Tatár Rózsa összes bejegyzése

Tatár Rózsa író, drámaíró, újságíró, műsorvezető, irodalmi előadó, minden műfajban alkot. Rose Beckett néven is ír. Makón született, Szegeden végzett a JATE Jogi Karán. Szabadfoglalkozású. Díjai: KSZDSZ újságírói Nívódíj, Art Aranydíjas Novellista, kétszeres Cédrus Nívódíjas drámaíró. Novellapályázatokon rendszeresen díjat nyert. Publikációi: Délmagyarország, Délvilág, Népszava, Magyar Napló, Irodalomismeret, Napút Online és print, Spanyolnátha, Országút hasábjain jelentek meg, és 15 antológiában. 6 önálló kötete jelent meg, egy regénye szerbül, riportkötete németül is. Ady és Adél c. monodrámáját budapesti és marosvásárhelyi színház is játszotta, a Belvárosi Művészeti Napokon ő maga is előadta 2022-ben.

A vágyott ajándék

 

Az Úri utca 5 lakói – regényrészlet

A VÁGYOTT AJÁNDÉK

A kis parasztház verandája kitágította a család életterét, a kirakott asztalnál jó időben a főzés előkészületeit végezték a “lányok” vagyis a család nőtagjai. Ha zuhogott az eső, nagyon jó volt a levegő és a család otthon lévő tagjai kiültek a verandára, annál is inkább, mert bent a lakásban olyankor iszonyúan fojtott volt a levegő, szinte meg lehetett volna fulladni, és ezen a sarkig nyitott kis ablakok sem sokat segítettek. A verandán viszont jó esőszagú, friss levegő volt. Szerette az eső szagát, meg a verandai életet. Hallgatta Nagyapát, ahogy beszélgetett a nagybajuszú, huncut tekintetű Miska bácsival, aki szintén pipázott, mint az öreg Kádár, de nem volt mégse rossz a szaga.

 

A családban három bicikli volt. Ezek a verandán, a mellvédhez támasztva álltak. Felkapaszkodott az egyikre, és, úgy tekerte a pedálokat, mintha biciklizne. Nagyon szeretett volna egy kisbiciklit. Mindig… egész gyermekkorában, de soha nem kapott. Amikor Anyától kérte, hogy vegyenek, azt a választ kapta: majd írunk a Jézuskának, hátha hoz karácsonyra. Ettől kezdve még jobban várta a karácsonyt, mint máskor. A karácsonyfa nagyon szép volt, és nagy. Rajta sok fehér árvalányhaj. A csúcsdísz a hegyén ezüstösen csillogott, és szaloncukrok is függtek rajta – meg üvegdíszek! … De nem volt alatta bicikli! Nagyon szomorú volt és csalódott. Anya azt mondta, jónak kell lenni, ha azt akarja, hogy a Jézuska hozzon neki ajándékot. Eltűnődött. Lehet, hogy nem volt elég jó?

– Majd Húsvétra hoz a Nyuszi, ha addig jó leszel – szólt a biztatás.

 Miközben szomorkodott, eszébe jutott valami.

– Iminek van kisbiciklije, pedig ő sokszor rossz. Az anyukája is mindig mondja.

Elgondolkodott, ahogy nézte a szép karácsonyfát – mert még így, a Jézuskában csalódva is szépnek látta. És nagynak. Ő már öt éves elmúlt. A karácsonyfa nála is nagyobb volt. De hogy hozta be éjjel a Jézuska? – tűnődött.

– Anyu, hogy hozta be a karácsonyfát a Jézuska? – Anya meglepődött, de gyorsan válaszolt. – Az ablakon.

– De hát be sem fér! Nézd, nagyobb, mint az ablak. – Anya az ablakra, aztán a karácsonyfára nézett.

– Tényleg!

– Hogy hozhatta be éjjel, hogy senki nem vette észre?

– Biztosan a kiskamrában eldugta nappal, amikor még nyitva volt az ajtó, és éjjel, amikor mindenki aludt, szép csöndben behozta a szobába.

– Milyen csöndben jöhetett, hogy senki sem ébredt fel!

– Igen – felelte Anya megkönnyebbülten, remélve, hogy befejeződött ez a kellemetlen beszélgetés. De nem.

