom, egy elmaszatolt ár, vagy a zöldséges kék ceruzája.

Később tudtam meg, hogy nem minden papír ugyanarról szólt. Aki kabint kért, bilétát kapott. Aki időt kért, cédulát kapott. Voltak férfiak, akik nem átöltözni mentek. Törölközőt hoztak, mert anélkül az ilyesmi feltűnőbb. Megálltak Irénke előtt, és olyan halkan beszéltek, mintha templomban kérnének gyufát. Aztán szemérmesen a köpenyzsebébe csúsztattak valamit. Irénke nem nézett oda. Húzott egy vonalat az egyik tépett zacskódarabra, aztán megkérdezte:

– Mennyi?

Nem azt kérdezte, hányan. Nem azt, kivel. Csak azt, mennyi. A férfiak ilyenkor köhögtek. Tizenöt, mondták. Esetleg húsz, ha nagyobb úrnak gondolták magukat. Aki félórát mondott, arról Irénke tudta, hogy hazudik vagy kezdő. A félóra már nem kabinidő volt.

A nők külön érkeztek. Nem mind ugyanabból az életből, de mind ugyanazzal a mozdulattal nyúltak a fürdőruhájuk pántjához. Volt köztük büféslány, varrónő, özvegy, szalmakalapos asszony, aki délelőtt még dinnyét vett a piacon, és voltak olyanok is, akikről mindenki tudta, miért jönnek. Nem nevettek. Irénke nekik másik cédulát adott. Ugyanaz a papír volt, csak a mozdulat nem. A kabinajtók záródtak, a strand ment tovább. A gyerekek sikítottak a hideg víztől, a férfiak az árnyékban politizáltak, a nők hasra feküdtek, hogy a hátuk is barnuljon. Odabent megnyekkent a pad, valaki sietve húzta vissza a nedves fürdőruhát a vállára, közben a deszka túloldalán Irénke az oszlopos strandórát nézte. A nagy mutató nem sietett. Irénke sem. Ha letelt az idő, kopogott. Nem a férj, nem a feleség, nem a Jóisten. Irénke felállt, lesimította a köpenye elejét. Aztán kopogott, azzal a ferde ujjával.

– Lejárt.

Ez volt a strand legpontosabb mondata. A víznek nem volt határa, a napnak nem volt határa, a szégyennek sem volt rendes határa, de a kabinnak volt. Tizenöt perc. Utána jött a következő ember, a következő szatyor, a következő kulcs.

Évek múlva, a régi strand bontásakor, selejtezés közben előkerült egy cipősdoboz. Benne régi cédulák. Megsárgultak, összeragadtak, némelyiken kék ceruzával számok: 24, 25, 28. Egyiken ez állt: visszajön. Másikon csak ennyi: ne engedni. Nem lepleztek le semmit. Inkább nyilvántartottak valamit, amihez senki nem akart nevet adni. A dobozt ki akarták dobni. Régi szemét, mondta valaki. Az volt. Csakhogy olvasni lehetett. Egy cédulát mégis eltettem. Huszonötös kabin, tizenöt perc. Név nincs rajta. Csak a helye. A barna papírnak már nincs szaga. Csak a hajtásánál sötétebb, ahol valaki egyszer túl erősen fogta.

Irénke nevét talán rosszul tudom. A kopogást nem.

 

Klein úr (Monsieur Klein) 1976 francia–olasz filmdráma. Rendezte Joseph Losey, a főszereplő Alain Delon.

 

Klein úr azért született, hogy a gojok ne féljenek. Legalábbis a zsidóktól ne. Ezt a feladatát valamely előző életének tapasztalatából ruházta rá az, aki a lelkek kiosztását végzi a szülőcsatornákban. Egyidejűleg két testben létezni komoly megterhelést és gondos szervezési feladatot jelent. Csak valamilyen mennyei ügykezelési hiba következtében állhatott elő ez az állapot. Idővel lehetőséget kellett találni a feloldására. Erős túlzásba esnénk, ha Hitlerről, a harmadik birodalom mindenható uráról feltételeznénk, hogy ez volt küldetése. Mindenesetre az események alakulásában hatékonyan közreműködött. Némi szerepet vállalt abban, hogy a teljesíthetetlen missziótól megszabadítsa a Kleinek testét és helyreállítsa a rendet. Az egyhez az egy hozzárendelését.

