Az Úri utca 5 lakói – regényrészlet

A VÁGYOTT AJÁNDÉK

A kis parasztház verandája kitágította a család életterét, a kirakott asztalnál jó időben a főzés előkészületeit végezték a “lányok” vagyis a család nőtagjai. Ha zuhogott az eső, nagyon jó volt a levegő és a család otthon lévő tagjai kiültek a verandára, annál is inkább, mert bent a lakásban olyankor iszonyúan fojtott volt a levegő, szinte meg lehetett volna fulladni, és ezen a sarkig nyitott kis ablakok sem sokat segítettek. A verandán viszont jó esőszagú, friss levegő volt. Szerette az eső szagát, meg a verandai életet. Hallgatta Nagyapát, ahogy beszélgetett a nagybajuszú, huncut tekintetű Miska bácsival, aki szintén pipázott, mint az öreg Kádár, de nem volt mégse rossz a szaga.

 

A családban három bicikli volt. Ezek a verandán, a mellvédhez támasztva álltak. Felkapaszkodott az egyikre, és, úgy tekerte a pedálokat, mintha biciklizne. Nagyon szeretett volna egy kisbiciklit. Mindig… egész gyermekkorában, de soha nem kapott. Amikor Anyától kérte, hogy vegyenek, azt a választ kapta: majd írunk a Jézuskának, hátha hoz karácsonyra. Ettől kezdve még jobban várta a karácsonyt, mint máskor. A karácsonyfa nagyon szép volt, és nagy. Rajta sok fehér árvalányhaj. A csúcsdísz a hegyén ezüstösen csillogott, és szaloncukrok is függtek rajta – meg üvegdíszek! … De nem volt alatta bicikli! Nagyon szomorú volt és csalódott. Anya azt mondta, jónak kell lenni, ha azt akarja, hogy a Jézuska hozzon neki ajándékot. Eltűnődött. Lehet, hogy nem volt elég jó?

– Majd Húsvétra hoz a Nyuszi, ha addig jó leszel – szólt a biztatás.

 Miközben szomorkodott, eszébe jutott valami.

– Iminek van kisbiciklije, pedig ő sokszor rossz. Az anyukája is mindig mondja.

Elgondolkodott, ahogy nézte a szép karácsonyfát – mert még így, a Jézuskában csalódva is szépnek látta. És nagynak. Ő már öt éves elmúlt. A karácsonyfa nála is nagyobb volt. De hogy hozta be éjjel a Jézuska? – tűnődött.

– Anyu, hogy hozta be a karácsonyfát a Jézuska? – Anya meglepődött, de gyorsan válaszolt. – Az ablakon.

– De hát be sem fér! Nézd, nagyobb, mint az ablak. – Anya az ablakra, aztán a karácsonyfára nézett.

– Tényleg!

– Hogy hozhatta be éjjel, hogy senki nem vette észre?

– Biztosan a kiskamrában eldugta nappal, amikor még nyitva volt az ajtó, és éjjel, amikor mindenki aludt, szép csöndben behozta a szobába.

– Milyen csöndben jöhetett, hogy senki sem ébredt fel!

– Igen – felelte Anya megkönnyebbülten, remélve, hogy befejeződött ez a kellemetlen beszélgetés. De nem.

– Anyu! Hogy ment ki a Jézuska a bezárt ajtón?

– Nem tudom kislányom, de valahogy csak kiment.

Sajnálattal állapította meg, hogy Anya befejezte a beszélgetést és ment a dolgára. Nagyon szeretett az ilyen rejtélyes dolgokról beszélgetni.

