Szirom Elemér hétfő reggel nem nézett a tükörbe. Ezt pár napja határozta el, de csak ma reggel sikerült a fürdőszobában is elkerülnie, hogy a mosdó fölötti tükörbe pillantson. Nem azért nem akart tükörbe nézni, mert azt gondolta, annyira rosszul néz ki, hogy a látvány nagyon lehangolná. Jóképűnek látta magát, annak ellenére, hogy gyerekkorában csúfolták elálló, kajla füle miatt. Felnőtt korára kikerekedett feje harmonikusan ellensúlyozta ezt a kis hibát, és már büszke volt fülére, ezek a vitorláim, így mindent meghallok, sőt sokkal jobban, mint a fejre simuló fülűek. Kancsal szemmel született, a kamaszkorban elvégzett korrekciós műtét ellentétes hatást eredményezett, két szeme, ellentétes irányba mozgott, ő ezen is nevetett, pókszemem van és szinte 360 fokban, panorámaképen látom, a világot. Az orra sem volt mindennapi, nagy hadvezérek, arisztokrata családfők, híres és hírhedt alakokhoz hasonlította magát, fent hordta, szó szoros értelmében, görbe, húsos orrát, ez férfias, és nem szégyellt beletúrni széles orrlyukaiba, még taknyos se vagyok, állapította meg. Alsó ajkán sötét színű szemölcs. Nem kell ide szépségtapasz, MM, a világhírű színésznő ajka fölé helyezte a fekete pöttyöt. Szerinte a természet tudja, mit, miért csinál.

Egyik reggel borotválkozás közben a tükörből francia filmszínész nézett vele farkasszemet, hirtelen a neve se jutott eszébe, csak az, hogy nagyképű alak, akinek még Romy Schneider sem volt elég jó nő. Míg a néven gondolkodott, kezével megérintette az orrát, és a tükörben azt látta, hogy az ujjai a saját orrán mozognak. Abbahagyta a borotválkozást, lemosta az arcát és kiment a fürdőből. Sokat ivott az este, emlékezett vissza. Munkahelyén nevettek rajta, hogy csak fél arca borotvált. Másnap a fürdőszoba tükörből Paul Newman nézett rá, világító, kék szemével. Elemér meg se mert mozdulni, és amikor ingatta a fejét, a tükörben látszó figura is ugyanazt tette. Kirohant a fürdőből, leült a nappaliban és azon gondolkodott, mit csinált azelőtt való este, hát bizony megint a haverokkal iszogattak, mert mióta Jolán elhagyta, nem nagyon akaródzott neki hazatérni munka után.

Harmadnap újabb filmsztár nézett rá, majd egyre idősebb figurák bukkantak fel a tükörben, Belmondo markáns, ráncos arca tűnt elő. Akkor ez azt jelenti, hogy ő halad a halál felé. Aztán egyre fiatalabb színészek néztek rá, végül a Pál utcai fiúk egyik amerikai főszereplője mosolygott rá. Visszafelé megy az idő és akkor ő úgy szűnik meg, hogy még meg sem született. Csak az mentheti meg, ha nem néz többet tükörbe.

Úgy járt-kelt a városban, hogy a csillogó kirakatokat is elkerülte, ahol véletlenül megpillanthatta volna magát. Kidolgozott egy technikát, ha mégis megállna egy kirakatnál, akkor milyen szögben helyezkedjen el úgy, hogy alakja semmiképpen ne tükröződjön.

Egy ismert üzlet kirakatában messziről elolvasta a kézzel írt szöveget, Elköltöztünk. Azelőtt borok és ételek plakátjai álltak ott. Most modellvasút tartozékait látta, Kisgyerek kora óta szeretett volna vasútmodellt. Ahogy a szokásos pozícióban állt, a tükröződő kirakatban, rávetülve női sziluettet látott, hasonlított Jolán alakjára, derékig érő haja nem szőke, hanem vörös volt. A nő kezével gesztikulált, látta finom ujjait, ahogy végigsimít a haján, és volt ebben a mozdulatban egy kihívó gesztus, mintha rá nézne, pedig nem láthatta Elemért, ahhoz, hogy tükröződjön a kirakatüvegben a háta mögött kellett volna állnia. Megfordult. Senki sem volt az utcán.

