A parkban sétálok. A régi pad foglalt, egy fiatal lány olvas, közben hajfürjeit sodorja a szél. Délután van, késő tavasz. Várok valakit. Rendevúnak is mondhatnám. A második. Az első talán egy hete volt, a Vásár Csarnokban. Akkor láttam először.

Almát válogatott, goldent, a sárgákat kereste. Én a jonatánt szeretem. Egy golden elgurult, felvette, mosolygott, kesztyűt viselt, válogatott tovább. A halasnál kötöttem ki, hekket kívántam, hozzá egy pohár sört. Ismét feltűnt a melírozott hajú nő, kolbászt kért, mustárral. Egy asztalnál álltunk, egyikünk sem szólt. Valahonnan ismerős, de nem tudom, honnan. Kérdő pillantást vetett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Most látom először – mondom.

– Kötve hiszem, jó a memóriám, arcokat festek, rajzolok. Ha átlapoznám a gyűjteményemet, megtalálnám a maga arcát is. Úgy hiszem, valamelyik parkban vettem észre, újságot lapozott, gyorsolvasó, tömörít, a lényeget keresi, a lényeget látja.

A nő most is pontos, mint az órák, amelyek mindig előbb érnek a találkozóra. Zsadányi köszönt, kissé túl hangosan, mintha a bizonytalanságát akarná leplezni.

– Már várt? – kérdezi.

– Talán – feleli a nő. – Néha az ember nem tudja, kit is vár.

Leülnek egymás mellé. A pad hideg, a festék lepattogzott. Madarak húznak el a fák fölött, a szél belekap a nő hajába. Zsadányi figyeli a mozdulatot, és hirtelen, egészen tisztán, mintha egy régi rajzlapon látná viszont.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap. Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál visszahívni.

– Biztos, hogy nem találkoztunk korábban? – kérdezi most ő.

– Biztos, hogy nem? – kérdez vissza a nő.

Egy pillanatig csend. A park zaja, a kavics roppanása a cipő alatt, egy gyerek kacagása a távolban. A férfi a táskájába nyúl, elővesz egy kis spirálfüzetet, lapozni kezd. Szénrajzok, gyors portrék, utcai arcok.

Megáll az egyiknél. A nő tekintete követi a mozdulatot.

– Ez én vagyok – mondja halkan.

– Nem emlékszem, hogy megrajzoltam volna.

A nő elmosolyodik.

– Akkor talán maga álmodott engem. Vagy én magát.

Zsadányi nem válaszol. Csak nézi a rajzot, amelynek vonalai lassan elmosódnak a délutáni fényben, mintha a papír is tudná, hogy a bizonyosság sosem több, mint egy árnyalat.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán valóban a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap, mintha a várakozást is meg akarná örökíteni.

Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál az ember visszahívni.

A füzetet nézem. A papír sarka elhasznált, a grafit elkenődött. Valóban én vagyok, bár nem emlékszem, hogy modellt ültem volna neki. Mégis pontos: a szemem körüli árnyék, a szájam vonala. Talán ő is ott volt, a háttérben.

– Maga hisz az emlékezetnek? – kérdezem.

– Inkább az árnyékának – feleli.

Nevetek, de nem tudom, min. A pad alatt a kavicsokon átgyűrűzik a fény. Tudom, hogy ez a pillanat is el fog mosódni, mint a rajz a füzetben. De most még itt vagyunk, ketten, és ez a még a legtisztább bizonyosság.

Később már nem tudom, mikor ült mellém. Talán mindig is ott volt, csak éppen most vettem észre. Az idő körülöttünk lelassul, mint egy vékony rétegű folyadék, amelyben minden mozdulat tovább rezdül. A madarak mintha ugyanazt a kört repülnék újra, a pad alatt a kavicsok helyet cserélnek, de mindig ugyanúgy koppannak.

Zsadányi valamit mond, de a hangja nem hang, inkább rezgés, mint amikor a víz tükre alatt beszél valaki. Nézem a kezét, ahogy a füzetét simítja – ismerem ezt a mozdulatot. Lehet, hogy én is így érintem a múltat, félve, hogy szétesik.

A park lassan kihűl, a fény fakul. Nem tudni, hány óra lehet, talán már nincs is óra. Csak ez a jelen, amely se előre, se hátra nem tartozik.

Arra gondolok, milyen különös: ha most felállnék, és elindulnék, vajon ő maradna itt, vagy én tűnnék el előbb?

Nem mozdulok. A szél végigfut a hajamon, a levelek közt zizegés.

Zsadányi rám néz, mintha valamit felismert volna.

– Talán mindketten rajz vagyunk – mondja halkan. – Csak külön lapra kerülve.

Nem felelek. Nem kell. Érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nincsen se idő, se múlt, csak a vonalak finom rezgése, amely lassan eltűnik a papíron, ahogy a fény is elenyészik.

A park üres. Padok sorban, némán. Egy levél hullik a földre. Zsadányi már nem ül ott. A füzet nyitva maradt, grafitvonala elmosódva. Az arc ott van, mégis elmosódott. Lélegzet sem hallatszik. Csak a fény rezgése marad, lassan fakul. Talán voltunk, talán nem. Talán minden csak árnyék, amelyet a délután vetett. És mégis… Valami nyom maradt. Kód, amit csak a szél olvas.