Hétszáztizenegyezer néző. Ennyien váltottak jegyet a filmre Franciaországban a premiert követően, amikor bemutatták ezerkilencszázhetvenhatban a francia Kleinről szóló mozifilmet. A figyelem felkeltése érdekében Alain Delonra osztották a bárkiből válhat védtelen zsidó szerepének eljátszását. A bukás teljes volt. Nem sokan tanúsítottak kíváncsiságot a közöny iránt. Az érdeklődés az érdeklődés hiányában elmaradt. A magyarországi bemutatón is hasonló visszhangtalansággal kellett szembenézni két évvel később. Klein Dávid nem maradt volna közömbös az ő nevét címében szerepeltető mozi iránt Budapesten, ha módjában állt volna megnézni a filmet. Az ő esetében az érdeklődés a lehetőség hiányából maradt el. Rákényszerített, elhúzódó meditációs idejét töltötte magában egy olyan országban, ahol nem vetítették ezt az alkotást.

*

A fiatal Csehszlovák Köztársaság polgárai hálatelt szívvel gondoltak Franciaország uraira, akik az első világháborút követően erőteljesen kiálltak az új ország megteremtése érdekében. „Előre ország népe harcra, ma győzelem vár, hív hazánk!” – énekelték az új államhoz csatolt Beregszászon, a majd színtiszta magyarlakta városban is. Leginkább magyarul. A zsidók, akik jelentős számban népesítették be a települést, többnyire magyarnak vallották magukat. Mi mást tehettek volna?

Azé a nép, aki megműveli. Kárpátalja izraelitáit pedig többségében pallérozott elméknek tekinthette bárki emberfia. Éppen ezért a nagylelkű gall győztes iránti hála a legkevésbé a beregszászi zsidók lelkében fakadhatott. Nem úgy, ahogyan az a szlovákokéban lakozhatott. Azért a Marseillaise nem hagyta közömbösen őket sem, ha már műveltek voltak, éppen a francia forradalom jogegyenlőséget terjesztő eszményei eredményeként. Klein úr ekkor fogant, itt is, ott is. Beregben zsidónak, Párizsban franciának. Azt is hihetnénk, hogy valami különös metafizikai jelenséggel van dolgunk, ha nem külön anyaméhben történt volna a rendkívüli esemény. Ámbár ha nem utasítanánk el azonnal azt, hogy mindez megtörténhet, akkor esetleg találnánk magyarázatot is némely különös eseményre. A francia győzelmi gloire eufóriája és az új haza varázsa önmagában nem indokolná egyébként különös dolgok misztifikálását. Ezért, amikor gyermekként nem figyelt eléggé az ifjú Robert a Szajna, vagy a másik Klein, a Dávid a Vérke partján, a francia himnusz első sora után időnként egy másik nemzet hazafias zeneművére tért át: „Nyújts feléje védő kart, ha küzd ellenséggel.” Úgy tudta, ez is az övé. Miért ne tudhatta volna a sajátjának? Gyakran hallhatták mindketten lerészegült honfiaktól, amint borgőzösen ábrándos tekintettel csapták össze bokájukat, és belekezdtek a magasabbrendűségük megjelenítésére hivatott himnuszukba. Akár háborús győztesként, akár vesztesként.

A fiúk egyébként sem hasonlítottak egymásra, de hamarosan azt is megtapasztalták, mi a különbség a nekik rendelt gyülekezetekbe való kétféle felvétel, a keresztelő és a brit mila között. Mindössze egy elenyésző bőrdarab. Ez a csekélység rányomta bélyegét testi mivoltukra is. A nekik szánt életút megkülönböztető jegyét nyolcnapos korukban vették magukra. Az ebből adódó genetikai elváltozás következménye az, hogy Robert mindinkább a mozivászon hősének, Alain Delonnak a képét öltötte magára. Arcán, amely XIV. Lajos-kori katolikus őseinek az idők során mind kifinomultabban lerakodó vonásaiból táplálkozott, már egészen fiatalon a hódítás sármos mosolya játszott. Ez a mosoly minden, igen, minden nőben szenvedélyt, akár meggondolatlan félrelépési vágyat keltett.