Haza ballagott és nem bírt megszabadulni a látványtól. Másnap ebédszünetben ismét arrafelé ment, de nem mert közel menni a kirakathoz. Néhányszor még próbálkozott a következő napokon is, de csak távolról figyelt. Egy hét múlva bement az üzletbe. Megajándékozza magát egy kezdők számára összeállítható modellvasúttal. A vakítóan fényes, napos utcáról belépve az üzletbe, azt hitte, hogy káprázik a szeme a sötétebb helyiségben. Előtte a vörös hajú nő állt, csillogó zöld szemmel. Mit parancsol, kérdezte mosolyogva. Elemér most látta, hogy a nő alakja tükröződött a kirakatüvegen, miközben biztos volt benne, hogy nem bent az üzletben állt. A nő türelmesen mosolygott. Gyerekének kellene, kérdezte kis idő múlva. A férfi csak rázta a fejét, Akkor talán saját magának vásárolna, nem szégyen az, én a kisöcsémnek is vettem, akinek pont olyan füle van, itt megállt a nő mondat közepén és elpirult. Ne haragudjon, de az öcsém tényleg hasonlít magára, mióta anyánk meghalt, én viselem gondját, vagány srác, biztos szívesen segítene magának összerakni az első asztalt, az a legizgalmasabb. Elemér érezte, hogy mindkét fülcimpája vérvörös, a nő tett feléje egy simogató mozdulatot, de a férfi elhúzta a fejét. Holnap visszajövök, mondta, addig átgondolom, most azonban vennék mégis egy apróságot. Azt nem átgondolni kell, én szívesen bemutatom működésükben a modelleket, van a hátsó teremben erre lehetőség, de ehhez idő kell, ha munkába kell visszamennie, akkor ez most nem megfelelő. Igen, így van, holnap inkább munka után jönnék, de addig is megvennék valamit. Van külön csomagban pl. olyasmi, hogy váltó? A nő nevetett, máris csomagolom és várom holnap. Ötkor zárunk.

Másnap Elemér korábban eljött munkahelyéről, járta az utcákat a közelben, nem mert öt óra előtt bemenni az üzletbe. A nő ugyanolyan mosollyal fogadta, Alba vagyok, be se mutatkoztam, és arcon csókolta a férfit. Elemér, Szirom Elemér vagyok. A nő felnevetett, gyöngéd férfi lehet, ilyen névvel, és nem az Elemérre gondolok. Nekem meg az Alba név tetszik, éppen azért, mert ellentéte a gyönyörű vörös hajának, az apja nem gondolt erre? Nem ismerem az apámat, de anyám szerint, aki már pár éve halott, rá, vagyis apámra hasonlítok. Hasonlít valakire, akit sose látott, fénykép biztosan van róla. Nincs, az anyám mindent elégetett, és akkoriban az okiratokra nem tettek fényképet, próbáltam megkeresni, de nem jutottam semmire. Mégis gyakran látom őt, illetve elképzelem, és ami érdekes, egy ilyen férfit láttam magam előtt, mint Ön, vagyis te, ilyen arcot még sose láttam. Maga, vagy te, Alba, udvarolsz nekem? Ilyesmi velem sose történt eddig. Én meg sose mondtam ilyesmit senkinek, illetve az öcsémet sikerült meggyőznöm arról, hogy ne zavarja a kajla füle. Akkor most menjünk a bemutatóterembe. Esetleg felhívhatnám az öcsémet? Elemér bólogatott.

Alba, első látogatásakor Elemér lakásában, a fürdőszobából kijőve váratlanul azt kérdezte, ki halt meg? Elemér nem értette a kérdést. Olyankor szokták letakarni a tükröket, amikor meghalt valaki. Nem halt meg senki, vagyis elhagyott a feleségem és elvált tőlem, de nem ezt gyászolom. Furcsa dolgokat látok a tükörben, miközben borotválkozom. Mit látsz? Nehéz elmesélni, megrémisztett, talán azt gondolhatod, hogy pszichopata vagyok. Nekem mindent elmondhatsz, én is sokat fantáziálok, tudod mit, gyere, nézzünk a tükörbe mindketten. Elemér vonakodott, félek, hogy az után nem állsz velem szóba. Az nem fordulhat elő, a kisöcsém is apaként bír téged, láthattad. Igen, nagyon kedvelem, mindig szerettem volna egy fiút, erős, jóképű, okos gyereket, az öcsédet szívesen örökbe fogadnám. Hát ez nagy baj, mert a csomag része vagyok én is, akkor el kell venned engem feleségül. Én nem mertem ezt sok hét után sem megkérdezni. Alba oda húzta Elemért a széles fürdőszobatükörhöz és lerántotta róla a terítőt. Ott álltak egymás mellett és Elemér magát látta Alba mellett. A nőt gyengéden kicsit kitolta a képből. Akkor is ugyanazt látta. Önmagát.