(A kép forrása: Saatchi Art)

 

∞ Սուսաննա Սաֆարյանի: Բալա, նանիկ
[Susanna Safaryan: Bala, nanik]

Mezőn jártak, pillangós-madársóskás mező. Körberakott köveken körbe. Szél járt a dobokon, a dobok hangján a szél. Szavak, énekek. Fák szobái.

Aztán az egyik lány kolibrivé változott és elrepült. Amikor a lány éjszaka elaludt, akkor ébredt a kolibri. Felhők szobája, vajon látja, vagy a felhőszobáik látják-e egymást?

Kerek foltú gyöngyházlepke röpködött a lány körül, mikor fölébredt. Egyik mezőn, másikon, mindenütt.

A fehérfarkú fényfácán és a mikádófácán találkozása, a megrepedt víz. Semmi tüske, csak a csend, a sírással töltött napok, holdak.

A lány álmában a kolibri földjén járt. A nem látott földön. A csend földjén. Szavak nélküli nyelven nyelv nélküli szavak. A kolibri mellett is pillangó röpdös.

A csenddel töltött órák, várakozás órái. Számolta, számlálta, térképet rajzolt az időről, órát készített a térről, napóra, hold-.

A lány minden éjszaka együtt ébredt a kolibrivel a távoli földön. Örökösen ébren, mert amint felkelt a Nap ott, ahol ő élt, fel kellett ébrednie a kolibri nélkül.

Azt sajnálta, nem tudnak beszélgetni, mert amikor lány volt, nem értette a kolibri nyelvét, amikor kolibri, nem beszélgettek.

Nem tudta megérinteni. Meséket mesélt a felhők egén át, örökösen mesélte a fácánokat, a bútorokat, akik lementek a lépcsőn, a hattyúkat a fákon, a kis koapintyet.

Aztán, ahol ő élt, a néma pillangók, sivatagi szél. Akkor is tudunk beszélgetni, ha nem halljuk egymást? Akkor is visszhangozzuk, tükrözzük egymást?

A termoszában volt még az együtt töltött napok vizéből, ahhoz töltött. Mindig hagy az alján, és ahhoz tölt, az ölelésig, amikor újra szeméből szemébe.

2025. 06. 30. 14:08:38

 

(Illusztráció: Martin Johnson Heade: Hummingbirds and Gold and Purple Orchids; Kerek foltú gyöngyházlepke [Argynnis aglaja, Val d’Aosta, Italy, 2006])

 

Szirom Elemér hétfő reggel nem nézett a tükörbe. Ezt pár napja határozta el, de csak ma reggel sikerült a fürdőszobában is elkerülnie, hogy a mosdó fölötti tükörbe pillantson. Nem azért nem akart tükörbe nézni, mert azt gondolta, annyira rosszul néz ki, hogy a látvány nagyon lehangolná. Jóképűnek látta magát, annak ellenére, hogy gyerekkorában csúfolták elálló, kajla füle miatt. Felnőtt korára kikerekedett feje harmonikusan ellensúlyozta ezt a kis hibát, és már büszke volt fülére, ezek a vitorláim, így mindent meghallok, sőt sokkal jobban, mint a fejre simuló fülűek. Kancsal szemmel született, a kamaszkorban elvégzett korrekciós műtét ellentétes hatást eredményezett, két szeme, ellentétes irányba mozgott, ő ezen is nevetett, pókszemem van és szinte 360 fokban, panorámaképen látom, a világot. Az orra sem volt mindennapi, nagy hadvezérek, arisztokrata családfők, híres és hírhedt alakokhoz hasonlította magát, fent hordta, szó szoros értelmében, görbe, húsos orrát, ez férfias, és nem szégyellt beletúrni széles orrlyukaiba, még taknyos se vagyok, állapította meg. Alsó ajkán sötét színű szemölcs. Nem kell ide szépségtapasz, MM, a világhírű színésznő ajka fölé helyezte a fekete pöttyöt. Szerinte a természet tudja, mit, miért csinál.

Egyik reggel borotválkozás közben a tükörből francia filmszínész nézett vele farkasszemet, hirtelen a neve se jutott eszébe, csak az, hogy nagyképű alak, akinek még Romy Schneider sem volt elég jó nő. Míg a néven gondolkodott, kezével megérintette az orrát, és a tükörben azt látta, hogy az ujjai a saját orrán mozognak. Abbahagyta a borotválkozást, lemosta az arcát és kiment a fürdőből. Sokat ivott az este, emlékezett vissza. Munkahelyén nevettek rajta, hogy csak fél arca borotvált. Másnap a fürdőszoba tükörből Paul Newman nézett rá, világító, kék szemével. Elemér meg se mert mozdulni, és amikor ingatta a fejét, a tükörben látszó figura is ugyanazt tette. Kirohant a fürdőből, leült a nappaliban és azon gondolkodott, mit csinált azelőtt való este, hát bizony megint a haverokkal iszogattak, mert mióta Jolán elhagyta, nem nagyon akaródzott neki hazatérni munka után.

