A Czinka Panna-i iskola

Szeptember 1-jén kibattyogtam a nagyváradi 1-es számú általános suliba. Ugyanis ide helyeztek ki tanítónak egy teljes tanévre. Nagyváradra, biz isten, amit legmerészebb álmaimban sem reméltem! Nem is remélhettem, ha végignézzük, hol szolgáltam eleddig: Doh, Érszőlős, Nagyszalonta, Asszonyvására, Hegyközszentmiklós, Köröstarján, Örvénd, Paptamási, Jákóhodos, Diószeg, Kágya. Hogy ez mivel jár, csak a városi tanárok nem tudják. És az egésznek mától kezdve vége: nincs több otthon ülés, mert hova is mehet egy magányos értelmiségi falun, elfelejthetem a sarat, a polgármesterek dölyfét az esetleges ingázás valamennyi fáradalmával együtt, amitől évenként kettőt vénülnek a pendlizők. A tanáriban ismerős alakba botlottam.

– Nini, a Bondics! Téged is ide helyeztek?
– Nem a! Én azelőtt is itt tanítottam. Persze szuplinitorként, amit, köztünk szólva, egy percig sem bánok, mert ez az iskola… Hm, majd meglátod, ha te is itt fogsz dolgozni. Gyere, bemutatlak a dirinek.

Az igazgató, alacsony, kreol bőrű emberke, jókedvűen fogott kezet velem.

– Végre egy férfi! Ráadásul kemény és határozott. Érzem a szorításán. Vagy tévednék?
– Hogy határozott vagyok? Azt mondják.
– Helyes! Én szeretem a kemény, ugyanakkor rugalmas munkatársakat, merthogy a mi tanulóink is ilyenek. Kemények, rafináltak, de, ha tud bánni velük, még meg is szerethetik. Na, menjen, ismerkedjék meg a Czinka Panna-i teleppel, aztán ugorjon vissza serényen, mert 11-kor nevelőtestületi konferencia lesz.
– Hová? De hát… izé… mi közöm nekem a telephez? – szorult el a torkom, mert már kezdtem sejteni, hova neveztek ki tanító bácsinak.
– Ez jó! Nagyon jó! – nevetett az 1-es számú iskola agilis, szapora beszédű főnöke. – Még humora is van. Ez is elég ritka dolog minálunk.

A telepen nők és pucér rajkók nyüzsögtek. Felnőtt férfit nem láttam, kivéve egy-két üldögélő öreget. Az egyik viskóban jajveszékelést hallottam. Bemenjek, megnézzem? Hátha segítségre van szükségük! Bementem. Odabenn orrfacsaró bűz csapta meg az orromat. A falak kormosak, padlózat, szőnyeg semmi. A priccsen nyiszlett öregember nyöszörgött.

– Jó napot kívánok! Beteg a kisöreg? 

A körben ülő asszonyok közömbösen néztek rám. Az egyik mormogott valamit, majd hamut szórt kibontott, őszes hajára. Tanácstalanul álltam, azt sem tudtam, mit mondjak.

– Hívtak orvost, remélem – böktem ki végül tétován.
– Maga kicsoda? – reccsentett rám egy félszemű roma nő.
– Én? Most olyan fontos ez? Megyek telefonálok orvosért.
– Minek? Nem látja, hogy haldoklik?
– Szegény dádé! Aztán biztos, hogy haldoklik? – ébredt fel bennem a gyanakvás. – Hátha csak rosszul van, éhes vagy ilyesmi, hiszen olyan gibernyúz, hogy megszámolhatom a bordáit. Mióta fekszik itt?
– Hát úgy két napja.
– Éhes? – kérdeztem együtt érzően az öregtől.

Az komoran biccentett.

– Tessék! – nyomtam két százast a félszemű markába. – Vegyen rajta kenyeret, szalonnát!

Az asszony felcsillanó szemmel nyargalt ki a kunyhóból, és húsz perc múlva már hozta is a… rachiut.

– Nocsak, maguknál így néz ki a szalonna?

Az üveg kézről kézre járt, de meghúzta maga a „haldokló” dádé is.

– Egészségére!

Az öreg arcán kisimultak a vonások, egyszer csak felült, és eltipegett a sarokba hugyozni.

– Ez igen! – füttyentettem elismerően. – Megmondanák nekem, hol van itt az iskola? Ugyanis én vagyok az új lakótelepi tanító.
– Ott elöl, maga előtt 50 méterre.
– Mi? Az a vaslemezekkel védett erődítmény?
– Igenis, és… isten hozta minálunk!

Így zajlott le első találkozásom a Czinka Panna-i romákkal.

Az iskolában három kollegina ügyködött. Éppen a falat meszelték, amikor rájuk köszöntem az ajtóból.

– Keres valakit? – kérdezte egy filigrán, borongós tekintetű tanítónő.
– Én vagyok az új cigánytanító – világosítottam fel őket is.
– Hoppá, itt a segítség! – nyomott a kezembe azonnal egy ormótlan meszelőt.

Egyikünk meszelt, a többi sepert, ablakot pucolt, rendbe hozta az udvart, padokat, nehogy ránk fogják, csak a fizetésért sétálunk be a suliba. (Micsoda idők! Bezzeg mostanság egyetlen pedagógus sem kötelezhető arra, hogy átvállalja egy gondnok, takarítónő munkáját!) Egyedül azt nem értettem, mi a bánatnak kellett vaslemezes zsaluval lezárni minden ajtót, ablakot. Elvégre nem volt ott sem tévé, sem mikroszkóp, diavetítő, de még egy nyamvadt térkép sem, amiért érdemes lett volna betörni.

