próza címkével jelölt bejegyzések

800px-Untitled_relief_by_Zdzislaw_Beksinski_1957

Önbizalom

Két barát ült valahol a parton. Vagy a dombon. Vagy mondjuk az óceán fenekén egy friss levegővel jól ellátott barlangban, amit a víz csak annyira ért, hogy szinten tartsa a klímát.
Ültek.
Egyikük elővette a mobilját, hogy megnézze, kell-e már menni a felszínre.
– Ez az új telód?
– Ez – ezt a barátot ennyire érdekelte a telefon. Használati eszköz volt. Tudott mindent, ő szinte semmire használta.
– ZGT1833Fi84i?
– Mit tudom én, nem értek hozzá.
– Galaxis – tehén.
– Biztos. Mondom, nem értek hozzá.
– Megnézhetem?
– Persze, tessék. A cica, az nem az enyém.
A mobil enyhén törött képernyőjén át egy macska nézett ártatlanul a vizsgálódóra, nem tudta hogy épp az imént tagadták le. (Jobban mondva cica.) Hamar eltűnt. A barát, aki átvette a mobilt, már belépett a beállításokba, kavart, varázsolt, súgó.
– Valakié volt. Nem foglalkoztam vele, mondom, nem értek hozzá.
– Vigyázol rá.
– Ja, leejtettem. Vagy valami.
–  Az.  ZGT1833Fi84i. Mondtam, „Tehén”. Ilyenem volt nekem is.
– Nem tudom kié amúgy.
A másik barát kilépett a főképernyőre.
– Aranyos különben.
– Nem az enyém. Nem tudom kié, úgy kaptam, mondom, nem érdekelt.
–  Ok.Nem érted meg, hogy nem az enyém? Pedig én téged egy kifejezetten intelligens embernek ismerlek, és nem értem, hogy nem vagy képes felfogni, hogy Nem. Az. Enyém.
– A cica.
– Az. Mondom, valakié volt, és engem nem érdekel.
– Ok, ebben maradunk.
Aznap este sokáig kimaradtak. Sok fontos témában folytattak komoly, de jó hangulatú beszélgetést. Egyre fontosabb témák kerültek elő, és egyre jobb volt a hangulat. Ezt – mint rendesen – italfogyasztással tudták jól beállítani.
Sokat ittak. Későn merültek fel, és kis híján levegőbefúltak. Az út hosszabb volt, mint lenni szokott, de támogatták egymást.    Búcsúzáskor az a barát, akié a telefon volt, még megjegyezte:
– A macska…az nem az enyém… különben.
Ebben maradtak.

Movement

Surreal-Photography5-640x640

Szomorú vasárnap

 

Tegnap, vasárnap délben
egy negyvenkét éves műszerész felmászott a négyemeletes
lakótelepi ház tetejére és leugrott N. N. Tekintet-,
WillMed-, Sop’ASZ-, Unicum-, IJ-, Palócföld-díjas,
 NKA ösztöndíjas író fejére. Mindkét férfi szörnyet halt a balesetben.
– tájékoztat a Bulvár Press.

 

1.

 Ragyog az ég. Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban. A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, süt egy óránál tovább.
– Véletlenek előfordulnak, tudjuk – mondja Kovács II. hadnagy, amikor rátelefonálok, hol tart az ügy, – de ha véletlen is, százmillióból egy sikerül hasonlóan. Mert ilyen aztán nem létezik ép ésszel gondolva végig.
Hát lehet. Nagyvárosban, ha az ember kiugrik az ablakon a zsúfolt járdára, eltalálhat valakit. Sőt, két valakit. De egy városvégi lakótelep vasárnap déli járdája üres, mint a koldus zsebe.
Az eldöntött, végérvényesnek szánt öngyilkosság ténye nem kérdőjelezhető meg. Aki felmászik a tömbház tetejére, nem tervez gyomormosást, nem, hogy látogatók hada nyugtatgatja a kórteremben, hogy szeretik, kötelező élnie. Nem számolhat úgy, hogy látogató hadsereg cipeli üdítőt, drága csokoládétáblát, heti bulvárt, szerelmes regényt.
A harmadik emeleti férfi, N. N. fenti szomszédja nem dolgozta fel, hogy az asszony pakolt, bérelt lakásba költöztette a gyerekeket, vitte az új bikát a munkahelyéről. Búcsúlevelet nem írt (vagy a hadnagy nem hajlandó megosztani a nyilvánossággal, talán nem maradt ideje, hirtelen elhatározásból tette, amit tett). Nyilvánvaló tény, hogy a megcsalt férj számára elviselhetetlen a gondolat, hogy a szeretett asszonyt, gyermekei anyját más öleli, hogy gyerekeinek másik férfi mesél, altatja el, másik ébreszti őket iskolába menet, készíti tízóraijukat. Kibírhatatlan érzés számára, amikor az órára néz, ma is idegen férfit lát a család napi programjában. Fél évvel azt követően, hogy nő hazaköltözött: a kín nem csökken.
A kérdés annyi, baleset vagy gyilkossággal kombinált öngyilkosság. Egy XXI. századi lakótelepi Dugovics Titusz. Ha balesetként kezelik, akkor balesetkén zárja le a rendőrség, nem kérdés. A baleset egyszerűbb, gyorsabb, könnyen pont kerül az ügy végére.
Ha gyilkossággal kombinált öngyilkosság, akkor ott a kérdés, miért? Miért éppen N. N-t? Kinek árt, mivel árt N. N., hogy ilyen csúnya véget érjen?
– Mi legyen? – kérdezem Kovács II. hadnagyot.
– Üljünk össze? – kérdez vissza. – Megtaláltam az öngyilkos férfi jegyzeteit, érdekes, logikátlan részletek olvashatók benne, mintha a fickó behülyült volna a végén. Az utalásai se tiszták.
– Szerintem üljünk össze, hátha találok részletet, ami elkerülte a figyelmét.
– Mikor?
– Várjon. Magánál a férfi jegyzetei. Kimásolta? Gépben van? Ha igen, küldje le a boxomra előbb. Nem ismerek részleteket, csak amit már közöltem a lapban. Átfutom, azután találkozzunk. Jó így?
– Volna egy meglepetésem.
– Nocsak.
– Az íróra vonatkozó jegyzeteket találtunk az öngyilkos számítógépében.
– Mekkora anyag az egész, mikorra végzek?
– Egy nap. Holnap délelőttre végez, ha igyekszik. Nekem ugyan beletelt egy hétbe, de maga a szűkített verziót kapja.
– Akkor várom. Küldje mielőbb.
Közben arra gondolok, N. N. naplójának teljes változata érdekesebb lehet, mint az öngyilkosra vonatkozó reszli, de nem szólok. A hadnagy nem tudja, régen ismerem. Nem kell, hogy megtudja, jobb ez így.
Felhangosítom a laptopot, hogy halljam a konyhában, amikor érkezik a küldemény, kóstolom a fővő pörköltet a gázon. Újabban rászoktam, hogy másfél kiló, háromféle húsból készítek pörköltet, csontos mindenképpen kerül bele, oldalas például, aztán műanyag tálkákban porciózom, lefagyasztom, és amikor enni akarok, három perc alatt csinálok hozzá köretet. Rizst, krumplit, nokedlit, tarhonyát, vagy készen veszek knédlit. A tarhonyás húsom világbajnok, mondaná, ha volna, aki enné, de rajtam kívül nincs, ki egye. Nálam nincs előre megbeszélt, gyertyafényes vacsora, ünnepi ebéd. Bulvárnő a bulvárral ebédel, szendvicset, ha van. Optimalizálja a konyhában töltendő időt. Inkább minimalizálja. De mégse haljon éhen.
Nyitom az ablakot, a pörköltszag elárasztja az egész lakást. Kellene egy konyhai elszívó. Az egyre ritkább bundás kenyér és halsütés olajbűzénél is azt gondolom, kellene egy elszívó a konyhába, mert nélküle borzasztó a helyzet. De várok még egy kört. Nem kell kényesnek lenni, ha nincs miből.

