„Aranycselló mély húrjain zenélt
a végtelen magány. Akkor megálltam
kinyújtott karral, mint világtalan
kéregető s utánad tapogattam.”
Dsida Jenő: Laterna magica
Dorka elköszönt a Violinkulcs munkatársától, és egy ideig még elgondolkodva nézett az újságíró után a kirakatüvegen keresztül. A férfi visszaintett az ajtóból, esernyőt nyitott, átszaladt a zebrán, és eltűnt a sarkon felállványozott épület mögött. Üveghangok bővebben…
A bölénytelenség elviselhetetlen könnnyűségének – mondta Sándor Zsigmond – az a következménye, hogy hirtelen rájövünk: úgy vagyunk egyedül a teremtésben, hogy a kézzel fogható valóság lassan elfogy körülöttünk, de a láthatatlan és titokzatos, az ember lelki egyensúlya ellenére törő lények, viszont megsokasodnak. Erre bizonyíték – fonta tovább szövevényes meséjét Zsiga bá – Mojsza esete.
Egy nap vidáman pöfögött a Daciájával az Égei-tető felé Kányád irányából. Ez 1989-ben volt. Mojsza elégedetten vizsgálgatta a Fogarasi-havasokat, és boldogan konstatálta: látszanak a hegycsúcsok, márpedig ez a dályai ősi meteorológiai megfigyelés szerint azt jelenti: jó idő lesz. Akkor látta meg az útszélen stoppoló asszonyt. Nem ismerte, amin csodálkozott – a környéken mindenki ismert mindenkit −, de azért megállt és felvette.
Hova megy? Dályába? Nahát. És kihez? Sándor Zsigmondhoz. Mert valami nagyon fontosat kell neki mondania. Mojsza bólogatott. Mindenki valami nagyon fontosat akar Zsiga bának mondani. Ekkor nézett le – maga sem tudja miért, mesélte később Mojsza – a nő lábára. Megfagyott benne a vér. Teljes erővel a fékre lépett. Éppen jöttek lefelé az Égei-tetőről, már az erdőben jártak. A nő egyik lába patás volt. Mojsza nem mert többet ránézni. Meredten bámult ki a Dacia szélvédőjén és rettegve nézte a sejtelmesen sorakozó fákat. Arra gondolt, milyen jó lenne most rögtön bükkfává változni. Ott állhatna a többi fa között és bambán vizslatná az elhaladó autókat. Minden erejét összeszedve, megkérte a nőt, hogy szálljon ki. Miért? – kérdezte a nő – Csak azért, mert az egyik lábam pata? Mojsza betakarta a fülét, mint amikor gyerekként nem akarta meghallani, amit éppen mondtak neki. De a nő csak nem hagyta abba, és magyarázott tovább, hogy azért, mert neki nem olyan a lába, mint másnak, igazán elvihetné Dályába. Mojszát megbénította a félelem, ezért csak annyi ereje volt, hogy azt mondogassa: szálljon ki, szálljon ki. Jó – mondta az asszony –, de előtte még mondana valamit, amiről Zsiga bácsinak feltétlenül tudnia kell. Nagy vérfolyam közeleg. Sokan meghalnak. Utána majd azt fogják hinni, hogy a tisztító véráldozat végképp elmosta az Ördögöt, de ebbe ne reménykedjenek. Az Ördögnek csak jobb lesz. Az asszony kiszállt Mojsza Dáciájából, aki azonnal rálépett a gázra, és őrültként száguldott tovább. Megvadult bikaként tiport végig Égén, majd nagy csörömpöléssel tört be Dályába. Hatalmas fékkel állt meg Sándor Zsiga házánál, és sírva rontott a pincébe.
– Esetleg az nem fordulhat elő, hogy ez a Mojsza kissé túloz? – kérdezte óvatosan Pali.
– Lehetséges – mondta talányosan Sándor Zsigmond –, aki viszont bizonyára elvetette a sulykot, az Szádeczky-Kardoss doktor.
Pali szava elakadt. Szó mi szó, ő nem sokat tudott ükapja tevékenységéről, és hirtelen nem volt válasza erre a váratlan huszárvágásra.