 

(Illusztráció: Arvydas Martinaitis: Rabbit Ears )

 

Jean-Antoine hétfőnként a Tuilériák kertjében időzött. Passzióból üldögélt a nagy szökőkút körül. Hátradőlve az egyik zöld székben a felhők formáját kémlelte. Nevető, táncoló alakoknak tűnt valamennyi. Egyszer egy farkast formázóra lett figyelmes. Percekig nézte, míg egyszer csak mintha tovatűnt volna.

‒ Ez csupán egy légköri jelenség. Honnan lehetne már igazi? Csak a félcédulások meg az indiánok hiszik, hogy ez jelent valamit. Te egyik sem vagy, Jean-Antoine ‒ mondogatta magában.

Persze az észlelés csak nem hagyta nyugodni. Azután valahányszor kiült a kedvenc helyére, az eget kémlelte, hátha ismét sikerül megpillantania az ordast formázó felleget. A bárzongorista egyébként keddtől vasárnapig a Le Petit Parisien falai között mulattatta a nagyérdeműt. Korábban már meséltem róla, csak sajnos sokáig egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Abban a szegletben ült, ahol ma már egy modern zenedoboz áll. Az ember bedobja a pénzt, kiválasztja azt, amit hallani szeretne, megnyomja a gombot, és három perc elteltével ismét veheti elő az aprót. Persze, amikor még ő foglalt ott helyet, érzésből és emlékezetből dolgozott. Estéről estére a terem hangulata alapján alakította a repertoárját. Olykor kiszólt egy-egy vendégnek, és megkérdezte őket, hogy mit is hallanának. Illemből tette, mert szinte kérdés nélkül tudta a törzsvendégek kedvencét. Érkezésükkor és távozásukkor is meglepte őket egy-egy melódiával. Valahogy rendre eltalálta. Ezért is szerették annyira. Saját kedvence Count Basie amerikai jazz-zongorista volt, aki egy éjszaka, egy koncertjét követően beült a helyére. Pont akkor, amikor ő épp otthon a gyomorrontásával küzdött. Évente legalább kétszer elmesélte Jules-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy pont példaképe fellépéséről maradt le.

‒ Góre, azt az ülőpárnát azóta is őrzöm. Bekeretezve lóg az előtérben, hogy aki betér, az rögtön rákérdezzen: Miért van neked egy ülőke a faladon? Rajtad kívül főnök ezt senki sem érti. Meg különben is… Sokszor mondják nekem, hogy mit szeretek abban az amerikaiban, amikor csak négy-öt hangot használ. Pfff… Szeretném én látni az ő kezüket úgy táncolni a billentyűkön. Az persze már nem megy. Mindnek csak a szája jár – idézte fel a zenész.

Azon az egy rosszulléten kívül egyetlen egyszer sem hiányzott. Ha haláleset volt a családjában, akkor sem maradt távol. Amikor az édesapját elveszítette, akkor az ő tiszteletére játszott. Amikor pedig az édesanyja szenderült öröklétre, akkor szinte csak érzelmes melódiákat szólaltatott meg. Sokszor tett úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig olykor vérzett a szíve. Persze a vendégek előtt szinte sosem mutatta. Nem is igazán érdekelte volna őket, hiszen mindenki elvolt a saját bújával, bajával vagy épp örömével. Olyan is akadt azért, akivel igazán összebarátkoztak. Ilyen volt Nicolas, a cukrász.

‒ Egy dupla konyakot a művész úrnak – szólt oda az őszes cukorműves a pincérnek.

‒ Köszönöm, mester. Ám ha nem vagyok túl szemtelen, akkor egy szelet dobostortát is kérnék. Persze, kifizetem – vágott vissza.

Volt, hogy percekig áradozott kedvenc nyalánkságáról.

‒ Lelki szemeim előtt látom a vékony piskótalapok közé rétegezett, csokoládés, vajas krémet. Rajta az aranybarna, karamellizált dobostetővel. Istenem… Nem tudok betelni vele – ábrándozott szinte nyálcsorgatva Jean-Antoine.

‒ Áh, a párizsi krém. A legenda szerint azért lett pont ez a neve, mert Dobos C. József megtudta, hogy nekünk, franciáknak is tetszik. Azt mondta: ha nekik jó, akkor nyugodtan lehet párizsi krém a neve – magyarázta Nicolas.

