Nem ütközik, csak kacsacsőrrel, a hornyom.

Bizony, a hűség jutalma kondenzcsík, s az irdatlan kacs tovább jut

a döntőbe.

Egy hárfa betévedt az iktatórendszerembe, azóta nem akad le fejemről

a hínárköteg, hanem farfekvésű csipkebogyók fakultásáról ábrándozik.

– Gödör, válassz! Én, vagy a hangtompítóm. – szólal

meg mögöttem valaki mogorván.

– Ha kéred, a forradalom urnájába hajítom a torkodból kihúzott

cérnaszálat; mert átkos dinamó vagyok és hígabbnál

hígabb a vérem!- térek ki a válaszadás elől, bátorságot mutatva.

Eltelik egy kis idő. Mivel nem történik semmi, hátranézek.

– Mirhával a züllés ellen! – az elfojtott hang

gazdája, aki korábban a támadóm volt, már messze lohol, valahol a ciszterna

környékén.

Csak úgy lobog utána a csíkos sálja.

Hát így jártam én;

ha úgy tetszik, citrom illatú kovalens

kötésemet elvitte a szempillaspirál.

Úgy hiszem, sikerült kitáncolnom ebből a szorongató helyzetből,

ám a tabulátor mégis azt súgja,

hogy ez ebben a formában nem érvényes.

Így van ez jól. – bólintok beleegyezőn és elnézem, amint szuperlatívuszokban

a folyton váltakozó hörgés ütközetet vív az űrbéli hulladékokkal.

 

(Illusztráció:  Simons Gallery – Colour Rhythm)

 

Hogyan lehet legjobban szeretni, főleg, ha már nincs kit?

Lalinak szoknia kell még a levegőváltozást. Bár nem szerette a nagyváros zaját, mégis fura itt a folyó mellett a magyar falu. A poros magyar falu. Anya meg sehol. Apa nem is volt. Béla bátyó van, meg Gyuló bá. Azt sem tudja, ki is ő, talán anyáék unokatestvére. Béla anya öccse, ennyi bizonyos. Csúnya volt az a kórházi fertőzés, ami két nap alatt elvitte anyát az epeműtét után. Most, amikor már épp kezdte újra megszeretni a kamaszos kilengések közepén.

A nyári konyhában kapott szállást, Béla bátyó rábízta a tyúkokat meg a kutyát. A macskát nem kell etetni, van elég patkány a környéken. A nyári konyha két helyiségből áll, elöl a konyha, mamó valaha ott sütötte a csörögét, meg benn a szoba a sparhelttal. Ott van asztal is, székek is, heverő is. Lali általában itt ül, könyvet búj. A bátyók meg diskurálnak az asztalnál szalonnázás közben. Néha kártyáznak. Néha újságot olvas egyik, bicskával farag a másik.

Aznap este Gyuló bá egy üveggel jött.

– Barack – mondta csillogó szemmel.

Béla bátyó már hozta is a feleses poharakat, Lalinak is adott egyet.

– Ne itasd, gyerek még!

– 16 évesen felnőtt az már, különben nem bírná itt velem.

Lali fogta a poharat, koccintottak, felhajtotta, s mintha mi sem történt volna, újra elmélyedt a Dickens-kötetben. Aztán két perc múlva úgy aludt, falnak vetett háttal, mint a bunda.

A bátyók poharazgattak, előkerült a meztelen nős francia kártya, amikor Lali ébren van, csak a magyart veszik elő.

– Ez a vörös nagyon hasonlít Ilusra. – Kacsintott Béla Gyuló bára.

– Istenem, hogy szerettem, nem is lehet úgy szeretni!

– Aztán mégsem vetted el.

– Nem volt pénzem, nem jött hozzám. Meg hát túl vallásos is volt, haragudott rám.

– Miért? Hisz te is jársz misére!

– Igen, de úgy szerettem, hogy…

– Na, mi volt?

– Nem tudtam neki ellenállni. Őt szerettem a világon a legjobban, azóta sem tudok senkit megszeretni.

– És ő nem akarta?

– Hát mondom, nagyon vallásos lány volt.

– Aztán csak meglett?

– Egyszer. De nyomni kellett azt a gombot erősen. Szépeket mondani. Simogatni. Elbújni a pajta padlására.

– És fölment veled?

– Azt mondtam, csillagokat akarok mutatni.

– Mutattál is… – vihogott Béla bá. Lali felébredt, de a lassan lerészegedők mit sem vettek észre ebből.