– Miben túlzott volna Szádeczky? – közelített tapintatosan a kényes ügyhöz, mert az világos volt, hogy kardinális ponthoz érkeztek.
Sándor Zsigmond odament egy hatalmas legalább háromszáz éves faragott ládához, amelyet olyan áhítattal nyitott ki, mintha az örökélet elixírét tartaná ott. Némi kutakodás után megsárgult, és egérrágta fóliánsokat vett onnan elő. Leereszkedő mosollyal nyújtotta át Palinak.
– Sándor Zsigmond – silabizálta Pali a kusza sorokat – Csíki Székely Krónika 1533-ból, másolva 1796-ban, deákul.
Nem tudta, mit illene mondania.
– Elvárom a család helyreigazítását.
Pali csak nagyon lassan értette meg, hogy Zsiga bá azt szeretné, hogy a Szádeczky család minden lehetséges módon nyilvánosságra hozza, hogy ez a Lajos tévedett. Újságban, rádióban, tévében és azon az internet izén. Ez a mű eredeti, semmilyen családi részrehajlás nem történt itt, és ha akad is baja a latinnal, az csak azért van, mert 1533-ban mindenki törte-zúzta a deák nyelvet.
– Hallotta volna Szapolyai Jánost latinul megszólalni! Úgy kínlódott a ragozással, deklinációval meg miegymással, hogy Szádeczky doktort megütötte volna a guta.
Persze Zsiga bá sem hallotta soha Szapolyait sem magyarul, sem latinul hadoválni, mert nem volt egymáshoz szerencséjük, de egy kis kegyes hazugságot bocsánatosnak vélt, mivel a család és a saját becsületéről volt szó. Ebben a kérdésben nem engedett. Palinak persze fogalma sem volt erről a Csíki Székely Krónika ügyről, bár látta a nagyanyja polcán Szádeczky-Kardoss ilyen című dolgozatát, de nem emlékezett arra, hogy bármikor is kézbe vette volna.
Pali tanácstalanul toporgott Sándor Zsigmond egyszemélyes ítélőszéke előtt, áhítozott a zsebében meglapuló telefonja után áldva az okostelefonokat és a mobilnetet. Csak azt nem tudta eldönteni, hogy nagy otrombaság lenne-e, ha előkapná, és gyorsan rákeresne erre a csíki izére. Tusakodásában arra jutott, hogy ha Sándor Zsigmond kezében bicskával Szapolyairól hablatyol, akkor ő miért ne internetezhetne. Gyorsan kivette a készüléket, és uzsgyi fel a Wikipédiára. „A Csíki Székely Krónika egy vitatott hitelességű történeti írás, amely állítólag 1533-ban keletkezett latin nyelven, és egyik másolata maradt fent az utókorra. A krónika a Sándor család genealógiája mellett foglalkozik a székelyek eredetével és történetével is, és utóbbiaknál a hun eredetet hangsúlyozza. A történészek többsége a könyvet Sándor Zsigmond által 1795-ben készített hamisítványnak tartja.”
Aha – gondolta Pali –, most már minden világos. De bár oly egyszerű lenne az élet, ahogy egy Wikipédia szócikk tud tévedni.
– Ez tudományos kérdés – vértezte fel magát Szádeczky Pali – sőt történelemtudományi kérdés, amelyben én végzetségem révén nem vagyok kompetens.
– Nem tesz semmit – legyintett fölényesen Sándor Zsigmond –, Szádeczky doktor sem volt az.
Pali majd olyan ócska trükkökkel próbálkozott, hogy végeredményben akármit is állítson az őse, mások vitatják gondolatait, tehát ez a kérdés még nincs eldöntve tudományos berkekben. De Sándor Zsigmond nem XXI. századi ember volt, és szóvirágokkal nem lehetett kifizetni.
– Bánom is én – húzta ki magát –, hogy ki miről nyekereg, nekem és a Sándor családnak elégtételre van szüksége.
Pali zavarban volt.
– Pontosan mit vár tőlem?
Sándor Zsigmond újfent odament hatalmas díszes ládájához. Rövid kutakodás után újabb papírhalmot húzott elő. Odaadta Palinak.
