Valaki odalép a hátamhoz és miközben arcára színtiszta jóindulat ül ki, határozott kézzel megragadja a vállamat és ellentmondást nem tűrően hátrafeszíti. Mégiscsak kihúzott háttal üljön az ember lánya, így ni, hát mennyivel szebb! Majd elégedetten nézegeti művét, aki meglepődött felháborodással néz vissza rá. Hányszor megtörtént ez a jelenet tinédzserkoromban sőt még húszas éveimben is, már felnőttként, mert sokáig serdülőnek néztek. Nem tudom ez bizonytalan fellépésemnek, vézna alkatomnak vagy görbe hátamnak volt-e inkább köszönhető. Mindenesetre az ilyen önjelölt gyógytornászok mozdulatában semmi segítő szándék nincs, csupán egy álságos jóindulatba csomagolt lekezelés, amivel egyszerre igazítanak helyre kéretlenül és lökik a képedbe, hogy csúful tartod magad.
Persze az is előfordulhat, hogy én tartom irritálóan görbén a hátam, ami szinte kívánja, hogy az emberek odamenjenek és kiegyenesítsék. Anno ránk szólt az óvónéni, tanítónéni, anyánk, apánk, nagyszüleinknek valószínűleg még sodrófát tettek a könyökükhöz, a lányokat esetleg könyvvel a fejükön járatták fel-alá, hogy megtanulják, egyenes háttal szép az élet. De mi ez az erőlködés, ez az álságosság az egyenes hátért? Ha az élet valójában – és ezt kevesen ismernék be – görbe háttal szép! Így kényelmes, így otthonos. Őszintén tegye fel a kezét, ki az, akinek kényelmes feszesen kihúzott háttal, mereven állni, ülni, élni? Miféle pecek élet volna az? Hát mennyivel jobb a lét otthonosan összegörnyedve, önmagunkba kuckózva?! Persze eszembe sem jut lázítani, nevelők, gyógytornászok, ortopédorvosok ellen dolgozni. Csak kellemesen görnyedek a laptop előtt, hevesen püfölöm a betűket és miközben nyakam csúf S alakban hajlik a képernyő felé, néha méltatlankodva sóhajtok egyet, majd minden kifújásnál még pár millimétert közelít görbe hátam az asztallap irányába.
De hiába a sok felháborodás, tiltakozás és lázadozás, többórányi, fél- vagy egész napos görnyedés után, a hátam mégiscsak kinyújtózásra vágyik önszántából. Gerincem hirtelen elválik a széktámlától, jólesően hátrahajlítja magát, és ezúttal kéretlen külső beavatkozó közreműködése nélkül, önként feszül hátra, fellélegezve verdesnek lapocka szárnyaim.
Aztán amikor meglátom alakom egy-egy fényképen valóban, magam is elborzadok. Hitetlenkedve nézem, tényleg ennyire görbe lennék? Vajon mindig így tartom magam, beesett vállakkal, meghajlott gerinccel? Gyanús, hogy igen. A tolakodó hátkihúzó alakoknak továbbra sem gondolom, hogy joguk volna ehhez a mozdulathoz, de kívülről nézve görnyedt hátam, mégis elhiszem, ha szépérzéküket zavarja a látvány.

Hatodik osztályban ügyesen sorba álltunk az iskolai tornateremben, engedelmesen előre hajoltunk és hagytuk, hogy Tilda néni végighúzza ujját behajlított gerincünkön, ettől mindenkit kirázott a hideg, majd az iskola gyógytornásza többségünknél enyhe gerincferdülést állapított meg. Nem fogott mellé, a hát és derékfájás, a lumbágó rendszeres kelletlenkedők voltak nálunk a családban, hol anyám, hol apám robbant le ezeken a tájakon és kényszerült ágyba napokra. Apám háta a sok üléstől majd egy azt követő hirtelen ideges mozdulattól, anyámé a sok terheléstől, emelgetéstől, pakolástól mondhatta fel időnként a szolgálatot. Bár Tilda néni, időben beazonosította a problémát, és szüleim példája is intő jel lehetett volna a jövőmre nézve, csak jó évtizeddel később kezdtem el hátamat bármiféle figyelemben részesíteni.
Ez húszas éveim eleje-közepe tájára esett, amikor életembe először legyintett meg a testöregedés riasztó szele. Elgémberedett, sporttalan hetek után egy rossz mozdulatnál, hirtelen fájdalmas arccal úgy is maradtam, derékszögben meghajolva, nyilalló fájdalommal a hátamban. Épp úgy, ahogy szüleim merevedtek le anno. Egyszerre pörgött végig agyamban az összes ijesztő szó és jelenet: gerincferdülés, lumbágó, hátfájás, ágyban fekvés, mozgásképtelenség, fájdalomcsillapítók és miegymás. Akkor úgy döntöttem, valamit tennem kell a hátam érdekében, évtizednyi késéssel reagálva Tilda néni megállapítására. Előbb persze kénytelen voltam kivárni, míg a testem kioldódik a görcsből, majd mikor újból képes voltam a rugalmas mozgásra, fogtam magam és elmentem egy jógaórára.

