történelem címkével jelölt bejegyzések

12

“…az emberi állat…”

Történelem, antropológia és a teodícea-probléma

 – Móricz Zsigmond Tündérkert című regényéről -

                                                                                                                         

Mi van kívül, nem tudjuk, csak az állat

képéről, hiszen már a csecsemőt

megfordítjuk, hogy váltig csak a formát

lássa – nem a Nyitottat, ami oly mély

az állat arcán.”

 

(Rilke, Nyolcadik duinói elégia)

 

„Egyébiránt kérdezd meg csak a barmokat, majd megtanítanak,

és az égnek madarait, azok megmondják néked.” 

(Jób, 12, 7)

 

I. Bevezetés

Móricz Zsigmond hosszú idő óta a feledés módján megőrzött regénye, a Tündérkert első pillantásra könnyedén válhat tárgyává annak a számtalan alakváltozatban létező tudományos érdeklődésnek, amit a kulturális fordulat bizonytalan terminusa jelöl. A „történelmi regény” alcím, mint a regényt is alkotó műfajmeghatározás, egy olyan összefüggés archetípusát őrzi, ami az irodalomnak a tőle sohasem teljesen független más diskurzusokkal való kapcsolatára utal. Dolgozatom e sokrétű odatartozás/elválasztottság  aporetikus tartományai között próbál tájékozódni, amikor a kultúratudomány interdiszciplináris kutatási irányához kapcsolódva, irodalom, történelem/történetírás és antropológia feszültségteli viszonyrendszerében szituálja Móricz művét 1. Utóbbi perspektíva felvetésével kerül előtérbe az állat problémája, amelyet az új humán szakok Derrida szerint az ember-eszme, az ember-alakzatok kontextusában kell, hogy tárgyaljanak 2, illetve amelyet a móriczi beszédmódnak a kortárs művészetekkel (Bartók, Rilke) és az ezredfordulós próza (Nádas, Láng) alakzataival való összjátéka is előhív.

 

A regénynek már konkrétan feltehető kérdéseknek teret nyitva, az antropológiai horizont integrálásának lehetőségét a történelemről való gondolkodásba Nietzsche A történelem hasznáról és káráról című művének egyik részlete pontosabban is körvonalazza. „Folyvást kiválik egy-egy levél az idő görgetegéből, aláhull, tovaleng – s visszaleng hirtelen (…). Ekkor mondja az ember, hogy <emlékezem>, s az állatot irigyli, aki nyomban felejt, s minden pillanatot valóban meghalni, (…) s örökre elhamvadni lát. Így él az állat: történetietlenül: úgy tölti ki a jelent, akár egy szám, mely nem hagy maga után valami különös törtet, nem ért ahhoz, hogy álcázza magát, nem rejteget semmit, s minden pillanatban teljesen akként jelenik meg, ami, nem is képes hát más lenni, mint becsületes.” 3 A modernitás egyik alapművének ez a részlete ezúttal nem a hegeli történelemfilozófia nagyelbeszélésének destrukciójaként érdemes a figyelemre, hanem a történelemhez viszonyuló kérdés aligha nyilvánvaló horizontja okán: Nietzsche a történelemről az állat vonatkozásában (is) gondolkodik, és részben szakítva az embert a natúra eszes állataként definiáló karteziánus meggyőződéssel, az állat másként-létét tünteti ki azzal, amiben a modern ember, éppen mint történelemmel bíró lény, hiányt szenved. 

 

A szokatlanul kiemelt vonatkozás nyomában dolgozatommal az emberi és az állati szférák közötti átmeneteket és különbségeket újraértő Móricz-mű költői antropológiájához próbálok közelebb kerülni. Úgy vélem, Móricz okkal sorolható azok közé az alkotók közé, akivel megtörténik, amitől a filozófiai diskurzus Descartes-tól Lévinas-ig megfosztja önmagát: állja az állat pillantását, illetve, hogy Derrida számomra fontossá váló The Animal That Therefore I Am című írásának kulcsmetaforáját idézzem, benne áll az állat pillantásában (in the gaze of/under the gaze of an animal), ami azt is jelenti, nem csak látja az állatot, de ő maga is mintegy (látva) látott az állat által 4, művei pedig magunkonviselik egy így értett viszontpillantás idegenségének nyomát.

 

De hogyan és mivé alakul vajon ez a lenyűgöző pillantás épp egy történelmi regény poetológiájában? „Mint a megfélemlített madár addig verdesi magát a kalitban, míg minden szárnyát összetöri: a fejedelem vergődött s hajszolódott élete szűk karámjában.” 5 – mondja mintegy példázatszerűen Báthory Gáborról az elbeszélő, a  létértelmező hasonlat azonban a regény politikai dimenzióit is átjárja; pontosabban: a színrevitt történelem, mint a saját és az idegen megképzésének médiuma ennek az állati tartománynak a távlataiban alakul. Az erre való rákérdezés lehetőségét egy olyan interpretáció biztosíthatja, amelyben az állat problémája ezúttal nem a biologizmus, a szociáldarwinizmus vagy a naturalizmus (Móricz számára szintén jelentős) eszmetörténeti kontextusában, hanem középkori bestiáriumokkal, illetve bibliai intertextusként, részben a Teremtés könyvének bűn– és szabadságelbeszélésével összefüggésben kerül tárgyalásra.