– Számítva vonakodására – mondta –, ezt az összefoglalót készítettem, hogy mit és hogyan kellene korrigálni a gyalázatos 1905-ös dolgozat állításain.
– Ez legalább kétszáz oldal és latinul – kiáltott fel a Szádeczky ivadék –, és én nem is tudok latinul!
– Nem tesz semmit – fölényeskedett Zsiga bá –, Szádeczky doktor szerint én sem.
Ezzel szó nélkül kiment az elülsőházból magára hagyva az ámuldozó Palit.
Pali, akit még a Sári féle fiaskó is húzott − nem csak az ág −, úgy vélte, a túlélés egyetlen esélye a módszeres hazudozás, ezért bőszen írt, és amikor valaki megkérdezte, hogy mit, mindig azt válaszolta: Zsiga bácsinak kell valamit elintéznie.
Akkor megint megszólalt a telefonja. Sári volt. Szingapúrból. Magán kívül. Nehezen értette meg, hogy nem azon háborodott fel, hogy Pali nem lelhető fel Szingapúrban, hanem azon, hogy kikövette őt Instagramon és törölte az ismerősei közül a Facebookon.
– Micsoda érzéketlenség ez? – kiabálta Szingapúrból Sári olyan hangerővel, hogy Argentína déli részén kutat ásó parasztok ijedten rebbentek szét. – Mégis mit képzelsz te magadról?! Mit fognak rólam gondolni az emberek?!
– És hol szálltál meg? – próbálta Pali elterelni Sárit a rögeszméitől.
– A barátnőim írták, hogy mégis akkor mi van velünk. Akkor mégis mi van velünk?
Erre Palinak nem volt semmiféle elfogadható magyarázata. Illetve csak annyit tudott mondani, hogy kényes családi ügyek nyomasztják, és nincs túl jól lelkileg. Úgy vélte, ha finoman lerángatja Sárit vesszőparipáiról, akkor talán értelmes dolgokról is tudnának diskurálni. Vagyis látszólag értelmes dolgokról. Mint például a gasztroblog írás rejtelmei, a vegánság előnyei. Valamint arról, hogy a francba gondolja a lány: ki-be sétálhat az életében, mintha semmi sem történt volna. Nem vagyok én átjáróház – dühöngött magában Pali. De amilyen peches volt – erre a legjobb példa, hogy elindult Sándor Zsigmondot megkeresni, és az a sorcsapás érte, hogy meg is találta. Ennek alapján sejthető volt: Sárit sem tudja jobb belátásra bírni. Ezért a megúszás taktikájával próbált meg lavírozni az élet tengerén:
– Azonnal lépéseket teszek az ügyben – mondta.
Sári el is hallgatott. Megy ez – gondolta Pali –, csak sokat kell gyakorolni. Mivel nagy volt a csend a másik oldalon, szépen kikapcsolta a telefont. Ennyi izgalom egy napra pont elég – vélte. Inkább kisétált a Gergely utcán a Pityóka-kert irányába, ahol az első nap baktattak alkalmi ivócimboráival. Alig ért ki a Pityóka-kerthez, amikor szembe jött vele Gráncsa Margit.
Nem tudta hányadán áll ezzel a lánnyal, de tanulva a Sárival kapcsolatos baklövéséből, óvatos volt. Zsiga bácsival sem akart további bonyodalmakba keveredni tekintve, hogy még arra sem volt ötlete, hogy ezt a kényes családi becsületbeli ügyet miképpen tudná megúszni. Természetesen senki sem hibáztathatja Palit az együgyűsége miatt, hiszen a minden hájjal és sok évszázados tapasztalattal megkent Sándor Zsigmond sem bírt el egyetlen korban sem az akkori Gráncsa Margittal.
– Zsiga bá mindenkit lóvá tesz – mondta a lány, aki észrevette, hogy a férfi szeretne gyorsan megszabadulni tőle.