Ellentétben a másik Kleinnel, aki göndör, vörös hajával, selypítős elnyújtott beszédjével, élénken gesztikuláló kezével kizárólag azokat a nőszemélyeket vonzotta, akik feladatuknak érezték, hogy fenntartsák és továbbörökítsék sémita jegyeiket. Nem olyan nehéz kötelezettség, ha az illető tudja, hogy hol a helye, és nem hajtja a vére másféle asszonyok gyermekeiben átörökíteni génállományát. Ez a Klein büszkén viselte feje tetején bozontos ismertetőjegyét. Nem zavarta, hogy lehetőségeit korlátozzák testi adottságai. Képességei nem akadályt jelentettek számára, hanem pontosan szabták meg esélyeinek határait.

Egyikük sem panaszkodott életének ilyen alakulására. Robert különös szeretettel fordult a ritka, tehetősséget és előkelőséget hordozó műtárgyak felé. Amelyek formavilágukban biztosították részére a távolságtartást rohangáló polgártársaitól. Az elkülönülést az irányjelzésre mozgó tömeg egyirányúságától.

A régiségekkel való kereskedés kellemes megélhetést biztosított számára. Sokasítva a hűtlenséggel kacérkodó asszonyokat. Dávid ügyesen üzletelt mindenféle szárnyasokkal, és ez fiatal kora ellenére biztosította megbecsült helyét a beregi zsidó közösségben és a lányos házakhoz való szabad bejárását. Növekvő önbizalmát nem törik le a nyári péntek esték, a gyertyagyújtást követő apai példabeszédek házuk kertjében. Mikeás prófétáról, aki nevetségessé tette az alaptalan, túlzó bizakodást. Miben is bízhatnak? A jövőben, amely biztosan várja érkezésüket. Abban, hogy udvarukban a következő évben is köszönthetik a szombat bejövetelét, hacsak nem Jeruzsálemben, ha imájuk meghallgatásra találna? Addig marad Mikeás hite: „Szőlője tövében ül majd mindenki, meg fügefája alatt, és senki nem zavar senkit. A Seregek Urának ajka mondta ezt így.”

A francia fővárosban élő hősünk mindennapjai akkor sem nagyon változtak, amikor a német megszállást követően a Wehrmacht katonái kissé korlátozták kicsapongó életvitelét. Robert Klein makulátlan megjelenésén mindez nem hagyott nyomot. Ügyesen jutott hozzá az értékekhez, amelyektől a zsidókat megszabadították, és kellő nyereséggel tudott túladni rajtuk, hogy legyen továbbra is mit a tejbe aprítania. Ténykedése igényelt ugyan némi cinizmust, de semmiképpen sem rítt ki környezete kaján kárörvendezéséből, amely a zsidóknak ezt a sorstól kiérdemelt büntetésének tekintette. Azzal, hogy bevallotta magának tevékenységének mozgatórugóit, némi szánalmat ébresztett lelkében azokkal szemben, akiket egyébként kihasznált. Valami belső határt húzott abban, hogy meddig mehet el kiszolgáltatottságuk kihasználásában. Olyan üzleti tevékenységet végzett, amely ugyan nem egyenrangú felek között zajlott, a kereslet és kínálat piaci hatásait maximálisan kihasználta, de mégiscsak fizetett. Annyit, amennyi egy időre biztosította üzletfele megélhetését, vagy a következő városig való utazását. Családja történetét a Napkirályig vezette vissza, és royalistaként lenézte Napóleon uborkafára felkapaszkodó erőszakosságát. Mert Bonaparte irtózott a császárság eszméjét rágalmazó Tacitustól, Robert, mióta bevonultak a nácik szülőhazájába, egy idézetet ismételgetett a római császárság felett ítélkező szónoktól: „sicut vetus aetas vidit, quid ultimum in libertate esset, ita nos, quid in srevitute” – amint a régi kor azt látta, meddig lehet elmenni a szabadságban, mi azt látjuk, meddig a szolgaságban.