– Mutattam, mutattam, élvezte is.

– Mégis kidobott.

– Rögtön utána.

– Sosem akartál aztán megházasodni?

– Sosem. Nem lehet mást úgy szeretni. Csak azt az egyet.

Hallgattak.

– Igen, – suttogta maga elé Béla bátyó – én is csak egyet tudtam a világon igazán szeretni, az anyámat.

– De az nem olyan, Béla, az Isten nem áld meg!

– De nekem olyan.

– Ne beszélj marhaságokat!

– Nekem is megvolt.

– Mi volt?

– Anyám.

– Nem értelek.

– Igyál még egyet. Isten-Isten.

Kitöltötte az utolsó cseppeket is. Lali összeszorította szemeit, nem merte kinyitni.

– Muszáj volt. Egész életemben az ölére vágytam. A csípejére. Hozzá akartam a legközelebb lenni. Senki máshoz.

– De Béla…

– Csillagokat akartam én is mutatni neki, úgy szerettem.

Gyuló bá fejébe megérkezett az újabb adag pálinka.

– Mutattál?

– Mutattam.

– Tiltakozott? – Vihogott zsíros bajsza alatt Gyuló.

– Persze. – Béla az ablakhoz támolygott, kinyitotta, nagyot szippantott az esti tücsökciripelésből. – De… Élvezte.

– Mondta?

– Éreztem.

– Aztán mi lett?

– Semmi. Minden héten megmutattam neki.

– Akarta?

– Nem kérdeztem. – Vihogott amaz is orra alá. – De élvezte. Sosem szólt semmit. De éreztem.

Lali szorította szemeit, és már száját is. Legszívesebben füleit is befogta volna. Mamó. És a csőröge. Forgott vele a szoba. Egyszer csak koppant Dickens a földön, Lali pedig okádott, mint egy gyomorrontásos kutya.

– Nem bírja a pálinkát, szerencsétlen városi flótás. – Mondta Gyuló bá.

– Majd még élvezni is fogja.

Lali újra hányt. Legalább ezt a szót ne mondaná ki többé. Legalább ezt ne.

 

(Illusztráció: Vincent Van Gogh – Wheatfield With Crows)

 

∞ ლამარა ბახბახაშვილი & ანსამბლი მზეშინა[1]:
მთაო გადმიშვი მაღალო
(ვარდისუბანი, თელავი, კახეთი; გადაცემა ეთნოფორი, 2018)
[Lamara Bakhbakhashvili & Mze Shina Ensemble:
Mtao gadmishvi maghalo
(Vardisubani, Telavi, Kakheti; Gadatsema Etnopori, 2018)]

’A tengeren úszik az óriási cethal, a hátán áll Vaj, fogja a bajszánál és utasítja, mintha nem cethal lenne, hanem rén.’

 

Egy év óta nem látja, csak a vizet. Zúdulnak a hullámok, mintha domb. Abba az irányba nézett, ahol a föld fekszik. A föld teljesen tisztán eltűnt a szeméből. Szülőföld, szülővíz. A vízben valami mutatkozott, valami óriás fekete.

Eső jött, töltötte meg a csónakot, és a vihar épp a cet szája felé sodorta. Gondolta, nem is baj, bent legalább az eső nélkül utazhat, de az eső a cetben is tovább esett. A nagy fekete felhők jöttek utána a cetbe, a cet meg köhögött, mert azok a nagy felhők befurakodtak a száján.

Bejött a Hold is, és éjszaka lett a cetben. Reggelig aludt a Nap kint, aztán a Hold kiment, a Nap bejött, kisütött a cetben. Partot ért akkor, kiszállt a csónakból, sűrű erdő. Milyen fák vannak a cetben? Az erdei halak fán laknak? A Nap jött utána, ahogy ment. Árnyék is jött utána, és a Nap után Hold.

Vízhez értek, tüzet rakott a víznél, fából. Szülőtűz. És egyre beljebb, ahogy elnyugodtak, ő, az árnyéka, a Nap és a Hold. Három csillag úszott a vízen, csöndesen utánuk, és egész éjjel nézték, nézték a tüzet. A tűz csendecskén pattogott, ágról ágra ugrált. Óvatosan beleharapott a száraz ágakba.

