Címke: próza

Exkluzív interjú az egyik utolsó ejtőernyős tankelhárítóval

Jól tudom, hogy a kedves olvasók is legalább annyira várták ezt a beszélgetést, mint én. Enyhe gyomorgörcsöm is volt, de amikor megpillantottam a kávézó teraszán integetni egy pohár vörösbor mellett, akkor elszállt a rosszul lét és már csak a feszült izgalom maradt. A már említett kávézói kis kerek asztalánál került sor végül a beszélgetésre, melynek az elején meg is kérdezte nem baj, ha pöfékel majd az interjú közben. Egy pohár cappuccino mellett összeszedve a bátorságomat fel is tettem az első kérdést.

-Hogy szolgál az egészsége?

-Kedveském, ezért a kérdésért utazott ilyen messzire? Jól megvagyok, tudja, ma már kicsit nehézkesebb a mozgás, de még mindig oda vagyok Sperlonga utcáiért, imádok rajtuk végig döcögni. Illetve, igazából egész Olaszországért még a mai napig oda vagyok.

-Igaz, nem ezért a kérdésért utaztam ide, de úgy hiszem az olvasókat is ugyanúgy érdekli az egészsége, mint engem. Az egyik telefonos egyeztetésünk alkalmával említette is az ország iránti szerelmét. Viszont most akkor szeretném megkérni arra, hogy meséljen a kiképzéséről.

-Rendben, mindjárt csak még valami eszembe jutott. Ha már a hazám szeretetéről volt szó! Tudja én úgy vagyok vele, hogy a mi gasztronómiánk az identitásunk, Olaszország tájai és ételei együtt az én haza szeretetem. Például nem messze innen van egy kis fehér-vörös parti étterem, ha ott calzonét eszem vagy esetleg osztrigát egy kis vörösborral társítva, akkor érzem, hogy megtölt boldogsággal, szeretettel. Ezt eddig csak itthon éreztem, utaztam már sokfelé, de még ha ugyanazt ettem se éreztem ugyanazt. Egyetlen egyszer volt az, hogy nem éreztem Olaszország ízét, szeretetét. Az pedig Mussolini fasizmusa idején volt. Amikor besoroztak, nem éreztem egy cseppet sem a hazám szeretetéből, akkor csak emlékeztem rá milyen is… Szóval a kiképzésem, gondolom itt a speciális kiképzésre gondol. Nos, az Németországban zajlott. Az alapkiképzéshez képest maga volt a halál. Egy fakó germán, tudja, árja volt, mint a többi tiszt… Szóval nehéz volt, a nácik sokkal nagyobbak voltak hozzánk képest, jól megtermett hadi ökrök, szinte vágyták a háborút. Csak tudnám, mit lehet abban annyira vágyni? Na mindegy is. Szóval a németekhez képest kistermetűek voltunk, nehezen is bírtuk az ő kiképzésük. Az a germán meg nagyon ki volt hegyezve arra, hogy minket egzecíroztasson. Például, ha nem volt teljesen tele töltve a tank indulás előtt, akkor dupla távot kellett menni, és néha még a térképet is elvették büntetésből, hogy úgy találjunk oda a célhoz. Nagyon nem szerettük. Bár az ellátmány az elején nem volt olyan rossz, azért a speciális kiképzés résztvevőire aránylag figyeltek, hogy mit kapnak, de azért szerettek az éjszaka közepén felriasztani és hadgyakorlatra küldeni. Repülőbe be, a célpontot bemérni, onnan ejtőernyővel ki, majd a tankelhárító felszerelést is vinni kellett, és kilőni a célpontot. Emlékezetes kiképzés volt.

-Mai napig megtudná csinálni?

-Ma már lehet kicsit ijesztő lenne kiugrani egy repülőből menet közben, felszerelésben, de nem tudhatjuk, amíg ki nem próbáltuk. (Nevette el magát pöfékelés közben.) Bár már nem menne olyan olajozottan a dolog mint akkor, az biztos. Cseppet öregecske vagyok, ha nem is látszik, mivel jól karban vagyok tartva. (Újra felnevetett.)

-Mivel tölti az idejét egy ilyen igazi veterán, mint maga?

-Azt leszámítva, hogy túléltem, nem nevezném magam annak, inkább szerencsésnek, hogy átvészeltem. Láthatja, nem vagyok valami nagy darab, ezért még fiatalon is nehéz volt cipelni a löveget, meg megtartani… Bocsásson meg, megint elkalandozok, tessék ilyenkor rám szólni kérem, össze-vissza furikázok a gondolataim közt, emiatt sokat kell majd kihúznia. Szóval, most már egy idősek otthonában élek, egész szabadon ahhoz képest, hiszen mostanában is el döcögök azért erre arra. Egy kis bagett és bor társaságában ellátogatok régi kedvenc helyekre, aztán most már nem haza, hanem oda az otthonba megyek. Tudja, már nincsenek sokan a régi barátaim közül, ezért is költöztem oda saját bogaras öregedő korosztályomhoz.

-Hogy fogadták, hogy egy ilyen volt katona költözik oda?

-Jól, többnyire jól fogadták. Tulajdonképp ők tartanak karban (felnevet), ne haragudjon csak annyira szeretem ezt a kifejezést. De bocsásson meg, úgy néz ki lejárt az időnk, az egyik ápoló épp most jön. Remélem minden kérdésére választ tudtam adni.

-Igen és igen megtisztelő volt, hogy tudtam önnel találkozni. Már az egy öröm, hogy az olvasók felé tolmácsolhatom, hogy jól van.

Majd az öregek otthonának ápolója mikor oda ért felpattant rá, és elhajtott vele. Kedves olvasók, köszönöm, hogy velem tartottak az egyik utolsó tankelhárító harci Vespa-val készült interjúmra.

Interjú alanyom, ahogy szerényen oldalra néz miközben azt mondja: „Ez csak a tankelhárító lövegem.”

 

(Illusztráció: Sperlonga beach – Vikrant Shitole)

 

 