– Anyu! Hogy ment ki a Jézuska a bezárt ajtón?

– Nem tudom kislányom, de valahogy csak kiment.

Sajnálattal állapította meg, hogy Anya befejezte a beszélgetést és ment a dolgára. Nagyon szeretett az ilyen rejtélyes dolgokról beszélgetni.

 

Karácsonytól Húsvétig nagyon jó volt, hogy kapjon biciklit a Nyuszitól. Aztán elérkezett a Húsvét, reggel felébredt, de a várva várt kisbiciklit most sem látta az ablak alatt, ahol a nyuszi tojások voltak. Nem akart hinni a szemének, hogy nincs. Körbe járta a lakást, hátha máshova tette a Nyuszi. De nem volt sehol. Anyáék azt mondták, biztos elfogyott a Nyuszi biciklije mire ideért. Biztatták, tanuljon meg felnőtt biciklin biciklizni. Egy sereg környékbeli gyerek teszi ezt. Ettől kezdve ezen ügyködött. Sokszor elvesztette az egyensúlyát, de azért igazán nem esett el. Kínlódott, kínlódott, nem akart belenyugodni, hogy nem megy. Egyszer csak mégis sikerült! Egyedül elgurult a sarokig! Aztán még egyszer, és aztán minden próbálkozásnál! Anya most már megengedte, hogy az utcán, a sarkon túl menjen. Elment a város utolsó utcájáig, ami persze nem volt nagy teljesítmény, mert az volt a harmadik utca. Nagyon büszke volt magára.

 

A kis mezővárosban, ahol laktak, az volt a Földműves telep. Parasztházakkal, földes utcákkal. A teheneket az ő utcájukon hajtották a csordajárásra. Tehene arrafelé sok családnak volt, de nekik csak disznóik voltak, az sem sok. Kettő-három. Meg tyúkok. Meg egy szörnyű pulyka, amelyiktől nagyon félt, ha felborzolta a tollát és leeresztette az orrát. Többször megkergette, úgyhogy nem volt vele jó viszonyban.  Télen szerencsére levágták.

Ha vasárnap csirkét, vagy tyúkot vágtak, akkor a máját külön kislábasban megsütötték, és a kilenctagú családban a legtermészetesebb volt, hogy a legkisebb ehette meg. Ma is érzi azt a finom ízt a szájában, ha rágondol. Olyan finom sült májat, azóta sem evett.

A nyarat nagyon szerette. A simogató meleg napsütést… a meleg, poros úton mezítláb járkálni, ahogy vékony, kis lábfejét körülöleli a meleg por… a sárkányeresztést… a szabadságot.

Az utcájuk kivezetett a városból és dinnyeéréskor lovas kocsikon ott vitték be a dinnyét a piacra. A környékbeli fiúk – a nála nagyobbak – sokszor odaszaladtak a kocsihoz:

– Bácsi, adjon egy dinnyét! – Ilyenkor mindig megesett a fuvarosok szíve a mezítlábas, klott gatyás, félmeztelen fiúkon, és odadobtak nekik egy-egy dinnyét.

 Ő nem szaladt és nem kért, talán már többet nem is adna a bácsi – gondolta. Hiszen már négy gyereknek is adott. De a fuvaros –, aki valószínűleg maga is családos ember lehetett–, meglátta a drótkerítés mögött sóvárgó szemeit, és odaszólt:

– Gyere, neked is adok egyet. – Kiszaladt az utcára a forró porban mezítláb, a férfi meg egy szép kis sárgadinnyét nyomott a kezébe. Nagyon boldog volt. Bevitte a konyhába, nagy keservesen felvágta, megevett belőle egy szeletet, a többit pedig meghagyta a család többi tagjának.  Este, amikor a szülei hazaértek, csodálkozva kérdezték, hogy honnan van a dinnye.

– Itt ment a dinnyés kocsi – válaszolta.

– Kéregettél? – néztek rá rosszallóan a szülei.

– Nem, nem – rázta a fejét ijedten. – Az úgy volt, hogy a fiúk odaszaladtak a dinnyés kocsihoz, és mondták, hogy bácsi, adjon már egy dinnyét…

– És?!

– És akkor adott nekik.

– És neked? Miért adott?