– Téved. A romáknak érdemes volt. Már a padló, padok és tábla miatt is. Felszedték a padlót, kirámolták a katedrát, ja, még Ceauşescu képét is, és zsupsz, a kályhába! – világosított fel Márton Erzsike, egy kidülledt szemű, enyhén beszédhibás kartársnő. – Ceauşescut nem bántam, de a többire mégis csak szükség volt, mert milyen iskola az olyan iskola, ahol még padok sincsenek?
– Így igaz! – erősítette meg Micike, a 3. osztály kedves, duci tanítónője is. – Nem helyeslem, de megértem. Nagy itt a nyomor, kollega, és fogalmam sincs, mit tennék, ha én lennék a cigányok helyében. Munkájuk nincs, hol fáznak, hol éheznek.
– Jó, jó, de ettől még megkímélhetnék az iskolát – ellenkezett vele Márton Erzsike. – Utóvégre az övék, és, ha megkopasztják, azzal saját magukkal tolnak ki. Most már csak azt várom, mikor fújják meg a zsalukat. Tudja, ez olyan vasáru, mint a sínek vagy ott fent azok a kábelek – mutatott ironikusan a magasba.
– Csak nem…
– Dehogynem! Megveszik ezt is, ne féljen, mert ebben az országban az ócskavastól az anyádig mindent eladnak, és megvesznek.

Megértettem a célzását, de nem merültünk a témába, mert még nem ismertem annyira, hogy belelássak az agyába. Lehet, hogy a keserűsége őszinte, de az is lehet, hogy provokál, és alig várja, hogy befújjon a megfelelő szerveknél.
15-én elkezdtük a tanítást. Miután még sosem tanítottam romákat, el sem tudtam képzelni, hogy viszonyuljak hozzájuk. Elvszerű legyek vagy elnéző, tankönyvcentrikus vagy örüljek, ha legalább az olvasásig eljutnak, megírnak egy-két kérvényt, levelet, és nem csapják be őket a boltokban? 

– Hogy boldogul a romákkal? – érdeklődött a diri egy villámlátogatás folyamán.
– Őszintén? Nehezen. Ezek a gyerekek, már ne is haragudjék, de nem ide valók, igazgató úr.
– Hanem hova? – rökönyödött meg a főnököm. – Tisztában van vele, mit állít? Hiszen ez diszkrimináció, faji megkülönböztetés, amiért magát akár börtönbe is csukhatják – kémlelt körül aggodalmasan.
–Megkülönböztetésnek megkülönböztetés, de miért diszkriminatív? Amiért valaki cigány, attól még megmondhatjuk az igazat – makacsoltam meg magam, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy a gyerekek alacsony tanulmányi szintjéért előbb-utóbb engem tesznek felelőssé.
– Na és mi lenne maga szerint az igazság?
– Ezek a tanulók egytől egyik szellemi fogyatékosok. Nem is igen értem, hogyan jutottak el a negyedik osztályig, amikor jóformán se olvasni, se írni nem tudnak.
– Kérem, kérem, azért túlozzunk! – tiltakozott az igazgató. – Kicsit butábbak, azért még nem debilisek, és amit nem tanultak meg mostanig, majd megtanítja maga, végül is ez a dolga, ha nem tévedek.
– Olvasni talán, de még ott a földrajz, történelem meg a többi tantárgy, igazgató úr. Nem volna helyesebb az egész osztályt, cakompakk, speciális iskolába irányítani?
– Csak az osztályát? Miért nem az egész iskolát? Aztán kinek lenne ez jó, kollega? Hiszen így maga is, én is munka nélkül maradnánk. Na, látja! – vigyorgott meghökkent arcom láttára. – Legyünk realisták, és legalább magunkat ne pisiljük le, ha nem muszáj – veregetett hátba barátságosan.
– Logikus, de mégis… Én… én sajnálom ezeket a tanulókat, mert így csak elkallódnak szegények, holott egy képességeikhez szabott tantervvel még eredményesek is lehetnénk.
– Kallódnak a fityfenét! Inkább felnőnek, hozzáokosodnak a többséghez. Igaz, most még külön iskolában tanulnak, de megsúgom magának, nem sokáig lesz cigányiskola itt Váradon.
– Mert?
– A szocializmusban nincs különbség cigány, magyar és román közt, egyszóval integráljuk a romákat – szavalta patetikusan. – Da, da, ez a jövő, tanító elvtárs. Viszontlátásra! Ha bármilyen gondja van, kérem, azonnal jelezze – mondta, s elsietett, hogy két nap múlva újra felbukkanjon a telepen. 