Harmadnap újabb filmsztár nézett rá, majd egyre idősebb figurák bukkantak fel a tükörben, Belmondo markáns, ráncos arca tűnt elő. Akkor ez azt jelenti, hogy ő halad a halál felé. Aztán egyre fiatalabb színészek néztek rá, végül a Pál utcai fiúk egyik amerikai főszereplője mosolygott rá. Visszafelé megy az idő és akkor ő úgy szűnik meg, hogy még meg sem született. Csak az mentheti meg, ha nem néz többet tükörbe.

Úgy járt-kelt a városban, hogy a csillogó kirakatokat is elkerülte, ahol véletlenül megpillanthatta volna magát. Kidolgozott egy technikát, ha mégis megállna egy kirakatnál, akkor milyen szögben helyezkedjen el úgy, hogy alakja semmiképpen ne tükröződjön.

Egy ismert üzlet kirakatában messziről elolvasta a kézzel írt szöveget, Elköltöztünk. Azelőtt borok és ételek plakátjai álltak ott. Most modellvasút tartozékait látta, Kisgyerek kora óta szeretett volna vasútmodellt. Ahogy a szokásos pozícióban állt, a tükröződő kirakatban, rávetülve női sziluettet látott, hasonlított Jolán alakjára, derékig érő haja nem szőke, hanem vörös volt. A nő kezével gesztikulált, látta finom ujjait, ahogy végigsimít a haján, és volt ebben a mozdulatban egy kihívó gesztus, mintha rá nézne, pedig nem láthatta Elemért, ahhoz, hogy tükröződjön a kirakatüvegben a háta mögött kellett volna állnia. Megfordult. Senki sem volt az utcán.

Haza ballagott és nem bírt megszabadulni a látványtól. Másnap ebédszünetben ismét arrafelé ment, de nem mert közel menni a kirakathoz. Néhányszor még próbálkozott a következő napokon is, de csak távolról figyelt. Egy hét múlva bement az üzletbe. Megajándékozza magát egy kezdők számára összeállítható modellvasúttal. A vakítóan fényes, napos utcáról belépve az üzletbe, azt hitte, hogy káprázik a szeme a sötétebb helyiségben. Előtte a vörös hajú nő állt, csillogó zöld szemmel. Mit parancsol, kérdezte mosolyogva. Elemér most látta, hogy a nő alakja tükröződött a kirakatüvegen, miközben biztos volt benne, hogy nem bent az üzletben állt. A nő türelmesen mosolygott. Gyerekének kellene, kérdezte kis idő múlva. A férfi csak rázta a fejét, Akkor talán saját magának vásárolna, nem szégyen az, én a kisöcsémnek is vettem, akinek pont olyan füle van, itt megállt a nő mondat közepén és elpirult. Ne haragudjon, de az öcsém tényleg hasonlít magára, mióta anyánk meghalt, én viselem gondját, vagány srác, biztos szívesen segítene magának összerakni az első asztalt, az a legizgalmasabb. Elemér érezte, hogy mindkét fülcimpája vérvörös, a nő tett feléje egy simogató mozdulatot, de a férfi elhúzta a fejét. Holnap visszajövök, mondta, addig átgondolom, most azonban vennék mégis egy apróságot. Azt nem átgondolni kell, én szívesen bemutatom működésükben a modelleket, van a hátsó teremben erre lehetőség, de ehhez idő kell, ha munkába kell visszamennie, akkor ez most nem megfelelő. Igen, így van, holnap inkább munka után jönnék, de addig is megvennék valamit. Van külön csomagban pl. olyasmi, hogy váltó? A nő nevetett, máris csomagolom és várom holnap. Ötkor zárunk.

Másnap Elemér korábban eljött munkahelyéről, járta az utcákat a közelben, nem mert öt óra előtt bemenni az üzletbe. A nő ugyanolyan mosollyal fogadta, Alba vagyok, be se mutatkoztam, és arcon csókolta a férfit. Elemér, Szirom Elemér vagyok. A nő felnevetett, gyöngéd férfi lehet, ilyen névvel, és nem az Elemérre gondolok. Nekem meg az Alba név tetszik, éppen azért, mert ellentéte a gyönyörű vörös hajának, az apja nem gondolt erre? Nem ismerem az apámat, de anyám szerint, aki már pár éve halott, rá, vagyis apámra hasonlítok. Hasonlít valakire, akit sose látott, fénykép biztosan van róla. Nincs, az anyám mindent elégetett, és akkoriban az okiratokra nem tettek fényképet, próbáltam megkeresni, de nem jutottam semmire. Mégis gyakran látom őt, illetve elképzelem, és ami érdekes, egy ilyen férfit láttam magam előtt, mint Ön, vagyis te, ilyen arcot még sose láttam. Maga, vagy te, Alba, udvarolsz nekem? Ilyesmi velem sose történt eddig. Én meg sose mondtam ilyesmit senkinek, illetve az öcsémet sikerült meggyőznöm arról, hogy ne zavarja a kajla füle. Akkor most menjünk a bemutatóterembe. Esetleg felhívhatnám az öcsémet? Elemér bólogatott.