 

A megközelítés természetéről talán sokat elárul, hogy állat, történelem és fikció egymást keresztező móriczi alakzataiban egy kritikus autonómia elsőbbségét igyekszem szem előtt tartani. A műalkotás hermeneutikai kitüntetettsége, úgy vélem, nem áll feltétlen szemléleti ellentmondásban a cultural studies vagy a Kulturwissenschaft egyes tárgyterületeiről nyert indíttatásokkal. Az értelem és a humánkondíciók mediális feltételezettségére való rádöbbenés korszakában 6, a Tündérkert a maga eseményszerűségében „azzal hoz vonatkozásba minket, ahogy még lenni tudunk…” 7, és a meghatározatlan vagy a már értetten túli felé való tájékozódás továbbra is elsősorban a humántudományok feladata. Vajon mit mond nekünk a történelem térségi  idegenségéről (Koselleck) az a mű, ami egy kódolatlan antropológiai lét nyomait kutatva válik a történelem archívumává, anélkül, hogy könnyen aktualizálható narratív sémák szerint puszta „tárolójává” válna? Részben ez utóbbi előfeltevéssel függ össze, hogy értelmezésemben a jelentéseket valamennyire előíró műfajiság utólag a történelemről szóló parabolaként íródik újra, és éppen ekként helyezi el egy kulturantropológiai távlatban is az Erdély-trilógia első darabját.

Lábjegyzet:

  1. Ezen kutatási irányok Móriczot érintő eredményeit tömören összefoglalva lásd. SZILÁGYI Zsófia, Baranyi Norbert: „…valóságból táplálkozik, s mégis költészet”. Móricz Zsigmond prózájának újraolvasási lehetőségei, in: Irodalomtörténet, 2011/2.
  2. vö. Jacques DERRIDA, A szakma jövője, avagy a feltétel nélküli egyetem, ford. Orbán Jolán, Iskolakultúra, 2009, 32.
  3. Friedrich NIETZSCHE, A történelem hasznáról és káráról, ford. Tatár György, Akadémiai kiadó, 1989, 29-30.
  4. Jacques DERRIDA, The Animal That Therefore I Am, ford. David Wills, Critical Inquiry, 2002, Winter, 377.
  5. MÓRICZ Zsigmond, Erdély, kiad. MÁTIS Lívia, Békéscsaba, Helikon kiadó, 1983, 299. (A regényből vett idézeteket a továbbiakban csak oldalszámokkal jelzem.)
  6. Vö. Friedrich KITTLER, Grammophon-Film-Typewriter, Brinkmann und Bose, 1986, 29.
  7. BACSÓ Béla, Művészet és esemény, in: Az eleven szép, Kijárat, 2006, 172.
tadic-200x150

Akár az egész világgal szemben – A szerb nacionalizmus mitológiája és gyakorlata 1986-1995

A nacionalizmus az európai történelem elmúlt két évszázadának legmélyebb hatású ideológiája, napjainkban is megkerülhetetlen tényező. A magyar történettudomány sokáig elhanyagolt, de megspórolhatatlan feladatának tartom a magyar mellett térségünk nacionalizmusainak objektív megismerését, működési- és hatás mechanizmusainak vizsgálatát.

A nacionalizmus önálló mitológiát épít. Toposzokat és archetípusokat használ a mítoszteremtéshez: igazságos vezérek, bátor harcosok, hű barátok, gonosz ellenségek és aljas árulók népesítik be tereit, vívják világrengető harcaikat. Dicsőséges győzelmek és fájdalmas vereségek, súlyos veszteségek követik egymást. Élesen elválasztja a jót a rossztól, magasabb eszményt hirdet: a nemzetet, amiért érdemes, sőt kell áldozatot vállalni. Példaként hősöket teremt, mártírokat avat, akik ezt már megtették. Szüntelen önképét keresi a múltban, letűnt aranykorokat állít a jelen mellé, és újra átélhetővé tesz, konzervál egykori traumákat. A nacionalizmus komplex és rugalmas eszmerendszer, amely számtalan azonosulási pontot ajánl az egyéneknek. Mitológiája egyszerű, mindenki számára befogadható. Nem követel meg semmiféle alaptudást, megélhető és belátható rendszert nyújt, ahol mindenkinek és mindennek helye van függően a nemzethez („mihozzánk”) való viszonyától.

