Képeket nézegetek az ötvenes évek Amerikájáról: hatalmas hűtőszekrények, makulátlan konyhák, rendíthetetlenül mosolygó háziasszonyok. Minden azt hirdeti, hogy a technikai fejlődés és az anyagi jólét az összes emberi problémát megoldja majd.

A képek láttán Ray Bradbury 1953-ban megjelent könyve jut eszembe. Odalépek a könyvespolchoz, és leemelem a Fahrenheit 451-et. Rég volt a kezemben, pedig egykor milyen fontos volt!

Amikor egy könyvet újra kézbe veszek, nemcsak a történettel találkozom újra, hanem azzal az emberrel is, aki akkor voltam. Megállok a ceruzával aláhúzott mondatoknál, összeolvasva őket kirajzolódik, mi volt fontos, mi változott meg bennem, mit őriztem meg. 

A kötet főszereplője, Guy Montag tűzőr egy jövőbeli társadalomban, ahol a könyveket betiltják és elégetik – csak felidegesítenék, felzaklatnák az embereket –, az olvasás pedig tiltott, üldözött, gyanús dolog. Mégsem Montag lett e kötet legfontosabb szereplője a számomra, hanem egy fiatal lány, Clarisse. Az ő képe rajzolódik most is ki a lángok mögött. Ma is kívülről fújom a sorait: „szeretem a fejemet hátravetni… így… s hagyni, hogy az eső belehulljon a számba. Olyan íze van, akár a bornak. Megpróbálta már?” Látom a háttérben, egy ágyon heverve Montag feleségét, Mildredet is, altatóktól kábultan, a faltévék duruzsolását hallgatva. Montag e két nő között őrlődik. Mildreddel él, de leginkább már csak elviselik egymást – egyre inkább Clarisse szemével kezdi nézni a világot, és azt érzi: hozzá van köze. 

Mildred irtózik a csendtől, a gondolkodástól, életét telezsúfolja hangokkal (vagy inkább zajokkal), képekkel, mégis alig történik vele valami. Napjai a falakat beborító képernyők előtt telnek, a műsorok szereplőit a családjának nevezi, Montaggal közös múltja pedig lassan elmosódik. Már arra sem emlékszik, hol találkoztak először. Nem egyszerűen felejt, hanem valódi élményei sincsenek, amelyekből emlékek lehetnének. Az egymást követő ingerek azonnal kiszorítják egymást, semminek sincs ideje leülepedni benne. Mintha a saját élete is csak keresztülhaladna rajta.

Ha Bradbury ma írná meg ezt a regényt, Mildred könnyen lehetne egy középkorú férfi is, aki egész nap videókat néz, algoritmusok által kiválasztott tartalmakat fogyaszt, online vitákban vesz részt, és estére már fogalma sincs, mivel telt el a napja. Bradbury az ötvenes években már pontosan látta a képernyők meghatározó szerepét, azt azonban még nem tudhatta, hogy a közös műsorok helyét idővel személyre szabott világok veszik át: mindenki a saját hírfolyamában él, saját – leginkább virtuális – közösségeket talál. Annyi minden vesz körül bennünket, hogy közben szinte fel sem tűnik, mi az, amiből egyre kevesebb jut. A „sok” eltakarja a hiányt.

Clarisse más ritmus szerint él. Sétál, megáll az esőben, nézi a holdat, követi a falevelek mozgását, meghallja azokat a neszeket, amelyek a többiek számára rég beleolvadtak a háttérzajba. Makacsul ragaszkodik ahhoz, hogy minden érzékszervével kapcsolódjék a világhoz. Látni akar, de igazán, hallani, megszagolni, megérinteni. Talán ezért olyan zavarba ejtő a többiek szemében egy olyan társadalomban, ahol már a séta is gyanús. 

Kellemetlen kérdéseket tesz fel: „Magának nem tűntek még fel kinn a mezőn a hetven méter hosszú reklámtáblák? Tudja, hogy ezek a táblák régebben legfeljebb hét méter hosszúak voltak? Csakhogy a kocsik most oly gyorsan iramodnak el mellettük, hogy ezeket a táblákat hosszában el kellett nyújtani, különben senki se vette volna észre őket.” 

Ezért képes Montagot is kizökkenteni.  

Olyan maradt, mint egy gyerek, aki belemegy minden pocsolyába, aki sárból is várat épít, és egy bogár vagy egy falevél képes hosszú percekig is lekötni őt. Aki egyszerre két valóságot tart fenn: tudja, hogy a homok az homok, de „most” fagyi, süti vagy vár. Tudja, hogy a bot az csak bot, de „most” kard. Ez nem jelenti azt, hogy összetévesztené a valóságot a képzelettel, hanem inkább azt, hogy a játék idejére a képzelet is a valóságának része lesz. Maga a cselekvés – a gyúrás, formázás, kínálás, az, hogy meg lehet kínálni a mamát vagy a mackót – pedig fontosabb, mint a végeredmény. Az idő nem pusztán egymást követő percek sora, amelyet ki kell tölteni vagy hatékonyan kell felhasználni. Egy kavics, egy felhő is képes sokáig lekötni a figyelmét. Clarisse is így él, Clarisse is ilyen. Nem gyerek, és nem is gyerekes. Abból a látásmódból őriz valamit, amelyből a művészet is táplálkozik. 

Clarisse nem írt verset, nem festett képeket, a regényben nem szántak neki hosszú életet sem, mégis kapott valamit a halhatatlanságból, tovább él bennem – és Montagban is. Most pedig olvasni akarok, ledőlni a fűbe ráérősen, aztán kitunkolni a serpenyő aljáról a flekken zsírját (se flekken, se zsír nincs persze ebben a pillanatban), rendes kenyeret enni, és olyan barackos gombócot, amilyet utoljára a nagymamám készített. Porcukorral megszórva. Ha három nappal rövidebb lesz az örökkévalóság, azt sem bánom.

(A novella először az “Olvasat” online folyóiratban jelent meg 2026-ban.)

„Nincs test, mely kívül lenne a természeten.” 

(Nádas Péter: Planetáris hipokrízis)

– Megkapta, szerkesztő úr a kéziratot? Olvasta? – kérdezte a telefonban a szerző.

– Ja, itt van előttem, letőtöttem. Fogom óvasni, kis idő még, aszt majd írok, hogy hogy’ lössz.

– Várom az értesítést, viszlát.

– Viszlát – mondta a szerkesztő unottan, majd elkezdte olvasni a verset.

Közben vakarózott, mert reggel már nem volt ideje zuhanyozni az albérletében, amit háromhónapos kaucióval szerzett meg és alig egy hete lakik benne, dobozok közti ösvényen jár, az egyik miatt nem nyílt a fürdőhelyiség ajtaja. Különben is mindegy. Nem szagolja senki már, fél éve vált el. Nyílt az ajtó, belépett a fiatal kolléga, vakkantott egyet, majd ő is leült az asztalához.