Pali értetlenkedve állt egy esővájta mélyedésben, mert Dályában, ha rázendített az eső, egy hétig tartott. Akkor aztán folyt a víz mindenhonnan, még a sóhajokból is. A sár lehúzta a csizmát, a hegyoldalból patakokban ömlött a víz, barázdákat vájva az úton, és hatalmas köveket hordott kupacokba. A székely monszun idején a vékonydongájú Dálya-patak zsírosan kövér folyammá dagadt.
– Mire gondolsz? – kérdezte Pali, mert csak nem bírta szó nélkül.
– Keresd meg a ramocsavirágot.
A fene egye meg Zsiga bát, Gráncsa Margitot, a falut és annak összes titkát. A férfi megvonta a vállát és haladt tovább Felszeg felé. Ahogy haladt, egy csapat gyerekkel találkozott.
– Ti tudjátok, hol van ramocsavirág?
A kölykök csak megvonták a vállukat.
– A ramocsát nem tudjuk – mondták –, de virág van elég, ha akarja szedünk magának.
Pali gyalogolt tovább, és bekapcsolta a telefonját. Legalább száz hívás Sáritól, szinte ugyanannyi üzenet, amelyben amiatt őrjöng, hogy kijelölte őt a közösségi felületen. Néhány nem fogadott hívás volt a szüleitől. Orsi küldött üzenet, hogy azonnal hívja fel, mert Sári Szingapúrban megbolondult, ami nem baj, a gond csak az, hogy egész Budapestet fellármázta és most már azt terjeszti: amint egymásra találnak ott a Távol-Keleten, már is indulnak a Maldív-szigetekre összeházasodni. A nagymama kitagadta, Pali édesanyja csak sír. Az ártatlanak induló kegyes hazugság – összegezte Orsi a helyzetet – családi katasztrófa felé dübörög.
Csak dübörögjön – gondolta Pali –, nincs nekem időm minden potomsággal foglalkozni.
Egész Mutyi falu ma Pista bácsi temetésére készült. Pista bácsi rendes, dolgos ember volt egykor. Régen sok időt töltött földje művelésével, méltán elismert tagja volt a szombat reggelente összegyűlő piaci árusok közösségnek. Felesége (aki szép leány volt hajdanán), már lassan négy éve meghalt, így nem véletlen, hogy igen népszerű volt a szintén megözvegyült, ám annál kacérabb természetű idős asszonyok körében. Valahol meg lehet érteni, hisz egy igen jóképű, izmos, fess kiállású férfit lehetett felfedezni benne…csak inkább belülről…mélyen…jó mélyen belül…Ugyanis mióta háta elkezdett fájni a sok kapálástól, ott kellett hagynia földje munkálatait és a nyugdíjára, na meg persze családjára támaszkodva tenget-lengett a keskeny utcákon. Alacsony, zömök ember lett Pista bácsi, de a legnagyobb sörhassal büszkélkedhetett a faluban barátja, Józsi bácsi után. Ők ketten gyakran verődtek egy társaságba, és ami összekötötte őket, az a játék volt.
Így van, Pista bácsi szerencsejáték függő volt! Ennek köszönhette kerekded alakját is, hiszen a kártya és az alkohol gyakran jártak együtt. Az utóbbi időben minden estéjét a faluvégi Mutyi mulató nevű csárdában töltötte hasonló hobbikat űző barátaival egy asztalnál. Snapszert, Lórumot, Römit, mindenféle kártyát játszottak egy éjszaka alatt, de Pista bácsi kedvence mindig is a Huszonegy volt, imádott tétre játszani. Folyton magánál hordott egy régi francia kártya pakliból elcsaklizott pikk hetes lap. Úgy tartotta, hogy ez egyszer úgy fog neki szerencsét hozni, mint másnak egy örökbe kapott kis csecsbecse, vagy egy soha ki nem mosott, lyukas zokni, ami már-már életre kel és táncra perdülve vonzza be a nyertes lapokat. Azonban valahogy Pista bácsi ráncos homlokát sosem érintette a szépséges Fortuna istenasszony csókja. Még a minden héten kitöltött és a postán leadott lottószelvénnyel sem nyert soha semmit, pedig akkor is mindig magával vitte a pikk hetest.
