Címke: próza

Lia

Tizenhat éves volt, de legalább húsznak látszott. Nyúzott arcát zsíros, hosszú fekete haj keretezte. Viseltes ruhái lógtak vékonyka testén. Merev tekintettel bámult ki a vonat ablakán. Fák suhantak el és tavak, mezők, házak, apró épületek. Egész mások, mint a városban. Egy sem nyújtózott az egekig. Egy sem vetett akkora árnyékot, hogy egy utcányi ember elől takarja el a napot.
Fogalma sem volt, merre tart, csak azt tudta, hogy el onnan, ahol eddig élt. Nem volt nála semmi, csak egy kevés pénz a kabátzsebébe gyűrve. Ha táskával indult volna el, az állomásig se jut.
A vonat már rég elhagyta a város határát, és ő még mindig alig hitte el. Persze nem volt hová mennie, de ez mit számított. Ha marad, előbb-utóbb ő is úgy végzi, mint sok más lány, aki az övéhez hasonló életet élt; derékszíjjal a nyakában, ahogy mozdulatlanul lóg a mennyezetről.
Mikor sorra került a jegypénztárnál, azt a helységnevet mondta be, amit a sorban előtte álló férfi. Ezt a férfi meghallotta, mindjárt rá is köszönt, és érdeklődni kezdett, kinek a rokona, kit látogat náluk. Bár Lia jobb szeretett volna egyedül utazni, udvariasan válaszolgatott. Úgysem tudta, hogyan tovább. Hát… talán így.
A férfi, akit Szabónak hívtak, nagydarab ember volt, jóindulatú, de nem teljesen együgyű. Folyton mosolygott. Kocsmárosként hallott sok mindent, és szeretett is mindig mindenről tudni. A lány, aki a faluja nevét is alig tudta, mégis oda igyekezett, felpiszkálta a kíváncsiságát. Kérdezgette, de az alig-alig válaszolt. Látszott rajta, nem szívesen osztja meg a társaságát senkivel. Aztán csak kiderült, hogy nemcsak úgy lemegy a faluba; ott is szándékozik maradni. Persze munkája az nincs. Hát Szabó a maga nagy jóindulatával felajánlotta, hogy segítsen nekik a kocsmában. Egyre többen járnak oda, ami nagy öröm, de több vele a munka is. A feleségével majd megkedvelik egymást.
Lia megköszönte, és néhány pillanatig egész boldognak látszott. Szabót az az érzés fogta el, hogy a lány arcát még akkor is felhőzi valami sötét ború, amikor mosolyog. Sok csúf dolgot hallotta már életében, de a tapasztalata az volt, hogy az emberek végül csak összeszedik magukat. Hagyta a lányt, hadd bámészkodjon, onnantól egész úton nem beszéltette.

Ahogy a vonat füstje eloszlott, az állomás sárgásan világított a vakító tavaszi fényben. A peron mellett vadalmafák virágoztak. Lia alig hitt a szemének. Azt hitte, valami egészen idilli helyre került. Szabó kocsmája, a Kréta közel volt az állomáshoz. Mikor megérkeztek, a felesége éppen a pultot takarította. Kerek arcú, telt, markáns asszony volt, és sokan rajongtak érte, pedig már kezdett őszülni. Melegszívű volt ő is, mint a férje, csak sokkal józanabb és tartózkodóbb.
Mikor a Szabó beállított oldalán a lánnyal, és előadta, hogy másnaptól ő is ott lesz velük, mert munkát adott neki, hűvös tekintettel mérte végig Liát. Aztán hamar belátta, hogy nincs oka tartani tőle, mert nem is különösebben szép, és semmi esetre sem az a fajta, amelyiken a férjének rajta akad a szeme, ha nem figyel. Ez a lány nyeszlett volt, a Szabónak meg ismerte azt a nagy szívét. Nem volt oka rá, hogy bármi rosszat sejtsen.
– Azt’ lakni hol fog? – kérdezte.
– A nagynénémnél.
A kocsmárosnak elakadt a lélegzete. Miféle nagynénjénél? Mintha azt mondta volna még a vonaton, hogy nem ismer senkit a faluban.
Így is volt. Lia nem ismert senkit, és fogalma sem volt, hogy hol húzza meg magát, de valamit mondania kellett. Hálás volt, hogy munkát kapott, de nem kért a további kérdésekből.
Szabóné látta a zavart a férje arcán, és érzett némi bizonytalanságot a lány hangjában is, de neki ez a válasz megfelelt.
– Jó. Délután három órakor nyitunk. Ha meg tudod különböztetni a bort a pálinkától, és a számokat is ismered, akkor nem lehet nagy baj. Nem vagy valami jó bőrben. Ma csak pihenjed ki magad, aztán holnap serénykedhetsz.
Lia megköszönt mindent, elbúcsúzott és nekiindult, fogalma sem volt, merre. Igyekezett magabiztosan haladni, amíg még látszódhatott a Kréta ajtajából, befordult az első sarkon, aztán lassan mélázva bolyongott tovább, míg elérte a faluhatárt.
Patak csörgedezett az utolsó néhány ház előtt, ami egy kicsi, tőzeggel szinte teljesen benőtt tóba folyt. Azon túl dombos legelők, egy részükön néhány fából erdő is nőtt.
Egész vadregényes, gondolta Lia. Először járt vidéken, és egy pillanatra eltűnődött, miért van ez így. A városban, ahol eddig élt, csak bántalom érte, amióta az eszét tudta. Tíz éves forma gyerekként találtak rá az utcán a romok alatt, nem sokkal a háború után. Aztán úgy kereskedtek vele, mint egy darab ronggyal, amibe bárki beletörölheti bármijét, ahogy jólesik, ha fizet.
Órákig sétálgatott a dombokon, és alig bírta felfogni, hogy szabad. Még azt sem érezte, hogy megéhezett, csak mikor már beesteledett, és eszébe jutott, hogy valahol aludnia is kell. Nem akarta végig kilincselni a falut, és különben is, jó idő volt. Keresett egy puhább, füves mélyedést a domboldalban, azt kibélelte a kabátjával, oda bevackolta magát, készült pihenni.
– Lia.
Ahogy kinyitotta a szemét, egy kisfiú állt előtte. Mosolyogva nézett le rá, és Lia nem tudta mire vélni. Nem ismerte. Ami azt illeti, nem ismert egyáltalán semmilyen gyereket. Egyet sem.
– Nincs hol aludnod, ugye?
Már hogyne lenne, gondolta a lány. Itt ez a remek kis fészek. Legalább annyira otthonos, mint ahol eddig éltem. Nem kéne már ennek a gyereknek otthon lennie?
– Ott van a ház. – mutatott a távolba a kisfiú.
Milyen ház? Lia elnézett arra, amerre a fiú mutat. Föltápászkodott a földről, tett néhány lépést előre. A patak mentén a tóhoz legközelebb, a többi házaktól pedig egy kicsit külön állt egy kétszintes, kertvárosias ház, az alsó szinten még égett a villany.
– Jó, hogy hazajöttél.
Liát mintha arcon vágták volna. Azonnal megfordult. A fiú már nem volt sehol. A dombokon semmi mozgás, hallani is csak a tücsköket lehetett. Egy darabig nézte a házat, aztán elindult.

Mikor odaért, a villany még égett. Csengetett, a kapuban szinte azonnal megjelent egy nő. Különös szabású, fekete ruhát viselt, ami úgy festett, mint egy hatalmas, ide-oda hajtogatott lepedő len színű szegéllyel. Ahol ennek a lepedőnek az oldalai lehettek, ott az anyag fonalakra bomlott, amik eltűntek a ruha hajtásaiban és redőiben. A nő az egyik kezében épp egy ilyen fonállal babrált hosszú, csontos ujjai között. A végét nem lehetett látni. Talán a ruhából lógott ki ez is.
– Szervusz, Lia! Csakhogy idetaláltál. – mondta kimért, de legkevésbé sem barátságtalan hangon.
Lia csodálkozott, meg sem szólalt, még köszönni is elfelejtett.
– Nem gondolod, hogy már egy kicsit késő van?
Lia még mindig nem szólalt meg. Egy hang a fejében azt szorgalmazta, kérjen elnézést.
– Na, ne csodálkozz már annyira, én vagyok a nagynénéd, akiről a Szabóéknak meséltél.
„Nem”, vágta rá magában a lány. Miféle nagynéni?
– Éhes vagy, gondolom. Készítettem neked vacsorát. Fent van a szobában, ahol lakni fogsz. – azzal apró mosolyt villantott. Liának az volt az érzése, hogy ezt az arcot nem arra teremtették, hogy mosolyogjanak vele. Mégis, valahogy meggyőző volt, sőt, bizalomgerjesztő.
– Megmutatom, gyere!
Talán a fáradtság, az éhség vagy a kíváncsiság volt az oka, Lia maga sem tudta, miért, de belépett a kapun. Az asszony becsukta mögötte.
Megkerülték a házat, és ahogy keresztülhaladtak az udvaron, a lányt hatalmába kerítette az érzés, hogy ő ezt a helyet ismeri. Pedig biztosra vette, hogy sosem járt még erre, sőt, a városon kívül sehol.
Igaz, azelőttre, hogy a romok alatt rátaláltak, nem tudott visszaemlékezni, és azt kívánta, bár az azután történtekre se tudott volna. Egyetlen emléke egy csupa ránc arc volt, amellyel gyakran álmodott. Egy kedves arc, egy idős nőé, aki talán a nagymamája lehetett. Ez volt az egyetlen kedves emléke, és éveken át az egyetlen menedéke is a világ elől.
Hirtelen gyereksírásra lett figyelmes. Felkapta a fejét, mire a hang abbamaradt, mintha elvágták volna.
– Mi volt ez? – kérdezte.
– Csak a szél. – felelte a nő, aki a nénjének mondta magát. – Mindenféle zajokat erre hord.
Szélcsend volt.
A ház túloldalán egy lépcső vezetett a fal külső részén fel az emeletre. Odafenn egy apró előszobában egy üres fogas állt, és minden irányba egy-egy ajtó nyílt.
– Ez itt balra a padlás. Nincs ott semmi, csak lomok. Az az ajtó – mutatott a szemben lévő ajtóra – az én otthonomba vezet. – ezt különös nyomatékkal mondta. Majd hangja kissé lágyult. – Ez pedig a te szobád mostantól.
Benyitott a jobb oldali ajtón, és felkapcsolta a villanyt. A szoba kicsike volt, de roppant barátságosan festett. Ablak alatt az ágy, mellette egy tükrös fésülködőasztal, szék, meg egy ruhásszekrény a falnál. Az asztalon tálcán a vacsora. Lia korábban soha meg nem tapasztalt gondoskodás melengető érzését járta át. Hálától ragyogó arccal fordult meg, hogy köszönetet mondjon, de a nő már a lépcső alján járt. Sétált vissza az udvar felé. Lia nem tudta, hogyan szólítsa, hát nem szólt semmit.
A tálcán kalács volt, kis csészében mellette lekvár, és egy bögre tej. Azonnal nekiesett, befalta, aztán az ágyra fordult, és elaludt.
Álmában felderengett a kedves arc. Mosolya körül a temérdek ráncon vidám táncot járt a fény. Mögötte fehérre meszelt falak. Egy konyhaszekrényt esetlenül utánzó tákolmány meg egy festetlen, törött tányér volt még a falon. A szekrény majdnem üresen állt. Ajtaja lassan himbálózott, egy agyonfoltozott vasfazék tekintett csak ki mögüle. A tányér közepén sötét színű cseppek jelentek meg, és szikkadtak bele a nyers kerámiába.
A fazék fortyogni kezdett a szekrényben, Lia sírást hallott, éhes kisdedek sírását. Az asszony nem hallhatta őket, mert a mosolya nem apadt, sőt, egyre szélesedett, és már-már úgy tűnt, el sem bírja ez a csupa barázda, cserzett bőr, és máris széjjel szakad, mikor egyszerre fogyni kezdett az arc a mosoly mögött.
Bőre a csonton már csak lógott, a szemek körül mély gödör szélesedett, és azok beestek mélyre, messzire, alig látszódtak már. Fekete kendője alól sorra bukkantak elő a megőszült szálak, és lobogni kezdtek a szélben, ami időközben elfújta a síró hangokat.
Aztán eltűnt az arc, és az ottmaradó sötét semmiben nagy földhalom emelkedett, a tetejéről apró csontok gurultak mindenfelé. A legapróbbakat elsöpörte a szél, ami egyre csak erősödött. A nehezebbek, göcsörtösebbek, lapockák és csigolyák dombba fúródtak, és egy ajtót kezdtek körvonalazni. Ahogy a gyönge holdfény rávetült, látszott, hogy odabent még a kintinél is mélyebb a sötét. Lombok suhogása hallatszott, majd hirtelen gyönge roppanás, mintha apró, törékeny csontra lépett volna valaki.
Lia felriadt. A szél az arcába borzolta a haját, tarkójára fagyasztotta a patakokban csorgó izzadságot, és halk nyikordulással feltárta a szobája ajtaját. Szemben a padlás ajtaja tárva nyitva. Mögötte a mélységes sötétségben mintha moccant volna valami. Közben az ajtófélfán látta, hogy ott fehérlenek a csontok. A következő pillanatban már csak egy közönséges ajtókeret volt. Lia remegő kézzel csukta be a szobája ajtaját, és igyekezett elaludni. Igyekezett, ahogy csak tudott.

Másnap ragyogó napsütésre ébredt. Kinyitotta az ablakot, és mélyet lélegzett. Ahogy kinyújtózott, észrevette, hogy a ruhája kissé átázott. Szerette volna átvenni, de nem volt mire. Megnézte a szekrényt, az üres volt. Hát persze. Azt azért mégsem várhatta, hogy egy garnitúra ruhát is kap a vacsorája mellé. De sebaj. Kiteríti ezt, amíg megmosdik, csak szárad valamennyit, olyan szépen süt a nap. Hogy mosdani hol fog, azt persze nem tudta, de hát az első dolga úgyis az lesz, hogy megkeresi a nénit és beszél vele. Odafordult az asztalhoz, hogy felvegye és levigye a tálcát, de az nem volt sehol.  Kilépett az előszobába, és már nyúlt volna a középső ajtó kilincséért, amikor eszébe jutott, hogy az asszony nem arra ment le előző nap. Hát megy arra ő is, amerre az ment.
Lent körüljárta a házat, a túloldalán talált egy ajtót, azon bement. Tágasabb előszoba fogadta. Innen nyílt az ajtó a mosdóba, meg egy a nappaliba, aminek a közepén nagy asztal állt. A nappali egyik vége tovább nyúlt és elkanyarodott alighanem a konyhába, a másik végében egy ajtó látszott, ez meg talán a hálószobába vezetett.
– Néném! – kiabált egyet óvatosan Lia. Meglepődött, hogy pont ez a szó jött ki a száján, de különben meg hogy szólítsa. Fogalma sem volt, és különben is, miért ne lehetne neki is egy nagynénje. A hívásra nem felelt senki. Lia rövid tétovázás után bement a mosdóba, és megmosdott. Aztán visszament az emeletre, hogy megnézze az alsóruháját, amiben aludt, de az alig szikkadt. Csípős hideg volt, amikor visszavette, de anélkül mégsem indulhatott el.
Viszont éhes volt, és bár jóllehet, talált volna a konyhában ennivalót, nem akart visszaélni az asszony vendégszeretetével, meg valami ennivalóra azért elég volt, amivel a zsebében a városból eljött.
Fél háromra, ahogy ígérte, megérkezett a Krétába. Szabóné már várta. Jó idő volt, és sok emberrel számoltak, ki kellett hozni néhány asztalt a kerthelyiségbe.
– És hol lakik ez a te nagynénéd? – kérdezte.
Azt akarta kérdezni, hogy hogy hívják, de ez jött a szájára hirtelen. Lia elmesélte neki, merre van a ház, és melyik is az pontosan, mire Szabóné megtorpant, kezében egy asztallal, aminek a másik vége Liánál volt. Majdnem magára rántotta őt a bútorral együtt.
– Vigyázz, lépcső! – mondta Szabóné, pedig a lépcső még odébb volt, és már a harmadik asztalt hozták elő.
Az est gyorsan telt. Sok volt a vendég, Lia főleg mosogatott meg asztalokat törölt, és mindkettőt nagyon ügyesen csinálta. Többen megjegyezték, hogy milyen csinos, és hogy több ilyen rátermett fiatal lány kéne a Krétába. Közvetlen hozzá nem szóltak, azt is csak egyvalaki kérdezte, hogy honnan való, kinek a gyereke, de azt a Szabóné hamar figyelmeztette, hogy inkább azt nyomozza ki, honnan és mikor egyenlíti ki a hitelét.

