Anarchia. Ez volt az első gondolata. A toll hangosan koppanva ért a papírhoz, ráeresztve tintáját, mely szétfolyt az apró, szabálytalan gödröcskékben. Az író egy családi veszekedés közepén ült, közben állatok szaladgáltak ide-oda, tigris, elefánt, egy levegőben úszó cápa, fölötte sebesen szálltak a felhők, pedig nem volt szél. Keveredett a víz hangja a villámlással, az ének, mert valaki valamit énekelt, úgy hatott, mint egy cuppanós csók, a kínosabb fajta, az elefánt lába sem stimmelt valahogy, néha a távolban felbukkant egy-egy ismerős arc, nevetés, érzet, de ő görnyedt az asztal fölött tanácstalanul.

Leírt egy szót, áthúzta. Hogy legyen? Gondolkozott. Most már egy jól megrakott tűz mellett ült, és törzsi emberek sütöttek húst. Tűzropogás, dobok, jurták, sátrak, a friss hússzag és az eső utáni illatok furcsa elegye jelent meg. Régi kedvese a törzsfőnök mellére hajtotta fejét. A távol ködbe borult, farkasvonyítások hangzottak az ismeretlenből. Az író leírta első mondatát.

Most csengőbb hangok szóltak, felakasztott harangrudak összeütközve játszottak egy c-mollt, a gondolatok tisztultak, de a köd közeledett, ellepte a széket, az asztalt, míg végül az író nem is látta a papírt. A farkasok vicsorogva vették körbe, de fellángolt körülötte egy tűzgyűrű, ami kicsit a ködöt is eloszlatta, így sikerült valamit írnia a farkasokról. Ekkor a harangjáték disszonáns, félrehangolt zongora akkorddá alakult át, a szöveg elnedvesedett, homályossá vált.

Mindemellett kitartóan küzdött, a szavak felsorakoztak egymás mellett a papíron. Nézte, áthúzta, újraírta, továbbírta, áthúzta megint, a képek pedig elképesztő sebességgel váltakoztak, katonák lépdeltek az íróasztal mögött, a szék majd összeroskadt a rezgéstől, hamarosan a tank is megjelent, de mind üvegből volt vagy vajból, rajzfilmfigurák füveztek az asztalra támaszkodva, vagy körbeadták a tűt és közben hápogtak, és egy idő után mindez pontos, színekre bontott fényekkel történt, akár egy prizma, elemeire szedte gondolatait, majd véletlenszerűen egymáshoz csatolta őket.

Megrázta fejét, ez sok, egy színt, legfeljebb kettőt, gondolta, és kiválasztotta a pirosat, a lilát. Ismét koppant a toll, ahogy a papírhoz ért. Kirajzolódott körülötte a történet, elejétől a végéig, s minden egyes jelenet bekeretezett kép volt egy szövet anyag közti réseibe illeszkedve. Választhatott. A festmények között volt sok, minden korszakból, és valahol a szélén egy: éneklő, gondtalan kisfiút ábrázolt, de a gyermeki tekintet hiányzott, valami teljesen más, mindenen keresztüllátó szempár nézett ki belőle. Meghallotta az éneket. Megtalálta.

Ekkor eloszlott a köd, a titok megnyitotta kapuit, s a kapu mögött nem volt semmi. Ült az író a semmiben, és ült. Írt. Kézbe vette a papírt, megfújta. Lefolyt róla a tinta. Tükör volt.

(Illusztráció: Katie Hoffman)

A világ legszebb helyén gyászolni olyan, mint a legfinomabb fagylaltot tartani a kezedben az általad legjobban utált ízben. Ott van egy karnyújtásnyira tőled, látod, hogy szép, tudod, hogy élvezned kéne, mégsem vagy rá képes. Lemerülsz a habok alá, reméled, messze sodor, de a tested nem engedelmeskedik, és a felszínre törsz. Túlélsz. Visszaszámolod a napokat, mert a szellemi gurud azt mondta, az emberi gyászidőszak 49 alkonyból áll. Az első egy hét szimpla tagadással telik, aztán a másodikban rájössz, tényleg egyedül maradtál. Vannak körülötted emberek, de nem értenek. Mosolyogj, örülj, légy boldog. Belül csak sírsz. A facebookon és instagramon minden szép és jó, de a messenger lassan belefullad a depressziódba, te önző dög. Pedig hálás lehetnél, mert a világhírű argentin tangótáncos éppen videochatelni szeretne veled. De neked nem tetszik, hogy kétszer olyan idős, mint te, meg hogy rettenetesen áll neki a szakáll. Csak ki kéne menned hozzá Görögországba, megismerni, mint embert, de te válogatós picsa vagy. Bizalmatlan kurva, hiszen már kétszer megerőszakoltak. A te hibád, nyilván. Nem mondtad elégszer és elég hangosan azt, hogy nem. Így hát inkább már nem is mondasz semmit. Imádkozol. Gyengeséged páncélja mögé bújsz, reméled, ezzel időt nyersz. Ha sajnál, talán nem erőltet semmit. Egy darabig. Barátképzetekbe kapaszkodsz, talán ha sírsz nekik, ők is rájönnek, hogy jobb, ha nem akarnak tőled semmit. De mindig akarnak. A tested. Az okosabb azt mondja, az eszed kell, fel akar fedezni, néha még be is dőlsz neki, mert jól esik, aztán megijed, mert túl érdekes vagy, túl okos, túl frappáns, nem elég unalmas, bocsánat. A végén mindig abba szeretsz bele, aki meg sem érdemel, mert ő legalább kedves és figyelmes. De ő is kevés hozzád, elhagy, mert túl tökéletes vagy, csak éppen arra nem elég jó, hogy leélje veled az életét, összetöri a szíved, vagy legalábbis, ami még maradt belőle.  Aztán csak állsz a valaha látott legszebb, de az általad legjobban utált ízű fagylalttal a kezedben, és te úgy érzed magad, mint mikor a világ legszebb helyén gyászoltál.

(Illusztráció: hp)

1995/96 teléről később azt írták, „az egész telet tekintve a talajt hosszan, országos átlagban 70-75 napig borította hótakaró. A XX. század második felében mindössze három tél volt hóban gazdagabb, mint az 1995/96-os. A talajfagy is mélyre hatolt, a hóval nem borított területeken február közepén 20-25 cm mélységet is elért.” P. 1995 decemberének első napjaiban a folyóparton állt, majd megvette az Isten hidege, hangosan vacogott a foga és égett a talpa alatt az aszfalt. Bámulta, miként úsznak dél felé a jégtáblák. A parton négy férfi tevékenykedett, hosszú kampóikkal előbb megcsáklyázták, majd kihúzták a formátlan jégtáblákat a sodrásból. P. egészen belefeledkezett a látványba. Figyelte, ahogyan a férfiak nagy ügyességgel partra tornásszák a zömében piszkosszürke jégdarabokat. A sokadikkal bajlódtak már. Mielőtt a partra emelték volna, megfordították. Jól látszott az aljára fagyott tetem. Közepes termetű kutya volt, loboncos bundája jégcsapokká állt össze. P. lassan elindult a belváros irányába. Miközben a hidegtől elgémberedve lépkedett, lelki szemei előtt egyre csak azt látta, ahogy megfordítják a jégtáblát, de ezúttal nem egy kutyatetem, hanem Mandola holtteste emelkedik ki a vízből. Meg-megborzongott a szörnyű képzelgéstől, mégis biztosan érezte, hogy a lány nem halt meg.

− Valami félreértés lehet ebben az egészben, csakis valami félreértés – motyogta magában.