A muzsikus később elvitelre is kikért belőle, hogy maradjon hétfőre. A Tuilériák kertjében, a megszokott helyén ücsörgött. Falatozás közben megint a fellegeket nézte, hátha ismét megpillanthatja azt a különlegeset a farkas képében. Mindhiába… Csupán nevető és táncoló alakokat látott, ahogyan előtte oly sokszor. Amint az utolsó falatot is lenyelte, a káprázat tovatűnt. Neki pedig eszébe jutott, hogy lefekvés előtt még ki kell vasalnia az ingét, hiszen holnap már megint kedd lesz.

 

 

– Működésképtelen szobor

Az egész azzal kezdődött, hogy egy októberi péntek délután rosszul léptem, és elestem. Lassan, tompán ereszkedett a testem a fekete aszfaltra. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Slow motion-ben láttam a végtelen, sötétkék eget, a felettem hulló sárga leveleket, hallottam a város kakofón zaját és néhány eltévedt sirály vergődő szárnycsapását. Egy adott ideig minden a megszokott rend szerint működött körülöttem, majd néhány pillanat alatt, hirtelen bomlott meg számomra az univerzális egyensúly. Megtört az egész, és kicsiny, pulzáló időszilánkokká esett szét önmagam valósága. Félelem, könyörgés és semmihez nem fogható tudattalan éberség vett körül, valamiféle szakrális önmegadás, hogy én most, hic et nunc zuhanok, és ennek így kell lennie, semmit nem tehetek ellene.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Az orvos közölte, ez teljes bokatörés. Műteni kell, majd hat hét gipsz és gyógytorna. Semmi sietség. Most nincs rohanás. Nincs terhelés. Csak a puszta létezés. Fekszem  a kórházi ágyon és látom magam előtt a baleset előtti önmagam. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Olyan, mintha egy tőlem független filmet néznék, amelyben tudom, hogy a főszereplő nem én vagyok, de mégis, kiköpött másom, mondhatni klónom, a képeken megjelenő asszony. Csendben nézem azt a valakit, aki a néma filmkockákon megállás nélkül éli katonásan beosztott mindennapjait a munka, gyerekek, háztartás dimenzióinak háromszögében. Ez a valaki főz, mos, bevásárol, vizsgáztat, részleget vezet, mindenféle meetingekre, időpontokra és szülői értekezletre siet. Az élete örökös rohanás, egyedül, két gyerekkel, határidős munkákkal, vállán pihenő magányos álmokkal.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Ketten gipszelnek. Egy orvos és egy nővér. Mindketten kékben. A gipsz fehér cseppjei itt-ott megülnek a ruháikon, mialatt csendben csavarják a lábam köré a fehér folyadékba mártott gézszalagot. A talpamat felfelé nyomják, hogy ne mozduljon majd ki a bokám a kívánt szögből a gipsz börtönében. Egy orvos és egy nővér. Olyanok, mint a szobrászok. A gipsz súlya a földhöz szegez. A falon velem szemben egy tükör. Belenézek. Szent metamorfózis, de ez is én vagyok: működésképtelen, egy lábon álló szobor.

– Ablaküveg

Tegnap gipszelés után hazaküldtek. Most várakozom, hogy mikorra írnak ki műtétre. Zavar, hogy szinte semmit nem látok az októberi lombok karneváljából, a szomorú ro  zsdabarnából, sárgából, vérvörösből és lilából. Az év tizedik hónapját szeretem a legjobban. Október. A kiteljesedés gyönyörűsége az enyészet előtt. Az ágyamat az ablak felé fordítottuk, hogy ha már a fákat nem láthatom, legalább az eget nézhessem. Szeretem az eget nézni, főleg hajnalban, amikor a felkelő nap vérnarancs lángokat borít a világra.

 Az ablak mögül nézem a felhőket és a csapatokban vonuló vadludakat. Az üveg egy transzparens fal, amin keresztül számomra a külvilág jelenleg elérhetetlen. A hajnali fényt figyelem, ahogy lassan kúszik keresztül a szoba falán, a jobb sarokban kezdi, aztán szép lassan átöleli a falat és megpihen az ajtófélfán. Mindennek árnyékot ad, sejtelmes világot varázsol a falra, amelyben finoman látszik a párnahalom, a mankók árnyéka és a testem körvonala. Kint a szomszéd az erkélyen nyugtalan mozdulatokkal sepreget. Valószínűleg siet. Ő ma reggel része a világnak, én viszont hiába, bent, de mégis – kívülrekedtem.