Mikor Lia hazaért, a házban nem égett a villany. Sajnálta, mert szeretett volna legalább néhány szót váltani a nővel, aki most a nagynénje volt. Legalább a nevét megtudni. Vagy azt, hogy hogy szólítsa.
Már az ágyában volt és elalváshoz készülődött, mikor érezte, hogy a hideg szél belekap a hajába. Az ablakhoz fordult, hogy becsukja, de az csukva volt. Nem értette. Odasétált az ajtóhoz, mert bár egyáltalán nem onnan érezte, valahonnan mégiscsak jött a huzat. A levegő ott mozdulatlan volt. Szemben lassan kinyílt a padlás ajtaja. Odabent egészen sötét volt, csak a szállongó port lehetett látni, a keskeny sávban, amit megvilágított a Hold. Meg ugyanott egy pár cipőt a padlón.
Furcsamód úgy érezte, az a cipő az övé. Vagy legalábbis mintha az övé lett volna valamikor. Tett egy lépést az ajtó felé, mikor a huzat hirtelen kisöpört rajta valamit. Pincebogarak és különféle férgek csapódtak a lábfejének. Kapálóztak aprón kis végtagjaikkal, ahogy próbálták visszanyerni az irányítást szelvényes kis testük felett. Lia felsikoltott és hátrahőkölt.
A padlón nem volt más, csak száraz falevelek és korhadt, ujjnyi fadarabok. Belépett az ajtón és keresni kezdte a villanykapcsolót, de annak nyoma sem lelte. Már nem volt biztos benne, hogy beljebb akar menni. Talán inkább majd reggel. De a lábai, szinte maguktól, megindultak.
A következő pillanatban már ott állt a padlás közepén, lábai előtt a cipők, vastagon porral belepve. Körülötte a sötétben mozogni kezdtek az árnyékok. Lehajolt, felmarkolta a cipőket és rohant kifelé.
A szobába visszaérve nagy lendülettel bevágta az ajtót, és nekivetette a hátát. Zihált. Hirtelen tudatosult benne, mekkora zajt csapott, és hogy erre a nénének fel kellett ébrednie. Hallgatózott, de nem hallott semmit. Néhány pillanatig az a gondolat kerítette a hatalmába, hogy az asszony talán nincs is odalent, és ő egyedül van a házban. De ezt a gondolatot hamar elhessegette.
Lassan leengedte a földre a cipőket, amik minden óvatosság dacára kövér porfelhőt engedtek fel magukból. Köhögni kezdett. Odasétált az ablakhoz, és kinyitotta, hogy a pornak legyen hova szállni. Mikor visszafordult a szoba felé, a vaskos porréteg mocorogni kezdett a cipőn, majd lassan lekúszott róla, és atkák, apró százlábúak és kicsiny szürke pókok százaivá bomlott szét. Az apró férgek szélsebesen iramlottak a szoba sötétebb zugai felé, bemásztak a padlódeszkák közé, a fal repedéseibe, az ágy alá, az ágynemű gyűrődéseinek árnyékába, és jóformán mindenhová, ahol árnyék volt. Néhány nagyobb pók viszont egész lassan, esetlenül billegve mozgott. Egy-egy kilapított, összeszáradt bogártetemet vonszoltak maguk utén, mely a potrohukhoz tapadt. Hosszú, vékony lábaikat akadozva dobálták előre, és esetlenül billentek hol jobbra, hol balra, ahogy – ellentétben a többiekkel – Lia felé közelítettek.
A lány sikítva rohant az ajtóhoz, feltépte, és iramodott lefelé a lépcsőn. Az egyik fok egyszerűen kifordult a lába alól, ő pedig nem tudta megtartani az egyensúlyát, és arccal előre a földre zuhant. Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Mozdulni nem mert, csak várta lélegzet-visszafojtva, hogy az apró póklábak a testét kezdjék tapodni. De nem történt semmi. Az idő elnyúlt a végtelenbe. Lia végleg kimerült, és elnyomta az álom.
Álmában megint a mosolygó, kedves asszonyt látta, a fehérre meszelt falakat, meg a szekrényt, amiben egyre erőszakosabban fortyogott a víz. Közelebb ment hozzá, a fazék fölé hajolt, arról félrecsúszott a fedő, és a lobogó vízfelszín alatt egy alvó babaarc látszott. Lemondó tekintettel nézett fel Liára. A lánynak ismerős volt ez a szempár, de nem tudta, honnan. A háta mögött felzengett a gyereksírás, és egyre erősödött. Mikor megfordult, egy szúette ajtókeretet látott. A benti félhomályból két hatalmas, ízelt pálcikaláb csapott elő, és próbált valami támaszt találni két oldalt a fehérre meszelt falakon. Aztán még kettő, és még kettő a padlón.
Óriási, kövér pók bújt elő az ajtóból valamit húzva maga után a földön. A lány lassan hátrált, majd megfordult, és rohanni kezdett. A fehér falak nem voltak már sehol. Egy udvaron szaladt, ahol a kerítések végtelen távolinak tűntek. Sötét éjszaka volt, és az udvar egyik sarkában szénfekete földből halmok emelkedtek. Egy nagyobb halom tetejéről megindultak a csontok, és csak folytak-pörögtek mindenfelé. Az egyik Lia lába alá gurult, és aprót roppant, mikor a lány rálépett.
– Jó, hogy hazajöttél. – mondta egy ártatlan hang, és a lány rádöbbent, honnan volt ismerős neki a szempár. Felébredt.
Arccal a nedves fűben feküdt, harmattól vizes ruhában, és sajgott mindene. Körülötte alig volt világosabb, mint mikor elájult. Be volt borulva az ég, de úgy, hogy a nap emlékét is el lehetett volna felejteni. Lia feltápászkodott, és elindul, fel a szobájába, hogy felöltözzzön.
A szoba ajtaja előtt megtorpant. Eszébe jutottak a pókok meg az álma. Közben érezte, hogy szép lassan hűl a teste. Vacogott és köhögni kezdett. Ha nem veszi le ezeket, aztán vesz fel valami szárazat, ide fog fagyni az ajtó mellé a falhoz.
Nagy lélegzetet vett, lassan reszketve kifújta, és lenyomta a kilincset. Odabent sem volt jobb idő. Az ablak nyitva, a földön ott hevert a pár cipő. Csupa por, de látszólag azon kívül semmi. Sietve ledobálta az alsó ruháit és felvett minden mást, de továbbra is rettentően fázott.
Lerohant a lépcsőn, megkerülte a házat, és bement a bejárati ajtón. Az ajtó egyből a nagyszobába nyílt. Furcsállta. Úgy emlékezett, volt előszoba is. A szoba egy része kis folyosóként megnyúlt és elkanyarodott, a szemben lévő falon pedig két ajtó volt, az egyik félig nyitva. A konyhába vezetett. Egy régimódi konyhaszekrény széle látszott benne, meg fölötte a fal, fehérre meszelve.
– Néném. Néném! – kiáltozta Lia, de nem jött semmi válasz. Ekkor már megint annyira fázott, hogy remegett. Nem szeretett volna felfordulást okozni, sem kérdés nélkül hozzányúlni semmihez, de a szemeivel már pásztázta a bútorokat valami után, amit maga köré tekerhet.
Talált egy nyirkos plédet az egyik széken, azt terítette magára, úgy vacogott tovább. Közben odakint eleredt az eső. Liának eszébe jutott, hogy ennie kéne és vizet is szeretett volna forralni magának, de nem akart bemenni a konyhába.
Eltelt fél óra, és az eső még mindig esett. Lia a szobát vizsgálgatta. Ismerősen festett. Ilyen, vagy ehhez hasonló tapéta, szőnyeg és bútorok voltak abban a szobában, ahová akkor vitték, mikor kiszedték a romok alól. Kislányként csodálattal szemlélte, és azt remélte, talán örökké ott maradhat abban a gyönyörű szobában, de nem maradt ott sokáig. Egy erősen kifestett, felszegett orrú nő vitte el onnan, azt mondta, majd gondját viseli. Hazudott.
Innen most csak a fűtés hiányzott. Meg a kilátás. A szoba, amire emlékezett, száraz, meleg, sokadik emeleti szoba volt, az ablakából messzire el lehetett látni sok szép lakóépület fölött.
Az eső csak órákkal később állt el. Lia addigra kissé el is bóbiskolt, mert az éhségtől le volt gyengülve, és különben sem pihente ki magát. Mikor hallotta, hogy elállt az eső, fölkelt és elindult, hogy visszamegy a szobájába.
A szoba közepén még mindig ott volt a cipő. Nem örült neki. Arra gondolt, hogy kár volt egyáltalán áthozni a padlásról. Óvatosan nyúlt érte, hogy el tudja kapni a kezét, ha mindenféle bogarak szaladnának szerteszét belőle. De nem történt semmi ilyesmi.
A padlás nappali fénynél sokkal kisebbnek tűnt. Persze a legtöbb holmit így is árnyékok takarták, de ezek az árnyékok nem mozogtak. Lerakta a cipőket a padlóra, nagyjából oda, ahonnan előző este felvette őket. Nem sokkal odébb a most aranyszínben úszó fénysáv mellett egy kupac papír hevert. Levelek. A legfelső kihajtogatva. Lia szeme elkapott valamit a szöveg felső részében, de el is vesztette. Lassan és nehézkesen olvasott. Még valamikor kislány korában tanulhatott olvasni, azóta alkalma sem igen nyílt rá. Felvette a levelet, és nekifogott kibogozni. A betűk ismerősek voltak.

Drága Miklós bácsi!

Levelet kaptunk a frontról, hogy azt írják, hogy meghalt az Imre. Tudom jól, meg tetszett haragudni mind a két fiára, de lássa, egyik se él már, csak mink, akiket itt hagytak, és mink is már csak alig.
Az én Péteremet itt kötötték föl a gyerekek szeme láttára. A kis Lia úgy csimpaszkodott a lábán még napokig. Aztán eltemettük, és mellé az Imre óráját, mert belőle csak ennyit küldtek haza. Hanem most már nincs itt semmi, csak mink, édesanyám meg a sok gyerek. Azoknak meg ennijük sincs mit adnunk, mert semmink sincs már.

Harangoztak. Fél három volt. Nem akaródzott félbehagyni a levelet, de nem volt más választása. Rohant vissza a szobájába, hogy némi vacilálás után visszavegye az alsóruháit, mert szégyellt volna nélkülük menni. Azok, ha lehet, még vizesebbek voltak, mint azelőtt, és a padló is csurom víz volt. Pedig csukva hagyta az ablakot. Sietve felöltözött, a levelet a fésülködőasztal fiókjába tette, és rohant is tovább, közben majd’ megfagyott. Mire elérte a Krétát, már erősen köhögött.
Szabóné sápadtan nézte.
– Te meg hogy nézel ki, te lány? – töltött egy pálinkát, és intett Liának, hogy igya meg. – Úgy. És most eriggy hátra. A kisszobát megtalálod. Ott vetkőzz neki, én meg kerítek rád valami ruhát.
Nem sokkal később már ott volt vele a kisszobában. Összeszidta, felöltöztette, aztán gondterhelt arccal figyelte egész este. Lia köhögött meg izzadt, de rendesen elvégezte a dolgát. Mire zártak, már teljesen ki volt merülve, a levélre gondolt, a kis Liára.
Alig hallhatóan köszönt, de Szabóék nem feleltek, talán nem is hallották. Hátul voltak, épp megvitattak valamit. Lia sietett. Elköszönt újra, valamivel hangosabban, aztán elindult. A kocsmáros és a felesége csak percekkel később jöttek elő és vették észre, hogy a lány már nincs ott. Az asszony arca gondterhelt volt. Nem akarta elengedni őt, de majd akkor másnap beszél vele. Felnézett az égre, és megnyugtatta magát, hogy esni már úgy sem fog az éjjel.
Lia szinte rohant hazáig. Már nem érzett fáradtságot. Futva kerülte meg a házat, ugrotta a lépcsőfokokat. Nagy lendülettel rántotta ki a fiókot, ami nagy meglepetésére üres volt. Átkutatta az asztalt, az ágyat, az egész szobát, de a levelet nem találta sehol.
Fáradtan ledőlt az ágyra, és azon gondolkodott, mi történhetett vele. Aztán már csak bámulta a plafont. Az arcára egy esőcsepp hullott. Aztán még egy, majd egyre több. Szabályosan szemerkélt rá az eső. Pedig felette a mennyezet látszólag teljesen ép volt. Mégis, mintha csak kint állt volna a szabadban. Az eső egyik pillanatról a másikra fölerősödött, és szakadt. Lia kirohant az előszobába, de ott sem volt jobb a helyzet. A padlásajtót nyitva találta, látszólag egyedül ott nem esett, de mintha az árnyékban valami mozgást látott volna. Eszébe jutott a cipő, a pókok, a férgek hordái, és tudta, hogy képtelen oda bemenni.
Akkor lemegy a nénihez. Itt az ajtó, ami egyenesen hozzá vezet. Tétovázva nyúlt a kilincs után, még egy pillantást vetett a padlás felé, aztán lenyomta. Az ajtó mögött egy széles helyiség húzódott, mélyen, mint egy kút, padlóját alig lehetett látni. A falai mentén körbe lépcső vezetett onnan, ahol Lia állt le a mélybe, egy boltívig, amelynek belső falán kék tükröződés csillogott. A lépcső alján ott állt az asszony, kezében egy fonalat igazgatva, amelynek végei eltűntek a boltív alatt. A mélyből fojtogató csend szökött Lia felé, kiűzve a füléből az eső zajait.
Az asszony felnézett, egyenesen a szemébe. Tekintete idegen volt, barátságtalan és hideg. Lia nem állta sokáig, de nem is merte azonnal elengedni. Az volt az érzése, ha elfordul, a nő a következő pillanatban már ott lesz mögötte.
Hátralépett, becsapta az ajtót és nekivetette a hátát. Várta, mikor vágódik neki valami, de semmi sem történt. Az eső idő közben újra csepergéssé szelídült. Lia egy darabig a mennyezetet vizsgálgatta, aztán a szemei elnehezültek, és ő túl fáradt volt, hogy ellenálljon.
Álmában ott állt a fehérre meszelt falú konyhában a nagy, ócska szekrény mellett, kislányként, cingár, csontos kis lábán az a pár cipő. Túl nagy volt rá. Az anyja cipői. Azokban illegette magát. Azt játszotta, hogy már nagylány. Aztán lépteket hallott. Valaki közeledett kintről. Levette és elrejtette a cipőket a szekrény mögé. A konyha udvarra néző ajtaja kitárult. A nagymama lépett be rajta. Arca ráncosabb volt, mint valaha és vékonyabb is. A teste is elfogyott, ruháit már félig sem töltötte ki. Csak a mosolya nem tűnt el.
Odasétált Liához, lehajolt hozzá, megsimogatta az arcát. Lia érezte, hogy a keze nyomán arca nedves lesz, és látta, mikor az asszony elvette a kezét, hogy sűrű, sötét folt csillog rajta. Aztán elhaladt Lia mellett, és halk koppanással gőzölgő tányért tett az asztalra. Néma csend volt körülöttük. Lia nem akarta látni, mi van az asztalon. Elfordult, nem mert odanézni, de tudta, látta, hogy a tányér karimáján túlcsordul, ami benne van, és vékony kis oszlopokban vér csorog az asztal lapjára. A lány összeszorította a szemeit, és akkor végre eltűnt az asztal meg a tányér. A végtelen fehér fal egyetlen világító téglalappá zsugorodott össze, amit apró csontok kereteztek, körülötte teljes sötétség. Az az ajtó volt az, amit Lia már látott, de most belülről nézte. Ruháját megvilágította a beáramló fény, teljesen át volt ázva, csurom vér volt az egész. Futni kezdett az ajtó felé, de az egyre csak zsugorodott, a lányt pedig egyre húzta a nehéz, ázott ruha.