Az álmára gondolt, amelyben ült egy lepusztult padon, nézte a lába előtt vonuló hangyákat. Mikor fölnézett, látta, ahogy a postás kifordul a szomszédból, de még nem tudta, hogy minden megváltozik. Akkor sem sejtette, amikor a zöld sapkás alak, fogai közt szűrt szitkok kíséretében a lába elé hajított egy levelet. Sárga volt és gyűrött. Percek teltek el, mire megértette, hogy neki kell fölemelkednie, fölvenni a levelet a porból, kibontani és elolvasni. A szívverése fölgyorsult a lehetőségtől. Évtizedek óta nem kapott levelet. Abban sem volt bizonyos, hogy tud még olvasni. Néhány évvel korábban még képes volt elolvasni az újságok főcímeit a kocsmában, mióta azonban nem engedik be, csak kiadják neki a fröccsöt a hátsó ablakon, azóta nem próbálkozhatott. Megvakarta a fejét, bámulta a porban heverő papírt, a pulzusa lelassult. Próbálta kitalálni, mi lehet. Ha a postás hozta, nyilván levél. Vajon ki írhat neki? Ki írhat egy fekélyekkel borított testű, sárga szakállú, rongyos vénembernek, akiben a bor tartja csak az életet – úgy, ahogy. Tévedés lesz, döntött végül, és amikor föltápászkodott, nem a levél irányában indult, hanem a kocsma felé. Mikor odaért, az ablakon kinyúlt egy kövér asszonykéz egy nagy fröccsel, ő elvette a poharat, ivott. Kevéske nyugdíját régóta ide hordta a postás, ő az idejét sem tudta, mikor látott utoljára pénzt. A kocsmáros levonta a nyugdíjból a fogyasztást, de be nem engedte a helyiségbe, nem akarta elriasztani a többi vendéget. A legtöbben még az ablakon kiadott fröccsök miatt is gyakorta fintorogtak. Megitta a vizezett bort, megkocogtatta az ablakot, beadta a poharat, s kisvártatva újra elvette. Ezt is elszörcsögte. Akkor megint eszébe jutott a levél. Mi van, ha mégis neki szól? Váratlanul újfent nyugtalan lett, a szívverése újra fölgyorsult. Lenyelte az utolsó kortyot, poharát nagy gonddal az ablakpárkányra helyezte, indult haza, a kidőlt-bedőlt falú vályogházba, amelyben lakott, mióta hosszas bolyongás után elvergődött ebbe a faluba, és üresen találva az épületet, beköltözött.

A küldemény ott hevert még mindig, ahová a postás ledobta. Nézte. Látta, hogy a hangyák óvatosan körülkémlelik a papírt, egyik-másik fölmászik rá, a többi izgatottan sertepertél körülötte. Lehajolt, fölemelte, lerázta róla a port és a hangyákat. Kétségkívül az ő neve állt rajta. Ezek szerint a saját nevemet még el tudom olvasni megnyugtató biztonsággal, nyugtázta. Remegő kézzel bontotta föl a megsárgult borítékot, kibányászta belőle az írást. Széthajtotta, nézte. Az ákombákomok kusza vonalakká ugrottak össze a szeme előtt. Hiába erőltette maradék agysejtjeit, nem engedelmeskedtek, nem tudták szavakká fűzni a jeleket. Csak egy kicsit keseredett el. Régóta nem érzett már kíváncsiságot. Az önmagában fölért a csodával, hogy a levél érkezése gyorsabb ütemekre sarkallta nyűglődő, kínlódó szívét. Tudomásul vette, hogy neki szól a levél, csak éppen olyan, akár süketnek a szerenád. Jó érzés, hogy tud róla, habár érteni nem fogja. Begyűrte a papírt rongyos inge alá, megint a hangyákat figyelte, aztán visszavánszorgott a kocsmához.

Újabb fröccsöket ivott, élvezte, ahogyan a bor végig bizsereg a nyelőcsövén. Izzadt a nyáreleji naptól, érezte, ahogy bepisil. Néha fölvihogott a fröccs hatására. Vakarózott éppen, amikor kezébe akadt egy darab papír. Nem emlékezett rá, honnan került hozzá, már éppen el akarta hajítani, amikor fölsejlett benne a postás hanyag, megvető mozdulata, amivel elébe dobta a porba. Az ő levele. Megkocogtatta az ablakot, ám ezúttal fröccs helyett arra kérte a kövér női kar gazdáját, olvasná föl neki azt, amit a papírra írtak. Az asszony nem ellenkezett, emlékezett, micsoda hisztire képes ez a nyomorult, ha nem teljesítik valami ostoba kérését. Nem akarta, hogy megrugdossák az italozó törzsvendégek, mint ilyen esetekben mindig. Elvette a papírt, s leküzdve az undort, fölolvasta, ami rajta állt. A megszólításon meg az aláíráson túl négy szó volt mindössze, a lap alján dátum állt. Egy harmincöt évvel korábbi dátum. Az asszony szörnyülködött, hogy milyen régi levél, s mikor megtudta, hogy ma érkezett, csóválta a fejét, vadul szidalmazta a postát. A négy szó mindössze ennyi volt: Szeretlek! A szobornál várlak. Aláírás, dátum, fröccs. A levél újra a hosszú körmökben végződő ujjak közé, a mocskos, reszkető kézbe vándorolt. A kéz gazdája megitta a fröccsöt, aztán a levelet maga előtt tartva visszabotorkált a helyre, ahol élt. Valami halvány derengést látott, s a derengésben egy lányt. Izgalmat érzett, a várakozás izgalmát. Aztán csak keserűséget. Leereszkedett a lepusztult padra, hátát a vályogfalnak vetette, érezte, hogy mozdul, de nem dőlt tovább. Kezében tartotta a papírt, rajta betűkké szervesülő vonalak, a megfejtésüket szolgáló képességét már elveszítette. Sötétség vette körül. Kezében tartotta a papírt, s érezte, hogy ez egy válasz. Az életére. Egy lehetséges felelet valamiféle kérdésre. Nem volt világos előtte, mi is lehetett pontosan a kérdés, csak a szomorúság tűnt bizonyosnak, ami feszegette, s amit nem értett, hiszen évek óta nem ébredtek már benne érzések. Sóhajtott – ez is meglepte. Sejtette, hogy megváltozott minden, kezdeni azonban semmit sem tudott a változással. Ölébe ejtette a levelet, behunyta a szemét. Egy lány arcát látta, valóságosan, jelenlévőn. Ismerősnek tűnt. Kedvesnek. Megpróbálta kinyitni a szemét. Nem sikerült. Úgy érezte, föláll és elindul, közben tudta, hogy a padon üldögél, és arcán nedvesség csorog. A szíve egyre lassabban vert, s egyre hosszabb visszhangokat vetett, végül elhallgatott. Az utolsó dobbanásra nem jött válasz. Már nem volt rá szükség. A testből egy halvány füstgomolyag emelkedett föl, ellebegett a talaj fölött, míg föl nem szívódott a hajnali ködben.

Ez egy álom, konstatálta magában P. Én vagyok benne a vén alkoholista, a levél feladója Mandola, a többi lényegtelen. Visszarohant a folyópartra. A jégre kiterített kutyatetem merev lábai az égre meredtek. Különös derengést vélt látni az állat élettelen teste körül. Ha jobban megfigyelte, a partjainál befagyott, a középső sodrásában jégtáblákat cipelő folyó derengett kékesen. Bár nyilván érzéki csalódás lehetett csupán.

Megkereste a padot a sétányon, amin oly sok időt töltött el tavasszal és nyár elején. Nem törődött a hideggel, leült. Kis híján megfagyott, mégis ott gubbasztott szürkületig. Akkor egy madár ereszkedett a pad támlájára, alig egy karnyújtásnyira tőle. A barna színű szárnyas nem lehetett magasabb 20-25 centiméternél, a szeme sárgán foszforeszkált, a csőre lefelé görbült. Talán két-három percig is figyelte P.-t, a fejét többször egymás után hol a jobb, hol a bal vállára ejtette, mielőtt egy erőteljes „uhhh” hangot kiadva, elrepült. P. meresztette a szemét, hátha követni tudja a tekintetével. De mindenütt csak azt a kékes derengést látta, semmi egyebet.

(Illusztráció: “Мечта” )

Az elejtett fonál felszedése

„Ha meghalok, azt nem egykönnyen fogom kiheverni.”

Michael Garibaldi

*

„– Tőlem nem szabadultok meg soha! Kísérteni fogok mindörökké!

Kiszállt abból a roskatag vonatból, amelynek zötykölődésénél a boldogság és a bánat keveréke hullott a nyakába a csomagtartóról. Hosszasan keresgélte, de a boldogságnak csak törött cserepeit találta meg.

Mitracsek úr utolsó szava: Meghalok!

