A parkban sétálok. A régi pad foglalt, egy fiatal lány olvas, közben hajfürjeit sodorja a szél. Délután van, késő tavasz. Várok valakit. Rendevúnak is mondhatnám. A második. Az első talán egy hete volt, a Vásár Csarnokban. Akkor láttam először.

Almát válogatott, goldent, a sárgákat kereste. Én a jonatánt szeretem. Egy golden elgurult, felvette, mosolygott, kesztyűt viselt, válogatott tovább. A halasnál kötöttem ki, hekket kívántam, hozzá egy pohár sört. Ismét feltűnt a melírozott hajú nő, kolbászt kért, mustárral. Egy asztalnál álltunk, egyikünk sem szólt. Valahonnan ismerős, de nem tudom, honnan. Kérdő pillantást vetett rám, mintha tőlem várná a választ.

– Most látom először – mondom.

– Kötve hiszem, jó a memóriám, arcokat festek, rajzolok. Ha átlapoznám a gyűjteményemet, megtalálnám a maga arcát is. Úgy hiszem, valamelyik parkban vettem észre, újságot lapozott, gyorsolvasó, tömörít, a lényeget keresi, a lényeget látja.

A nő most is pontos, mint az órák, amelyek mindig előbb érnek a találkozóra. Zsadányi köszönt, kissé túl hangosan, mintha a bizonytalanságát akarná leplezni.

– Már várt? – kérdezi.

– Talán – feleli a nő. – Néha az ember nem tudja, kit is vár.

Leülnek egymás mellé. A pad hideg, a festék lepattogzott. Madarak húznak el a fák fölött, a szél belekap a nő hajába. Zsadányi figyeli a mozdulatot, és hirtelen, egészen tisztán, mintha egy régi rajzlapon látná viszont.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap. Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál visszahívni.

– Biztos, hogy nem találkoztunk korábban? – kérdezi most ő.

– Biztos, hogy nem? – kérdez vissza a nő.

Egy pillanatig csend. A park zaja, a kavics roppanása a cipő alatt, egy gyerek kacagása a távolban. A férfi a táskájába nyúl, elővesz egy kis spirálfüzetet, lapozni kezd. Szénrajzok, gyors portrék, utcai arcok.

Megáll az egyiknél. A nő tekintete követi a mozdulatot.

– Ez én vagyok – mondja halkan.

– Nem emlékszem, hogy megrajzoltam volna.

A nő elmosolyodik.

– Akkor talán maga álmodott engem. Vagy én magát.

Zsadányi nem válaszol. Csak nézi a rajzot, amelynek vonalai lassan elmosódnak a délutáni fényben, mintha a papír is tudná, hogy a bizonyosság sosem több, mint egy árnyalat.

Nem emlékszem, mikor láttam először. Talán valóban a piacon, a halasnál, vagy még korábban, egy vonatállomáson, ahol a peron szélén állt, kezében rajzlap, mintha a várakozást is meg akarná örökíteni.

Most itt ül mellettem, és az arca ismerős, de nem tudom, honnan. Olyan, mint egy álom töredéke, amit reggel hiába próbál az ember visszahívni.

A füzetet nézem. A papír sarka elhasznált, a grafit elkenődött. Valóban én vagyok, bár nem emlékszem, hogy modellt ültem volna neki. Mégis pontos: a szemem körüli árnyék, a szájam vonala. Talán ő is ott volt, a háttérben.

– Maga hisz az emlékezetnek? – kérdezem.

– Inkább az árnyékának – feleli.

Nevetek, de nem tudom, min. A pad alatt a kavicsokon átgyűrűzik a fény. Tudom, hogy ez a pillanat is el fog mosódni, mint a rajz a füzetben. De most még itt vagyunk, ketten, és ez a még a legtisztább bizonyosság.

Később már nem tudom, mikor ült mellém. Talán mindig is ott volt, csak éppen most vettem észre. Az idő körülöttünk lelassul, mint egy vékony rétegű folyadék, amelyben minden mozdulat tovább rezdül. A madarak mintha ugyanazt a kört repülnék újra, a pad alatt a kavicsok helyet cserélnek, de mindig ugyanúgy koppannak.

Zsadányi valamit mond, de a hangja nem hang, inkább rezgés, mint amikor a víz tükre alatt beszél valaki. Nézem a kezét, ahogy a füzetét simítja – ismerem ezt a mozdulatot. Lehet, hogy én is így érintem a múltat, félve, hogy szétesik.

A park lassan kihűl, a fény fakul. Nem tudni, hány óra lehet, talán már nincs is óra. Csak ez a jelen, amely se előre, se hátra nem tartozik.

Arra gondolok, milyen különös: ha most felállnék, és elindulnék, vajon ő maradna itt, vagy én tűnnék el előbb?

Nem mozdulok. A szél végigfut a hajamon, a levelek közt zizegés.

Zsadányi rám néz, mintha valamit felismert volna.

– Talán mindketten rajz vagyunk – mondja halkan. – Csak külön lapra kerülve.

Nem felelek. Nem kell. Érzem, hogy ebben a pillanatban tényleg nincsen se idő, se múlt, csak a vonalak finom rezgése, amely lassan eltűnik a papíron, ahogy a fény is elenyészik.

A park üres. Padok sorban, némán. Egy levél hullik a földre. Zsadányi már nem ül ott. A füzet nyitva maradt, grafitvonala elmosódva. Az arc ott van, mégis elmosódott. Lélegzet sem hallatszik. Csak a fény rezgése marad, lassan fakul. Talán voltunk, talán nem. Talán minden csak árnyék, amelyet a délután vetett. És mégis… Valami nyom maradt. Kód, amit csak a szél olvas.