13 kutya

Súlyos teste alatt megreccsent a heverő. Kereken száz kiló volt, de mióta kevesebbet eszik, mintha fogyott volna egy cseppet. Máskor biztosan örült volna ennek, most… Nem érdekelte, sem ez, sem más: semmi. Vajon minden öregember ilyen?
– Tíz óra – pislantott a régi ingaórára, mely még a nagyapjáé volt, de azóta is kifogástalanul működött.
– Te még nem keltél föl? – szólt rá szelíden sovány, kissé púpos neje. – Mindjárt itt vannak a vendégek, s te még meg sem borotválkoztál.
– És?
– Ne izélj, buci, hiszen szülinapod van. Vedd fel az ünneplőd, és próbálj lazítani, kérlek!
– Miért?
Az egykedvű válaszok lehangolták Baloghnét. Úgy látszik, az ura még mindig depressziós, sőt, ahogy múlik az idő, egyre kedvetlenebb.
– Szedd össze magad, és ne foglalkozz már a múlttal! Nem te vagy az egyetlen, akit lapátra tettek, inkább adj hálát az úrnak, hogy amúgy semmi bajod – ült az ágy szélére egy percre.
– Semmi, hogyne, csak a lelkem sajog – dünnyögte a férfi, és a fal felé fordult. – Na pá, vége az interjúnak!
– Szóval nem kelsz fel.
– Nem.
– Rendben van, szundizz még egy kicsit – adta be a derekát elnézően Baloghné. – Egy óra múlva itt vagyok, de akkor felkelsz, ugye?
– Nem kelek, a kutya úristenit ennek a kurva világnak!
A kicsi asszony megrettenve bámult a nagydarab kohászra. Jaj, mi történt az urával! Ha így megy tovább, agyvérzést kap szegény.
– De hát szülinapod van, buci – kockáztatta meg félénken. – Mindjárt itt lesz Debrecenből az anyám, az öcséd… – számolgatta az ujján, kit honnan várnak.
– Anyád, öcsém – utánozta a kohász csúfolódó hangon. – Mondd, hogy volt képük csak úgy kurtán-furcsán kirúgni engem?
– Hát ki…kirúgtak?
– Nem ők. Ő. Tudod, kire célzok.
– Tudom – sóhajtotta halkan. – De én azt hittem, beletörődtél már ebbe.
– Törődött a kórház, de esküszöm, befűtök én még az igazgatónak ezért.
– Te? Na és minek? Hiszen te magad mondtad, hogy nem jókedvéből tette: csökkent a termelés, szűkítik a részleget…
– Akkor sem igazság – ült fel pulykavörösen Balogh úr. – Én… én több megértést vártam. Huszonöt év munka után kivételezhettek volna velem, ráadásul nyugdíj előtt állok. De ezeknek még ez sem számít. Most mehetek portásnak, már ha felvennének, ugye.
– Tényleg! – csillant fel benne a remény. – Nem is rossz gondolat! Miért nem lehetnél te éppen portás!
– Hogyne, de csak a másvilágon, Joli. Jobban mondva ott sem, amíg Szent Péter a kapus.
– Hogyhogy?
– Várj, mindjárt megérted. Úgy nyolc, tíz napja kerestek a szerszámgépgyárban egy portást.
– Na! Remélem, jelentkeztél?
– Rögtön, velem együtt egy mérnök, egy tanár, egy nyugdíjas meg egy bolgár.
– Bolgár?
– Bizony. Mióta nyitott ország lettünk, itt bárki munkát vállalhat, ha akar.
– Világos, de… miért csak most mondod? Buci, buci – fenyegette meg színlelt haraggal –, mióta titkolódzol te előttem?
– Nem akartam, hogy izgulj. Elég, ha én izgulok, különben sem igen hittem, hogy megkapok egy olyan állást, amire egyszerre két diplomás is ráhajt.
– Végül is kinek sikerült: a tanárnak vagy a mérnöknek, merthogy neked nem, azt körülbelül gyanítom.
– A bolgárnak, miután mindkettőt… túlképzettnek találták.
– Világos. Micsoda? – tátotta el a száját Baloghné. – Úgy látszik, öregszem, mert már kezdem nem érteni ezt a világot.
– Akkor ketten vagyunk – komorodott el az öreg.
– Majd csak beugrik neked is valami – igyekezett megvigasztalni a neje. – Csak egészséges maradj! Nézd meg a nagybátyád! Cukorbajos szegény, engem leszázalékoltak, másoknak meg házuk, mit házuk, egy vacak szobájuk sincsen. És hány ilyen ember él még, miközben neked csak a lelked „sajog”.
– Jól van, megértettem – bújt ki az ágyból nehézkesen Balogh. – Tudom, hogy mindenkinek megvan a maga baja.
– Majd elmúlik, mindennek vége szakad egyszer. Kicsit jobban spórolunk, és… ennyi. Legfeljebb kevesebbet járunk…
– Hova?
– Hova, hova? Például… színházba, aztán lemondjuk a kábelt, újságot…
– Egen. Még jó, hogy a kocsi marad – motyogta keserűen, halkan; hanem az asszony így is meghallotta.
– Meg a kocsit. Úgyis jócskán meghíztál, mióta itthon lebzselsz. Jaj, ne haragudj, nem úgy gondoltam!
– Nem haragszom, merthogy ez a színtiszta igazság: lebzselek, csavargok. Hála a kormánynak. Vagy inkább magamra mutassak?
– Nem tudom, aranyom, buta vagyok én ehhez, de ha már így esett, ne tegyél rá még most is egy lapáttal. Jézusom, a kacsa! – pattant fel rémülten az ágyról. – Csak locsogok, locsogok, a kacsánk meg szép lassan odasül.

Balogh úr elismerően bámult a felesége után. Milyen talpraesett, aranyszívű asszony! Kicsit ugyan puklis meg beteg is, szegény, mégis ő tartja benne mindig a lelket. Egy okkal több, hogy megbecsülje, szeresse. Az elsővel nem is lenne semmi gond, csak szeretni nem képes úgy, ahogy Kittit imádta valaha.
Kitti…! – ugrott vissza gondolatban abba az időbe, amikor még ő is, Kitti is innen voltak a harmincon. Ő volt a mindene, ez a szép, búgó hangú leány, amíg meg nem csalta egy női fodrásszal.
– Végeztünk! Látni sem bírlak többé! – adta ki az útját, amikor rájött a dologra, holott már akkor állapotos volt a szöszi. Tetejében meg is bánta az egészet.
– Bocsáss meg! – szepegett-szipogott. – Tudom, hogy nagyot hibáztam, de én csak téged szeretlek! Fogadj vissza legalább az ő kedvéért – mutatott domborodó hasára. – Egy gyereknek apa kell, gondold meg jól, könyörgöm.
– Akkor vidd az apjához!
– Hiszen te vagy az. Be is bizonyítom, ha nem hiszed.
Csakhogy akkor már erre sem volt kíváncsi, úgy elvakította a fájdalom, no meg a büszkeség, bár az utóbbit csupán évek múltán ismerte el őszintén. Hogy mi történt vele ezután? Rejtély. Egy ideig még fel-felbukkant itt-ott a városban, utána vége, Kittit sosem látta többé. Elköltözött, meghalt? Ezen töpreng ma is, csak most már hiába, hisz úgysem tehet jóvá az égvilágon semmit.

Kitárta az ablakot, és magába szívta a beáramló friss levegőt. Vajon mitől olyan kábult? Mióta „itthon lebzsel”, egyre többet alszik. Régebben csak ebéd után szundított, most a tévé előtt, olvasás közben is. De nem csak aludt, álmodott is a…csajjal.
– És azelőtt? – érdeklődött egyik barátja, a hordóhasú Dodó, amikor elmesélte neki, kicsoda is az a Kitti.
– Hébe-hóba. Régi história ez már, komám. Nem állítom, hogy sosem jut eszembe, de napról napra ritkábban, és most egyszerre… Bizony isten, nem értem.
– Pedig irtó egyszerű: Kitti meghalt, barátom.
– Meghalt?
– Meg, méghozzá nemrég, és most itt kísért a házadban. Van fogalmad arról, miért?
– Nincs.
– Mert lelkiismeret-furdalása van, és szeretné, ha megbocsátanál neki – jelentette ki halál komolyan. – Megbocsátottál?
– Nem, vagyis igen, csak…
– Tedd meg még egyszer, koncentrálj rá jobban, és meglátod, utána nem fog zavarni.
– Engem nem zavar, sőt, örülök, hogy legalább álmomban viszontláthatom – vallotta be a termetes kohász.
– Szamárság! – hurrogta le Dodót örök ellenlábasa, a hosszúra nőtt Totó. – Mit eteted a havert ilyen spiritiszta maszlaggal? Semmi kísértet, bár a dolog tényleg tök egyszerű. Amíg melóztál, nem igen törődtél te sem mással, sem magaddal. Legyünk reálisak: nem volt rá sem energiád, sem időd.
– Még szép! Kohász vagyok én, nem borbély.
– Ja. Egész nap keményen melóztál. Este szinte beestél az ágyadba, azzal már aludtál is, mint a güzü.
– Sajnos. Hála a…
– Stb. Ezt talán most hagyjuk! A lényeg az, hogy most mindenre ráérsz: tévézni, gondolkozni, legfőképp a múlton, mert ilyenek vagyunk mi, öregek. Csak egyet nem értek: miért vagy folyton álmos, amikor mi inkább álmatlanságtól szenvedünk. Egyébként miről, kiről szoktál még álmodni?
– Anyámról, barátaimról… Legtöbbször azonban mégis csak Kittiről. Általában egy sziklán ül és dalol, dalol, mint az a Lorelei, vagy hogy hívják, Heinrich Heine versében. Felette az ég, körülötte a tenger, hosszú, szőke haja zászlóként lobog. Gyere ide, galambom! Én vagyok az, Kitti! – integet szomorúan felém, és a szeméből égő könnyek hullanak.