Lelkesen vetettem bele magam a kezdő jógába egy körúti magasföldszint edzőtermében, és bár a csoportos edzést lassan feladtam és átálltam a videóval kísért otthoni gyakorlatozásra, a rendszeres jóga a mai napig kitart az életemben. Azért előre bocsátom, senki ne kövesse a példámat, sőt legyen mindenkinek elrettentő! Mert az én otthoni jógám egy elfajzott jóga.
Az egész jóga ügylet a hátfájást megelőzendő tevékenységnek indult, elsősorban nyújtó-erősítő testmozgásnak fogtam fel. Az elméleti, spirituális része nem különösebben ragadt meg, sőt részben ez is oka volt, hogy abbahagytam a csoportos órákat. Ugyanis nem tudtam röhögés nélkül megállni a gyakorlatok közben elhangzó hindu bölcsességeket, időről időre felbúgó mantrákat, amik, ahogy az oktató mondta, hangokba zárt isteni erők. Amellett, hogy biztos vagyok benne, a megfelelő közegben a megfelelő emberekkel ezeknek igenis van értelme, oka és hatása, a pesti magasföldszinti izzasztó jógateremben, a körút zajától kísérve, a hetedik kerületi jógaoktató tolmácsolásában, be kell valljam nehezen tudtam átélni az isteni erők munkálkodását, a negatív erők megsemmisítését, a fizikai asztráltestem átérzését… Arról nem is beszélve, hogy a kezdetekkor igyekeztem a mozdulatokra koncentrálni, nem fért bele a mantrázás, ez csak megzavart. Mint valami bugyuta tinédzser, az oktató kimondott egy hindu szót om, búgó hangon ismételve zengte mire én majd’ megpukkadtam, aztán folytatta bhúr bhuvah szvaha, és én fuldokoltam a néma röhögéstől. Semmiféle isteni erő nem szállt meg a hangoktól, csak a végbelemből kifelé tartó erőket éreztem ekkor, de nagyon, a hasizmom és záróizmaim legalább bizonyára erősödtek a néma nevetésben és a gázok visszafojtásában. A csoport elhagyást a körülményekre, saját kényelmemre és kezdeti komolytalanságomra fogom, lehet egyfajta kultúrsokként értek a hindu hangok, amikre ilyen gyermeteg módon reagáltam, nem voltam eléggé figyelmes és felkészült. Saját komolytalanságomért persze nem hibáztathatom a jógaoktatót.
Valójában tisztelettel adózom a jógaoktatóknak, és mindenkinek, aki valós átéléssel képes elmélyedni a gyakorlatokban, én sajnos azóta sem tartozom közéjük. Mindezzel együtt pedig szentül hiszem a jóga hasznosságát, hiszen saját hátamon és egész testemen érzem. Visszakanyarodva az elfajzott jógámhoz, sajnos a légzőgyakorlatokkal is bajban vagyok. Az alap jógalégzésről számtalanszor hallottam a magyarázatokat, instrukciókat, mégsem fordítottam rá elég erőt és koncentrációt, hogy sikeresen elsajátítsam. A videók során persze hallom, ahogy a hölgy szelíden számol és figyelmeztet mikor és hol ki, mikor és hol be, de jellemzően úgy érzem, ha az adott jógapózban olyan lassan szívom és fújom a levegőt, ahogy a szelíd hangú hölgy diktál, talán megfulladok. Persze az a napi egy szál cigaretta sem segít, amit esténként jóízűen a teraszon elszívok. Megérdemlem, hiszen ma még jógáztam is, gondolom és olyan szép mély levegővel szívom le a füstöt, amilyennel a jógalégzést kéne…
Szóval energia-áramló beszédek és megfelelő légzés nélkül, de végeredményben lelkesen és jó érzéssel végzem a jógagyakorlatokat. Leterítem a parkettára a kínai boltban vásárolt rikítórózsaszín matracom, bekapcsolom a videósorozat következő epizódját, amit vagy hét éve játszom újra és újra (olyan megunhatatlan, mint a Beatles best of) és hajlongok, levegőzöm a magam módján, lefelé néző, felfelé néző kutya, csónak és híd, kobra és sas, gerinccsavarás és csípőnyitás, azért igyekszem a jógahölgy mozdulatait hűen követni. Közben hangosan szól a zene. A relaxáló zenéről, ahogy a helyes légzésről már az elején letettem. Valami ütemes kell hogy szóljon, mert a dinamizmus nélkül, mint egy izgága gyerek, elkalandozom.
A jógaállásokra visszatérve, létezik köztük egy számomra egészen katartikus darab a nyolcpontos támasz, avagy astangászana. Ebből a testhelyzetből emelkedek a kobra pózba, amikor is csípőmet a matrac felé tolom, két kezemet szorosan a testem mellett tartva kinyomom mellkasom és az ég felé nézek, akár egy támadásra kész mérgeskígyó. Ezt megelőzően tehát ebben a bizonyos nyolcpontos állásban fekszem, arccal a padló felé. A nyolc pont, ami ekkor a matracot egyedül érintheti: a két lábfejem ujjai, a térdeim, a tenyereim, amik szorosan a törzsem mellé húzva támasztanak, a mellkasomon a mell fölötti rész, és az állam. Ezeken kell súlyomat arányosan elosztva támaszkodnom. Mindez azt jelenti, hogy azt a bizonyos súlyos kilencedik pontot, a hátsómat, ilyenkor az ég felé pucsítom, fölötte gerincem alsó fele pedig meredeken behorpad. Ebben a pózban maradok néhány másodpercig, pár pillanat múlva pedig érkezik az érzés, amit úgy várok, amitől egyszerre viszolygok és elalélok. A hátam alsó fertályáról, az ágyéki csigolyák egyik beazonosíthatatlan darabjából hirtelen édes zsibbadás kezd kiáradni, feltartóztathatatlanul halad, villámgyorsan eléri végtagjaimat és a gerincoszlopomon keresztül az agyamig hatol. Egy szempillantás alatt egész testem elgyengül és tehetetlenségében elernyed: pucsító fenekem visszahullik a matracra, támasztó karjaim kidőlnek, feszülő lábaim leroskadnak, és én tehetetlenül szétfolyok a padlón.
Ijesztő is lehetne, hiszen valóban, pár másodpercre megszűnik uralmam saját testem fölött, szó szerint kiolvad alólam és összeesik. Ugyanakkor a zsibbadás, ami agyamat és benne minden gondolatomat is eléri, egész életemet édes-veszélyes delíriummal tompítja el néhány felhőtlen, felelőtlen pillanatra. Addiktív élmény. Ilyen lehet lebénulni? – gondolom ekkor és néhány kis ideig még tehetetlen mámorban nyögök a földön, ha nem zsibbadna mindenem, talán elszégyellném magam a bizarr vágyért. A test összeomlással aztán megszűnik a merész homorítás derék tájon, és rövid időn belül visszatér az élet tagjaimba, a zsibbadás elmúlik, gyorsan kitisztul a fejem és folytathatom a tornát.
Később egy alkalommal, amikor egy nálamnál sokkal józanabb barátnőmnek mesélem a jelenséget, felvilágosít, hogy elfajzott jógám katartikus pillanata valószínűleg egy idegbecsípődés lehet, amivel nem biztos, hogy jó dolog játszadozni. Pláne, ha a lumbágót szeretném elkerülni, csak óvatosan műveljem az efféle otthoni jógát, talán jobban tenném, ha előtte egy gyógytornásszal konzultálnék.
Kiábrándítja biológiából bukott fejemet a józan ész kommentárja, az idegbecsípődés lehetősége. Hogy időnként épp azzal játszadozom, amit a háterősítéssel elkerülni próbálnék. Pedig mennyivel jobb volt az édes bizsergés pontjára, mint a megkönnyebbülés mámorára gondolni, amikor pár másodpercre megszabadulok a testem súlyától, húzásától, merevségétől, görbülésétől és úgy egyáltalán a lététől, de persze a tudattal, hogy aztán mindezt nyomban vissza is kapom. Bár ebben a furcsa helyzetben rövid időre részben megszűnök testem vezére lenni, részben viszont épp ezzel a pózzal úgy érzem igenis hatalmam van felette, és ez megrészegítő gondolat. Hiszen az idegbecsípődés delíriumának technikájával átmenetileg tudatosan kivehetem testem az érzékelés világából. Megrészegítő és ostoba gondolat, mint a hatalom bármely formájával ilyen könnyelműen játszadozni. Talán nem ártana kijózanodnom és többé nem a saját idegeimmel szórakozva jógáznom.
Azért még folytatom az otthoni tornát, és ugyan jobban ügyelek, kerülöm a nyolcpontost, de néha nem tudom megállni, a talajnak feszítem az állam, lábujjaim, térdeim, kézfejeim és mellkasom, és titkon várom a bizsergető pillanatot, hogy néhány gondtalan másodpercre kizsibbadjak ebből a világból.