– Nem tudom mért nem lehet home office-ban dolgozni, ezt otthonról is lehetne csinálni – nyitotta meg a munkahelyi csevejt némileg kényszeredetten. És unottan – pedig még csak fél tizenegy volt

– kérsz kávét, vagy már ittál?

– Nyom’be a gonbot nekem is. A gép elkezd pöfögni. – Ezt a verset átkűdöm neked, óvazsd e’ és hebegjé valamit…

A fiatal kolléga leült a képernyője elé, lassan kortyolta a kávéját, és elmerült az ismeretlen szerző versében. Görgette le és föl az egérgombot, állítgatta a word méretét, hogy rendesen lássa a szöveget:

*

B és M

M a gótikus torony tövében várt.

Háromnegyedet kongattak,

a bronz rezgései szétterültek a tér kövein.

Nem fog késni – gondolta.

Ilyen korán

nincsenek turisták, fagylaltárusok.

A tér sarkában

lassan kinyitották

a kávéházat.

Meghívom majd egy kávéra, sütire,

vagy amit szeretne – határozta el M,

miközben megsimította öltözetét.

A tér északi bejáratánál feltűnt

az előre megbeszélt élénk színekben,

M rögtön megismerte. Elindult felé.

Nem tervezett semmit,

ahogy a pillanat hozza.

– Szia.

– Helló, nem késtem, ugye,

közben eltette fülhallgatóit.

Igyunk valamit, ott van egy kávéház.

Mindketten kicsit zavarban voltak,

furcsa volt az ismerkedésnek ez a régimódi üteme,

erős kontrasztban állt fiatalságukkal.

M kávét és kalácsot rendelt, B ugyanezt.

Majd egymásra néztek,

először, szemtől szembe.

Itt folytatódhatna a sztori,

lassacskán kimondott mondatokkal kísérten,

de nem ez történik.

M megfogja B kezét, ujjbegyei

birizgálják a bőr pihéit, a kommunikáció

bőrkontaktuson keresztül történik.

Csak elmerülnek egymás szemében.

A bronznyelv ismét

megüti a harangot.

A zengés visszatéríti M-et a jelenbe.

Menjünk – mondja. B megfogja a kezét,

és miután ez az ő városa, vezeti M-et.

A szobában félhomály, vágyuk felfénylik

és beragyogja a kicsi teret,

hogy még évek múlva is marad a visszfényből.

Mintha egész eddigi életük

most nyerne értelmet,

ahogy az ajkak, a testek egyesülnek.

B és M

már több évtizede

együtt élnek.

Hogy kommersz-e ez a történet,

a névadástól függ,

kedves Olvasó.

*

– Na mit lácc? Te érted? – kérdezte a szerkesztő, kissé félrefordulva, a másik íróasztal felé. Közben a szemközti téren a fák ágait rázta a szél, úgy tűnt rosszra fordul az idő.

– …érdekes. Valaki egyszer azt mondta egy ilyen versre, hogy „érdekesíti magát” – de ez nem úgy „érdekes”, hanem attól, hogy a magyarban nincsenek nyelvtani nemek – morfondírozott a fiatal kolléga.

– …én eszt nem is vettem észre rögtön, csak másodszorra kesztem el ezen bajmolódni. Ez egy buzivers, vagy mi? He?

– Szerintem ez mindegy. Arról szól, hogy két ember találkozik és egymásba szeretnek, majd aztán együtt is élnek. Az mindegy, hogy ki milyen nemű.

– Ez kicsit se nem mindeggy. Nem löhet a nedves óvasót megtéveszteni…

– …ez nem megtévesztés, hanem a szerző kihasználja a nyelv tulajdonságát, hogy nincsenek nemek. Ezt piszok nehéz lenne pl. indoeurópai nyelvekre áttenni…

– …ez sose fog megjelenni Indiában. De lehet, hogy nálunk se.

– Nekem tetszik, és másra is utal még – próbálja befejezni a beszélgetést a fiatal kolléga.

*

Három nap múlva csörgött a telefon a szerkesztőségben.

– Halló…, igen, Ön az… igen…, még nem döntöttünk, Hívni fogom. Viszlát.

Ekkor lép be a főszerkesztő, kezében egy boríték.

– Kaptam egy levelet – egy kevéssé ismert költő írja, hogy küldött nekünk verset és arról is ír, hogy küld egy kis támogatást a lapnak…, örökölt…, ja, hogy pont azt a verset nézed?

– Igen, egész jó a vers, nagyon izgis, ahogy azon rugózik, hogy a magyar nem hasznájja a nemeket, nem löhet tunni, hogy buzi-e vagy nem… ez most fut…, asszem beveszem most a számba…

A fiatal kolléga a kávégép mellől visszafordulva kérdezi a másik kettőtől:

– Kértek kávét?

– Akkor közlésérett? – kérdi a főnök.

– Közlésérett – és kicsit még vakarózik.

A Kineret-tó mellett, Izrael, 1991

Micsoda elképzelés, németeket hozni zsidók közé? Ilyet is csak zsidó képes kitalálni. Valaki okos a parlamentből. Akik a füvet akarják legalizálni a seregben. Katonáknak marihuána, soát túlélő zsidóknak németek. Kábítószer minden mennyiségben. Cipi egy pillanatra beletép saját hajába, hogy jelezze, őrültségnek tartja a fiatal németek idehozatalát. Vastagon rúzsozott szája nevet, nem igazán mérges. Élvezi, hogy ugráltatja a német személyzetet, de örömet nem okoz neki.

Az étkező törtfehér, világoskék árnyalatai kifakult izraeli zászló színeit idézik. A furnér lap asztalok, a könnyű, műanyag székek kizárják az intimitást. Közössági és racionális, mint minden az országban, amit maguknak teremtettek ötven év alatt.

Az elmúlt napokban már érezhető volt a közeledő nyár. Még jólesik a melegedő nap, de néhány hét múlva elegük lesz a forróságból. Évről évre hamarabb unnak rá az új esztendőre, mintha az egyre sűrűbben ismételné a megelőzőket. Talán csak azért érdemes újra belefogni, hogy minél hosszabb idő kerüljön fel a sírkövükre. Talán ez is a verseny része, mint egész addigi életük. A túlélésért. Akkor, ha majd szokás szerint, csak a kibírhatatlan hőségtől lehűtött szobájukban érzik elviselhetőnek az életet, elkerülhetetlen, hogy az évekre gondoljanak. Azokra, amelyek elmúltak, és azokra, amelyek még előttük állnak. Ha állnak?

Dehogyis, éppen ez kell ezeknek, és a német fajtájuknak. Dora komolyan beszél. Érezzék ők is azt a megalázottságot, amit mi éreztünk. Mindkét nő arcát mély barázdák vésték keményre, és az izraeli nap festette sötétre. Sokkal sötétebbre, mint ahogyan születtek. A ráncokat holt tengeri krémekkel töltötték fel, és azzal próbálták visszavilágosítani a bőrüket is eredeti árnyalatukra.