Szórakozottan nézett az utcára. Az októberi szél hevesen kapott a függönybe, s a közeli Kft. őrző-védő kutyái az ablak felé ugattak.
– Hogy a mennykő üssön belétek!
Ki nem állta a kutyákat, különösen Ubult, egy szürke, korcsnak tűnő dögöt, akinek az ugatását még a hetedik utcáig is el lehetett hallani.
– Nem tudnák valahogy messzebb vinni őket? – próbált egyezkedni többször is a tulajjal. – Tudom, hogy őrző-védő kutyák, azért lehetnének ránk is tekintettel egy kicsit.
– Csak nem zavarják ezek az aranyos állatok! – csodálkozott rá a Kft. szakállas főnöke, s nem tudta, haragudjék vagy mulasson a reklamáló öregen.
– Maga mit gondol, eljöttem volna másként magukhoz? Hogy a kutyák ugatnak, rendben, végül is minden kutya csahol, de nem úgy és annyit, mint Ubul. Pedig mi, öregek szeretjük ám a csendet.
– Higgye el, mi is. Na, isten áldja! – búcsúzott el sietve. – Most mennem kell, de ne aggódjék, nem feledkezünk meg magukról.

Ezután két napig csend volt. A kutyák eltűntek, s csupán messziről jelezték, hogy azért nem teljesen.
Balogh úr elégedetten dörmögött.
– Ritka rendes ember ez a Dani! Egy hoppra segített, pedig még borítékot sem kapott.
– Kopogjuk le! – örült vele az asszony.
Más nem mondott. Tudta ő, amit tudott. És csakugyan: csakhamar ismét rázendített Dani Sándor aranyos kvartettje.
– Ne félj, nagyságos úr, te is megvénülsz még – szentségelt az exkohász, gyorsan leengedte a rolókat, és a fülébe gyömöszölt két füldugót.
Persze hiába, Ubul hangja redőnyön, füldugón, mindenen áthatolt, ehhez csatlakozott aztán még tizenhárom négylábú, akik a többi szomszéd udvarán terceltek. Olykor hangszerkíséret mellett is, egy pattanásos fiatalember szíves jóvoltából, aki viszont a magasból, Balogh úr legközelebbi szomszédja padlásszobájában szokott magnózni.

– Volnál kedves halkabbra fogni azt a magnót! – szaladt át a szomszédba egyszer-kétszer a vasöntő. – A végén mindnyájan megsüketülünk tőletek.
– Nem – jelentette ki kerek perec a melómán[1]. – A zene csak akkor szép, ha hangos, és mi így szeretjük hallgatni.
– Nem tetszik? – kelt fia védelmére harciasan a papa. – Le van maga ejtve, ez itt egy város, nem tanya, apuskám. Talán költözzék oda, vagy ott a temető, az még ennél is csendesebb.
– Köszönöm a jó tanácsot – oldalgott el a férfi, majd amikor már végképp nem bírta, bemenekült a városba, és haza sem jött estig.

Hanem egy nap sokkal jobb ötlete támadt. Barkácsolt egy csúzlit, s valahányszor odaát feldübörgött a zene, pukk, pukk, pukk, már potyog­tak is a kavicsok a „galambdúc” tetején. A fiatalúr ekkor, de csakis ek­kor felfüggesztette az ingyenes zeneszolgáltatást. Nyilván azzal a szándékkal, hogy megállapítsa, melyik szomszéd felől potyognak a kövek. De szünetet tartott maga Balogh úr is, így Dákó úrfi csak sejthette, ki lehet az a siketfajd, aki még a rapet sem csípi. Másnap kezdődött minden elölről: zene, dobolás, csúzli.

Ubul. Most már benne van, folytatja a harcot. Azért mégis csak jobb, mint napról napra fogcsikorgatva tűrni. Bűn, nem bűn, ő bizony megmérgezi az ebet, utána a többit, sorban mind a tizenkettőt. Na ja: segíts magadon, ha már az önkormányzat sem segít. Mert nem segített, hiába panaszkodott szóban, írásban is náluk. Megvárta az estét, majd a kerítéshez surrant. Nem látott senkit: sem bent, sem kint az utcán.
– Ubul! Ubul!
Íme, máris itt van, nyomában még három másik kutya nyargalt.
– Nesztek, és dögöljetek meg gyorsan! – dobott eléjük néhány húsdarabot.
Meg is bánta rögtön, és igen-igen megörült, amikor másnap reggel újból Ubul csaholására ébredt. Gyenge volt a méreg, vagy meg sem ették? – találgatta magában, azzal megesküdött, hogy soha életében nem tesz ilyet többé.
Becsukta az ablakot, és a fürdőszobába csoszogott. Nem sokkal ezután betoppantak a vendégek: az öccse, a sógornője meg a többi rokon.
– Gyertek, csak gyertek! Isten hozott nálunk!
– Boldog szülinapot! – köszöntötték fel sorban, átadták az ajándékokat, és asztalhoz ültek.
– Bort, pálinkát? – kínálgatta vendégeit Baloghné. – Buci, tölts az öcsédnek abból a Napóleon konyakból!
– Egészségedre! – koccintott vele, majd a többiekkel is a kohász.
– Találtál munkát, bátyus?
– Ne, ne! – integetett a kicsi asszony férje háta mögül.
– Egyelőre nem.
– Amúgy jól vagy? – ugrott más témára Bence. – Kicsit híztál, mióta nem láttalak.
– Jó kicsit – szúrta oda finoman a háziasszony öccse, az örökké epés, savanyú képű Ernő. – Valószínűleg a vérnyomásod sincs éppen rendben.
– 185/115 – vérnyomáscsökkentő nélkül.
– Hoppá, az sok! Vigyázz magadra, sógor! Ideges vagy, mi bánt? Tulajdonképpen ezért szökik a legtöbb vérnyomás az égig.
– Egy lószart! – tromfolta le Bence. – Ki nyugodt, kiegyensúlyozott ember máma? Azt hiszem, még én sem, mégis kutya bajom. Szerintem túl sokat kajálsz. Egyél kevesebbet, mozogj többet, és ennyi. Gondolj arra, milyen vékony voltál nem is olyan régen. Neked mi a véleményed, anyjuk?
Felesége elvörösödött. Három dolgot nem szeretett: ha kiabál, ha káromkodik vagy leanyju­komozza az ura.
– Igen, de miért ordítasz? Én nem hallok nagyot, és más sem. Kivéve talán a mamát.
– Kikérem magamnak – csattant fel váratlanul Baloghné mamája. – Hallok én mindent, és látok is mindent. Még szemüveg sem kell hozzá. Csak hát ne szólj szám, nem fáj fejem.
– Igazán? – kuncogott az ifjabb Balogh. – Levennéd a szemüveged egy percre?
– Akár kettőre is! – ment bele a játékba a mámi, aki azonnal sejtette, miben sántikál a kedves rokon.
A férfi torz pofákat vágott, majd el kezdett tornászni: leguggolt, felemelte a kezét, tekergette a nyakát…
– Halljuk, kit láttál: egy piást vagy egy karmestert?
– Egy parasztot meg egy pávát.
– Ülj le, te… gügye! – harapott az ajkába a kikent-kifent asszony; a parasztot könnyen lenyelte, de a pávát remélhetőleg nem rá értették.
– Remek! Csak így tovább, mama! Maga mindig meglep valamivel minket – tapsolt kárörvendőn Ernő, és kezet csókolt a talpraesett hölgynek.

Az ünnepelt egykedvűen, s egyre bágyadtabban ásított. Még egy- két perc, s már szidják is a kormányt, megvitatják az árakat, elsütnek néhány viccet… Unalmas, ezerszer meghallgatott lemez! Vajon mikor találnak ki már valami újat?
– Ébresztő, bátyus! – ütött a vállára harsányan az öccse. – Még le sem feküdtél, és te máris fújod a kását?
– Dehogy fújom, csak elgondolkoztam egy csöppet.
– Már megint? Hagyd a faszba, hidd el, nem változik ettől semmi. Legfeljebb a vérnyomásod szökik újra meg újra az égig.
– Bence!
– Mi az? Valami rosszat mondtam?
– Töröld meg a szád, mert nagyon piszkos!