Na, hát itt vannak már, látom a kocsit. András, elférnek ezek? No jól van. Hát szervusztok! Puszi-puszi, könnyen idetaláltatok? Hát a kerülő, igen, állandóan csinálnak valamit, ezek az utak… nade vegyétek le a kabátokat, Ilikém, hogy vagy? Van üdítő várjál, a Ciliék mikor érkeznek, nem tudod? Péterék már itt vannak, csak megnézik a kertet, bár ilyen esőben… Nade üljetek le, gyertek, meséljetek. Maga meg ki, ne fogdosson, tudok én ülni. Hol van Márika? Na, itt van, jól van, no, hogy megy a suli? Hányadikos is vagy?  Úgy, hát mekkorát nőttél mióta nem láttalak, aztán szereted a tanárokat? Helyes, no menjél köszönjél a nagyapának, ad majd csokit. Majd mindjár’ jön az Anna is, vele majd tudtok játszani. András! Hol vagy? Nézd, mekkora leány a mi kis Márikánk! 215-ös szoba bővebben… →

Félrerántom a biciklim kormányát.
Egy vörös árnyék iszkol át az úton, én pedig – miközben a pillanat ezer darabra hullik – fejjel előre belerohanok egy teherautóba.
Hogy érek haza? – ez az utolsó gondolatom.
Lassan-lassan felébredek egy nyomorúságos, hosszú-hosszú álomból, és egy kislányt figyelek a szemem sarkából: orvosok hajolnak föléje. Fehér hátak, fehér karok, aggódó arcok. Mintha egymás árnyékai lennének, nem is tudom őket megkülönböztetni.
Vajon ők látnak-e? És egyszer  közelebb mehetek? De ha közelebb jövök, mit mondok nekik? Hogy magyarázom el, mért vagyok itt?
Hetekig a szoba sarkából figyelem az alvó gyereket. Ahogy felrázzák a párnáját, ahogy kifésüli a haját, ahogy tűket szúrnak a karjába.
Aztán szépen, lassan visszatérek a saját testembe. De a visszatérés még nem azt jelenti, hogy tényleg létezem. Itt vagyok, igen, nyugodtan fekszem az ágyamban, lélegzek, de azt nem tudom, élek-e.  Értem, ha szólnak hozzám, közben eszem, iszom, alszom is, és ha kérdeznek, felelek. Minden nap megtelek hangokkal és álmokkal, de nem érzem a szagokat és az ízeket. Sokszor órák telnek el úgy, hogy nem tudom felemelni a kezemet vagy megmozdítani a lábamat. Ha megnyomom az arcom, ha megütöm a vállam, nem érzem. Az is gyakran előfordul, hogy a szoba sarkából figyelem önmagamat. Ha az ápolónők leoltják a villanyt, a sötétben nem vagyok képes megtalálni a fülemet vagy az orromat – a testrészeim minden éjjel szerteszét szóródnak. Engedelmesen beveszem a gyógyszereket, és közben azon töprengek, hogy az orrom az ágy alatt vagy a felmosóvödör mellett van-e. Vagy elvitték az orvosok, és vizsgálják valahol? Nem tudom, nem értem. És megkérdezni sem merem.
Pedig olyan sok kérdésem lenne. Hol van a csuklóm, hol van a szemem, hol van a szívem, és én hol vagyok? Mindenki türelmes. Ám közben ők nem félnek kérdezgetni engem: mi a nevem, hányadik osztályba járok, hogy hívják a testvéreimet? Ha valamire nem tudok felelni, jóindulatúan összeborzolják a hajam. Majd jobban leszel, ígérik nekem.