2.

Az öngyilkos férfi ömlesztett számítógépes jegyzetei kondulnak be elsőként, benne egy N. N-szöveg. Tőle aztán nem is kapok mást.
– Lassan olvassa, legyen türelme, mert türelem nélkül egy mukkot nem ért belőle – megköszönöm a hadnagynak, nyitom.
A forrónyomos figyelme felkeltve. Lassan második éve futunk össze különféle helyszíneken, eleinte igen ellenségesen viselkedett, mostanára talán felismerte, nem vagyok bulvármaca, szépen dolgozunk együtt. Nem volna baj, könnyítene a közös munkán, ha egyéb tervei is volnának velem, és azt se mondhatom, nem is mondom, hogy ellenemre volna a rosszkedvű konya bajusz.
Nem nehéz olvasmány. Tiszta, magáért beszélő anyag. Felfoghatatlan, mit nem ért belőle a rendőri agy. Igaz, van némi káosz, néha össze nem függő mondatrészek, mégis világos, mint a nap.
Hétfő este. Nem tudok aludni. Margó nem jelentkezik, a gyerekeket nem hallom, a lakás üres nélkülük. A kutyát se sétáltatom, itt szarik, a dobozba az erkélyen, képtelen vagyok lemenni a térre, a nagylány jut eszembe róla, és az, ha valaki kinéz az ablakon, azt gondolja, na, ez is egy szerencsétlen fasz, aki nem tudta kielégíteni az asszonyt. Röhög rajtam. Nem tudok enni, se inni. Boltba se megyek.
Ezt találtam N. a sunyi írószomszéd tollából egy irodalmi portálon:
„Érdekes a birka természetrajza. Születését követően szalag a nyakba, barika a neve, mosoly jut neki, tréfás szőrtépés, szeretetteli buccantások. Bárányként már hozzákapcsolódik a báránysült, de ekkor még nem tudatosul, hogy áldozatként regisztrálta őt a Jóisten, a vesztesek közé kompatibilizálta, jópofizik derűsen, hátsó lábára állva produkálja magát, senkit nem szeret jobban, mint az őt dédelgető személyt, akit mindennap lát, aki minden esetben meghallgatja panaszait, segít rajta. Csakhogy az évek telnek, a kisbárány nő átalakul, változik a felállás, bővül a feladatkör. Itt élnek a harmadikon.
Bembó Birka, illetőleg Birka Bembó egy idő után a kicsi bárányok gondos, türelmes apukája, de birkaanyónak meg kell elégednie a kedves jóreggelttel, jojcakáttal. Pedig birkaanyó vasas némber. Igényelné, hogy Bembó lefeszítse róla az egyre szorongatóbb abroncsokat, ha kell, pajszerrel, ha úgy, lángvágóval. Arra gondol: Lángvágó, ohh, Isten, lángvágó! Hol egy lángvágó férfi, aki tűzbe borít? De Bembó nem használ ilyen vad szerszámot. Sőt. Amíg birkaanyó azt nem mondja egy kelletlen szombat reggelen reggeli készítés közben, bazd meg, ha nem kellek, minek vagyunk együtt, közben Bembó azt gondolja, ők, Birkáék, a világ csodája, hiszen kiegyensúlyozott szeretet szövi át az egeket, semmi hisztéria, semmi csalafinta.
Birkaanyó nem így, nem ilyen gorombán szándékozta, de hát itt ez a fasz, most nézzed meg, vihogva keni a vajat közben, én közben éjszakánként megőrülök, kettőig nem alszom, ez meg szuszog, durrogtat álmában, döngeti a mellét, hogy egy csoda, ilyen férfi nincs, mint ő, csak mert gőz és mosogat ahülyéje. Halál komolyan gondolja. Ettől el lehet ájulni.
Bembó elkap a lépcsőházban: képzeljem, mi van. Beszólt neki az asszony.
Bembó tavasszal – tavasszal az elhanyagolt asszonyok beindulnak, a tavasz kémiája kényszeríti erre őket, harmincas, elhanyagolt asszonynak a tavasz kémiája se nagyon kell, elég a hiánykényszer – egy délig elhúzódó reggelt bömböl át az Olvasóban: idegen autóban látta birkaanyót.
Amíg fénykép nincs, ne szipákolj, öcsi, a szemednek se hidd el, amit láttál, a szem csalóka. De bizonyítékot se fogadj el idegentől, mert hamisítvány – mondom én okosan.
Az eset után birkaanyó bejelöl:
„Beszéltek még Bembóval?
„Ritkán látom.”
„Szerinted hogyan fogadná, ha visszaköltöznék?”
„Lejárt az új szerelem?”
„Albérletben gyorsan lejár a szerelem, tudhatnád.”
„Beszélj vele, én mit tudjak mondani a férjednek?”
„De mit gondolsz?”
„Azt, hogy hívd fel. Jó eséllyel hívod.”
„Mit mondjak? Mit lehet ilyenkor mondani?”
„Nő ezt jobban tudja. Te meg aztán nő vagy.”
„Én nem tudom. Szar ügy.”
„Gondoltál rá, mi lesz később, ha ennyire nem igényli szexet?”
„Persze. Ügyesebb leszek, megtanultam a leckét. De mit mondjak neki?”
Na. Mit is. Végül azt javaslom, mondja azt, költözés óta még ki se pakolta a dobozokat, a kartonból öltöznek, mert az első nap óta arra vár, érte megy Bembó, és hazaviszi. Életszerűnek tűnik, emberinek, Bembó nem lát majd a bűntudattól, mert tényleg. Csak várt, nem tett semmit. Egy férfi harcoljon.
  Bembó néhány nap után leül az Olvasóban az asztalomhoz: Képzeld, Margó visszajön, mert hiányzom a gyerekeknek, neki is, három hónapja ki se csomagolt, rám várt, de igyekezzek, ha jót akarok. Mit tegyek, barátom? Mit?
Ez a kérdés. De jobb nem szólni. Az érzelmi ügyek kiforrják magukat külső hatás nélkül, azt is sajnálom, amit mondtam. Most ősz, kezdődik az iskola, szépen hordják a gyerekeket óvodába, iskolába, két szép emberpéldány.
Újra belép Margó birkaanyó a csetbe, azt mondja:
Úgy tűnik, igazad volt, megbocsátja a kalandot, jó ötlet volt a dobozos.
Nem hiszem, válaszolom, az ember csak annyira bocsát meg, amennyire az érdekei követelik.”
Így ír rólunk a sunyi alsószomszéd. Tehát mindkettőnkkel kapcsolatban volt a rohadék. De Margóval hogyan? Nem jártunk össze, erről nem tudtam. Dugta Margót?”
Április, kedd. Nem jön haza délután, ahogy rendesen. Mindkét gyereket én hozom. Azt mondja, túlóra, negyedévzárás, jó volna, ha nem cirkuszoznék, mert a végén elveszíti a munkáját.”
Április, péntek. Margó este elment az anyjához, vitte a gyerekeket, én be vagyok osztva szombatra.”
Május, péntek. Margó este elutazott, mert beteg az anyja, vitte a kocsit, a gyerekeket, két hónapon belül negyedszer. De nem érem el telefonon. Hívom az anyóst, a számon előfizető nem található. Margó nem veszi fel. Csak nem baleset?!”
Május, szombat. Ma sem érek el senkit. Különös. Egész nap hívogatom, semmi. Mit tegyek?”
Május, vasárnap. Este megérkeztek Margóék. Jókedvű, túlságosan is az. Mintha valami nagy jutott volna neki a jóból.
Miután lepakolunk, rákérdezek, miért nem veszi fel a telefont. A munkába járó táskájában maradt a mobilja, ez a válasz, csak Pesten vette észre, de már nem fordulhatott vissza. És valóban. Előszedi a szekrényből, negyvenhárom nem fogadott hívás. Azt mondja, kétszer próbált telefonálni a posta előtti nyilvános fülkéből, péntek este, amikor megérkeztek, és szombat délelőtt, amikor vásárolt a hétre, de foglalt voltam. Ez is igaz. Kerestem a neten, mi ez az ismeretlen szám, mert amikor hívtam, nem vette fel, de nem találtam semmit. Persze, ha nyilvános, madzagos egy faluban, ki venné fel? De miért nem hallottam a telefonját csörögni, amikor hívogattam? Ez a kérdés. Mert a munkahelyén le kell halkítaniuk, hogy ne zavarják egymást. Nyomom a számát, nem hallom. Nem hazudik a kurva. És mi történt anyád telefonjával? Új van neki, új számmal, a régit elhagyta. Itt van, másold át.
De miért kell pokollá tenned a hétvégémet ilyen baromsággal?
Néz, hogy mi bajom. Nem érti.”
Július, kedd. Nem tehetek róla, nincs kedvem Margóhoz.
Amikor itt rázza magát, az jut eszembe, néhány hónapja másnak tette. Amikor rábukik, cuppog, az jut eszembe, ugyanígy cuppogott máson. Nem nyaltam meg, mióta hazajött, hiába nyöszörög, nyomkodja lefelé a fejem. Elhánynám magam. Nem tesz jót a szexnek, ha az ember közben más férfi farkára gondol, ami előtt ott járt.
Hiányzik a hit. Nem hiszem egy szavát, egy mosolyát. Hiányzik, hogy bármit teszek, az kettőnké, az öröklété, a gyerekeké. Nem érzem, amit eddig mindig, amikor elvállalok egy nagy munkát, hogy a bevételből kicseréljük a konyhabútort, kettőnké, a lányokkal, négyünké, mert négyen vagyunk, szemben az ártani akaró világgal. Kiment belőlem a biztos tudat, hogy ők az enyémek, bármi történjen, hogy egymásért, egymás védelmében szövetkeztünk. Hogyan lehet, hogy nem kalkulál erre?”
Augusztus, szombat. Margóék második hete, iskolai szünet, az anyjánál. Kivagyok. Egyedül vagyok. Nem látok semmit, ami a holnapra vonatkozhatna. Margó soha nem hív, nem küld sms-t, pedig minden nap várom. A lányok is leszarnak. Szerencsére elvállaltam egy nagy szigetelő-ablakcsere munkát, a héten levegőt is alig kaptam, egy segéddel csinálom, hogy kisebb legyen a kiadás. De szombaton, vasárnap nem dolgozhatunk a zaj miatt. Nem tudok mit kezdeni az idővel egyedül. Hiányoznak nagyon.
Ez a szemét írószomszéd ül az ablakban, hajnalban is, amikor megyek, este is, amikor jövök. Szerintem Margó a szeretője volt, mi másnak köszönhető a bensőséges cset-beszélgetés, ha nem dugtak? Bámul az ablakból, röhög rajtam.  A férfiak mindig kiröhögik az embert, akinek félrekúr a felesége.”
Augusztus, vasárnap. Seress Rezső összeállítást találtam a neten egy csomagban, azt hallgatom napok óta. Soha nem ismertem Seresst, talán a Szomorú vasárnapot. De itt tömeges Seressek a múlt század első feléből. A Csillogó hópehely, a Gyerünk, Bodri kutyám, a Talán egy perc, talán egy óra, a Nem az a fontos, az ember hány éves, a Szeressük egymást, gyerekek. És persze a Vasárnap. Tegnap óta ez megy, lefut, újraindítom. „Szomorú vasárnap száz fehér virággal, vártalak kedvesem templomi imával, álmokat kergető vasárnap délelőtt, bánatom hintaja nélküled visszajött. Azóta szomorú mindig a vasárnap, könny csak az italom, kenyerem a bánat, szomorú vasárnap. Utolsó vasárnap, kedvesem gyere el, pap is lesz, koporsó, ravatal, gyászlepel. Akkor is virág vár, virág és koporsó, virágos fák alatt utam az utolsó, nyitva lesz szemem, hogy még egyszer lássalak, ne félj a szememtől, holtan is áldalak. Utolsó vasárnap.”