Kétszer beesett a Nap a sűrű erdő mögé, és amikor gördült harmadik alkalommal, bejött a cetbe a szél. Szerteszét fújta a tüzet. Jöttek a felhők, és megint esett. Széleső, széltűz. Szülőszél? Harap a szél, eszi a leveleket. A szél is ellenem fúj! A sűrű fenyősben talált egy helyet, ahol nem űzte a szél, és tüzet rakott.

Halkléptű folyó járt arra, erdei halak. Aranyhalak, ezüsthalak. Kőhal. Holdhal, ahogy a Hold a víztükör fölé ért, megjelent. Szélhal, sárhal. A vízhal nem lenne jó, nem lenne egyszerű megkülönböztetni a víztől. A nádasban csöndben aludtak a hullámok, ébredezett a szél. Sivatag is jött utána egyre. Egyre távolabb a tenger.

Azt hitte, hogy csendben van, pedig beszélt. Az álmát mesélte, és a nyírfák halkan, ahogy hallották, hallgatták, és visszamesélték neki, mikor felébredt. A szelek is hallgatták. Nem tudta, az álmait hallja, vagy a szél álmait, mert azok is beszéltek, és a fák a szelek álmait is belemesélték az álmába.

Aztán némán fújtak a szelek, mese nélkül, és amikor a tüzet rakta, némán világított, fény nélkül. Meleg nélkül. A tenger is jött utána, de a csónak nélkül. És gyorsan kellett a nyírkéregből új csónakot, és már sodorta, a part meg jött utána távolról. Lemaradt a Nap, a Hold, az árnyék. Csak egyre beljebb és beljebb, egyedül, teljesen sivatag nélkül.

Éjszaka és nappal nélkül. A halban nincsenek ilyen változások. Tengerhez ért, van a cetben is tenger, benti tenger, sós halak. Húsvirág, halvirág. Ragadozó növény. Szétszikráztak a tűk, amik vannak a fán, mintha jég. A mozdulatlan fenyők között, akik álltak titkos légzéssel, hömpölyögtek a hócsillagok, egymásba ütköztek és felaprózódtak.

A két tenger ahol találkozott, kinti tenger, benti tenger, ahol a hullámok összemosódtak, tokhal úszott, hósármány röpült fölötte, mint a nyíl. Állt, álmodott, vagy mesélte, már álmában meséli, gondolta. Hóvihar, szélvihar. Teliholdhal, Féligholdhal, Holdsarlóhal, ahogy úsztak körülötte. Kővihar, halvihar. Földhal, szárazföldhal, mint egy száraz kő.

Sültüske, haltüske. Tüskefenyők, fenyőtüske. Füsttüske. Virágzó tüske, ahogy nyílt. A víz alatt nincs szél, van? A parton úszott a cet tovább, vagy álmodta. Mikor álmodik a cethal? A folyót látta, amin jött. A hósármányt követte, aki a tokhal nyomában szállt, szavakat sodort felé a víz, a szél. Beszélek, és vizet hallok! Ez csak egy távoli vízhang.

A folyó elcsendesült, az erdő elszomorodott. A madarak felrepültek a felhőkhöz. A halak egész rajban szétúsztak az összes irányba. Keresztülnézett rajta a Nap, ahogy járt. Tüzet rakott, amíg az eső csendecskén, sűrű szövésű felhők, ritka szálú eső. A háromszínű kurta szivárvány és a kilenc színben játszó szivárvány hídján érkezett az ismerős földre.

Üdvözölték a fák, és a fák árnyékával érkezett az árnyéka. Megölelték egymást.

Néhányszor a cethal az egész tengert átússza.

 

Ha van egy szán, de nem vezeti senki, a rének honnan tudják, hová mennek?

⚪

2024. 04. 05. 14:05 – 2024. 12. 29. 11:37:43

 

[1] თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili].

Obor z kamenných hôr. Mansijské, nenecké a chantské rozprávky, ford. Mária Ďuríčková, Východoslovenské vydavateľstvo, Košice, 1986.
* Ako Vaj premohol veľrybu, nenecká rozprávka, 85–91. [Hogyan győzte le Vaj a cethalat, nyenyec mese]
* Smelá Taťja, mansijská rozprávka, 32–36. [Vö. A bátor Tatya = Nagyapó mesefája. A csónakázó kisegér. Északon élő uráli népek meséi, ford. Bán Péter, Ion Creangă Kiadó–Pallas-Akadémia Kiadó, Csíkszereda, 2002 (Új sorozat, 9), 100–105.]
* Bohatier Taňja, mansijská rozprávka, 78–82. [A hős Tanyja, manysi mese]