Alba, első látogatásakor Elemér lakásában, a fürdőszobából kijőve váratlanul azt kérdezte, ki halt meg? Elemér nem értette a kérdést. Olyankor szokták letakarni a tükröket, amikor meghalt valaki. Nem halt meg senki, vagyis elhagyott a feleségem és elvált tőlem, de nem ezt gyászolom. Furcsa dolgokat látok a tükörben, miközben borotválkozom. Mit látsz? Nehéz elmesélni, megrémisztett, talán azt gondolhatod, hogy pszichopata vagyok. Nekem mindent elmondhatsz, én is sokat fantáziálok, tudod mit, gyere, nézzünk a tükörbe mindketten. Elemér vonakodott, félek, hogy az után nem állsz velem szóba. Az nem fordulhat elő, a kisöcsém is apaként bír téged, láthattad. Igen, nagyon kedvelem, mindig szerettem volna egy fiút, erős, jóképű, okos gyereket, az öcsédet szívesen örökbe fogadnám. Hát ez nagy baj, mert a csomag része vagyok én is, akkor el kell venned engem feleségül. Én nem mertem ezt sok hét után sem megkérdezni. Alba oda húzta Elemért a széles fürdőszobatükörhöz és lerántotta róla a terítőt. Ott álltak egymás mellett és Elemér magát látta Alba mellett. A nőt gyengéden kicsit kitolta a képből. Akkor is ugyanazt látta. Önmagát.

 

(Illusztráció: Arvydas Martinaitis: Rabbit Ears )

 

Jean-Antoine hétfőnként a Tuilériák kertjében időzött. Passzióból üldögélt a nagy szökőkút körül. Hátradőlve az egyik zöld székben a felhők formáját kémlelte. Nevető, táncoló alakoknak tűnt valamennyi. Egyszer egy farkast formázóra lett figyelmes. Percekig nézte, míg egyszer csak mintha tovatűnt volna.

‒ Ez csupán egy légköri jelenség. Honnan lehetne már igazi? Csak a félcédulások meg az indiánok hiszik, hogy ez jelent valamit. Te egyik sem vagy, Jean-Antoine ‒ mondogatta magában.

Persze az észlelés csak nem hagyta nyugodni. Azután valahányszor kiült a kedvenc helyére, az eget kémlelte, hátha ismét sikerül megpillantania az ordast formázó felleget. A bárzongorista egyébként keddtől vasárnapig a Le Petit Parisien falai között mulattatta a nagyérdeműt. Korábban már meséltem róla, csak sajnos sokáig egyszerűen nem jutott eszembe a neve. Abban a szegletben ült, ahol ma már egy modern zenedoboz áll. Az ember bedobja a pénzt, kiválasztja azt, amit hallani szeretne, megnyomja a gombot, és három perc elteltével ismét veheti elő az aprót. Persze, amikor még ő foglalt ott helyet, érzésből és emlékezetből dolgozott. Estéről estére a terem hangulata alapján alakította a repertoárját. Olykor kiszólt egy-egy vendégnek, és megkérdezte őket, hogy mit is hallanának. Illemből tette, mert szinte kérdés nélkül tudta a törzsvendégek kedvencét. Érkezésükkor és távozásukkor is meglepte őket egy-egy melódiával. Valahogy rendre eltalálta. Ezért is szerették annyira. Saját kedvence Count Basie amerikai jazz-zongorista volt, aki egy éjszaka, egy koncertjét követően beült a helyére. Pont akkor, amikor ő épp otthon a gyomorrontásával küzdött. Évente legalább kétszer elmesélte Jules-nek, hogy mennyire sajnálja, hogy pont példaképe fellépéséről maradt le.

‒ Góre, azt az ülőpárnát azóta is őrzöm. Bekeretezve lóg az előtérben, hogy aki betér, az rögtön rákérdezzen: Miért van neked egy ülőke a faladon? Rajtad kívül főnök ezt senki sem érti. Meg különben is… Sokszor mondják nekem, hogy mit szeretek abban az amerikaiban, amikor csak négy-öt hangot használ. Pfff… Szeretném én látni az ő kezüket úgy táncolni a billentyűkön. Az persze már nem megy. Mindnek csak a szája jár – idézte fel a zenész.

Azon az egy rosszulléten kívül egyetlen egyszer sem hiányzott. Ha haláleset volt a családjában, akkor sem maradt távol. Amikor az édesapját elveszítette, akkor az ő tiszteletére játszott. Amikor pedig az édesanyja szenderült öröklétre, akkor szinte csak érzelmes melódiákat szólaltatott meg. Sokszor tett úgy, mintha minden a legnagyobb rendben lett volna, pedig olykor vérzett a szíve. Persze a vendégek előtt szinte sosem mutatta. Nem is igazán érdekelte volna őket, hiszen mindenki elvolt a saját bújával, bajával vagy épp örömével. Olyan is akadt azért, akivel igazán összebarátkoztak. Ilyen volt Nicolas, a cukrász.

‒ Egy dupla konyakot a művész úrnak – szólt oda az őszes cukorműves a pincérnek.