A műszerész utolsó bejegyzése a most véget ér. Vasárnap a Szomorú vasárnap. Ez a nevezett vasárnap.
A jegyzőkönyvből, a körülményekből világosnak tűnik a folyamat. Vasárnap ebéd előtt N. N-t a felesége leküldi a szeméttel, hogy ne legyen tele az edény a konyhában ebédkor. Ő pedig megy, mi mást tehetne. Kerül, átcsoszog a zebrán, kinyitja a szemetest, beledobja, visszazárja, visszacsoszog. Ha nagy a forgalom, várnia kellett néhány kocsit, percet. A szomszéd látja, hogy viszi a szemetet. Két nap alatt pszichésen ledarálta a Szomorú vasárnap.
Képzeletében, mint egy kamaszéban, amikor gonosz, szívtelen szüleit akarja büntetni, megjelenik a temető, a temetés, a pap, a virágok, a szenvedő, kisírt szemű Margó és a feketébe öltözött kislányok. De látványos dolog legyen a büntetés, soha el nem felejthető, ne hétköznapi, közönséges, és Margó is vegye tudomásul, hogy ő rájött, az alsó szomszéddal is „összekúrt”, érezze magát olyan szarul, ahogyan ő, a férj.
Felrohan a tetőre, az ajtót nem csukja be, számolva azzal, hogy kevés az ideje, ha az író megelőzi a halálát, ne zárja ki magát a lakásból (jegyzőkönyvi adat). De az idő elég. Mire N. N. átjut a parkolón át a lépcsőház ajtajáig, a szomszéd a tetőn várja.
Nézem a műszerész fotóját. Teljesen normális arcberendezés, rendes orr, érdeklődő barna szemek, rövid barna haj. Semmi különleges, semmi extra. Olyan embernek tűnik, aki mellé az ember nyugodtan leül a buszon, beszáll a liftbe.
Egyszer csak kattan valami, és vége a dalnak.
Ennyi. Tiszta és világos, mint a nap. Hívom a hadnagyot, mondom, ez az öngyilkos gyilkos öngyilkos. A halálát használta fegyvernek.
– Én is így gondolom – mondja.
– És most? Hogyan tovább?
– Sehogy. Megírom a jelentést, lezárom az ügyet. Nincs kit becsukni. Az elkövető meghalt, az író megszívta. Főleg akkor, ha nem dugta a szomszédasszonyt.
– Erre nem tenném a nyakam – mondom kedvetlenül.
Rákerestem Margóra, láttam néhány markotányos fotóját, szemre is vad, húsevő macska, akire ráírva a program. Éppen az a fajta szomszédasszony, aki elől nem menekült kilométereken át N. N., már ha egyáltalán.
– Azt javasolja, hallgassam ki a nőt?
– Dehogy. Min változtatna? Kinek segítene? Zárja le. Legyen itt a sztori vége.
Jó kis történet, jó kis véggel, ezt nem közlöm a hadnaggyal, csak gondolom. Azt is gondolom, hülyékkel tele a világ. Ki így hülye, ki úgy. Magukban elvannak, de minden érintkezés életveszély. Az egyik hülye nem érti a másikat, pedig ragyog az ég.
Ragyog a város. A híd, a bazilika, a folyó, a lejárók, a zölden maradt juhar és platánsorok levelei, a belvárosi terek bukszusai. Ragyog minden. A nép ámulva mosolyog az utcákon, a megállókban, örül a verőfénynek.
A nép azt hitte, mindennek vége, soha többé nem kel föl a nap. Harminc napja ma először töri át a felhőket, vadul tűz még ebéd után is. Csak N. N. sütheti.