– Én nem kértem… én csak álltam a kerítésnél és néztem kifelé. A bácsi meglátott és azt mondta, gyere, adok neked is.

– És?

– És akkor én kinyitottam a kaput – mondta, miközben egyik lábáról a másikra állt –, é..és kimentem …a… a dinnyéért.

– Mondtuk, hogy ne menj ki az utcára és ne nyiss kaput, ha nem vagyunk itthon!

 Nagy bűntudata volt, félt, hogy megverik, aztán örült, hogy megúszta. Amikor megint otthon hagyták egyedül, Katival meg Öcsivel elszöktek a legalább öt kilométerre levő csatornához, a Csurgóhoz, hogy megnézzék az ebihalakat, de a lelkükre kötötte, hogy el ne mondják, hogy ő is ott volt, mert otthon kikap. Azok ketten soha nem árulták el.

 

 

Gondolatok és hangulatok

 

Gondolatok és hangulatok Cserhalmi György “Székfoglaló” c. Örkény Színházi estjéről

Cserhalmi György műsora valójában monodráma. Két segítővel szerényen, szolidan a színpad széléről, mintha ott se lennének, de ott vannak, de most még üres a színpad. Na végre. A fények már csak a színpadra és nem a nézőkre irányulnak.

És bejön. Cserhalmi a színész, a színművész! Feketében. Vékony, mint egy katángkóró. Régi termetének felére zsugorodott. Nézem kisfiús haját, Megszólal. Rekedtes, erőtlen hangon, mint egy nagybeteg. Ó nem, nem lehet összetéveszteni a színészt az emberrel. Most nem a színész beszél, hanem az ember. Beszél gyermekkoráról, de először is a betegségéről. Felolvas valami orvosi szöveget, észleljük, hogy beteg volt, de már meggyógyult. Bár ránéztire nem éppen kicsattanni készül az egészségtől. Beszél… Megfontoltan, erőtlen hangjában a szavai erőt mutatnak, beszél a gyermekkoráról, úgy tűnik, kutyarossz gyerek volt, még javító- nevelő intézetbe is volt egy évig, aztán a család sürgősen hazavitte, mert egy perforált vakbélműtét után majdnem meghalt. Nagyapa… ő volt mindene, és ő is a nagyapának… az anyja, a szép, a nagyon szép, olyan szép és olyan ragyogó, hogy a barátai azt mondták, amikor megnyílt az ajtó egy kávézóban és belépett a mama, oda nézz! Azt a nőt! Milyen jó nő! És akkor ő odaintette, a nő odament az asztalhoz, Cserhalmi felállt, s a barátainak azt mondta: most mind felálltok, bokát összecsapni, és sorban mutatkozzatok be… az édesanyámnak!

Mennyi szeretet és mennyi bámulat volt a hangjában!

Aztán elmondja, hogy a színházban, a műszakisok között nőtt fel, és csodákat látott és hallott tőlük.

No és a család, a nyaraló, ahol mindenki összejött! A nagyapa! És mindig előjön a nagyapa. És a hangja lágy, annak a vagány pasinak, akinek mindig is hittem Cserhalmit. Aki valamikor volt, vagy aminek látszott. És most 77 évesen itt áll, és nehezen jár a csípő és térdműtétek, a hasi műtét, a kemo után. De itt van nekünk, nézőknek, törékeny esendőségében is erősen. Példaképe is volt. Zoltán, ahogy mondta. Latinovits a barátságába fogadta. A temetőben a búcsúbeszédet ő mondta. Mint ahogy Gobbi Hilda temetésén is. Meglátogathatta utolsó napjaiban a kórházban. A professzor azzal engedte be, hogy a művésznőnek már mindent szabad. Igen, akinek órái vannak hátra, annak már mindent szabad. Most elhaló hangon idézte a haldokló szavait. „Fiacskám, gyújts meg egy cigarettát. Adj egy slukkot!” És úgy szívták el ketten: egy slukk Gobbinak, egy Cserhalminak. A végén alig hallgatóan mondta Gobbi: „Fiacskám, add ide a csikket, én akarom elnyomni.”

Ebben is benne van valami nagyon fontos, ebben a mondatban.