Egy idős nő lép hozzám, és elmagyarázza, hogy a baleset pillanatában a tudatom kimenekült a testemből, és kell egy kis idő, amíg visszarázódom, amíg megtalálom magamat, és újra megszokom saját testemet. Visszarázódom – na de hogyan? Ehhez talán rázogatniuk kéne… Nem értem én ezt az egészet. De csak legyek türelemmel, a nyaralás, a család, a „pajtások” úgyis segítenek. Lelkesen mosolygok, mert nem akarok csalódást okozni ennek a kedves, türelmes hölgynek.
Hallom, hamarosan elutazol a Balatonra – ugye, örülsz ennek, Hédike?
Bólogatok, de közben nem tudom, hogy örülök-e. Tudom, hogy emlékeznem kéne a balatoni nyaralónkra, a szüleimre, de nem megy. Néha azt sem tudom, hogy ki az a „Hédike”.
A rókával mi lett? – kérdezgetem a kórházban az ápolónőket.
A vállukat vonogatják, nem tudják, miről beszélek.
Róka, róka, róka! Ugyan már! Gyógyulnod kéne inkább, mondják, és kisietnek a szobámból. A kedves, türelmes, idősebb hölgy hoz nekem több rókás mesekönyvet. De ezek mind másféle rókák, nem igaziak. Vén ravaszdik vagy rókakirályok. Gyerekes, unalmas történetek.
Gyógyulnom kéne, ám nem gyógyulok megfelelően. Ha megcsípem a kezemet, nem fáj, és elképzelni sem tudom, kik azok a „pajtások”, akik majd segítenek nekem. Nem is emlékszem, hogy lettek volna barátaim régebben. Viszont a rókáról nagyon sokat álmodok. Merre járhat most, és ugyan mit kezd az életemmel?
A testem még mindig idegen, valahogy nem lakom benne egészen. Éjszaka nem találom a fülemet. Nappal nem mindig tudom megérinteni a homlokomat. Ha befogom a fülemet, nem hallom a vér zúgását.
Vajon a doktornő hallaná-e, ha a csuklómat odatartanám a füléhez?
Még nincs pulzusom, mondom. Itt kell maradnom a kórházban, és vissza kell magamat foglalnom. Talán a rázogatás vagy egy jobb rókás könyv segítene. Amíg nincs pulzusom, nem mehetek el.
Az idős nő nevet. Fő a türelem! Majd meglátod, jobban leszel.
Aztán jön egy fiatalabb, egy sokkal, de sokkal szigorúbb nő: ő az anyukám. Elmondja, hogy milyen önző vagyok, hogy már mennyit költöttek rám, ráadásul pénzben ki sem lehet fejezni a sok aggódást – szóval jó lenne, ha végre összeszedném magam, hiszen nem várhatom, hogy ő munka és három gyerek mellett rohangáljon a kórházba. Én nem várok el semmit. És ugyan fogalmam sincs, hol vagyok, egyáltalán vagyok-e valahol, de próbálom magam összeszedni. Mert fő a türelem. A doktornő szerint szegény anyukát is meg kell érteni. A baleset az egész családot tönkretette.
Pár nap, és indulunk a Balatonhoz – ugye, örülsz, Hédike? Igen, igen, igen.
Otthon megtanulom, ha valaki megszólít, mosolyognom kell. És én nem akarok senkinek csalódást okozni. Úgyhogy megállás nélkül mondogatom: kérlek, tessék, szívesen, szerencsére, persze, természetesen… Csak nagyon sokan vannak – reggeltől estig egymáshoz hasonló arcok táncolnak körülöttem: nagymama, nagypapa, anyukám, apukám, a két bátyám, a nővérem és közöttük egy keszekusza arc a tükörből, a sajátom.
És igen, a „pajtások”! Megmentettem az úton egy rókát, mesélem az osztálytársaimnak. Kikerültem őt, de a róka elvette a lelkemet. Egy róka! Na, ne mondd! És hogy elvette… Velük sokkal izgalmasabb dolgok történtek: Horvátországban vagy Erdélyben nyaraltak, fürödtek, hegyet másztak, megtanultak szörfözni, görkorcsolyázni, valaki összejött valakivel, de ez még nem biztos, mesélik. Velem viszont semmi különös nem történt, csak elfelejtettem biciklizni: ha felülök a nyeregbe, azonnal elesem, mert nem érzem a lábfejemet. Hűha!, mondták erre. Pedig ez mind nem is volt nekem különösebben furcsa: én éjszaka még ma sem érzem a lábam – ahogy leoltom a villanyt, minden éjjel szerteszét szóródom a szobában.
Próbáltam elmagyarázni, de nem értették. A tornaórákon tollal bökdöstek, matekórákon a hajamat húzogatták, vajon érzem-e. Könyörögtem a szüleimnek, hogy ne kelljen többé iskolába mennem. Olyan nincs, mondták. Nem hivatkozhatom egy életen át arra a hülye balesetre.
Gondolkodom, tehát vagyok. Én gondolkodom, felelek a kérdésekre, és ha nagyon kell, bebizonyítom a Püthagorasz-tételt. Azért vagyok, mert gondolkodom. Megtanulom, és utána elmagyarázom az ár-apály-jelenséget, de tenger egy cseppet sem érdekel. Azt pontosan értem, hogy a szonáta és a szimfónia miben különbözik, ám nem akarnám meghallgatni egyiket sem. Elemzem a mondatokat – alany, állítmány, tárgy, jelzők és más hasonlók, és ha kell, ágrajzot is csinálok hozzá – de nem értem a lényeget. Hogy miről szól a mondat, vagy hogy mi értelme van ennek az egésznek. Hogy van-e mondatoknak vagy egyáltalán bármi másnak értelme. Azon sem csodálkoznék, ha egyik reggel felébrednék egy másik földrészen, vagy csak visszatalálnék a saját időmbe. Hiszen ebben a világban nem érzem a szagokat és az ízeket. Minden éjszaka szétszóródom, és az a furcsa, hogy reggel sem leszek meg, csak működöm tovább, lélek nélkül, mint valami turmixgép vagy kávédaráló.
Mint valami turmixgép? Mintha a baleset napján születtem volna, nincsenek régebbi emlékeim, a rókámról viszont sokat álmodok.
Anyuka szerint nem törődöm senkivel és semmivel, nem érzek hálát, hogy mennyi mindent tettek értem, csak megállás nélkül sajnáltatom magam és feltűnősködöm. Pedig próbálok nem feltűnni, próbálok semmivel sem kitűnni: igyekszem a barátoknak, rokonoknak sziával köszönni, az idegeneket észre sem venni. Nehéz dolog ez, hiszen a baleset óta alig tudom az arcokat megkülönböztetni. Minden arc egy mintázat, és én csak a részleteket látom, nem az egészet. Ha valaki kérdez valamit, azonnal mosolygok és bólogatok, hiszen nem tudhatom, hogy az illető nem régi osztálytárs vagy rokon-e. Az ismerőseimet a ruháik vagy a mozgásuk alapján tartom számon. De ez mind nem segít: mindenhol úgy néznek rám, mint akinek nincs árnyéka, vagy valami rettenetes dolgot tett, csak nem tud róla.
Ám annyira nem vagyok feltűnő, hogy szinte még észre sem veszik, hogy tizennyolc évesen elköltözöm. Ez a Hédi is milyen magának való lett, mondogatták rólam. Bezárta magába a baleset. Olyan kis tartózkodó. Csak önmaga érdekli, más senki sem. Ezen sokszor eltöprengek: érdeklem-e én még önmagamat? Vagy érdeklem-e még a szüleimet? Van még három testvérem, ők sokkal izgalmasabbak: jönnek-mennek, megmenekülnek, házasodnak, elválnak, bajba kerülnek, vállalkoznak, pénzt csinálnak, és nem azzal törődnek, hogy megtalálják-e az orrukat a sötétben. Okosak, ügyesek, talpraesettek. Rengeteg barátjuk van, ellenségük, ilyen-olyan ismerősük. Megvannak mind, velem ellentétben. A legnagyobb bátyámnak már van két kisgyereke. A kisebbik bátyámnak meg sok-sok adóssága és saját kerámiaműhelye. A nővérem kitüntetéssel végezte el az egyemet, és most doktorálni szeretne. Cum laude. Vagy summa cum laude. És közben egyikük sem veszi észre, hogy én már meghaltam. Hogy én már nem úgy…, Hogy nem igazán, hogy nem teljesen… hogy én soha nem egészen. Csak valamennyire.
A róka! Na, hagyjál már! Nehogy már megint arról a hülye rókáról mesélgess nekünk!