Azt a gyűrött, már két helyen is szamárfüles pikk hetest, ami most is ott volt a zsebében, a nyitott koporsóban fekve. Mutyi népe feketébe öltözve állta körül a koporsót, miközben a templomi lelkész, A Prédikátor könyvéből idézte a harmadik fejezetet: „Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak…”. Rutinosan mondta beszédét az eltávozott Pista bácsira emlékezve. Azonban az asszonyok csendes, keserves zokogását, egyszer csak egy magasan felcsendülő, monoton muzsika szakította félbe. Ez a hang, a lelkészt teljesen kibillentette, sápadt halántékán lüktetni kezdtek az erek, majd csendesen fohászkodni kezdett, hogy ezt a magasztos, ezt a felemelő pillanatot ne törje ketté ez az ördögtől való kütyü. Magában Istenhez imádkozott, hogy mindenható erejével segítsen visszafogni fortyogó dühét.
Pista bácsi fia volt az, aki először kizökkent, óvatosan a koporsóhoz lépett és kiemelte zsebéből a véletlen ott maradt kőkorszaki nyomógombos Nokia telefont. Marika, az a kedves asszony volt a hívás kezdeményezője, aki valószínűleg nem értesült az öregember haláláról, híresen rossz hallásának köszönhetően. Az elhunyt fia, rezzenéstelen arccal kinyomta Marikát, lenémítva az eszközt régi szabású öltönynadrágjába csúsztatta a telefont, majd megnyugtatóan bólintott a lelkésznek, hogy folytassa tovább.
Miután a falu népe keserves könnyek között elköszönt az elhunyttól, a többség együtt indult meg Pista bácsi, és családjának házába a Kancsal Béla utca tizenkettőbe a halotthoz méltó búcsúztatóra. Bözsi néni az öreg kedvencét, kapros-túrós rétest is készített, Lackó bácsi pedig hozott a házi készítésű szilva pálinkájából, melynek minőségét útközben már többször leellenőrizte. Innentől kezdve a búcsúztató már kicsit kellemesebb hangulatban telt, nosztalgikus emlékek árasztották el a házat. Józsi bácsi egy-egy mulatságosan végződő kótyagos estéjét mesélte el, amit barátjával töltött, míg az elhunyt fiai, inkább néhány szép gyermekkori emléket osztottak meg az egybegyűltekkel. Juliska, a csárdában dolgozó csinos kis pultoslánynak pedig az jutott eszébe, mikor Pista bácsi úgy felöntött a garatra, hogy kezével megtalálta Juliska méretes fenekét, amit a leány egy pofonnal értékelt. Azt gondolta, bárcsak most is itt lenne az öregember, hogy újra felpofozhassa őt a kezdeményezésért.
A társaság egy része egy idő után, francia kártyás játszmába kezdett Pista bácsi emlékére, mely már határozottan jó hangulatban telt, amikor is János, a falusi hentes érkezett meg a házba nagy loholás közepette. A fiatal férfi nem tudott ott lenni a temetésen a munka miatt, de még újnak számított a faluban, így nem is igazán ismerte az iszákos öregembert. Hamar felkereste a házban az elhunyt fiatalabbik fiát, aki szintén a kártyázók között felejtette búját és a játék izgalmából alig tudta kizökkenteni az újonnan érkező. János elmondta, hogy biztos forrásokból tudta meg a nagy hírt. Marika, a postai alkalmazott mondta Tamásnak, Tamás pedig Katának, a legszebb hajadon leánynak a faluban, aki éppen Jánoshoz ment kolbászhoz valót venni, hogy Pista bácsi a halála előtt leadott utolsó lottószelvényével nyolcvan millió forintot nyert. Az öregember fiának ekkor tátva maradt a szája, és az asztal közepére helyezte az utolsó, a játék nyertes lapját: egy pikk hetest.
(Kép: Paul Klee)
A semmiből nem lesz semmi − tartja a közhely és mint olyan, sok igazságot rejt. Lusta embereket szokás munkára bírni vele, jóllehet a teremtés aktusát is magyarázhatja. Hasonlóképpen egy néhai szellemóriás azon kérdése, hogy miért a valami van a semmi helyett.