Nekik semmi közük ahhoz, ami velünk történt. Azért vannak itt, mert jóvá akarják tenni azt, amit a nagyszülőik elkövettek. Shay megengedőbb a nőknél. Nem az ő bűnük a vilniusi gettó, folytatja. Nem ők ölték meg a szüleimet. A húgomat sem, teszi hozzá, amint egy pillanatra maga előtt látja a szép, örökké tizenhat éves arcot. A húga hiánya mindig jobban fájt, mint a szüleié.

De, éppen nekik van közük hozzá, akik azt hiszik, hogy ezzel jóvá tehetnek bármit is. Azért vagyok, hogy gyűlöljem őket, azért léteznek, hogy gyűlölhessem őket. Figyelmeztessenek arra, meggyilkolták azokat, akiket szerettem. Rajtuk vezetik le a felelősségüket a Németországban maradt többiek. Őket küldték villámhárítónak. Az ő pofájukon a legvastagabb a bőr. Azt hiszik, a gyűlöletünket ők vezetik el, valahová a föld alá, a mi halálunkkal, ha majd eltemetnek.

Ne olyan hangosan csörömpöljön. Otthon is dobálja a tányérokat? Dora az asztal mellett álló lánynak beszél. Gerda úgy néz ki, ahogyan német iskolákban, német tankönyvekben, a népi németeket ábrázolták a két világháború között. Szőke, kékszemű, két copfba font, vállig érő hajjal. Erős, kisportolt vállakkal és gömbölyű csípőkkel, ami könnyedén képes kihordani a magzatot. Szándékosan néz ki így. A vezeklés része ez is. Az ő vezeklésének. Tudatosítani az öreg zsidókban, hogy ő, a minden porcikájában német lány az, aki kiszolgálja őket. Lehet, hogy annak a szónak, hogy vezeklés semmi jelentése sincs a héber nyelvben?

Dora, te sokkal hangosabb vagy, mint ez a kislány. Shay mosolyog. Régóta ismeri. Dora vad, és szép volt, amikor a háború után megérkeztek Erecbe. Nagyon vad, és nagyon szép. Olyan, amilyennek az izraeli fajtát, az alapítók elképzelték. Dora maga volt a testet öltött izraeli. A példakép, hogy ilyennek teremtette Isten Izrael gyermekét. Nem túl magas, fekete szemű, és fekete hajú. Valamikor lobogott utána a haja, ahogyan a Vilnius melletti dombokon futott, csakhogy mindenki láthassa. A gettóban kopaszra nyírták, és többé nem növesztette meg. Izrael földjén sem.

Ha Shay akarta volna, az ő felesége lehetett volna. Egyébként Shay is lehetett volna az új zsidó megtestesülése. Ereje, alkata, szívóssága és elképzelései valóra váltása szerint. Csak az a vadság hiányzott belőle, ami Doraban volt. És az taszította is. Nem sokáig maradtak együtt Izrael földjén. Jól ismerte Dora férjét. A harcot is, amit egymással vívtak, Dora és a párja.

Shay állt a nő mellett a sírnál, amikor néhány éve eltemette a férjét. Néhányan azt hitték, újra összejönnek, hogy mindketten egyedül maradtak, de, úgy tűnik, egyikük sem változott eleget.

A nők jiddisül beszélnek az ebédlőben, hogy a németek is megértsék, akik a reggeli után a kibuc étkezdéjében az asztalt szedik le az öreg zsidók után. Shay héberül szól közbe. Ő nem szereti az efféle beszédet. Azt különösen nem, hogy a németek még értsék is, hogy mit beszélnek róluk.

Dora, nem az ő feladatuk visszahozni a halottakat. Nézz rájuk, nem ők vitték el a mieinket.

Én is azt mondom, nézz rájuk. Az ő nagyszüleik éppen ilyen szemlesütve teljesítették a parancsot, amikor gettóba tereltek bennünket, mint ahogyan ezek teszik a dolgukat. Mi különbözteti meg a szemlesütött és a nem szemlesütött parancs teljesítést egymástól?

Honnan tudod, hogy ennek, aki itt az evőeszközöket szedi le előtted, a nagyapja nem maga is parancsot adott arra, amire nem akarsz emlékezni.

Én mindenre akarok emlékezni, éppen úgy, ahogyan te. Csak nem hiszem azt, hogy ezek a gyerekek bármiről is tehetnek. A németek, különösen az országuk nyugati felében az elmúlt évtizedekben jól oldották meg azt a feladatot, hogy ne ismétlődhessen meg a múlt.

A múlt mindig megismétlődik. A Tóra meg a többi régi írás, mind teli van azzal, hogy ellenségeink mindig újra és újra az elpusztításunkra törekedtek. Csak az erő nyelvén lehetett velük beszélni. Én nem ismerem annyira azokat a szentnek nevezett írásokat, de azt tudom, mert tanultam, hogy mindig is így volt. Mások vagyunk, és ezt nehezen viselik el mások.

Shay legyint. Annyiszor keveredett már vitába Doraval, meg a többiekkel. Nem mindannyian gyűlölnek annyira, mint Dora, de többé-kevésbé mindannyian egyetértenek abban, hogy a németeknek ez kijár. Csak azt kapják tőlük, öreg zsidóktól, amit megérdemeltek.

*

A Jordán partján, nem messze Yardenittől, ahol a Genezáreti-tóba ömlik, Gerda a víztől feljebb, az út mellett ül. A part itt meredekebb. Németországban is sokfelé ilyen a part. Csak itt nagyobb a felhajtás. Hiába, nagy kincs a víz. A zsidók meg hajlamosak mindenhez legendát szőni.

Nehéz elképzelni, ami itt történt, hogy Keresztelő János megmerítette Jézust, aki keresztvíz alá tartotta a fejét.

Távol-Keleti csoport kászálódik le a buszról és beáll a sorba, hogy a folyóhoz érve a csoportvezető által felkért fürdőmester vízre hajtsa az utasokat kiosztott fehér lebernyegben, és elmondja az evangélista igéit. Amit a part menti csempékre a világ népeinek nyelvén kiírtak. „Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a Galileai Názáretből, és János megkeresztelte Őt, a Jordánban. Amint feljött a vízből, látta, hogy megnyílnak az egek, és a Lelket, mint galambot leszállni rá. Az égből szózat hallatszott: „Te vagy az én szeretett fiam, Benned kedvem telik.”

Gerda érti azt, miért ez van ide írva, de olyan magától értetődő itt, hogy elveszíti azt a jelentését, amit pedig tulajdonítani szeretne neki. Semmi szentséget nem érez a levegőben. Éppen ellenkezőleg, az is, ami a szívét eltölti, minden alakalommal, amikor az ideje engedi, hogy eljöjjön ide a munkából, itt végképp szertefoszlik. Mégsem adja fel. Talán a fák, talán a víz, talán önmaga miatt. Mert szeret itt ülni. Vérében érzi a történelem lüktetését. Egy olyan történetet, ami, ha nem is végződött szépen, mégiscsak felemelő, ami arról szól, mégiscsak érdemes. Nem tudja, hogy mi az, ami érdemes. Megszületni, élni, létezni, embernek lenni, bízni, a fene sem tudja? De hogy értelme van a dolgoknak. Igen, érdemes arra gondolni, hogy van valami értelme annak, hogy van.