 identity-sebastian-guerrini

 

10301931_382865491880737_7939517672768388811_n

A homokember (részlet)

Kezdek összezavarodni.
Össze- és egybemosódtak a napok. Fekszem az ágyon és próbálom átgondolni ezt az egészet, hogy hogy is van ez az egész, ha nem fél. Fél, mert remél, tőlem semmit, bárcsak halált. Nem értem magam és a szavaimat. Nem haladok előre magammal, csak mindig vissza, ugyanoda vissza, ugyanarra a pontra. Mindig. Nem haladok a történetben. Csak kitérek és visszatérek. Fekszem és szenvedek vagy állok és iszok, és társai. Kedvező befektetés. Kedvezőtlen belefektetés a koporsóba, fura csuporba, csak a rím kedvéért, mert megengedem magamnak, mert megint csak fekszem és nem tudom. Nem tudhatok tudhatást semmiről, bizonygatom magamnak, lassan el is hiszem, bedőlök magamnak, megtévesztem magam, mint régen, mint amikor még gyermek és hó és halál és más nem létezett, csak a játék, csak a gyerekes fájdalom, a kín, hogy élvezem. Mert élveztem és nem mertem elmondani magamnak sem, nem hogy még másnak, a többieknek, többed magamnak. Mert bizony többen lakunk magunkban. Néha átkopogtatok egy kis cukorért, néha átmegyek és megbaszom a szomszéd feleséget, kibaszok magammal, néha meg üvöltök, hogy jöjjenek már át, hívják rám a magunkat és mindenkit, aki megbocsáthat. Mert itt, bent, nem a büntetés a lényeg, hanem az elnézés, hogy furdaljon a lelkiismeret, hogy milyen nehéz magadnak megbocsátani azért, ami vagy. Mert nem tehetsz róla. De magadért? Talán azt sem, itt nem feltétlen vannak mélységek és bölcsességek, csak gyerekes megjegyzések és új világok, amik feltárulnak a bezárt kapuk mögött és csak a fény szűrődik át a résen. Mint a barlanghasonlat és ilyenek. Amikor kicsi voltam, Platónnal rémálmodtam, féltem, hogy az ideák összeomlanak, hogy, mint már mondtam, hogy az univerzumok összeérnek és egybeolvadnak és meglátom magam mását, ki másomnak se mása, mert mind, mind magammá egyetlenedem – oh, belle, oh belle, que belle Vous êtes M Bella, nőalakú szóalak mögé bújt szép ember, Akárki is vagy – és féltem és tartottam, hogy félhettek, bizonygattam magamnak, hogy meg van a magamhoz való jogom, hogy nem csak a többiek azok, akik hozzám szólhatnak, hanem én is magamhoz; magányos.

Fekszem az ágyon és várom, hogy leleplezzem önmagam, hogy ne adjam ki magam senkinek, de megleshessem magam. Lassan megy.
A baj az, hogy talán nem kéne foglalkoznom ezzel, csak lennék, csak lennék, csak Phanta Rhei. Minden folyik, én is lassan elfolyok, elengedem a markom. Töltök egy vodkát, jó nagy üvegből jó pici pohárba.
Pici. Pici. Pici. Pici voltam, most nagy vagyok és azon vagyok, hogy még nyomorultabb legyek. Egy ideje ez az életcélom, most már találni is használati utasítást hozzá az interneten, mindenhol, az emberek bármit és bármiért tesznek. Én is ezért ülök és fekszek talán szüntelen, hogy magam legyek magamnak. De! De tudom, hogy magamnak ezzel jót teszek. Ez az én terápiám. Jól szétbaszni magam, hogy talán összerakjam…
Büdösek a lepedők, lepedékes a fogam, fogas a földön, földes… sáros a kabátom, a cipőm, mindenem rajtam van, magam vagyok magamon, meghágtam az éjjel lassan önmagam, mint éjjelt hág lassan önmaga. Mert magamnak vagyok és nem tudok befejezni, csak a lányra gondolok, a lányra, a lányra, hogy milyen jó volt hozzáérni, belé bújni és belé bújni újra és újra és milyen rossz, hogy elmúlt, hogy elküldtem, mert erős voltam, maradtam volna gyenge, mint gyerek az alomban. Olyan, volt, mint az álom, álom volt az öle, még akkor is, ha nem az, amire vágyok. És íme, lelepleztem magam…. nem vágyok másra valójában, mint semmire, mint biztonságra, semmi kézzelfogható dologra, csak magamra, hogy magamban magam legyek és félek már attól is, hogy csak telek, csak telek, mint ez a lap, mert tudom, magam írom magamat s kezd szétesni a szöveg, de mit tegyek, ha én is szétesek, először oldalakra, majd bekezdésre, s hirtelen szavakra, elveszve a gondolatokban, s végül csak betűk, csak betűk, azok is tévesztések, mint szándékos figyelemfelhívás a toldalékban. De ostoba nem vagyok. Ki nem szolgáltatom magam, annál több vagyok. Figyellek titeket. Ti ének. Mert nekem ti az vagytok. Ének. Kétértelmű zengések, többes értékek. Látom, ahogy megénekeltek engem némán, nem a hangról beszélek. Csak emlékezzetek, hogy tudom, hogy mennyire tudom kihasználni az embereket s ez nem hazugság, talán nem, de ha még mindig itt vagy, s olvasol, akkor sem lepleztem le magam, mert az intenció az enyém, de én nem írok. Én írom magam s most ne folyjunk bele irodalmi körökbe. Köröznek maguk felett, mint keselyűk a saját tetemük felett. És ez most csak egy hasonlat. Metafora. Abúzió. Ismétlés. Hiperbola s csupa minden kikerülés, mint ahogy én kerülöm ki magam, hogy magamról beszéljek, hogy magam mondjam, nem leplezem le magam előtt önmagam, nem olvasom vissza azt, ami én, amit én írtam.

Felkelek. Felveszek egy zöld pólót, egy bordó nadrágot. Nem túlzok, de valamiért vérfoltos. Nem érdekel. Most befogom a pofám, nem figyelem magam, túl fáradt vagyok. Nem beszélek. Csak felveszem szépen és egyszerűen a vérfoltos nadrágom és egy pillanatra azért belegondolok, hogy hogyan ölném meg magam. Hogy szeretném-e, ha vér folyna… talán. Talán. Holnaptól nem iszok. Az embert megviselik ezek. 

ÉS most lazuljunk el a kételyben.