Ugyanolyan váratlanul, mint azelőtt. Ez volt a módszere. Egész délelőtt egyik épülettől a másikig cikázott, kérdezősködött, hospitált. Sokszor még a vécékbe is bekukkantott, mert egy főnöknek mindenről kell ám tudnia. Ezúttal a számtanórámra volt kíváncsi, amit végül is egyetlen szóval jellemzett:

– Borzalmas!
– Amilyen az anyag, olyan az ágy, szekrény, asztal is – szokta volt mondogatni nekem egy asztalos. – Ne várjon senki csodákra, amíg olcsó, vacak deszkával dolgozunk.
– Az anyag még hagyján, de maga semmibe veszi a tankönyvet intett – le a diri mérgesen. – Ez itt a 4. osztály, ahol a négy alapműveleten kívül már egyebet is szoktak tanulni. Jó, tudom, hogy humán képesítésű tanár létére kevésbé ért a számtanhoz…
– Bocsánat! Nem az a baj, hogy nem értek, de most mit tegyek, ha ezek csak ennyire képesek?
– Képesek azok, ne féljen, csak lusták a kis drágák. Hát mozgassa meg őket, hiszen ugyanolyan diplomát kapnak, mint a többiek, és ezért ugyanannyit is kell tanulni. Remélem, sőt: elvárom, hogy a jövőben ragaszkodjék jobban a tantervhez, különben nagyon sajnáljuk, de búcsút kell vennünk egymástól – változtatott taktikát a mindeddig barátságosnak mutatkozó direktor. – Apropó, arra sem árt vigyázni, hogy hazánk lánglelkű fiáról, Nicolae Ceauşescu elvtársról is beszéljen, ugyanis róla egyetlen szót sem ejtett, ugyebár?
– Számtan órán? Kellett volna?
– Ej, ej, hol él maga, jóember! Ezt meg sem hallottam – dugta be a fülét fejcsóválva.

– Ne vegye a szívére! Ugat ez, de nem harap. Dehogyis rúgják ki, csupán a szája jár. Hadd lássa mindenki, milyen keménykezű vezető őkelme. Merthogy őt is figyelik, és ki is osztják felülről. Ő persze mossa kezeit, hiszen ő megmondta… – nyugtatott meg a Micike, amint elmeséltem, hogy jártam.

Higgyek neki? Nem hittem, mert akinek a száját megégette a kása, az az aludtejet is megfújja. És az enyémet, mi tagadás, elég sűrűn megégette. Már-már munkanélküliként láttam kilincselni magamat, amikor eszembe jutott a megoldás.

– Riadó! Jön a diri, gyerekek! – meredt ki az utcára egyik szünetben a kolleginák közül a kék szemű.
– Semmi zűr! Jöjjön csak! – mosolyogtam Márton Erzsikére vidáman, két percre rá meg a dirire, mintha nem is ő kapott volna le olyan cifrán a múlt héten.
– De jókedvű ma, „tanár” úr! Majd meglátjuk földrajzóra után is az lesz-e, merthogy most épp földrajzórára megyek magához.
– Kérem! Örülök, hogy ismét figyelemre érdemesít.

Végigülte az órát, amit aztán a jól ismert refrénnel summázott.

– Borzasztó!
– Ennyit tudunk, ennyire vagyunk képesek – vontam fel a vállam flegmatikusan.
– Tényleg? És ezt csak így mondja?
– Ad imposibilia nemo obligatur: lehetetlen dologra senki sem kötelezhető.
– Érdekes felfogás! Csak nem a marosvásárhelyi főiskolán tanulta?
– Lényegtelen. A lényeget ez a diagnózis bizonyítja – nyújtottam át a dirinek egy szabályosan kiállított orvosi bizonyítványt.
– Debil mintal? – olvasta hangosan az igazgató. – Kinek a dovádája ez?
– Az osztály legjobb tanulójáé.
– Á, egy fecske nem csinál nyarat! – legyintett fölényesen. – Tegye el ezt a papírt, és gyakoroljon inkább önkritikát, míg nem késő.
– Egy fecske csakugyan nem. És tizenöt fecske? – lobogtattam meg a többi okiratot is.

Az 1-es számú iskola főnöke lángra gyúlt arccal pattant fel a helyéről, hosszan, fenyegetően bámult az arcomba, majd megjegyzés nélkül távozott.

Ezután három hétig nem láttuk. Isten tartsa meg a szokását! Kicsit másképp képzeltem ezt a nagyvárosi tanítóskodást. A gyerekek még hagyján! Amilyenek, olyanok, nem én válogattam ki őket. Hanem az igi … ! Hát az több vizet kavart, mint az egész telep gyerekestől szülőstől. A helyettese dettó, nem utolsósorban Isten földi helytartója, egy örökké Ceauşecut idéző párttitkár, akik mindent megtettek, hogy megkeserítsék a tantestület életét. Egyik forradalmi újításuk közé tartozott a tanítás előtti begyűjtés. Ez abból állt, hogy minden Czinka Pannai-i tanító reggel 7-kor masírozzék a telepre. Sárban, hóban nem számít. Ébresszük fel a kölyköket, és várjuk meg, míg kidülöngélnek a viskóból. Ez volt az ukáz, és mi fogcsikorgatva, de engedelmeskedtünk a parancsnak. Csúsztatni nem mertünk, miután mindenütt láthatatlan szemek figyelték, mit tesznek, mondanak a Czinka Panna-i marionettek. Legalábbis én ennek éreztem magamat, zsinóron rángatott, tehetetlen bábunak.

– Nem bírom, jaj, nem bírom! – sírta el magát egyszer Márton Erzsike, aki a legkiegyensúlyozottabbnak látszott a tanítók közt. – Becsszó, engem jobban kimerít ez a 7-től 8-ig tartó akció, mint az egész napi tanítás.
 – Engem is – törölgette hol a szemét, hol a szemüvegét a jólelkű Micike. – És az egészben az a legrosszabb, hogy egyesek még így sem állnak kötélnek. Szembe köpnek, megütnek…
– Meg-ü-tik? – szótagoltam hitetlenkedve. – Egek, jó kis helyre csöppentem!
– Miért, magához még nem nyúltak?
– Egyelőre nem, de nem is ajánlom, mert, ha én ütök meg valakit…
– Akkor szépen kirúgják – fejezte be a mondatot a filigrán Gizike.