Körbe tekint, az elé táruló képről eltávolítja az embereket, csak kontúrokat hagy nekik, a vonalak között minden átláthatóvá válik. Így hihetőnek tűnik az is, hogy valóban történt itt valami. Nem mintha hívő volna. A hamburgi kikötő környéke, ahol felnőtt, nem a vallási áhítat, és nem a vallási képmutatás földje. A zsidó Marx szocialista képzetei ott hamar követőkre találtak. Családja nem felmenőit tartja nyilván, hanem azt, hogy mindig a szocdemekre szavaztak, mióta szociáldemokrácia létezik Németországban. Ki tudja, meddig lesznek baloldali eszmék német földön?

Hat hónapja él Izraelben, sokfelé megfordult. Legkevésbé a zsidók szent helyein. Rettegéssel tölti el a gondolat, hogy német lába olyan helyekre vezesse, amelyeket zsidók szenteltek meg és történelmük részévé tettek. Pedig emiatt jött. Hogy bőrén érezze a zsidók szentségét. Nem a zsidóktól irtózik, saját germán énjétől retteg. Attól, hogy a maga übermenschnek mondott vére nem való ebbe a környezetbe. Az szentségtelenítené meg a helyet.

Van egy titkos gondolata. Nem mintha ismerne szent szövegeket, de olvasta Ruth könyvét. Szereti a romantikus történeteket és az azokból készült mozit. Az idegen asszony történetét. Még otthon, olyan éjszakákon, amikor nem tudott aludni, magát látta, ahogy gömbölyödik a hasa, benne zsidó férfi fia, aki elhozza a megbékélést. Persze huszonévesen már kinőhetne az álmokból.

Megütközve bámulja a sűrű egymásutánban érkező buszokat, turistákat. Akik hadseregként lepik el a folyóvölgyet, és gázolnak bele a vízbe, mintha valóban megtisztulva léphetnének partra. Új emberként, akiket Jézus valóban megvált. A zsidó Jézusé, ahogyan azt az otthon lakói többször megjegyezték, ha német volt a közelben. De megváltásnak nyomát sem látja. Nem változott semmi, azóta, mióta maga is látja, hogy a Jordán völgye zarándokoknak nevezett turistákkal telik meg nap, mint nap. Pedig így van kétezer éve, és szemernyit sem lett jobb a világ.

Persze a kibuctól, ahol a többi némettel dolgozik, sokat nem várhat. Bűn és vezeklés. Ezt a nevet adta annak a projektnek, amiért idejöttek a huszonéves németek. A néhány éve egyesült, újra nagy és hatalmas Németország polgárai. Mindenki az újra egységes Németország lázában ég. A nagyság úgy hullott az ölükbe, hogy arra senki sem készült. Talán nagyszülőik a leginkább, akik emlékeznek Németország nagyságára. Az egyenruha teremtette magabiztosságra. Amit jobb elfelejteni, de mégiscsak tudják, mit jelentett az. Szüleik a legkevésbé örülnek ennek. Akár keleten, akár nyugaton nőttek fel, mindkét országban az ő agyukat mosták át leginkább. Azzal, hogy a német múlt nem túl dicsőséges dolog. És itt vannak ők, akik természetesnek tekintették a kettéosztott Németországot. És most tessék, egyik pillanatról a másikra minden megváltozott.

Nemzedékének többsége nem tud mit kezdeni ezzel. Úgy találta jónak, ha kivonja magát ebből. Éppen Izraelben, amely germán akaratuk ellenére él és virágzik. Gerda igazából rendkívül közömbös velük szemben. Alig ismert néhány zsidót. Olyanok, mint bármelyik német. Talán kicsit jobb módúak, kicsit távolságtartóbbak. Leginkább a gyűlöletet nem érti, amit Hitler németjei tápláltak velük szemben. Olyan irracionálisnak tűnik, amelyre nem talál semmilyen magyarázatot.

A kibucban holokausztot túlélt, öreg zsidókat gondoznak. Akik a munkaszolgálatból, táborokból ahelyett, hogy hazamentek volna Németországba, a Baltikumba, Lengyelországba, a többi, eldeportált országba, idejöttek, az ígéret földjére. Ezzel semmi baja. Ez természetes. Miért mentek volna oda, ahol nem látták őket szívesen? Megérti, hogy nem szeretik őket, németeket, gyilkosok unokájának tartják, és néha nevezik is őket. Hogy nem rejtik el gondolataikat felőlük. Hogy ezt érzékeltetik velük, azt is elfogadja, bár nehezen viseli.  De nem érti, miért ők a céltáblák, akik idejöttek, akik vezekelnek a bűnökért, amelyeket nem ők követtek el, azt nehezen érti.

Gerda önkéntesnek jött Izraelbe, mint sok német fiatal. Azt hitték, nekik kell jóvá tenniük, amit a nagyszülőik elkövettek. Nem jó szó az, hogy elkövettek. Legkevésbé bűncselekmény az. Egy életforma. A vezér kiszolgálása. Lemondás a gondolkodásról. Az is az, amit Gerda választott. Egyszerűbb Izraelbe utazni, és porig alázkodni a zsidók előtt, mint végig gondolni bármit.

Igazán összejöhetne az a gyerek.

Fölfigyel rájuk. A moha mindent benőtt, beáll a terasz oldalfala mellé rajzolt parkolóhelyre, s még ki sem kapcsolja a motort, megérzi, hogy összetartoznak. Az egymáshoz tartozás jegyeit mutatják, pedig csak üldögélnek a korláton, meleg ruhákba burkolózva, háttal az útnak, a fiú a lánnyal, a lány a fiúval, s a felfedezés pillanatától kezdve többé nem képes a fiút a lány nélkül elképzelni és a lányt sem a fiú nélkül. Összeforrnak, ahogy az oltóág és a gally.

Mozdulatlanságukban nincs semmi különlegesség, bárkik ülhetnek így, hozzájuk hasonlóan, ha arra alkalmas helyet, megfelelő teret találnak, s egyébként az idő és a körülmények összjátékában mérhetetlen bizalommal vannak egymás iránt. Elválhatatlanul üldögélnek, a fiú nem érinti a lány testét, a lány nem érintkezik a fiúval, lábukat lógatják, egyenes derékkal, puhán ejtett vállal, nem húzza a nyakukat iga súlya, kolonc se, és a mozdulatlanságukban sincsen semmi furcsaság. A nyugalmukból sejthető, hogy hamarosan hozzáérnek egymáshoz. Mindez azonban a képzelet műve, a Ford autóban ülőé.