Illusztráció: Roberto Ferri

 

unnamed

Kátrány

Szüleim a tiszti klubban ismerkedtek meg.  Anyám gyönyörű, de egyszerű asszony, apám pedig ezredes volt. Ennyi és egy pap akkoriban elég volt a házassághoz. A háború alatt megszülettem én, és mire megismertem apámat, ő már egy hangját szétdohányzott alkoholista volt.
’46 egyik délutánján jött haza, akkor voltam hat éves. Hosszasan álltunk az előszobában némán, apám végig engem bámult. Akkor féltem először és utoljára életemben. Ledobta vászontáskáját és ráüvöltött anyámra, a rühes picsáért nem hoztál még kávét. Aztán elsétált mellettem, és leült a nagyszobában álló rádió elé. Egy sötét, belvárosi házban laktunk. Szüleim nem hagyták el a lakást soha, csak én jártam ki. Általában, hogy pár karton cigarettát és néhány üveg bort hozzak apámnak. Ő a szobájában ült, az íróasztalánál. Haja zsíros volt, sárga ingén ételfoltok, bőrpapucsa szakadt. Olvasott, rágyújtott, ivott, majd ismét rágyújtott. Anyám a nappaliban élt, horgolt, keresztrejtvényt fejtett. Apámmal csak a közös rádiózások alatt, és a konyhában találkoztak. Ha én futottam össze valahol apámmal, megszorongatta karomat, esetleg pofonvert. Egykedvűen tűrtem az égető érintéseket, ezalatt anyám többnyire zokogott és sikoltozott. Délutánonként, amikor az iskolából jöttem haza, ők a konyhában ordítottak egymással. Olyankor leültem a sarokba, és figyeltem őket. A veszekedések közben rendszeresen a mosatlan edényekkel ütötték egymás koponyáját, én meg a kis sámlin ülve néztem, ahogy a rászáradt ételmaradék pattogva hull a nyálukkal együtt a levegőbe.
Apámnak egy reggel megállt a szíve. A testét néhány koszos városi galamb vitte ki az ablakon. Anyámmal összeszedtük a holmijait, a szemüvegét, néhány műszálas kardigánt, egy-két lyukas zoknit, a gyógyszereit, és elégettük őket. A hamuból kikotort összeolvadt tömböt egy jelképes sírba tettük. Papot hívtunk, én pedig a sírnál állva szétosztottam az asztalán talált cigarettákat, és mindannyian rágyújtottunk. Anyám először sóhajtott fel megkönnyebbülten a háború óta, a kátrányos szűrőn át.

 

klee24

Körberajzolt házak

Éjibáb körberajzolt házai

            Elnyújtott mozdulatokkal tápászkodott fel ágyából. Lustán végigvakarta teste porcikáit, majd jobb lábát letéve a padlóra ülő helyzetbe tornázta magát, végül fel is állt. A bal lába egy dobbanással ért a padlóra. Ásított. A háztetőt géppuskasorozat-szerűen lődözték odafentről. A felébredt morgott valamit kénszínű gyér kecskeszakállába, majd kibicegett a budai hegy lankáján fekvő házának fürdőszobájába. Billegő járásáról már messziről megismerték az éjszakai buszról, ahogy közeledett a Lidérc köz irányából az Irhás árki megálló felé. Eleinte persze faggatták, árulja el, mi történt a lábával, de már egy ideje mindenki mélyen hallgat róla. Inkább egymásnak adják szájról-szája az éjszakaisok a történetet, miként őrült meg az az özvegyasszony, akinek olyan bőre volt, mint az út a határban s akivel a Lidérc közi minden buszozáskor hosszasan beszélgetett. Azóta nem törődnek többet vele, csak mint a többi, rendes utassal. Kifésülte szemébe lógó szalmaszőke tincsét, fogat mosott, leöblítette a tartályból a vizet, majd magára rángatta ruháit, felhörpintette tegnapi kávéját.

      Gondosan elővette táskáját, egyesével előhalászta a lúdtojás nagyságú krétákat. Szemrevételezte, majd elővigyázatosan visszacsúsztatta őket a helyükre. A bakancsáért indult, lépése puhán érkezett és hangosan koppant. Valahol az előszobában rúghatta le magáról kora reggel, ahogy hazajött. Ha olyan rendet tartott volna a lakásban, amilyet a táskájában, éjjelente jóval hamarabb elindulhatott volna, megúszta volna a loholást. A kopott rongyszőnyegen hevert az egyik pár. Kevésbé volt kitaposva, mint párja. Amióta elvitte az ortopéd műszerészhez, azóta mintha nem ragaszkodna az egyik fél a másikhoz, félt volna tőle. Azelőtt együtt tűntek el a kifakult falvédő mögött, bújtak meg az újrafestésre váró hokedli alatt. Neki mégis nagyobb volt az öröme, amikor rájött, hogy járás közben többé nem huppan vissza úgy a talajra, mint annak előtte, mikor még a lábbeli két fele a csintalan testvérpár benyomását keltették. Vállára tette a táska szíját, maga köré kanyarintotta esőkabátját, kiemelte a kulcsokat a kosárból, majd kilépett a házból.

            Éjfél elmúlt, tíz perce van, hogy elérje a járatot. Lassan csorgott le a vízzel a meredek utcán, aztán már ki kellett lépnie, hogy időre odaérjen. Felmutatta a bérletet, majd bentebb nyomakodott az éjszakai járat élősködőinek szorosra záródott csoportosulásába. Fiatal emberek magukba roskadva tespedtek az üléseken, süketen és vakon, néhányan egymásba kapaszkodva ringatóztak, ahogy a jármű fordult, egy-egy lány felsikkantott, amikor a helyzet és a kanyar élessé vált. Kedd éjjel, szinte senki sem szedte össze még magát az éjszakai műszakra, kivéve a tömegközlekedés dolgozói. A Várnegyedbe tartott, azonban úgy érezte, feleslegesen igyekszik, hiszen ömlik a víz, így akármennyi hókuszpókuszt is elkövet annak érdekében, hogy maradásra bírja az általa felrajzolt krétavonalakat, a természet erősebb lesz, elmossa a körberajzolás nyomát.

            Jóval korábban más tette ki elfoglaltságának nagyobbik felét. Háborúk, lázadások és nyugtalanság kerítették hatalmukba az embereket, így esténként mindig volt kinél tanyázzon, amikor álomra hajtották fejüket, ő akkor jött csak elemébe. Nem törődött azzal senki sem, hogy nyomokat hagy maga után, még az urak is tisztában voltak azzal, hogy habár úgy tűnt, a mocsarak, ligetek manói, lidércei, tündérei örökre elmenekültek élőhelyükről, az korán sem jelentette azt, hogy ne érezték volna magukénak az új területet, ami előttük állt: a városok útvesztőit. Az előző században lassan megnyugvást talált minden háborgó, kóborló és hőzöngő, kit így, kit úgy nyugtattak meg, tehát más munkakör után kellett néznie. Előtte viszont hosszú pihenőre visszatért a hegy lankáján kialakított bodegájába, ami miatt évtizedekkel később a Lidérc köz nevet kapta az utca. Újbóli munkába állása után, a Földhivatal Történelmi Ügyosztályára került. Feladatkörébe tartozott az épületek vizsgálata, ellenőrzése, esetenként szóra bírása. Hiába küldték ki terepre, miután besötétedett, otrombán látta el azt, amit rábíztak, így a folyamatos panaszáradat után be kellett mennie a Történelmi Ügyosztály vezetőjéhez.

            Felettesének amellett érvelt, hogy ő ehhez nem ért, évszázadokon át zavartalanul mozoghatott a színfalak mögött, miért kell neki kilépni onnan s látvánnyá tennie magát. Különösen az irritálta, hogy miután káprázat mivoltát leparancsolták róla, állandó látnivalóvá kellett hogy váljon s mindezt tetézte, hogy az emberek épületeivel kell ezután foglalkoznia. Elege volt a graffitikből, a sgraffitókból, a homlokzatfestésekből, az oromzatfestésből és a stukkókból. Úgy érezte, az emberek megállás nélkül bontják, különösen itt, az állandóság ábrázatát, nem érdemes neki az örökvalóságba átmenteni azokat a történeteket, amikkel az egyes házak bírnak. Ha annyira meg akarják őket tudni, őrizzék meg az állagukat, zsolozsmázta, ahogy egy hetilap oldalán elcsípte a látszólagos megoldást szorult helyzetéből. Az ügyosztályvezető néma maradt. Csámcsogott egy ideig az elhangzottakon, majd védelmébe vette az új programot, amiben a helyek történetét rögzítik, rámutatva arra, hogy a zeitgeist nemcsak az emberek elmondásaiból eredhet, hanem a civilizáció más sarkaiból is, például  építményeiből. Ezen elképzelést éltette, amit támogatni kell minden egyébbel ellentétben. Munkatársa tehetetlenül széttárta a karját, savanyúan mosolygott, rájőve, hogy a közigazgatás egyes pontjai, kirekesztve az időből, meg tudják őrizni jellemzőiket, amiket néhányan megbízhatónak neveznek. Biccentett, majd főnöke hangos hápogásától kísérve elhagyta a vasalt ajtajú szobát, az irattartó polcot, a súlyos barna tölgyfaasztalt és a kulcsra záródó szekrényt.