(Illusztráció: Kim Smith: Snow Bunting; Gwenn Seemel: Big Mama (Blue Whale), 2012; K. Vaudin: Abstract Two Whales)

 

(Metró, avagy így tűnünk el mindannyian – részlet)

Alig pár percre a Pera Palace hotel kávézójának Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobrától, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között egy nő állt egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve a szerelvényt várva, ami visszaviszi a Boszporusz másik partjára. Egy nő állt ott, aki már közel két hónapja lakik Isztambulban, és jár be minden héten három nap, az Isztambuli Egyetem Jogtudományi Karára, hogy többet megértsen az iszlámról és a nők jogairól. Egy nő, egy bizonyos Perr Rebeka második lánya, Weisz Krisztina.

De valami más is történt ezen az áprilisi napon. Amikor ez a bizonyos Weisz Krisztina, Perr Rebeka második lánya, aki nem azt az utat választotta magának, amit anyja előre eltervezett, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között a szerelvényre várt, az egykori Konstantinápolytól hétszáznegyvenöt kilométerre, Olaszország fővárosában talán megváltozott a világ. Amíg Isztambul ege alatt, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között az iszlám félhold fehére és vöröse takarta a keskeny utcák bazársorait, a Sixtus-kápolna támpillérei között a „sede vacante” héthetes időszakában a Bíborosi Kollégium újra szavazni kezdett.

Weisz Krisztina egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve, természetesen követte mi zajlik Rómában. Természetesen azt is tudta, hogyan szól a budapesti Szent Mihály templom Rieger orgonája vasárnap délelőtt tizenegy órakor. És nem a teológia iránti érdeklődése és nem is apai dédanyja, Merz Éva miatt, aki az ezerkilencszáznegyvenöt január nyolcadikán a svéd követség segítségével megmentett százötvennégy ember egyike volt, és nem is azért, mert az egész családját valami állandó csodavárás járta át. Ami vagy aki miatt Weisz Krisztina tudta, hogy ezen az áprilisi napon mi zajlik tőle hétszáznegyvenöt kilométerre, az az anyja volt, Perr Rebeka. Ugyanis Perr Rebeka hiába a római Gemelli Kórház hármas kórterme, és hiába az első házasság az oltárnál, Perr Rebeka bízott az Úristenben és hitt abban, hogy valaki mindig megóvja az életét, ahogy tette ezt férje, Weisz Máté az első lisszaboni estétől fogva.

Alig pár percre a Pera Palace hotel kávézójának Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobrától, a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatai között, Weisz Krisztina, egyenes fekete haját a ballonkabát gombjaira ejtve, csak arra gondolt, amikor legutóbb még Párizsban beszélt  anyjával, Perr Rebekával. Amikor anyja megtudta, hogy nem úgy lesz, ha lesz egyáltalán gyermeke, ahogy négy éve lett nővérének, Weisz Annának. És nem azért, mert nem akarna gyereket, csak egyszerűen, neki úgy nem lehet. Ujjait tördelve anyja tekintete járt a fejében a Şişhane metrómegállóban. Eszébe jutott, hogy pont az anyja, Perr Rebeka, hogyan nem értheti ezt, aki otthagyta első férjét, terhes lett nővérével az apjától. Aztán eszébe jutott, apja, Weisz Máté, aki a Párizsi naplementében a Rue de la Seine teraszán csak annyit súgott a fülébe megcsókolva homlokát, hogy: „Anyád már csak ilyen, neki a családunk a legfontosabb, te meg a nővéred”.

Aztán a Boszporusz másik partján, elhagyva a Pera Palace hotel kávézójának a közelségét, elhagyva az Ernest Hemingwayt ábrázoló aranyozott szobor kérdő tekintetét, elhagyva a Şişhane metrómegálló ódon kőburkolatát, és az iszlám félhold fehére és vöröse takarta keskeny utcák bazársorait, Weisz Krisztina a Vezneciler metrómegállóból egyre feljebb jutva, táskáját és a papírszatyrot igazítva, amit gyümölcsökkel, köztük apja kedvencével, fügékkel rakott tele, arra gondolt, mi történhet most a Sixtus-kápolna támpillérei között, véget ér-e a „sede vacante”? Aztán eszébe jutott az is, vajon hisz-e ő az Úristenben, hisz-e ő úgy, mint az apja, Weisz Máté, hisz-e ő úgy, mint az anyja Perr Rebeka? Megéri-e hinni egyáltalán?