Azt is mondhatnám, hogy a bokatörés nem véletlen baleset volt, hanem egyszerűen csak rendszerhiba. Bárcsak visszaforgathatnám az időt… Eddig volt egy megszokott valóságom, amiben éltem (?) – éltem. A rendszer eddig működött. Reggel az óra fél hatkor csörgött, kávé, ébredés, ébresztés, az iskolatáskák be vannak pakolva, remélem, nem hagyok itthon semmit, hol a töltő, hol a zokni, hol a házi feladat, mit viszel ebédre, megetetted a macskát, lekésem a buszt, már hív az ügyfél, adj egy puszit, mielőtt becsukod az ajtót… Az anyák élete egy bizonyos idő után olyan mint egy bonyolult, olajozott gépezet, amit csak ők tudnak teljes kapacitásban irányítani. Anya bokatörése most ennek a szeretetcsavarokon nyugvó gépezetnek főtengelytörését jelenti. Minden kibillent a helyéről, minden akadozik, olykor szét is esik.

 Mindig azt mondtam, hogy a titok a részletekben rejlik, ez esetben például a csontokban. Egyetlen fragmentumba beleremegett az egész gépezet. Hallottam, ahogy a csontok törnek.

– Párnák

Próbálom megtalálni a legjobb pozíciót, bár nem sok választásom van. Hatalmas párnahalmok vesznek körül, olyanok, amelyeket gyerekként láttam a nagyszüleimnél a tisztaszobában. A kis szatmári faluban a Szamos partján, a fenyőkkel és  orgonabokrokkal körülvett sárga Kádár-kocka egyik szobájában rendre halomban álltak a párnák az ágyon, kék takaróval borítva. Én mindig azt játszottam, hogy az érintetlen, kék takarós ágy maga az óceán. Önfeledten ugráltam benne, képzelvén azt, hogy úszok.

Most a jobb lábamat öt párna támasztja alá, és hallom, ahogy a fiam a konyhában próbálja megmelegíteni a maradék levest. Csörömpöl, egy kicsit ideges. Húga, állandóan azt szajkózza, hogy azt nem úgy kell, anya nem így csinálja…  Anya semmit nem csinál úgy, mint pár napja. Anya most semmit nem tud csinálni. Csak vár.

Közben próbálom újra és újra lejátszani az esés láncszemeinek folyamatát. Azzal a gondolattal is eljátszom, hogy leállítom, kimerevítem a pillanatot, mint a Mátrix-ban. Fejben újra és újra átpörgetem annak az októberi napnak a kazettáját, hátratekerem a képzeletbeli szalagot, talán törölhető az az egy pillanat. Persze tudom, ez nem lehetséges, még csak az kéne, hogy elveszítsem itt a józan eszemet!

Amúgy a zuhanás maga nem fájt, hanem az utána beálló egyszemélyes csönd. Az én csöndem volt fájó. Az én generál pauzám életem szimfóniájában, és a ráeszmélés, hogy akkor most mi lesz ezután?

– Via dolorosa

A szemeim alatt sötét karikák ülnek, mert már második éjjel nem tudtam aludni a görcsökben rámtörő fájdalomtól. Reggel hétkor hívtak a kórházból, hogy nehogy egyek és igyak, mert több mint valószínű ma, az este folyamán a North York General-ban megműtenek, de azért még délben újra felhívnak majd, hogy hányra menjek. Számolom az órákat, néha megtorpanok. Nem félek, de mégis.  Az ágyon egyensúlyozva próbálom összepakolni a kis csomagomat, ha ne adj`Isten, esetleg tovább kellene maradnom. Csak apróságok, hálóing, tisztasági dolgok, mindenesetre. A mankóval már elég biztosan járok, de azért még megszédülök, amikor felállok, a sok gyógyszer végett. Én ennyi mindent életemben nem szedtem, mindenféle pirulák bódítanak, hogy ne fájjon.

A tolószékben már csak magamba roskadva bírom elviselni a fájdalomgörcsöket. Összehúzom a testem, amennyire csak lehet, és kizárom a külvilágot. Csak arra koncentrálok, hogy nevemen szólítsanak végre, és a tolószékből valami ágyféleségre fekhessek, mert már nehezen bírom. Most is József Attila jut eszembe “zúg a fejem, gondom s fájdalmaim kicifrázva” ez bizony most fáj, nagyon.