            A berzenkedésnek évek óta vége. Olyan együttérzést kezdett táplálni a falak iránt, ami a sokat láttottak sajátja. Munkája során eleinte a kréta eltörött, mert izgatottságában túl szorosan szorította a markában, az újabb körvonalat már nagyobb körültekintéssel húzta. Tisztában volt a körvonal szükségességével, mert az Ügyosztály veszélyesnek nyilvánította a házak szóra bírását hangfogó nélkül. A rendőrség a holttesteket utoljára rajzolja körbe, addig ő először végzi ezt a kijelölt házak körül, míg előbbi esetben már nincs életjel, utóbbinál csak akkor kezdenek beindulni a jelzések, hogy az élet princípiuma megjelent. Legtöbbjük, miután a körberajzolás véget ért s oldalukra felkerültek az első szócsalogatók, hogy tovább meséljenek, ne legyenek szófukarok, szóra is kapott. Ez természetszerűleg attól is függött, melyiküket mikor húzták fel. Akadtak cserfesek, esetleg hosszas monológokba bonyolódók, voltak pergő, gyors mondatokban kérdésekre válaszolók, néha némák maradtak, és se szép szóra, se cirkuszból ellesett vadállatokat irányító parancsokra nem voltak hajlandóak megnyilvánulni. A homlokzatok homlokegyenest más véleménnyel voltak egy-egy eseményről, amelynek szem – és fültanúja voltak, ki tudja hogy mikor, mint az emberek, akik meg akarták örökíteni mindezt.

           A Ferenciek terén szállt le az éjszakairól. Be kellett várnia a 990-est. Soha nem volt oda az esőért. Nehezebb volt lángra lobbantania a maga irányába valakit, ha zuhogott. Néhány megálló múlva már végezheti azt, amiért kiküldték. A buszmegálló mögé lábalt, még húsz perce volt a csatlakozásra. Az ortopéd cipős lábát behajlította, ne tűnjön fel a félrészegen ődöngő kötözködésre váróknak, hogy ő más, mint a többi, éjszakában mozgó. Tarháltak volna tőle cigit, aprót és zsebkendőt, de a kérdezőkre rá se nézett, így néhány bizonytalan mondat után magára hagyták. Az előtte tornyosuló épületmatuzsálemek szmogszakállát figyelte. Érezte könyörgésüket a szappan és a borotva után. Fülébe kúszott a fajansz mantikór bömbölése, a falból kiszakadni vágyó majolika nők és férfiak jaja. A kandelláberek fényforrását nem koronázta glória, szórt fényüket át- meg átszitálta az eső. Dudálás, kiabálás és szitkozódás. Egy újabb járat gurult be a buszöbölbe, emberek tolongtak, nyelték utolsó falatjait az előbb vásárolt gyrosuknak, sörök ciccentek, majd a sokadalom felpréselődött. A számára nem is volt kíváncsi, tudta, nem az övé. Ahogy elcsípte a kacajt, vihogást, tanácstalanságot majd az évődést, ami átfordult baszogatásba, rádöbbent, mennyire hiányzik neki az álmok világa, különösen, ha egy ilyen falka csitrit bolondíthatna meg. Egyikük tekintetét elkapta, ahogy végigméri, majd felnyihog, végül kuncogások közepette ecseteli barátnőinek szánalmát iránta. Csengett-bongott a düh, forrt benne az indulat. Bár hosszadalmas volt, kiváltképp miután már nem lehetett az, aki volt, de megtanulta, hogy uralkodjon magán. Azonban az efféle viselkedéssel szemben továbbra sem tudott mit kezdeni.

             A 990-es csikorgósat fékezett, utasai összekoccantak a Nagyboldogasszony-főplébániatemplom magasságában. Ülőhelyet keresett, lecsapta magáról a vizet, emiatt hangosan káromkodtak mellette. A Duna feketéllő tömegét figyelte, a budai partba vájt alagutat, amit csak a Pest felől közeledő vehet észre. Magasan állhat odabenn a vízszint, vélte. Gyuri most hallgat.

            A kanyarban a támfalon megpillantotta a tabáni tűz emléktábláját, mosolya szétszaladt szakállába. Felrémlett a falucska, ahová nem járt rikkancs, hanem fülről fülre vándorolt a hír, miután kikötött a ladikokkal, ahol minden őszön bognárok fütyülése tűzte ki, mikortól készülődhetnek a szüretre, ahol az időtlen éjjeli séták s pincelejáró-kopogtatások mindennapos részei voltak a városrésznek. Míg álltak a nádfedeles házak, odamehetett be, ahová csak kedve szottyant. Egy hosszabbra nyúlt, lopótökkel való játékos este után, reggel kullogott csak haza. Szédelgett, darvadozott végül kikötött az égetésre váró hordók között. Akkoriban egyszerűbb módszerek kínálkoztak arra, hogy könnyítsen magán, az angol vécét hírből sem ismerték, a hordóknál alkalmasabb helyet aligha találhatott volna végtermékei nyugvóhelyéül, így felkuporodott az egyikre, várva, hogy a bor által felzavart gyomortartalom kihajózzon testének kikötőjéből. Hangosakat szellentett, apró tűzszikrákat szórt, végül elaludt. A hordó belseje lángra kapott. Az égéstermékek tüzet szítottak, mire azonban egy fiatal bognár odaért, már javában falta a környező tetőket. A tettes leszédült a magasból, tovább horpasztott. Másnap hajnalban ébredt csak fel, fázni kezdett, a rásimuló hamuréteg nem védte meg a kora őszi harmattól. A futótűzként terjedő esetből okulva kevesebben végezték dolgukat hordókba, ezzel is elősegítve, hogy a palackok alján kevesebb seprő legyen, másrészt új erőre kaptak a venyigék a megújult vulkanikus talajú hegyoldalban a szabadtéri ürítés áldásos hatásaként. Az emberek mindig másként adják tovább, mint volt.