 

Karácsonytól Húsvétig nagyon jó volt, hogy kapjon biciklit a Nyuszitól. Aztán elérkezett a Húsvét, reggel felébredt, de a várva várt kisbiciklit most sem látta az ablak alatt, ahol a nyuszi tojások voltak. Nem akart hinni a szemének, hogy nincs. Körbe járta a lakást, hátha máshova tette a Nyuszi. De nem volt sehol. Anyáék azt mondták, biztos elfogyott a Nyuszi biciklije mire ideért. Biztatták, tanuljon meg felnőtt biciklin biciklizni. Egy sereg környékbeli gyerek teszi ezt. Ettől kezdve ezen ügyködött. Sokszor elvesztette az egyensúlyát, de azért igazán nem esett el. Kínlódott, kínlódott, nem akart belenyugodni, hogy nem megy. Egyszer csak mégis sikerült! Egyedül elgurult a sarokig! Aztán még egyszer, és aztán minden próbálkozásnál! Anya most már megengedte, hogy az utcán, a sarkon túl menjen. Elment a város utolsó utcájáig, ami persze nem volt nagy teljesítmény, mert az volt a harmadik utca. Nagyon büszke volt magára.

 

A kis mezővárosban, ahol laktak, az volt a Földműves telep. Parasztházakkal, földes utcákkal. A teheneket az ő utcájukon hajtották a csordajárásra. Tehene arrafelé sok családnak volt, de nekik csak disznóik voltak, az sem sok. Kettő-három. Meg tyúkok. Meg egy szörnyű pulyka, amelyiktől nagyon félt, ha felborzolta a tollát és leeresztette az orrát. Többször megkergette, úgyhogy nem volt vele jó viszonyban.  Télen szerencsére levágták.

Ha vasárnap csirkét, vagy tyúkot vágtak, akkor a máját külön kislábasban megsütötték, és a kilenctagú családban a legtermészetesebb volt, hogy a legkisebb ehette meg. Ma is érzi azt a finom ízt a szájában, ha rágondol. Olyan finom sült májat, azóta sem evett.

A nyarat nagyon szerette. A simogató meleg napsütést… a meleg, poros úton mezítláb járkálni, ahogy vékony, kis lábfejét körülöleli a meleg por… a sárkányeresztést… a szabadságot. ¬¬

Az utcájuk kivezetett a városból és dinnyeéréskor lovas kocsikon ott vitték be a dinnyét a piacra. A környékbeli fiúk – a nála nagyobbak – sokszor odaszaladtak a kocsihoz:

– Bácsi, adjon egy dinnyét! – Ilyenkor mindig megesett a fuvarosok szíve a mezítlábas, klott gatyás, félmeztelen fiúkon, és odadobtak nekik egy-egy dinnyét.

 Ő nem szaladt és nem kért, talán már többet nem is adna a bácsi – gondolta. Hiszen már négy gyereknek is adott. De a fuvaros –, aki valószínűleg maga is családos ember lehetett–, meglátta a drótkerítés mögött sóvárgó szemeit, és odaszólt:

– Gyere, neked is adok egyet. – Kiszaladt az utcára a forró porban mezítláb, a férfi meg egy szép kis sárgadinnyét nyomott a kezébe. Nagyon boldog volt. Bevitte a konyhába, nagy keservesen felvágta, megevett belőle egy szeletet, a többit pedig meghagyta a család többi tagjának.  Este, amikor a szülei hazaértek, csodálkozva kérdezték, hogy honnan van a dinnye.

– Itt ment a dinnyés kocsi – válaszolta.

– Kéregettél? – néztek rá rosszallóan a szülei.

– Nem, nem – rázta a fejét ijedten. – Az úgy volt, hogy a fiúk odaszaladtak a dinnyés kocsihoz, és mondták, hogy bácsi, adjon már egy dinnyét…

– És?!

– És akkor adott nekik.

– És neked? Miért adott?

– Én nem kértem… én csak álltam a kerítésnél és néztem kifelé. A bácsi meglátott és azt mondta, gyere, adok neked is.

– És?

– És akkor én kinyitottam a kaput – mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt –, é..és kimentem …a… a dinnyéért.

– Mondtuk, hogy ne menj ki az utcára és ne nyiss kaput, ha nem vagyunk itthon!

 Nagy bűntudata volt, félt, hogy megverik, aztán örült, hogy megúszta. Amikor megint otthon hagyták egyedül, Katival meg Öcsivel elszöktek a legalább öt kilométerre levő csatornához, a Csurgóhoz, hogy megnézzék az ebihalakat, de a lelkükre kötötte, hogy el ne mondják, hogy ő is ott volt, mert otthon kikap. Azok ketten soha nem árulták el.