(Milyen isteni szerencse, hogy ma már nincsenek ilyen típusú diák-tanár konfliktusok a sulikban!)

Miután a begyűjtés nem vezetett sikerre, életbe léptették a ruhasegély akciót, melynek értelmében elláttuk volna ruhákkal a nem hiányzó nebulókat. Ezután hetekig hordtuk az iskolába a használt, de még jó állapotban levő nadrágot, sapkát, inget, blúzt, szoknyát, ki mit tudott nélkülözni a ruhatárából. A dirié volt az écesz, mi adtuk, helyesebben csak gyűjtögettük az anyagot, ugyanis a gyerekek továbbra is messze elkerülték az iskolát.

– A frász üssön ezekbe a kölykökbe! – szitkozódott az igazgató. – Osszák már ki azt a halom kacatot, még mielőtt megüt a guta miatta. Ez mégis csak borzasztó! Akárhova fordulok, mindig belebotlok valami szirszarba.
– Kinek, merthogy mindenki ugyanúgy hiányzik, mint azelőtt? – nyomta el a mosolyát Márton Erzsike kajánul.
– Bánom is én, bárkinek. Akció lefújva.

Megkönnyebbülten lélegzettünk fel. Bár a begyűjtést is lefújná!

– Holnaptól kezdve új húrokat fogunk pengetni. Számolják össze a hiányzásokat, és küldjenek figyelmeztető leveleket a szülőknek. Márton elvtársnő, úgy látom, önnek más a véleménye, vagy tévedek?
– Nos, igen, szerény véleményem szerint mi…
– Majd legközelebb kifejti – tekintett karórájára a szapora beszédű direktor. – Most sajnos mennem kell. Írják meg a leveleket, aztán, ha ez sem hat, bírságolják meg a romákat. Ez a törvény, aminek érvényt kell és fogunk is szerezni.

Eltelt egy hónap. A szülők, gyerekek fütyültek a levélre, bírságra. Ez utóbbit egyébként be se lehetett rajtuk hajtani, miután a szülők zöme munka nélkül lődörgött. A 4. osztályban viszonylag kielégítő volt a jelenlét hála a rajz-, ének- és tornaóráknak. Ugyanis mi, más osztállyal ellentétben, valóban énekeltünk, rajzoltunk… A gyerekek különösen az énekórákért rajongtak, melyeken a nótáktól a legmodernebb slágerig akármit el lehetett nekem dalolni. Én magam, botfülű lévén, egyikhez se értettem, azért velük együtt fújtam, és élveztem is az éneklést.

– Cigánynótákat nem tudtok? – leptem meg egy nap a rajkókat.
– Ne-e-e-e-em! – válaszolták kórusban.
– Táncolni?

Ehhez már értettek, főként egy csinos, a többieknél 2-3 évvel idősebb romalány.

– Gianni! – bíztattam egy ugyancsak helyes, tűzrőlpattant legénykét. –Te? Nem akarsz vele táncolni?
– Szabad?
– Tied a táncparkett! – biccentettem beleegyezően, s a nagyobb hely kedvéért még a padokat is elnyomtuk.

Erre a többi sem volt ám rest, egyikük előkapott egy szájharmonikát, s a következő percben együtt roptuk a talpalávalót.

Illusztráció: Alfred Dehodencq – A gypsy dance in the Gardens of the Alcázar

Előzmények

Hallott-e már önök közül valaki Czinka Pannáról. Nem? Akkor a Czinka Panna-i tanítókról sem. Hát jelentem alásan az utóbbiak egyike én vagyok, illetve voltam valamikor. És Czinka Panna? Ő messze földön híres, XVIII. századi cigányprímásnő. Róla kapta nevét az a nagyváradi cigánytelep is, melyet engedelmükkel bemutatnék önöknek.
Az akkori pedagógusok egy része (köztük sajnos én is), Ceauşescu ide, oktatási reform oda, örökös létbizonytalanságban vergődött. Ez a rész alkotta azt a bizonyos megalkuvásra képtelen réteget, mely nem tudott, vagy nem is akart falun oktatni. Hogy miért, egyelőre ne firtas­suk, jóllehet ez már abból is sejthető, amit a néhai diktátor meggyőződéssel prédikált: a falut fel kell emelni. (Milyen igaza volt! Azóta is emelik. A Tiszától a Fekete-tengerig, de hogy ho­va, azt megint csak ne firtassuk.)
Tehát idő: Ceauşescu dicsőséges korszaka a hetvenes évek derekán. Színhely: Nagyvárad, egy forró, tanévváró augusztus, amikor a Bihar megyei tanfelügyelőség a szabad katedrák sor­sáról szokott dönteni. Ilyenkor adták be kérvényeiket a szerződés nélküli pedagógusok, aztán rohantak reklamálni, amennyiben mégsem kapták meg az óhajtott katedrát. A félfogadások többsége a tanfelügyelőségen zajlott le, a jó kapcsolatokkal rendelkezők azonban inkább a polgármesteri hivatal, míg az igazi smecherek[i] a városi pártszervezet kegyeire utaztak. Szép, nem szép, akkoriban így csinálták ezt a legtöbben, aki meg nem, (mes­tersége nem lévén) mehetett árkot ásni, utcát seperni, stb. Szóval nagy volt a várakozás, feszültség, amit egy váratlan értekezlet bejelentése a pattanásig fokozott.