A szerb nacionalizmus a szerb nemzetet állítja világképének középpontjába. Nemzeti nyelvéhez, értékeihez, történelméhez, hagyományaihoz és vallásához érzelmi kapcsok kötik. Mitológiája karakteres képekkel játszik, könnyedén formálja a múltat és tölti meg a jelen kérdéseivel. Erőteljesebb formája, a nagyszerb nacionalizmus, amely minden szerb egy államban való egyesítésének törekvését hirdeti, tekintet nélkül az így uralma alá kerülő más nemzetiségűek jogaira és érdekeire. A szerb nemzetnek történelmi küldetést tulajdonít és kulturális, erkölcsi, nemzeti fensőbbségét szükségszerűségként hirdeti. A nagyszerb nacionalizmus nem feltétlen egyenlő a szerb nacionalizmussal, de egy nagyon jellegzetes irányvonalat képvisel benne, ami sok történelmi helyzetben szinte teljesen átlényegítette utóbbit. Tanulmányom egy ilyen történelmi helyzetet vizsgál, ezért nem teszek éles különbséget a két fogalom között.

 

A Memorandum üzenete és a múlt újraírása

 

A szerb nacionalizmus 1980-as évekbeli újbóli felszínre kerülésének kétségkívül leglátványosabb írott forrása a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia (SANU) 1986-ban nyilvánosságra került memorandum tervezete, ami a több évtizedes kommunista ideológiai uralom után hivatalosan elsőként adott formát és programot a szerbek kollektív tudatában mindig is meglévő félelmeknek és nacionalista érzelmeknek. Jugoszlávia és benne a szerb nemzet helyzetét vizsgáló, egyébként befejezetlen kéziratot a szerb irodalom és társadalomtudomány jeles képviselőiből összeállított bizottság készítette, amelyben csak két történész kapott helyet.[1] Így aligha meglepő, hogy az objektív történeti visszatekintés nem jelenhetett meg a tanulmányban.

A dokumentum állítása szerint a szerbek, annak ellenére, hogy ők hozták a legtöbb véráldozatot az elmúlt száz év háborúiban, a második Jugoszláviában létükben fenyegetett helyzetbe kerültek, a horvátok és szlovénok gazdasági és politikai áldozataivá váltak. Erre a gondolatmenetre épül a később rengeteget hangoztatott állítás, miszerint a „szerbek sorsa, hogy megnyerjék a háborút, és veszítsenek a békében”.[2] A Memorandum azt sugallta a koszovói szerbeknek, hogy helyzetük egyre romlik és előre megtervezett kulturális, politikai, jogi és végső soron fizikai genocídiummal kell szembenézniük.[3] A horvátországi szerbeket pedig diszkriminatív politika áldozataként láttatja.[4] A dokumentum folyamatban lévőnek tartja Jugoszlávia dezintegrációját, melynek következménye lesz a szerbség 40,3%-nak idegen államba kerülése, amiért a felelősség a Jugoszláv Kommunisták Szövetségének nemzetiségi politikáját terheli.[5] A tanulmány Szlovéniát és Horvátországot összeesküvéssel vádolja Szerbia ellen, amit Tito és Edvard Kardelj, az önigazgatási elmélet szlovén atyja talált ki.[6]         A SANU komoly befolyással rendelkezett a szerb társadalomban, mivel az Írószövetség mellett egyike volt a kevés intézménynek, ami nem állt a kommunista párt közvetlen irányítása alatt. A tanulmány ennek megfelelően a titói Jugoszlávia alkotmányos rendszere elleni éles kritika. Szerbia és a szerbség sérelmeit a szövetségi rendszerre vezeti vissza, ami megszüntette a Jugoszláviában relatív többségben lévő szerbek dominanciáját. Céljaként az irat ezért a 1974-es status quo szerbek javára való megváltoztatását jelölte meg. Korhecz Tamás rámutat,[7] hogy mivel a fennálló államberendezkedést alkotmányosan csak a tagköztársaságok és az autonóm tartományok beleegyezésével lehetett volna megváltoztatni, amire azok természetesen nem lettek volna hajlandóak, az egyetlen lehetőség az erőszak alkalmazása maradt. Ez és az, hogy az akadémikusok a szerb nemzeti érdekeket a sérelmeikre hivatkozva egyértelműen a többi nemzet és nemzetiség jogainak figyelmen kívül hagyásával akarták megvalósítani, előre vetítette a háborús konfliktust.

A Memorandum reális problémákra mutatott rá, köztük a legsúlyosabbra, a jugoszláv dezintegráció miatt Szerbia határain kívül rekedő szerbség tömegeinek létére. A problémákra ugyanakkor – a meglévő, de nem túl hangsúlyos demokratikus követelések mellett – elsősorban a szerb nacionalizmus többnyire hagyományos toposzainak felélesztésével válaszolt, és érvelését ennek megfelelő féligazságokkal, vagy védhetetlen állításokkal támasztotta alá. Tette ezt úgy, hogy eközben a válság gyökerét pontosan a mesterségesen táplált nacionalizmus a szocializmusra mért vereségében látta meg.[8]

 