A kőműves engedelmesen nyúlt az asztalkendőhöz, aztán észbe kapott. Nyilván megint illetlen szót használt. De hogy milyet, arra sehogy sem bírt rájönni. Bezzeg a Joli, az nem finnyáskodik ennyit! Igaz, neki főiskolája sincsen.
– Itt a leveske! – tálalta fel Baloghné a gőzölgő húslevest, később pacalt, töltött káposztát… ; akadt ott minden, csak győzzék enni.
– Szegények vagyunk, de jól élünk – böfögött jólesően Bence. – Bocs! – sandított előkelően csipegető nejére. – Hát te miért hallgatsz? – lökte oldalba csontos arcú, vékonyka fiát. – Nem eszel, nem iszol. Zűr van az őrsön vagy mi a…?
– Hagyd békén! Nem látod: gondjai vannak a fiadnak.
– Ezért kérdem, asszonyom. Persze, ha rám hallgat…
– Most együtt keveritek a meszet, homokot, és fütyöltök az urakra – egészítette ki ironikusan Ernő.
– Mit kever? – sivította kíváncsian a fekete ruhás öreghölgy.
– A sza… Majd máskor elmesélem! Igenis fütyülünk, mert nekünk van gógyink, sógor.

– Hát az van. Bevakoltok egy falat, és elkértek úgy fél fizetést – vágott vissza Ernő. – Vagy még többet, ha ti magatok rendelitek meg a meszet, cementet, téglát… Számla persze nincs, garancia nulla, s még jó, ha rendesen elvégzitek, amivel megbíztunk. Ennyi munkadíj mellett nem csoda, hogy már egy APEH-bírság sem idegesít. Már ha egyáltalán sikerül bárkit is elkapni. Igaz, tábornok úr? – biccentett Bence fia felé.
– Nem tudom, ez nem a rendőrségre tartozik.
– Sejtettem. Úgy sétáltok be egy klienshez, mint a szemétdombra a kakasok, s csak akkor veszítek le a nyakkendőt, ha kihozzátok a Volkswagenből a vakolókanalat. Komolyan, elfog a röhögés, amikor eszembe jut egy költemény: ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött. Helyesen idéztem? Te értesz a versekhez – rezzentette fel gondolataiból a vasöntőt.
– Tessék?
– Ez van! – piszkálgatta fogait az iparos. – Próbálj te egy fizetésből megélni. Nézd meg az orvost: egy boríték ma, egy boríték holnap, s még csak nem is szégyelli. Szerinte ez így méltányos annyi tanulásban eltöltött év után. Ha állambácsi szűkmarkú, majd bevasalja a betegen. De hagyjuk, nem erről akarok most beszélni. Zsombor! Mintha közölni szerettél volna valamit?
– Nem, dehogy! Folytasd csak, én inkább hallgatnék.
– Te is, mama is, Gazsi is. De hát a szentségit! Miért akar itt mindenki hallgatni?
– Hagyjátok már abba, gyerekek! – hűtötte le őket az ősz hajú, kissé puklis asszonyka. – Inkább… daloljunk! Bence! Hogy van az a népdal a tavaszi széllel?

A kőműves nem sokat kérette magát:

Tavaszi szél vizet áraszt,

Virágom, virágom.

Minden madár társat választ,

Virágom, virágom.

Szép bariton hangja volt. A többiek vele együtt fújták, felszabadultan, lelkesen, repertoárjuk végéig, utána leültek kártyázni. Beleértve a mamát is, aki aztán mindenkit két vállra fektetett.
– Micsoda mázli! – bosszankodott a jó torkú kőműves, miközben egyre gyanakvóbban mustrálta Zsombor fizimiskáját. – Te fiú, csak most látom, neked hiányzik az egyik szemfogad!
– I…igen.
– Rá se ránts! – somolygott a művelődésotthoni előadó. – Még mindig jobb, ha nem egy kereke hiányzik.

Hanem Ernőnek most nem volt kedve vitázni. Talán meg sem hallotta, mit kavar a kis köpcös.
– Nyisd ki a szád, hadd lássuk, mi a helyzet a többi fogaddal! Te jó szagú úristen: két fogad is hiányzik!
– Biztosan kiverték – vigyorgott az előadó.
– Kiverték?
– Ki – vallotta be a rendőr csendesen.
– Hát így állunk! Ezért nincs kedved beszélni. Remélem, te is odasóztál a fiúknak.
– Oda.
– Na, úgy mindjárt más! Nem mintha szeretném az effélét, de a kölcsönkenyér, ugye, visszajár. Hogy történt?
– Gyorsan. Jóformán azt sem láttam, ki ütött. Tudod, a tüntetők, kint a Kossuth téren…

A rokonok sokatmondóan néztek össze.

– Ki mit keres, megtalál – vonta le a tanulságot Kis Ernő kivételesen minden gúny nélkül.
Ugyanis ebben az egy ügyben egy gyékényen árult Bencével. Magyarán: nem rokonszenveztek a zsarukkal, és szinte el sem hitték, amikor Zsombor is ezt a pályát szúrta ki magának. Pálya? Naplopás, amit csakis olyan ürgék vállalnak, akik utálnak dolgozni, s miután csupa ke­mény fiú közt „dolgoznak”, némely tekintetben maguk is ilyen kemény fiúvá edződnek. Szó se róla, szükség van keménységre, mi több, erőszakra is időnként, de attól még ő, Kis Ernő nem vágódik hasra előttük.

– Helga! Te tudtad ezt? – fordult az apa odasompolygó párjához, aki eddig a tévét bűvölte.
– Természetesen.
– Basszus! És most? Hogyan tovább, biztos úr?
– Kilépek az egységből.
– Végre! – lélegzett fel megkönnyebbülten.
– Szó sem lehet róla! – protestált Helga hevesen. – Te rendőr vagy, és az is maradsz, angyalkám. Van fogalmad arról, milyen jövő vár ma Magyarországon egy rendőrre?
– Van, éppen ezért lépek ki.
– Pontosabban?
– Most mit izélsz? – próbálta leszerelni az apa boldogan, amiért két álma is megvalósult egyszerre: egyrészt újra együtt melózhat Zsomborral (tudniillik eddig együtt ügyködtek), másrészt nem kell folyton attól félnie, hogy feketéző melósként szégyent hoz a fiára. – Megalázták, megverték. Nézd, milyen csorba lett az angyalkád! Kell ennél több ahhoz, hogy – elnézést a csúf szóért – otthagyja őket a picsába? Vagy nem ezért lépnél ki?
– Részben, de még inkább azért, mert…
– Mert?
– Én is visszaütöttem.

Balogh Gazsi fáradtan ejtőzött egy rozzant hintaszékben. Ő bizony nem bánná, ha már haza mennének a kedves rokonok! Csak esznek, isznak, dumálnak, és meg sem hallják Ubult meg a többi rohadt dögöt, akik, íme, most is veszettül ugatnak. Hogy miért gurul be folyton ezek­től? Ezt már ő is sokszor kérdezte magától. Mindenesetre fura, főként, hogy azelőtt igenis kedvelte a kutyákat.

– Hagyd a francba azokat a dögöket! – szólt rá az ősz asszony, valahányszor az ura el kezdte őket átkozni. – Mit hergeled magad? Inkább törődj bele, amíg meg nem szokod!

Beletörődni? Okos tanács, mindössze az a kérdés, hogyan, hiszen még saját magának sem világos, egyáltalán képes-e vagy nem is akar alkalmazkodni a helyzethez. Aztán itt van ez az örökös fáradtság! Egész nap lazít, még a házi munkát sem végzi el, mégis úgy kimerül, mintha egész nap gürizne. Nem: még jobban, és már semminek sem örül úgy, mint egykor az üzemben, amikor pattogó szikrák közt figyelte, hogyan olvad, fortyog a vas a kohókban. Akkor, de csakis akkor úgy érezte, mintha ő lenne a tűz és vas istene – derült fel egy pillanatra, majd ismét elkomorult. Akkor isten, most piciny porszem csupán, amit a legkisebb szellő is bármikor elfújhat. Bizonyára minden másképp alakul, ha azok ott odafönt… Az ördögbe, már megint velük bajlódik! – sétált végig te­kintete a falon függő képeken. Az egyiknél megtorpant. De hisz ez az ő álombeli szigete! Ugyanaz a szikla, ugyanaz a leány, legfeljebb hárfázik, nem integet, és a haja, a szélben lobogó haja sem szőke, hanem fekete. Na, Dodó bá, most süketelj nekem a szellemről, annyit ő is megtanult, hogy az ember legtöbbször arról álmodik, amit napközben látott, megfigyelt – mosolygott magában, amikor a közelben ismét felugattak a Lumen Kft. kutyái. Ekkor minden vére a fejébe szaladt, s mint egy megsebzett vadkan csörtetett az ablakhoz.