Egész életén át várta a megváltást. Sorsa megváltását. Megváltást a szellemi kilátástalanságból, az anyagi nyomorból, a kongó ürességből, ami létét övezte, s fokozatosan beszivárgott szervezetébe, átitatva minden porcikáját. A szemétdomb tetején is arról álmodott, hogy egyszer ő is kikaparja a mesés kincset. Ha nem is gyémánt félkrajcárt, de legalább egy garast. A legnagyobb kincset mindvégig ott hordozta magában, de a felismeréshez sosem jutott el.

Itt nyugszik Mitracsek úr, a papíros legalján. Élt és remélt. Élt? Majd eldöntik mások. Nekem dolgom van. Sírokat ások.”

*

     – Na, kérem alássan, tisztelt ügyvéd úr, a szóban forgó személy, aki nagyképűen írónak nevezi magát, így fejezi be a könyvet, ami rólam, az életemről, de leginkább a baklövéseimről és dicstelen halálomról szól. Ami persze kizárólag az ő beteg elméjének végterméke. Ez egy valódi ponyva, fércmű, egyenesen lejárató iromány. Felfogni sem tudom, hogy a méltán neves irodalomtörténész, hogyan írhatott hozzá előszót. Eh, hagyjuk is! Gondolom, az ügyvéd úr részletesen átolvasta, hogy megkönnyítsem a dolgát, külön aláhúztam az általam leginkább nehezményezett részeket. Megjegyzem, a nevemet ugyan felhasználja, de ha a tekintetes úr belenéz a tartalomjegyzékbe, láthatja, hogy a könyv töredék része szól rólam. Ezt Cs. L. kinevezett kritikus is megjegyezte egyik írásában. De, akkor, hogy is van ez? Voltaképpen én lennék a főszereplő. Erre mi van? Na, látja, kérem, ez még a legenyhébb dolog, amit elmondhatok erről a billentyű-betyárról.

    – Láttam, beleolvastam a könyvbe, átfutottam az aláhúzott részeket.

   – Kérem, olvassa el a rólam szóló szöveget, meglátja mennyi rágalmat és mocskot szór rám ez a…, – a nevét sem vagyok hajlandó kimondani. És még ő nevezi, nevezteti magát írónak meg még költőnek is. Hja, persze, a kritikát meg nem olvassa el, mert hát neki saját koncepciója van. Majd ítéljen az utókor! Csak azt a véleményt fogadja el, ami jó színben tünteti fel a személyét és a műveit. Az én véleményemet úgy söpri le az asztalról, mint egykor Árpád Szvatoplukot a Kárpát-medencéből. Konokságát valami zavaros, nemesi származással magyarázza. Ugyan már, kérem, nemesnek születni kell.

  – Úgy vélem, ezzel már tudunk valamit kezdeni.

   – Na, látja, kérem! Ez az. Olvassa csak el! 2013-ban jelentette meg az a lágerkutató vagy micsoda. Társ-tettes, bűnsegéd, én mondom. Az is lengyel. Valami tölgy, de már megírták a tölgyek alkonyát. Beperelem az egész bagázst, addig éljek is! Európa Ház, meg karaván.

  – Már megbocsásson, uram, de ahogy az idézetet olvasom, ön jogilag halott, meghalt. A megalkotója még sírfeliratot is fabrikált Önnek. Ebből kifolyólag jogilag nehéz helyzetben van. Nem ártana előállítani az íróra valló terhelő tanúkat, továbbá azt ajánlom, hogy keressen befolyásos támogatókat irodalmi, illetve birodalmi berkekben.

   – Na, látja, az nem lesz nehéz. Már össze is állítottam egy listát, és egyre csak nő, ahogy eszembe jutnak L. J. viselt dolgai. Elfelejtette őkelme, hogy mint teremtménye, szinte nyitott könyv a számomra. Ez is milyen elmés mondat volt, ugye? Akkor mi lesz ügyvéd úr, elvállalja az ügyemet?

    – Nos, mi tagadás, az ügye felkeltette az érdeklődésemet, nem mindennapi eset, de kell még néhány nap, hogy átolvassam az anyagot, és eldöntsem, érdemes-e egyáltalán belevágnom. De előre figyelmeztetem, hogy nem lesz olcsó, én egy közismert, sikeres ügyvédi irodát vezetek. Ráadásul, az előzetes felmérések azt mutatják, hogy az Ön írója nem igazán vagyonos ember. Alig van mit elperelni tőle. Így is megéri Önnek, hogy elindítson egy költséges és hosszadalmas pert?

    – Természetesen. Nem is az anyagiakért teszem. Számomra a pénz nem sokat jelent. Tulajdonképpen megvetem ezt az emberi hívságot. Az a firkász a becsületembe gázolt, az önérzetemet sértette meg, ezért fizetnie kell! Minden eszközzel azon leszek, hogy tönkre tegyem, hogy végleg kicsináljam, ha nem ad nekem elégtételt.

  – És mégis, mi lenne az?

   – Mondjuk, kezdetnek egy olyan a könyv, aminek nem csak a címe, de az igazi főszereplője is Én vagyok. Mert hát én csináltam belőle ismert írót. Általam jutott be kishazánk irodalmi táborába. Ott pózolhatott a legnagyobbak között az Ünnepi Könyvhéten is.

  – Valóban? Amíg ön nem állított be hozzám ezzel a könyvvel, a nevét sem hallottam az illető úrnak. Lengyel József, Lengyel Tamás, Lengyel Menyhért igen, de ki az a Lengyel János?

– Megkérem, a mélyen tisztelt ügyvéd urat, hogy a jövőben, a jelenlétemben, ne illesse úr megszólítással ezt a hársfa-poétát!

   – Talán fűzfa, nem?

  – Mindegy, fa mindkettő, mondhatnám, tréfa, csak rossz vicc, hogy irodalmárnak meri nevezni magát. Még a műfajok mivoltával sincs tisztában. Az elkészült irományait, (f)élcműveit olyan nevekkel becézi, mint novellisztikus misztifikáció vagy neopamflet. Olyan ez, mint a falábú futballista, bár olyat még sosem láttam.

– Jöjjön vissza egy hét múlva, aztán meglátjuk, mit tehetek az ön ügyében!

  Az ötvenes évei közepén járó, túlsúlyos ügyvéd most megnyomott egy gombot az asztalán, és bekérette a titkárnőjét. A csinos szőke illedelmesen kikísérte Mitracsek urat a tágas irodából, aki dacosan felvetette a fejét, miután szemét végigfuttatta a kívánatos domborulatokon, majd távozott. Az ügyvéd sokatmondóan nézett utána, majd megrázta a fejét, és a számítógépe képernyőjére meredt. Másnap fontos tárgyalása lesz, egy tisztes üzletembert vádolnak sikkasztással, pénzmosással és zsarolással. A vádak természetesen hamisak, csak egy nyeszlett, senkiházi ügyész próbálkozik karriert építeni. Ugyan kérem, ő már akkor nagy ügyeket nyert meg, amikor ez a tejfelesszájú még a középiskola padjaiban merengett azon, melyik fruska bugyijába jusson be. Újra eszébe jutott az iménti látogatója. Hány éves lehet ez a fickó? Bárhogy is törte a fejét, nem tudott rájönni, hogy egyáltalán miért is állt szóba ezzel a kreatúrával. Máskor az ilyen alakok nem jutnak tovább ügyvédbojtárjain, vagy még időpontot sem kapnak. De ki is ajánlotta be nála? Keresni kezdett a papírjai között, mígnem elővett egy nagyobb borítékot, a feladó: Nyílt Társadalomért Alapítvány.

(Illusztráció: James Welling)

(Káró és Emi részlet)

A figyelmetlenségének tulajdonított fonákport sörös pamaccsal célszerű törölgetni. Tékozló pillantások, pislogás, behunyt szem vagy merev tekintet következménye, azaz, szerinte, végső soron maga az idő rejtegeti, ahogy növényekre ül. Egyszerre, napról napra, hétről hétre, szemcsénként. Eltelik május, mire rajtakapja: ismét, nem látni át a levélen. A takarítástól számított másnap már előfordul, megkeserítve bármelyikük életét. A színén sem veszi észre, akkor tulajdonképpen mit vár?