Az ágy, amiben a folyosón tolnak puha, szinte megváltás a tolószék után. Előbb az ideget bénítják el a combomban. Hallelujah, micsoda kiváltság, én is nézhetem a procedúrát az ultrahangos kijelzőn keresztül, és közben rácsodálkozom, hogy mennyi háló, mennyi erezet alkot egyedi térképet a testben és, hogy mi megy végbe a húsban, milyen üzenet szaladhat az idegeken át egész az agyvelőig, mialatt forgatják bennem a cérnavékony tűt, hogy elérzéstelenítsenek egy ideget. Az orvostudomány lenyűgöz. Anyám is orvos volt. Barna hajú, fehér köpenyes angyal, de őt semmilyen medicína nem tudta megmenteni.

Csend van és nyugalmat árasztó fehérség, minden olyan szépen és plasztikusan hűvös. Pár pillanat, és nem érzem a lábam. Mintha egy tőlem teljesen független végtag lenne. Elnézem az ajtón a rezidensek nevét, a nővérek beosztását, az éjszakai és reggeli váltások kedves üzeneteit a műanyag táblán “Hey, it`s cold outside, have some soup tonight!”

A műtőbe érve széttárják karjaim. Egyikre az életfunkciókat mérő gépet kötik, a másikra már nem emlékszem, hogy mit. Öten-hatan mozognak körülöttem, mindenki bemutatkozik. Nem tudom megjegyezni a nevüket. Közben arcomra tesznek egy kék maszkot, és azt mondják, lélegezzek mélyeket. A körülöttem lévőknek hirtelen fehér szárnyuk lesz. Tudtam én előre, hogy ezek az emberek itt valójában mind angyalok.

– Ébredés

Arra ébredek, hogy nagyon szomjas vagyok. Hiába, a test nem hazudik, önálló gépezetként funkcionál. Érdekes szomjúság ez, amit érzek, egyfajta belső szárazság, olyan, mintha még a nyálkahártyáim is porból lennének, testem pedig idegen tárgyként veszi körül belsőmet. A nővér ad egy kis vizet. A hűvös cseppek lassan gurulnak le a szám sarkából az államig, nem tudom megkülönböztetni a könnycseppektől.

A lányom nevét ismételném, de nem tudom kimondani. A szám sarka balra húz, nyelvem nem forog, csak a külvilág számára érthetetlen hangokat adok ki “mmmihhhi”, próbálom újra, nem megy, “áájhh kehhn t-taaaak, oooo, taaak, keent taaak” és hullanak a könnyeim az ijedtségtől. Úgy érzem, testem egésze cserben hagyott, mintha be lennék zárva egy börtönbe. Az agyamban kérdések zakatolnak, hogy mi történt, segítsenek, beszélni akarok, ki akarom mondani a lányom nevét, a fiam nevét, de nem tudom, csak órák múlva tisztul a beszéd, habár itt-ott akadozik, de él a szó, mely még mindig fáj és rekedt a cső miatt, amit az altatásnál a torkomon keresztül lenyomtak.

A láb, amelyben eltört a bokacsont most érzések nélküli fehér teher. Nem érzem, sőt, mozgatni se tudom. A gipsz puha gézzel van körbetekerve, felülete makulátlan, mint a frissen esett hó.

Hazaengednek. A mankóra támaszkodva körbenézek. A lakás ugyanaz, de mégis más, az ágy ugyanaz, de mégis más, a mosogató mellett az agyagbögre ugyanaz, de mégis más. Még ott van a peremén a piros rúzsom lenyomata. Minden ugyanaz, és minden más.

– Gyerek

Kamasz gyermekem a kezét nyújtja, hogy segítsen felállni az ágyból. Egy apró  mozdulat az egész, de benne van a szerepek felcserélése. Segít mankóval járni. Végig jön mellettem, nehogy elessek. Eszembe jutnak az első lépései, ahogy biztattam, hogy kicsiny lábaival bátran jöjjön felém, bármi történjék is, én elkapom.

– Fürdés

A testem elárult. Kiadta minden titkomat. Egyik napról a másikra kiszolgáltatott. Olyan lettem, mint egy gnóm. A bal lábamban, ami jelenleg a mindenségem pillére, égő izomláz fejlődött. A jobb láb, a gipsz alatt, titokzatos metamorfózison megy át. Asszimetrikus lettem.

A zuhanyzóban, csak ügyetlen szobor a széken ülő test. Most a fürdés a legszemélyesebb szégyen. Segítség nélkül nem megy. Ez az alapvető rituálé, a fürdés, védtelenné tett, mint egy újszülöttet – bár ők még nem éreznek szégyent.