Gondolkodom, tehát vagyok. A számok szerencsére soha nem hagynak cserben. Ha a fülemet nem is találom meg a sötétben, ha nem érzem a tulajdon lábamat vagy a kezemet, ha nem ismerem fel jól az arcokat, az ő törvényeikben még mindig megkapaszkodhatom. Az nem lehetséges, hogy egy egyenlet holnaptól semmit sem jelent, vagy hogy holnaputántól már nem érvényes a Püthagorasz-tétel. A számítógépekhez meg elég egy jelszó is. Nekik sincs orruk, fülük, lábuk, ráadásul csak parancsokból értenek. De abból mindig értenek, kész szerencse. Ha pedig már nem értenek, akkor kihajítjuk őket.
Én gondolkodom, tehát jól keresek. Az elemzéseim mindig pontosak és lényeglátóak – a mesterséges nyelvek a szakterületem.
Soha nem álmodom emberekről. Soha nem álmodom a szüleimről vagy a „pajtásokról”. Csak a rókáról, aki tizenhét éve elvette tőlem az életemet.
Nem messze a balesetem helyszínétől egy kicsinyke házat bérelek. A város legszélén, elhagyott dűlőutak, víkendházak között élek, a Kisdobos utcában, egy kidőlt-bedőlt cukrászda, egy vasúti sorompó és egy elhagyott, romos óvoda mellett. Szegény Hédikém nagyon szereti a természetet, meséli anyukám az ismerőseinek. Mert Hédikém csak a természetet szereti, nem az embereket, nem a saját szüleit vagy a testvéreit.
Pedig ez nem is igazi természet, csak a város legszéle, amolyan határvidék-féle, de ez anyukámat már nem érdekli.
Hát ide jutottunk! Csak a számok és az állatok, más senki, mesélgeti anyukám lemondóan. Mikor szegény Hédimmel megbeszélek egy találkozót a városban, nem ismer fel, és percekig tétovázik, hogy odajöjjön-e. Atyaég! Hát ide süllyedtünk! Már nem emlékszik a saját anyjára! Mert hálátlan, mert szívtelen, mert igazából nem törődik senkivel… Mert azóta a szörnyű baleset óta csak magát sajnálja, és immár teljesen bezárkózott önmagába. Mert, mert, mert… Szegény Hédi! Hát hogy jutott ide?
Szinte hallom, ahogy a testvéreim helyeselnek.
Már régóta nem is hívnak családi ünnepségekre.  Nem telefonálnak, hogy mi van velem. Nem kérdezgetik, hogy van-e barátom, hogy mit szólok a koronavírushoz, hogy láttam-e ezt vagy azt a filmet. Nem csúfolnak remetének. Már ki sem nevetnek.

Ezért is jobb nekem a saját házamban. Ebben a hajdani nyaralóban, melynek padlására tavaly beköltözött egy bagolypár, melynek a pincéjét ősidők óta menyétek és más furcsa, ismeretlen lények lakják. Jobb nekem itt, ebben az elfelejtett nyaralóövezetben, a néha-néha felbukkanó hajléktalanok között. A kidőlt-bedőlt cukrászda, az elhagyott, romos óvoda mellett, ahol minden éjjel hallom a nyesteket és a menyéteket, ahol az állatok álmait álmodom. Jobb nekem a házam zegzugos kertjében, ahol nyugodtan figyelhetem, ahogy a szarkák, a nyestek, a varjak lassan, óvatosan visszafoglalják a várost, beköltöznek az elhagyott házakba, garázsokba, és várják, hogy mi, emberek, mikor költözünk ki innen.
Hogy hová? Valahová. Akárhova. El.
Az erdő mindig lépésről lépésre közelebb jön az elhagyott nyaralókhoz, a Kisdobos utcához, a romos cukrászdához. Telente vaddisznók ijesztgetik a kirándulókat – nem morognak, nem támadnak, csak messziről megmutatják magukat. Kijelölik a határokat.
De én nem a teleket szeretem.
Nyári estéken sokszor kisétálok az elhagyott országútra, ahol a baleset történt.
Várom a rókát, az én saját rókámat.
Hogy visszaadja, amit elvett tőlem.

    Zágráb, Kanizsa I.