– Ezek már megint kitaláltak valamit! – aggodalmaskodtam, miután én is kaptam egy értekezletre hívó levelet.
– Nem akarlak megijeszteni, de itt gáz lesz – jelentette be göndör hajú, bogárszemű feleségem.
– Miből gondolod?
– Hát… olyan megérzés. Adja isten, hogy ne így legyen.

A tanácsteremben jókora tömeg szorongott: tanítók, tanárok, valamennyi szerződés nélkül maradt helyettes. Az asztalnál az őszes hajú, kissé molett vezér elnökölt, mellette két főtanfelügyelő, no meg a mellőzhetetlen párttitkár jegyzetelt.

– Kedves kollégák! – köhintett a tiszteletreméltó nagyasszony.

Egy pillanat alatt csend lett, kezdődhetett a színjáték. Merthogy az lesz, meg mertem volna esküdni. Vajon miben sántikál ez a kimért modorú, bujkáló tanguru, akinek a jelenlétében még a főinspektorok is lehalkítják a hangjukat?  Szinte egész évben nem láttuk, az ügyfélfogadásokat kivéve, bár nem egy kollega, köztük én is hetekig ott kilincseltünk a tanfelügyelőségen munkáért. A felügyelők jöttek-mentek, néha beviharzott egy-két szülő, iskolaigazgató, egyedül neki sikerült láthatatlannak maradnia. Hogy miként csinálta, rejtély, és most tessék, itt áll előttünk. Még somolyog is a jó asszony. Jóakaratúan, kedvesen, ahogy még sohasem láttam mosolyogni őkelmét.

– Azért hívtam össze önöket, hogy megvitassuk a szuplinitor szindrómát.

A teremben még a légy zümmögését is meglehetett hallani.

– Tudjuk, hogy sokan komoly áldozatot hoztak a tanügyért, ám önök a nehézségek ellenére is kitartottak mellettünk. Pártunk és Kormányunk nagyra értékeli a pedagógusok hűségét, ezért elhatározta, hogy megjutalmazza önöket.
– Éljen! – kurjantotta el magát egy kefefrizurás tanító.
– Mennyivel? – érdeklődött egy kopaszodó kollega.
– Ejnye, Bondics úr! Magát csak a pénz érdekli! – pirongatta meg derűsen a nagyasszony. – Van a jutalmazásnak más, hatékonyabb módja is.
– Például! – rikkantotta el magát egy díjbirkózónak látszó szuplinitor.
– Kérem, csak sorban, fegyelmezetten! – utasította rendre a vezér jobb keze, egy nőügyeiről hírhedt „főfelügyelő”. – Iratkozzanak fel, aztán várják meg, amíg szólítjuk.
– Például egy katedra. Végül is ezért vannak itt, vagy tévednék?
– Éljen! – tapsolt lelkesen a kefefrizurás, aztán észbekapott, és üres tekintettel meredt a semmibe.
– Íme, a felajánlott katedrák névsora! – lebegtetett meg a vezér-tanfelügyelő egy ívpapírt. – Tanulmányozzák át otthon, válasszanak ki egy iskolát, és mi akár véglegesítjük is önöket. Egy pillanat, felolvasok néhány nevet a listából!
A pedagógusok csalódottan hallgatták az istenháta mögötti falvak, községek jegyzékét. Ezek voltak azok az iskolák, ahol, munkanélküliség ide, tanári túltermelés oda, soha senki sem óhajtott oktatni.
– Tessék, lehet jelentkezni! – biztatott nyájasan bennünket a fővezér. – Bondics elvtárs! Che­rechiu kollega!

A kopasz és a kefefrizurás zavartan néztek másfelé.

– Más nincs? – kockáztatta meg egy nyúzott arcú, agyonstrapált pedagógusnő. – Már úgy értem, olyan helység, ahova legalább navetázni[ii] tudnánk?
– Miért, máshol nem élnek gyerekek? – szólt közbe ingerülten a párttitkár.
– De igen, csak…
– Akkor mi a probléma? Gyerek van, iskola van, s miután ön dolgozni szeretne, fogja magát és odaköltözik. Egyszerű, nem?  Így mindnyájan jól járunk: ön is, a gyerekek is meg a falu is, mert a falut, hogy szeretett elnökünk szavait idézzem, fel kell emelni. Eleinte biztos nehéz lesz, de ennyi áldozatot önök is hozhatnak a hazáért.
A nő elsavanyodva ült vissza a helyére. Ellentmondani nem mert, de nem is helyeselt a magas homlokú, szúrós szemű kádernek.

– Jaj, kollegák, ne tolongjanak már úgy egy papírért! – ironizált a főnöknő. – Senki? Gondoltam. Ebben az esetben javasoljuk, helyezkedjenek el a tanügyön kívül valahol, mert ez a mostani állapot sehogy sem tartható. Ami munkahelyünk van, azt mi mindig kiosztjuk. Aki kimarad, menjen el ügyintézőnek, kultúrházi metodistának vagy egy… gyárba, ki a mezőkre, ahol tárt karokkal várnak magukra. Tudniillik a tanügyben, nem riogatásképpen közöljük, nem sok jóval biztatjuk. Azt, ugye, tudják, hogy a jövőben csak az a pedagógus taníthat, akinek a főiskola vagy egyetem elvégzése utáni ötödik, hatodik évben sikerül véglegesítő vizsgát tennie. És ez nem minden. Miután túl sok a szuplinitor, másfelől nepotizmussal[iii] és hasonlókkal vádolnak bennünket, önöknek, helyettes tanerőknek külön versenyvizsgát szervezünk, amin meg is lehet bukni, ugyebár. Hát csak ennyit akartam mondani – fejezte be beszédét a vezér-tanfelügyelőnő.