Az 1980-as évektől radikális szemléletváltás ment végbe a 20. századdal foglalkozó szerb és délszláv történetírásban.[9] Korábban az állami ideológiának megfelelően, Jugoszláviát több évszázados délszláv egységtörekvés természetes végeredményének tekintette. A Tito-éra alatt természetesen ez az elmélet osztályharcos elemekkel is bővült. A történetírás ideológiai funkciója azonban a politikai pluralizálódás során is megmaradt, csupán átalakult és az új rezsim, új pártok szolgálatába állt. A történetírás és maga a történelem legfontosabb feladatává a háborús pszichózis fenntartása és ezzel együtt az aktuális politikai célok legitimálása vált. Abszolút inkompetens politikusok, pártvezérek gyakran konkrét történeti kérdésekben nyilvánítottak véleményt. A nacionalista töltetet kapó történelemkép minden történelmi folyamat céljaként a nemzet államok létrejöttét identifikálta. A szerb történetírásban Jugoszlávia is a szerb nemzeti emancipációs és egység törekvések folyományaként jött létre, elvesztve közös délszláv arculatát.[10] A változás jól megfigyelhető a Memorandum szövegében is, ahol a szerzők a „szerb történelmi bűntudat” eltörléséért szállnak síkra.[11]

 

A mennyei nép és az igaz háború

 

A tudományok átpolitizálttá válásával együtt, maga a szerb közbeszéd is egyre inkább a nacionalizálódás jegyeit viselte magán. A Jugoszláviával egyidős kettős identitás,[12] ami a szerb nemzeti identitás fölé a közös délszláv jugoszlávizmust helyezte, szétszakadóban volt a válság hatására.[13] Nacionalista toposzok és albán-, horvát-, szlovén-, stb. ellenes cikkek töltötték meg a sajtót. A szerbség, a „mennyei néphez” (nebeski narod) tartozás önmagában értendő érték lett, amit mindenki irigyel.[14] Ezt a torz hazafias érzést használták fel a zeneszerzők, költők, áltudományos elméleteket hirdető dilettánsok és természetesen az új nacionalista pártok szónokai, közéleti személyiségei, elvadult véleményeiket, mint mértékadó gondolatokat tüntettek fel az állami televízióban is.[15]

A szerb identitás egyik hagyományos eleme a szerb nemzetet kiemeli a balkáni „kisnépek” köréből és egyfajta „nation grande” jelleget ad neki, mondván hogy Szerbia és Jugoszlávia történelme során sokszor került szembe nála sokkalta erősebb hatalmakkal, erejét jóval meghaladó feladatokkal.[16] Az ebből fakadó szilárd hit, miszerint a szerb nemzet önmagában is elég erős ellenállni a világnak, fontos részét képezte a szerb nacionalizmus mitológiájának.

A nacionalista világszemlélet feloszt mindent jóra és gonoszra, hazafiakra, barátokra és ellenségekre. A jó mindig győzelmet arat a gonoszon, ezért a szerbek „győzelemre vannak ítélve”. A barátok és ellenségek felosztása ugyanezt a sémát követi, ellenségből sosem lesz barát, de a barát is folyamatosan az árulás lehetőségének bélyegét viseli magán. A szerb történelemben nagyon erős hagyományai vannak a többnyire irracionális Nyugat-ellenességnek, és az érzelmi alapokon nyugvó oroszbarátságnak és pánszlávizmusnak. Mindemellett gyakori az idegengyűlölet, amit természetes reakciónak fogadnak el a világ ellenségessége miatt. [17]

A radikálisan nemzet központú gondolkodásnak egyik különös vadhajtása, mikor a Memorandumban említett „bűntudat alóli felszabadulás” után egészen az erkölcsi normák semmibevételéig jut el. Silvano Bolčić szerint Jugoszlávia és ezen belül Szerbia az etnokratikusan, mesterségesen felépített társadalomképnek az áldozata lett, amely a társadalmi rendet és célokat a „kiválasztott nép” vélt érdekei és céljainak bármi áron való elérése mentén határozza meg. Az alapvető emberi jogok és normák iránti viszony eközben eltorzul, tömegesen megszegik azokat, a társadalom kriminalizálódik.[18]  A háborús erőszak, az agresszió védhetővé, sőt igazságossá válik. Az egyéni felelősség mellett a kollektív felelősség határai is visszafordíthatatlanul elmosódnak.[19] A nacionalista toposzok közé sorolhatjuk a kollektív meggyőződést, miszerint a szerbek mindig áldozatai a történelem során a különböző uralmi rendszereknek, legyen az bár külső, idegen vagy belső elnyomás.[20] A „külső elnyomás” elleni küzdelem szintén legitimáló tényezőként lépett fel az ellenséggel szemben tanúsított agresszió kapcsán.