Cserhalmi bottal járkált a színpadon. Nem díszlet volt. Csípőműtét, térdműtét, hasi műtét, „kirándulás” abba a bizonyos vakító semmibe, a misztikus fehér folyosóba, ahonnan csak kevesen tértek vissza. Sugárkezelés, aztán egyszer csak a professzor azt mondta: abbahagyjuk. Hazamehet.

És akkor mi lesz velem? Meggyógyul!

Hangja olyan, mint aki el se hinné, de vágyik a színpadra. Mondanivalója van. És képes volt rá. Itt van! Nem, ezen az estén nem a színész játszott, itt az ember, teljesen az ember beszélt hozzánk, rekedtes, erőtlen, halk hangon, nagy igazságokat, a hatalom számára felháborító dolgokat, nekünk nézőknek, velünk egy húron pendülő emberként nyilatkozott meg.

Nehezen állt fel, amikor egyik széktől a másikig akart menni, vagy járt egy keveset a színpadon, s amikor egy-két dalbetétbe beledudorászott, valami diadal volt az arcán, mintha éppen most ülne tort a halál felett.

A nagy színész, aki néha mintha magáról sem hinné el, hogy az. Mármint, hogy nagy. Aztán az MMA tagjai közé fogadták, és beszédet kellett mondania. Székfoglalót. No, erre utalt az a sok szék a színpadon. Üres székek, de nem üres szavak! Botrányos beszéd volt, felkavaró, de igaz! Mert ahogyan a katáng, felénk csak katángkóró, egyenes, ő is az. Még akkor is, ha fele annyi a teste, mint korábban volt. Mert a betegség összeaszotta. De a szeme, az arca, a szelleme nagyon is élt!

Két felvonás! Két és fél óra. Egyedül végigbeszélni! Nem üres beszédet, tartalmat adott a közönségnek! A végén oly fontosat, amit csak olyan ember tud mondani, aki már bement a „fehér alagútba”, de visszajött onnan. valami csoda folytán, ahonnan nem nagyon térnek vissza emberek. Furcsa emlékei voltak. El is mondta a saját konklúzióját.

„…úgy van minden, ahogy van. És ha nem találod meg benne a magadét, akkor sem kell megdögleni, majd holnap ötösöd lesz… a hatos lottón, és lepisálhatod az örömtüzeket. Csurog a pörköltszaft, büdös a zokni, másnapos az ing? Zsíros a hajad, és hülyék csinálják a történelmet? Na és? Hülyék szenvedik el? Na és? Megbukik a gyerek? Színjeles a gyerek? Na és? Ne ítélj, mert megítéltetsz. Na és?

Egy életed van. Egyetlen egy! És akkor… nincs… NA ÉS!”

És akkor kitört a vastaps. Nagyon sok percen át. Kiment, visszajött, a másik két szereplőt is magához ölelte a taps alatt, magához ölelte a súgót a zenei vezetőt, magához emelte őket, szerényen, hálásan. Mert aki ekkora utat járt meg, és ennyi művet játszott színpadon és filmen, játszott nekünk ez este, igazat, őszintén, az felnőtt a szerénységhez. Nehezen jött be és, ment ki a taps alatt, de végül a botot is letette, látszott, hogy keserves a járás. De egy szerény, kisfiús arc tért vissza újra és újra, s a közönség nem engedte el. Minél nagyobb volt a taps, annál szerényebb és esendőbb volt az arc. Zúgott a vastaps percek óta, és egy néző, aztán még egy… és még… és végül mindenki felállva tapsolt, és tapsolt. Az embernek, a gondolatainak, a színésznek, a megpróbáltatásainak, és a szavaiban rejlő igazságoknak.

Nem tudok mindent elmondani, ezt látni kell!

Örkény Színház, 2025. december 27-e.

Székfoglaló Cserhalmi György írásai, naplói, családtörténete és az MMA székfoglaló beszéde alapján. Szereplő Cserhalmi György, aki önmagát adja. Közreműködik Szép András és Roszik Hella. Rendező Novák Eszter.

(Illusztráció: Valérie Le Meur)

Az Úri utca 5. lakói (első fejezet)

 

Ez a történet a fantázia szüleménye, ha valaki mégis magára, saját, vagy mások történetére ismer benne, az csak az írói fantázia és a véletlen műve.

Első fejezet

EGYÜTT A NAGYCSALÁD AZ „ÖREGHÁZBAN”  1960.