‒ Köszönöm, mester. Ám ha nem vagyok túl szemtelen, akkor egy szelet dobostortát is kérnék. Persze, kifizetem – vágott vissza.

Volt, hogy percekig áradozott kedvenc nyalánkságáról.

‒ Lelki szemeim előtt látom a vékony piskótalapok közé rétegezett, csokoládés, vajas krémet. Rajta az aranybarna, karamellizált dobostetővel. Istenem… Nem tudok betelni vele – ábrándozott szinte nyálcsorgatva Jean-Antoine.

‒ Áh, a párizsi krém. A legenda szerint azért lett pont ez a neve, mert Dobos C. József megtudta, hogy nekünk, franciáknak is tetszik. Azt mondta: ha nekik jó, akkor nyugodtan lehet párizsi krém a neve – magyarázta Nicolas.

A muzsikus később elvitelre is kikért belőle, hogy maradjon hétfőre. A Tuilériák kertjében, a megszokott helyén ücsörgött. Falatozás közben megint a fellegeket nézte, hátha ismét megpillanthatja azt a különlegeset a farkas képében. Mindhiába… Csupán nevető és táncoló alakokat látott, ahogyan előtte oly sokszor. Amint az utolsó falatot is lenyelte, a káprázat tovatűnt. Neki pedig eszébe jutott, hogy lefekvés előtt még ki kell vasalnia az ingét, hiszen holnap már megint kedd lesz.

 

 

– Működésképtelen szobor

Az egész azzal kezdődött, hogy egy októberi péntek délután rosszul léptem, és elestem. Lassan, tompán ereszkedett a testem a fekete aszfaltra. Olyan volt az egész, mint egy lassított felvétel. Slow motion-ben láttam a végtelen, sötétkék eget, a felettem hulló sárga leveleket, hallottam a város kakofón zaját és néhány eltévedt sirály vergődő szárnycsapását. Egy adott ideig minden a megszokott rend szerint működött körülöttem, majd néhány pillanat alatt, hirtelen bomlott meg számomra az univerzális egyensúly. Megtört az egész, és kicsiny, pulzáló időszilánkokká esett szét önmagam valósága. Félelem, könyörgés és semmihez nem fogható tudattalan éberség vett körül, valamiféle szakrális önmegadás, hogy én most, hic et nunc zuhanok, és ennek így kell lennie, semmit nem tehetek ellene.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Az orvos közölte, ez teljes bokatörés. Műteni kell, majd hat hét gipsz és gyógytorna. Semmi sietség. Most nincs rohanás. Nincs terhelés. Csak a puszta létezés. Fekszem  a kórházi ágyon és látom magam előtt a baleset előtti önmagam. Bárcsak visszaforgathatnám az időt! Olyan, mintha egy tőlem független filmet néznék, amelyben tudom, hogy a főszereplő nem én vagyok, de mégis, kiköpött másom, mondhatni klónom, a képeken megjelenő asszony. Csendben nézem azt a valakit, aki a néma filmkockákon megállás nélkül éli katonásan beosztott mindennapjait a munka, gyerekek, háztartás dimenzióinak háromszögében. Ez a valaki főz, mos, bevásárol, vizsgáztat, részleget vezet, mindenféle meetingekre, időpontokra és szülői értekezletre siet. Az élete örökös rohanás, egyedül, két gyerekkel, határidős munkákkal, vállán pihenő magányos álmokkal.

Hallottam, ahogy törnek a csontok.

Ketten gipszelnek. Egy orvos és egy nővér. Mindketten kékben. A gipsz fehér cseppjei itt-ott megülnek a ruháikon, mialatt csendben csavarják a lábam köré a fehér folyadékba mártott gézszalagot. A talpamat felfelé nyomják, hogy ne mozduljon majd ki a bokám a kívánt szögből a gipsz börtönében. Egy orvos és egy nővér. Olyanok, mint a szobrászok. A gipsz súlya a földhöz szegez. A falon velem szemben egy tükör. Belenézek. Szent metamorfózis, de ez is én vagyok: működésképtelen, egy lábon álló szobor.

– Ablaküveg

Tegnap gipszelés után hazaküldtek. Most várakozom, hogy mikorra írnak ki műtétre. Zavar, hogy szinte semmit nem látok az októberi lombok karneváljából, a szomorú ro  zsdabarnából, sárgából, vérvörösből és lilából. Az év tizedik hónapját szeretem a legjobban. Október. A kiteljesedés gyönyörűsége az enyészet előtt. Az ágyamat az ablak felé fordítottuk, hogy ha már a fákat nem láthatom, legalább az eget nézhessem. Szeretem az eget nézni, főleg hajnalban, amikor a felkelő nap vérnarancs lángokat borít a világra.