A jelenet tetszés szerint tovább alakítható. Képpé, hosszan tartó szabálytalan mondatokká, színpadi jelenetté, mi több, zenei hangokká, mindezek színpadias együttesévé. Ehhez sincs kedve, az ilyesmire késztetés nem a jellemzője. A szociális folyamatok közösségi értelemadása helyett, érzi, elég a szituáció korrekt, magatartástudományi szempontból tisztességes helyzetfelmérése, a lány és a fiú helyzetének tisztességes rögzítése. A megfigyelő személy megfigyelési processzusa módosítja a megfigyelt jelenséget, jut eszébe, holott tudja, nincs oka az indoklásra. Odaléphetne hozzájuk, tettével nem szükséges elszámolnia, s így beavatódhat a tájat felügyelő, a közösen birtokolt látványt tekintetükkel uralni képes, télikabátba burkolózó fiatalok életébe. Kikászálódik az autóból, gombnyomással lezárja a gépkocsi ajtajait, s úgy indul a párnak helyet biztosító korlát felé. Egyetlen dolog, ami izgatja, hogy megérezhesse a testek kipárolgó szagát.

Az ormótlan, rozsdás szerkezetet meglátva megtorpan. A fiatalok lábukkal megérinthetnék a gépezet maradványát, amelyet egykoron a párkány túlsó felére helyeztek. Ipari tárgy, fahasábhasításra szolgált, illő a volt gyártelephez. Nem hiszi, hogy hasznos bármit regisztrálnia, amihez utóbb nem lesz köze. Megáll, keresi a helyet: azt, ahol a darabolásra felhalmozott rönkök tornyosultak, s azt, ahol a kemencekész végeredmény, és azt is, ahová az elvégzett munka végeredményeként a fűrészpor halmozódott. Eszébe jut, miután lecsúszik tekintete a hajdani üzem égetőkemencéinek fűtéséhez fát vágó masinájáról, s megreked a januári jég- és hóborítást nem kapott posztamensnél, hogy évekkel ezelőtt talán, Szegeden, a Tiszánál, a régi híd belvárosi hídfőjénél, ahol régészeti feltárás folyik, ugyanígy bámulta a rakparton üldögélő fiatalokat, hogy végezetül megelégedjen egyetlen pár nézegetésével. Akkor is csendben, békésen ültek egymás mellett, s ugyanazt a vizet nézték. A nézelődésüknek, állapítja meg, rítusa van. A rítus pedig könnyen ráveszi az embert olyasmi meglátására is, ami mások számára egyébként láthatatlan.

Vajon ott áll-e a fadaraboló gépezet? De a gondolatából nemhogy kimondott, de belső hanggal hangzó mondat sem lesz.

Vajon őt hallgatásban, egyetértésben láthatta-e bárki is, lánnyal, fiúval, kutyával párban?

Vajon, ha meg is leste valaki, bárkik, s tartósan emlékeznek rá, róla mond-e bármit is ez az emlékkép, vagy pusztán arról, aki elraktározta a tudatában a jelenetet?

Gyerekkorától szeretett padon, lócán, párkányon, szobortalapzaton és lépcsőn hosszasan üldögélni. Megpróbálja rögzíteni a látványt, hogy emlékezetéből, ha szükséges, azt bármikor előhívhassa. Lényegesnek tartja, hogy bármikor. Olyasfélének szereti tudni, mint az akkumulátort, amelyből bármikor energia nyerhető. Imádja a vízparti köveken való ücsörgéseket, azokból külön képeskönyvet szerkeszthet, amíg a világ világ. Ezen az emlékképeken időközben egyre kevesebb alak tűnik fel, a kutyák száma négyre csökken, de megfigyelőre, aki őrá és a vele együtt kuporgóra kémlel vagy rejtetten kukkol, egyre sem emlékszik.

Ezután magát látja, a posztamenstől alig eltakarva. Mintha hiányozna egyetlen pillanatra belőle egy válldarab és a bal válhoz tartozó kéz. S amikor teljessé válik a saját alakja, akkor látja: ismét csak felemás zoknit visel, és kilóg az inge egyik szárnya.
— Mikor kicsi voltam — mondja kisfiúként.
— Sokáig kisfiú maradtál? — hangzik a cérnavékony hang. S nem társul hozzá se lányka, se kipirult lányarc, se szorosra fogott varkocs.
— Igen — mondja —, szerettem kisfiú lenni. Kezdetben kölyöknek is jó volt, de azt hamar meguntam.
— Érthető — érkezik a bölcs válasz. A lányhang apró légvételhangokká csendesül, aztán kiélesedik: — Mi volt, mikor az voltál?
— Ha elmondod, elmondom én is.
— Megegyeztünk — de a lányka hangjában érezhető az egyezség miatti sértődés.
— Na jó — mondja —, akkor is elmondhatom, ha te nem akarsz magadról beszélni.

A posztamens hirtelenjében önnönmaga marad. Majd mégis megjelenik mellette két nem túl termetes gyermek. A korábban is arrafelé mászkáló fiúcska és az a lány, aki a hangjában volt jelen.
— A lőtér közelében állt a házunk, s a lőtéren nemcsak gyakorlatoztak, de ott a falu fémhulladékát is begyűjtötték. Időnként zetor vontatta utánfutókra rakták és elvitték. Ágyútöltényhüvelyt, boronát, körmös lánctalpas talpának egy-egy elemét. Ilyesmiket.
— Mindent? — a lány, ahogyan csodálkozik, nagylányos.
— Az akkorákat, amilyen a hasábosító, nem — mutat a fiú a fahasábhasító gépre —, azok emeléséhez daru kellett volna, s daru nincs a faluban. A vagonokra, amikor a felszedett cukorrépát elviszik, futószalag hordja a terményt. Na, arra se tehetik fel, el nem bírná. Ehhez hasonló hever ott — hadarja a fiú. — Azt állítottam mindenkinek, hogy az enyém. S emiatt nem viszik el.
— Lódítottál?
— Elhittem, amit hazudtam. Kicsi volt mindig a hazugság.
— Apróság — kacag a lány, de nem szívből jövően. — Nekünk rózsasaranyra, rózsaszínűre festették a házunkat — mondta —, jóval azelőtt, hogy megismerkedtünk volna.
— Hiszen csak most ismertelek meg — halknak tűnik és panaszosnak a mondat.
— Ez az! Tegnap mázolták át a házunkat — szomorodott el a lány —, lehet, hogy emiatt nem fogok ráismerni, s nem fogok hazatalálni.

A vas hangját a lánnyal együtt ismeri meg. Átlag szerint tízévesek, mert a lány tizenegy és fél, ő pedig nem sokkal több, mint nyolc. S a lány válik élete egyetlen szerelmévé. De csak abban az esetben, ha a szerelem azonos a teljes önátadással.