A közbeszéd által elfogadott interpretálás szerint ezt a háborút rákényszerítették a szerbekre és kizárólag önvédelmi jellege van, ezért igazságos, sőt szent. A szerb ortodox egyház és az értelmiség megnyilvánulásai – amelyek a nemzeti érdekeket vallási legitimációval vértezték fel – Bosznia esetében egyfajta vallásháború jelleget kölcsönöztek az összecsapásoknak, amely értelmezésben a szerbek az egész pravoszlávságot, sőt Európát védték az iszlám fundamentalizmustól. [21] Részben a háború misztifikálásának következménye annak brutális volta is, mivel semmi áldozat nem számít sem az ellenség, de még saját részről sem.[22] A háborús pszichózis pedig önfeláldozásra vagy annak megvallására ösztökélte a társadalmat. A média által is gerjesztett jelenség a hősi halál dicsőítésének újramegjelenésével járt. A háború kitörése után felelevenült az elesett fiait gyászoló szerb anya toposza, aki emelt fővel, büszkén lépeget harcban elesett gyermekei koporsója mögött. [23]

A Jugoszláv felbomlásának időszakában a szerb politika az ellenségeskedés és az áldozathozatal hangsúlyozása mellett munícióként használta az összeesküvés mítoszát is. Az „összeesküvőkre” alkalmazták a szerbektől „irtózó”, a „szerbgyűlölő” és a „szerbfaló” jelzőket. A szándékosan terjesztett összeesküvés-elméletek nemcsak a jelent töltötték meg az aktuális események mentén, hanem egy részüket a múlt „megmagyarázására” is felhasználták.[24] Mélyen a szerb világképbe itatta magát nem csak a külső összeesküvés, hanem a belső árulás toposza is, ami „végigkíséri a szerb történelmet”. A JHN parancsnokai a háború elején ennek a toposznak a felemlegetésével akarták elfedni a hadsereg tehetetlenségét feladatának ellátásához. A fennálló politikai rendszer és a haderő szerepvesztése helyett a csapatoknál elkövetett csoportos vagy egyéni árulásokat jelölte meg okként. [25] Az összeesküvés vádja elérte az olyan nemzeti ikonokat is, mint Vuk Karadžić,[26] akit azzal vádoltak, hogy osztrák kémként a Habsburgokat szolgálta, akik az általa kreált eszményképek segítségével akartak uralkodni a szerbek felett, elrabolni kultúrájukat, írásukat, nyelvüket. Josip Broz Tito szintén a szerbellenes összeesküvés alakjává lépett elő, aki a Komintern utasításait követve nyomta el a szerb nemzetet.[27]

A többnyire elnyomott sztereotípiák, a feltámadt nemzeti ellentétek a közös állam széthullásától való félelem légkörében az új nemzeti vezérek manipulációs eszközeivé váltak. Az összeesküvés elméleteket felváltotta a nyílt ellenségeskedés gyakorlata. A második világháború továbbélő, feldolgozatlan családi traumái és a politikai manipuláció együttes hatására a régi ellentétek ismét valóságosak lettek. A korábbi jugoszláviai „testvérnépek” elvesztették igazi nevüket és helyette az ellenségképnek megfelelőeket kaptak, lehetőleg olyanokat, melyek félelmet és szorongást, gyűlöletet keltettek az emberekben. Így lettek a horvátok usztasák, a muzulmánok pedig törökök. A fiatalabb generációk nem rendelkeztek semmilyen élménnyel ezekkel az elnevezésekkel kapcsolatban, mégis autentikus tapasztalat érzését keltették, ami megadhatta az ellenség ártalmára tett cselekedetek legitimációját. A háborús ellenfél (a civilek is) elveszítette emberi arculatát, nem csupán legyőzni kellett, hanem megalázni, elpusztítani.[28]

 

A vezér

 

Szerbia múltja teljességgel nélkülözi a demokratikus normák létét, sem társadalmi beágyazottsággal, sem történelmi hagyományokkal nem rendelkezett ilyen téren. Az Oszmán Birodalom alóli felszabadulástól kezdve Szerbia folyamatosan növelte területeit és multietnikus társadalommá vált, ez azonban nem ellensúlyozhatta a belső hiányosságokat, amelyek a tekintélyelvű politikai rendszerekben és az ezzel járó társadalmi közegben, mentalitásban nyilvánultak meg. A modern szerb nemzeti öntudat így elsősorban a független nemzeti intézményekhez kötődött, ami mellett háttérbe szorult a „belső szabadság”, a polgári és szabadságjogok kifejlődése. Az ezen jogokért folytatott küzdelem, beleértve a polgári autonómiát a művészetekben, tudományban, gazdaságban, csak utólag merültek fel a szerb értelmiségben, amiben eddigre elterjedt a vélemény, hogy a polgári és a nemzeti, egymást kizáró dimenziói a politikai létezésnek. [29]

A szerb társadalom kereteit együtt alkották a „külső” keleti önkényuralom kényszerítő parancsai és a kollektív „belső” patriarchális beállítottság és szélsőségekre hajlamos mentalitás. Önazonosságából csak a szerb ortodox egyház segítségével sikerült megőriznie. A pravoszláv egyház azonban önmagában nem lehetett a felvilágosodás szerbiai elindítója. A többször üldözött, félművelt papsággal rendelkező, számos szempontból szervezetlen, és a „mennyei birodalomra” tekintő egyház nem lehetett képes a szociálisan homogén, tehát túlnyomó többségében iskolázatlan paraszt alkotta szerb társadalom felzárkóztatására. [30] A szerb nemzeti fejlődésből nemcsak a nyugati felvilágosodás vívmányai maradtak ki, hanem nagyobb részt az ezekre való törekvés is. A szerbiai társadalom nem a belső szabadság biztosítását várta vezetőitől, hanem azt hogy azok erős kézzel biztosítsák Szerbia állami függetlenségét és erejét.