Kanizsán a zágrábi tévét nézte. Ezüstszínűre festett tetőantennával fogták. Sohase tudta meg, hogy miért ezt a színt festették az antennákra a városban. A gráci tévé is bejött, néha havazott a kép. A Szabad Európa adását folyamatosan zavarták. A város határőrkerület székhelye volt, tizenkilenc kilométerre húzódott a Jugoszláviától. Feltűnő jele ennek a római katolikus temető mögötti határőrlaktanya – a városban található öt kaszárnya közül a második legnagyobb – és a Kanizsára tartó vonatokon és utakon történő rendszeres igazoltatás. Kiskatonák, civilek. Torkig volt velük. Minden idegszála tiltakozott ellene. Tartott is tőlük. (Fortélyos félelem igazgat.) A határőrlaktanya mellett húsz méter mélyen elhagyott téglagyári gödör, mérete futballpályányi. (Országos Cserép- és Téglaipari Vállalat. Nagykanizsa. I. Számú Téglagyár.) Itt alakították ki a Nagykanizsai Dózsa futballpályáját. A határőrség szervezetileg a belügyhöz tartozott. A Dózsa meze lila színű, és egy balra dőlt stilizált D-betű volt a ráhímezve. Szemet gyönyörködtető gyepszőnyeg. A Vén Diófa felöl indultak a meccsre. Meredek út vezetett odáig, nem bánták, bírták szusszal. A pálya valóságos katlan. Beszorul a levegő, a bekiabálások és a füttyök hangorkánná válnak. Az ülőhelyre a déli kapu mögött kellett elvonulni. Nyolc sorban hosszú padok az oldalvonalak mentén. Közel a játéktér, kihallatszik az összes szaftos káromkodás. Odamenet megzörgették a hálót: „Lesz gól!” Megszállottan kívánták, hogy a labda a hálóban kössön ki. Zörgött a háló, ahogy megrázták. Lesz gól! Megbíztak a futballbabonában. Lesz gól! A zágrábi adón vasárnap esténként összefoglaló a jugoszláv labdarugó-bajnokság mérkőzéseiről. (Lásd a bajnokság állásáról: Tallózás az őszi-tavaszi táblázaton. Egy talált tárgy megtisztítása. Tandori Dezső versei. Budapest, 1973. 64-67.) Sneff izgatott. Várja, hogy a fiumei pályát mutassák. Végre! Végre! A pálya egyik oldala magas kőhegy, rajta a vaspilléreken lelátó. A pálya másik oldala a kék tenger. A pálya belóg az Adriába. A sarokzászlók is tengerbe voltak kitűzve. Sneff nem tudott betelni a látvánnyal. A Dózsa pályára gondolt.

Egy forgalmi érkeztető lelkivilága.

Nehéz idők. Sneff azt érezte, hogy örökre elveszett. Az első munkanap után elsírta magát az ágyban fekve. A félelemtől és megaláztatástól elzsibbadt mindene. A fogyó holdat bámulta. Így fogy el az ő élete is. Nincs mit tenni.

A reggeli kávé után Sneff elhatározásra jut, megalkuszik a helyzettel. Elhessegeti magától az éjszakai fenyegető rémeket. Leveti a mártírpózt, beiratkozik az élet iskolájába. Jó lehet ez még valamire, összegez. Szállítómunkások között éli egy darabig a mindennapjait. Délutáni műszakba jár, késő este végez. Irodista lesz. (Vágóhíd utca. Azon túl kezdődik a külváros. Nem merészkedne arra. A Nagyvárad téri metróállomáshoz a kórház hosszú téglafala mellett vezet az út. Fél a sötétben. Nincs mitől félnie. Erőpróba, imádkozik magában. Árnyak fogják közre a szeles úton. Mindig felhős az ég. Örökké csepereg az eső. Széttaposott cipőben jár. Kabala. Ebben államvizsgázott. Önvigasztalás. Csak az aluljáróban nyugszik meg. Nincs egyedül.) A munkásokkal illedelmes, ez nem esik nehezére. De gyanakszanak rá, apró jelekből észreveszi. Átnéznek rajta, amikor átadják „érkeztetésre” a fuvarlevelet. Sneff idegen a számukra. Sneff nem is létezik a számukra. Amikor ellépnek a kicsi, föltolható ablaktól – Sneff mögötte ül –, azonnal megfeledkeznek róla. De az az egy-két perc Sneff számára idegőrlő.

Komor arcok.
Holtfáradt tekintetek.
A köves folyosó reng a lépteik alatt.
Bakancsok, gumicsizmák, berepedezett körmök.
Elharapott szavak.
Álom nélküli életek.

Sneffé is az. Nem tudják. Honnan is tudhatnák?

Prelűd III. Kutyák.

Fölfelé a huzatos hegynek kutyák gyűltek mögéje. Jöttek mindenfelől. Gyorsan szedték a lábukat, Sneff is gyorsan szedte. Hideg volt, sötét, Sneffet fagyhalál környékezte. A kutyák hőháztartásával nem versenyezhetett. De a kutyák is reszkettek. Kitartóan követték. Egyre többen voltak. Jöttek a mellékutcákból, a dérvirágos kertek mélyéről, a fészerek fűrészporos aljáról. Átfúrták magukat a kerítések résein. Jöttek nyüszítve, fölhorzsolt pofával, sántítva.  Egész sereg kutya. Sneffet aggodalom tölti el. Összezavarodik. Még nem félt kutyától. Most se fél. Az érzéseit képtelen szavakba foglalni. Nem tudja, hogy mi történik. Csak azt hallja, hogy kopog a talpa alatt a jeges föld. Csak a jajongó, nyüszítő kutyákat hallja a háta mögött. Földes úton megy, hegynek fölfelé. Zománcos tócsákat kerülget a Holdsütésben. Nyomában a kutyák, távolságot tartva. Egyre több kutya. Visszahangoznak az üres, kifosztott utcák. Parasztházak sorakoznak a sötétben. A parasztházak igyekeznek észrevétlenek maradni. Sehol egy világító lámpa. Sehol egy pislákoló fény. A falusiak korán fekszenek, a tyúkokkal. Sneffnek összeszorul a torka. Megcsúszik egy kavicson. A kitaposott földútból kavicsok állnak ki. Eddig a kavicsok éle nem jelentett akadályt. Előrebukott a felsőteste. Irhakabátja combközépig ér. Két kitáruló karja megállítja a zuhanó mozdulatban. A kiáltás a torkába szorult.

Hazaér.
A gázrózsa égője fölött melengeti az ujjait.
A mennyezetre vetett árnyékot nézi.
Nem biztos magában.
Nem biztos semmiben.