Egyszer csak levelet kapott. Valami zsidónak szólt, aki hozzá hasonló névvel jött világra, de létezésének – pláne, hogy útjaik keresztezhetik egymásét –, egyéb tanújelét mindeddig nem adta. Az, hogy ebben a félreértésben mennyi szerepe volt az ezer kilométerekre élő másik Kleinnek, tisztázhatatlan. Valami megfoghatatlan jelenlétének lennie kellett. A semmiből érkezett, és ennek megfelelően viselkedett. A Kleinek gyökerei többnyire nem ágyazódnak mélyen a környező talajba. Robert volt a kivétel. Ilyen nevet viselni, hogy Klein, mindig rejt valami kockázatot. Ki tudja, honnan vetődtek erre, még ha Lajos-kori katolikus ősöket képes is felmutatni? Robert mindenesetre nem akadt össze a másik Kleinnel, noha bárhol kereste, mindenhol tudtak létezéséről. A zsidók jelenvalóságát a befogadó társadalom akkor is érzékeli, ha egyébként arra sem jártak. Márpedig ha levelet kapott, akkor csak idő kérdése, hogy mikor kell magának is vonatra szállnia.

*

A sínek összefutnak. Auschwitzban találkoznak. A Párizsból érkező teherszerelvény mozdonyt cserélt, aztán megindult keletre. Munkácsról is hasonló szállítmány érkezett. A szervezés ezúttal sem sikeredett tökéletesre. Majd két év késéssel futott be a Kárpátaljáról érkező vonat. A csatlakozás érdekében hosszú várakozásra kárhoztatták a francia fővárosból érkezettet. Robert hiába bizonygatta eközben árja származását, egyre inkább érezte, ahogyan az elegáns és magabiztos világfi mögül előbukkant az egyre hullámosodó rőt színű haj. Már a rámpánál leszállva, francia barátai nehezen ismertek volna rá. Külsőt cseréljen az, aki hazát cserél. A szivarzsebből előbukkanó fehér selyemkendő eltűnt. A jól szabott halszálkás öltöny maradt, kissé összement ugyan, ahogyan Delon szívtipró megjelenését mind alacsonyabb termetre, kidülledő szemre és elnyújtott beszédre cserélte fel, hogy elveszítse másságát a többiek között. Az úr a pokolban is úr marad. A mosoly pedig mosoly. Le style, c’est l’homme, a stílus maga az ember. A mosoly maga a stílus. Nem vitás, francia szépfiúként nehezen lett volna túlélhető a tábor, ahol mindinkább zsidós külsőt és egy másfajta pónemet öltött magára. Mondhatni, jó érzékkel előzte meg az elkerülhetetlenül bekövetkező szituációt. Mondhatnánk, de a végállomás, a rámpa ismeretében nem illik ilyet mondanunk. – Jobbra – mondja az egyenruhás tiszt, ahogy elébe ér a magas, vékony alak. – Róbert Klájn – kiáltja német juhászkutyája mellől a katona, ahogy zsidóssá lényegíti át az arisztokratikus külső viselőjének nevét. Ahogy az e betű á-vá, az i pedig j-vé változik, az öntudat mögül kihátrál az önbizalom, és védtelenné válik a kiszolgáltatott ember. Holott nem történt más, csak valaki másképpen ejtette ki a nevét, mint ahogy szokta, és nem javíthatta ki.

A személyszállítóvá átfestett marhavagon elkerülhetetlenül befut Dáviddal is a Keleti Kárpátokból. Nem messze a franciák barakkjától jelölik ki az elkövetkező hónapokra életterét. A reggeli appelen, ahol számot kell adniuk létezésükről, egymást követően indulnak napi dolgaik után. Robert, alig néhány méterre Dávidtól. Kettejük találkozása elkerülhetetlenül bekövetkezik. Auschwitz olyan, mint egy shaker. A mixer különböző színű nedveket tölt bele, hígabbakat és sziruposabbakat, meg alkoholt, jól összerázza, és aztán valami egynemű folyadékot önt ki belőle. Hogy mi megy végbe bent, a művelet közben, az csak sejthető. De a lágerekről annyi minden olvasható, hogy az ott történtekre nem érdemes időt vesztegetni. Ami biztos: találkozási pontja lett egymástól elszakadt törzseknek. Askenázoknak és szefárdoknak, a Rajnától nyugatra élő asszimilánsoknak és keletre élő cionistáknak meg ortodoxoknak, vagy itt beolvadni akaró liberálisoknak. Aztán kijött belőle a zsidó, ám blokk.