   Honnan a rengeteg por?, az ablakot gondosan csukva tartja. Kizárja. Elbarikádozza az aggályos részeket. Különben is, a szálló az, amelyik ilyen magasságba aligha jut. Más kérdés, ha irányított. Mi van, ha eleve bent van? Termeli a konyha; amikor kész – legalábbis annak minősül –, onnan szállingózik. Például éjjel, amint a fotelban elájul.

   Ott a fürdő. Könnyen meglehet: szivacstárnák és -járatok, vagy a törülköző sűrű fonadékai közt lapuló csatornahálózat mint potenciális porforrás. Eláll a pára a tükrön, és nyomás. Begörnyed, éppen azokban a percekben akar vacsorát kirakni a hűtőből, ezért nem látja.

   Fekete vatta a virághegy végére. Csillog-villog.

   Szeret megtelepedni a képernyőn, labdán, játékosok arcán és hajában. Ilyen-olyan reklámokon. Mintha viccelne, tisztítószerekéin. Az esti híradó szereplőin, feliratokon, vágásokban. Mégis, talán a legmegnyugtatóbb, ahogy a természetfilmekhez viszonyul. A tőle hullámzó búzamezőt, erdőt órákig tudja nézni, miután fölriad.

   Szalvéta vagy papír zsebkendő legalább annyira alkalmas, mint száraz konyharuha, úgysem lehet maradéktalanul letörölni egy szerelmeskedő párt alakító párt.

   Szinte hihetetlen az, ahogy, amilyen gyorsan a vörös szabad felszínén két korty közt, bögrén, az ajkai hagyta folton megjelenik.

   Az ormótlan kristály hamutartóban viszont nehéz a tárgy – névadó – tartalmától elkülöníteni, lehet is – rajta, közte, benne –, nem is. Néhány igazolt mélypontjától eltekintve a hamutartó a kinti folyosón púposodik. Mostani helyzete az asztalon a puszta véletlen számlájára írandó. Nem gyújt rá, hiszen egyetlen cigaretta füstje kitöltené a szobát, oda volna a megfigyelést megalapozó látvány.

   A ruhája és a cipője minden gyanú felett áll. Előbbit már az ajtóban leveti, mosógépbe gyűri gyorsan, utóbbit korábban, a folyosón hagyja. Így is állandóan söpör, aztán felmos a félhomályban, mindhiába; olyan, mintha szánt szándékkal akarná őrületbe kergetni magát saját, eltüntethetetlennek ítélt, meztelen nyomaival.

   Belegondolni abba, amíg alszik, mennyit lélegzik, mennyit nyel, elég ijesztő. Ijesztően hangzik: szív; könnyed porösvények tartanak hozzá képzeletbelivel rokon sötétben. Zsákformákban, egyre csak gyűlve benne.

   Másrészről, egy másik teória szerint a már szóba került szivacsból és törülközőből nyert, de még a kés pengéjén, a villán, kanálban és tányéron megbúvó por is belőle van. Ledörzsöli, kikarcolja, kaparja, felköhögi, fújja, köpi, hullajtja, elnyomja, elharapja, horkolja, sóhajtja, csöppenti. Félhangos monológjai és takarítási kísérletei, vacsorái és ivászatai, alvásai közben lassacskán széthordja; így is, úgy is mindegy, ez a Káró csak régmúltja egy szakaszának tisztázására lesz tartogatva.

(Illusztráció: dst)

Heten voltak testvérek. Az apa nyomdász volt, az anya szakácsnő. Mindketten komoly gondolkozású, becsületes emberek. Mi tagadás, a becsületes elég közhelynek hangzik ahhoz, hogy manapság ilyen szóval keltsünk érdeklődést valaki iránt. Sőt, egyesek szerint talán gyanús is. De milyen szóval jellemezhető a legtömörebben az, aki valóban becsületes? Hát, hogy becsületes, tehát maradjunk a közhelynél. Ora et labora: imádkozzál és dolgozzál – vallja évszázadok óta a bencés rend. Ugyanezt vallotta a Szabó család is anélkül, hogy tudott volna valamit erről a nevezetes rendről és mondásról. Egyikük sem lázadozott, politizált, irigykedett. A dolgukat legjobb tudásuk szerint végezték el, egyszóval betartották mind a világi, mind a vallási törvényeket és annyi. Egy héten egyszer, vasárnap templomba mentek, és erre szoktatták a gyerekeket is. Félreértés ne essék, azért megvolt a maguk etikai kódexe, csak ennek ritkán adtak hangot, más szóval inkább cselekedtek, mint szövegeltek. Hallgatni arany – tartja egy másik mondás. És ezt már ők is ismerték, ehhez is tartották magukat.

– Nagyon rendes ember ez a Szabó – ismerték el az ismerősök, barátok –, de minek ennyi gyerek egy ilyen koldus országban, mint a mienk?

– A gyerek Isten ajándéka – szokta válaszolni Szabó Ignác ilyenkor –, és egy ajándékot nem illik visszautasítani.

(Még egy közhely! Viszont ezt már Szabóék mondták, és ha én másképp adom vissza, nyilván elferdítem a valóságot. Tanulság? Kemény dió! Törje fel, aki tudja. Én már meg sem próbálkozom vele. Zárójel bezárva, és elnézést, ha a továbbiakban megint csak klisékkel dobálóznék.) Tény, ami tény, Szabóék bizony szaporodtak. Alig született meg az egyik gyerek, már jött is a következő.

A pulyák közül Domi volt a… Legerősebb? Nem. Leggyengébb? Ez sem, inkább mindkettőből egy kevés. Egyben erős volt, másban gyenge, bizonyos dolgokat gyorsan megértett, másokat meg sehogy sem. Ilyen szempontból ugyan nem igen különbözhetett a testvéreitől, utóvégre mindenkit ilyen felemás anyagból gyúrt az Úristen. És mégis! Volt benne valami, amiben mindnyájuktól különbözött. Mintha folyton keresett volna valamit. Önmagát, olyasmit, ami hiányzott az életéből? Senki sem tudta, legfeljebb érezte, beleértve Domit is, ami persze nem csoda, hiszen még csak gyerek volt.

Egyszer, úgy tizenkét éves korában, meglátogatta őket az unokatestvére, egy grazi Knabe. Úgy hívták, Udo. Magas, szépen fésült, illedelmes, szőke srác volt, anyja osztrák, apja magyar. Szerették volna, pontosabban inkább csak az apa, ha a fiú megtanulja, honnan jött, kik a rokonai, és a magyar nyelvet is eredeti környezetben gyakorolja. Júliusban érkezett, szeptemberig maradt. Amint beléptek, Udo kezében máris megvillant a kamera, hadd maradjon már valami emlék is a magyarországi kalandból. Udo anyja, a legutolsó divat szerint öltözött, amúgy elég csúnyácska úriasszony meg az apjánál is öt évvel idősebb, fintorogva, mi több, rémülten mérte fel Szabóék szerény hajlékát. A kétszoba-konyhás lakás egyik szobájában a gyerekek (jóságos ég, heten egy helyen!), a másikban a szülők aludtak. Mindenütt zsúfoltság, szegénység, izzadtságszag – ült ki az undor a gnädige Frau[1] arcára. De mindegy, ha a férjének ez megfelel … ! Annál jobban élvezték a találkozást a férfiak: Ignác és Imike. Két mackós külsejű, jámbor arcú iparos. Ikrek, akiket csak a ruhájukról és hangjukról lehetett meg­különböztetni. Ignác szegényesen öltözködött, szűkszavúan beszélt, Imi kissé idegen akcentussal, és ugyancsak divatos ruhában feszengett.

– Csakhogy végre összejöttünk! – örvendezett Imre, miután kicsomagolta az ajándékokat, és leülhettek beszélgetni is egy picit. – Igaz, ez főleg rajtam múlott, de hát ismered a második feleségem: egy kukkot sem tud magyarul, no és Magyarország sem vonzza annyira, hogy meglátogasson titeket.

– Akkor hogy fogadott el téged meg Udot, aki nem is a fia, ráadásul magyarul akar tanulni?

– Ezt én is többször megkérdeztem magamtól. De a fontos az, hogy elfogadott, és most itt vagyunk – lazított egyet a nyakkendőjén. – A francba ezzel a kravátlival! Mindjárt megfulladok tőle!

– Akkor miért nem veszed le? Máskor sohasem hordtál nyakkendőt.