A szuplinitorok megbotránkozva zúgtak fel, de csak a kopaszodó tanár jelentkezett szólásra.
– Köszönjük a tájékoztatót. Nem tudom, kinek mi a véleménye, de valahogy úgy érzem, mintha már vizsga nélkül is megbuktam, és egyre azt kérdezem magamtól, vajon miért tanultam ennyi éven keresztül. De hagyjuk, ez egyedül rám tartozik. Önöktől csupán azt bátorkodom kérdezni, adnak-e valamiféle ajánlást, ha már ilyen bölcsen eltanácsolnak a pályáról.
– Sajnáljuk, de ezt már önöknek kell megoldaniuk. Nekünk ehhez nincs kompetenciánk – tárta szét a kezét a tanfelügyelőség főnökasszonya.
– Márpedig e nélkül aligha kapunk munkát a városban. Legalábbis én nem kaptam. Amint megtudják, ki vagyok, már vehetem is a kalapom. Hogy miért félnek tőlünk ennyire, nem tudom. Talán azt hiszik a tisztelt mesterek, mérnökök, hogy előbb-utóbb kényelmetlenné válunk a számukra. Mert egy tanár mindent lát, analizál, mérlegel, sőt, ellent is mond időnként.
– Így van! – bólintottak rá a többiek.
– Ilyen nincs – tiltakozott a párttitkár. – Nálunk senki sem diszkriminál, és munka is van, higgye el, miután a szocializmusban elsőrendű jogunk, s egyben kötelességünk is dolgozni.
– No persze, ezért somálok[iv] két diplomával a zsebemben – dünnyögte alig hallhatóan az előttem hadonászó kollega.
– Parancsol?
– Ácsi, Bondics úr! – súgtam oda figyelmeztetően. – Ne húzzon ujjat ezekkel!
– Mondom: még ez a szerencse – fogadta meg tanácsomat a melegtől, de még inkább saját gondolataitól verejtékező szuplinitor. – Éljen a párt és szeretett elnökünk, Nicolae Ceauşescu elvtárs, a Kárpátok géniusza!

A pedagógusok el kezdtek ütemesen tapsolni, elénekeltük a himnuszt, és még letörtebben, mint ahogy jöttünk, távoztunk.
– Gyere, meghívlak egy fröccsre! – karolt belém Bondics úr.
Volt a tanfelügyelőség mellett egy hangulatos „cafebar”. Többnyire ide szoktak betérni a tanárok egy-egy audiencia után csevegni.
– Mit hozhatok? – dülöngélt elénk egy borzas hajú felszolgáló.
– Egy kávét.
– Nekem egy jó hideg fröccsöt – törölte meg izzadt homlokát a tar fejű. – Mindjárt megüt a guta ebben a melegben. Mit szólsz hozzá, megint mivel rukkoltak ki a fejesek?
– Nem pontosan ezt vártam, de hogy semmi jót, az bizonyos.
– Melyik iskolában okítasz?
– Egyben sem. Erre a tanévre nem hagyták jóvá az instanciám.
– A fenébe! Ez bizony tragédia. Egyébként köszönöm, amiért észre térítettél a gyűlésen – fogott kezet velem hálásan.
– Itt a pezsgő, tanár úr!
– De kérem, ki a franc kért magától ilyesmit?
– Az a vörös hajú tanár küldi attól az asztaltól – mutatott a pincér egy jókedvű, tarkabarka csoportra.

Bondics csókot dobott a fent nevezett úr felé.

– Micsoda mázlista! Ennek megint sikerült!
– Micsoda?
– Valami jó katedrát kifogni. Különben meleg, és azt hiszem, szerelmes belém a nyavalyás.
– Beléd.
– Belém. Ahogy elnézem, a többiek sem igen gyászolnak. Látod ott azt a napszemüveges, bögyös hölgyeményt?
– Látom.
– Gimnáziumi tanárnő, pedig még főiskolai végzettsége sincs.
– Ő is szuplinitor?
– Akárcsak te, én meg az egész társaság. Csak egyet nem értek: hogy lehet az, hogy te egyet sem ismersz közülük?
– Én falun tanítok, vagyis tanítottam, de már annyian vagyunk tanárok, hogy lassan-lassan innen is kikopunk.
– Nagyjából, kivéve a napszemüveges csajt, azt a harcsabajszú legénykét meg a társait, akik mindent el tudnak intézni.
– Ilyen ügyesek?
– Ilyen smecherek. Itt van mindjárt példának a napszemüveges barátnőnk! Egy elit gimnázium igazgatójának a macája, de egy ezresért a pedellussal is lefekszik. A harcsabajszú a polgármester rokona, a meleg pedig… Megmondjam? Spicli, a Securitate egyik téglája. Úgy ám, nyitott szemmel járok én, kollega, és amit eddig láttam, hallottam… Hát arról akár könyvet is írhatnék.
– Amit senki sem adna ki – jegyeztem meg finoman.
– Mindegy, itt őrzöm a fejemben, és ha fordul a kocka, mert fordul, még bestseller is lehet belőle.
– Csakhogy megjöttél! – várt otthon türelmetlenül a feleségem. – Halljuk, mi újság! Szerződtetnek vagy ismét skartba tett a naccsága?