– Kuss! – üvöltött ki a sötétbe. – Hogy a rák rágja ki a torkotok!
A vendégek riadtan kapták fel a fejüket. Mi történt, megörült? Ez az öreg napról napra háklisabb!
– Á, semmi, csak álmodott – sietett hozzá Baloghné. – Igaz, kedvesem?
– A kutyák…! Nem hallod? Már megint ugatnak.
– Dehogy ugatnak. Ti hallotok valamit? – nézett kérdőn Bencére.
– Nem – jelentette ki a kőműves, miután figyelmesen fülelt kifelé. – Bátyuskám, te tényleg csak álmodtál.
– Na ugye! Csukd be az ablakot, és hintázz tovább a székeden vagy tudod, mit? Ülj te is hozzánk az asztalhoz! – kérlelte felesége szelíden, azért nem minden él nélkül.

Balogh úr szótlanul totyogott vissza kedvenc helyére.
– Ül a mennykő, jó nekem itt a sarokban.
– Mit mondtál? Kérlek, beszélj úgy, hogy halljam is.
– Rögtön, Joli, rögtön, csak előbb elszívok egy cigarettát – halászott elő az öreg egy agyongyűrt pakli cigit.

Aztán még sem gyújtott rá. Eszébe jutott, hogy nem szabad. Se enni-inni igazán, cigizni abszolút. Bizonyára minden másképp alakul, ha nem teszik lapátra vagy… megbocsát Kittinek – ismerte be, és nagyot szusszantott. Már most kimondta, s egyedül azt szégyelli, hogy nem mondta ki már régebben. Vajon milyen fia van: szőke, barna, tanult fiú? Milyen klassz lenne borozgatni, beszélgetni a kölyökkel, mint az öccse most Zsomborral. Beszélgethetnének például Kittiről, akinek a kilétét még Jolinak sem fedte fel. Pedig amúgy őszinte, nincsenek előtte titkai. Csak a leányt nem hozta szóba sohasem, miután, ez az igazság, maga sem igen gondolt rá. Mostanig, aztán ránézett a festményre… Fals! Ránézett ő már máskor is, mégsem álmodott a leánnyal – pislantott a kopott, régi-régi kép felé. Tulajdonképpen alig látszik rajta tisztán valami: egy sziget, ha ugyan tényleg az, meg egy hárfázó nőalak. Lehet, hogy mégis Dodó magyarázata helytálló? Újra elpilledt, lélegzete lelassult, s a következő percben már aludt is. Álmában egy felhők fölé magasodó szikla szélén álldogált. Alatta tátongó szakadék sötétlett. Teremtőm, ha én innen lepottyannék! – igyekezett messzebb húzódni. Hanem a mélység vonzása erősebb volt Baloghnál. Egy-két percig küzdött még, aztán érezte, hogy egyre gyorsabban zuhan lefelé.

Hirtelen felberregett az előszoba csengője.

– Vajon ki lehet? – ráncolta össze szemöldökét a ház asszonya.
– Elnézést a zavarásért! Balogh Gáspárt keresem.
– Tessék! – nyitott ajtót bosszúsan. – Itt lakik. Milyen ügyben keresi? – ámult a nyurga, keskeny ajkú legényre.
– Szeretnék boldog születésnapot kívánni az… apámnak.

A kicsi asszony szíve majdnem kiugrott a helyéről. Tiltakozni, üvölteni szeretett volna, de a keskeny ajk, hegyes orr eleve kizárt bármiféle tévedést. Igen, ez az ő Bucija. Pontosan így nézett ő is ki úgy húsz, harminc évvel ezelőtt, vagyis jól sejtette: fia van a férjének. Rendben van, megesik, de miért nem szólt róla eddig még neki sem?

– Maga a felesége?
– Én vagyok.
– Bemehetek? Van egy ajándékom a számára.
– Gazsi fia – mutatta be a fiatalembert a családnak. – Balogh…
– Nem! Gyulai Aladár. Én Gyulai-fiú vagyok – húzta ki magát önérzetesen az ifjú. – Ő az? – mutatott gyűlölködő arccal a hintaszékben alvó öregre.
– Igen, ő. Gazsi! – rázta meg Baloghné az elcsendesült exkohászt. – Ébredj, meglátogatott a kisfiad.

Miután az öreg továbbra is szendergett a „Gyulai-fiú” kaján mosollyal bontotta ki a kezében tartott dobozt.
– Isten éltessen, papa! – rázta meg ő is az apját. – Nézd, mit hoztam neked!
A rokonok megrökönyödve meredtek a miniatűr dísztárgyra. Egy Balogh Gáspár nevét jelölő vaskoporsó volt.
– Gazember! – sziszegte a nagybácsi. – Kifelé! Pucolj vissza a kurva anyádhoz!
Baloghné halvány arccal nézett a fiúról a férjére, s újra, ezúttal erélyesebben rázta meg a vasöntőt.
– Istenem, meghalt! – sikoltott fel rémülten, miután a férfi erre sem reagált. – Bucikám, bogaram, ne hagyj itt bennünket!
– Nézd meg a pulzusát! – javasolta Kis Ernő.
Az asszony reménykedve kapaszkodott az ötletbe.
– Kicsit ver – ujjongott fel, s izgatottan szorította fülét a férje mellére. – A szíve is.
– Ezek szerint csak elájult! – állapította meg Helga higgadtan. – Hacsak nem kapott infarktust, miután valahogy mégis meglátta ezt az aranyos szuvenírt.
– Vagy alszik – jegyezte meg halkan a matróna. – Talán még hall is bennünket, de már nem tud vagy nem is akar felébredni.
– Ne beszélj zöldséget! – torkolta le Kis Ernő. – Ilyesmi csak a sci- fi filmekben létezik. Telefonálok a mentőknek! – tapogatódzott mobiltelefonja után a zsebében. – Halló, mentők? Itt a Balogh-család. Dohány utca 5! Kérem, jöjjenek ki azonnal! Infarktust kapott a sógorom.

A fiatalember tétován toporgott. Szeméből még sütött a gyűlölet, de aztán fokozatosan ellágyult, és kiejtette kezéből a gyilkos szuvenírt.
– Apám, édesapám! – kerekedett felül benne végül a szeretet. – Bocsáss meg nekünk, mint ahogy mi is megbocsátunk teneked.
Este hat óra. A környékre csend és sötétség borult. Hirtelen felugatott 13 kutya, s percekig vonított, nyüszített, mialatt a szomszédban egy megrokkant lélek várta, hogy beteljesedjék a végzete.

[1] Zenebolond. (gör.)

Illusztráció: Edmund Henry Osthaus – Dogs

Aki értett a madarak nyelvén

Nem láttam többet, fiam, abból a leányból, mint a vékony, hófehér lábait, amiket úgy tudott kapkodni, ha munkáról volt szó, hogy ihaj. Olyankor, mint a féleszű iszkolt el, ha zárva volt az aranykapu, akkor is átugrotta. Lusta egy leány volt, na, de azért szerettem – teszi hozzá félvállról Böske néni, s kukoricát hint a tyúkoknak. Egy dologhoz értett igazán a naplopáson kívül, a madarakhoz. Én nem tom’, miféle boszorkányság lehetett ebben a lányban, de ááú mondom, fiam, utánozni tudta a hangjukat, sőt megértette őket. Sokszor hajnalig kint volt a csűr mellett, guggolt a piros pokrócán és kokettált a falu összes madarával. Odagyüttek a kezére, lábára, belegabalyodtak a hosszú, fekete hajába. Há’ borsózott is tőle a hátam olyankor. Gondúltam, egyszer tán belőle is madárka lesz. A férfiak nem érdekelték, elhajtotta őket, félt tőlük. Vagy önnönmagától, ki tudja már azt. Ha kérő jött látogatóba, elbujdosott a gesztenyefa legfelső ágára. Há’ nem volt teljesen épeszű a lelkem-bogaram.