A toposz szerint a vezér a nemzet megmentője, aki egy személyben ismeri népe érdekét és a legnagyobb bajból kivezető utat. A Jugoszláv felbomlással párhuzamosan, Milošević színre lépésével a szerbség tőle, az új vezértől várta sorsának jobbra fordulását. Legitimitása erőt sugárzó fellépéséből és a nemzet érdekeinek hangoztatásából fakadt, ami helyettesítette a valós jogállami intézmények létét.  Felruházták a nemzet atyjának kizárólagos szerepével, akinek feladata a megfelelő személyek kijelölése politikai és katonai akaratának végrehajtásához. [31] Hasonló modell érvényesült a társadalom alacsonyabb szintjein is. Tekintélyes kultusza alakult ki Zeljko Ražnatović „Arkan”-nak, a hírhedt szabadcsapat parancsnoknak és bűnözőnek, Ljubo Zemunac maffiavezérnek, vagy Dafina Milanović szerb bankvezérnek, aki az állam hallgatólagos beleegyezésével piramisrendszer működtetésével kicsalta a lakosság pénzkészletét, és sokan másoknak is, köztük népszerű énekeseknek, sportolóknak.[32]

 

A harcos

 

A szerb harcos tradíció mélyre nyúlik vissza a történelemben. Egyfelől általánosnak tekinthető a Balkánon, ahol a fegyveres ellenállókat mindig is mítoszok vették körül, másfelől a szerb nemzet kollektív emlékezetének egyik kiemelten fontos eleme a háború, ami nemcsak egy mítosz, hanem az életmód része is.[33] A kommunista Jugoszláviában hivatalos szintre emelték a partizánok kultuszát, amivel a második világháború rendkívül véres tapasztalatainak, így a harcosokhoz kötődő hagyományok túlélését is biztosították. A délszláv háborúk alatt az addig hivatalos partizán kultusz kiegészült a fegyveres ellenállás „nemzetibb” elemeivel és jelképeivel, újra megjelentek a csetnik jellegű mozgalmak és alakulatok.

I. Lipót osztrák császár 1690-ben kiváltságokat adományozott a szerb határőröknek, (granicari), akik így kollektív nemességet nyertek, és vele teljes vallási-kulturális és területi autonómiát, önkormányzatiságot élveztek. Adót nem fizettek és kivonták őket a megyei és a katolikus joghatóság alól, ami számos konfliktushoz vezetett az őslakos magyarokkal és horvátokkal. A szerb határőrök ezentúl szinte államot alkottak az államban. Amikor Mária Terézia és II. József uralkodása alatt csökkentették a határőrvidék területi kiterjedtségét, és visszaállították a megyei önkormányzati rendszert Kelet-Szlavóniában, Bácskában és a Bánságban, alkalmazkodás helyett sok család inkább átköltözött a megmaradt határőrvidékre, vagy távozott Oroszországba kiváltságaik és életformájuk megőrzésének reményében. Délnyugat-Horvátországban, ahol sokáig fennmaradt a határőrvidéki rendszer, Jugoszlávia bomlásának idejében is érzékelhető volt ez a jelenség. Hasonló mentalitást vallottak magukénak a két világháború után Szlavónia, Bácska és a Bánság gazdag termőföldjeire délről betelepített jövevények. Harcosoknak tekintették magukat, a környezetükben vagy velük együtt élő más etnikumokat és más mentalitással rendelkezőket nem értették meg.[34]

A második világháború után meglepően sok volt partizán és velük együtt családjak élvezték az új rendszer előnyeit. Döntő többségükben boszniai, horvátországi, és montenegrói szerbek alkották ezt a réteget. Velük töltötték fel az állam- és pártapparátust, a fontos gazdasági pozíciókat, valamint a fegyveres erők posztjait. Sokszor egyszerűen beköltöztették őket a háború alatt vagy után elüldözött kisebbségek házaiba. A partizánok érdemei után járó előnyök, beleértve a háborús nyugdíjat is, örökíthetőek voltak. A ’80-as években a 22 millió lakosú Jugoszláviában egy millióan kaptak különlegesen magas háborús nyugdíjat, egész vidékek voltak, amelyek ezekből a juttatásokból éltek, például a már említett Délnyugat-Horvátország. A jobb állások, egyetemek szinte csak azok számára voltak nyitottak, akik ilyen partizán családból származtak, vagy legalábbis párttagok voltak. Ők váltak a kommunista rendszer legfőbb támogatóivá és fenntartóivá, az ő segítségükkel tudta a volt pártelit megőriznie hatalmát Szerbiában Jugoszlávia bomlásának idején. Amikor a függetlenségüket deklaráló tagköztársaságtól nem várhatták ezek a partizán családok a juttatások, előnyök fenntartását, fegyverhez nyúltak. Mentalitásuk része, hogy szerb nem élhet kisebbségi sorban, vagyis minden szerblakta terület Szerbia része kell, hogy legyen. [35]