Az ócskavastelepen különböző hosszúságú, vékonyabb vagy vastagabb, üreges vagy tömör bot, lap és lemez alakú, eltérő formájú vasdarabokat gyűjtöttek napokon át tartó sürgölődések közepette. A munka kitart, míg a fiú családjának udvarára cipelik, minden mozdulatukra ügyelve, hogy tettüket senki fel ne fedezze. Elhatározzák, hogy a darabokat hangzásuk szerint akarják használni. A két ujjuk közé fogva óvatosan tartott vasdarabokat apránként fel-alá csúsztatják, mígnem sikerül megállapítani, hogy a legrokonszenvesebb hangot hol adják. Azon a helyen átfúrják, s fonalra akasztják a vízvezetékcsőből egybehegesztett, használaton kívüli porolóállványra. A hosszú vascsőre akasztott vasbotok, -rudak és -lemezek alá ülve fognak hozzá a hangokkal való gyakorlatozáshoz. Ez abból áll, hogy szemmel tartva egymást, kalapáccsal sorra zengetik az egy pontban felfüggesztett, himbálózó vasakat, de ki-ki a hangokra ügyelve csap ide és oda, a maga ritmusa szerint. Abban állapodnak meg, hogy akkor hagyják abba a muzsikálást, amikor érzik egymást. S valami olyan hangzást hoznak létre, amelyről bízvást megállapítható és kimondható: ez a vas hangja.

Kezdetben a lány miként őmaga is, saját alkata szerint kapcsolódnak a kialakuló hangalakzatba, nem firtatva, hogy kell-e ebből közösnek létrejönnie, s ha igen, az miből áll. Így hát ügyet sem vetve a létrehozandó zengő-bongó célra, ki-ki csak magának gyűjti a tapasztalatokat és zúgatja, kolompolja, ütögeti, veri, kondítja, csengeti, csilingelteti, berregteti, pengeti, harsogtatja, rázza, csörgeti és pengeti a vasakat. Barátkoznak az anyaggal. Az anyaggal való ismerkedés időszaka után már erősebben kifejezésre jut kinek-kinek a tulajdonsága: a lány szelíd és türelmes, ő pedig vad, szertelen és mértéket nem ismerő. A lány többnyire tartózkodó és inkább fülel, ő azonban nekiesik a vasaknak, megittasodik saját produkciójától; megragadja a vezetést. Legvégül hűségesen kísérik a másikat, és egymásnak feleselgetnek.

Sokféleképpen hangzik mindaddig a muzsika, míg létre nem jön a valódi párbeszéd. És nem veszik észre, hogy abból kimarad a világmindenség valamennyi egyéb hangja. S nem egyszer előfordul, hogy az egyik vagy a másik képtelennek mutatkozik érzékelni, mit alkot a másik a maga ébresztette vashangokkal, vagy hogy mikor fárad bele a hangzatokba, s legszívesebben véget vetne a zenélést, de éppen a másik miatt nem teszi azt – a földkerekség összes kincséért abba nem hagyná. Sosem válnak képessé határozott véleményt alkotni, de hiszen gyermekek. Ugyan elég jó-e a vashangzás? Kielégítő-e a fémekből kinyerhető produkció? S ha jó, mikor jó és miért? És csakis számukra, csakis nekik? Akkor megfelelő, ha hallatszik a duójuk, vagy akkor, ha sodró ritmus bontakozott ki, amelybe nem bekapcsolódnak, hanem hagyják, hogy átvegye fölöttük a hatalmat? Mikor fülelnek együtt a közösen létrehozott dalra?

— Ismerem — motyogja szakállába az öreg, a már hetvenegy éves János, de arra ügyel, hogy más meg ne hallja. Még nem beszél magában, de már olykor-olykor kedve mutatkozik szólni önmagához. Olyankor látni képes önmagát, mint a filmvásznon. — Beuys, a német képzőművész a közönségét gyakoroltatta így, ha jól emlékszik, azon a Documentán, amelyen maga is részt vett. A saját múltjára vonatkozó adattal kiegészítve már tudja: a hatodikon.
— Ismerem — mondja, s hunyorogva nézi, ott hajladoznak-e még egymás körül, a posztamens környékén.
— Ismerem — mondja az a fiú, aki nem szeretett maradéktalanul kölyöknek lenni.

Új utcába költöztem. Már lakásnézéskor feltűnt, hogy kissé sok a macska a kertben. Ez csak egy kósza érzés volt, ahogy jött, úgy ment. Igaz, akkor hideg november volt, most nyár van, meleg nyár. De a kertben az egy négyzetméterre jutó macskuszok száma azóta is nőttön nő, mintha osztódással szaporodnának. Van cirmos, fekete, tarka, galléros, szmokingos, dominókockás. Szisztematikus nyomozásban kezdtem, istenuccse, kiderítem mi a nyávogás.

Először is a macskavándorutat próbáltam feltérképezni: honnan jönnek, kik ők, és hova tartanak. Az ódon, elhagyatott villák egybenyíló kertdzsungeléből bújnak elő, de a mi kertünkben napoznak, mert itt szó szerint ragyogóak a fényviszonyok. Ha csak napoznának, nem lenne baj. De mivel vegáncicusok is vannak közöttük, mégpedig szép számmal, a virágoskertemnek enyhén szólva annyi. Különösen az októberi varjúháj a kedvencük, mint nekem, továbbá a pozsgások, ezeket gyakorlatilag tövig rágták. Vagy kijátszották, vagy macskavécének használták. Mit tudom én! Egyik opció sem jobb a másiknál. Eleinte arra gyanakodtam, hogy valamilyen növénykártevő pusztítja a vegetációmat, de nem, a macskák voltak a tettesek. Mit ne mondjak, egyáltalán nem töltötte el a szívemet gyönyörűség, amikor a teraszomról kissé oldalt lenézve a szomszéd garázs tetején felfedeztem a macskamatriarchátust. Három szoptatós cila, és vagy tizenvalahány ciculi. Mivel igen bolhásak lehettek, sztereóban hallottam, ahogy az anyamacskák tűhegyes fogai között roppannak a pukkadásig jóllakott bolhák.

De vajon ki etetheti a populációt? Ki lehet az az elszánt, krisztusi lélek, aki a lándzsahegyes kovácsoltvas kerítéseken áthatolva életét kockáztatva macskaéleteket ment? Ilyen és ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem. Teltek múltak a napok, újabb csipás kismacskák szédelegtek elő a szomszéd kertből, és tényleg nem értettem, miért a mi parányi telkünkön töltik egész napjukat.

Egyik este úgy fél tíz tájban fura alakot pillantottam meg az utcai kerítésünkön kívül. Először a kerítés mellett tévelygett, jobbra-balra nézelődött, majd megállt, szembe fordult a házunkkal és hosszan bámulta a sötét kertet. Aztán derékszögbe hajolt, és perceken át így maradt, arccal a kertet vizslatva. Felmerült bennem, hogy bizonyára alhasi fájdalmai vannak, le kellene szaladnom, hogy segítsek rajta. De mire ezt végiggondoltam, fogta magát, és eltűnt. Így ment ez másnap is, harmadnap is. Egy dolog nyilvánvaló lett, nem beteg a fazon. Mármint úgy értem fizikálisan, az emésztése is teljesen rendben van. Mentálisan viszont? Isten tudja.