Vagy ott ragadt örökre, mint Robert.

*

Dávid, ellentétben barakktársai többségével, nem a Szabaddá tett népek örök szövetsége kezdetű, ekkoriban népszerű dalra fakadt, miután a Vörös Hadsereg lövészegysége 1945. január végén kinyitotta a tábor kapuit. Egyáltalán nem volt kíváncsi a ki tudja, éppen milyen jövőt remélő Beregszászra. Ha valamiben biztos volt, az az, hogy azt A múltat végképp eltörölni akarta, csak oda ne kelljen visszamennie. Semmi kedve nem volt sem a szlovák, sem a magyar, vagy az éppen bevonuló szovjet hatóságok gondjaira bízni magát. Párizs azonban csábítóan hívta. Hogy visszavárta, vagy ismeretlenségét felfedezni, az majdnem mindegy volt, de ezzel a külsővel? Ugyan, senki sem ismerne rá. Műgyűjteményét, amit sikerült zsidóktól potom áron megszereznie, már bizonyára széthordták. Az egy ütemre lépők általában széthordják azt, amit maguk előtt találnak. Vérben áztatja zászlaját, énekelte ki a dallam hajlításait is, de sem zászlót, még trikolorként sem, sem vért nem akart látni többet.  Dávid nem volt egészen biztos abban sem, hogy Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt. Nem akart ebben a kérdésben ítész lenni. Nem érezte feljogosítva magát arra, hogy olyanokról, akiknek vélhetően az égvilágon semmit sem jelentett, maga véleményt formáljon. Nem, nem Párizs a megfelelő hely. Széthordták mindenét. Öntudatot akar. Többségi nemzeti öntudatot. Reményt akar. Ott, ahol a cédrus az egekig ér. Izráel népe nem veszett el rég, táplál minket a nagy reménység.

Genovából indulnak a hajók Palesztina felé. Neki az olasz kikötőben a helye. Ott gyülekeznek a magafajták. De akad valaki, akinek a kedvéért hazafelé indul el. Nem megy vissza teljesen, csak Ausztriáig. Ott várja egy valahonnan megkerült lány. Beszél magyarul, szlovákul és franciául, meg jiddisül. Bárhonnan érkezhetett és bárhova továbbmehet. – Jövőre Jeruzsálemben! – halasztja el a zsidó húsvét estéjén a régi fogadalommal az Izrael felé vezető utat, a női szemben visszatükröződő mosolya kedvéért.

Klein újra a régi. Elad és vesz. Jól szabott öltönyben, zsebre dugott kézzel fütyörészve jár Bécs utcáin, mint akinek nincs mitől félnie. Nem riasztja, hogy elegáns ruhája dacára Párizsból egyszer már vonatra ültették. Az a fajta, aki a veszély elmúltával a veszélyről is megfeledkezik. A maga kárán sem tanul. A XX. században már nem visel kardot az oldalán senki, hogy alkalomadtán képes legyen önvédelemre. Zsidók meg sohasem is hordtak. Úgy véli, ha előtte ott az utca, mehet rajta. Hiszen azért aszfaltozták. Nem látja, hol húzódnak a határok. Ha nyitva tartaná a szemét, észrevehetné, hogy Ausztria négyhatalmi megszállása korlátokat épít szabad mozgása elé. Az amerikai hadsereg egyenruhája helyett orosz beszédet hall, de ebből sem von le semmiféle olyan következtetést, amely működésbe léptetne bármilyen önvédelmi reflexet. A szovjet uniformis pár évvel korábban végül is a szabadságot jelentette neki, ha az általuk elhozott világrendért nem is lelkesedik. – Dokument jeszt? – kérdezik tőle, a láthatóan figyelmet érdemlő személytől. Az osztrák közigazgatás által kiadott igazolványok rendben, nincs mitől tartania, úgy adja át az igazoltató katonának. – Nu, harasó – bólint a tiszt, aztán feltesz még egy kérdést: wo steckt er denn Beregsaß? Hol a csudában van az a Beregszász? Ha már a papírjai megjelölik a helyet, ahol született. – Amikor a kérdés elhangzik, még nem látja, hogy elkerülhetetlenül csapdába esett. Készségesen ad útbaigazítást: menjenek kelet felé, mindig a Kárpátok alatt, és ha már egyenesen nem tudnak továbbhaladni, mert a magas hegyek lezárják előlük az utat, forduljanak jobbra, és nemsokára rátalálnak.