A tisztálkodás minden lépésénél -ez most ironikus, hiszen csak ugrálni tudok a mankóval egy lábon – az angyalok vigyáznak rám. Ők mosdatnak, de mégis félek, hogy elcsúszok a csempézett padlón.

 Ez már a tizenkettedik nap. Belenézek a párás tükörbe. Egyre kevésbé látom önmagam.

– Időtlenség

A gipsz kényszerzubbony a börtönné lett  lakásban. Nincs türelmem. Csak várakozom a semmiben. Az idő elvesztette folytonosságát. Súlyossá vált és nyomaszt.

A napfelkelte és a naplemente közötti különbséget a fény szögének változása jelzi. Csodálom a fényt, ahogy reggel beözönlik az ablakon, estére pedig észrevétlen távozik. Van, hogy egész nap egyedül vagyok, nem szólok senkihez. Szótlanul mosdatom arcom a fényben. Így lélegzünk mi ketten, én és a fény.

A szétfolyó időt csak banális rutinok törik meg. Mosdó, reggeli, gyógyszer, alvás, ebéd, mosdó, gyógyszer, alvás, vacsora, mosdó, gyógyszer, alvás… és kezdődik az egész elölről.

Azt mondják, pár nap múlva lehull az első hó. Az első havazás rituális megtisztulás. Kislánykoromban anyám mindig kiment az erkélyre, amikor az első hó esett. Kezébe vett belőle egy kicsit, és az arcomhoz dörzsölte, hogy szép legyen a bőröm, és hogy olyan férfit találjak majd, aki szeret. Bárcsak én is hozhatnék a lányomnak egy kicsit az idei első hóból! Bár az is lehet, hogy ideje megtörni ezt a babonás tradíciót. Nekem nem jött be. Sajnos.

Látom az eget az ágyból. Egyre szürkébb, egyre sötétebb. Hallom, ahogy a fák lombjait fújja a novemberi szél. Az ágak egyre kopárabbak, a levelek suttogása már nem olyan kellemesen selymes, mint volt, októberben. Tizenkét nap alatt még kifinomultabb lett minden érzékszervem. Főleg a hallásom.

Az ágyon könyvhalom. Mindenfélét összeolvasok. Karinthy naplójától kezdve kortárs írókon át egész a Bibliáig. Lassan már beleszédülök a betűkbe. Nem is tudom mi hiányzik. Valami meghitt figyelem talán, egy pillantás, egy kézfogás ami nem aggódó, nem sajnáló, nem ítélkező, hanem óvó és megértő. Egyszerűen szerető. Van telefon, van képernyő, kapcsolatot tudok tartani a világgal, de ez a hiány mégis más. Belesajdul a lelkem. Fáj.

– Éjjeli szobafogság

Nehezen tudok megmozdulni. Semmi nem jó, csak aludnék, de legtöbbször rosszat álmodom. Biztos a sok gyógyszer teszi. Miután felriadok, némán figyelem a plafont. Az ágy mellé támasztva őrködik mellettem a két mankó. Tárgyak, de mégis részeimmé váltak. Nélkülük sehová nem tudok eljutni a lakásban. Nem a testem valói, hanem szükséges eszközeim, bár megingok velük itt-ott, amikor a végüket takaró szürke gumik sírós, nyikorgó hangot adnak ki a parkettán. Félek, hogy újra esni fogok.

Hallottam, ahogy törtek a csontok.

Egy helyben fekszem a hátamon. Próbálom elképzelni, vajon hogy nézhet ki most belülről a bokám. Vannak benne csavarok és lemezek. Milyen szépen cseng a diagnózis neve: fractura malleoli lateralis. Malleoli -elmosolyodom- ha nem tudnám mi ez, még táncra is perdülnék ezen kifejezés hallatán, vagy kiénekelném magamból, hiszen olyan szép dallama van, belekiabálnám az éjszakába:  malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis…

Volt egy álmom. Pontosabban van egy álmom. Már évek óta szeretnék befizetni egy flamencotanfolyamra, de mindig halogattam, pedig itt Torontóban nem is egy híres flamencotáncos tart rendszeresen workshopokat. Néha feltűnik a közösségi médiában egy-egy pár perces előadás. A legutóbbi, amit néhány napja már törött bokával láttam, teljesen magával ragadott.