Levegő után kapkodva ébredt fel a saját könnyeiben fulladozva. Ruhája valóban teljesen átázott, és már szinte hozzá is fagyott a testéhez. Az eső most is esett, és Lia tudta, hogy nincs más választása, csak a padlás. Az életösztöne pedig erősebb volt a félelménél.
Odabent szinte teljes volt a sötétség, és abnormális módon a folyosóról semmi fény nem volt képes betüremkedni. Egyedül a helyiség túlsó végében, egy kis ablakon át beszökő holdvilág hasított ki egy téglalapot a feketeségből. Lia nekiiramodott, és mikor odaért, hallotta, hogy valami megmoccan mögötte. Megtorpant. Tompa puffanás, aztán halk zokogás. Az ablakon túl a kertből egy fiatal férfi hangja hallatszott.
– Százados Úr, én ezt az embert ismerem.
– Ha még egy szót szólsz, –  mordult rá egy ércesebb hang – Isten az atyám, mellé köttetlek.
Egy pillanatig csend volt. Lia lélegzetvisszafojtva figyelt. Nem mert odanézni.
– Józsi! – ordított az idősebb dühödten. – Kotródj el onnét!
Csend.
– Józsi!
Kisvártatva pisztoly dörrent. Egy fiatal nő fuldokló sírása hallatszott a padlás egy másik zugából, mint a korábbi, az udvarról egy kislány hangját lehetett hallani.
– Édesapa!
Lia a saját hangját hallotta. Tisztán látta maga előtt a fűzfát, amire az apját felkötötték. A táblát a nyakában, hogy „hazaáruló”, a halott bakát a fa tövében, aki védeni próbálta, meg magát, ahogy a lábánál fogva rángatja az apját.
– Édesapa! Tessék lejönni! Nem szabad kint maradni, jön a vihar.
A szoba másik sarkában ismét felsírt az első hang. Mikor lélegzetet vett, hallatszott, hogy öblösebb, idősebb, mint a másik volt. Csendben sírdogált. Valahol nem messze surrogás hallatszott, valamit vonszoltak a földön.
– Hát te is itt hagytál minköt, te! – sírta a hang szakadozva. – Hát hogy viseljem én ezeknek a gondját? Édes jó Istenem! Hát hogy?
Valami megmozdult egészen közel Liához. Valami nagy. A lány némán rimánkodott, hogy ne felé közelítsen. Morajlás rázta meg a szobát. Visszaverődött a falakról, és egy-egy zugból felszakadó gyereksírás felelt rá. Lia homlokáról egy izzadságcsepp megindult lefelé, végiggördült az orrán, és lehullott a poros padlódeszkára. Ott csillogott feketén. A lányban most tudatosult, hogy látszik. És ha ott marad a fényben, a monstrum egészen biztosan észreveszi. Lassan és óvatosan araszolni kezdett hátrafelé.  Vékony, percegő hangokat hallott maga körül, idegesen remegő keze pókhálóba kapott. Sikoltott volna, de már a zsigereiben érezte, hogy nem lehet. Egész testében megfeszült.
A monstrum megindult, de nem felé. Súlya alatt recsegtek a padlódeszkák, fémesen csikorogva haladt el a padlás túlsó falán is túlra a semmibe. Amerre haladt, csontok ropogtak.
Valahonnan egészen közelről víz fortyogása hallatszott. A padlás ajtaján fény áramlott be, mintha az közvetlenül a szabadba nyílt volna. Világosabb így sem lett, csak egy újabb sávot hasított magának a holdfény.
Egy idős asszony jelent meg az ajtóban. Lia felismerte benne a nagyanyját, és már rohant is volna felé, de megtorpant az ablak előtt. A földön a saját árnyékát látta kirajzolódni. Egy kislány árnyéka volt. Csontsovány.
Az öregasszony kezében ott csillogott a nagykés. Kilépett a fényből, be az árnyékba. Mikor újra megjelent, egy kisfiút vonszolt maga után. Olyan kicsit, aki még járni sem igazán tudott. Behúzta maguk mögött az ajtót.
Lia minden erejét összeszedve, sikítva rohamozta meg, tépte fel az ajtót, úgy rontott ki az előszobába, majd le a lépcsőn, ki a kertbe. Még mindig esett.
Lia sehol sem látott senkit. Csak a fűzfa állt ott, ami alatt két katonát végeztek ki, akik csak emberek próbáltak maradni. Nem messze volt egy földhalom. Korábban baromfiudvar volt ott, mikor Lia még itt lakot.
Odarohant, négykézlábra esett és tíz körmével kaparni kezdte a sáros földet. Kétségbeesetten csapkodva ásott hosszú időn keresztül. Az ujjai egyre merevebbek, görcsösebbek lettek. Kékek voltak, fagyottak és alig mozogtak már úgy, ahogy ő szerette volna. Nem törődött vele. Aztán talált valamit, ami sima volt, és fehér. Akadozó mozdulattal simogatta le róla a földet. Két szemüreget tapintott. Kitört belőle a sírás. Görcsökben vergődő testtel görnyedt a félig kitemetett koponya fölé. Védte a szemgödröket, hogy ne essen beléjük az eső.
Mögötte a házban fény gyúlt. A szeme sarkából látta, hogy a ház falán egy új ajtó nyílik. A nő, aki a nagynénjének mondta magát, most ott állt az ajtóban.
„Menj oda!” Mondta egy hang. Lia megrázta a fejét.
Eltelt egy kis idő. A lány ott kuporgott a koponya felett. Könnyei a földre hullottak. Tagjai elgémberedtek. Köhögni kezdett. Néhány perc alatt a köhögése úgy felerősödött, hogy össze-összerándult tőle. Ismét egy hangot hallott, nem tudta, honnan.
„Na, most már menj!”
Lia feltápászkodott a földről és kábán, mint akit csak úgy visz a lába, besétált az újonnan nyílt ajtón. Abba a szobába lépett be, amelyikből nemrég még egy konyha és a mosdó nyílt, még egy nappal korábban pedig még egy előszoba is.
Ott, ahol a bejárati ajtónak kellett volna lennie, most egy szoba ajtaja állt félig nyitva. Bentről fás kattogás és halk surrogás hallatszott. A szoba egy része most is nyúlványként kanyarodott, de látszott, hogy ahova vezet, az nem annyira szoba, mint inkább egy barlang szája. Több ajtó nem volt, de volt egy nagy ablak a falon, amiből látszottak az utcák. Sok emelet magasból, hatalmas lakóépületekkel, lebombázott pályaudvarral.
A nagynéni, akárkié volt is, ha az volt egyáltalán, épp egy vitrinből pakolt tálcára két üveget meg néhány poharat. Az egyik üvegben valami konyak-féleség ragyogott különös fénnyel a lámpafényben. A másikban valami fehér. Látszólag tej. Ezekkel odasétált a szoba közepén álló asztalhoz és töltött. Három pohárba a fényes italból, egybe pedig a tejből. Ezt rakta Lia elé.
Most is ugyanazt a ruhát viselte, amit akkor, mikor Lia először látta a kapuban, aztán a hosszú lépcső alján, és most is egy fonalat sodorgatott. A fonál egyik vége az asztal alatt, a másik a félig nyitott ajtó mögött tűnt el.
Az asztalnál egy másik asszony ült. Idősebbnek tűnt nála, és ugyanolyan ruhát viselt, mint ő. Egy ezüst olló volt az övébe tűzve. Felvette az egyik poharat és egy húzásra kiitta.
–  Keserű – jegyezte meg közönyösen.
– Kicsit késő már, de itt vagy megint. Látod, nem tudtál máshová menni végül. – mondta a nagynéni.
A jótékony felejtés burka nagy darabokban pattogott le a lány emlékeiről. Itt élt kislányként, itt hullott körülötte darabokra a világ.
–  A halál elől az embertelenségbe menekültél, aztán az elől is megpróbáltál elmenekülni. De amit egyszer elkövettél, az elől hiába futsz.
Lia már mindenre emlékezett. Arra, hogy az emberi aljasság hogyan pusztította el az apját, az éhezés az anyját. Hogy megbomlott a nagyanyja, és arra is, hogy mit evett, mikor már nem volt gyereksírás. Akkor fel sem fogta. Talán nem is lehetett. Aztán felszökött egy vonatra, ami egy olyan élet felé zakatolt, ahonnan utána mégis jobb volt menekülni. Próbálta mindezt most felfogni, de képtelen volt.
–  Miért? – kérdezte szinte némán, a semmiben kutató tekintettel.
–  Mert ember vagy.
–  De hát – kezdte, és könnycseppek fordultak ki a szeméből – Nem csináltam semmit – tekintetét hol ide, hol oda kapta – Miért kellett édesapának meghalnia? Vagy édesanyának, miután olyan sokat szenvedett? És a testvéreim? A kicsi testvéreim, ők mit követtek el? Mit, hogy ilyen végük kellett, hogy legyen? – ordított és szakadtak a könnyei – Mit?!
Az ajtó mögött abbamaradt a surrogás. Az asszonyok hallgattak. Arcukon a hűvös közöny némi értetlenséggel keveredett. Mintha csak azt kérdezte volna tőlük valaki, hogy kedd után miért éppen szerda jön.
– Válaszolj! – ordított a lány – Válaszoljatok!
Köhögött, nyelte a könnyeit, és megindult az ajtó felé, mert tudta, hogy odabent van még egy harmadik, amelyik eddig csak sunyin kattogott és surrogott. Felrántotta az ajtót, és abban a pillanatban sötét lett. Mintha lekapcsolták volna a villanyt. Az ajtó mögött nem volt más, csak omladozó falak, döngölt föld és a földön egy szúette, törött rokka. Lia megfordult.
A szoba és az asszonyok már nem voltak sehol, csak az egykor fehér falak körben, javarész lemállott vakolattal, kitört ablakok, egy kazettában még pár üvegszilánk meg letört deszkák. Egy kopott asztal, egy rozoga szekrény meg egy tűzhely rozsdás maradványai. A gerendák között itt-ott átsütött a Hold.
Lia némán átlépet a falon lévő hatalmas lyukon, amin át bejött a házba. Egy romos kis parasztház feküdt előtte. A tető egy helyen be volt omolva – ott, ahol a napokban lakott, és ahova nem vezetett fel lépcső, csak a fal volt épp lépcsőzetesen beomolva.
Aztán lenézett a lába elé, és látta, hogy csepeg róla a víz. A lábán hideg patakok folynak, a ruhája gyűrődéseiből is vízcseppek peregnek, és még mindig esik. Hallotta, hogy köhög, de már ez a hang is mintha valahonnan egészen messziről hallatszott volna.
Tagjai teljesen átfagytak, már alig bírt mozogni, és nem is nagyon akart. Lassú léptekkel sétált vissza a baromfiudvar helyén álló kis földhányáshoz. Mire odaért, már a lábát sem érezte. Az kifordult alóla, ő pedig összecsuklott ott, ahol a csontok már kilógtak a földből.
Különösen hideg volt. Mintha csak a tél tért volna vissza még egy estére. Lia lassan a testének minden pontját megszűnt érezni, csak annyit fogott fel, hogy hűl. Csendben sírdogált, a halomra borulva. A tekintete lassan elhomályosult.
Érezte, hogy valaki megsimogatja a fejét. Kinyitotta a szemeit, és a nagymamát látta. Arca telt volt, és sugárzó. Ráncain vidám táncot járt a napfény. Zöld gyep terült el mögötte, ott látszott nem messze Lia apja és az anyja, karjukon két kisfiúval. Az egyikük Lia felé nyújtózott. Az anyja letette a földre, mire az totyogva megindult, és minden lépéssel kicsit idősebb lett. Mikor odaért a lányhoz, úgy hatéves forma lehetett. A hangja ismerősen csengett:
–  Jó, hogy hazajöttél – mondta, és átölelte a nővérét.

*

Másnap Szabóné nem tudott nyugodtan várni fél háromig, hogy Lia megérkezzen, és elindult megkeresni őt. A testére a falu szélén álló romos ház udvarán talált rá. Egy koponyát ölelt magához. Merevre volt fagyva és mosolyogott.

 

Illusztráció: Lonely girl – unknown

Lavinia Braniște: Nulla belső (részlet)

Anya már olyan régóta dolgozik Spanyolországban, hogy az az érzésem, ez mindig is így volt. Egy hotelben takarít a tengerparton, és évente egyszer jön haza, amikor épp szünetel a turistaszezon. Úgy intézi, hogy itthon legyen Karácsony környékén. Már évek óta nem látta Romániát kizöldülni és kivirágozni, mindig latyakba érkezik, vacogó és kabátba burkolózó emberek közé, a fakószürke ég alá, és azt hiszi, hogy szomorú ez a vidék. Néha elkap egy-egy havazást, és úgy örül, mint egy kisgyerek, a szemére csúszik a sapkája, folyik az orra, fogja a lapátot, hogy elhányja a havat az udvarról. Aztán majd elmeséli Spanyolországban, hogy né, ekkora volt a hó, azok meg csodálkoznak, és mindig elmondják, hogy legalább egyszer nekik is el kellene jönniük Romániába.
Amikor nálam van Bukarestben, mindig részletesen eltervezem, hogy mi legyen a program, hogy hova menjünk és mit csináljunk, csak ne üljünk a lakásban unatkozva.
Most egy egész napot arra szántunk, hogy szétnézzünk Berceniben, az új blokkok között. Hadd lássuk, mi van ott, mert már küldtem neki pár linket az új lakótelepekről, ha eldöntöm, hogy hitelt veszek fel, ő adja az előleget.
Reggel kicsit kisüt a nap, de addig szöszmötölünk indulás előtt, hogy lemaradunk róla. A nap visszaváltozik hamuszürke gomolyaggá, amilyen tegnap és tegnapelőtt volt, lemegyünk a metróba, átszállunk a Victoriei térnél, aztán ott maradunk az ülésen egymás mellett, a Dimitrie Leonidáig vezető hosszú úton. Mondom neki, hogy ezek az új vonatok spanyol gyártmányúak. Meg hogy az a csaj, aki a megállókat bemondja, pereskedik a Metrorexszel, mert nem fizették ki a munkáját. Nem tudom, mit mást mondhatnék még neki Romániáról.
– Á, vagyis nem Ceaușescu idejéből van?
– Nem, nem, egy fiatal lány. Színésznő.
A Dimitrie Leonida megálló egy időkapszula, anyának tetszik.
– Nahát.
Találomra befordulunk balra, és azonnal el is fogy lábunk alól az aszfalt. Itt-ott, az új blokkok között még látni falusias udvarokat, amelyek túlélték az ingatlaninváziót. Egy tehénlepény, egy lónyerítés, egy kakaskukorékolás. Szerintem hangulatos. Távol a város zajától. És húszezer egy garzon, máshol ilyet nem találsz.
– Vajon hol van a szennyvízcsatorna? – tűnődik anya.
– A fórumokon azt olvastam, hogy ezeknek itt, a főúttól távolabb, nincs is csatornázásuk. Csak emésztőgödör.
– Az meg mi?
– Nem tudom pontosan.
– Hát csak nem fognak szivattyús kocsival járni a blokkokhoz.
– Nem hiszem.
Beérünk egy csupa sár utcába. Kicsit odébb, pont a közepén hatalmas pocsolya.
– Honnan lett ide ennyi víz? Mikor nem is esett – jegyzem meg.
– Biztos elrepedt valami cső – mondja anya.
Találomra bolyongunk az utcákon, míg el nem távolodunk minden tájékozódási ponttól. Hol van aszfalt, hol nincs. Járdát nem látok, a blokkok egymás hegyén-hátán, az egyik erkélyről a másikra látni, az épületek között elhaladva sötét útvesztőben mozogsz. Nincsenek zöldövezetek. Nem kapsz levegőt. És mégis népszerű környék, sok ablakon már függöny van, meg kocsik leparkolva mindenfelé, ahol érték.
Egyszerre csak kiérünk a peremre, és meghökkenünk: előttünk nincs más, csak egy üres mező.
Egy kutyafalkát látunk.
– Vajon visszatalálunk? – kérdezi anya.
– Mintha arról jöttünk volna – válaszolom, és a kezemmel jelzek egy irányt, valahol a hátunk mögött. Szerinted?
– Fogalmam sincs. Menjünk csak arra.
– Még bírod? Elfáradtál? – kérdezem.
– Még bírom.
Újra betérünk a blokkok közé, de az utcák nem egyenesen vannak elrendezve, hanem csak úgy találomra húzták meg a vonalaikat, és az az érzésem, hogy megint rossz felé megyünk.