– Még csak az kéne. Meg is ölne az asszony ezért!

– Na te is szépen beválasztottál, bátyuska!

– Was sagt er?[2] – bosszankodott a grazi nő.

– Dass ich eine sehr hübsche Krawatte habe.[3]

– Schön, aber ich will nach hause. Noch heute, nein, noch jetzt. Das ist aber ein Elends­quartier da!

– Mit mond?

– Hogy azonnal hazamegy. Nem tetszik neki ez a nyomortanya.

– Ezt mondta?

– Kérlek, ne vedd a szívedre! Ő már ilyen… ilyen finnyás nő. De miatta csak nem fogunk összeveszni!

Még beszéltek kb. húsz percet, azzal Frau Szabó már el is búcsúzott, bevágta magát az autóba, és meg sem állt hazáig.

Udo és az apja maradt, de ez érdekelte legkevésbé a gnädiges Frauchent.

– Auf Wiedersehen! Ich fahre euch nächsten Sonntag zurück.[4]

Udo és a gyerekek viszonylag jól kijöttek egymással. A szőke Knabe számára nem volt ismeretlen a Szabó-rezidencia, hiszen járt ő itt már többször is. Egyedül azt furcsállta, valahányszor betoppan, mindig új unokatesó fogadja. Egyebekben finom úrfi létére meglepő hajlékonysággal alkalmazkodott a Szabó-ház rendjéhez. Vagy talán épp azért, mert rend volt itt. A szerelő sok mindent megértett, így meg is bocsátott. Kivéve a rendetlenséget, amit egy gyerekétől sem tűrt el. Szerinte ott, ahol annyi lélek él – jó példa erre a kínaiak –, ráadásul ilyen szűk helyen, csakis renddel, fegyelemmel lehet biztosítani egy normális élet normáit.

A gyerekek tudomásul vették, hogy rend a lelke mindennek, ahogy az apjuk szokta mondani, és pont. Ébresztő hatkor, utána sorbaállás a fürdőszoba előtt. Elöl, akiknek nagydolgozniuk kellett, utána a lányok, végül a fiúk következtek. Étkezés előtt asztali áldás: édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nékünk! A mama, kissé molett, hasadt ajkú asszony, egyszer meg is jegyezte.

– Hallgass ide, Náci! Tudom, hogy a dédapád pap volt valamikor, de ez a gyakori áldás már réges-rég nincs szokásban. Mi lenne, ha csak egyszer, délben imádkoznánk?

Szabó beleegyezett. Nem igen vitáztak ők egymással. Amit az egyik akart, a másik is akarta, mi több: ha valami fájt az egyiknek, pl. a feje, háta, szinte fájt a másiknak is. Furcsa, hihetetlen vagy természetes?  Ezt talán attól kéne megkérdezni, akivel szintén megesett ilyesmi.

– Na, hogy tetszik az élet minálunk? – tudakolta Domi pár nap múlva a nyakigláb Knabetól.

– Teccik, hoty ilyen rent van ere, merthoty nálunk is van ám Ordnung. Csak az nem smakol, amikor sorba kel álni a mosdónál – válaszolta az osztrák tesó németes kiejtéssel, amiből hiányoznak a hosszú mássalhangzók, a zöngés hangok zöme pedig zöngétlennek hangzik.

– Nem Ordnung, hanem rend – javította ki Domi mosolyogva. – Hát ez nem sok, vagy más sem „smakkol?”

– Hát hoty én mosom el a vécét, tányért, eszcájkot, a kaporszakálú részantyalát!

– Te! Tudod, te mit jelent a kaporszakállú rézangyalát?

– Nem. Az utcán üvöltötte ki egy Wagenlenker[5] a kocsijából.

Így és ehhez hasonlóan társalogtak szeptemberig. Udo magyarul beszélt, a Szabó-gyerekek felváltva: hol németül, hol magyarul. Már persze csak az, aki a suliban is németül tanult. Ebben állapodtak meg, amit, elsősorban Szabó Udo, be is tartott kegyetlenül. Egy hét múlva újból bedöcögött a naccsága. A két férfi percekig parolázott, ölelkezett. Alig bírtak elválni, úgy fájt a lelkük egymásért. Egy óvatlan pillanatban, amikor a gnädige Frau sem nézett oda, az idősebb Szabó tömött borítékot csúsztatott az öccse zsebébe.

– Viszlát! Isten áldja meg az egész családot, és fel a fejjel, öcskös! Lesz még becsülete, ne félj, Magyarországon is a prolinak! Sei gut, mein lieber Sohn![6]

– Ez meg a tied meg a többi tesódé! – nyomta spórolt pénzét Udo is a Domi kezébe.

Boríték nélkül, hogy a mostohája is láthassa. Tulajdonképp csak a legvégén szándékozta átadni, de hadd egye a kefét a zsugori vénasszony. Igazság szerint ő sem igen bírta már, s csupán a jólneveltsége miatt nem mutatott hátat eddig is a „muternek”. A fiúk éljenezve kapták Udot a vállukra!

– Hoch, Udo, hoch[7]! Sokáig éljen az unokatestvérünk!

Az osztrák nő sértődötten aprózott a kapu előtt parkoló kocsihoz. Bezzeg őt a kutya sem hochozta!

– Hű, mennyi pénz! – számolta meg a magyar testvér az eurókat. – Félévi fizetésem. Látod, mama, ez az én bátyuskám, pedig ő sem milliomos!

– Meg Udo sem – tette hozzá Domi büszkén. – Mégis nézzétek, mit kaptunk a sógortól.

A vakáció végén aztán Udot is elvitték.

– Szia, apa, mama! – csókolt kezet illedelmesen, ahogy drága édesanyja tanította valaha. – Viszlát nálunk! Egy év múlva – ölelte át az unokatestvéreit is.

Emléke hónapokig frissen élt a lelkükben. Méltán, mert a fiú tényleg csupa szív fiú volt, udvarias, nagyvonalú, művelt, és soha senkit sem nézett le. Kívánhat ennél többet egy szegény kis rokon? Legkivált Domi és Vivien imádták, akik alig várták, hogy viszontláthassák Stájerország szívében.

Egy év múlva erre is sor került. A gyerekek ámulva járták végig a tetszetős, modern berendezésű szobákat. Falfűtés, légkondi, amerikai konyha, mágneses függönyök… Csupa olyasmi, amit eddig csak filmekben láthattak.

– De Imre bácsi! Mióta vagy te ilyen jómódú?

– Pár hónapja. Tudod, újra nősültem.

– De csodaszép lakásod van! Nem hiszem, ha felnövök valaha is ilyen palotába költöznék! – sóhajtott fel Domi, szomorúan sejtvén, hogy jelenlegi gazdasági helyzetüket tekintve ő már csak az utcára vagy legjobb esetben egy egérlyukba költözhet.

Az idegenbe szakadt aranyszívű nagybácsi résztvevően simogatta meg a fényes szemű, göndör hajú fiú buksiját.

–Talán igen, talán nem, de ahogy nekem sikerült, neked is sikerülhet, ha isten is akarja. Azért persze nem árt, ha te is besegítesz neki.

– Én? Istennek? – hűlt el a legényke. – Túl kicsi vagyok én ahhoz, édes bácsikám.

– Nono! Isten szemében nincs kicsi és nagy ember. De hogy ezt megértsd, ahhoz tényleg kicsi vagy, így csak egyet véss az agyadba, ami akár a mottód is lehetne: imádkozzál, és dolgozzál!

Imádkozni? Dolgozni? Ha öt-tíz évvel idősebb, Domi ki is neveti a bácsiját, bár még így tizenhárom évesen is érezte, hogy valami erősen sántít ebben a mottóban. Hiszen a szülei is végig ezt tették, mégsem jutnak soha egyről a kettőre. Imre bácsi… na, ő is sokat imádkozhatott, de mi haszna, ha még ebben a palotában is folyton sóhajtozik. Mert sóhajtozott, bármennyire is titkolta. Csupán azt nem értette, mitől lehet bánatos egy ilyen gazdag, egészséges ember is.

– Ja, igen, és még valamit: bármit teszel, úgy tegyed… Figyelsz, kedves fiacskám?