Mikor a folyópartra ért, látta, hogy a férfi egy kis darab fával csinál épp valamit.
Érdekesnek találta a dolgot, ugyan nem értette, mit is csinál pontosan és miért, hiszen mindenük megvolt. Ahogy közelebb lépett volna, hogy megkérdezze, a férfi hirtelen felugrott és a folyóba hajította a fadarabot meg az éles követ is, amivel dolgozott rajta.
A kő elsüllyedt, de Éva még látta a fát lebegni. Egy kacsa mellett úszott épp el, és kicsit hasonlított is hozzá.
– Mi az?
Ádám nem válaszolt azonnal. Kezeit ökölbe szorította, mellkasa nagyokat lüktetett, a feje piros volt és csillogott az izzadságtól. Szeme sarkából könny fordult ki. Éva látta már őt ilyennek, ha játékból a kertben kergetőztek. Majdnem pontosan igy festett, mikor elterültek a füvön, csak épp a szája görbült másfelé. Dehát most nem lehetett szó kergetőzésről, hiszen ahhoz ketten kellenek, ő pedig nem volt itt. Tehát nélküle melegedett ki, nélküle kacagott. Nélküle.
Eszébe jutott, hogy Ádám már őelőtte itt volt a kertben. Erre nem szívesen gondolt. Olyan érzés fogta el, mint az éhség, vagy inkább a fáradtság, de ezt nem tudta azonnal csillapítani.
– Nem sikerül  – nyögte ki végül Ádám, és hallani lehetett, hogy nehezen veszi a levegőt.
– Micsoda?
– Nekem miért nem sikerül?
– Mi?
– Még csak formára sem.
Éva lassan belátta, hogy Ádám nem vele beszélget. Új, ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Szeretett volna valamit tenni, de nem értette mi történik. Persze megkérdezhette volna, mi a baj, de az olyan szavak, mint “baj” meg “gond” ekkor még hiányoztak a szótárából.
– Ádám, mi történik?
– Teremteni akartam.
Éva megkönnyebbülten nevetett fel.
– Hát mi abban a nehéz? Szedret szeretnél? – kérdezte és kinyújtotta a kezét. A tenyerére hatalmas, fényes szedreket hullajtott egy bokor, ami egy pillanattal azelőtt még a közelükben sem volt.
– Nem érted.
– Tudom már! Körtét.
És továbbra is mosolyogva szakított egy dundi, zamatos körtét az ágról, ami azalatt nyúlt ki a feje fölé, és növesztett gyümölcsöt, hogy ő a szót kimondta – Tudom, mennyire szereted a körtét.
– Nem!
Ádám rákiáltott. Olyan hangerővel, mintha a folyó túlpartján állt volna, pedig ott állt mellette. És a hangja színe is más volt. Éva úgy érezte, mintha valami a mellkasának csapódott volna. A szíve nagyot dobbant, és ezt megérezte Ádám is.
– Nem érted. Ezeket nem te teremted, hanem Isten.
Éva döbbenten állt. A mellkasában még mindig ott terpeszkedett ez a borzasztó, ismeretlen érzés. Most meg ez a szó. Mit akar ez jelenteni. Ahhoz van köze, hogy ő gyümölcsöt szedett? Dehát ez a világ legtermészetesebb dolga volt. Isten?
– Isten?
– Akitől a kertet kaptuk. Ezt az egészet. A folyót, a fát. A szedreidet meg a körtéidet is!
Az ő szedreit?
– Miért hívod így?
– Így neveztem el.
– Miért kell nevezni valahogy?
Ádám megint kipirosodott. A légzése szaporább lett. Éva nem értette, miért.
– Hát mert ez a neve. Nevet adok minden dolognak, és attól fogva az a nevük. Ez a rend.
A rend. Erre már nem kérdezett többet. Közelebb lépett Ádámhoz és átölelte. Simogatta a haját, és közben nézte a folyót. A faragvány most is ott volt. Megakadt a part közelében a nádasban.
– Azt minek nevezted el?
Ádám odanézett.
– Semminek. Az egy semmi – elfordult és kibontakozott Éva öleléséből.
– Kacsát akartam teremteni. Olyat, mint azok ott. Amiket Isten teremtett. De azok szebbek is, mint az enyém. És úsznak, hápognak, a tollukat rázzák. Az meg…
Elhallgatott. Megint ökölbe szorult a keze.
A nádas megzörrent, és a semmi újra nekiindult a folyón. Éva utána. Úgy volt vele, hogy még akár mozoghatna is, tollai is lehetnének, hápoghatna, ha Ádám tovább ügyködik rajta. Miért is ne?
Hosszasan követte a folyót, abban a biztos tudatban, hogy a semmi valahol ismét meg fog akadni.
Az egyik kanyarulatban el is tűnt a vízről. Itt különösen sűrű volt a nádas, de ez Évát nem zavarta. Megszokta, hogy a növényzet szétnyílik előtte, amerre menni akar, épp úgy, ahogy a fák is tenyerébe ejtik a legszebb gyümölcseiket, ha megéhezik. Mikor épp nekivágott volna a nádasnak, ismeretlen hang ütötte meg a fülét.
– Ssz. Ssz.
Visszasétált és körbenézett. Először nem látott senkit.
– Sz. Szomorú, nem igaz?
Szomorú? Éva nem értette. És a hang is furcsa volt. Kicsit sem hasonlított Ádáméra. Rajta kívül pedig más hangját nem ismerte.
– Ádám – folytatta a hang – Szomorú.
Akkor megértette. Az az érzés a mellkasában. A görcs, Ádám kezében, az arca feszülése. Ahogy erre gondolt, a kert színei fakóbbak lettek.
– Igen – válaszolta – Igen, azt hiszem, szomorú.
Az egyik fa mögül egy alak lépett elő. A bőre fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap. Kezében egy éles követ tartott. Föl-földobta. Éva ugyan nem ismerte föl, de ez az a kő volt, amit Ádám előzőleg a vízbe hajított.
Az idegen hátat fordított neki és elindult a fák között. Hosszú, fatörzsforma teste kétembernyi hosszúságban vonaglott, vaskos, pikkelyes farkával csapkodta szét maga mögött a növényzetet, igy szabva széles ösvényt, amin Éva követni kezdte őt.
– Azért szomorú – magyarázta, miközben Éva igyekezett a nyomában maradni, hogy hallja – mert nem olyan, mint az Isten. Nincs birtokában a tudás. Túl sokat akar. Túl nagyot. Szabni akar, de nem ismer mértéket. Nem ismeri a jót és a rosszat.
Sorjázta a szavakat, amiket Éva sosem hallott azelőtt, mégis, úgy-ahogy érezte, mit jelentenek.
Ekkor már bent jártak a kert közepén. Két fa nőtt itt, messze minden mástól. Magasabbak, sugárzóbbak voltak a többinél. Ami ratjuk termett, más volt, mint bármely gyümölcs a kertben. Éva soha nem áhítozott rájuk.
Az idegen az egyik fa törzse köré tekeredett, majd felsiklott a lombok közé.
– Ha ennek a fának a gyümölcséből esztek, olyanok lesztek, mint az Isten.
– Akkor elmúlik? – Éva szája olyan szavakat formált, amiket soha azelőtt – Akkor elmúlik a szomorúság?
– Hát persze – felelt az idegen, és halkan, izgatottan sziszegni kezdett.
Éva kinyújtott a kezét, de a fa nem nyújtott neki gyümölcsöt. Akkor hirtelen visszahúzta. Eszébe jutott, hogy Ádám korábban már elhozta őt ehhez a fához, és elmondta, hogy ezekről tilos. Ez a rend.
Az idegen farkát az egyik gyümölcs köré csavarta, és húzni kezdte maga felé. Az fa alig engedte, de az idegen erősen megrántotta, és az ág nagyot csapott az ég felé.
– Tessék – mondta és Évának nyújtotta a gyümölcsöt.
Elmúlik a szomorúság.
Éva elvette, és elindult vele Ádámhoz.
Nem kellett keresnie, mindig érezte, merre van. A szőlő között sétált, nem messze.
– Tessék – mondta és odanyújtotta a gyümölcsöt – A tiéd. Elmulasztja a szomorúságot.
Ádám gyanakodva nézte. Ez a gyümölcs más volt, mint amikkel Éva rendszerint kínálta. Azokat ismerte egytől-egyig. Ő adott nekik nevet. De ez nem tűnt ismerősnek. A héja fénylett, mint a víz és ragyogott, mint a nap.
Éva biztatta volna, hogy egye csak, mert finom, de valójában maga sem kóstolta még, hát most beleharapott.
Az ég elszürkült fölötte.
A szomorúság, gondolta, most múlik el.
A formák, amik körülvették hullámzani kezdtek. A színek előbb felragyogtak, majd elsötétedtek, és megmozdult minden, ami addig nem, vagy csak alig mozgott. Folytak, örvénylettek. A mindenség háborgó masszaként áramlott körülötte, és minden, ami eddig egy egész volt, kíméletlen különséggé töredezett. A masszából minden apró elem úgy vált ki, hogy éles kontúrjával mind messzebb húzódott a többitől. Minden ág és minden levél között a kietlen üresség ásított fenyegetően.
Ádám mindezt nem látta még.
Elvette a gyümölcsöt és beleharapott.