Anya egy kicsit lemarad.
– Ez túl gyors?
– Senki nem fog meglátogatni itt – mondja. – A világ végén van.
Megállunk.
– Inkább kérdezzünk meg valakit, legalább megtudjuk, hogy ez-e a helyes irány – mondom.
– Mennyi előleg kell a húszezerhez?
Nem hagyja, hogy válaszoljak, ő folytatja:
– Húszezer, az szerintem csak az alagsorra vonatkozik.
– Igen, mert úgy írja, hogy húszezertől
Még csinálok pár képet a bannerekről, amikre az ingatlanosok telefonszámai vannak kiírva.
– Egész életedben fizethetsz egy veremért. Én adok pénzt, ha akarod, de jól gondold meg.
– Hát azért hoztalak ide, hogy tanácsot adj. Mit gondoljak még meg, már elegem van.

Egy éve keresek egy garzont, amit megvehetnék. Stabil állásom van, tisztességesen keresek, a bankban megbízhatónak találtak, azonnal adnának hitelt. Egy csaj az ING-től, ahol a fizetésemhez a számlát nyitottam, és ahol legelőször voltam részletekről érdeklődni, rendszeresen felhív, hogy megkérdezze, átgondoltam-e a dolgot. Folyton olvasgatom a hirdetéseket, néhány lakásba el is mentem, de mindegyik úgy nézett ki, mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Én pedig lassan meghaltam mindenikkel egy kicsit, fokozatosan. Annyira szeretnék egy új lakást, ami a sajátom lehet.
– Hát honnan tudjam, mit tanácsoljak, csillagom. Nem tudom. De ide biztos nem jön majd senki hozzád…
– Most se jön senki. Csak te jössz, amikor elhozlak a repülőtérről.
– Na, azért ez nem éppen így van.
– De, pont így van.
Egy helyben állunk, anélkül, hogy bármit hozzáfűznénk. Egyszer megjelenik egy didergő nő, kifelé tart egy alagsori vegyes boltból.
Megkérdezem, merre van a metrómegálló.
– Á, nem erre kell menni, itt a Popești-Leordeni-i út van. A metró meg ott túlfelől.
Újra elindulunk a nyomorék utcákon, és próbálunk támpontokat keresni, hogy ne zavarjon össze megint ez a sok görbe út. Még kétszer megkérdezem, hogy jó felé megyünk-e.
A metrólejárónál, a főút zajában anya ezt mondja:
– Adok pénzt, ha akarod, tudod, hogy nem szólok bele a döntéseidbe, de én őszintén nem örülnék, ha itt laknál. Amíg itt mindent kiépítenek, még eltart egy jó darabig.
– Igen, még egy Megát se láttam. De közvetlen járat van a központba, húsz perc alatt ott is vagy.
Az a baj, hogy a fórumokon sem számolnak be valami rózsás helyzetről, mindenki panaszkodik az új blokkokra. Hogy rossz a beton, a csövek szűkek, nem jó a szigetelés, némelyiknél egyszer csak észreveszed, hogy a hálószobába szerelték be a központi fűtés kazánját. Nehogy olyat vegyél, ami még nincs befejezve, mondta Paul Dobre kollégám. Mindenképpen nézd meg, mit vásárolsz. De azokban, amik már készen vannak, csak az alagsorban meg a legfelső emeleten van még elérhető lakás. A többi elkelt.
Szeretném, ha a barátom, Mihai, akivel távkapcsolatban élek, kicsit rámenősebb lenne. Ha jobban akarná, hogy együtt legyünk. Ha legalább egyetlen olyan dolog lenne, bármi, amit nagyon akar.
Akkor jöttünk össze, amikor mindketten Kolozsvárra jártunk egyetemre. Azért szakítottunk, mert neki valahogy mindegy volt. Aztán én elköltöztem Bukarestbe, és egyszer újra felvettük a kapcsolatot, amikor az egyikünk, már nem is tudom, ki volt, szilveszterkor felhívta a másikat, hogy boldog új évet kívánjon, csak úgy.
Azt mondta, hogy néha eszébe jutok. Úgy gondoltam, ez elég is. Velünk minden úgy van, hogy néha. Néha beszélünk telefonon, néha találkozunk. Elég ritkán van ez ahhoz, hogy mindenki más azt higgye, egyedül vagyok. Én meg néha azt érzem, hogy elég gyakran gondolok rá ahhoz, hogy azt hihessem, a barátom.
Anya nem tud róla, nem akarok elvárásokat ébreszteni benne.
Mihai is ezt mondta nekem, hogy nem akar elvárásokat ébreszteni bennem.
– Ha lenne valakid, mondjuk. Ketten, az más – mondja anya, aki egyedül van a fiatalsága ködbe vesző idejétől fogva.
– Tudod…
– Azt tudom, hogy milyen, amikor nincs erőd egyedül cipelni minden terhet.
Lemegyünk a metróba, odaérintem a kártyát, hogy átmenjen a kapun, aztán még egyszer, és átmegyek én is.
– Ne kezdj cseszegetni azzal, hogy menjek férjhez.
– Tudod, hogy nem cseszegetlek.
Megállunk a központban, és elmegyünk a Történelmi Múzeumba, ahol a régi gyerekkönyvek kiállítása nyílt nemrég. Mielőtt bemennénk, megmutatom neki Traianus szobrát az anyafarkassal, elmesélem, mennyit kritizálták, hogy hogy sikerült, meg hogy Traianus pucája attól olyan fényes, hogy mindenki ráteszi a kezét, amikor fényképezkedik ott. Olyan arcot vág, mint aki jól szórakozik, de szerintem csak udvariasságból. Nem tudom, mi mást mondhatnék még neki Romániáról.
A kiállításon egyes könyveket felismerek gyerekkoromból, és anya is felismeri őket, mások viszont régebbiek, nem kerültek soha a kezünkbe. Van egy egész tárló csupa Pinocchióval, különböző kiadások. Elbűvölten nézem.
– Nekem soha nem volt meg a Pinocchio!
Anya bűntudatosnak látszik. Aztán unottnak. Aztán fáradtnak.
– Még bírod, vagy üljünk le?
– Még bírom – mondja, és megfogja a kezem.
Odatartom az arcomat, hogy megpusziljon, ez egy közös viccünk.
Ahányszor csak találkozunk, feltűnik, hogy változott az arca az előző látogatása óta. Pedig látni közben is látom, mindig, a skype-on. Most egészen hosszú a haja, amilyen soha nem volt, amíg itthon lakott, életem első tizenhét évében. És látom, hogy telik fölötte az idő, ahogy egy fatörzs gyűrűit látod, meg tudom mondani egyik évről a másikra, hogyan változott. Ha fölötte telik, fölöttem is telik. Ő az őrangyalom, mit csinálsz, ha az őrangyalod öregszik?
Egész életemben arra vágytam a legerősebben, hogy jó gyerek legyek.
– Gyere, mindjárt indulunk, és leülünk valahová – mondom.
A kávézóban az asztalnál azt mondja, hogy rendeljek bármit, ő meghív.
– Tudom, hogy magadnak nem veszel soha semmit, nem szánod rá magad. Nem is jársz ki.
– Nem vagyok olyan egyedül, ne gondold.
– Jó.
A pincér két csésze cappuccinót és egy elegáns tálcácskán macaronokat hoz, egyet mindenik fajtából, hogy „megpróbáljuk” őket, ahogy anya mondja, a spanyollal kevert román nyelvén. Az én csészémben egy tökéletes tejhab-szív van, míg az övében szétfolyt a rajz, nem lehet kivenni semmit.
– Jaj, milyen szép – mondja az asztalon áthajolva, az orra az én csészémben.
– Kéred? – kérdezem.
– Neeem. Hát minek, nekem talán nincs?
Igyekszik egyből beleszürcsölni a csészéjébe, hogy legyen oka nem cserélni. Hogy nekem maradjon a szép kávé. Így értelmezte ő az anyaságot. Hogy gyorsan megegye, ami rosszabb, és nekem maradjanak a legfinomabb falatok. És úgy benne van ez már a vérében, hogy fel sem tűnik neki.
Megégeti a nyelvét.
– Még mesélj magadról – kérem, és egyszerre rám szakad a tudat, hogy mennyire nem vagyok jelen az életében.
A munkatársairól beszél.
– Milyen pocsék hely ez a Berceni, nem? A site-on teljesen másképp nézett ki.
– Igen… Hagyjad, majd még nézelődünk. Ne siesd el.
– Mi legyen? Költözzek Ursuhoz?
Ursu egyik nap az ebédszünetben elrángatott, hogy megnézzem a garzonját. Mert kimeszelte, és közel van, fél óra alatt odaérünk.
– De az egész szünet fél óra – mondtam. – Ötkor nem jó magának?
– Ne törődj, nem lesz semmi baj – mondta halkan a recepciós pult fölött, ami magas, mint egy bárban, és mögötte van az íróasztalom. – Gyere most, minek töltsük az időt öt után?
– És ha keres a főnöknő?
– Majd Timi azt mondja neki, hogy kimentél ebédelni.
Szokatlan volt vele menni a metróig, sietős léptekkel. A metróba az én havi kártyámmal ment le, a 62 alkalmassal. Turkált a zsebében, de mielőtt kikotort volna valamit, mondtam neki, tessék hagyni, én úgysem használom el mindet. A metróban a kapaszkodókon lógva álltunk egymás mellett, ő meg elkezdte mesélni, hogy már mióta ki akarják rúgni, de nem jön össze, mert megzsarolta őket – „túl sokat tudtam, és félnek!” – meg hogy azért vették fel Ioana Păunt, mert a férje a főnöknő unokatestvére.
– Azért ül egész nap ölbe tett kézzel! – tette hozzá bosszúsan.
Tehát ezért utálják egymást, gondoltam, mert az messziről látszik, hogy a két nő nem jön ki valami jól. A kiselőadás két megállón át tartott, és rendkívül zavarba hozott, noha a zaj miatt csak megszakításokkal hallottam. Nem kértem, hogy ismételje meg. Egy zsák vagyok, amibe a kollégák minden pletykája és elégedetlenkedése beleömlik. Talán nekem is el kellene kezdenem mindenkiről rosszat terjeszteni, hogy elmenjen a kedvük a további vallomásoktól. Vagy mindenbe beleköthetnék, hogy idegesítsem őket. Habár azt hiszem, sok idegesítő megjegyzés lefolyhatna a Dunán, amíg ezek megtanulnák végre tartani a szájukat.
A garzon a második emeleten volt, az ajtaja vadonatúj, még a védőfóliát sem húzták le róla, de bent minden ósdi volt. Mintha éppen akkor halt volna meg ott egy vénasszony. Ursu ilyesmikkel foglalkozik, lakásokat vesz, kimeszeli, aztán kiadja őket. Egy idő múlva eladja, és másokat vesz, kezdi elölről, öt-hat lakása is van Bukarestben, egyik hitelt a másik után veszi fel, forgatja a pénzt, egész áldott nap hívják a cégünket mindenféle alakok a bankból, hogy ellenőrizzék, tényleg van-e munkaviszonya. Máskor személyesen is eljönnek, ő meg kéri, hogy tessékeljem be őket az irodába. Jóban van minden bankkal. Minden szerelővel meg mázolóval. Minden párttal.
Volt egy beüvegezett erkély is, előtte fák, amik súrolták az ablakot, ő meg biztosított afelől, hogy nyáron itt pompás a kilátás. Minden zöld, a szemben levő blokk nem is látszik. Az erkély tele volt kampányanyagokkal – plakátok, négyféle szórólap, naptárak, két zacskó golyóstoll. Gyorsan elmagyarázta, hogy a fia belekeveredett a választási kampányba, egyik párt azért fizette, hogy terjessze ezeket az anyagokat, a másik meg azért, hogy megsemmisítse, amit
szét kellett volna osztania. Nem tudta, hol dobja ki a holmit, úgyhogy idehozta a lakásba, az erkélyre.
– De ha beköltözöl, majd elviszem, persze. Vagy két zsák szórólapot falura vittem, jó az a tyúkok alá… Ha esetleg szükséged lenne golyóstollra…
És nagyvonalúan rámutatott a Billás zacskókra.
– Mennyit fizetsz ott, ahol most laksz? Kétszáz eurót?
Régebben említettem neki, amikor még nem tudtam, mit forgat a fejében.
– Neked kiadom nyolcszáz lejért.
– De nincs is olyan közel, mert a Dristortól még legalább negyed óra gyalog.
– Mehetsz a Muncii felé is.
– De akkor át kell szállni a Victoriei téren, és úgy még hosszabb… Nem tudom, mit mondjak, át kell gondolnom.
– Nyugodtan, nem sietünk.
Visszafelé menet azt mondta, hogy jól jönne neki, ha én laknék ott, mert olyan csendes vagyok.
– Meg aztán ha valami lenne, tudom, hogy honnan szedjelek elő – tette hozzá, és gyanúsan nevetett.
Anya azt kérdezi, hogy van-e türelmem még egy költözéshez. Nincs, de a változás talán nem ártana. És megszabadulnék a szomszéd kutyától, ami az éjszaka közepén ugatja a semmit.
– Az ilyesmiket nem kerülheted el, ha blokkban laksz.
– Két éve megesküdtem magamnak a bajuszom alatt, hogy következő alkalommal a saját lakásomba költözök.
– Na, sok mindent megígér magának az ember – mondja erre anya.
Évek óta arra várok, hogy tanítson nekem valamit az életről. Hogy kinyissa a száját, és valami szilárdat mondjon, valami megingathatatlant. Ez a dolog így van, és nem másként. Vagy legalább csak annyit, hogy minden, amit gyerekkoromban mondott arról, hogy „ha nagy leszel”, az tévedés volt. Lehet, hogy annyit tanultam harminc év alatt, mint ő ötven alatt, és mindketten messze járunk még bármilyen hasznavehető bizonyosságtól.
– Milyen jól áll neked a hosszú haj – mondom, mire egyből felragyog az arca.
– Tetszik?
– Igen, és ez a fülbevaló is vagány.
– Kéred?
– Neeem, én már nem hordok fülbevalót. Nincs türelmem az ékszereket összeválogatni.
– Elég rosszul teszed. Neked adom, ha akarod.
– Nem kérem, nem hallod?
Egyetlen macaront evett meg, és azt mondja, jóllakott, a többit nekem hagyja.
Érzem, hogy nagyon kifárasztotta ez a nap, és hívok egy taxit.
Mikor hazaérünk, nem veszem le a kabátom, rájövök, hogy nincs kenyerünk, se vizünk, és le kell mennem a Megába.
– Elvinném a kulcsot magammal, hogy aztán ne csengessek fel a kaputelefontól. Mi legyen, bezárjalak?
Levágódik a kanapéra, kiveszi a távirányítót a feneke alól.
– Zárj be.

(András Orsolya ford.)

Braniște, Lavinia:
Interior zero. Bukarest: Editura Polirom, 2016. 23-32.