Dédi, elmesélné, hogy halt meg a Lujza? Há, fiam, nincs azon sok mesélnivaló. Én mindig mondtam neki, hogy ne madaraskodjon annyit, mert megszólják. Tudod, milyen ez a falu, látnak valamit, aztán egybül elkezdenek pletykálni. Ami, tudod, kisfiam, gerjeszti magát, dagad. Elegük lett a hóbortos leány hajnali madárműsorából. Há, fiam, hogy is mondjam neked, hogy is mondjam, na … levették a műsorról. Én arra keltem ki az ágyból, hogy kopogtatnak, a pap állt előttem: Isten akarata kifürkészhetetlen, Böske néni.

Másnap délben eltemettük a Lujzit.

Illusztráció: Marco Paludet – Monument

Bimbó

Meztelen nőkkel álmodtam. Egyedül az utolsóra emlékszem, pedig tudom, hogy több is megkörnyékezett az éjszaka. Szőke volt, és egy üres úszómedence mellett szárítkozott falatnyi törülközőjével. Ruhátlansága cseppet sem feszélyezte, lehunyt szemmel nyújtotta arcát a nap utolsó sugaraiba, mellbimbója peckesen dacolt a csípős áprilissal. Nem Gabrielle volt, ez biztos. Neki kisebb a cicije. Az övé is gyönyörű persze, de ez felért egy mélyütéssel. Nem vagyok vallásos, de úgy tartom, az ilyen álmokat illik megköszönni a főnöknek. Mégsem a hála volt, amit ébredés után éreztem – a farkam a legteljesebb közönnyel, álomtalanul aludt tovább. Hát igen. Egy ideje már csak én nyújtózkodom reggelente. Azt mondják, ez a dolgok rendje. A kávémat azóta mindenesetre nem az erkélyen iszom, nincs dudor a pizsamámon, amit büszkén meglevegőztetnék. Meg egyébként is hideg van. Öröm az ürömben, hogy legalább Gabrielle sem láthatja az ötvenegy éves, kókadt virslimet, mialatt elcsoszogok a fürdőszobába.

Rohannom kellett a hévhez az óntól síkos járdán. Épp hogy elértem, leültem az legközelebbi ülésre, valamivel közelebb egy szuszogó hajléktalanhoz, mint szerettem volna. Negyven méternyi futás után máris égett a tüdőm, résnyire nyitott szájjal igyekeztem minél diszkrétebben fulladozni. Mégse járja, hogy csatalóként fújtassak, mindenki előtt. Mielőtt magam is beálltam volna a mobiljukat babrálók táborába, szétnéztem: minden olyan, mint szokott, csak egy újabb reggel a Fekete Vonaton. Nincs ebben semmi rasszizmus; reggel egyszerűen sötétebb az összkép. Kint még nem virrad, az utasok zöme sötét dzsekit visel, néhányan egyenruhát. Ilyenkor mennek a bolti alkalmazottak, gyári melósok és az online szerkesztők munkába. Gyűrött arcunk beissza a fényt, a szemek csupán pislákolnak, ha egyáltalán nyitva vannak. Délután, hazafelé már egy teljesen más világ. Azon töprengtem, hogy megrögzött éjféli bagolyként miért vállaltam ilyen korai munkát, és miért éppen egy bulvármagazinnál. Moshatom a celebek szennyesét, a nagy átfogó társadalmi riportok helyett, amiről régen álmodoztam. A munkáltatómat persze se az ízlésem se a cirkadián ritmusom nem érdekli, ahogy az utastársaim főnökeit sem. Ilyenkor azok egyébként is alszanak még.  Sebaj, talán száz év múlva az alváshoz való jog is olyan egyértelmű lesz, mint manapság a heti két szabadnap.

Untam a témát, úgy döntöttem, inkább pihentetem a szemem, eleget fogja kínozni a monitor. Inkább Gabrielle-re gondoltam, hiába volt lerágott csont már ez is. Merre jársz, kiskifli? Olyan hirtelen tűntél el. Azt azért nem gondoltam volna, hogy az ösztöndíj végeztével egyből visszamész Franciaországba. Ugye tudtad már előbb is, hogy csak addig maradsz? Olyan előzménytelenül lett vége. Vagy voltak jelek, csak nem vettem észre. Talán épp akkor, amikor már kezdtem hinni, hogy nem számít az a huszonnyolc év, ami köztünk van – akkor vakultam meg? Pedig még bungee-jumpingozni is elmentem veled. Ha el merem engedni a híd korlátját, velem maradsz, Gabrielle?

Állva elszunyókálhattam, mert volt kedvesem alakja hirtelen megszabadult minden jelentéstől, és lassan átalakult az álombéli lánnyá. Tisztán láttam, ahogy fölényes mosollyal szétnyitja a törülközőt, mellbimbója merev a hidegtől, ajkai szétnyílnak, hallottam szapora légzését, pedig még hozzá sem értem. Félálomban is elpirultam, ahogy a lány egyre erősebben sóhajtozott, úgy, mintha máris izomból dolgoztam volna rajta.

Prüszkölő nevetésre riadtam fel. Az ablakokon túl sötét volt, a nyögések azonban nem haltak el. Egy pillanatig elképzelhetőnek tartottam, hogy hallhatóvá váltak a gondolataim, aztán észrevettem egy huszonéves rasztahajú srácot, ahogy kikerekedett szemekkel bámul a kocsi túlsó végébe, ahonnan a zajok eredtek.

A kocsi túlsó szélén, a falnak néző ülésen egy megtermett fickó ült, háttal a többi utasnak. Válla csaknem olyan széles volt, mint a dupla ülés. Tar koponyáján fejhallgató, ami telefonba vagy tabletbe volt bedugva. Valami csatlakozási hiba folytán azonban a készüléke hangszórója is működött, minek következtében vidáman visszhangzott a női szereplő sikolya, amit olykor egy-egy maszkulin hörgés kísért. Először arra gondoltam, hogy a férfi valami játékfilmet vagy sorozatot néz, ami történetesen korhatáros, de hamar szembe kellett néznem a ténnyel, hogy a tag kemény pornót néz. Reggel fél hétkor, a szentendrei héven, valahol az Aquincumnál.

A srác még mindig ugyanúgy bámulta, nyitott szájjal, mint akiben benne rekedt a röhögés. Eszembe ötlött, hogy talán spanglival indított ma a fiú. Egyszerre kacagás robbant a kettővel előttem lévő ülésen is, két gimnazista lány vihogva sugdolózott egymás fülébe. Aggódni kezdtem, nem-e túl korai ez még nekik, de beláttam, hogy túl szigorú vagyok.  A lányoknak valószínűleg nulladik órája volt, egy ilyen sztorival legalább átvészelhetik anélkül, hogy elaludnának a padban. Egyébként is, minden bizonnyal láttak ők már ilyesmit, talán nem is csupán filmen. Vajon szüzek még?

Magamra kellett szóljak. Barátocskám, a huszonéves nem volt elég, most már a tinik jönnek? Hol lesz ennek a vége? A lányok mögött a középső ajtó előtt egy tarka ruhás, testesebb asszonyság állt, szatyraiból ítélve a piacra ment. Hang nélkül kuncogott, a száját eltakarta a kezével. Olyan tündéri jelenség volt, ahogy rotyogtatta a vidámság, hogy nyomban meg is feledkeztem a két csitriről. Megláttam benne a fiatalasszonyt, aki egykor hasonlóan szenvedélyes hangokat hallathatott. Olyan joviális derűvel kezelte a helyzetet, hogy egy egészen picit bele is szerettem. A vele szemben lévő ajtónál egy hórihorgas, a nővel közel egykorú férfi állt, olyan ruhában, amilyet az árufeltöltők szoktak hordani. Az asszony jókedve rá is átragadt.