Nebojša Popov tanulmányában[36] egy szerb harcos fejezi ki a harcos életforma előnyeit, bepillantást engedve mentalitásukba. A háború legalizálja a fegyverviselést, és a harcos hagyományok szerint csak a felfegyverzett ember szabad. A háború megszünteti a kisember függését a mindennapi gyári és egyéb munkától, amit a „nemes lelkű” ember természetesen gyűlöl. A háborúban a harcos egy archaikusabb életformába lép át „ahol az egy vérhez tartozó tartozók közösségének szerves tagja lehet, oda mehet, ahová akar, és azt csinálhat, amit akar”. Arday Lajos szerint az szerbség egyik tragédiája, hogy a hidegháború után nincs szükség a szerb harcosokra, akik nem találták a helyüket az új világrendben.[37] A délszláv háborúk nekik megfelelő teret biztosítottak hagyományos életmódjukhoz.

A JNA (Jugoslavija Narodna Armija), a Jugoszláv Néphadsereg a „testvériség-egység” ideológiai alapjára épült, mely szerint minden délszláv nemzet egyformán vette ki a részét a megszállók elleni harcból. Ez a mítosz, mellyel szemben a szerbek joggal érezhették, hogy ők áldoztak legtöbbet a németek legyőzéséért, az általános nacionalizálódás áldozata lett. A „testvériség-egység” eszméje és a kommunizmus ideológiája lekopott a közös hadseregről, melynek tisztikarára amúgy is jellemző volt a szerb túlsúly, és a helyét pedig átvette a szerb-montenegrói heroikus katonai tradíciói, miközben a partizán hagyományok továbbra is fellelhetőek maradtak.[38]

 

Koszovó – mítosz és trauma

 

A tudomány a szerb nacionalizmus újra megerősödésének okait kutatva számos választ próbált adni. A gazdasági feszültségek, a jugoszláv állami rendszer bomlása mind hozzájárultak a folyamat megindulásához. A legnagyobb trauma és az események kirobbantója azonban a Koszovó-probléma megoldhatatlansága volt. Koszovó a szerb nemzeti mitológia sarokköve. Sorsdöntő történelmi tapasztalatok és kapcsolódó kollektív érzelmek tere: a szerb államiság bölcsője, a rigómezei vereség és számos más esemény helyszíne.

Koszovó Jugoszlávia létrehozása óta állandó feszültséget generált. A ’60-as évektől az albánok demográfiai fejlődésüknek köszönhetően, a szerbek és horvátok mögött, Jugoszlávia harmadik legnagyobb nemzetévé nőtték ki magukat. A hetvenes években még etnikailag kevert Koszovó a ’80-as évek végére teljes mértékben homogenizálódott.[39] A folyamatban közrejátszott a koszovói szerbek folyamatos elvándorlása, amihez a rossz gazdasági helyzet mellett az albán többség heves nacionalizmusa is hozzájárult. A SANU felmérései szerint, az elvándorlók 71% a „rossz viszonyok” miatt távozott lakhelyéről. Leggyakrabban „közvetlen verbális nyomásgyakorlásra”, anyagi kárra, egynegyedük esetében fizikai erőszakra hivatkoznak az albán többség részéről.[40] A koszovói szerbeket ért valós vagy vélt sérelmeket a sajtó szétterítette a szerbiai társadalom tudatában, miközben középpontba került – az usztasa haláltáborok mellett – a koszovói albánok által a második világháború alatt a szerbek rovására elkövetett atrocitásainak a témája is.[41]

Az „albánkérdés”, vagyis a mélyszegény albánság hatalmas számbeli növekedése, nyomasztó teherként nehezedett a szerb közvéleményre. Önvédelmi mechanizmusként a szerbség a nacionalizmushoz nyúlt.[42] Milošević a ’80-as évek végén kibontakozó népszerűségét annak köszönhette, hogy sikerült tematizálnia a Koszovó-problémát és magát a probléma egyetlen lehetséges megoldójaként interpretálni. Ekkor születtek meg azok a politikai jelszavak (Ne damo Kosovo – nem adjuk Koszovót, Kosovo je Srbija – Koszovó az Szerbia), amelyek a Milošević-rezsim egyik fő célkitűzését takarták, és amelyek a mai napig a szerb demonstrációk állandó kísérői. [43]

 

Ahol szerb sírok domborulnak…

 