 

– Második osztályban már másik iskolába fogsz járni – mondta Anya. – Elköltözünk.

A kislány nem értette, miért kell elköltözni a Nagyapa házából, amikor ott olyan jó.

Beleszületett a szegénységbe. Honnan is tudhatta volna, hogy nem az a világ legtermészetesebb dolga, hogy kilenced magával lakjon egy szoba-konyhás családi házban? Neki ez volt a biztonság.

Miért kell elköltözni, amikor itt olyan jó a kemence kuckójába behúzódni. De csak napközben lehetett, mert az Misike helye volt –, a legkisebb nagybátyjáé –, aki már inasiskolába járt. Fodrásznak készült. Vagyis borbélynak. Az nagyon izgalmas volt. Időnként látott nála nagy rajzlapokat, szép frizurákkal. Innen tudta, hogy mi az a loknis frizura.

A nagynénje barátnője is fodrász volt, sőt annak az apukája is. Női fodrász. Gyönyörű, méz szőke, vállig érő haja volt – frufruval –, kifelé göndörítve.

Őneki – Zsófinak – mindig rövidre vágták a haját… fiúsra. Pedig úgy szeretett volna szép, hosszú copfokat, mint amilyen Katinak, a barátnőjének volt. Meg gyönyörű fehér masnikat a hajába, mint az első padban ülő két osztálytársának … Ő soha nem ült az első padban az iskolában. Vagy mégis…? Lehet, hogy általános iskola első osztályában igen. De utána már biztosan nem.

Anya azt mondta, akkor növesztheti meg a haját, ha nagyobb lesz, és saját magának is be tudja fonni. Katinak, a barátnőjének, minden nap fel kell kelnie hajnalban, mielőtt az édesanyja elmegy a földekre dolgozni, hogy megfésülje.

Nagyon szeretett hajakkal bíbelődni, elhatározta, hogy ő is fodrász lesz. Ennek érdekében Nagyapán gyakorolt. Amikor a fáradt kis öregember hazaért a szőlőből, ott sündörgött körülötte és kérlelte: – Nagyapa, ülj le egy kicsit, megfésüllek. Nagyon szép leszel, majd meglátod.

     A vékony testalkatú, munkától mindig fáradt öreg leült a székére – az egyetlen támlás székre –, amelyre más nem is ült, úgy tisztelték az apjukat a gyerekek. Cingár kis unokája körbe járta, és szépen megfésülte, majd amikor kész volt –, arccal a nagyapja felé az ölébe ült, és kétoldalt megemelt egy-egy hajtincset a homlokánál, ujjai közé fogta, majd szorosan összecsavarta, és a tincsek, mint kis szarvak meredeztek a kisöreg fején.

–¬¬ Ide nézz, Anya! Nagyapának szarvakat csináltam!

– Nahát, kislányom! – méltatlankodott az Anyja – Apu, nem kellene mindent megengednie Zsófinak!

– Hagyd csak, lányom – mosolygott Nagyapa szelíden – hadd játsszon.

Földszintes, verandás, szoba-konyhás parasztházban laktak, ahol volt egy nagy kamra, és egy kiskamra is, ami felett lépcső vezetett a padlásra. A nagy kamrában tartották a krumplit, zöldségeket, és más terményeket, a kiskamrában a húsféléket, és a bort, meg azt a kis pálinkát, amit Nagyapa a lehullott szilvából főzetett.

 Emlékszik, amikor kicsi volt, kilencen laktak a kis házban.  A szobában állt egy búbos kemence. Misike aludt a kemence kuckójában, Nagyapa meg a konyhában. De hol aludtak a többiek? A szobában volt egy páros ágy – tűnődött –, meg egy fehér ágy külön, azon aludt Anya és Apa. Mellettük állt az ő fehér kiságya. Sok évig abban aludt, már a lábát sem tudta kinyújtani, de még mindig nem volt más fekvőhelye.  Akkor a két másik nagybátyja és két nagynénje a páros ágyon alhatott. Ahogy így visszagondol, másként nem is lehetett.

Nagymama már nem élt. Őhozzá, a temetőbe kellett kimenni. Nem értette akkor ezt a meghalást sem…. Néha, amikor valamelyik nagynénje vagy nagybátyja beszélgetett, lehalkították a hangjukat, ha arról volt szó, hogy valaki meghalt.