– Na, ezért má’ megérte felkelni – mormogta elnézően, és rávigyorgott a kövérkés asszonyra, aki ki is pirult egy kicsit. Hátha lesz köztük valami – találgattam, ám a férfi a következő megállónál leszállt. Összenéztünk a raszta sráccal, tudtam, ő is arra kíváncsi, hogy mit szólnak majd az új felszállók a helyzethez?

Nagyjából hét–nyolc jövevénnyel lettünk gazdagabbak; köztük egy nagydarab, borostás alakkal, aki állva maradt, és a korai időpont ellenére fennhangon beszélt a telefonján valakivel, aki alighanem jóval szerényebb hangnemben válaszolgatott. Egy vékony, tizenhat év körüli srác, hatalmas fejhallgatóval leült a diáklányokkal szemben, és kibámult az ablakon. Középütt egy egészen váratlan jelenés csimpaszkodott a bőr fogantyúkba: kék miniruhás, fején hatalmas ezüst tiarát, arcán aranyszeplőket viselő fiatal lány. A sminkjéből arra következtettem, hogy nem magyar, öltözéke alapján egy leánybúcsúból szabadulhatott frissen, azaz neki még tegnap volt. Annyira kirítt a környezetéből, hogy a maradék felszállót észre sem vettem.

A telefonjába mennydörgő fazonról hamarosan megtudhattuk, hogy hívják, miután többször is figyelmeztette beszélgetőpartnerét, hogy őt csak ne Gáborozza. Úgy süvöltött, hogy még a lankadatlanul zajló aktus hangjait is elnyomta. Ezzel kicsit le is lohasztotta a jókedvünket. Ismertem a típust, ő az, akitől legalább egyvalakinek egész biztosan rosszabb napja lesz. Amennyire tudja, elszívja a levegőt mások elől, aztán tovább áll. Ebből a pasasból bőven kinéztem, hogy jelenetet rendez, ha verekedést nem is – ahhoz a kopasz túl nagy darab. Már aggódtam, mi lesz, ha abbahagyja a csevegést és észreveszi, hogy ebben a kocsiban nem ő a fő attrakció.

A miniruhás lány zavarodottnak tűnt, nyilván egy szót sem értett a nagy kiabálásból. Talán meghallotta a nyögéseket, meglehet, a nők füle érzékenyebb az ilyesmire. Végigmértem mély dekoltázsát, vastag combjait. Nem volt nehéz elképzelnem abban a filmben, aminek abban a percben a hallgatósága voltunk. Az ablakon át bámészkodó srác belemerült a zenéjébe, azt se vette észre, hogy a két bakfis őt stíröli és három másodpercenként összesúg az orra előtt.  Micsoda pancser. Itt lenne a remek alkalom, még a beszédtémáért sem kéne megizzadni. De ahogy elnéztem, ez a srác még nem volt nővel, talán még csak nem is csókolózott. Lehet, hogy valami vájt fülűeknek való muzsikát hallgatott, ami dicséretes ebben a korban, csakhogy közben lemaradt a lényegről. Pedig az ilyen percekért éri meg a jelenben tartózkodni. 

A Gábor nevű befejezte a telefonálást. Minden eshetőségre készen vártam, hogy mi fog történni. Ő és a tiarás lány egyszerre fordították a fejüket az illetlen zajok forrása felé. Három másodpercig nem mozdultak, nem vették észre azt sem, hogy az egész kocsi őket lesi. Aztán egymásra néztek és kirobbant belőlük a nevetés. Mi tagadás, megkönnyebbültem és aligha voltam ezzel egyedül. 

Ettől a pillanattól fogva leplezetlen vigyorgás, suttogás és kacaj hallatszott mindenfelől. A kövérkés asszony sikítva viháncolt, ahogy azt a rádiókabarékban szokták egyesek, nagyokat szólózva a közönségben. Ott bosszantó, e helyzetben viszont imádnivaló volt, otthonosabbá tette a szituációt, mintha csak egy régi jó kabaréjelenet lenne, mondjuk Bodrogival és Hernádi Judittal. Még rám is mosolygott, mire én is megadtam magam az össznépi vígságnak és a magam tartózkodó, száraz heherészésemmel beszálltam a buliba. 

A diáklányok már a kopaszt filmezték, de észrevettem, hogy olykor a srác felé fordítják a telefont. Végre kezdett derengeni a bambulának, hogy valami történik körülötte. Levette a fülest a fejéről és ijedten fordult a hangok irányába. Úgy nézett ki, mint aki menten el is bőgi magát, segítségkérőn nézett végig a társaságon, de mivel csupa nevető arc vette körbe, egy sóhajjal távozott belőle a feszültség. A lányok ekkor hangosan röhögni kezdtek és a srác végre észrevette őket. Belőle is kiszakadt egy kamaszosan mutáló kacaj, orrából buborék pattant elő, amit gyorsan letörölt a zsebkendőjével. Hallottam, hogy az egyik lány fújol, de öt másodperc múlva megint úgy nevettek egymásra, mintha régi barátok lennének.

Az általános hangulatot csak fokozta, mikor a tiarás lány rekedten felkiáltott: –Oh! My! God! – tehát angol, vagy amerikai – I fuckin’ love this country! – Az a sejtelmem is beigazolódott, hogy már nem igazán szomjas. A filmbéli páros időközben rákapcsolt, egyre szenvedélyesebben párzottak, miközben valami divatos diszkózene úszott be alájuk.

– Oh, yes, baby, come on! – villogtatta angol tudását Gábor, majd közelebb lépett a lányhoz, és olyan jól nevelten, amit ki se néztem belőle, felkérte táncolni. Ennyit az emberismeretemről. A szám elé kaptam a kezemet, alig hittem el, amit látok. Azon az egy szűkös négyzetméteren úgy pörögtek-forogtak, hogy öröm volt nézni. Miközben a kopasz csávó mit sem sejtve nézte mögöttük tovább a szexet. Talán bealudt rajta, vagy épp ellenkezőleg, olyan diszkréten verte ki éppen, hogy azt tanítani lehetne.

A szemüveges siheder hirtelen felugrott, a lányokra pislogott, de nem merte felkérni őket, helyettük a kövér asszonynak nyújtotta a kezét. Amaz pedig tündéri természetességgel hagyta magát bálba vinni, egyből át is vette a vezetést, a srác egészen meggörbült a hatalmas keblek mentén. Hihetetlen látvány volt a két puskalábú páros, a lábammal ösztönösen vertem a ritmust. Kicsit irigyeltem a srácot, tudtam, hogy jól áll a szénája a kiscsajoknál, kedvére válogathat közülük. Nagy ugrás ez neki, nem vitás. 

Füstöt szimatoltam a hátam mögül. A raszta srác egy e-cigit tartott az ujjai közt, ami megengedett volt a Héven. Alaposan megbuherálhatta a szerkentyűt, mert egyből felismertem a marihuána illatát. Ahogy a jókedvtől kipirultan egymásra néztünk, felém nyújtotta a cigit. Vigyorogva intettem nemet, a füstje is bőven elég volt, hogy megszédítsen egy kicsit. Nem vette zokon, pacsira emelte a kezét. Ekkor megláttam mögötte az alvó hajléktalant. Sajnáltam, amiért kimarad ebből a pár percből. Ha valamikor megérthettem felfoghatatlan kirekesztettségét, úgy ez volt az a pillanat.   

Éreztem, hogy valaki néz. A csövessel szemközt egy fiatal göndör hajú lány ült. Akkor sem kapta el a tekintetét, mikor ránéztem. Cinkosan mosolygott rám. Mindaddig észre sem vettem a nagy kavarodásban. Végül sikerült visszamosolyognom. Nem volt feltűnő szépség, de mágnesként vonzotta a tekintetem. Korai harmincas, állapítottam meg. Erre szoktam azt mondani: pont jó, noha tisztában voltam vele, hogy már hozzá is túl öreg vagyok. A mosolya viszont olyan érettségről tanúskodott, hogy szinte kamasznak éreztem magam tőle. Egy pillanatra lesütöttem a szememet, remélve, hogy nem vette észre, mire elfordította a fejét, és megnyalta az ajkát. Ettől egészen kimelegedtem, nagy kortyokban vettem a levegőt, mintha megint futnom kellett volna, és láttam, hogy az ő mellkasa is hullámzik. 