Elmeséltem, mi történt, utána napokig azon törtem a fejemet, miként járjak túl a vezér eszén valahogy. Ha azoknak ott a cafebarban sikerült, én sem leszek butább, mondjuk, egy melegnél.

– Kár a gőzért, rafináltabb nő ez, mint képzeled – elégelte meg tépelődésemet élet- és sorstársam. – Légy rugalmas, és fogadd el, amit a tanfelügyelőség javasolt.
– Más szóval: vállaljak iskolán kívüli munkát szerinted. Köszönöm a tanácsot. Meghat, hogy ilyen együtt érző vagy.
– Ez van, ezt kell szeretni – vont vállat józanul. – Egy fizu nem fizu, ennyiből nem élünk meg, kollega!

Mit tagadjam, kissé szíven ütött ez a józanság. Elvártam volna, hogy ezt mondja: Sebaj, egy fizu is fizu! Majd szépen beosztjuk, amíg ismét felszabadul valahol egy katedra. Egy dologban azért tévedett, mert igenis kifogtam a vezér-tanfelügyelő asszonyon. Legalábbis akkor azt hittem. Utolsó próbaként célba vettem egy főtanfelügyelőt. Bejelentkeztem hozzá kihallgatásra, s miután ezúttal sem ajánlottak fel katedrát, előhúztam egy borítékot.

– Mi az, megőrült! – nézett össze a jegyzőkönyvvezető írnokkal. – Meg akar vesztegetni, tanár úr!
– Eszemben sincs, nézze csak meg a címzettet!

Către tov. Elena Ceauşescu primvicepresedinte al presedintelui R. S. R. (Magyarul: Elena Ceauşescunak elvt-nak, az RSzK elnökének első miniszterelnök-helyettesének.)

A hosszú nyakú, szikár ember szeme megrebbent.

– Mi… mit akar ezzel a levéllel?
– Hogyhogy mit? Hát elküldöm. Hadd tudják meg odafent, hogyan építjük a szocializmust mi, váradiak idelent.
– Tudják azok, ne féljen. Kollega, kollega, okosabbnak hittem magát, sőt, lojálisabbnak is, ha érdekli. Ha ezt a főnökasszony megtudja… Elnézést! – fordult a társához, és élénk beszélgetésbe merültek.

Pár pillanatig vártam, feszengtem, aztán látván, hogy ügyet sem vetnek rám, elköszöntem a manustól.

– Viszontlátásra! Apropó: katedra! Mielőtt bármit tenne ezzel a levéllel, a maga helyében bejelentkeznék a vezérnél. Ki tudja, hátha találnak magának mégis valamit – kacsintott rám cinkosan.

Találtak is, naná, hogy találtak! Pontosan úgy, ahogy számítottam, mert szép, szép dolog a tehetség, diploma, azért a félelemnél nincs jobb ajánlólevél a világon. És kitől tarthatott akkoriban legjobban egy nagyasszony? Hát a Kárpátok géniuszának a nejétől.

(A szerző fotója.)

[i] Élelmes, fondorlatos emberek. (rom.)

[ii] Ingázni. (rom.)

[iii] Állások betöltésében a rokonok előnyben részesítése. (ol.)

[iv] Magyarosított román szó. (a şoma: munka nélkül van)

Illusztráció: (André Derain – Charing Cross Bridge)

Tegnap Feri bácsinak még migrénje volt. Ma már ismét ír. Visszajött az egészsége s az alkotókedve. Már egyszerre több kéziraton is dolgozik. Feri bácsi így Feri bácsi. Amúgy beteg bácsi. Felesége nagyon örült neki. Visszakapta az ő Feri bácsiját. Rengeteg témája volt. Aznap megírt két novellát. Megígérték, hogy az egyiket közlik is. Feri bácsi hogy örült! Úgy határozott, hogy péntek este jól felönt a garatra, elvégre művész ember ő!
Magdi utálta, ha az ura ivott. Olyankor feltört benne az állati vér és  az ösztön! Ilyenkor azt hitte Feri bácsi, hogy neki mindent, az égadta világon szabad! S vajon hogy volt ezzel a másik ember? Vagy akár csak a saját felesége, Magdi? Utálták. Mert errefelé eleve utálták a részeg embert. S Feri bácsi ha részeg volt, olyanná változott, mint egy vérengző fenevad. Mi több, tudat alatt valóságos Napóleonnak képzelte magát.
Tehát berúgott a sikerre Feri bácsi. Sok mindent össze-ivott. A kocsmában is meg otthon is. Magdi nem volt éppen otthon. Amikor hazaérkezett, csak egyetlen fia, János volt otthon.
–Miért vagy ilyen ittas? – kérdezte az.
Feri hallgatott.
–Hiszen ismert író vagyok! – mondta aztán mégis.
Jánost nem érdekelte az irodalom, csak tizenhét éves volt, harmadikos gimnazista. Még maga sem tudta, mi akar lenni. Feri bácsi aztán a szatyrából elővette a kis konyakos meg likőrös üveget is s jól, alaposan meghúzta. Már illuminált állapotban volt.
Aztán elővette a lapját. Hangosan mondani kezdte.
–Apa, nem érdekel ez senkit! – mondta a fia.
–Törődj a magad dolgával! – kiáltott rá.
Majd sértődötten a szobájába vonult. Amikor a konyakkal és a likőrökkel is végzett, már nagyon álmos volt, muszáj volt lefeküdnie.
Hamarosan megjött Magdi. Ekkor már Feri bácsi aludt. Magdi beszólt Jancsinak:
–Itthon is ivott az apád?
–Igen. És hangosan mondta a novelláját!
Magdikának elege lett. Fogta az új újságot s széttépte.
–Mit fog ehhez szólni apu? – kérdezte János.
–Nem érdekel! – ordította Magdi.