Illusztrációk: Alisza Jufa

 

Az angyalfüggő

Azzal kezdeném, hogy kedvellek téged. Ezt talán sejtetted eddig is, de akkor is: kifejezetten bírlak. Bizony isten. És egyre inkább. Azt persze nem mondom, hogy ez mindig így volt. Az elején nagyon nem. Bár én sose tartottalak melegnek vagy kettyósnak, mint mások. Nem tartoztál sehova és senkihez, egyedül róttad a fősuli folyosóit, messziről feketéllett keménykalapod, amerre jártál, nagy volt rád apád zakója. Beesett, sápadt borostás arcodhoz, bánatos kutyaszemeidhez már tényleg csak a krumpliorr hiányzott. Azt hittem játszod az eszed, különcködsz, ahogy én is tettem a gimiben. Talán ezért idegenkedtem tőled – felejteni akartam azokat az éveket. Más meg még mindig abból élt.
Néha kimondottan bosszantott minket, ahogy behorpadt pofazacskóval szívod a cigidet a társalgóban, mintha az istennek se jönne belőle. Homlokod máris ráncok barázdálták, mint háborús veterán nézted a tömény füst alatt ciripelő csacska diákhordát. Sokáig volt szabad a melletted lévő fotel. Nem is tudom, talán Karcsi ült le melléd először, és egyből elkezdett “kisfigurának” hívni. Nem bántad. Az a becenév valahogyan legitimált téged, elhelyezett az évfolyamban. Aztán én is megkínáltalak egy kis hazai ürmössel, szigorlat volt, kellett egy kis bátorítás. Köszönettel elutasítottad.
Mindig volt valami könyv a kezed ügyében, kopottak, cím, szerző elmosódott vagy nem is látszott, mint egy szamizdat kiadáson – apád könyvei. Buddha beszédei, mondtad türelmesen, hmm, feleltem – annyit tudtam a fickóról, hogy keleti istenség, szeret talpig aranyban ücsörögni és nem egy hajasbaba. Volt nálad Arisztotelész, Hamvas Béla, Esterházy, meg a Harry Potter angolul, gyermeki lelkesedéssel olvastad, akkor még azt sem tudtuk róla, eszik-e vagy isszák. Ilyen ellentmondásos figurának szoktunk meg, és nem is változtál azóta sem, csak a ráncok mélyültek – és a bánat a szemedben.
Többnyire tanárokról, irodalomról, zenéről beszéltünk veled, iskolán kívüli dolgaink, zavaros nőügyeink iránt nem érdeklődtél különösebben. Idő után politizáltunk is, vehemens idealizmussal tolódtál előbb jobbra, majd kissé szégyenlősen a balra. Nem mindig egyeztünk, de nem tudott rád haragudni senki, legfeljebb nem vettek teljesen komolyan. Harsány is tudtál lenni, voltak nézeteltéréseink, de neked akkorra már rutinod volt a bocsánatkérésben és megbocsájtásban. Mi még csak tanulgattuk.
Nem láttunk soha lányokkal. Eleinte nem törődtünk vele, megvoltak a magunk gondjai, de aztán valaki csak szóba hozta. Hogy homokos vagy-e. Néha puhatolóztunk, de bezárkóztál egy fáradt legyintéssel. Egy alkalommal nagyban pusmogtál egy helyes szőkével, jegyzetekért fűzte az agyad. Mosolyogtál, nyugtáztam, hogy rendben leszel, amikor fülig elpirultál, és végig követtél a szemeddel egy elbillegő hollóhajút. A szőke zavartan pislogott másfelé.
Beletrafáltál, elképzelni sem tudtuk, miért éppen Takács Zsófit szemelted ki érzéseid táptalajának, futóhomok az, nem terem abban semmi. Se nem mertük, se nem akartuk megkörnyékezni. Az ember praktikus lesz annyi nő között. Csak azt tudta, mit nem akar, és ezen a falon az összes főiskolás fiú kint rekedt. Csak a pusmogás indult el, miután udvartartásával elvonult mellettünk a folyosón. És még csak buta sem volt, nem úgy, mint a barátnője, Lenke, akivel sikerült elhitetni, hogy a renoválás alatt álló kistemplomban diszkó is helyet kap majd.
Négy évig epedtél Zsófi után. Rendben, csak három és egynegyed, mert az első hónapokban még a gimis szerelmed járt az eszedben. Az is négy év volt, őt sem kaptad meg soha.
A fejedhez kaptunk, ne csináld, felejtsd el. De olyan mélyre fúrta magát benned, hogy lehetetlenség volt kioperálni belőled. Ha mégis, belehalsz. Nem vagy észnél, dühöngtünk. Meghallgattál minket, olykor még rá is kontráztál feddéseinkre. Szelíden próbáltunk tükröt tartani eléd, kiemelve mindent, amit bírtunk benned. Sikerült mégis lelomboznunk.
Ilyen vagyok, kérdezted, erre elbizonytalanodtunk. A kopott ruhában, a zilált, kócos haj alatt voltaképp egy egész jóképű, értelmes fickó lakott, a színházak tele voltak efféle űzött arcokkal. Figyelni kezdtünk, női pillantásokra vadásztunk, ezúttal nem a magunk javára, talán még élveztük is, olyan felnőttes volt. És akadt hal a horogra, ha nem is túl sok. Persze nem a pomponlány-képzősök, de azért akadt egy-két szemrevaló. Igyekeztünk feléjük terelgetni, rém büszkék voltunk, mikor sikerült egy randira rábeszélni Zsuzsával.
Akkor kezdtelek jobban megismerni, mikor elmesélted, mi történt. Rájönni, miféle édes-bús terhet cipelsz. Hogy bár órákon át kellemesen elbeszélgettetek, gyors kézfogással zártad le a jövőtöket. Számodra Zsófin kívül nem volt más. Én akkor épp két csaj között őrlődtem, mindkettőnek áldoztam vért, verejtéket rendesen, de legalább megadtam a testemnek, ami neki járt. Mérgesen noszogattalak, elzúg melletted az élet, legalább a málnásba sompolyogj be néha, hátha attól lemegy ez a költői láz. Láttalak én bikinik után forogni a strandon, minden voltál, csak impotens nem, én adtam újságot, hogy eltakard magad.
Zsófi mégis szilárdan tartotta magát. Az is csak olyan büdöset fingik, mint te vagy én, morogtam lemondóan. Nem lehetett mit tenni. Végig kellett néznem a haláltusádat.
A negyedik évben már szóltatok néhányszor egymáshoz. Többnyire ő kezdeményezett, oda is adtad neki az összes jegyzetedet, amit tovább adott a pasijának és a barátainak, cafatokban, összefirkálva kaptad vissza, nem sokkal a záróvizsga előtt. Akkor már nem érdekelt, hogy dühöngsz, ezt a gesztenyét kapartad magadnak. A diplomaosztóra nem jöttél, de a vacsorára igen. Gyanúsan jól festettél, csak ámultunk, aztán a végén hazavitted egy bérelt autóval.
Máig nem tudtam belőled kiszedni, mi történt aznap este köztetek, de aztán már csak augusztusban láttunk megint. A szokásosnál is vékonyabban és sápadtabban, baseball-sapkában hónapos szakállal pakoltad a piacon a krumplit egy nejlonszatyorba, és tetted finoman anyád üres tolókocsijába. Akkor nem akartalak megszólítani, dühített, ahogy kinézel, és ahogy túldramatizálsz egy olyan csajt, mint Zsófi. Ha látnád most. Elvált, három gyerek, van vagy száztíz kiló. Persze te már nagyon máshol jársz.
Nem mentél egyetemre végül, amit megértettem. A filozófia szak újabb hasztalan négy év, esetleg Kant és Schoppenhauer idézeteket fűzhetsz egy sajtburger-menühöz, hadd okuljon a jónép. Habár ki tudja, talán ott jobban választasz. Egy belevaló kékharisnyát, akivel még nyomorogni is olyan édes. Inkább talpig szűzen bevonultál katonának, pedig többször elmagyaráztuk, hogy kérd át magad polgári szolgálatra, mehettél volna a fősuli könyvtárába, ideális lett volna. Sebaj, gondoltuk, legalább kifekvőtámaszoztad magadból Zsófit. Leginkább hallgattál arról az egy évről, új barátokat nemigen szereztél, enyhe kézremegést diagnosztizáltunk – rendbe jön a fiú.
Úgy is lett, hirtelen erőre kaptál. Kisimult az arcod, a hajad nem növesztetted le újból, hogy folyton a szemedbe lógjon, egy laza csavarral mégis a könyvtárban kötöttél ki, főállásban. Úgy látszott, tartasz valahová. Hangodból eltűnt a vibráló tónus, mélyült is kicsit, kalapod eldugva a fiók mélyére. Még nem tudtuk, hogy van Timi, mert nem is volt még igazán. Félévig körbetangóztad, mire csókolózni kezdtetek, szemedben megint nagy távolság mélylett, eltűntél, csak Timi volt.
Beletelt némi időbe, mire ráébredtünk az újabb baklövésedre. Kedves, visszahúzódó lány volt, tényleg elképesztően szép arccal, búzakék szemmel, fakó vörös hajzuhataggal. És egy későn diagnosztizált Asperger-szindrómával. Enyhe volt, még nekünk is csak a sokadik találkozás után tűnt fel. Hogy nem néz soha a szemünkbe, hogy félreérti a gesztusainkat, megbántódik, vagy épp olyasmin nevet, amin nem kéne. Mi ennek ellenére is szerettük, olvasott, intelligens teremtés volt, ragyogó éleslátással és emlékezőtehetséggel; a betegségében olyan személyiségekkel osztozott, mint Einstein, vagy Leonardo da Vinci.
Egy évbe telt, mire rájöttél, mi a baj, de még hármat ráhúztatok. Nem volt az olyan vészes, mint ahogy azt utólag kielemezted. Amíg akartál alkalmazkodni, addig nem. Irigyeltek, hogy valaki olyannal vesztetted el a szüzességed, akibe teljesen bele voltál bolondulva – én már a nevére sem emlékszem a nőnek. Rendben, az utolsó évben már eléggé lelassított téged – végre beléptél egy kapun, megtalálva a múzsád új kihívások felé kacsintgattál, merész terveket szövögettél. Máris készültél az égbe, csak épp a pilóta-jogsi egy kisebb vagyonba került.
Timit már jó ideje nem ölelted át, nem csókoltad szájon előttünk, mégis meglepett minket, mikor elhagyott. Azt hittük, már nem szereted, és nem fog kiütni teljesen. De mikor végre kifelé kezdett ömleni belőled a fájdalom, már értettelek téged annyira, hogy tudjam, Timi után egyszerűen nem volt tovább. Szegény lány; fogalma sem volt róla, hogy a lelkeddel a markában szaladt világgá. Magányosak voltatok mindketten évekig, de egyikőtök sem hívta a másikat soha. Miatta nem kell aggódnod, jó élete lett, egészséges kislánya van, néha látom őket a tuján.
Verseket kezdtél fabrikálni, szörnyűeket – ilyen műveltséggel nem is értettem, hogy nem vagy képes többre. Még a füzetborítón át is sütött belőlük a vaskos szenvedés. Új hobbidnak hirtelen lett vége, inkább söröskorsókat, olcsó borokat töltöttél bele az üres tankba szavak helyett. Utolsó könyvtári éved alatt egyetlen kötetet sem olvastál el. Irántad való aggodalmunkból nyersen kizökkentettél, mikor közölted, hogy elmész egy óceánjáróra pincérkedni. Te, aki ki sem mozdultál a városból, a szülői házból legalább tíz éve. A búcsúesten a felbontatlan ajándék pezsgőmet nekivágtad egy ház falának. Bon Voyage – felemás érzésekkel engedtünk utadra.
Két évig nem hallottunk felőled. Aztán jött egy levél a neveddel, és egyetlen szóval: Vagyok. Majd újabb két évig semmi. Hajóval érkeztél haza; egy napos délután halkan kopogtattál az ajtómon, alig ismertelek meg. Nem voltál ötven kiló sem. Kérdezgettelek, de alig válaszoltál, csak mosolyogtál rám szüntelen. Tizennégy órát aludtál. Másnap elkísértelek az elvonóra. A nőket firtattam, elvégre voltatok több százan a hajón. Csak annyit mondtál, ők angyalok, olyan fényesek, hogy néha egészen elvakítanak. Szomorúan ballagtam ki a klinikáról, lám ez a sorsa a modern Don Quijotéknek. Angyalok, mi? Erre még visszatérünk, barátom.
Nem értettem soha, honnan szedted azt a tudatosságot és önuralmat, amivel letetted a poharat, mintha csak egy hülye vicc lett volna a függőség. Remélem, azóta sem iszol, de valami azt súgja, hogy felesleges aggódnom. Négy év alatt összejött egy csinos kis garzon és a fránya jogosítvány is, pedig azt hittem elittad minden pénzed a hajón. El is végezted hamar az iskolát, még engem is felvittél egyszer a levegőbe, azt hittem, ott halok meg – szerettél figurázni. Itthon mégsem kaptál munkát pilótaként. Nem keseredtél el, maradtál a könyvtárban, mellé diákokat korrepetáltál angolból – szerényen, de meg tudtál élni. Azt hittem, már nem kezdi ki semmi a nyugalmadat, de mint mondtam, legbelül nem változtál, és Erika nem csak a te idegeidet csócsálta pépesre, hanem a miénket is.
Határozott nő volt, biztos hangú, egyenes szavú. Hogy szavai mögött a gondolatai el-elgörbültek, azt már mi is későn értettük meg. Azt hittük, ilyen asszony kell neked, szilárd talaj az égben járónak. Még akkor is így gondoltuk, amikor már javában kavart Zsolttal a hátad mögött. Több szeretője is lehetett, mi végül háromról szereztünk tudomást házasságotok két éve alatt. Vigasztaltunk, dühöngtünk, szidtunk, amiért vele maradsz. Elkerültük, ha tehettünk, aztán mikor kénytelenek voltunk találkozni vele, jelenetet csináltunk, „lebuktattuk”, kiosztottuk. Ránk voltál mérges. Hihetetlen volt, hogy kitartasz mellette. Megint fogyni kezdtél, de nem nyúltál italhoz. Később el kezdtél gyúrni, olyan stramm negyvenes lettél, amilyenek mi sosem az elkényeztetett gyomrunkkal. Megint írogattál, valamivel jobbakat, de még mindig csak az asztalfióknak valókat. Amiért újra hinni kezdtem benned, az az volt, mikor elárultad, hogy titokban elmentél vaszektómiára. Erika gyereket akart ugyanis, és persze a lakásodat. Végül egyiket sem kapta meg – te nyertél, ha úgy vesszük. A nyereményed két újabb vigasztalanul töprengő magányos év. Ugyanúgy belehaltál, mint az első szerelmedbe – dühítő volt, és lenyűgöző.

Keveset beszéltünk ez alatt, (én is váltam, már másodjára), de az a pár alkalom emlékezetes maradt. Felidéztem azt a korábbi mondatodat az angyalokról. Jót nevettél, a hosszú utadon felcsipegetett szarkazmus jól ált neked, de átláttam rajtad. Sose mondanál már olyan zöldségeket, de belül mélyen még mindig ugyanúgy érzel. Hogy ez honnan jön nálad, nem tudom ma sem. Annyit elárultál egyszer egy masszívabb italozás alatt, hogy tizenéves korodban apád a bozótvágó ollóval ment neked, mikor a demencia már elhatalmasodott rajta, úgy kellett lefognod. Valamelyik lányt szidtad előtte, azon dühödött fel. Anyádat szinte szentként tisztelte, talán a bűntudat miatt, hogy sose tudta viszontszeretni. Magad fizetted a tanulópénzt mindenért, még csak kölcsönt se kértél; magányában az ember nem bánja a csapdákat sem, a holtpontról azok is kimozdítanak.