A pornó két szereplője tökéletes összhangban nyöszörgött, érezhetően felvették egymás ritmusát. A göndör lány szája résnyire nyílt, és hirtelen nem akartam mást, csak a leheletét lélegezni, úgy éreztem, elolvadnék a szájában, hívogatott az a sötét kicsi lyuk, habzó tejként fortyogtam, le akartam csúszni a torkán, hogy aztán addig csiklandozzam belül, amíg ő is rám nem olvad, mint eperfagyi a tölcsérre.

A gondolataimba belevörösödve kaptam el a fejem. A táncolók összeelegyedtek egymással,  Gábor kidagadt nyaki erekkel imitálta, hogy hátulról meghágja a kölyköt, amaz sírva röhögött alatta. A leánybúcsú-szökevény és a tarka ruhás nő egymásra borulva rázkódott a nevetéstől. Lépnem kellett. Hiszen épp így van jól, hogy én meg ezzel a lánnyal ülök szemben, mint a mesében. Megint őt figyeltem és ő is visszatalált hozzám. Úgy vigyorogtunk egymásra, mint két zsenge tizenéves, mindketten nagy levegőt vettünk, mintha egyszerre akarnánk megszólalni, de ő csendben maradt. Végülis én lennék a férfi. Megköszörültem a torkom.

– Nem semmi – mondtam, aztán zavaromban, amiért nem tudtam ennél jobbat kiötleni, megint lefelé pislogtam. Mosolyogva vállat vont és nagyot sóhajtott.

Magamra parancsoltam, hogy szedjem végre össze magam, mikor – rejtély, hogy honnan – ellibegett köztünk egy szőke nő és a göndör lány melletti ajtóhoz állt. Észveszejtően gyönyörű volt, nem lehetett nem ránézni. Mintha gyomorszájon vágtak volna. Kabátját a karján tartotta, elegáns, hosszú ruhája ellenére tökéletesen látszódtak pompás idomai, mellbimbói átlyukasztották a szövetet és a retinámat egyaránt – már csak egy törülköző hiányzott a kezéből. A férfi szereplő a filmben ekkor jutott el a csúcsra, miközben a nő bátorítóan nyögött tovább. 

A feltűnő jelenés se a hangokra, se kitartó bámészkodásomra nem reagált, és tudtam, hogy máris túl sokáig kukkoltam. Visszafordultam a göndör hajúhoz, de már ő is másfelé nézelődött. Egyértelmű volt, hogy ezt elszúrtam – gondoltam az ajtónál álló lányt szuggerálva megint, egészen addig, amíg meg nem álltunk. Eszmélni sem volt időm –mindkét lány leszállt. Szidtam a hülye fejemet, míg meg láttam a göndör hajút, amint épp csókot nyom egy hátizsákos fiú szájára, majd a hátát megnyomva noszogatja arrébb. Nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy ez a suhanc nem méltó hozzá, és valószínűleg csak azért van vele, mert nem jelent felesleges kockázatot.

Nem bánkódtam sokáig. Kintről friss levegő és virágillat jutott be a párás ablakú kocsiba. Lezuhantam egy ülésre, pedig már csak egy megálló volt hátra nekem is. A mulatság túl volt a zenitjén, de hangulat még kitartott. A vékony srác leült a lányokhoz, a nagydarab a külföldi lánynak magyarázott valamit kézzel-lábbal. A tarka ruhás nő mosolyogva merengett valamin a régi szép időkből. Olyan elégedettség töltött el, mint utoljára talán nyolcadikos koromban, azokon az ártalmatlan klubdélutánokon, miután sikerült táncolnom néhány percet a nekem tetsző lánnyal. Nem gondoltam se Gabrielle-re, se korosodó önmagamra – nem hiányzott egyikünk sem.

Lassítottunk, feltápászkodtam. Nehezen akaródzott leszállnom. Alighogy kiléptem a hűvösbe, már csukódott is az ajtó. Sokáig néztem a járat után, ahogy pislákoló fényeivel tovarobog az acélszürke égbolt alatt. Visszavágytam, közéjük. Kedves, árva lepkék, akik oly mohón gyűlnek a fényre. Én voltam az egyikük. Mégis kénytelen voltam a sötét, kihalt utcákon bandukolni, úgy, hogy sose tudom meg, mi lett velük, és a kopasszal, aki a disc-jokey-a volt ennek a néhány percnek. De sem ez, sem az ostoba munkám nem tudta elrontani a kedvem. Tudtam, hogy ezen a napon el fogom viselni. Virágágyások közt haladtam el, ibolyák, árvácskák, jázminok bimbóztak mindenfelé. A horizont vörösben játszott, mikor gondolatban megbocsájtottam ennek a sokat szidott városnak és csak remélhettem, hogy ő is elnézi nekem, hogy a hosszú ballonkabátom alatt merevedésem van.

2019.07.08

(Illusztráció: Last Tram – Ara Shahkhatuni  )

Az ellopott szív

Hajnalodik. A Rogers Street 21 szám alatt nőtlen férfi alszik, már 10 éve, egyfolytában. Mélyen veszi a levegőt, úgy, mint aki sose tudja melyik lesz az utolsó.

Se éjszakák, se nappalok, se évszakok, se illatok, csak álmok, többnyire nyárszagúak és puha foszlós kalács tapintásúak, mint a múltban a kedves bőre. De ezen a napon rémálom gyötri, dobálja a testét, vicsorít, állkapcsát kattogtatja.
Az álomban tél van. A férfi egy befagyott tó közepén meztelenül fekszik, arccal a jégnek. A tó alján kedvese áll, kezét hátrakulcsolva figyeli. Farkasszemet néznek, nem szólnak. A lány karja megnyúlik, kitöri a jeget és berántja magához a férfit. Együtt lebegnek, nézik egymást,mint két emlék az idő tükrében.
Fekete ajtók úsznak el mellettük. Valamennyit megpróbálják kinyitni, de a kilincs elfolyik a kezük között. Az utolsó ajtónál a lány elengedi a férfit,belép és eltűnik.
A férfi kinyitja a szemét, időbe telik mire rájön,hogy már nem álmodik. Szemének fáj a napvilág, hunyorog. Fertőtlenítő szaga csapja meg az orrát, belőle árad a bűz. Utoljára ezt a szagot akkor érezte,mikor- de nem emlékszik az időre és a térre, csak az érzésre.

Pizsamafelsőjének bal felső oldalát barna folyadék itatja át. Idegesen tépi szét magán a ruhát,kezét a mellkasára teszi, de nincs dobbanás.

Anyja telefonszámát tárcsázza.
– Édesanya, valaki ellopta a szívem!
A vonal túlsó végén az öregasszony szívrohamban esik össze. A fia hangját hallotta, valaki más szájából.

Illusztráció: Guy Billout

Kökörcsines jó reggelt!

A reggeli komótos készülődés délelőtti rohanásba ment át, mert már megint nem szólt az a fránya ébresztő, kávézni sem volt időm, ez ráadásul a pizsamaalsóm még rajtam, mondjuk hála Istennek a buszt elértem, bár inkább várnom kellett volna a következőre, mert a reggeli piackörútról visszatérő nénikkel volt tele, úgyhogy állhattam végig, ami mondjuk megint nem lett volna baj, ha az egyik, valszeg színvak néni, a ’migránsok’ szó hallatán ijedelmében vészfék helyett nem az ölemben tartott kökörcsincsokrot húzta volna meg, mire nekem kicsúszott, hogy „bezzeg a migráns nem bénázott volna”, szóval le is szállítottak a buszról, a körúttól pedig futottam, azért lihegek – remegő kezekkel nyújtom át neki a markomban tartott megmaradt kökörcsin szirmokat – azért boldog szülinapot…

 

(Illusztráció: Girl with flower )