Egy idős flamencotáncosnő ül a széken. Lábában ősi erő, ahogy fekete cipőjével a padlóra dobbant, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá – ollé! Tapsol, aztán hirtelen megáll. Ujjai kecsesen mozognak a sötét háttérben. Ősi istennő, láthatatlan szálakból fonja a sors fonalát. Pillanatnyi néma csend, majd énekelni kezd. Hangja fájó és rekedt, mintha a világ összes fájdalmát szeretné megénekelni pár percben. Több arca van. Ő a mater dolorosa, az elhagyott szerető, a szülő nő és a halál karjaiban búcsúzkodó öregasszony.

Ahogy éjjeli szobafogságomban elnézem ezt az idős nőt, azt kívánom, bárcsak olyan lennék majd nyolcvanakárhány évesen mint ő. Bárcsak lenne majd bennem is annyi erő, hogy fekete cipőmben dobbanthassam lábammal a földet, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá, aztán mély levegőt vennék, és énekelnék.

Elénekelnék megannyi fájdalmat. Az árváét, az özvegyét, a betegét, a megcsalt szeretőét, a mater dolorosáét, a magányosét, a megvertét, a megalázottét, a kirekesztettét, a halál karjaiban búcsúzóét. Malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis… csörögnének még egy utolsót bokámban a csavarok és a lemezek, mint a kasztanyetták. Micsoda ünnep lenne…  Igazi haláltánc.

 

Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.

Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.

Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.

– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.

Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.

– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?

Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.

– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?

Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.

De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.

– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.

– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.

Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.

No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!

A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:

– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.

– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.

-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:

– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:

– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.

 

Párizs volt, így patkányok is voltak. Ők kísérték Madame L’Espanaye-t, ahogy sietett a holdfényes éjszakában. A patkányoknál csak az embereket rühellte jobban. Úgy érezte, akárki néz rá, tudja, mit tett, és mélyen elítéli érte. De honnan is tudták volna.

A pénzt előkészítette, a poggyászokat bepakolta, már csak lányát, Camillát kellett előkerítenie. Megesküdött rá, ha még egyszer elszökik, a fülénél fogva ráncigálja majd haza. De úgysem lesz legközelebb.

Ahogy előre sejtette, a közeli parkban rátalált, valami suhanc gavallér társaságában. Camilla könnyei az ajkára folytak, úgy könyörgött, hadd maradhasson Henrivel, de Madame L’Espanaye nem hallgatta, még rá se nézett, csak kezénél fogva húzta magával. A pattanásos fiú megrettenve vonult vissza.

A Morgue utcai lakásra érve a lány belefáradt a könyörgésbe. Becsapta maga mögött az ajtót, míg Madame L’Espanaye egy mély sóhajjal a kanapéba dőlt. Másnap reggel elindulnak. Ezt eldöntötte. Azt viszont még nem tudta, mi lesz, amikor végül megérkeznek Firenzébe. Vajon kijön majd értük Paolo? Hogy jutnak el Sienába? A fiókba nyúlt az egyik levele után, hogy újra megnézze a címet. Piazza Salimbeni 3. Piazza Salimbeni 3. Meg kellett jegyeznie.

Bele se gondolt még, hogyan fogja elmagyarázni lányának az új életüket. Bemutatni Paolónak. Annyi mindenbe nem gondolt még bele. Azt sem tudta, mi lenne veszélyesebb, ha itt maradnak férje temetéséig, vagy ha el se mennek rá. De már késő volt gondolkodni ezen. Holnap elindulnak.

Kinyitotta a vasládikát az iratokkal, majd behívta Camillát. Leültette a kanapéra.

− Nem hagyom itt Henrit – tiltakozott a lány, s újból előbújtak a könnyei. Madame L’Espanaye-t fojtogatta a fülledt szoba. Ablakot nyitott. – Minek beszélek, maga sosem volt szerelmes. Nem értheti meg. – Erre felkapta a fejét. Camilla észrevette. – Ne tegyen úgy, mintha szerette volna apámat! Elviselték egymást, legfeljebb.

− A valódi apádat holnapután ismered meg. Paolónak hívják – mondta, s ezzel kivette Camilla iratait a ládából. A lány szótlanul meredt rá. – Korán kelünk, hogy elérjük a vonatot Milánóba, ahol átszállunk Firenzébe. Paolo ott vár majd ránk. – Hirtelen magabiztossága ezt a hézagot is kitöltötte. Ott lesz Paolo. Még szép, hogy kijön értük.

Camilla még mindig kerek szemmel bámult maga elé.

– Figyelsz rám egyáltalán? – intett oda neki Madame L’Espanaye. A háta mögül kicsapódott az ablaktábla.

 

 

Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.