De a nevelés és a társtalanság sem magyarázta meg eléggé azt a már-már vallásos áhítatot, amellyel a választottjaid iránt viseltettél. Mindig érdekelt, hogy a te olvasottságoddal miért nem tudtad legalább elfogadható szinten formába önteni azt a temérdek gondolatot, amit egy-egy nőre szántál. Folyamként áradtak belőled, elapadhatatlanul, szinte várakat építettél belőlük, kacsalábon forogtak a különböző nézőpontok irányába. Azóta már tudom, a te fő műved maga az érzés volt, az összes szellemi energiád oda irányítottad, zálogba adtad egy bizonytalan kimenetelű megtisztulásért. A hited esszenciája, az Istened volt a szerelem, és a nők az angyalai. Őrültség volt, de nálad inkább egy magasabb szférából megörökölt tudásnak tűnt, amit sehogy sem tudtak elhomályosítani az e világon elszenvedett irtózatos bukások sem.
Nem voltál ebbe a korba való. Még a lányok is túlzásnak tartották az érzelmek ilyen szélsőséges megélését. Nem hittem, hogy nőktől ilyet hallok, de többször is elhangzott: “Ő olyan szerelmes típus”. Pedig a legtöbb ember szerelmes legalább egyszer az életben. Legfeljebb kinövi. Mostanság néha úgy érzem, belenőni nem tudnak. Mások a prioritások, önkifejezés, önérvényesítés zajától hangos a világ, az unplugged szívdobogás alig hallik, visszaminősült kedves, szánni való, gyermeki panaszkodásnak. Nem működik a kapcsolat? Párterápia, nyaralás, vagy hagyd a fenébe, keress egy hozzád illőbbet. Nincs már itt idő, energia vekengeni valakin évekig. Nekem se volt soha. Egyszer meglegyintett a szerelem, de csak olyan közmondásosan: Egyszer láttam medvét, de az se az volt. Nem is tudom. Pedig rosszul érintettek a válásaim. De nekem ott voltak az épületeim, a tervrajzaim. Karcsinak a nagyra törő tervei, amikkel egész a képviselőségig jutott. Másnak az érettségik, felvételik, munkahelyek, esküvők, gyerekek, azok felvételijei és esküvői az élet sarokpontjai. Neked is lett házad, állásod, még ha kicsit kacskaringósabb, kalandosabb úton is, de a szerelmeid az igazi mérföldkövek. És a mai napig nem tudom, hogy sajnáljalak vagy irigyeljelek ezért. De kedvellek téged, az egyszer biztos.
Megint elmentél, ezúttal Ausztráliába, ott engedtek repülni. Eltett három és fél év, mire végre bővebb információval is szolgáltál. Addig a Facebook oldaladon jóformán semmi aktivitást nem tapasztaltunk, az üzenetekre kedvesen, de szűkszavúan válaszoltál. Repülsz, van sok pénzed, azt se tudod, mire költsd, és persze Ausztrália gyönyörű, bár a tölcsérhálós pókkal nem vagytok nagy cimborák. Aztán jött a hír, hogy találkoztál valakivel, sőt féléve jártok. Kezdtünk rosszra gondolni, mert továbbra sem posztoltál semmit az oldaladra, törvényszerűségről papoltunk, ez a dolog sem végződhet jól, a kisfigura valószínűleg ismét beleválasztott.
Aztán egyszer csak elkezdtek ömleni a fényképek rólad és Tamiko-ról, végig túráztátok az egész kontinenst. Boldogan, mosolygósan, lebarnulva pózoltatok, megkönnyebbültünk. Tamiko nem igazán tűnt angyalnak, hiányzott a múzsafaktor, de miután skypeon beszéltem veletek el kellett ismernem, hogy van benne valami bizsergető. Megtaláltad a jó angyalt, egy kicsit neked is mások lettek a prioritások. Negyvenhét voltál, de tizenötöt játszva letagadhattál, ki tudja, talán a várakozás tartott fiatalon, az érzés, hogy még el sem kezdődött az egész. Beértél, és még nem késő semmihez, biztos szép gyerekeitek lesznek, a távoli gének jól keverednek.
Azon tanakodtam, mi lesz most veled. Megvan, amit egész életedben kerestél. Nagy baj már biztos nem, imádsz repülni is, ha mást nem is, odafent jól elleszel, úgysem vagy te egészen a földre való. Mégis aggódtam, talán belefásulsz a boldogságba, és új bonyodalmakat kotyvasztasz magadnak. A szenvedéshez is hozzá lehet nőni. A legutóbbi fotókon Tamiko gömbölyödő pocakjához tartottad a maflán vigyorgó fejedet, és reméltem, hogy a pici lefoglal annyira, hogy ne kezdd megint merengőn a távolt figyelni; a bánatos kutyaszemek már senkit sem hatnak meg. Remélem, így lesz, én is egyre inkább a kislányomnak élek. Nekem ő lett az első, aki önmaga is képes megtölteni a napjaimat tartalommal. Amire elég nagy szükségem van, az emlékeimből csak aprókat tudok meríteni, javarészük szó nélkül elkacsázott a ködbe.
Még leginkább rád és a beszélgetéseinkre emlékszem. Nem lettünk igazi barátok és ez rajtam múlott. Néha elővesz a lelkiismeretfurdalás, amiért soha nem tudtalak igazán hova tenni, jobban kellett volna figyeljek rád. Nem te maradtál idegen, hanem én a számodra. Pedig esküszöm, kedvellek, egyre jobban és jobban. Bizony isten.

Illusztráció: Caspar David Friedrich – Wanderer above the Sea of Fog

Dok5 (Káró és Emi és –)

Tíz perc az út a megállóig. Az archívum épülete mellett átvágva emeletes, éjszakánként üres parkolóházat nyeldeklő sötét, újabb alkalom az általa nyíló égbolt lehetetlen tisztázására. Aminek ott sem szabadna lennie, útkereszteződés, majd világos ruhaüzlet, kirakataiban őszi kollekció mintadarabjai várakoznak, kockás flanelingek, szövetnadrágok, barnás, sárgába hajló szoknyák, kendők, kötött, horgolt sapkák, fél- és körömcipők, bakancsok: a fekete és fehér bábuk legnagyobb örömére. Szorult hely fűrészbaknak, azon pihenő, bevágott ágnak, töménytelen mennyiségű szétszórt, lógatott falevélnek, elvégre nyilvánvalóan ősz van odabent. A város nyugati részébe tartó járatok eléréséhez a jelzőlámpákkal és zebrával biztosított úttesten szükséges átkelni. Fedett, a téli, akár mínusz negyven fokos hőmérséklet miatt ajtóval zárható üvegkuckóban olyanok is üldögélnek, akik ébrenlétüket illetően bizalmatlanok. Ugyanakkor bólogatnak, hova kerülnek éppen, ahogy szemük ki-kipattan. Van, aki a digitális kivetítőről értesül járata érkezésének körülbelüli időpontjáról, és amikor azt elfogadhatónak tartja, kimegy a megállóban ácsorgókhoz. Néhányan dohányoznak, beszélgetnek, termoszból isznak. Érdemes forgalomról beszélni, percenként terepjárót, kisbuszt, netalántán személygépkocsit látva. Jobbára sofőrökkel, útitársak nélkül. Egyik-másikból, a korai időpont ellenére, hangos zene szól, olykor édeskés illat, marihuánáé érezhető. A busz érkezése, a bérlet felmutatása után érdemes a tervező által 42 percesre előirányzott utazásra leülni. Általában a menetirány szerinti jobb oldalra, aminek akkor sem volna különösebb jelentősége, ha ez a másik oldal lenne. Az épületek kitartóan szürkülő kontúrjai igazolhatnák a döntés kényszerességét, mi több, unalmát, a vezető felöli oldalon sűrűsödő, kelet felé tartó autók fényszóróinak fárasztóan tompa látványával szemben.

Ha az utasok közül valaki hetekig nem mutatkozik, bizakodással vegyes aggodalom tölthet el bárkit. Munkahelyet váltott, tovább alszik. Egy másik, későbbi járaton többen is mosolyogva veszik tudomásul, személyében új útitársra leltek. Ágyhoz kötött, elhúzódó, maradandó, esetleg halállal végződő betegség vagy baleset képzeteit sem könnyű kizárni, ahogy súlyosbodó, alkalmi szerhasználóból rendszeres fogyasztóvá, függővé válva a munkahely elvesztése szolgálhat magyarázatul tartós távolmaradására, eltűnésre. Persze az is megtörténhet, valaki biciklire, rollerre vagy kocsira vált.

A nővérek munkaruhában járnak; edzőcipővel, vidám, bokájukon kivillanó színes és mintás, rajzfilmfiguráktól hemzsegő zoknikkal, hányaveti kardigánokban tesznek mindennapos kísérletet a ruhájuk keltette szorongás oldására. Nyilvánvaló sikerrel: folyton akad, aki szóba elegyedik hármójuk közül valakivel. A kacagás a legjobb. Gyakran, mintha még nem hallották volna korábban, az afroamerikai lányt kérdezik, mégis, ennyi haj hogy lesz képes a kendője alá férni? Ezen minden alkalommal nevet, és ha kitartó a kérdező, pár szóban elmagyarázza. Praktikája elhanyagolható, akárcsak a ráirányuló kérdés. Másról van szó. A nevetésére megy ki a játék; várják, hallani és látni akarják, megjegyezni, saját mosolyhoz mozgósítani. Vagy csupán vágynak elbűvölődni.

Mellényükre, ingükre vasalt logók esetében munkahelyük könnyűszerrel találgatható. Hová tartanak, honnan jönnek, feljegyezhető, otthon kikereshető információul szolgálnak, amennyiben nincs kéznél telefon azonnali tájékozódáshoz, ha valaki nem sajnálja az időt érdektelen kutatásokkal tölteni. Éjjeliőrök, gyorséttermi alkalmazottak, fűrészmalomban, lerakatban, az útkarbantartóknál, reggeles műszakban dolgozók húzogatják a buszon végigfutó sárga zsinórt, leszállási szándékukat idejében jelezve.

Kár volna megfeledkezni a felszállókról, bizonyos megállókhoz bizonyos arcok köthetők.

Feltételezésekbe bocsátkozni, mint mindig, könnyűszerrel lehetséges, mást se, hiszen ránézésre is eldönthető foglalkozású útitárs nem akad több. Másrészről, beszélgetés bárkivel kezdeményezhető, akinek a fülhallgatója nincs bedugva, igazán nem veszi zokon. Így nemcsak munkahelyekről, de ellentmondásos, naprakész időjárás előrejelzésről, sportesemények végkimeneteléről, sorozatok aktuális epizódtartalmáról nyerhetők hasznos és kifogástalan információk.

A belvárost elhagyva – melynek pontosan megragadható határa ebben az esetben amúgy sincs – az egyetem kastélyszerű épülete, később a kórház, egy bevásárlóközpont kelt eleinte feltűnést, különben néhány benzinkúton, büfén és kávézón, azok neonjain kívül kísértetiesen egyforma utcácskák, végeérhetetlen sorokban kertes, kétszintes, fehérre festett faházak váltogatják egymást a derengő fényben, kapukon kilépő, kocsikhoz igyekvő alakokkal. A köd nem hiányzik, igaz, földközelben máris halványul, most, a város széléhez közeledve vattaként akad el a bokrokon, fákon. Nem árt észben tartani, kilométereken keresztül nincsenek lakóházak, helyüket erdőksávok, tisztások veszik át, hirtelen egy golfpálya, ahol is ütővel a kézben, zsákkal a vállon három leszegett fejű, sapkás öregember imbolyog, ki tudja, mióta.

Térképen jelölt, az úti cél éjszakai kikeresése, meghatározása és tájolása és följegyzése közben azonban mégiscsak elsikkadt adat, mi következik. Továbbra is ugyanezen az oldalon falak, tornyok, mesterséges és égbetörő sziklák, finomszemű hálók helyett árva drótszál, kerítés sehol. Üres parkoló, néhány méterrel beljebb komótosan legelő hatalmas, hófehér bölény.

Új keletű övezet, nem marad utas. Amikor megáll a busz, rövidebb-hosszabb sétát követően, meglesz a ház. Lassan érkeznek a többiek, jobbára terepjárókkal. A létrák lekerülnek az utánfutóról, szerszámok, kábelek, vezetékek, kompresszorok a platóról.

 

(Illusztráció: Dale Najarian – Zurich morning )

A bunda

– Apuci, éhes vagyok!
– Hallod? Éhesek a gyerekek.
– És?
– Semmi, felejtsd el!

Mundruc Laji mint a rúgós bicska pattant fel az ágyról.

– Már megint kezded? Menj dolgozni, akkor nem lesznek éhesek.
– Én, dolgozni? – sirült eléje csípőre tett kézzel a melles, csinos asszonyka. – Aztán ki vigyáz a purdékra[1], he, vagy rájuk senkinek sem kell ügyelni? Na de te! Te miért nem melózol?
– Tényleg, miért? – görbült kérdőjellé kajánul Kokó, Mundruc Laji első házasságából született fia.
– Neked kuss! – sziszegte feléje a nyeszlett, itt-ott kopaszodó dádé[2]. – Itt én vagyok a családfő, te taknyos.
– Családfő? Talán piócát akartál mondani – kacagott fel gúnyosan a menyecske. – Hiszen te is csak abból élsz, amit mi keresünk – matatott Kokó varkocsba font haján. – Igaz, hogy nincs állásunk, azért mind hozunk haza valamit. Én a gyereksegélyt, Kokó… mikor mit, miközben te csak a töködet vakarod.
– Mit csináljak, ez van. De ha akarod, máris felakasztom magamat. – rántotta le nadrágszíját a férfi.
– Ennek meg mi baja? – biggyesztette le száját a fiatalasszony. – Hozz neki egy szöget, hátha tényleg felköti magát!

Kokó rötyögve suttyant a szögért, beverte az ajtófélfába, és kíváncsian leste, hogy vágja ki magát az apja, merthogy nem köti fel magát, abban teljesen biztos volt. Mundruc Laji odavitt egy széket, és hurkot kötött a nyakára.

– Megteszem.
– Ej, ne bohóckodj! – elégelte meg a dolgot a fiú. – Szállj le a székről, még mielőtt leesel.
– Nem sajnálsz?
– Nem – felelte Kokó helyett az asszony.
– Én őt kérdeztem.
– Miért? Kellene?
– Jól van, fiam, értem. Azért még kívánhatok utoljára valamit?

A gyerekek tágra nyitott szemmel meredtek a dádéra.

– Apuci, apuci, gyeje velem játszani! – totyogott eléje a legkisebb.
– Hogyne! Kívánj csak! – játszadozott a fiatalasszony mostohafia fülével.
– Akkor szállj le a fiamról a kurva istenit az anyádnak! – vette ki a férfi nyakából a hurkot. – Csak tudnám, miért nem szeretnek ezek engemet!
– Anyuci, éhes vagyok – sírt fel a másik rajkó[3].
– Jó, jó, ne nyávogj! Mindjárt odateszem a pulykát. Amíg megsül, menjetek játszani!
– Pulykát? – csillant fel Mundruc Laji szeme.
– Hát ez ki? Te ismered, Kokó?
– Nem. Kicsit hasonlít a dádéra, de ő biztosan nem lehet, mert felakasztotta magát.

Erre akkorát kacagtak, hogy még az oldaluk is belefájdult.

– Nevessetek csak, nevessetek! Fogtok ti még utánam sírni is egyszer. Karácsonyfa van?
– Hoztál?
– Majd hozok – jött tűzbe a roma.

Lehet, hogy se lóvéja, se becsülete sincs már, azért egy fenyőt még ő is hozhat. Egy picit talán elkésett, de még nincs itt az este. Legfeljebb kivág egyet valamelyik parkból.

– És ajándékot? Hiszen karácsony van, és ilyenkor ajándék is dukál.
– Ajándék? Ajaj!
– Dögölj meg! – komorodott el az asszonyka. – És még te kérded, miért nem szeretünk?
– Rendben van! Halljuk, mit kívánsz?
– Egy bundát. Nutria, nerc, irha… Bármit elfogadok – provokálta a szerencsétlen „családfőt”, tudván tudva, hogy az még egy fát sem képes neki venni.

Hacsak nem vág ki valahonnan egyet. Más gádzsó biztosan meg is tenné érte, ez… Na, ez aztán semmit. Se mersze, se lóvéja, és persze fiatal sem már a dádé. Itt is hagyná simán, ha nem volnának a kölykök – pihent meg a tekintete gyengéden Kokón.

– Egy bundát. Nem rossz. Mást nem szeretnél?
– Azt majd megadja nekem a fiad – gombolta ki mellén a pulóvert. – Igaz, paci?

Mundruc Laji gyanakvóan sandított a nőre, és összeborzadt attól, amit látott.

– Oké, egy óra múlva itt vagyok – kanyarította magára foltos, kifakult dzsekijét.
– Apuci fenyőt hoz! Apuci fenyőt hoz! – kiáltották kórusban a porontyok.
– Nekem meg egy Barbie-babát – így a legkisebb.

A gibernyúz apa kisietett a lakásból, még mielőtt a többi is kívánt volna valamit.

– Sok szerencsét! – süvöltött utána a fiatalasszony – Aztán bunda nélkül haza se gyere, drágám!

Alkonyodott. A magasból kövér hópelyhek hulltak. A férfi elsétált a csillogó-villogó üzletek előtt, és bekukkantott a karácsonyfával díszített házakba. Ma este mindenki ünnepelt. Az emberek ünnepélyes arccal jöttek-mentek, és kellemes karácsonyt kívántak egymásnak.