(A kép forrása: Saatchi Art)

Bika akarok lenni, ordítja a hatéves Betty, és álmában vadul hadonászik. Lázas, forró a homloka, állapítja meg az anyja, aki a másik szobából jön, borzas hajjal és kialvatlan szemekkel. Hajnali négyfele jár. Megint torok- és mandulagyulladás? Karolina a hőmérőt keresi, 39 kilenc fokot mér, lázcsillapítót old fel egy fél pohár vízben, Betty vonakodva issza meg. Semmire sem fog emlékezni. Az apja két hónapja húzott el, nem az ő lánya. Hát kié? – kérdezte Karolina? A DNS-ünk nem egyezik. Volt pofád megvizsgáltatni? Valahogy nem stimmeltek az időpontok. Terhes lettél, de előtte külföldön voltam, később jöttem haza, elszámoltad magad. Sosem bíztál bennem. Nem akartál gyereket, csak én. Neked is volt viszonyod, tudom, van egy gyereked is a német nőtől, sosem beszéltél róla. Majd csak meggondolod magad, reméltem, bika létedre tudsz őszinte lenni, karakán. Anyád mindig büszke volt rá, hogy karakán fia van. Tökös gyerek, kontrázott az apád. A szomorú az, hogy te is azt hiszed, karakán vagy. Nem vagy az, csupán egy alvilági alak, csak pusztítani tudsz, építeni nem. Nincs benned semmi emberi. Félsz, egy bika fél. Fél a nőktől. Fél a gyerekétől. Félsz önmagadtól. Betty a te gyereked, bármit is mondasz.

Mióta Betty apja felszívódott, Bettyvel nem lehet bírni. Olyan játékokat akar, amikkel a szomszéd fiúk játszanak: roller, mentőautó, tűzoltóautó, dömper. Egyikkel sem telik el igazán, ha az egyiket megunja, előveszi a másikat. Csak ő játszik velük, senki másnak nem engedi, hogy kézbe vegye bármelyiket is. Még a barátnőjének is tilos. Kimarom a szemed, ha hozzányúlsz. Az óvodában verekedésbe keveredik, és hallgat róla. Orrba verte az egyik fiút, mert megcibálta Betty barátnőjének a haját. Már nem öleli meg az anyját lefekvéskor, ellöki a kezét, ha simogatni akarja az arcát, és elmaradnak a bújós napok is. Enni sem akar. Miközben gyöngyöket fűz, magában beszélt: Hol van az apám? Miért nem hív? Már nem is szeret? Nem kell a szoknya, nadrágot akarok, nem vagyok kislány. Apa igért egy gitárt, mikor veszed meg, anya?

Betty makacs és kitartó. Kavicsokat hoz haza, gyűjti őket, megfogja a békát, a pókot, napokig őrzi és eteti őket. Semmitől sem fél, bika akar lenni. Mindennap az apját várja, és szalad az ajtóhoz, ha csöngetnek. Betty anyja adótanácsadó, a házban mindenki ismeri, gyakran kérik a segítségét.

Bettynek saját kuckója van, ahol nem lehet zavarni. Karolina a csukott ajtón át is hallja: Te kislány vagy, nem lehetsz bika, nem lehetsz fiú. Betty a dédi hangját is utánozza, nehogy már egy kislány mondja meg, fiú akar lenni, amikor kislány. A legújabb kívánsága, hogy rövid hajat szeretne, mint amilyet Tomi hord. Csak így veszik be a focicsapatba. Karolina nem enged, szép szőke hajad van, minek levágni. Új frizurát akarok, tör ki Bettyből a düh. Apának is rövid haja volt. Hívjuk fel apát! – ébresztette fel egyik reggel Betty az anyját. Te tudod a számát, nagyi elárulta, ne hazudj. Apa is mellém állna, legyek csak bika, ha nekem jó. Karolina nézte a lányát, várt egy kis ideig, majd megpróbálta elmagyarázni neki, hogy néha az élet nem úgy alakul, ahogy szeretnénk. De Betty csak annyit válaszolt: Akkor is bika akarok lenni, és apával akarok beszélni.

Karolina végül enged. Levágatja Betty hosszú haját, és elkíséri lányát a helyi focipályára, ahol a fiúk már javában rúgták a labdát. Betty bekapcsolódik a játékba, és Karolina meglepve látja, hogy milyen ügyesen játszik. A fiúk először kicsit furcsán néztek rá, de hamar befogadták őt a csapatba. Ahogy teltek a napok, Betty egyre magabiztosabbá vált. Karolina tudja, hogy lánya még mindig apja után sóvárog, de abban reménykedik, hogy a foci egyfajta megnyugvást hoz neki, talán a játék hevében és a csapatban való részvételben Betty végre megtalálja azt az erőt és biztonságot, amit eddig csak az apjával való kapcsolatban keresett.

Azon az estén, amikor Betty az első gólját rúgta, Karolina azonnal megpillantja lánya arcán a váratlan örömöt és büszkeséget. Ahogy hazafelé sétáltak, Betty odabújt hozzá, és halkan megszólalt: Anya, köszönöm, hogy elengedtél focizni. Most úgy érzem, hogy egy kicsit bika vagyok. Karolina elmosolyodott, Taurus, igen, apád csillagjegye.

(Illusztráció: Krebsz Áron – Tükörtáj)