– Hogyne! Tessék! Úgy tegyem…

– Hogy a lelkiismereted tiszta maradjon. Akkor, kedves öcsikém, mindig nyugodtan fogsz aludni – summázta a jóravaló hentesmester, és diszkréten ismét sóhajtott egy nagyot.

– Mi van, lazsálunk, csevegünk? – csapott rájuk németül a gnädige Frau. – Száz munka vár rátok, ti meg itt purparléztok? Megjavítottad már az ingaórát, Emerich?

– Még nem, de, khm – köhögött zavartan a férfi –, mint te is tudod, nem is értek én ehhez.

– A férjem se értett, isten nyugosztalja. Tisztviselő létére mégis mindent megjavított. Domi!

– Jelen!

– Nem jelen, hanem igenis! Elfelejtetted pedikűröshöz vinni a kutyámat.

– Hoppá, csakugyan! Valahogy kiment a fejemből. De holnap elviszem. Becsszóra, ahogy felkelek, már rohanok is Herr Böhmhöz.

– Példátlan hanyagság. Remélem, az utolsó, mert ha megint előfordul…

– Kukoricán térdepelsz a sarokban – heherészett Udo.

– És? Nem tetszik? Ajánlom, ne pimaszkodj, mert megmondalak az apádnak, és amit tőle kapsz, azon aligha fogsz már nevetni.

– Ez mindig ilyen? – vetette magát az ágyra Domi, amint a nő peckesen kivonult a szobából.

– Domi, a cipőd! Ha a boszi meglátja, auf der Stelle, itt helyben elájul.

– Ő tőlem, én meg tőle: ide ne ülj, oda ne feküdj, ezt hagyd itt, azt hagyd ott, ne nyúlj hozzá, viselkedj… ! Eddig tűrtem, hallgattam, de, bocsáss meg, már tele van a hócipőm. Nálunk is rend van, de ez több mint rend, őrület, amiben az a legrosszabb, hogy egyszer sem mondaná: légy szíves, ne haragudj. Ahogy a papa, mama szokta, emlékszel?

– Ländlich, sittlich: ahány ház, annyi szokás. Ő ilyen, verje meg a…

A fiú a szájára csapott. Egy úri fiú sohasem feledkezhet meg az illemről.

– Akkor mondd meg a mostohaanyádnak, hogy még ma hazamegyünk – ült fel Domi hirtelen elhatározással a kanapén.

– Annyira nem bírod? – kenődött el a hosszúra nőtt tinédzser.

– Annyira. És Vivien sem, bármilyen gyönyörű a házatok. Még jó, hogy te másmilyen vagy, különben még a német nyelvet is megutálnánk.

Szabó úr még Udonál is jobban elkedvetlenedett.

– Kérlek, ne haragudj! Ez az én hibám is, mert ha a sarkamra állanék…

Vivien megértően karolta át a nagybátyját.

– Hagyd, nem érdemes! Nehogy összevessz vele miattunk! Küss die Hand, auf Wiederse­hen,[8] és a dolog el van intézve!

– Várjatok, írok egy levelet Nácinak!

A férfi megírta a levelet, majd teletömködte a gyerekek bőröndjét mindenféle ajándékkal. Három óra – nézett a karórájára. Sietnem kell, mert egy óra múlva hazajön a naccsága, és akkor lőttek az ajándéknak, ugyanis még képes rá, és ellenőrzi, miket dugdosok én itt a kofferbe.

– Megvan! Indulhatunk!

– És Helga néni? – kérdezte Vivien. – Tőle még el sem búcsúztunk.

– Nem baj, majd én kimentelek titeket. Domikám, látod ezt a nagy dobozt? Ebben van egy kiszuperált, de még remekül működő számítógép. Mondd meg az apádnak, ezentúl ezen írjatok nekem levelet.

Domi illedelmesen csókolt kezet édesapja bátyjának úgy, ahogy Helga néni szerette.

– Ne, ne! – kapta el a kezét a nagybácsi. – Ilyet többé ne csinálj! Nem vagyunk mi arabok, olaszok. Igaz, hajdan itt is így szokták, de már rég kiment a divatból, mint a gnädige Frau titulus.

– Akkor miért ragaszkodik hozzá mégis a nénikénk? – kívánkozott ki a kérdés azonnal Domiból, aztán tanácsosabbnak látta, ha mégsem kérdezi meg.

– Mi ez a nagy sürgés-forgás, uraim? – lépett be váratlanul a ház úrnője, és tekintete megakadt az útitáskákon.

– Á, semmi, nem érdekes, csak hazaviszem a pulyákat.

A nő arca észrevehetően földerült. Azért úgy tett, mintha roppant sajnálná.

– Ilyen hamar? És csak úgy ripsz-ropsz anélkül, hogy engem is értesíts? Emerich, Eme­rich, hát illik ez?

A férfi annyira zavarba jött, hogy kiejtette kezéből a komputeres csomagot.

– Mi van benne? Nyisd már ki, légy szíves! Nem szeretném, ha mindenféle vacakot erőltetnél reájuk. Nini, egy számítógép!

– Van valami kifogásod ellene?

– Dehogy! Nagyon rendes bátyó vagy. Csak aztán kezelni is tudja a jóember! A többi bőröndbe mit raktál? Remélem, azokért sem kell szégyenkeznem mélyen tisztelt sógornőm előtt.

– Nem hát, de most ne haragudj, mennünk kell. Domi, Vivien, búcsúzzatok el a tántitól!

– Emerich!

– Parancsolsz?

– Kinyitnád a többi táskát is?

Mit volt mit tenni, az idősebb Szabónak azokat is sorba ki kellett nyitnia. Helga asszony arca fokozatosan elborult. Kínai váza, karperec, webkamera, márkás cipő, bőrkesztyű… ! – szorult el benne a lélegzet. De hisz ez rablás! Ez a Fleischer[9] teljesen meghibbant!

– Átjönnél egy percre a másik szobába?

A két gyerek türelmetlenül várta, mikor ülhet már az Opelbe. Hanem a házaspár előbb még jól kikiabálta magát odabent. Olykor ki is hallatszott egy-két hangosabb szó, kifejezés, aminek azonban a felét sem értették.

– Mit mond? – kérdezgették egymást, főleg a kökényszemű, piszeorrú kamaszlány, aki még Dominál is kevesebbet tudott németül.

– Osztrák nyelvjárásban sprechelnek,[10] de hogy nem bókolnak egymásnak, az bizonyos.

A boldogtalan hentes pipacspiros arccal kullogott ki a szobából, és kezdte kiszedni a bőröndökbe pakolt ajándékokat csupa olyan tárgyra cserélvén, mely kizárólag saját személyes tulajdonát képezte.

– Mehetünk!

Útközben szinte végig némán vezetett, és attól a naptól sem Domi, sem Vivien nem látogattak többé a kacsalábon forgó gráci kastélyba. Képzeletükben ugyan ezután is fel-felmerült a város meg a „kastély” is, nyilván ki is ruccantak volna oda időnként, elvégre Sárvár és Grác nem is voltak olyan messze egymástól, de amint a tántira gondoltak, rögtön elment a kedvük a nosztalgiatúráktól.

Miután csak két hétig nyaraltak, Dominak még bőven maradt ideje meglátogatni Dörmi bácsit is. Dörmi bácsi, igazi nevén Fazekas Elek úr volt a család legjobb barátja. Azért becézték Dörminek, mert örökké dirmegett-dörmögött. Domi kezdetben ugyancsak idegenkedett a dörmögő hangú, de csípős nyelvű öregtől, aki a kormánytól az utolsó csövesig mindenkit csak szidott, kritizált.

– Á, ugatós kutya nem harap! – nyugtatta meg Szabó úr a családot. – Jó ember ő, csak amióta nyugdíjas, füstölög, mint a Takáts szomszéd kéménye.

– Így igaz – bizonygatta Domi anyja is. – De hát melyik nyugdíjas elégedett mostanság?

– Egyik sem. Pedig a villanyszereléstől a lakatosságig szinte mindenhez ért a jó öreg. Igazi ezermester, akiből egyet sem találsz már ezer emberből.

– Akkor miért nem gazdag, hiszen akár milliomos is lehetne. Mégis épp csakhogy megél egyik napról a másikra – csodálkoztak a Szabó gyerekek.