Egy hét után eldöntöttem, nem cicózom: kilesem a titkát. Kidolgoztam a kispályás nyomozási tervemet. Villanyvilágítás nélkül, sötétben kell rajtaütnöm. Mert ha felkapcsolom a lépcsőházi villanyt, annak egyik kivezetése a ház oldalfalán felgyújt egy lámpát, és akkor megzavarom esti ceremóniamesterünket. Így is tettem. Lelopakodtam a lépcsőkön. Kétszer bicsaklott ki a bokám az izgalomtól, de gondoltam, ennyi belefér. Lassan kinyitottam a ház ajtaját, és ruganyos cirmilépésben csiribí-csiribá, ott teremtem. A látványtól tátva maradt a szám. Valóságos macskamenza tárult elém. Vagy huszonöt cicus morogva, fújva, dorombolva jóízűen falatozta a hozott anyagot. Volt abban minden, ami macskaszemnek, macskaszájnak ingere. Már erősen bűzös csirke belsőségek, kockára vágott konzervdarabok, és valamilyen máj, mert ennek a szagát is határozottan éreztem.

Szó szót követett. Megtudtam, hogy a fél kerület a mi kertünkbe hordja a háztartási hulladékát. Csak éppen most nyaralnak. Így ezt a szegény nyaralás nélkül maradt honfitársukat bérelték fel, hogy amíg lubickolnak a tengerben, vagy mit tudom én hol, a más kertjében nevelt házi kedvenceiket etesse.

A cicuskák elvihetőek, mondtam kedvesen. Van sok papírdoboz a pincében, szívesen hozok fel, ha gondolja. Á, nem, nem, felelte, nem kell neki egy sem, ki nem állhatja a macsekokat. Csak hát megígérte a szomszédjának, aki valóságos macskabolond. Ide jár etetni saccperkábé már vagy öt éve. Nem ismerem véletlenül?

                                                                     

Andor már gyerekként imádott zongorázni. A billentyűk hullámzása közben alámerülhetett saját birodalmába, és kedvenc állatának, a kardszárnyú delfinnek képzelhette magát. Rokonságot érzett egyes cethalakkal, mert csak ők látták úgy a világot testükhöz képest igen apró szemükkel, mint a kis Andor. Gyermekkorát mégsem a veleszületett monokromácia, hanem a bálnales-helyszínek elérhetetlensége miatt érett csalódása árnyékolta be, a szürkék véget nem érő tartománya mintha egyáltalán nem zavarta volna. A szülei szemésztől szemészig hordták, hátha valamelyik előrántja majd az asztal alól a külföldi csodaszert némi paraszolvencia ellenében, de ők csak rendre széttárták a karjukat. Egy disszidens orvos is csupán annyit tudott írni válaszlevelében, hogy bár léteznek speciális szemüveglencsék, melyek Andorka retinájára varázsolnák szivárványt, azok jórészt elérhetetlenek, de legfőképp megfizethetetlenek.

A kisfiút elkeserítette, hogy otthon ferde szemmel és lesajnálón néznek rá, pedig színesfilmet élő ember abban az elkorcsosult országban, ahol egyébként senkit nem érdekelnek a bálnák, még sohasem látott, miért is kellene, hogy zavarjon bárkit is, hogy milyen képet közvetítenek az ő szemei, ha az csupán saját felhasználásra készül? Először arra gondolt, környezetvédelmi aktivista lesz Japánban, vagy talán egy kicsit közelebb, mondjuk Dániában, és felszólal a bálnák védelmében, de végül elhagyta a Magyar Népköztársaságot, és az Államokban találta meg a számítását mozigépészként, és én ekkor ismertem meg. Magas volt, jó vágású, fényérzékenysége miatt folyton napszemüveget viselt, mint valami szökött filmsztár. Mire jegyben jártunk, már valóban bedolgozott a Paramount Filmstúdiónak, a Metro-Goldwyn Mayernek, miközben saját céget alapított Andorra Enterprises néven, és azzal töltötte a napjait, hogy régi filmeket színezett újra. Később komolyabb, történelmileg is jelentős munkákat kapott. Második világháborús felvételeket olyan természetességgel színezett újra, mintha csak színesben vették volna fel. Minden elfogultság nélkül mondom, ő volt szakmájának a legjobbja. Bár, az igazság az, hogy nem is igen volt más a szakmában, hiszen a teljes monokromácia nagyon ritka betegség. Tulajdonképpen ő teremtette meg a szakmát. Egy igazi self-made Magyar man volt, de meg nem mondta volna róla senki, hogy csak egy kicsit amerikai, hogy csak a felesége révén az.

Amikor visszavonult, felvetettem neki, drágám, most, hogy már nyugdíjba mentél, végre teljes valójában láthatnál engem és a gyerekeidet meg az unokáidat is, mire azt mondta, jó, végül is, miért ne. A gyerekekkel összespóroltuk a pénzt a műtétre, és Amerika legjobb szemspecialistájához fordultunk Oregonban. A beavatkozás annyira jól sikerült, hogy az eredményeket az American Association of Ophthalmology szaklapjában is publikálták, Andor látása szakemberek szerint minden várakozást felülmúlt, a színélesség hibátlan, az idegek tökéletesen funcionálnak, a képalkotás éles, és a fényérzékenység miatt sem kell többé aggódni.

Majd hazajöttünk a kórházból, és rájöttünk, egész mást mutat a kép. Azt gondoltam, az a pár nap vakság tette a kötés alatt, talán csak újjászületés utáni depressziója van, ennek tudtam be, hogy így magába fordult. De aztán teljesen kikelt magából, és eltorzult arccal üvöltötte félig magyarul, hogy őt belekényszerítették ebbe a műtétbe, mert mindenkinek olyan magától értetődőnek tűnt, hogy ő csak ezt akarhatja, látni azt, amit mindenki más. Azok a sarlatánok még csak nem is figyelmeztették, hogy a műtét irreverzibilis, hogy örökre így marad. Pedig az ő színei… mennyi szín a fehér és fekete tartománya között! Acélszürke, ámbraszín, cirmosszürke, csókaszín, az ezüst és a füstszín, a króm, a kvarc, a nickel és az ón színe! És minő tévedés, hogy a fekete szín, mely valójában nem szín, de mostmár azt is csak egynek látja a többi közül. A vállaimnál fogva ragadott meg és ordította az arcomba, hogy undorodik a bőrömtől, annyira rózsaszín, igazán belisztezhetném, vagy valami, mert ő abba a nőbe szeretett bele, akinek olyan fehér volt az arca, mint a porcelán. Hiába bizonygattam, hogy már akkor sem volt olyan, megvetően bámult tovább, és közölte, én csak ne hullassam a krokodilkönnyeim. És hogy különben is, mikor neki, a vaknak színekről beszéltek, jól kiszínezték a történeteket – fele se volt igaz annak, amit összehordtak. A fehérnek mondott emberek bőre minden, csak nem fehér. Mert ugye, itt vagyok például én. Rózsaszínes, vöröses keverék borít, a fehér megcsúfolása, még annál is rosszabb, amit valaha elképzelt. És fekete embert se lát, egy darabot se, a legsötétebb bőrű, feketének hazudott modell az interneten fellelt képek alapján még csak meg sem közelíti az általa ismert, tiszta feketét. Mi meg itthon folyton feketézünk mindenkit, akkor legalább lennénk rendesen PC-k, vagy valami. Majd akkurátusan átválogatta a gardróbját, és csak a fekete, fehér és szürke ruhadarabjait tartotta meg, állítólag a többi színt aljas módon én csempésztem be a szekrényébe, nem hitte el, hogy azokat élete során merő véletlenségből ő maga vásárolta.