 Az ablak mögül nézem a felhőket és a csapatokban vonuló vadludakat. Az üveg egy transzparens fal, amin keresztül számomra a külvilág jelenleg elérhetetlen. A hajnali fényt figyelem, ahogy lassan kúszik keresztül a szoba falán, a jobb sarokban kezdi, aztán szép lassan átöleli a falat és megpihen az ajtófélfán. Mindennek árnyékot ad, sejtelmes világot varázsol a falra, amelyben finoman látszik a párnahalom, a mankók árnyéka és a testem körvonala. Kint a szomszéd az erkélyen nyugtalan mozdulatokkal sepreget. Valószínűleg siet. Ő ma reggel része a világnak, én viszont hiába, bent, de mégis – kívülrekedtem.

Azt is mondhatnám, hogy a bokatörés nem véletlen baleset volt, hanem egyszerűen csak rendszerhiba. Bárcsak visszaforgathatnám az időt… Eddig volt egy megszokott valóságom, amiben éltem (?) – éltem. A rendszer eddig működött. Reggel az óra fél hatkor csörgött, kávé, ébredés, ébresztés, az iskolatáskák be vannak pakolva, remélem, nem hagyok itthon semmit, hol a töltő, hol a zokni, hol a házi feladat, mit viszel ebédre, megetetted a macskát, lekésem a buszt, már hív az ügyfél, adj egy puszit, mielőtt becsukod az ajtót… Az anyák élete egy bizonyos idő után olyan mint egy bonyolult, olajozott gépezet, amit csak ők tudnak teljes kapacitásban irányítani. Anya bokatörése most ennek a szeretetcsavarokon nyugvó gépezetnek főtengelytörését jelenti. Minden kibillent a helyéről, minden akadozik, olykor szét is esik.

 Mindig azt mondtam, hogy a titok a részletekben rejlik, ez esetben például a csontokban. Egyetlen fragmentumba beleremegett az egész gépezet. Hallottam, ahogy a csontok törnek.

– Párnák

Próbálom megtalálni a legjobb pozíciót, bár nem sok választásom van. Hatalmas párnahalmok vesznek körül, olyanok, amelyeket gyerekként láttam a nagyszüleimnél a tisztaszobában. A kis szatmári faluban a Szamos partján, a fenyőkkel és  orgonabokrokkal körülvett sárga Kádár-kocka egyik szobájában rendre halomban álltak a párnák az ágyon, kék takaróval borítva. Én mindig azt játszottam, hogy az érintetlen, kék takarós ágy maga az óceán. Önfeledten ugráltam benne, képzelvén azt, hogy úszok.

Most a jobb lábamat öt párna támasztja alá, és hallom, ahogy a fiam a konyhában próbálja megmelegíteni a maradék levest. Csörömpöl, egy kicsit ideges. Húga, állandóan azt szajkózza, hogy azt nem úgy kell, anya nem így csinálja…  Anya semmit nem csinál úgy, mint pár napja. Anya most semmit nem tud csinálni. Csak vár.

Közben próbálom újra és újra lejátszani az esés láncszemeinek folyamatát. Azzal a gondolattal is eljátszom, hogy leállítom, kimerevítem a pillanatot, mint a Mátrix-ban. Fejben újra és újra átpörgetem annak az októberi napnak a kazettáját, hátratekerem a képzeletbeli szalagot, talán törölhető az az egy pillanat. Persze tudom, ez nem lehetséges, még csak az kéne, hogy elveszítsem itt a józan eszemet!

Amúgy a zuhanás maga nem fájt, hanem az utána beálló egyszemélyes csönd. Az én csöndem volt fájó. Az én generál pauzám életem szimfóniájában, és a ráeszmélés, hogy akkor most mi lesz ezután?

– Via dolorosa

A szemeim alatt sötét karikák ülnek, mert már második éjjel nem tudtam aludni a görcsökben rámtörő fájdalomtól. Reggel hétkor hívtak a kórházból, hogy nehogy egyek és igyak, mert több mint valószínű ma, az este folyamán a North York General-ban megműtenek, de azért még délben újra felhívnak majd, hogy hányra menjek. Számolom az órákat, néha megtorpanok. Nem félek, de mégis.  Az ágyon egyensúlyozva próbálom összepakolni a kis csomagomat, ha ne adj`Isten, esetleg tovább kellene maradnom. Csak apróságok, hálóing, tisztasági dolgok, mindenesetre. A mankóval már elég biztosan járok, de azért még megszédülök, amikor felállok, a sok gyógyszer végett. Én ennyi mindent életemben nem szedtem, mindenféle pirulák bódítanak, hogy ne fájjon.

A tolószékben már csak magamba roskadva bírom elviselni a fájdalomgörcsöket. Összehúzom a testem, amennyire csak lehet, és kizárom a külvilágot. Csak arra koncentrálok, hogy nevemen szólítsanak végre, és a tolószékből valami ágyféleségre fekhessek, mert már nehezen bírom. Most is József Attila jut eszembe “zúg a fejem, gondom s fájdalmaim kicifrázva” ez bizony most fáj, nagyon.

Az ágy, amiben a folyosón tolnak puha, szinte megváltás a tolószék után. Előbb az ideget bénítják el a combomban. Hallelujah, micsoda kiváltság, én is nézhetem a procedúrát az ultrahangos kijelzőn keresztül, és közben rácsodálkozom, hogy mennyi háló, mennyi erezet alkot egyedi térképet a testben és, hogy mi megy végbe a húsban, milyen üzenet szaladhat az idegeken át egész az agyvelőig, mialatt forgatják bennem a cérnavékony tűt, hogy elérzéstelenítsenek egy ideget. Az orvostudomány lenyűgöz. Anyám is orvos volt. Barna hajú, fehér köpenyes angyal, de őt semmilyen medicína nem tudta megmenteni.