– Hosszú. Túl kicsik vagytok ti ahhoz, hogy felfogjátok. De később, ha jobban megismeritek, erre egyedül is rájöttök – jósolta meg szűkszavúan Szabó úr.

Dörmi bácsi jókedvűen fogadta a csillogó szemű kisfiút. Épp egy cipőt talpalt nagy serényen.

– Szia, öcskös! De rég nem láttalak! Hogy van az apád meg a tesóid?

– Jól, köszi, jól vagyunk. Tegnap jöttünk Grazból. Imre bácsi üdvözli.

– Hát ez szép tőle. Már azt hittem, el is felejtett a vén kujon. Ha már itt vagy, gyorsan megkérdem, nem olvasnál fel egy Móricz Zsigmond-novellát?

Fazekas úr imádta a könyveket, Domi meg hibátlanul olvasott, plusz barkácsolni is szeretett, így nem csoda, hogy hamar egymásra találtak. Épp a Hét krajcárt olvasta – isten tudja, hányadszor –, amikor bejelentkezett a kaputelefonon valaki.

– Egy kliens! – nyomott meg egy gombot a sárvári ezermester, s kissé idegesen nézett a műhelybe lépő beesett arcú, kopott ruhás férfira.

– Jó napot kívánok!

– Magának is!

– A csukákért jöttem, drága Fazekas úr.

– Gondoltam. Sajnos holnap is el kell jönnie, mert pont most csinálom.

– Én… én megvárnám, ha nem haragszik.

– Akkor várhat. Nem megy az olyan gyorsan, Kerekes úr. Inkább jöjjön holnap, annyira csak nem lehet olyan sürgős, a csudába!

– Még egy nap… ! Addig nem várhatok – törölte meg izzadt homlokát az ágrólszakadt atyafi. – Ez a hét is túl sok volt nekik is, meg nekem is. Gondolja csak el, kérem: három kölyköt bezárni, mert cipő nélkül, ugyebár, még a sarki boltig sem mehetnek.

– Dehogynem, csak fel kell húzni egy másikat.

– Persze, egyszerű. Ha van egy másik is. De mit csináljunk akkor, ha csak az az egy pár van, mester úr?

– Látja, ez a baj magukkal! – vágott földhöz az öreg egy lábbelit! – Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni, és ezzel még alig mondtam valamit. De bánják is azt maguk, ugyebár? Első a nő, az élvezet. De hogy ez mi a franccal jár, azzal törődjék az állam vagy az Úristen!

A férfi megszeppenve curukkolt. Még egy ilyen rabiátus vénembert! Jobb, ha nem ingerli, különben még holnapra sem talpalja meg a cipőit.

– Maga meg hova megy?

– Azt mondta, ne várjak, így hát nem várok, és holnap ismét eljövök.

– Azt mondtam várhat. Tíz perc múlva megvagyok. De ha annyira siet, felőlem jöhet holnap is.

– Csak tíz? Akkor megvárom – ült vissza a zsámolyra a nyeszlett családfő.

– Olvass tovább, kisfiam! Ugye, nem haragszik, ha végigolvassa a Hét krajcárt? Mire befejezi, az utolsó talpat is felverem. Mit szól hozzá, Kerekes úr? – kérdezte a mester, amikor Domi a novella végére érkezvén, befejezte a talpalást.

– Mihez? A történethez vagy a cipőhöz?

– Mindkettőhöz.

– A cipőhöz semmit. Az rendben van, csak a történet olyan… valótlan. Vagy ha mégis megtörtént, az bizony jó régen volt, mert nálunk nincsenek már ilyen emberek.

– Gondolja?

Fazekas úr levett a polcról egy üveg pálinkát.

– Na, isten isten!

– Köszi szépen! Ez jólesett. Mennyi lesz a taksa, mester úr?

– Tíz, nem, magának ötezer.

Kerekes úr leszámolt eléje apróban kerek négyezer forintot.

– Ez csak négyezer.

– Tényleg? – számolta újra pirosan. – Elnézést, elszámoltam magamat – kutatta át a bukszáját, majd valamennyi zsebét is, de sehogy sem akart összejönni, ami még hibádzott.

– Semmi vész, legközelebb elhozza, addig is olvassa ki ezt a könyvet a kedvemért – nyomta kezébe Móricz novelláit a mester úr. – Gyönyörű írások, majd maga is meglátja, és mindjárt más színben látja a világot.

– Köszönöm a jóságát – meredt a kliens a pálinkás üvegre, onnan meg a mesterre.

Fazekas úr nem mozdult, s úgy tett mintha nem értené, mitől látná szebb színben kliense a világot.

– Viszontlátásra, és további jó munkát!

– Viszontlátásra! – nézett utána fejcsóválva, s csaknem felrobbant, amikor a férfi bevágta a könyvet a kapu melletti kukába. – Hm, lehet, hogy mégis csak neki van igaza, mert a világ már régen nem olyan, amilyennek az írók képzelik?

**********************************************************

Alkonyodott. Szabó úr az ablak előtt, egy hintaszékben ülve olvasgatott. Hogy melyik Szabó a Szabók közül? A nyomdász fia, Domokos, csupán huszonöt évvel idősebben. Mivel egyre sötétebb lett, félretette a könyvet, és elmélázott. Holnap tölti be harmincnyolcadik életévét. Ilyen szülinapok alkalmával szokott a férfi visszanézni, elemezni, mit tett, kellett vagy lehetett volna másképp tenni. Két év múlva negyven éves. Nem öreg még, de olyan fiatal sem már, hogy most kezdje kiépíteni, amit eddig elszalasztott. Ő… De várjunk csak egy pillanatra! Mi az, amit elszalasztott? Egyetem? Nem volt rá pénzük, nyomdásznak ment, és tegyük hozzá, olyan jól választott, hogy még az apja is büszke volt rá. Maszekolni ugyan nem tud ezzel, de van még egy-két szakma a tarsolyában, amit Kerekestől lesett el valamikor. Így egész szépen eléldegél, még ha nem is olyan vastag, mint a gráci hentesmester. Őszintén szólva akár az is lehetne, ha példáját követve, ő is úgy nősült volna. Szerencsére nem úgy nősült, épp a fent említett példa miatt, melynek tanulságáról maga Helga néni gondoskodott. Feleség, gyerekek? Elvált, egy kislány, akit a bíróság Ellának ítélt oda. Azóta itt él ebben a tízemeletes toronyházban, de ha minden jól alakul, nemsokára ismét elvesz egy egygyermekes özvegyasszonyt. Nem éppen népes család, de hogy is mondta Dörmi bácsi? Rakásra gyártják a kölyköket, aztán utánuk az özönvíz. Pedig azokat fel is kell ám nevelni, etetni, ruházni… . Megtanulta ezt is, és mi mindent még emellé! Kivéve egyet: amit egész életében keresett. Három vendég létezik – mondta egyszer az édesanyja. Az első típus a megszokott, ismert ételeket szereti, s csak nagy ritkán kóstol meg valamilyen új fogást. A második fordítva: folyton különleges ételek után sóvárog. A harmadik ugyanígy, azzal a különbséggel, hogy sohasem tudja konkrétan, mit akar enni, inni ahhoz, hogy kielégíthesse az étvágyát. Ő, úgy tűnik, a harmadik típushoz tartozik. Oké! De ha nem tudja, akkor fölösleges keresni, mert ami nincs, azt az isten sem találja meg neki.

Felállt, nyújtózkodott egyet, és bekattintotta a tévéjét. Tizenegyig tévézett, majd lefeküdt, és pillanatok alatt elaludt. Álmában kisétált a tetőre. Egy-kettő odaért, mert a tízedik emeleten lakott egy garzonban. Holdvilágos nyári éjszaka volt. A tetőn langyos szellő fújdogált. Lassan, óvatosan odaballagott a lapostető széléhez. Alatta, egy zöldre festett padocskán hajléktalan csavargó szendergett.

–Allez, hop![11] – kiáltotta hirtelen, mint az akrobaták a cirkuszban, azzal levetette magát a magasból.

De hát csak álom volt, bár ő azt hitte ébren van, ezért az egészet világszámnak, fantasztikus képességnek tartotta. Mert hiszen nem halt meg, a haja szála sem görbült meg, holott senki sem élt volna túl ekkora zuhanást. Na, erről muszáj másnak is tudnia!