Ezen a szokványos április napon tulajdonképpen csak múlt az idő, mind az egykori Konstantinápolyban, mind a tőle hétszáznegyvenöt kilométerre fekvő Rómában, és talán ugyanígy Budapesten, a Szabadság hídtól nem messze a Duna cipők fájdalmában és a Szent Mihály templom Rieger orgonájának csendjében.

Aztán, ahogy Weisz Krisztina elhagyta a túlpartot és a Vezneciler metrómegállóból kijutott a felszínre, hallotta a müezzinek hangját, és a Haga Szofia sziluettjében talán háttal a mihráb irányával, zsebében megcsörrent a telefon és ahogy a zsebébe nyúlt, úgy szakadt szét a papírszatyor és gurultak szét a fügék Hürrem szultána főterén. Az anyja, Perr Rebeka hívta, aki csak annyit mondott: Apád beteg, meg fog halni.

Budapesten ezen az április napon, Perr Rebeka a Korányi Tüdőszanatórium első emeleti szobájában, második férjével, Weisz Mátéval az ágyon, várta Doktor Ferenczi írásos véleményét, amin csak annyi állt: malignoma inop. Perr Rebeka, ahogy elolvasta a leletet, úgy robbant szét, mint a papírszatyor Weisz Krisztina kezében Hürrem szultána terén az egykori Konstantinápolyban, és férje nyakából zokogva tépte le a Dávid csillagot és a keresztet, amik úgy koppantak a szanatórium hideg kőburkolatán, mint Isztambulban a fügék, Hürrem szultána főterén.

Perr Rebeka aztán este a Havas utca és a Belgrád rakpart kereszteződésében, a harmadik emeleti nagypolgári lakás nappalijában, Weisz Máté első szerelemes levelét a cserépkályhába dobta. Aztán az ablakban nézte, ahogy a ház, közös házuk kéménye úgy hányja ki magából az első vallomásokat, mint aznap, ezen a szokványosnak tűnő április napon a Sixtus-kápolna a fehér füstöt, ami a „sede vacante” végét jelezte.

De hiába a római Gemelli Kórház hármas kórterme, hiába az első házasság az oltárnál, hiába férje, Weisz Máté tüdőszövettani lelete, hiába a Korányi Tüdőszanatórium első emeleti szobája, a Pihenő úti fák délelőttjében, Perr Rebeka bízott az Úristenben, és hitt a lányaiban.

És talán sosem tudjuk meg, mi történt ezen a napon lányával, Weisz Krisztinával, Isztambulban, aki úgy szerette apja a decemberi éjjelek sötétségét idéző szilvamag barna szemeit, hullámos sötétbarna haját, sötétfekete szakállát, mint apja Perr Rebekát, mint a fügék hol édes, hol kesernyés izét, ami mindig az Úristent jutotta eszébe.

 

(Illusztráció: Seraphine Louis – Les fruits)

 

Gólya volt. Gólyafoson kívül mást nem pottyantott. Kelepelt. Békát zargatott. Nyakon lőtték Afrikában. A magyar ember kedvenc madara. De nem a nyakon lövés miatt… Mi lesz ebből?

– Hát ez érdekes! – csapott az asztalra Dr. Ártéri, aki előszeretettel szemezgetett az interneten (kedvenc öntéstalaján), s mindenféle népszerű kiadványokban természettudományos érdekességeket, így akarván kitörni a bölcsész szakbarbárság béklyóiból. Olvastam már mindenféle emberi túlélésekről. Olyan májértékről, hogy már élnie sem kellett volna, olyan alkoholmérgezésről, hogy attól az elefánt is megdöglik, olyan fejsebesülésről a nagy háborúból, hogy arca sem maradt, mégis élt, olyan fejben lándzsáról, hogy csak, na, s ennek ellenére életben maradt Waterloo után. Olyan tyúkról, hogy fej nélkül kapirgált még hetekig…

– Olyan családról, ahonnan épen nem lehet kijönni, csak megtépázott lélekkel, kimarjult sorssal, nyakon megfordult fejjel, igen, ez a magam regénye – komorodott el. – Mi borzasztóbb: a lelki vagy a testi hitványság? Hm… Ez csak egy gólya. És lesöpört minden hülye fantazmagóriát. Miközben soha nem gondolkodott semmiről. Vezette a belső iránytű… Visszavezette nyaklövéssel is: okuljunk! Hazajött Afrikából, ledurrantotta egy német gróf. Csak úgy – vadászösztönből… Kitömték. Az emberi felvilágosodás pedig még egy évszázadot lépett előre… Hm, hogy a fecskék szardíniává változnak, hogy a Holdon élnek a nyári madarak, a hosszúcsőrűek is, következő tavaszig? Még mit nem! Vándorlunk! Mesélte a döglött gólya!