            A vár sziluettjét már lehetett látni. Zökkentek egyet, ahogy felkanyarodtak a hegyre. A Dísz teret kivilágították. Tárnok utca 14, pillantottam a telefonra. Közben persze esik ez a kurva eső. Rohadtul jó lenne, ha nem olyan időben kellene dolgoznom, amikor szemerkél, szitál, csepereg vagy ömlik valami a fejemre, hanem tiszta az idő, legfeljebb köd van. Még két lépés és elhagyom azt a szoci épületet, legalábbis az interaktív térkép ezt mutatja. Ott a zebra, szerencse, hogy esik, ide sem merészkedik senki. Elsétált a ház előtt, majd letette táskáját a kövezetre. A picsáért nem szólnak, hogy itt nem lehet átmenni csak úgy a másik utcára, mormolta miután meglátta az egymáshoz búvó házfalakat. Egy krétát vett magához, hegyét az ujjához nyomta. A front közepére állt, szemben velem az étterem bejárata, jobbra tőle a száztizennégyes házszám. Itt egy párocskára rádőlt a mestergerenda. Mosolyogva hajoltam le, majd a járdakövekhez nyomva a krétát balra indultam. Arrébb intettem a falat, azonban füle botját sem mozgatta. A víz és a csatornára érkező lövések kezdtek nyomasztóvá válni, így a szófogadatlan falra rajzoltam egy kört. A ház azonnal rázendített, hogy mit képzelek én, éjnek idején ideállítok, és zargatom az öreget. A piszlicsáré nyavalygással nem jutunk előbbre, tehát, vagy arrébb hordja magát vagy holnap érkezik egy végzés, miszerint lakhatatlan. Az épület átgondolhatta, a front bal oldala elvált szomszédjától. Az ügyosztály dolgozója pedig bebicegett a senkifalának hűlt helyére. A rajzeszköz néhány vonala halványabb lett, miután visszaértem a frontra. Az összekötő vonalat még nem húztam be. Lehajoltam, majd levetettem a bakancsot, bár nem fűlött hozzá a fogam. Próbált már valaki alulról is és felülről is szárazra törölni egy lópatkót?! Kihúztam az egyik patkószeget, a körön belülre dobtam. Leguggoltam, majd megnyomtam a tetejét, a kört bezártam.

            A ház mintha hatalmasat sóhajtott volna.

  • Folyjon a szó belőled!

Ott szobroztam már másfél órája az eresz alatt, amikor lenéztem és eszembe jutott, hogy ha a patkószög egyenes lesz, az épület minden tudását elmesélte. Telefon pittyent, üzenet. Kiss János altábornagy, ennyi állt benne. Ismerősnek tűnt a cím, de nem jutott eszembe, mi miatt és mikor jártam ott utoljára. A vonalat jobbára lemosta az eső, néhol bakancsával kente el, hátrahagyván, mint rakoncátlan várbeli gyerekek rajzolgatását a kövezeten, indult tovább. A városi közlekedési társaság honlapja nem sok információt nyújtott azzal kapcsolatban, miként tudok eljutni oda. Így ügettem le a hegyről, majd fel a hegynek. Amint bekanyarodtam az utcába, megütötte fülemet a kurblis vészjelző. Eszembe jutott a repülő zserbó és Cserny szájpadlásához csattanó nyelve, amint esténként arról magyaráz a cigarettája mögül, hogy miért jó az, amit csinálnak. Végül üzletet ajánlott, melyben én is, s ő is jól járhatunk.

            Kiabáláshoz szokott hangja furcsán cirógató volt, amikor lehalkította: Elvtársam, az ellenforradalmat el kell tiprani, a proletárdiktatúrában résztvevőket meg kell rostálni, hogy az akaratukban gyengéket el tudjuk távolítani. Hiába véres mindannyiuk keze, hiába fogjuk keményen a gyeplőt, az ellenség már közöttünk bomlaszt! Éppen emiatt elvtársam, arra kérlek, az éjjel menj végig mindenkin, ülj mindenkinek a mellére s jelentsd nekem azokat, akik felnyögtek. Mert azok idegennek érzik magukat a proletárdiktatúrában, nem érzik át a kommunizmus erejét, nem feltétlen és elkötelezett hívei a pártnak. Még ólálkodnak bennük vágyak, olyan vágyak, amikkel lépre lehet csalni őket, hiába tudásuk és elköteleződésük. Köpönyegforgató kisszívűek! Ahogy figyeltem Cserny szavalatát, az jutott eszembe, hogyha ezek az emberek tovább maradnak hatalmon, úgy sanyarú sors vár reánk. Így visszaemlékezve roppantul hülyén beszéltem akkoriban.

  • Mit ajánlasz cserébe? Mit nyerek én ezzel?

Valószínű, hogy csak hirtelenjében rögtönözte a kémkedés ezen formáját, azonban belegondolva és összevetve azokkal, amikről korábban szónokolt, zseniál volt a maga formájában. Majdnem a tenyerébe csaptam, azonban megvártam a feleletet. Mióta vágysz arra, hogy összetörd a bordáikat? Hogy hörgésük, sípolásuk megtöltse körülötted a levegőt? Hogy valóban te lehess az Ördög? Velük megteheted. Megengedem. Egyet meg kellett, hogy hagyjak, tudtak alkudozni. Nem félsz alkut kötni az Ördöggel? Cserny nagyobb vörös ördög nálam, esett le a húszfillér. Bólintottam.

            A terrorlegényeken kívül voltak még néhányan a pincében, azokkal nem törődtem. Hiába volt július vége, kései sötétedés, kijárási tilalom volt érvényben, a posztosok óránként váltották egymást, Cserny íróasztala mögött körmölt valamit. Néhányan földre szórt szalmán nyújtották ki magukat vagy subába tekeredve a falnak fordulva aludtak. Éjfél körül Cserny intett, hogy kezdjek már hozzá. Kérésének súlyt adjon, óvatosan a pisztolyához nyúlt. Gyorsan végeztem a közelemben fekvőkkel, egy fiatalabb kinézetű maga alá nedvedzett, egy pedig nehezebben kezdte venni a levegőt, a többieknek azonban csak a szemhéjuk remegett meg. Az éjszaka további részében senki sem mukkant meg.

            Másnap éjjel Cserny kérdezősködött, bár jobbára látta, ki hogyan reagált rám. A fiút nem láttam a belső udvarban, a másik, akinek lelassult a lélegzése, ott feküdt, ahol tegnap. A főparancsnok hunyorgott. Miután ráültem, benyúltam a bőre alá ott, ahol már nem éreztem keményet. Nem akartam összetörni ezt a madárkalickát, ami az állandó verdeső kis lényt védi, hanem egyenként kitépni a rácsokat, hogy utána roppantsam össze a ketreclakót. Mintha ágakat törtem volna víz alatt, a férfi nem ébredt fel. Pofon vágtam.

  • Kelj fel, elvtárs! Itt vannak az ellenforradalmárok!

Üvöltöttem, de csak a megfigyelő Cserny hallotta. Hitte, hogy a következő éjjelen elintézem a pincében alvókat, mert rákaptam az ölésre. A bordákat egyesével kitéptem a helyükről, mint újonnan ültetett fákat. A szegycsont lecsupaszítva nyúlt a hús semmijébe, csak én gubbasztottam rajta könyökig véres kézzel. A szív még dobogott, összekente a katona egyenruháját. Cserny lehunyta a szemét s a kurblis vészjelző hangja is elhalkult. A többiek történetéért jöttem.

            Mielőtt a második patkószeget is a helyére toltam volna, újabb üzenet érkezett. Margit körút 71. Három óra negyvennégy perc. El fog kopni a kréta, megbolondultak ezek. Mikor fogja ezt a temérdek anyagot feldolgozni? A falnak támaszkodott. A szél kutyapiszkot cirógatott. Néhány lépésnyire az Alkotás utcán az éjszakai buszok dübörögtek el, talán a 908-as, jutott eszébe. Magára rántotta bakancsát, kilencet ugorva jutott le a Királyhágó utcáig. Részleteket pötyögött mobiljába, mialatt próbált az emberi látás holtterében poroszkálni, de ha valaki közel haladt el mellette derengést vehetett volna észre rajta.

            Orrukat lógató, egyedül ballagó emberek után akart settenkedni. Amint megneszelnék, feléje fújnának azzal a lehetetlen szagú, paprikát csak nyomokban tartalmazó spray-vel, s ha egy mélyebb lélegzettel elfújná, akkor már rónák is a telefonba a 112-t. Rohadt egy világ, tért vissza a jelenbe, hogy nem lehet a másik vágyait, érzelmeit és érzéseit megcsapolni, mesterségesen kielégíteni. Persze, nem mesterségesként kellene magamra gondolnom, nem is pótlékként, hanem életízesítőként.