Alig néhány száz méterre a nyugati hatalmak járőröznek, ott a lakása, ott él és dolgozik. Ki akarna bármi rosszat neki? Kedélyesen dicséri a katona érdeklődését. Az, önmagával elégedetten bólogat. Aztán közli Dáviddal, hogy a segítségükkel hamar hazajuthat. Klein mentegetőzve magyarázza, hogy ő itt lakik, még sohasem tette be a lábát a Szovjetunióba. Amikor utoljára járt a szülővárosában, az éppen Magyarország csatolt részeként szerepelt, előtte meg a Csehszlovák Köztársaság polgáraként lakott ott. A szovjet tiszt elégedetten biztosítja arról, hogy Beregovó szülöttei a Szovjetunió lakosai, akiknek otthon a helyük. További viták elkerülése érdekében bekísérik az őrszobára, és hamarosan megint vonaton találja magát. Ez nem tehervagon. Fapados ülései ugyan nem kényelmesek, de legalább saját helye van. Azoknak is, akik közrefogják, miközben a szerelvény áthalad Budapesten. Szava sem lehet. Nem kérdezik tőle, hol tartózkodott az elmúlt években, mióta elhagyta Auschwitzot. Inkább átadnak neki egy piros kötésű igazolványt, amely tanúsítja szovjet állampolgárságát. Benne feltüntetve, ha nem tudná, a nemzetiségét: Jevrej, zsidó. Nem panaszkodik, lakást és munkát is kap. Összehasonlíthatatlanul jobb, mint a láger. A kártyaparti minden péntek este összejön. Régi ismerősei megértéssel fogadják a hazatérőt.

Klein nem otthonülő típus. Valami van a fenekében, hogy nem tud veszteg maradni. Legalább félútig vissza akar jutni. Emlékszik a magyar megszállás napjaiból, egynémely tiszt urak judapestiekként röhögtek a főváros lakóin. Áttelepülési engedélyt kér a hatóságoktól.

Nu, harasó – hangzik el ismét, ahogyan kérelmét váratlanul engedékenyen elbírálják. A ruszin Kárpátalján semmi érdekes nincs benne, aki a Lajtán túl magára vonzotta figyelmüket. Budapesten pedig hitsorsosai tudják, kol Jiszroél arévim ze baze, minden zsidó kezese a másiknak. Igaz, nem Párizs, nem Genova, még csak Bécs sem, de aki a kicsit nem becsüli… Klein pedig kicsi, egyre kisebb. Legalább hagyják futkosni. Reggeltől estig. Kiélheti hajlamait. A párt vezetőinek kedvteléséből Budapest tele van rohangászó zsidókkal, akik azt játsszák, hogy kereskednek. Ha már ezt látták otthon. Élelmiszerrel, miegymással, hogy ne tessenek morgolódni.