Teltek a hetek, és csendes őrjöngését lassanként felülírta a tettvágy, hogy kilépjen a házból, és azt hittük, végre hajlandó lesz érdeklődni az új világ iránt, de csak a festékboltig jutott. Fehérre mázolt minden falat, az ajtókat pedig szürkére festette, miközben végtelenítve hallgatta a Rolling Stones Paint it Black című számát, pedig, mióta csak ismerem, jazzongoristákat hallgatott, s nem különösebben rajongott a rockzenéért. Egyedül Betsyt engedte közel magához, aki valóban tiszta fehér, Betsy ugyanis egy hosszúszőrű szamojéd. Andor kisajátította a kutyát. Leköltözött a vendégszobába, és a kutya is ott aludt mellette.

Egyik reggel arra ébredtem, hogy egy munkásbrigád dolgozik a háztetőn. A cserepeket ledobálták, és antracitszürke lemezpaneleket szereltek fel. Állítólag Magyarhonban nagyon megy ez a szín, a főtereket is minden megyében letérkövezték bazalttal, az új építésű tetők pedig pont ilyenek, mint amilyen a miénk lesz, ugye milyen modern? Hiába próbáltam megállítani a teljes tébolyt, hiába érveltem a fellelkesült megrendelőnek, hogy talán elfelejtetted, hogy Californiában élünk?! De mintha csak a frissen meszelt hülye falainak beszéltem volna. Talán egy pillanatra felém fordult, mikor közöltem vele, akkor én többet nem főzök neked jázminrizst, ezentúl egyél, amit találsz, és hiába csukod be a szemedet, ha főtt tojást eszel, attól még igenis, sárga a közepe, te idióta sznob.

A terapeutám, akihez a férjem nem volt hajlandó elmenni, azt mondta, Andor mániás szakaszba került, ami idővel majd elmúlik. El is múlt, mire a felismerhetetlenségig újjáépítette a házunkat valamiféle ronda erőddé, ide se feketék se fehérek ne jöjjenek, puffogott a biztoságtechnikai cég szerelő munkatársának, aki kisfurgonjának szélvédőjére ragasztott, black lives matter feiratú matricával közlekedett, még jó, hogy a fickó poénra vette, és visszakérdezett kameraszerelés közben, hogy akkor mi lesz a sárgákkal, mire Andor hónapok óta először nevetett fel.

Ezután azonban regresszív állapot következett, újra bezárkózott a vendégszobába Betsyvel, és hetekig csak tévézett, a készülék színeit ilyenkor teljesen kontrasztosra állította. Néha azon kaptam, hogy a filmes munkáit nézi, és Betsy bundájába temetve az arcát, sír. A színdiétáját már nem tartotta olyan szigorúan, ha csúsztattam a rizséhez egy kis húst, vagy zöldséget, megette. Mintha javult volna az állapota, már nem tiltakozott a sorsa ellen, szoktatta magát a látványomhoz is, de nem tért vissza a szobánkba. Egyre gyakrabban járt el úszni, vagy csak a parton üldögélt, talán többször is követtem ilyenkor, mint kellett volna. A gyerekek a kicsikkel is egyre többet jártak haza, olyankor mintha kicserélték volna, és valamelyest lefoglalta, hogy Madisont és Nicót zongorázni tanította.

A terapeutám azt mondta, mindenképpen jó irányba tart a fejlődése, a sport pedig mérföldkő az ő állapotában. Egyetértettem vele, különösen azután, hogy egyik hétvégén bejelentette, bálnalesre utazunk Santa Barbarára. Különösnek találtam, hogy kettesben szeretne menni, de azzal nyugtatott, hogy az unokák még túl kicsik ehhez, vonuláskor pedig veszélyesebb kimenni a nyílt óceánra. Romantikus lesz, kacsintott rám úgy, ahogy régen, és én ennyi év után is majd’ elolvadtam. Mióta itt élünk, Andornak csak egyszer volt lehetősége kihajózni, de csalódottan tért vissza, mert kedvence, a kardszárnyú delfin nem bukkant fel. Pedig a globális felmelegedés miatt egyre inkább távolodnak az Antarktisztól, magyarázta.  Többször is ellátogattunk az Akváriumba, de ő csak egyszer jött el, ott is csak fanyalgott, szerinte Bilbo, a bálna nagyon leharcolt, különben sem akar fogságban élő állatokat nézegetni, és tapsikolni a fogvatartóiknak.

Amikor felszálltuk a hajóra, mintha újra önmaga lett volna, mintha teljesen megbékélt volna a világ sokszínűségével, vagy legalábbis a nagy kékséggel, ami körülvett minket. És akkor végre megtörtént, amire régóta várt: egy kardszárnyú delfinraj közeledett felénk. Percekig megigézve állt mellettem, majd észrevettem, hogy levált a csoporttól, és megindult a hajó tatja felé, honnét a bálnák érkeztek. Az orkák alapvetően monogám életet élnek, a nőstények egész életükben egy családban maradnak, de a hímek vándorolnak, harsogta a túravezető a hangosbemondóba. Minden nagyon gyorsan történt, Andor már korláton kívülre került, mire a legénység odaért. A parti őrség három napi keresés után sem találta meg a testét. A tengerbiológusok szerint a gyilkos bálna nem támad emberre, mert nem tekinti prédának. Nagyapa bálna lett, állítja Nico. Felkapaszkodott Willy hátúszójára, és az lehúzta őt a mélybe, ahol olyan fekete a tenger, hogy nem látni semmit. De hát a gyilkos bálnák emlősök, nem úsznak le az aljára, levegőt kell venniük odafent, okította Madison.

Apám az esküvő előtt figyelmeztetett, a magyarok, ha kell, képesek az igazukért akár a végsőkig is elmenni. És Andor tényleg ilyen volt, egy megátalkodott Magyar. A műtét előtt még újraszínezte nekem a Római vakációt. Csak én tudom pontosan, milyen színű valójában Audrey Hepburn szoknyája, és ezt a titkot magammal viszem a sírba.