(R. Magritte: Szerelmesek)

      A tenger morajlását egészen közelről hallotta. Felnézett: a nap határtalanul ragyogott, bolyhos felhők vonultak az élénk türkiz égen. Alaposan szemügyre vette a távoli hegyeket. Élesen meredtek fel a sík vidékből. Amott a parti sziklák egyike sem volt egyforma, minden kiszögellés, minden zug más és más alakot öltött. Ormukon a fák levelei finoman borzongtak a pezsdítő szélben. A tenger is teljesen más volt innen nézve, soha még nem látta ilyen csillogónak. A hullámok fenségesen fodrozódtak ki az egyenletesen ringó víztükörből.

Mint az, amelyik a partra sodorta.

Akkor veszedelmesnek tűnt egy-egy ilyen emelkedés-zuhanás, most nem félt tőlük, immár sérthetetlen volt. Uszonyát óvatosan a meleg homokba mélyesztette, a szemcsék a pikkelyeire tapadtak. Alatta egyre forróbb lett a homok. Mocorogni kezdett. A nap fénye elfátyolosodott, a sziklák életlenekké váltak. Nem kapott levegőt. Egyre hevesebben ficánkolt, tátogva víz után kapkodott. Most már világosan tudta, mi kell neki: víz. Anélkül, a szárazon nem tud lélegezni.

      Kicsit előrébb csúszott, a tenger felé, de amint megérintette egy hullám, visszahúzódott. Egyszer csak mintha idegen lenne minden, ami nem sokkal előtte még az élet természetes közege volt. Elragadtatva nézte, ahogy tajtékot vet a víz, de a gondolat, hogy belevesse magát, örvénylő nyugtalansággal töltötte el. A tengerfenékből baljósan szivárgott fel a sötétség. Emlékezett, a fény nem hatol olyan mélyre. Maga előtt látta a korallzátony kiismerhetetlen, alattomos rengetegét, a temérdek kavargó halat, örvény sodorta őket. A vízben tud majd ismét lélegezni? S meglátja-e még egyszer a napvilágot? Jön-e újabb hullám, amely kisodorja őt a partra? Érezte, összeszorul a torka. Kétségbeesetten szomjazta az oxigént, melyet csak a vízből kaphatott. Mindhiába. Száraz homokot érzett maga alatt. Alig látta már a tengert, mögötte a hegyek végképp elmosódtak. Az ég kékje hol rózsaszínbe, hol lilába hajlott…

      Minden bátorságát és erejét összeszedve előrébb tolta magát néhány centiméterrel. Egy uszonycsapásnyi választotta csak el a víztől. Egy nagyobbfajta hullám uszályán már a tengerben lett volna. Ő azonban a tájban gyönyörködött, a lemenő nap sugaraiban fürdött, az egyre hűvösebb, bársonyos szellővel legyeztette magát. Búcsúzott a hegyektől, a fáktól, a sziklák meredélyétől. Végül erőtlenül feküdt a part peremén. Várta a hullámot.