*

Valami porszem csúszhatott a gépezetbe, vagy csak működésbe léptek a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége állambiztonsági szolgálata munkatársainak Magyarországra akkreditált nyúlványai. A polip karjai kevesebb tapadókoronggal rendelkezhettek a sekélyebb budapesti pocsolyában, mint a nagy orosz tengerben. Vagy csak több Jevrej munkálkodott soraikban itt, így némi megértést tanúsítottak Kleinnel szemben, mint az egyébként elvárható lett volna tőlük. Az éjszaka, amikor megjelentek a lakásán, hogy adjon számot néhány ikon évtizeddel korábbi eltűnéséről ukrán templomi oltárok mellől, igen csendesen, mintegy elnézést kérve tették fel erre vonatkozó kérdéseiket. Majdhogynem bocsánatkérésnek tűnt, amikor átadták a szovjethatalom illetékeseinek. A kesztyűs kéz eddig tartott. A szovjet nép nevében meghozott verdikt alapján be kellett vonulnia egy zárka magányába, mint a nép ellenségének, hogy legyen min elmélkednie. Hosszú időt biztosítottak számára, hogy összeszedje gondolatait. Három év alatt sok minden eszébe jut egy embernek. A fára festett szentképek eltűnésének igazságára nem derült fény. Mert eltűntek, az biztos, de hogy ki, mikor és hogyan tette pénzzé, és főleg a bezárt templomból hogyan került ki, azt homály fedte. Mint Dávid szerepét ebben. Vagy Robertét.

A műkincskereskedés az ember vérében van. Vércsoportja által meghatározott. Nem nullás, ami bárkinek adható. Ebben az időben került a mozivászonra Robert története, amiről Dávid még csak nem is hallott. Így történhetett, hogy senki sem ismerte fel az Alain Delon megformálta szerepben Klein Dávid vonásait. Aztán kinyílt zárkájának ajtaja és mind Klein, mind nevelőtisztje úgy gondolta, hogy aki magyarul beszél, az bizonyára Magyarországon érzi otthon magát. Kilépnie sem kellett a börtönajtón, ismét egy szerelvényen találta magát, ami Budapestre hozta. Kíséretet nem kapott. Senki sem tartott attól, hogy útközben leszállna a műbőr borítású, másodosztályú fülkéből. Ettől kezdve végül is háborítatlanul élt. Halszálkás öltönyről, műkincskereskedésről ugyan szó sem lehetett. Vett és eladott, mint azt Párizsban tanulta. Libát és kukoricát, ahogyan azt Beregszászon megszokta. Seftelni nagyban és kicsiben, ahogy Budapesten lehet.

*

A Szovjetunió szétesett. Az utódállamok osztogatják egymás között állampolgáraikat. Melyik tud magához vonzani több, értékesebb személyt? Klein még mindig a Majakovszkij-féle, versbe szedett szovjet útlevéllel járja a világot. Mindegy, merre, csak mehessen. Lejárt úti okmányát újra cserélné. Mind az orosz, mind az ukrán belügyminisztérium értetlenkedve utasítja el kérelmét. – Kto eto Klájn? Ki a csuda ez az ember? – kérdezi a hatóság vezetője. Azt sem tudják, hogy létezik. A beküldött fotón egy öreg, ráncos, mélyen barázdált arcú, fakult vörös hajú és még mindig kisfiúsan mosolygós arc néz vissza rájuk. Semmi szlávos vonás nem fedezhető fel rajta. Nem tartanak rá igényt. Kérhetne magyar személyazonossági okmányt is. Olyan régen él Budapesten, azt is megkaphatná. De érdemes? Arra a kis időre? Nem vonzza az Ígéret Földje sem. Semmilyen ígéret sem vonzza. Nem hisz azokban. Kissé túlkoros ahhoz, hogy bárkinek higgyen. Erec talán más, de az ottani zsidók nem Európaiak. Pedig a Hatikva az Remény: A sors azt minékünk úgy rendelte el, hogy nekünk idegen földön élnünk és halnunk kell.

Kis csokor nefelejccsel a kezében Dávid belép a temető kapuján. Nem, azt tudja, hogy nem találhatja meg Robert sírját. Hiszen nincs is sírja. Talán valami emlékoszlopon valami név. Talán ennyi van valahol. Bár az sem valószínű. A párizsi zsidó hitközség nem tarthatta nyilván, mint eltűntet, hiszen senkinek sem hiányzott. Zsidóknak biztosan nem. Akik meg számontarthatták hiányát, azok biztosan nem zsidó temetőben örökítették meg emlékét. Miért is jött el, semmi keresnivalója sincs a Père Lachaise-ben. Kire emlékezzen?