– Hé, ébredj! Ébredj! – ébresztette fel a csavargót. – Tudod, ki vagyok?

– Tudja az ördög, hagyj békén! – fordult az a másik oldalára dühösen.

– Én vagyok Szabó Domokos, a világhírű repülő ember.

– Örvendek. Én meg a Pókember. Kellemes repülést!

– Köszönöm, éppen abban fáradozom. Nem segítesz összetoborozni ennek a toronyháznak a lakóit, hogy bemutassam a számomat?

A férfi ráállt, úgysem tudott már aludni, és összecsődítettek vagy száz nézőt.

– Köszönöm az érdeklődést. Ígérem, nem fogják megbánni, mert olyasmit mutatok, amit eddig csak filmekben láthattak. Akarják látni, uraim?

– Akarjuk! – zúgta a sokaság.

– Itt áll előttünk ez a tízemeletes toronyház. A legmagasabb ebben a városban. Most szépen felmegyek a tetőre, és onnan, huss, lerepülök ide magukhoz. Elhiszik?

– Csak ha látjuk, pókember!

– Repülő – javította ki finoman, és elkezdett tányérozni a nézők közt, mert szép, szép dolog a tehetség, azért nem árt hozzá némi dohány is.

– Előbb lássuk a repülést – tolták el a kezét az emberek.

– Csaló! Rendőr! Rendőr! – sipítozott egy vénasszony. – Miért nem ott vannak a rendőrök, ahol szükség is lenne reájuk?

– Kérem! Várjanak öt percet! – liftezett fel ismét a magasba, és lenézett a bámészan toporgó tömegre.

Íme, eljött, ez az a pillanat, amikor bebizonyíthatja, hogy negyven éves kora ellenére még nem késett le semmiről. Negyven évig élt röghöz kötve, igazi célok, álmok nélkül. Pedig az ember isten részeként maga is isten, nem por és hamu a sok milliárd porszem közt. Az ember ennél többre hívatott. Ha akar, repül, víz alatt vagy az űrben is sétálhat, de akár a sors, halál szemébe is nevethet. Ezt érezte, de sohasem hitt benne mostanáig. És íme, a csoda mégis megesett: repülni tud. Oké, akkor repüljünk! Nézzetek ide, emberek! – tárta szét a két karját, s már-már leugrott a tetőről, amikor megdördült az ég, és olyan eső zúdult a nyakukba, hogy a tér pillanatok alatt kiürült.

Reggel hat óra. Domi keserűen ébredt öntudatra. Már megint ugyanaz az álom a repülésről! Erről szokta olvasni (nyomdászként elég sokat olvasott), hogy az álom a tudatalatti ént, illetve a génekben tárolt információkat aktivizálja. Talán valamelyik őse feltaláló vagy cirkuszista lehetett. Ő mindenesetre sohasem akart repülni, még kevésbé megmutatni, milyen csodás képességgel rendelkezik. Tulajdonképpen nincs is semmiféle különleges képessége, és minden vágya bizony elég röghöz kötött: kis kulipintyó, picivel nagyobb fizetés és kevesebb rohanás, megértő főnök, feleség, segítőkész szomszédok… Ennyit még elérhet, a többi: pénz, hírnév, erő, hatalom, csupa olyan kívánság, amiről az ő helyzetében csak egy bolond ábrándozik. Erre mit csinál, igaz, csak álmában? Mindegyre nézőket toboroz egy fantasztikus ugráshoz. Hanem ez, micsoda groteszk irónia, még álmában sem mindig sikerül neki. Amikor meg sikerül, valami mindig közbejön, és úgy ugrik le a magasból, hogy a kutya sem láthatja. Márpedig enélkül semmit sem ér egy produkció! És ezt álmodja kerek két éve. Néha felfogja, semmi sem igaz az egészből. Dehogy tud ő repülni, senki sem képes ilyesmire. Máskor, és ez a legrosszabb, egyik percben álomnak, a másikban igaznak hisz minden látomást, és váltig azon rágódik, mit tegyen: ugorjon, vagy röhögjön?

Délután meglátogatta két nyomdász barátja.

– Boldog szülinapot! – mosolyogtak rá a küszöbről.

Hoztak magukkal italt, hideg sültet, süteményt, tudván azt, hogy a barátjuk jelenleg szingliként vegetál. Elbeszélgettek erről-arról, végül kávét ittak, és egyikük megkínálta marihuánás cigarettával.

– Nem, nem! Idáig még nem jutottam – utasította vissza Domi, meg a másik is –, és ha rám hallgatsz, még csak meg sem kóstolod.

– Ugyan, hülyeség! – intette le fölényesen a jóképű, harminc év körüli fiatalember. – Először is ingyen van. A nyomda előtt adta csak úgy, ajándékba valaki. Másodszor is gyenge, éppen csak hogy feldob, szóval ártalmatlan.

– Egészségedre! – emelte rá poharát Szabó úr! – Én már csak a konyak mellett maradok. Ezt szívesen megiszom, de még ezt is csak mértékkel.

– Úgy hallottam, rövidesen felszámolják a nyomdánkat – közölte velük bánatosan az idősebbik, egy táskás szemű kolléga.

– Már a miénket is? – hökkent meg Szabó úr. – Sajna ilyen az élet, gyerekek! Így kezdődött annak idején a mozikkal is. A tévé lett a haláluk. Most meg a PC a könyveknek, újságnak.

– Most mit károgtok! – hurrogta le őket a fiatalember. – Attól még szép az élet, sőt, gyönyörű! Nézzétek – mutatott ki az ablakon –, milyen tündöklően süt a nap odakint!

Igazság szerint épp esteledett. De ilyen apró részletekkel a koma már nem sokat törődött.

– Ennek annyi! – állapította meg Szabó úr! – Fejébe szállt az alkohol. Meg az enyémbe is – tette hozzá szégyenkezve. – Pedig én fele annyit sem ittam.

– A fenét! Ez a marihuána hatása! Eszerint mégsem olyan ártalmatlan.

– Nincs véletlenül egy kis kolbászod a frizsiben? Úgy megéheztem, hogy még a cipőm talpát is megenném. Hehehe, hihihi! – buggyant ki fiúból a nevetés, s csak nevetett, kacagott hasát fogva, görcsösen.

– Ugye, megmondtam! Még egy perc és repülni fog.

Kicsit tévedett a tipográfus, mert fél perc sem kellett hozzá, hogy Ferike karjait kitárva vitorlázzék az ablakhoz.

– Zssssss!

Gyorsan visszahúzták.

– Nyugi, Ferike! Nézd, milyen sötét van! Most már menjünk mi is haza, jó?

– Sötét az eszed, és ne nyúlj hozzám! – vadult meg az előbb még derűsen vihorászó fiatalember. – Én repülni akarok, merthogy én repülni is tudok ám.

– Majd legközelebb, legközelebb. Akkor mi most mennénk, Domikám.

A fiú az ajtóhoz dülöngélt. De nem a lifthez, hanem a tetőajtóhoz kaptatott. A többiek utána, még mielőtt Ferike bemutatná, hogy repül. Domi szédülve pislantott le a magasból. Lent, mélyen alatta egy zöldre festett padon topis alak üldögélt. Langyos szellő fújdogált. Felettük az ég csillagokkal kivarrt palástja. Milyen ismerős kép, jelenet! – simított végig a homlokán. Mintha már látta volna valahol! Egyáltalán ébren van, vagy álmodik?

Mikor a táskás szemű Domi felé tekintett, szinte kővé vált a rémülettől: a férfi éppen akkor ugrott le a tetőről.

____________________________________________

[1] Nagyságos asszony (ném.)

[2] Mit mond? (ném.)

[3] Hogy nagyon csinos a nyakkendőm. (ném.)

[4] Viszontlátásra! Jövő vasárnap visszaviszlek bennetek. (ném.)

[5] Gépkocsivezető. (ném.)

[6] Légy jó, kedves fiam! (ném.)

[7] Éljen! (ném.)

[8] Kezét csókolom, viszontlátásra! (ném.)

[9] Hentes. (ném.)

[10] Magyarosított német szó a sie sprechen kifejezésből: beszélnek.

[11] Gyerünk, hopp! (fr.)

(Illusztráció: rf)