            A földszinten fodrász, távolabb egy kerékpárbolt. A szürke tömbház első emeletének egyik lakásában valaki égve felejtette a villanyt. A pinceablakokon apró kocogtatások adták tudtomra, élnek még odalenn. Minden igyekezetük ellenére, hogy távol tartsák fajtánkat a zsidó lélektől, idejártunk mulatni. Csordultig voltak a szabadság vágyával, őreik, akik be-beugrottak macerálni őket, frusztáltan méricskélték a vörös hajú lányokat. Néhányan úgy gondoltunk ezekre a szerencsétlenekre, mint az ínyencek a teknőslevesre, a Prošekre vagy az Aszúra. Hosszas ízlelgetés után, megjárattuk szánkban a férfiak lepárlott vágyait, élvetegen és lassan, mint mikor az öregek a szemüket forgatták a rés mögött Zsuzsánna testének látványára. Csontok zörögtek, ruhák szakadtak, egyetlen nő sem fialt egy árva hangot sem. Mi pedig csapra vertük őket, a szánk egyik végéből undort, a másikból vágyat töröltünk le. Vigadtunk, éjjeleket mulattunk át, egymás hátát lapogatva, húzzattuk, míg fény nem derült arra, hogy a bakák fajtalankodnak. Háború, vérrontás és járvány esetén mindannyiunk néhány számmal nagyobb ruhában járt.

************************************

            Világosodik, ideje hazamenni. A holnapi napom rámegy mindannak a dekódolására, amit összegyűjtöttem ma. Nem, mégsem megyek haza, hanem inkább az Erzsébet hídhoz, vendégeskedni akarok.

(Illusztráció: Paul Klee)

albednij_11

Ollók

Ollók,

Szeretett levágni magáról ezt-azt: tekergő szálakat, körmöt, mindent, ami visszanő; árcédulától, pótgombtól kisebb lelkesedéssel szabadult, nem tartoztak komolyan hozzá, nem is nőttek vissza. Kis, piros nyelű ollóját használta ezekre a műveletekre, más, nem ennyire szép csipeszek és reszelők mellett tartotta egy cipzáras, sárga, nagyon is bőrt idéző tasakban, lehetőleg közel a keze ügyéhez. Ragaszkodott hozzá, akárcsak az emlékhez, amiben kapta. Az olló állta az idő próbáját: megvolt. Amikor nagy, színes kislányt rajzolt, vagy karkötőnek keresett megfelelő zsinórt, ahogy a körmeit festegetni kezdte.  Akkor is ott volt, amikor fényképezni kezdett, első, kevésbé sikerült képeinek visszatérő modellje lett, és akkor is a táskájában lapult, amikor Francit megismerte. Nem csorbult, nem fogyott el az éle.

A legjobban Francit szerette fényképezni, különösen, ha a férfit ez idegesítette: most tényleg ne, nem látod, mit csinálok?! Szerette ezt az arcát rajtakapni, nem számított, a képről a test, vagy mi marad le. A szemek dülledtek, a szemöldökök felcsúsztak, a homlok plasztikusan ráncos lett, az orrlyukak tágultak, a száj nyílt. Milyen, amikor bosszús, amikor értetlen, amikor erőlködik, amikor csodálkozik, amikor elélvez, amikor megőrül, amikor elhülyül, amikor a halála pillanatában.
Magával is próbálkozott, lehangoló eredménnyel. A kép nem adott semmit. Nem mintha egy nem létező önmagát várta volna viszontlátni a képen. Az igazság az, nem tudta, mit vár. Lehettek ravasz beállítások vagy vaktában elnyomott képek, egyszerűen csak használhatatlanok voltak, mintha lenne valami, amit nem vehetne észre, amit ő csinál, nem akarja, de mindig sikerülne kijátszania a gépet. Nem tudott, mit kezdeni velük, hiába, Franci nem értette, szerinte nagyszerű önarcképek lettek, viszont a róla készülteket, ha tehetné, szíve szerint cafatokra tépné.
Franci azért sem értette, mert azt gondolta, azok az idők elmúltak.
Amikor Klárát megismerte, a lány mérhetetlenül szomorú volt, mint akit levedlettek. Ezzel együtt a szomorúsága kétségkívül jól állt, vonzóvá és megközelíthetetlenné tette, lerítt róla: nagy a baj. Könnyek nem áztatták, festék nem folyt; mint egy akkoriban vonzó szócikk, mutatott mélabút, melankóliát, saját, egyre bizonytalanabb és letörtebb variánsait, nyilvánvalóvá téve: ezeken kívül nincs helye másnak bent. A fürkészők méregették, nem nagyon próbálkoztak, nem pazarolták rá az időt, volt, aki egyszerű technikának nézte és kinevette. Mint ilyen esetben elvétve, olyan is van, aki valami mást lát, fantáziát, hogy megéri; ajánlatot szomorúságra, amit érzékeny férfiként megold, a szomorúságot eloszlatja, és a szomorúság helyét magával tölti be.
Francit lepte meg a legjobban, mennyire könnyen ment minden, alig néhány hónap után jegyben jártak. Klára szomorúsága, mintha nem is lett volna, nem is hiányozhatott. Arca kisimult, nyáron kiderült, ha sokat van napon, szeplős lesz.
A lány hamarosan átköltözött Francihoz, és mivel ott volt kert, és Klára mindig is kutyát szeretett volna, kiválasztottak és hazavittek egy kölyköt, hogy ez is valóra váljon.
Amikor Klárát a fényképezés kezdte érdekelni, Franci támogatta benne, meglepte Klárát egy komoly géppel, és már maga is alig tudta azt a boldogságot elképzelni, amit Klára öröme fölött érzett.
Egy másik olló Ranka születésénél jut kisebb szerephez: Franci kezéből látszik ki.
Franci mindvégig bent volt, a szülésnek háttal ült, felesége kezét fogta, azt sem tudta, ki szorít jobban kit. A férfi vágta el a köldökzsinórt, ami sokkal vékonyabb volt, mint azt gondolta előzőleg. Nézte Rankát, aki csupa haj, nedves és kék és vörös volt, és egyre követhetetlenebb. Nem ájult el, de a következő, amire emlékezhetett, hogy már kint van a folyosón, percek óta az üres tenyereit nézi.
Vannak képek a kórházról, kórteremről, amiket Franci csinált; fényképezte a lányát, a lányát a feleségével, a feleségét, aki mintha teltebb és érettebb, vagy legalábbis fáradtabb lenne, ajándékcsokrokat, gyümölcsöket, csokoládékat, más kismamákat, nővéreket.
Ranka közben megtanul járni, beszélni, cipőfűzőt kötni, nyújtózkodni, mindent elég jól érteni. Az anyja már negyven kiló híján semmi sem. Az anyját senki, a szomszédok, a barátnői, de még ő sem tudja szomorú helyzetbe hozni.
Miért nem látunk ki az ablakon, anya?
Mert túl sokat lehelünk, kicsim. – ez látszik jól egy téli képen.
Következő olló megint az első olló lenne, ami nem kerül elő.
Anya és lánya kint ücsörögnek a fűben egy pléden, Cukor a lábuknál fekszik, néha beleszimatol a levegőbe. Klára régi képeket magyaráz Rankának, és az egyiken valami felbosszantja. A képen madarak is vannak. Az anyja kaparja, abba sem hagyja, nem is veszi észre, hogy verebek, gólyák, vörösbegyek, varjak, amiket csak Ranka felismer, hullani kezdenek fákról, vezetékekről, a háztetőről.