– Miért halnak meg az emberek?

– Mert öregek – hangzott a válasz valamelyik felnőttől.

– De akkor a Pipás Kádár miért nem hal meg? – kérdezte. – Ő is öreg. – A Pipás Kádárt nem szerette. Rossz szaga volt. A ruhájának is, meg a pipájából kiszórt hamunak is.

– Te nem mondhatod azt, hogy Pipás Kádár – utasították rendre, még óvodás korában. A válaszok nem zavarták a kíváncsiskodásban: rendületlenül kérdezett tovább.

– De ő miért nem hal meg?  Elég öreg. – Sehogy sem értette az egészet. – Én is meg fogok halni?

– Ne beszélj butaságot! A gyerekek nem halnak meg. – Ez megnyugtatta.

Kis óvodás korában nem tudta, hogy ők szegénységben élnek. Ezt senki nem mondta. Beleszületett a szegénységbe, számára ez volt a természetes. A családjukban nem volt szokás álmodozni a jobb életről. Dolgozni kellett.

Az a szerény életvitel, azok az egyszerű ételek természetesek voltak számára, hiszen sohasem látott jobbat.

Reggelire néha csak huszár rostélyos. Nagyapa kedvenc étele volt: legalábbis úgy tűnt a kislánynak, mert olyan hamiskás mosollyal tudta mondani Nagyapa az étel nevét, hogy ő azt hitte, ez nagy valami. Huszár rostélyos! Ez volt a kenyérkocka megsózva, megpaprikázva. Sűrűn került az asztalra héjában főtt krumpli is, forró, paprikás zsírban megforgatva.

A búbos kemence fölött hosszú, egymás mellé drótozott nádszálakból álló, sűrű nádszövet függött, azon szárították télen a dughagymát. Az apró kis vöröshagymát hívták így, amit tavasszal a földbe kellett dugni, hogy őszre szép, nagy vöröshagyma fejlődjön belőle. Télen, csak felnyújtották a felnőttek a kezüket, és máris megvolt a finom kis pitlesz hagyma a reggelihez. A szalonna mellé jó ízesítőként szolgált. Ő nem szerette a szalonnát, inkább zsíros kenyeret evett volna, vagy a paprikás zsírban forgatott krumplit, ha lehetett volna választani. De nem nagyon lehetett. Ami az asztalon volt abból lehetett választani, de sokszor csak egyféle étel volt, így aztán vagy evett, vagy nem.

 Disznóvágás után volt csak igazán sok jó étel: hurka, kolbász, töpörtő. Amikor már megfüstölték a szárazkolbászt és kellően ki is száradt, akkor az következett, no meg a füstölt és sózott szalonnák. Minden szépen sorban, időrendben, semmit sem pazarolva, hiszen a kilenc éhes szájnak mindig kellett valami étel.

 A három nagyfiú, Nagyapa, meg Apa elég jó étvágyúak voltak. A lányok: a két nagynénje, meg Anya már nem, ő pedig kifejezetten alig evett, ez volt a család állandó beszédtémája. – Cilike – így becézték időnként –, egyél, mert elfúj a szél! Két téglát kell a zsebedbe tenni, ha szél van! – élcelődtek aggódva a családtagok –, ő pedig ettől mindig megbántva érezte magát. A szalonna nem esett jól: a piros, zsíros lében úszó töltött káposzta, amit az egész család nagy boldogan falt be, számára kellemetlen élmény volt, a nagy káposztaleveleket soha nem ette meg, legtöbbször kivadászta a darált húst, meg a rizst. Miközben étkezési hadműveleteit végezte, valamelyik családtag folyton biztatta, hogy mindent meg kell ennie.  Így aztán nem csoda, ha minden étkezés egy ütközetnek számított, és valójában nem lakott jól, de örült, ha abbahagyhatta az evést. A tejbe mártott, cukorral megszórt kenyér azonban valósággal megédesítette az életét. Ebből persze ritkán lehetett enni, mert “elveszi az étvágyát”. Pedig igazán ez ízlett neki, meg a mákos nudli és a palacsinta.

Első megjelenés: ConstanS  2006.