Eddig akár elégedett is lehetett volna írásával, néhány dolog mégis nyugtalanította, jelesül: miután sokadrangú szerepet szánt csak a narrációnak, már a látszatát is nehezére esett fenntartania prózaiságának, továbbá nem volt világos számára, hogyan jön a valamihez a szeretet. Egyvalaminden − létmagyarázati prózálkozás bővebben…
– A pénz, a pénz, a pénz! Hát nem ez mozgat mindent? – dünnyögte Nuno mester.
Pero engedelmesen bólogatott, bár nevelőapja elbeszéléseiből nem ilyen világra számított.
A hajó kapitánya, Francisco Motim nemesember volt, és csak azért szállt tengerre, hogy hűsége jeléül valami kis kegydíjat, pénzecskét kuncsorogjon ki Alfonz királytól. Francisco úr soha nem járt Tengerész Henrik udvarában, nem tudta, merre van Bizánc, nem érdekelte János pap, nem olyan lovag volt, aki a tengerparton andalogva verseket szerez.
De ha nem olyan, akkor milyen?, töprengett Pero. Ő még abban sem volt biztos, hogy a Santa Lucia kapitánya, ez a büszke nemesember tud írni-olvasni.
– Harminc rabszolga, és a király elégedett lesz velünk – mondogatta.
A szakállas Nuno mester, a navigátor, a karavella kormányosa hajósinasként részt vett José de Sintra és Pero Alencar expedícióján.
– Azok voltak csak a szép idők! – mesélte. – A herceg indulás előtt minden tengerésszel kezet fogott, és már azért hálás volt, ha valami különleges virágot hoztak neki Afrikából. Istenem! Micsoda idők! Micsoda emberek! Ma már csak a lovagregényekben élnek ilyen férfiak. Édesapád büszke lehetett arra, hogy a herceget személyesen ismerte.
És gondolván egyet egy gyűrött paksamétával tért vissza a kabinjából.
– Ez apád széltérképe. Derék munka, csak épp senki nem igazodik ki rajta. Apádnak, az első Pero Alencarnak az volt a hóbortja, hogy színekkel jelölje a szeleket. Ha te, fiacskám, tényleg piros, kék, zöld szeleket látsz, akkor jó hasznát veszed.
Pero bólintott. Egy széltérkép! Eddig nem érintett egyetlen olyan tárgyat sem, ami az édesapjáé volt. Se egy inget, se egy poharat, se egy gombostűt. A neve és az édesanyja teste volt az egyetlen, ami összekötötte azzal a férfival, aki egy apró falu mélyén életet adott neki.
Az összegöngyölt pergament elrejtette a szalmazsákjába – immár volt valamije, nemcsak bánata és sérelmei.
Közben az ütött-kopott rabszolgavadász hajó serényen haladt dél felé.
A marokkói partok közelében egyszercsak észrevettek egy fel-alá bukdácsoló arab vitorlást.
– Szent Jakab nevére, kapjuk el! Eltörött a főárbocuk, egy-kettőre beérjük őket! – kiabált a szállásmester.
A kapitány mosolyogva bólintott. Rajta, rajta! Egy gazdag mór hajó még a fekete rabszolgáknál is fényesebb zsákmány volt.
A hajócskán egy muszlim nagyúr utazhatott a kíséretével. Pero az orrában érezte az asszonyok rettegését, és már-már hallani vélte, ahogy magukon kívül sikoltoznak –hát nem azt mesélték hajdan a lagosi szomszédok, hogy ilyen hajón utazott az édesanyja? Összeszorította a száját, nem akart mást, mint újra otthon lenni az anyja, Aldonça mellett.
– Ezeknek elment az eszük! – rikoltozott a kapitány. – Az asszonyok beleugrálnak a tengerbe! Micsoda balszerencse! Mekkora kár éri Alfonz királyt!
Pero dermedten figyelte, ahogy a nők és a gyerekek kapálózva elmerülnek a habokban, a túloldalon pedig leeresztenek egy csónakot, és néhány mór tengerész hevesen evezni kezd.
– Azt a teremtette! Kapjuk el őket! – kiabált Nuno mester.