A zajra felébredt Feri bácsi.
–Mi történik itt? – kérdezte.
S amikor a lapra nézett – ahogy az darabokban van – majdnem elájult.
–Mit műveltél a folyóiratommal? – kérdezte üvöltve Feri.
–Elegem van a novelláidból! Azt hiszed, mert írsz pár oldalnyi ostobaságot, akkor már hullarészegre ihatod magad?
–Megtiltod hogy igyak? Tudtommal felnőtt ember vagyok. Méghozzá olyannyira, hogy nemsokára meghalok. És te uralkodni mersz rajtam? Amiért megküzdöttem, iszok rá s ez nem tetszik neked, nagyságos asszony?
–Nem vitázok veled! – s magára hagyta.

Feri meg ezért a jelenetért megint a kocsmába akart menni.
–Nem mégy sehova!
–Félre az utamból! – mondta hangosan Feri.
–Majd rajtam keresztül! – mondta Magdi.
Feri félrerántotta az asszonyt, úgy hogy az beverte a fejét. Majd kisétált az ajtón. De Magdi még magánál volt,  s urára kiáltott:
–Többet nem jössz haza! Nem engedlek be!

Feri figyelembe se vette. Talán meg se hallotta. Azonban már olyan késő volt, hogy a kocsma is épp bezárt.
–Meddig aludtam én? – kérdezte magában.

Odafordult az egyik részeghez:
–Bezárt a kocsma?
–Igen, be. Menni kell haza. Az asszony vár.
Feri erre a kijelentésre most egy kicsit szégyellte magát. Mit kap ő majd az asszonytól, hogy félrelökte?
Egy öt perc múlva már az ajtóban állt. Magdi dühös volt ugyan, de nem értette a dolgot.
–Miért nem iszol? – kérdezte feldúltan Magdi.
–Bezárt a kocsma.
–Ja, persze. Oda a boldogságod.

Feri bácsi ezután ágynak dőlt. Csak úgy betöltötte a szobát az alkohol szag. János odament hozzá, s megsimogatta az arcát. Az újság szétszaggatottan hevert a földön. A fiú még elgondolkodott azon, hogy az apjának miért olyan fontos az a darab papír. Amikor gyerek volt, annak idején az ő játékát is elvette néha az anyja, s hogy tudott ő sírni amiatt. János haragot érzett a nő iránt.

Illusztráció: (JIM SHAW –  Stocks Painting /részlet/)

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)

Legmélyebb álmaimban, amikor a tudatom rendszeresen elhagyja testemet, egyszer egy olyan civilizációra bukkantam, melyben némaság és tökéletes megértés honolt. Humanoid lények éltek ott, ám volt bennük valami, ami éppen csak megkülönböztette őket az embertől – egy megmagyarázhatatlan üresség, mely a saját tartalmaimat veszélyeztette. Minden szemgolyó egy szörnyű vákuum volt, és úgy éreztem, kiszívják belőlem azt, ami emberré tesz engem: a szavaimat.
Az ország mellesleg kimondottan gazdag és hatalmas volt – felhőkbe nyúló kőtemplomok, apró, tömeges lakóházak. Az utcákon hétköznapi látvány volt az arany, azonban senki sem tartotta nagy értéknek. Férfiak és nők egyaránt borotvált fejjel jártak, és szerény, rongyos öltözékeket viseltek. Mindenki egyformának tetszett első ránézésre, és senki sem beszélt.
Mintha e népet a némaság tehetetlen homogenitásával sújtotta volna a sors. Szavak hiányában a megdöbbentő egyformaságuk érthető volt – egy világban, ahol hazugság nem létezik, nagy stratégiai előnyt jelent, ha elsőre mindenki azonosnak látszik.
Sokat kutattam, mígnem az egyik templomuk legmélyebb termének ősi kőfalai között rátaláltam az egyetlen írott szövegre, ami a birtokukban volt. Egy különös, kopott tekercs, melyen furcsa szimbólumok voltak. Úgy tűnt, mintha az írásuk nem egy nyelvet formázna, hanem mély és összetett névtelen ideákat. Éppen ebből az okból kifolyólag egyszerű volt megértenem a dokumentum tartalmát.
Még az idők kezdetén, mikor a beszéd életük része volt, szörnyű nagyravágyásuk egy különös felfedezésre vezette őket: minden szavuk manifesztálódik az anyagban és az anyagon kívül. Ez a teremtő erő olyan félelmetes és hatalmas volt, hogy hamar a csend kényelmébe menekült minden egyén. Az idők során a beszéd tabuvá vált, és teljesen kiveszett a kollektív tudatukból.
Ma az időn kívül élnek – némán áldoznak, némán szeretnek, némán haragszanak. Felfedezések nem születnek, minden nap és minden egyed azonos, egyetlen céljuk a létezés, és egykori istenük örökös imádata.

Illusztráció: Tempting Destiny – Katja Yoon