Gondolatok és hangulatok Cserhalmi György “Székfoglaló” c. Örkény Színházi estjéről
Cserhalmi György műsora valójában monodráma. Két segítővel szerényen, szolidan a színpad széléről, mintha ott se lennének, de ott vannak, de most még üres a színpad. Na végre. A fények már csak a színpadra és nem a nézőkre irányulnak.
És bejön. Cserhalmi a színész, a színművész! Feketében. Vékony, mint egy katángkóró. Régi termetének felére zsugorodott. Nézem kisfiús haját, Megszólal. Rekedtes, erőtlen hangon, mint egy nagybeteg. Ó nem, nem lehet összetéveszteni a színészt az emberrel. Most nem a színész beszél, hanem az ember. Beszél gyermekkoráról, de először is a betegségéről. Felolvas valami orvosi szöveget, észleljük, hogy beteg volt, de már meggyógyult. Bár ránéztire nem éppen kicsattanni készül az egészségtől. Beszél… Megfontoltan, erőtlen hangjában a szavai erőt mutatnak, beszél a gyermekkoráról, úgy tűnik, kutyarossz gyerek volt, még javító- nevelő intézetbe is volt egy évig, aztán a család sürgősen hazavitte, mert egy perforált vakbélműtét után majdnem meghalt. Nagyapa… ő volt mindene, és ő is a nagyapának… az anyja, a szép, a nagyon szép, olyan szép és olyan ragyogó, hogy a barátai azt mondták, amikor megnyílt az ajtó egy kávézóban és belépett a mama, oda nézz! Azt a nőt! Milyen jó nő! És akkor ő odaintette, a nő odament az asztalhoz, Cserhalmi felállt, s a barátainak azt mondta: most mind felálltok, bokát összecsapni, és sorban mutatkozzatok be… az édesanyámnak!
Mennyi szeretet és mennyi bámulat volt a hangjában!
Aztán elmondja, hogy a színházban, a műszakisok között nőtt fel, és csodákat látott és hallott tőlük.
No és a család, a nyaraló, ahol mindenki összejött! A nagyapa! És mindig előjön a nagyapa. És a hangja lágy, annak a vagány pasinak, akinek mindig is hittem Cserhalmit. Aki valamikor volt, vagy aminek látszott. És most 77 évesen itt áll, és nehezen jár a csípő és térdműtétek, a hasi műtét, a kemo után. De itt van nekünk, nézőknek, törékeny esendőségében is erősen. Példaképe is volt. Zoltán, ahogy mondta. Latinovits a barátságába fogadta. A temetőben a búcsúbeszédet ő mondta. Mint ahogy Gobbi Hilda temetésén is. Meglátogathatta utolsó napjaiban a kórházban. A professzor azzal engedte be, hogy a művésznőnek már mindent szabad. Igen, akinek órái vannak hátra, annak már mindent szabad. Most elhaló hangon idézte a haldokló szavait. „Fiacskám, gyújts meg egy cigarettát. Adj egy slukkot!” És úgy szívták el ketten: egy slukk Gobbinak, egy Cserhalminak. A végén alig hallgatóan mondta Gobbi: „Fiacskám, add ide a csikket, én akarom elnyomni.”
Ebben is benne van valami nagyon fontos, ebben a mondatban.
Cserhalmi bottal járkált a színpadon. Nem díszlet volt. Csípőműtét, térdműtét, hasi műtét, „kirándulás” abba a bizonyos vakító semmibe, a misztikus fehér folyosóba, ahonnan csak kevesen tértek vissza. Sugárkezelés, aztán egyszer csak a professzor azt mondta: abbahagyjuk. Hazamehet.
És akkor mi lesz velem? Meggyógyul!
Hangja olyan, mint aki el se hinné, de vágyik a színpadra. Mondanivalója van. És képes volt rá. Itt van! Nem, ezen az estén nem a színész játszott, itt az ember, teljesen az ember beszélt hozzánk, rekedtes, erőtlen, halk hangon, nagy igazságokat, a hatalom számára felháborító dolgokat, nekünk nézőknek, velünk egy húron pendülő emberként nyilatkozott meg.
Nehezen állt fel, amikor egyik széktől a másikig akart menni, vagy járt egy keveset a színpadon, s amikor egy-két dalbetétbe beledudorászott, valami diadal volt az arcán, mintha éppen most ülne tort a halál felett.
A nagy színész, aki néha mintha magáról sem hinné el, hogy az. Mármint, hogy nagy. Aztán az MMA tagjai közé fogadták, és beszédet kellett mondania. Székfoglalót. No, erre utalt az a sok szék a színpadon. Üres székek, de nem üres szavak! Botrányos beszéd volt, felkavaró, de igaz! Mert ahogyan a katáng, felénk csak katángkóró, egyenes, ő is az. Még akkor is, ha fele annyi a teste, mint korábban volt. Mert a betegség összeaszotta. De a szeme, az arca, a szelleme nagyon is élt!
Két felvonás! Két és fél óra. Egyedül végigbeszélni! Nem üres beszédet, tartalmat adott a közönségnek! A végén oly fontosat, amit csak olyan ember tud mondani, aki már bement a „fehér alagútba”, de visszajött onnan. valami csoda folytán, ahonnan nem nagyon térnek vissza emberek. Furcsa emlékei voltak. El is mondta a saját konklúzióját.
„…úgy van minden, ahogy van. És ha nem találod meg benne a magadét, akkor sem kell megdögleni, majd holnap ötösöd lesz… a hatos lottón, és lepisálhatod az örömtüzeket. Csurog a pörköltszaft, büdös a zokni, másnapos az ing? Zsíros a hajad, és hülyék csinálják a történelmet? Na és? Hülyék szenvedik el? Na és? Megbukik a gyerek? Színjeles a gyerek? Na és? Ne ítélj, mert megítéltetsz. Na és?
Egy életed van. Egyetlen egy! És akkor… nincs… NA ÉS!”
És akkor kitört a vastaps. Nagyon sok percen át. Kiment, visszajött, a másik két szereplőt is magához ölelte a taps alatt, magához ölelte a súgót a zenei vezetőt, magához emelte őket, szerényen, hálásan. Mert aki ekkora utat járt meg, és ennyi művet játszott színpadon és filmen, játszott nekünk ez este, igazat, őszintén, az felnőtt a szerénységhez. Nehezen jött be és, ment ki a taps alatt, de végül a botot is letette, látszott, hogy keserves a járás. De egy szerény, kisfiús arc tért vissza újra és újra, s a közönség nem engedte el. Minél nagyobb volt a taps, annál szerényebb és esendőbb volt az arc. Zúgott a vastaps percek óta, és egy néző, aztán még egy… és még… és végül mindenki felállva tapsolt, és tapsolt. Az embernek, a gondolatainak, a színésznek, a megpróbáltatásainak, és a szavaiban rejlő igazságoknak.
Nem tudok mindent elmondani, ezt látni kell!
Örkény Színház, 2025. december 27-e.
Székfoglaló Cserhalmi György írásai, naplói, családtörténete és az MMA székfoglaló beszéde alapján. Szereplő Cserhalmi György, aki önmagát adja. Közreműködik Szép András és Roszik Hella. Rendező Novák Eszter.
(Illusztráció: Valérie Le Meur)