Dr. Ártéri már két éve járt terapeutához. Bőrdíványon ült, feküdt. Ismerte a dívány minden reccsenését. Érezte a bőr hidegét, aztán a testétől embertemperatúrára melegedő bőrérzést. A sok magába feledkezés közben, jó pénzért, néha be is aludt, ebbe a mű(bőr)-ölelésbe. Már föltérképezték minden lélekbugyrát. Legalábbis, amit föltérképezni engedett. De voltak olyan lefojtott lápvidékek, amelyekről ő maga sem tudott, még labilis sejtések szintjén sem. Ám a dörzsölt terapeuta kicsalt belőle szinte mindent, a járatlan utak térképeit is.

Megtudta, hogy Dr. Ártéri apja ivott. Hogy anyja zugivott. Hogy nővérét incesszus érte a családban, és a vérmes apakan őt is megabuzálta, miután porhanyósra verte a húsát. Hogy Dr. Ártéri tízévesen először dohányfüstbe menekült, aztán kendertüll szoknyát öltött, s betépve, titokban, nőnek öltözött. Így riszálta át kamaszkorát a szobák tükrei előtt. A nővére egyszer kileste. Elmondta apjának, mert azt várta, az információért cserében megmenekül a velehálástól. De nem menekülhetett a vasmarokból és az atyai petrencés rúdtól, viszont a nőiesedő Ártérit harisnyával fojtogatta meg a jó öreg. Majdnem halálig. Megtudta, hogy olthatatlan paciense gyűlölete apja iránt… Anyját talán sajnálja, de inkább gyűlöli, mert harmatgyönge nő volt. Ez azonban nem jó szó, mert a harmatcsepp tüzet gyújthat a napfényből gyűjtve erőt, hogy felégessen mindent, ami kiszáradt alóla, de anyja nem menekült el ebből a pokolból, nem mentette meg, nem gyújtotta rá a házat az apjára, s anyja talán nem is szerette őt magát, mert csak a saját gyöngeségében imádott fürdőzni, mert megremegésig élvezte az abból sarjadt fantazmagóriákat, álremény veteményeket… Apja szerencsétlen helyről jött. Ahogy részeg kirohanásaikor üvöltözte: – Véresre vertek engem is, csak épp meg nem dugtak! De te jobb nevelést kapsz, fiam! De hát ez nem mentség, nem mentség, hogy elfelejtett ember maradni… Amikor idáig jutott a circulus vitiosus gondolatmenetekben, méghozzá elég gyakran, félórás sírógörcs rázta.

– Rettegés szövi át mindennapjaim, azt érzem, van ennél nagyobb titok is. Gyakori álmom, hogy nyakon lőnek. Aztán kitépem magamból a nyílvesszőt, és azzal halálra szurkálom megsebzőim… Tébláboltak már vagy fél éve ebben a végleg elemésztő varázskörben. Nem volt elmozdulás se előre, se hátra a lélek kátyús zsákutcájából. Végül a terapeuta hipnózist ajánlott. Hátha végére járhatnak a visszatérő rémálomnak…

Dr. Ártéri nagyartériái meszesedni kezdtek időnek előtte. Az állandó stressz, fájdalom, rettegés elérte hatását. Szíve asszimetrikusan vert. Harmincöt éves korára teljesen aszexuális lett. Egy ilyen szív már nem üthet hevült tempót. Addig volt tíz-tizenöt félresikerült, egy-két hétnél nem hosszabb kalandja, rapid szerelme, melyek mind a város nevezetes buzibárjából indultak, így nevezte magában a helyet, mely úgy vonzotta egy darabig, mint vasforgácsot a mágnes, mint tiltott gyümölcs a harapást – a kérlelhetetlen jövőt. De minden kísérlet elenyészett a férfi frigiditás harcias bástyafokokkal álcázott gyilokjárdáin.