De a szél az arabok segítségére sietett, a portugáloknak csak a szárnyaszegett, törött árbóccal himbálózó bárka maradt. Finom szőnyegekkel, füstölőkkel, drága edényekkel, ékszerekkel, gyerekjátékokkal – melyeket a kapitány rögtön lefoglalt Jézus Krisztus, Szent Jakab és a király nevében.
– Jó előjel – mondta Francisco Motim kapitány a szakállát birizgálva.
De jó előjel ide, vagy jó előjel oda, a hőség nem kegyelmezett a portugáloknak. A Bojador-fok után kezdték kiköpdösni a fogaikat a fiatalabb tengerészek. Perónak helyén volt az esze – épp ezért a fogai is – hiszen a nevelőapjától, José Sintrától megtanulta, hogy csak egy őrült vág neki a tengeri útnak friss citrom nélkül. Fiacskám, jegyezd meg, a fogak kilazulnak, ha hónapokig füstölt, szárított, sózott ennivalón él az ember. És ez csak a kezdet: a nyelv megdagad, nyelni nem tudsz, és rúgkapálva, szörnyű kínok közt éhen veszel.
De mire elérték Arguimba, az óceán partján emelt portugál erődbe, a szalmazsák mélyén rejtegetett citrom is megrohadt, és Pero utolsó szalonnadarabkáját megrágták a patkányok. Hát még mindig ő lenne Pero Alencar? Drága édesanyja szeme fénye? Pero csontjai zörögtek, az arcán, akár a többieknek, vöröses kelések támadtak. Az utolsó nap szinte várta, hogy megnyílik az ég szakadéka, a tengervíz felforr, és őt magával ragadja a megsemmisülésbe. Végre valahára!
– Vigyázz, fiam! Aki ébren álmodik, az önmagában veszik el, nem a tengerben – intette Nuno mester.
Arguimban, a hófehér, a hőségben tündöklő falak között trónolt dom Miguel udvari tanácsos, aki engedélyt adott a hajóknak a továbbhaladásra.
Portugália kicsi, szegény és gyenge, nem versenghet az angolokkal vagy a franciákkal – de lám-lám, az egész óceán a portugáloké!, magyarázta büszkén Francisco Motim kapitány. Idegen hajók csak Alfonz király engedélyével hajózhatnak rajta!
A szakállas dom Miguel a kikötőben fogadta kedves atyjafiát, a Santa Lucia parancsnokát.
– Nektek nem kell tovább vánszorognotok dél felé – mondta – mostanában az afrikaiak helybe hozzák nekünk a rabszolgákat.
Francisco Motim kapitány nagyot sóhajtott. Azt a parancsot kapta, hogy közelharcban szerezzen rabszolgákat, és haladéktalanul szállítsa őket a lisszaboni rabszolgapiacra.
– Remélem, az ég kegyes lesz hozzánk, és találunk néhány parton csellengő feketét! – fohászkodott a kapitány. – Pedig higgye el, kegyelmed, én már a hátam közepére kívánom ezt az óceánt.
És az ég kegyes volt a Santa Lucia legénységéhez, öt nap bukdácsolás után, egy harsányan zöld erdőkkel szegett part közelében észrevettek egy boldogan ugrabugráló tömeget.
– Kíméljük a lőszert! Hálóval ejtsük foglyul őket! – parancsolta a kapitány.
A szél a szárazföld felől fújt, úgyhogy Nuno mester és csapata ügyesen becserkészte őket. Hálót dobtak három fekete anyára és a gyerekeikre, miközben a férfiak kétségbeesetten rikoltozva, fel-alá ugrálva, a mellüket verdesve köveket hajigáltak a tengerészekre.
– Ezek nem emberek, Nuno uram! – kiáltott Pero. – Nézze csak, nincsenek dárdáik, nyilaik, az asszonyokon még ruha sincs!
A kormányos ingerült lett: – Neked elment az eszed, öcskös! Ki látott már ilyen állatokat?
– Nézze meg jobban, mester! Egytől egyig szőrösek! És többet járnak négykézláb, mint felegyenesedve.