– Boldog karácsonyt! – toppant eléje hirtelen a hajléktalan Fanni.
– Neked is.
– De kurva hideg van! – húzta összébb magán pókháló vékony kabátját. – Nincs egy kis tütüd?
– Csak adósságom, de abból egy vagonnal.
– Na, húzd meg, és felejtsd el a világot, úgy ahogy ő is elfelejtett bennünket! – kotort elő zsebéből egy hasas butykost.
– Nini, mije van a hölgynek, és még ő kér tőlem piát! – kortyolt a szeszbe. – Hát ez jólesett! Minden jót, hercegnő!
– Ejnye, hova rohansz úgy, hogy még egy puszit sem adsz a Fanninak?
– Máskor, Fanni, máskor. Most nagyon sietek, mert sürgős dolgom van – hagyta faképnél Mundruc Laji a csövest.

Kell az a fenyő, még ha 20 centis is, csak legyen, különben egy hétig sem néz rá a Zsófi. Azelőtt még el-elnézte neki, hogy semmit sem hoz haza, de már egyre többször vartyog azért a büdös stekszért. Micsoda seggfej! Mások kocsit csórnak, ettől meg egy tyúkot sem látunk – szokta volt mondani. Hát most látnak! Na, nem kocsit, csak egy icipici fenyőt – kutyagolt el egy külvárosi parkig. Lássuk, melyik itt a legszebb! – mustrálgatta sorban a fákat. Ez az! – lépett egy sudár, mintegy másfél méter hosszú fához, azzal nyissz-nyessz, már a földön is feküdt. De most aztán sipirc, mert ha meglátja valaki, még bajba kerül ezért! Hóna alá csapta a fenyőt, és kioldalgott a parkból. Jól van, dádé, ezt megcsináltad! – simultak el arcán a ráncok, aztán eszébe ötlött a bunda. Vajon tényleg komolyan gondolja a Zsófi? Talán. Sokkal inkább hihetőbb, hogy csak frozclizza az asszony. Erre lecsillapult, hogy néhány lépés után mégis másképp döntsön: lesz, ami lesz, azért is csór neki egy szőrmét. Nem lesz könnyű, de megéri, ha ezzel visszaáll a becsülete otthon. Mivel jól ismerte a környéket, egy-kettő rábukkant a megfelelő boltra, ahol tévétől a szőrméig mindent lehetett kapni. Már csak az a kérdés, az utcafrontról vagy hátulról törjön a szupermarketbe. Elől szem előtt van, bárki megláthatja. Az épület mögött udvar, azontúl csak a puszta mező. Viszont ezt az udvart – a figyelmeztető tábla szerint – kutyák és villanypásztorok védik – mérte fel a terepet, és kíváncsian leste, mikor rohannak elő a kutyák. De semmi sem történt. Se kutya, se őr, erre közelebb merészkedett. Állt a kerítés mellett egy magas tölgyfa, egyik ága épp az udvarra hajlott. Na, innen már csak egy ugrás az udvar! Be is szökkent szépen. És most hova, merre? Csak akad itt egy raktár, ahonnan megfújhat egy porszívót, DVD-t, akármit! Megteszi az is, ha már bundát nem talál. Hirtelen erős fény villant fel mögötte.

– Segíthetek?
– A  biztonsági őr! – rémült meg a kis Mundruc, hát még amikor a kutyák is előbukkantak a sötétből.

Egyikük ráugrott, a másik megugatta, s csupán az őr szavára húzódtak vissza pár lépésre.

– Vigye innen a kutyáit, mert mindjárt széttépnek.
– Mars! Vissza! Vissza! Szóval mit parancsol? Kávéfőzőt, videokamerát? Van itt minden, tisztelt úr. Jöjjön, megmutatom magának – vezette be a testes őr Mundruc Lajit a csarnokba.
– Engedjen, főnök, én… én tiszta vagyok. Kutasson át, ha nem hiszi, és hagyjon engem futni.

A biztonsági őr megmotozta a romát.

– Oké, füstös, mehetsz!

Mundruc Laji alig hitt a fülének.

– Igazán?
– Igen, a pokolba! – rúgta hasba váratlanul a férfi .

A roma hétrét görnyedt, lélegzete elakadt, s csaknem összerogyott.

– Egy kis ízelítő abból, amit a kapitányságon kapsz még. Halló! Rendőrség?
– Ne, főnök, ne! A Jézusra kérem, tegye el azt a telefont! Meghá­lálom, esküszöm, adok magának…
– Mit? – akadt meg az őr szeme a peches roma nyakán.
– Várjon, hadd gondolkozzak, mert azért maga sem fogad el, ugye, akármit.
– Jól van, füstös, gondolkozz! Na, mire jutottál? – kérdezte, miután Mundruc túl sokáig töprengett.
– Hívja a zsarukat! Nem tudom, mit adjak, mert semmim sincsen. Se pénzem, se posztom, ahogy mondani szokás.
– Szegény ember! – sajnálkozott gúnyosan. – Azért mégis kocsival furikáztok segélyért, törzsvendégek vagytok a bárokban, és aranyláncot viseltek – mutatott a roma nyakában lógó arany nyakláncra. – Vagy ez is semmi?
– Ezt… ezt nem adom. Ajándék. Még a nagyapámtól kaptam emlékbe.
– Márpedig enélkül nem engedlek ki innen – nyúlt sóváran Mundruc Laji nyakához. – Nem szégyelled magadat? Pont szent estén akarsz bennünket meglopni?
– Vigye innen a kezét, főnök! Inkább hívja ide a zsarukat, de ezt a láncot akkor sem adom.

Az őr és a roma átölelték egymást. Egy ideig némán birkóztak, de egyik sem bírt a másikkal.

– Eresz el, dikhenc[4], vagy behívom a kutyákat! – szuszogott a férfi, egyszer csak megbotlott, azzal már zuhant is lefele magával rántva a pehelykönnyű romát is.
– Jól van? – meredt Mundruc rosszat sejtve az őr arcába látván, hogy az meg sem moccan a földön.

De még pihegett, más szóval csak elkábult egy kicsit – lélegzett fel a dádé. Gyorsan kiválasztott magának egy prémet, és kiosont a szupermarketből.

– Mit csináltál, Laji, jaj, mit csináltál? – kiáltott le az égből egy láthatatlan szellem szemrehányón, halkan, hogy csak Mundruc Laji hallja.

Hanem a dádé már semmit sem hallott. Még eszébe jutott a fenyő, amit ott felejtett valahol az utcán. Eh, kit érdekel, ha már itt ez a bunda! – idézte fel magában felesége mellét, száját, s azt a gúnyos mosolyt, amivel kiküldték bundát és karácsonyfát lopni.

– Mennyből az angyal lejött hozzátok – csengett, zengett a tévé, amikor Laji betoppant a házba.
– Hát ez mi, baszd meg! – ámult el az illatos, gazdagon díszített fenyő láttán. – Ezek szerint mégiscsak van fenyő?
– Mennyből az angyal lejött hozzátok – énekelték a tévével sugárzó arccal a kicsik.
– Zsófi, Kokó! Hol a francban vagytok?
– Bent a másik szobában – intettek a rajkók a hálószoba felé.

Mundruc Laji az ajtóhoz támolygott, s elszorult szívvel nyomta le a kilincset. Egyszer, kétszer, hiába, azt bizony kulcsra zárták belülről.

– Zsófi! – bődült el a férfi, s egyetlen rúgással betörte az ajtót.

Kokó és Zsófi egymáson feküdtek. Felül a nő, alul a fiú anyaszült pucéran.

A dádé lelkéből hirtelen kisuhant valami. Nekik menjen vagy ezt a békát is lenyelje?

– Micsoda gennyláda! – rikácsolta vérvörösen a roma nő. – Te nem tudsz kopogni?

Mundruc Laji köpött egyet, és szótlanul visszakullogott az utcára. Egy ideig céltalanul ődöngött, amikor megszólaltak az éjféli misére hívó harangok. Ekkor megtorpant. Egy templom elé érkezett.

– Bemegyünk? – szólalt meg mellette váratlanul a hajléktalan, ráncos arcú Fanni volt.
– Naná! – derült fel a roma arca, mint az ég, amikor a nap kibújik a felhőkből.

Bementek. A templomban kivételesen sok hívő szorongott: magyarok, romák, svábok, ezért az atya ugyancsak kivételesen svábul és cigányul is misézett.

– Milyen jó meleg van itt a templomban! – hunyta le a szemét bágyadtan a „hercegnő”.

A pap Jézus születéséről, a szeretetről, megbocsátásról és hasonlókról prédikált. Mundruc Laji kínosan feszengett, végül Fannira terítette a bundát, és kimenekült a templomból.

[1] Gyerekekre. (cig.)

[2] Öreg cigány. (cig.)

[3] Gyerek. (cig.)

[4] Gebe. (cig.)

Illusztráció: Nicole Wermers – Untitled Chairs

Önmagunkba, mint a téglát

Most elmesélem neked Schuba Sándor történetét.