A két év alatt megtörtént bőrdíványos mélyfúrások azt hozták, hogy a lelki öntéstalaj megmozdult, finoman hullámozni kezdett, akár a tőzegláp, és félő volt, saját magába fullad el szökési kísérlete. De hát szökni is maga elől próbált. Lehet-e olyat? Vagy pusztán alásüllyed, és ott valódi rémeket lát, eddigi életének mélytengerbe űzött szörnyeit? És ha rémesebb, mint ők, azok elmenekülnek Időtlen mélyeiből? Eddig a múlt öntéstalajába szilárdult, avagy szúette lélekszekrényéből kidűlt csontvázakig jutottak. De mi lehet lejjebb, ott, ahol átlőtt nyakából serken a vér?

Most repülök apró falvak mindenfelé rám tör egy ragadozó belém mélyeszti magát karmát farkát csőrét mindent széttép cafatokra és bennem a farka milyen madár ez valami mitológiai szörnyeteg lehet zeusz hattyú képében lehet az apám röpülök de mit keres itt az apám a réges-régmúltban röpülök ez nem lehet az apám valami belém hasít fáj nagyon fáj sajog lehet le kell szálljak jön a tenger nincs más lehetőség csak úgy vághatok neki ha megpihenek fáj van ott valami látom a szemem sarkából itt van közel a másik oldalon is valami hosszú és nem tágít a végéről csöpög a vér az én véremet érzem talán odalenn kijön belőlem nehéz fenn maradni nehezül a tollam a hasam alján kezdek lefelé körözni ott egy nagy zöld térség ott megpihenek a fészektársam is elkapta az a dög tépi de ő megy tovább csupa seb de megy tovább nincs benne ilyen furaság leszálltam fáj még de elviselhető annyira megpihenek hogy hazaérjek a kerek tó a domb és a fenyves a két falu között a nap amikor érkezem megsüti a fenyők fejét úgy bólogatnak a hegyi szélben nem bánt tovább ez a valami de nehéz mozognom beleakadok a fűbe elugrálnak a zsákmányaim meg kell tanulnom vele élni mennem kell csak egy röpke erőfeszítés hazáig nem bánt meg lehet szokni az itt levését ahogy a saját szárnyam suhogását is megszokom mint mindent a tenger felett nem eszünk nem iszunk azt is megszokjuk bár kerüljük a nagy nyílt vizeket közeledek ez végig velem volt halkan sajog néha nyilall látom a hegyek bércmintáit ott előtte lesz a második hazám áááááááá valami iszony soha nem éreztem fájdalom lövés vadászok odalenn durrogatnak amerre látnak többen lehullunk megmegmegha lelőttek nem tudok visszajönni lelőttek gólyaként halok nem tudok már ember lenni jobb ha gólyaként halok meg akkor mintha visszajövök a mostba élni hátha más lesz az út hátha hazáig másik úton is el lehet jutni még mindig fáj pedig már nem is élek csak zuhanok holtomban még mindig fáj de nem a lövés hanem az a valami az a nyíl vagy mi a csoda az ősi titkos nagy fájdalom az hasogat nem tudok visszajönni nem változom vissza döglött gólya maradok talán most felemelnek mintha lenne még bennem lélek megérezni ezt az emelkedést végigszenvedünk mindent úgy ahogy vagyunk ahogy idevetődünk vagy visszahullunk saját múltjainkba a tojástól és jelet hagyunk hátha megértik akiknek kell almaharapás előtt és közben is aztán majd ott állunk egy tárlóban örök mementóként

A terapeuta kezeit tördelve állt a diszkréten száradó anyósnyelv mellett. A mentősök megállapították a halált, és koporsót kértek. A bőrdívány repedezett bőre szétnyílt a zuhanástól. Néhol hosszú evezőtollak hevertek a perzsaszőnyegen. Az elöregedett, s most szabad utat kapó ágyszivacs morzsaléka finoman pergett a fekvőalkalmatosság széléről. Rövidesen a rendőrök is csöngetnek. De nekik aztán felesleges bármit is mondani…

 

(Illusztráció: Jackson Pollock – Number 17.)

 

Sólem Aléchem, eredeti nevén Sólem Rabinovics (Perejaszlav, 1859. március 2. – New York, 1916. május 13.) jiddis nyelven alkotó orosz író. Tóbiás, a tejesember című írásának musicalváltozata, a Hegedűs a háztetőn. Színpadra írta Joseph Stein, zeneszerzője Jerry Bock, szövegírója Sheldon Harnick, 1964. szeptember 22-én mutatta be az Imperial Theater, Broadway, New York.