Európa múzeummá lett, és a zsidó az egyik legrégebbi kiállítási tárgy. Még inkább a múzeumi őr. Vagy a kettő együtt. A felvilágosodással ők hozták el a modern Európa eszményét, Napóleon hadait követve a polgáraiban is összetartozó Európáét. Mielőtt még végképp kihalnának, öreg múzeumőrként megpróbálnak átmenteni valamit a modernitás utáni időkre. A posztmodern nem az ő Európájuk. Amerikáé, vagy még inkább a Távol-Keleté. Az összezáró társadalmaké.

Az állandóan elfoglaltsága után loholó zsidó képe lassan kikopik Európából. Nem csak azért, mert már a francia Klein sem láthatja őket, minthogy nem is különösebben rajongott értük, hanem mert az Óvilág nem szeretne tovább futkorászni. Európa mindent megtanult már tőlük, amit csak lehetett. Nemcsak a szovjet utódállamokban, de máshol Európában sem igen tartanak igényt rájuk. Kiállítási tárgyként persze érdekes még mutogatni őket. Könnyes, szép történetek hőseiként. Ezért kaphatta meg Dávid végül is az útlevelét az ukrán belügytől. Persze Robert nem is zsidónak született. Csupán csak szeretett jól élni. Nem csörtetett, csupán csak kis hazugságok között. Viszonylagos megalkuvással. Viszonylagos tisztességgel. Szándékosan nem rúgott másba. Csak akkor, ha belé is. Akkor is csak annyira, hogy jelezze, ezt nem tehetik vele. Hogy jelezze, nem teljesen kiszolgáltatott. Auschwitzban persze kár bármit is jelezni. Európa zsidói az utolsókat rúgják. Európában senki nem szeretne többet kiszolgáltatott lenni.

Dávid tudja, hogy apjának igazsága, amit Mikeás oltott bele, egy tőről fakad Robert tacitusi igazságával. A szőlője tövében, fügefája alatt ülő nem zavar senkit, mert csak azt látja, meddig lehet elmenni a szabadságban. Dávid sejti, hogy Robert és ő valóban egy lelket kaptak. Talán nem ügykezelési hiba csúszott a kiosztásba, csak próba volt. Mennyire egyek ők? Talán Robert megint itt van valahol a közelben. Önálló lélekként egy szülőcsatornában. Éli mindennapjait. Talán zsidóként, talán francia szívtipróként. Talán Európában.

Klein úr könnyei lassan szivárognak le szeplősből májfoltossá váló arcán.

 

(Illusztráció: Alex Levin – Cheider in shtetl)

 

1. Tipikus kedd

9:00 csoportmeeting

csoportmeeting összefoglaló

mail pénzügy

mail Imre

beszámoló átnéz

eredménykimutatás küld

12:00 vezetőségi call

vezetőségi call összefoglaló

14:00 Sándor ebéd

15:30 Aliz meeting

Aliz meeting összefoglaló

17:30 fogorvos

hogyrohadnamegmindenki

 

1. Jövő szombat

egy kiló paradicsom, ha holnap ennél lecsót

nem baj, ha kicsit több

egy kiló paprika, de nehogy csípős legyen

nem baj, ha kicsit kevesebb

két lecsókolbász, de csakis Huszáréktól

négy pár bécsi virsli, ha zárva vannak

nyolc pár, ha velünk eszik Tomi is

tíz tojás, ha hozza a barátnőjét és még mindig vega

gabonakolbász, hátha most már vegán

pezsgő, hátha bejelentenek valamit

ásványvíz, hátha nem

egy kiló krumpli, ha nem jó a lecsó

 

III. Június tizedikéig

öltönyt tisztítóba

hidegtálakat intézni

gyümölcslé, ásványvíz

terembérlet előleget utalni

zenét kiválasztani

pappal egyeztetni

tortát megrendelni

 

1. Szeptember tizedikéig

öltönyt tisztítóba

hidegtálakat intézni

gyümölcslé, ásványvíz

terembérlet előleget utalni

zenét kiválasztani

pappal egyeztetni

koszorút megrendelni