Egyszer volt, hol nem volt, olyan hajnali három óra körül határozott léptek nesze zavarta meg a Széchenyi tér túlvilági csendjét. Már csak két nap volt hátra az ünnepig, érthető hát, hogy Schuba Sándoron kívül miért nem járt az idő tájt egyetlenegy árva lélek sem a karácsonyi vásár kivilágított faházai között. Azon az éjszakán éppen tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja rótta a város utcáit éjjel-nappal, télen-nyáron, hóban-fagyban, csak mert örömét lelte benne. Szokása volt kivétel nélkül bárkit megszólítani az utcán, leginkább a társalgás szépsége miatt. Egész napját kint töltötte a belváros emberektől nyüzsgő, eklektikus labirintusában, és igyekezett kapcsolatot létesíteni vadidegen férfiakkal és nőkkel, pusztán azért, hogy gyakorolhassa legkedvesebb időtöltését, a felhőtlen cseverészést.
Tudományos fantasztikumnak tűnhet, hogy a mai világban léteznek még a múlt idealistái közé skatulyázott, ballonkabátos, kalapos őrök, akik felveszik a hölgyek elejtett zsebkendőjét, és hangos újságropogtatással állnak a villamosmegállóban, miközben ide-oda biccentenek, kezet fognak, aktatáskát lobogtatva várakoznak a főutca sarkán. És valóban, többnyire a fantasztikum dominál az iménti megállapításban, ugyanis Schuba Sándor soha nem hordott se ballonkabátot, se kalapot. Annál inkább kedvelte a vastag, kézzel készített, enyhén dohszagú irhakabátját a hozzáillő kucsmával. Olyannyira szerette ezt az összeállítást – amely vitathatatlanul kiemelte mélykék szemét –, hogy még nyáron, a legnagyobb kánikulában sem zavartatta magát, büszkén lépdelt téli szereléséhez járó irhamellényében. Mentségére legyen mondva, hogy kigombolva hordta, alatta pedig valamelyik képregényhős emblémáját viselte színes pólói tucatjain. Ennyit a fantasztikumról. A tudományos megállapítás azon része, miszerint úriemberként viselkedik a főutca sarkán, újságot olvas és aktatáskát himbál, biccent, kezet fog – ezek mind-mind igazak voltak Schuba Sándorra, aki ezeket a tiszteletreméltó szokásokat nemhogy nem hagyta kiveszni a város szürke mindennapjaiból, de még rá is tett egy lapáttal saját lénye elengedhetetlen és utánozhatatlan tulajdonságával: a közvetlen társalgással.
Portyái során megszólított bárkit, nemtől és kortól függetlenül, habár leginkább a fiatal, gyönyörű nőket kedvelte. Mert hát valljuk be: ő is csak férfiból volt; szerette a szépet, szerette az izgalmasat, és ugyebár a nők pontosan ilyenek. Az emberek többsége azonban átnézett rajta, vagy elhessegette magától. Olyan is volt, aki megpróbált erőszakhoz folyamodni, csak hogy megszabaduljon végre az irhakabátos úr, számára idegesítő jelenlététől. De szép számmal akadtak olyanok is, akik nyitottan fogadták közeledtét és közlékenységét, s hosszú percekig beszélgettek vele ilyen-olyan, többnyire jelentéktelen, hétköznapi dolgokról, abban a hiszemben, hogy a különc öregurat boldoggá teszik vele.
Hogy mekkorát tévedtek!
Noha Schuba Sándor mindennél jobban szeretett beszélgetni – talán még az irhakabátjánál is jobban –, a különc öregúr sohasem azért kereste a kapcsolatot a járókelőkkel, hogy boldog legyen. Kevés boldogabb embert hordott a hátán a föld a történelem során őnála. Mindene megvolt, és ami nem, az azért hiányzott tulajdonából, mert nem volt rá szüksége. Hétköznapi ember volt, egyszerű igényekkel, akinek a homlokára sohasem vetett árnyékot a búbánat.
Éppen ezért kezdte el unni saját életét. Megszállottan kereste az újdonságot, a különöset, és legfőképpen: a szomorúságot.
Bizony, a szomorúságot. A szomorúság olyan volt neki, mint a borkedvelőnek a jégbor, mint az ételkedvelőnek a Gasztroangyal, vagy mint a szépirodalom szerelmesének a Háború és béke. Ő szomorúságkedvelő volt. Egyfajta ínyenc. Az élet mozzanatainak kulináris híve, aki megszállottan kísérletezett az összetevők (a járókelők) ízvilágával (érzelmeivel), és kedvére volt belekóstolni mindegyikbe, hátha megtalálja a rég áhított, valódi, mélyből fakadó szomorúságot.
Szóval a különc öregúr éppen a Széchenyi téren sétálgatott. Nem emlékezett rá, mióta volt talpon, vándorlásainak kezdete óta egyébként is egybefolyt minden napja. Az idő múlását az égen követte nyomon, szemmértékkel, az évszakok váltakozását pedig a bőrén keresztül tartotta észben. Talán ezért is volt rajta mindig valami irhából készült ruhanemű. Azon a téli éjszakán, három óra tájban, mikor a hajnali köd tejszerű fátylát még nem emelte fel a nap első sugara, Schuba Sándor, tizenkét éve, négy hónapja és huszonhárom napja először úgy érezte, valami baj van vele. A hosszú idő alatt felhőtlen kedvét egyszer sem fenyegette betegség, levertség vagy rossz közérzet. Azon az éjjelen azonban valamiféle változást vélt felfedezni testében. Belül. Egyfajta melegséget, ha úgy tetszik. Csak egy pillanatig tartott az egész, de a hatása annál nagyobb volt. Olyan, mint amikor valaki felhúzza a kocsiban az ablakot, ám mielőtt az üveg végleg befejezné fölfelé araszoló útját, egyszerre éles, fültépő nyikordulást hallat, amitől az ember kizökken a gondolataiból. Néhány perc múlva el is felejti az egészet, ám legközelebb már valamiféle különös érzés tartja fogva tudatalattiját, hogy egy kicsit lassabban kell le- vagy feltekernie az ablakot az adott szakaszon, mert kellemetlen hangot bocsájt ki. Valami ilyesfélét érzett az irhakabátos úr, mikor szállingózni kezdtek a hópelyhek. Furcsának találta, noha a vándorévek alatt jó pár furcsa dolgot tapasztalt. Talán a csontig hatoló – de az irhakabát alá, természetesen, beférkőzni képtelen – hideg, a köd és a szállingózó hópihék együttes hatása volt. Mindez mély benyomást tett Schuba Sándor önfeledt személyére, és attól a pillanattól fogva valami megváltozott benne.
Mialatt a különc öregúr gondolataiba merülve sétafikált a rendhagyó időjárás bájos forgatagában, egy ismeretlen erő, mondjuk a végzet, vagy a misztikus időjárás keze elvetette lelke veteményeskertjében a szomorúság babját. Fúrt neki egy kis lyukat az ujjával, belepottyantotta, betemette földdel, gyengéden megöntözte, és onnantól kezdve a búbánat csírája utat tört magának, és gyökeret vert Schuba Sándor mellkasában. Ő maga ebből az egészből csak egy meleg, majd minden további nélkül szörnyű, mardosó, jeges hidegbe átcsapó érzést tapasztalt. De az a hideg ott is maradt, nem illant el, csakúgy, mint a mindent beborító köd. Az irhakabátos úr órákig a padon ült, s miközben egyre csak masszírozta szúró mellkasát, mélyen elgondolkodott azon: mégis miért történik ez most vele? És akkor, mikor megérkeztek a nap első sugarai, és végre elült a hajnali köd, Schuba Sándort se kínozta tovább az a rejtélyes, hideg érzés.
Fel is kelt azonnal, és a szokásos jókedvvel indult útnak ismét. Úgy gondolta, ez csak amolyan „múló fájdalom” volt, csak beszúrt a szíve, és ennyi. Hiszen már nem olyan fiatal, most töltötte a hatvannégyet, a lábában is érzi már, szóval egyáltalán nem kell az eset csodájára járni – bárkivel megeshet ebben a korban. Fütyörészve bandukolt tovább, habár nyugtalansága korántsem múlt el teljesen. Alig várta, hogy egy kis reggeli csevejre fogékony alkattal hozza össze a sors, s akkor legalább erről a kínos rosszullétről is megfeledkezhet.
A nap hátra lévő részében, szokásához híven, a városban téblábolt, s jobbára szabados életén töprengett. Közvetlen természetének köszönhetően rengeteg ismerősre tett szert az évek során, akiknek a legtöbbje kerülte őt, mondván, túlságosan pozitív egyéniség. Optimizmusa valóban nem ismert határokat, mindig mindenben meglátta a dolog jó oldalát. Kár, hogy az emberek többsége hajlamos elcsüggedni, és még csak bele sem gondol soha, hogy valami jót mindig ki lehet hozni a legnyomorultabb helyzetből is. Ő mindig ezt vallotta, és aki nem volt sült bolond, az meg is értette, kivel áll szemben, ha netán a különc öregúr félbeszakította mondandóját. Az esetek többségében azonban a hallgatóság csak egy kézlegyintéssel adott hangot véleményének, annyit téve hozzá grátiszként:
– Sajnálom, nincs nálam apró.
Ilyenkor fanyar mosoly jelent meg Schuba Sándor szája szegletében, és folytatta útját más, kissé nyitottabb társaság felé. De előfordult olyan is, hogy nem állt el eredeti szándékától, és a durva visszautasítás ellenére sem engedett, sőt, szent céljának tekintette, hogy ha már kéregetőnek nézték, valóban lehúzza a delikvenst.
– Hé, öcsikém, én nem vagyok hajléktalan! Gyere, szagolj meg nyugodtan!
– Dehogy szagolom, normális maga?! Mit akar?!
– Hát, most, hogy így kérded, egy kis apró tényleg jól jönne.
– Az előbb kért. Mondtam, hogy nincs apróm. Hagyjon békén.
– Nana! Az előbb meg sem szólaltam, te mondtad, hogy nincs apród. Azt sem tudtad, mit akarok. Csak meg szerettem volna kérdezni, merre van a buszpályaudvar, erre te hajléktalannak nézel, és elküldesz melegebb éghajlatra – búgta jókedvűen Schuba Sándor. – De mivel nem kérdeztem, van-e nálad pénz, és mivel nem is néztél rám, csak a telefonod pötyögtetted közben, arra kell következtessek, hogy mégiscsak van a birtokodban néhány érme. Megtennéd, hogy megszánsz egy-két százassal? Már csak azért is, mert valóban szegény vagyok, reggel óta nem ettem, ráadásul a büszkeségemet sértetted meg, méghozzá igen mélyen, így ezt a krátert csak egy kis adománnyal tudom befedni, amely… – és így tovább, egészen addig, amíg a szerencsétlen meg nem elégelte a flúgos öreg folytonos zaklatását. Ilyenkor jókedvűen zsebre vágta a pénzt, meghajolt, és másfelé vette az irányt.
Pedig volt félretett pénze. Éveken keresztül a saját és a felesége nyugdíjából élt, aki a halálos ágyán arra kérte, felejtse el őt.
– Sándor, ne törődj a múlttal! Az élet elszáll. Élj meg minden egyes napot! Nyugdíjas vagy, végre időd is lesz rá, hogy azt csináld, amit mindig is szerettél volna. Hogy emberekkel foglalkozz, beszélgess, korzózz, lazulj, világi életet élj. Legalább én sem foglak zavarni közben… Ígérd meg, hogy elfelejtesz!
És Schuba Sándor betartotta az ígéretét. Ötvenkét évesen ment nyugdíjba a rendőrségtől, ugyanabban az évben veszítette el a feleségét. Nem kell lefesteni, mit érezhetett, el tudja azt képzelni akárki. Ám kötötte őt az ígérete. Egész addigi életében szolgált, s most, mikor végre elkezdhetné azt, amiről huszonéves kora óta álmodozik, hogy egyszer végre nyugdíjba vonul, az utcákat fogja járni, és még több tapasztalatot gyűjt a világról, naprakész lesz, minden hírt, pletykát első kézből fog hallani, az új időket nyitottan fogadja, a szlengeket eltanulja, idősekkel sakkozik a gyógyfürdő termál medencéjében – röviden: hogy tiszteletreméltó öregúr lesz, akinek unokája helyett unokája, fia helyett fia lesz az egész város; most úgy kell mindezt véghez vinnie, hogy a nő, hű társa, élete szerelme halott, és a nyirkos, férgektől hemzsegő földben enyészik el egy egyszerű koporsó fenekén.
Mit lehetne mondani? Nehéz volt. Nehéz volt, de az évek alatt megtanulta kezelni a dolgot, és azt hitte, megtalálta önmagát. Már nem gondolt az asszonyra, nem törődött a fájdalommal – minden percét lekötötte az, hogy a jelenben éljen. Haza is csak aludni járt, már ha hazament egyáltalán. Általában sétált, ide-oda, keresztül-kasul, mindenfelé. Ha úgy volt, cigarettát lejmolt, és konyakot ivott az egyik elegáns étterem teraszán, máskor gyorsbüfékben ebédelt, olykor egyik hajléktalan ismerősét és a kutyáját hívta meg egy szendvicsre – tehát túlzás lenne azt mondani, hogy napjai egyhangúan, boldogtalanul teltek, és hogy a veszteség miatt kissé becsavarodott. Nem, erről szó sem volt. Álló nap azért küzdött, foggal-körömmel, hogy örömet szerezzen másoknak. És persze saját magának is. Hogy lelkiismerettel adózhasson a legtisztább élvezet, a hedonizmus totemoszlopának. Carpe diem. Jól csinálta, nagyon jól.
Azon a hajnalon, három óra tájban, mikor elkezdett szúrni a szíve, és a padon ült mellkasát markolászva, arra a következtetésre jutott, hogy az a tizenkét év, amelyet az utcákon töltött, egy idő után már kifejezetten boldogan, és amely nélkül el sem tudta volna képzelni életét, az a tizenkét év hibás. Hiányzik belőle valami. És már ízlelgette is a választ, de akkor a nap felkelt, a köd felszállt, ő maga pedig megkönnyebbült, a fájdalmas, hideg érzés nélkül kelt fel a padról, és folytatta útját, igaz, nem oly derűsen, mint addig, de kifejezetten jó kedéllyel.
És aznap – valószínűleg a hajnali események hatására – a megszokottnál jóval több embert szakított félbe. Nagyon nem is emlékezett, kiket-miket, miről beszéltek, hányan voltak, és a többi. Csak annyi maradt meg benne, hogy ide-oda rohangál a hóesésben, békésen összeverődött társaságok, turbékoló gerlepárok, régi ismerősök bizalmas beszélgetései között utazgat, és időről-időre elhajtják, vagy ő maga megy el, mert hallgatósága elképesztően tág, merev szemekkel bámulja őt. De ő csak folytatta, rohant ide, caplatott oda, itt egy kis ilyen, amott egy kis amolyan, ez a téma, az a téma, mígnem egyszer csak a főutca közepén nem találta magát, a hideg kövön ülve. Nem tudta, mi történik. Forgott körülötte a világ, az emberek távolodó-erősödő hangja monoton zúgássá vált fülében, homlokán a kemény mínuszok ellenére is kiütött a veríték. Elhatározta, hogy rendbe szedi magát.
A legközelebbi étterem felé vette az irányt. Bent barátságos meleg és egy kecses pincérlány fogadta, pár perc múlva pedig már egy erős körtével a hasában, forralt borral a kezében ült egy tál gőzölgő tyúkhúsleves fölött az ablak melletti kétszemélyes asztalnál.
Az ebéd lassan telt, a gondolatok vadul kavarogtak fejében. Feldúlt lelkiállapotban volt, és nem értette, miért. Tudta, hogy a köddel kapcsolatos, hogy a mellkasi, szúró fájdalom is közrejátszik benne, és hogy valamiről megfeledkezett – de ennyi, és semmi több. Nem ugrott be neki semmi más, csak ezt a három dolgot ismételgette unásig, rögeszmésen.
A leves után felkelt, kiment a mosdóba, hogy megmossa az arcát. Óráknak tűnő percekig tanulmányozta magát a tükörben. Feje búbján már kopasz volt, de hátul még fejedelmi acélszínben pompázott a haja, amely most borzasan kandikált az ég felé. Vastag lencséjű, kerek szemüvege mögül véreres udvarban egy pár tengerkék, nyugtalan szempár nézett vissza rá. Örökké mosolygó szája szélén most is ott ült a csibész vonás, de arcának belső aggodalomról tanúskodó ráncai elvonták róla a figyelmet. Befejezte a mosakodást, megitta a forralt bort és kiment rágyújtani. Egy idő után feltűnt neki, hogy újra elkezdett szállingózni a hó, és hogy a füst, amelynek útját mindig figyelemmel kísérte, most mintha eltűnt volna, hiába kereste, nem látta, hova száll, ékes bizonyítékaként annak, hogy újra beborította a várost a köd. Esteledett. Lemondóan csóválta a fejét, és éppen elnyomta a cigarettát, amikor a szíve tájékán újra visszatért a szúró, hideg érzés. Kétségbeesetten rohant a főutca tejszínű áramában, a szállingózó fehér pihék között; úgy zihált, mintha egy gyilkos üldözné, mintha a nyomában lenne, és elmebeteg kacajával a hátát karistolná, mert az jobban vág, mint az a hatalmas kés, amelyet a kezében szorongat.
Egészen a padig rohant. A padig. A hajnali pihenőig, ahol kiheverte fájdalmát, amely most, úgy tűnt, a korábbinál sokkalta erősebben tért vissza. Időközben az összes bódé kinyitott: a levegő telis-tele volt a sült gesztenye, a forralt bor, a pácolt csülök, a főtt káposzta, a lócitrom, a szalmabála, a pálinka, a gumicukor, a kürtőskalács és még ki tudja, mennyi minden más ingerlő illatával. A szagok és a zsúfolt tér ellenére is nyugtató hatással volt idegeire a lassú hóesés. Csak arra koncentrált, és az idő mintha lelassult volna körülötte. A szürke, ködös háttérben csöndes, lassan szállingózó pihéket látott maga előtt. A világ megállt. Végre nyugodtan lélegzett, és azt kívánta, bárcsak mindig ez a tiszta, ünnepi béke venné körül.
Azután először a fahéj, majd az alma, és sorra egymás után a vásár többi illata is felerősödött, csakúgy, mint a zsivaj, és rosszulléte minden addiginál erősebben tért vissza. Hol a hasát, hol pedig a fejét fogva görnyedezett a padon, és keservesen nyomorultul érezte magát. S ekkor, nyomorában, félájultan, az öntudatlanság küszöbén, mélyen mellkasába lógó fejjel, alig hallhatóan suttogva a feleségét szólította.
– Irénke…
A szó formát öltött, megtöltötte a levegőt, a teret, s talán még az időt is. A világ lelassult, érzékei elmosódtak, testi fájdalmai elnémultak. Az a drága, szent szó, amelyben benne volt tizenkét év néma fájdalma, most hangosan kimondatott; az az elfeledett, varázslatos név, amely most úgy hangzott, mintha azt mondta volna: élet.
Pedig életről szó sem volt, tudta jól. Hogy is lehetne, mikor Irénke már tizenkét éve a temetőben nyugszik? Ám a válasz valahogy nem érdekelte. Csak tudta, érezte, hogy amit elfelejtett, amit el kellett felejtenie, az most visszatért, és többé nem hagyja el. Szeretett feleségének emléke most már mindig vele lesz. Érezte. Elkíséri, míg oda nem ér, míg le nem eresztik őt is a hideg, nyirkos földbe, egy egyszerű koporsó aljába, s rá nem hajítják a földet, hogy elfedjék vele testének romlandó mivoltát.
Schuba Sándor, az örökifjú, az optimizmus két lábon járó példája, aki tizenkét éve nem volt szomorú, úgy zokogott azon a padon, mint egy kisgyermek. Az öröm könnyei voltak, azok peregtek fényes, kék szeméből. S mintha a természet is meg akarná tartani ezeket a tiszta, gyöngéd könnyeket, a decemberi hideg megfagyasztotta a cseppeket, éppen azután, hogy legördültek volna a szemüvege alatt mindig mosolygó szája felé, talán azért, hogy eltehesse őket emlékbe, hogy mindig emlékezhessen arra az emberre, aki tizenkét évnyi boldog feledés után rájött, miért szép és sokkalta boldogabb emlékezni, mint elrejteni azt, ami fáj.

A lány szájtátva bámult az irhakabátos úrra. Nem fázott, pedig hideg volt: órák óta ült a padon, sapkáját és vállait jótékonyan elfedték a szálldosó hópelyhek, és azt is érezte, ahogy könnyeinek maradékát megfagyasztja a levegő. Éppen úgy, mint Schuba Sándorét – éppen úgy, ahogyan azt az imént elmesélte neki a különc öregúr.
Mélyet sóhajtott. Vacogott. A bundás úr kigombolta kabátját, átkarolta a vállát, és ráterítette a meleg ruhaneműt. A lány még mindig őt bámulta, percek óta nem pislantott. A különc öregúr türelmesen hallgatta, mit mesél a lány csöndje. Úgy érezte, meg tudta győzni, s ez így van jól. Nem bánta, hogy vacsora helyett leült mellé, és vigasztalni kezdte zokogásában. Nem bánta, hogy meghallgatta, mi bántja. Ahogy azt sem bánta, hogy elmesélte neki Schuba Sándor történetét. Azt a történetet, amelyet ő sem ismert több, mint két nappal ezelőttig, amikor is az egészet átélte éppen ezen a padon, itt, ahol most a karjában tartotta az összetört lányt, és ahol most mélyen elmerültek a gondolatok kútjában.
Nincs is ennél szebb: rájönni, hogy a feledés megmérgezi az embert, míg a végén őrületbe nem hajszolja. A fájdalmat be kell építeni önmagunkba, mint a téglát, hisz ami egyszer már megsebzett minket, az többször nem tud, a fájdalmat pedig örömmel kell megszilárdítani, habarcsként használni, s mikor ez a két végletes ellentét, a szilárd fájdalom és a gyengéd, puha boldogság érintkezik, olyan elpusztíthatatlan, áthatolhatatlan falként tárul fel szemünk előtt, amelyet többé nem dönthet le senki és semmi, még önmagunk sem, és amelyet más néven csak úgy hívnak: lélek.
Erre gondolt a különc öregúr, amikor a lány megmozdult. Hozzábújt, jó szorosan, szinte érezte, ahogy fiatal szíve lassan megnyugszik, és már nem ver olyan ütemtelenül, mint előtte. A lány rámosolygott, megpuszilta borostás arcát, majd azt súgta áhítattal:
– Köszönöm.
Azután felállt, és lassú, kimért léptekkel eltűnt a köd sűrűjében. Nem nézett vissza. Az irhakabátos úr pedig elmosolyodott, feltápászkodott és begombolkozott.
– Talán még látjuk egymást – mormolta maga elé.
Majd ő is elindult az ellenkező irányba, és ugyanúgy, mint előtte a lányt, lassan őt is elnyelte a szakadatlan hóesés.
Körvonalai még akkor is ott lebegtek homályosan a köd és a hóesés közepén, mikor már régen az igazak álmát aludta az otthonában.
És álmában a feleségével táncolt.

(Illusztráció: He Cares – honor card )