Ez már azt követően történt, hogy a hegedűs lekászálódott a háztetőről. Kopott keménykalapját félrecsapta, zöld lebernyegének szárait kék nadrágja alá húzta és leült Avram, a könyvárus háza elé. Felhúzott lábakkal, hegedűjét keresztbe fektetve térdein, nézte Anatevka lakóinak vonulását. A többség Amerikába indult. Sietősen, ahogyan az ilyen események idején szokásban van.

Mótl, a szabó kitakarította a műhelyt, az ollót gondosan megélezte indulás előtt, úgy tette ládájába. Lázár Wolf, a mészáros vashorgon hagyta az utolsóként levágott marha fejét. Alatta az állat belsőségei egy halomban. Reb Wolf nem tett maga után rendet. Nem olyanféle. A kaput beláncolta, ne legyen könnyű dolguk a helyi ingyenélőknek. Azok néhány napig még próbálkoztak bejutni az üresen maradt házakba, de nem akadt sok elhordanivaló.

A lomha, göcsörtös utcákat szélfújta szemét gyűrte maga alá. A sár mocskos iszapfolyammá formázta a járhatatlanná lett utakat. A falevelek aztán ezt is betakarták, elzárt oszlássá változtatták a föld szintjét. A fák, furcsamód, törzsükben alig erősödtek tovább, alig növekedtek. Gyökereik bolondul áttörték ezt a rothadást, felemelkedtek, hogy levegőt vegyenek. Mint óriáskígyók csavarodtak saját törzsük köré. Megfojtva azt, ami volt.

Egyszerre csak megmozdult a volt rabbiház. Kicsit elemelkedett a földtől, mintha az erős gyökerek nyomnák feljebb. Ez akkor történt, amikor a rebbét a közeli Lembergben, a tanulóasztalából összeeszkábált faládában a földbe leengedték, hogy megjelenhessen jóteremtője színe előtt. És a rebecen szaggatott zokogásba kezdett a gyászolók serege előtt, elősorolva elhunyt párja jótetteit.

Aztán, nem olyan sokára eltemették Yentét, a házasságközvetítőt is. Mint a péntek esti gyertyák fénye, amely az első csillag feljövetelével kigyúl és így körbejárja a földet egy álló nap alatt, úgy szállt városról városra halálhíre. Elment mindenfelé, ahol az általa összehozott párok éltek, meg azok gyerekei. A viskók majd mindegyike légiessé vált. Mint megannyi díszlet kezdtek lebegni a fák között. Mind, ahogy cselszövéseinek részesei felidézték, hogy párokká tegyen lányokat és ifjakat, férfiakat és nőket, özvegyeket és elváltakat. A gyökerek követték csak a házak mozgását, megkésve, lemaradva.

Elment Tevje, a tejesember, meg Lázár Wolf is. És a házak egyre csak emelkedtek. Egyre magasabbról néztek le az ablakok. Egyre halkult a széljárta ajtók vaspántjainak csikorgása, ahogy mind magasabbról hallatszott le, a nagy ritkán arra járóknak. A földbe rejtették Goldét is, meg Náhumot, a koldust, mindet, akik elsiratták Anatevkát. A rög, amely befogadta őket, a faluról mesélt. A gyökerek lassan a felhőkig emelték a házakat. Mindig, amikor egy elszármazott az imájában a szülőföldjéről emlékezett meg, felidézve a történteket, a házak egyre távolabb kerültek a földtől, mesévé vált a valóság és valósággá a mese.

Végre Percsik sem akart hivatásos forradalmár lenni, a Jásszl által hordott vizet sem itta senki. Cejtel meg Hódl, Tevje lányai is csak emlékek lettek szeretteik imájában. Ekkorra már az egek magasságából nézett le a falu.

Mendel, a rabbi unokája ekkor ért oda. A házakat kereste, amelyekről meséltek neki. Nem talált semmit. Csak fát és gyökereket. Hosszú, göcsörtös, talajba kapaszkodó indákat. Meg egy apró kis emberkét, hegedűvel a kezében. Kék nadrágban, zöld lebernyegekkel. Aki egyre csak kapaszkodott. Fel, aztán meg le. A lentről láthatatlanná vált házak és a gyökerek között. Oda és vissza. Oda és vissza, szakadatlanul. Hogy összekösse a fentet lenttel. Mintha az olyan fontos volna. Ismeretlen dallamot dúdolt, a hagyományról, meg a száműzött Percsik forradalmáról.

Ha Mendel jól értette.

 

(Illusztráció: Marc Chagall – La vie)