Csend van és nyugalmat árasztó fehérség, minden olyan szépen és plasztikusan hűvös. Pár pillanat, és nem érzem a lábam. Mintha egy tőlem teljesen független végtag lenne. Elnézem az ajtón a rezidensek nevét, a nővérek beosztását, az éjszakai és reggeli váltások kedves üzeneteit a műanyag táblán “Hey, it`s cold outside, have some soup tonight!”

A műtőbe érve széttárják karjaim. Egyikre az életfunkciókat mérő gépet kötik, a másikra már nem emlékszem, hogy mit. Öten-hatan mozognak körülöttem, mindenki bemutatkozik. Nem tudom megjegyezni a nevüket. Közben arcomra tesznek egy kék maszkot, és azt mondják, lélegezzek mélyeket. A körülöttem lévőknek hirtelen fehér szárnyuk lesz. Tudtam én előre, hogy ezek az emberek itt valójában mind angyalok.

– Ébredés

Arra ébredek, hogy nagyon szomjas vagyok. Hiába, a test nem hazudik, önálló gépezetként funkcionál. Érdekes szomjúság ez, amit érzek, egyfajta belső szárazság, olyan, mintha még a nyálkahártyáim is porból lennének, testem pedig idegen tárgyként veszi körül belsőmet. A nővér ad egy kis vizet. A hűvös cseppek lassan gurulnak le a szám sarkából az államig, nem tudom megkülönböztetni a könnycseppektől.

A lányom nevét ismételném, de nem tudom kimondani. A szám sarka balra húz, nyelvem nem forog, csak a külvilág számára érthetetlen hangokat adok ki “mmmihhhi”, próbálom újra, nem megy, “áájhh kehhn t-taaaak, oooo, taaak, keent taaak” és hullanak a könnyeim az ijedtségtől. Úgy érzem, testem egésze cserben hagyott, mintha be lennék zárva egy börtönbe. Az agyamban kérdések zakatolnak, hogy mi történt, segítsenek, beszélni akarok, ki akarom mondani a lányom nevét, a fiam nevét, de nem tudom, csak órák múlva tisztul a beszéd, habár itt-ott akadozik, de él a szó, mely még mindig fáj és rekedt a cső miatt, amit az altatásnál a torkomon keresztül lenyomtak.

A láb, amelyben eltört a bokacsont most érzések nélküli fehér teher. Nem érzem, sőt, mozgatni se tudom. A gipsz puha gézzel van körbetekerve, felülete makulátlan, mint a frissen esett hó.

Hazaengednek. A mankóra támaszkodva körbenézek. A lakás ugyanaz, de mégis más, az ágy ugyanaz, de mégis más, a mosogató mellett az agyagbögre ugyanaz, de mégis más. Még ott van a peremén a piros rúzsom lenyomata. Minden ugyanaz, és minden más.

– Gyerek

Kamasz gyermekem a kezét nyújtja, hogy segítsen felállni az ágyból. Egy apró  mozdulat az egész, de benne van a szerepek felcserélése. Segít mankóval járni. Végig jön mellettem, nehogy elessek. Eszembe jutnak az első lépései, ahogy biztattam, hogy kicsiny lábaival bátran jöjjön felém, bármi történjék is, én elkapom.

– Fürdés

A testem elárult. Kiadta minden titkomat. Egyik napról a másikra kiszolgáltatott. Olyan lettem, mint egy gnóm. A bal lábamban, ami jelenleg a mindenségem pillére, égő izomláz fejlődött. A jobb láb, a gipsz alatt, titokzatos metamorfózison megy át. Asszimetrikus lettem.

A zuhanyzóban, csak ügyetlen szobor a széken ülő test. Most a fürdés a legszemélyesebb szégyen. Segítség nélkül nem megy. Ez az alapvető rituálé, a fürdés, védtelenné tett, mint egy újszülöttet – bár ők még nem éreznek szégyent.

A tisztálkodás minden lépésénél -ez most ironikus, hiszen csak ugrálni tudok a mankóval egy lábon – az angyalok vigyáznak rám. Ők mosdatnak, de mégis félek, hogy elcsúszok a csempézett padlón.

 Ez már a tizenkettedik nap. Belenézek a párás tükörbe. Egyre kevésbé látom önmagam.

– Időtlenség

A gipsz kényszerzubbony a börtönné lett  lakásban. Nincs türelmem. Csak várakozom a semmiben. Az idő elvesztette folytonosságát. Súlyossá vált és nyomaszt.

A napfelkelte és a naplemente közötti különbséget a fény szögének változása jelzi. Csodálom a fényt, ahogy reggel beözönlik az ablakon, estére pedig észrevétlen távozik. Van, hogy egész nap egyedül vagyok, nem szólok senkihez. Szótlanul mosdatom arcom a fényben. Így lélegzünk mi ketten, én és a fény.