Nemcsak Nuno mestert, a navigátort, hanem a hajó papját, José atyát sem lehetett meggyőzni. – Ez Kám elveszett törzse, ezért ennyire szőrösek – jelentette ki lelkendezve. – Ha megkereszteljük és megáldoztatjuk őket, rögtön emberibb formájuk lesz.
És a matrózok segítségével megpróbálta az összekötözött állatokat a parton sorba állítani, és ott helyben az Anyaszentegyház áldásában részesíteni. A kétségbeesetten tekergőző kölyköket igyekezett egy jó nagy husánggal észhez téríteni.
– Nem szabadna így megalázni őket – motyogta Pero maga elé.
De a kapitány elégedett volt. Három nősténnyel és öt kölyökkel tértek vissza Arguimba. Nem kell tovább vánszorogniuk az óceánon. Kis fáradtság, de nagy haszon.
Dom Miguel, Alfonz király megbízottja már hallott arról, hogy Isten végtelen bölcsességében és jókedvében emberhez hasonló állatokat, majmokat is teremtett.
– Ne bosszankodjon hát, jóuram! – vigasztalta a kapitányt. – És ami a fő, ne haragudjon ezekre a szegény csimpánzokra! A marokkói hajón megkaparintott zsákmányból vásárolhat itt legalább tizenöt életerős rabszolgát.
Ám ekkor Pero már nem akart a rabszolgavadász hajóval hazatérni.
Úgy érezte, a szükségesnél egyetlen perccel többet sem képes Motim kapitány és a többi rabszolgavadász, Nuno kormányos és a többiek társaságában eltölteni.
∞ გალობის უნივერსიტეტის სტუდენტები: ხადის ალილო
(მთიულური სიმღერა, 2021)
[Galobis universit’et’is st’udent’ebi: Khadis alilo
(Mtiuluri simghera, 2021)[1]]
Szavak, szavak, írni próbálok, szavakkal ne, a láthatatlan, vajon reggelre fa vagy kő?
2023. 10. 18. 22: 10
Szavakat nézek, írott szavak.
Némán törik meg a csend. Némán mondja a csend: csend.
Távolság.
Egyenként a levelek, a harmat. Egyre messzebb a Nap. Közöttünk az erdő.
Nehezen lélegzem. Elfúj egy szellő. Mozdulatlanul.
Egyre messzebbi erdő.
Leveleket sodor a szél, ágról fűre. Harmatban fürdik.
Nézem.
2023. 11. 07. 17: 36: 36
Néma szavak, szavak akadálya.
Kőkerítésszavak. Falak.
Ágak törnek, hullnak avarra.
Egyre magasabbak a kopasz fák. Szerteszét törik a Holdat.
Szavakra szavakkal, de hogyan feleljek.
Száraz a torkom.
Sugarak árnyéka, visszhangja.
A szavaink. Utolsó élő beszélői a nyelvnek.
A csendnek.
Némán.
2023. 11. 07. 18: 08: 08
Egyre hangosabban a csend.
Egyre nehezebben a sötét ég.
Ahogy a Nap. Vagyis fatörzsek.
Harmat az éjszaka kint felejtett szavakon.
Szellő sepri a tegnapi sugarakat félre.
Mondogatom, mondogatom némán a szavaink, kicsi Nap, bele a levelekbe.
Fa, kő, belenehezedek a sárba.
2023. 11. 07. 18: 42: 42
Halkan, ahogy a visszhang, ahogy szavak nyitnak virágot.
Kővirágot, ha kő. Az is gyógyít.
2023. 11. 14. 10: 26: 26
1. Dalba kuporodtam
2. Tükörben tüskés
3. Szavaktalan
4. Holdfénynap
5. Erdőközöttünk
[1] Students of Ecclesiastical Chant University: Khadis alilo (Mtiuletian song, 2021 – sung by თათია ლეგაშვილი [Tatia Legashvili], ანი რობაქიძე [Ani Robakidze], მირანდა წამალაშვილი [Miranda Tsamalashvili], ქეთი ტაბახმელაშვილი [Keti Tabakhmelashvili], ნინო ნაყეური [Nino Naqeuri])
(Illusztráció: Mike Lathrop: Bear Hill at Sunset from Elk Lake; Andy Russell: Teal Lake)