A szétfolyó időt csak banális rutinok törik meg. Mosdó, reggeli, gyógyszer, alvás, ebéd, mosdó, gyógyszer, alvás, vacsora, mosdó, gyógyszer, alvás… és kezdődik az egész elölről.

Azt mondják, pár nap múlva lehull az első hó. Az első havazás rituális megtisztulás. Kislánykoromban anyám mindig kiment az erkélyre, amikor az első hó esett. Kezébe vett belőle egy kicsit, és az arcomhoz dörzsölte, hogy szép legyen a bőröm, és hogy olyan férfit találjak majd, aki szeret. Bárcsak én is hozhatnék a lányomnak egy kicsit az idei első hóból! Bár az is lehet, hogy ideje megtörni ezt a babonás tradíciót. Nekem nem jött be. Sajnos.

Látom az eget az ágyból. Egyre szürkébb, egyre sötétebb. Hallom, ahogy a fák lombjait fújja a novemberi szél. Az ágak egyre kopárabbak, a levelek suttogása már nem olyan kellemesen selymes, mint volt, októberben. Tizenkét nap alatt még kifinomultabb lett minden érzékszervem. Főleg a hallásom.

Az ágyon könyvhalom. Mindenfélét összeolvasok. Karinthy naplójától kezdve kortárs írókon át egész a Bibliáig. Lassan már beleszédülök a betűkbe. Nem is tudom mi hiányzik. Valami meghitt figyelem talán, egy pillantás, egy kézfogás ami nem aggódó, nem sajnáló, nem ítélkező, hanem óvó és megértő. Egyszerűen szerető. Van telefon, van képernyő, kapcsolatot tudok tartani a világgal, de ez a hiány mégis más. Belesajdul a lelkem. Fáj.

– Éjjeli szobafogság

Nehezen tudok megmozdulni. Semmi nem jó, csak aludnék, de legtöbbször rosszat álmodom. Biztos a sok gyógyszer teszi. Miután felriadok, némán figyelem a plafont. Az ágy mellé támasztva őrködik mellettem a két mankó. Tárgyak, de mégis részeimmé váltak. Nélkülük sehová nem tudok eljutni a lakásban. Nem a testem valói, hanem szükséges eszközeim, bár megingok velük itt-ott, amikor a végüket takaró szürke gumik sírós, nyikorgó hangot adnak ki a parkettán. Félek, hogy újra esni fogok.

Hallottam, ahogy törtek a csontok.

Egy helyben fekszem a hátamon. Próbálom elképzelni, vajon hogy nézhet ki most belülről a bokám. Vannak benne csavarok és lemezek. Milyen szépen cseng a diagnózis neve: fractura malleoli lateralis. Malleoli -elmosolyodom- ha nem tudnám mi ez, még táncra is perdülnék ezen kifejezés hallatán, vagy kiénekelném magamból, hiszen olyan szép dallama van, belekiabálnám az éjszakába:  malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis…

Volt egy álmom. Pontosabban van egy álmom. Már évek óta szeretnék befizetni egy flamencotanfolyamra, de mindig halogattam, pedig itt Torontóban nem is egy híres flamencotáncos tart rendszeresen workshopokat. Néha feltűnik a közösségi médiában egy-egy pár perces előadás. A legutóbbi, amit néhány napja már törött bokával láttam, teljesen magával ragadott.

Egy idős flamencotáncosnő ül a széken. Lábában ősi erő, ahogy fekete cipőjével a padlóra dobbant, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá – ollé! Tapsol, aztán hirtelen megáll. Ujjai kecsesen mozognak a sötét háttérben. Ősi istennő, láthatatlan szálakból fonja a sors fonalát. Pillanatnyi néma csend, majd énekelni kezd. Hangja fájó és rekedt, mintha a világ összes fájdalmát szeretné megénekelni pár percben. Több arca van. Ő a mater dolorosa, az elhagyott szerető, a szülő nő és a halál karjaiban búcsúzkodó öregasszony.

Ahogy éjjeli szobafogságomban elnézem ezt az idős nőt, azt kívánom, bárcsak olyan lennék majd nyolcvanakárhány évesen mint ő. Bárcsak lenne majd bennem is annyi erő, hogy fekete cipőmben dobbanthassam lábammal a földet, előbb lassan, majd egyre gyorsabban ti-tá, ti-tá, ti-tá, aztán mély levegőt vennék, és énekelnék.

Elénekelnék megannyi fájdalmat. Az árváét, az özvegyét, a betegét, a megcsalt szeretőét, a mater dolorosáét, a magányosét, a megvertét, a megalázottét, a kirekesztettét, a halál karjaiban búcsúzóét. Malleoli, malleoli, fractura malleoli lateralis… csörögnének még egy utolsót bokámban a csavarok és a lemezek, mint a kasztanyetták. Micsoda ünnep lenne…  Igazi haláltánc.

 

Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.

Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.

Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.

– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.

Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.

– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?

Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.

– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?

Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.

De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.

– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.

– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.

Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.

No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!

A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:

– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.

– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.

-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:

– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:

– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.