Szerbia a délszláv háborúk során a történeti és etnikai elvekre hivatkozva fogalmazta meg területi követeléseit, kiegészítve ezeket gazdasági-stratégiai megfontolásokkal. Az etnikai elv szerint, annak a területnek, ahol szerbek élnek, Szerbiához kell tartoznia. A szerb többség által lakott területek azonban se nem határosak feltétlenül Szerbiával, sem egymással, gazdaságilag nem életképesek önmagukban, mivel a nagyobb városok szinte mindenhol multietnikus lakossággal rendelkeztek. A követelt területek gazdasági életképességének, Szerbiával való összeköttetésének biztosításához, nagy nem szerbek által lakott terület megszállására volt szükség. Ezért került a háborúban Bosznia 70, Horvátország 30 százaléka szerb megszállás alá, holott előbbiben az 1991-es adatok alapján 33-35, utóbbiban csupán 11-13 százalék a szerb lakosság aránya. Koszovó esetében a szerb követeléseket, az etnikai elv használhatatlansága (90%-os albán többség) miatt történeti alapra helyezték: Koszovó a szerb nemzet bölcsője és mindig Szerbia részét képezte. [44]

A szerb háborús vezetés azonban mégis első sorban az etnikai elv érvényesülésében bízott, ezért tervszerűen törekedett a Szerbián kívüli szerb megszállás alatt lévő multietnikus területek homogenizálására. Szerepet játszhatott ebben az is, hogy a szerb nacionalizmusnak van egy erős territoriális komponense is, vagyis a szerb történelmet, nemcsak mint egységes folyamatot fogja fel, de egységes területet is rendel hozzá. Az etnikai homogenizálás pedig legitimálja ezeknek a területeknek a meghódítását.[45] A homogenizálás eszköze az etnikai tisztogatás. Ennek során az egyik etnikumhoz tartozó fegyveres alakulatok gyilkosságokkal, erőszakos megfélemlítéssel menekülésre ösztönzi, vagy saját maga telepíti ki az adott terület más etnikumú lakosságát. Több estben az elüldözés helyett koncentrációs táborokba szállítják a helyi lakosság egy részét, többnyire férfiakat. Az etnikai tisztogatás legsúlyosabb formájában már átcsap genocídiumba, mint ahogy Srebrenica esetében történt 1995 júliusában. A kelet-boszniai városban 8-9 ezer muzulmánt, döntő többségükben férfit és fiút lőttek agyon pár nap alatt a boszniai szerb hadsereg különítményei.

Konsztantyin Nyikiforov tanulmányában[46] rámutatott, hogy az etnikai tisztogatások valójában a Balkán történelmi folyamatainak szerves részét képezik. A montenegróiak a 18. század elején teljesen kiirtották a beköltözött törököket, és az eltörökösödött helyieket. Az 1804-es első oszmán ellenes szerb felkeléstől kezdve a függetlenségi harc összefonódott a török lakosság teljes és erőszakos elüldözésével a „minél kevesebb török, annál szabadabb Szerbia” jelmondata alapján. A modernkori szerb államnak tehát már a megszületését is etnikai atrocitások, tömeges elüldözések kísérték. Nyikiforov szerint történelmi szempontból az etnikai tisztogatások „fontos mechanizmust” jelentettek a szabadságért harcoló függetlenségi mozgalmaknak, hiszen az 1912-13-as balkán háború alatt az oszmán hatalom és a török lakosság kiszorítása a félszigetről együtt történt meg. A homogén nemzetállamok kialakításért való törekvés folyamatába illeszkednek bele a délszláv krízis eseményei is, amelyek során ugyanazokat az eszközöket alkalmazták a háborús felek, mint a korábbi balkáni háborúkban.

Bosznia-Hercegovina területén a szerbek kezdte, de a horvátok és muzulmánok által is elkövetett etnikai tisztogatások a 4,5 milliós lakosság felét kényszerítették lakóhelyük elhagyására. [47] Az eredmény megdöbbentő: a daytoni rendezés szilárd etnikai tömböket talált Boszniában, a háború előtti kevert etnikumú területek helyett. Az etnikai tisztogatások teljesen lerombolták a különböző nemzetek együttélésének erkölcsi alapjait. A daytoni békeszerződés pedig azzal, hogy a Bosznia-Hercegovinát alkotó két entitás, a Bosznia-Hercegovinai Föderáció és a Szerb Köztársaság határait a polgárháború által kialakított etnikai tömbök alapján húzta meg, gyakorlatilag helyben hagyta az etnikai tisztogatások eredményeit.

 

Összegzés helyett…

 

A nacionalizmus mitológiájában mindenkinek és mindennek helye van. Szélsőséges esetben determinált valóságot hozz létre, ahol a dolgok nem megtörténnek, hanem beteljesülnek. Az egyén felmentődik a szabad döntés súlya alól, a mérlegelés kötelessége eltűnik. Tóth Péter Pál dokumentumfilmjében (Magyarok a balkáni háborúban 1991-1997) egy a szerb oldalra besorozott délvidéki magyar katona mondja el, hogyan dobott be gránátot egy olyan pincébe, ahonnan gyereksírást hallott. Úgy érezhette nincs választása, a háborús szituáció döntött helyette.

Amikor a szerb társadalom a nacionalizmust, a komoly hagyományokkal rendelkező nagy-szerb álmot hívta segítségül a jugoszláv bomlás zűrzavarában, önmagától vonta meg a szabad választás további lehetőségét. Önmagától és azoktól is, akik ugyan kívül estek a szerb nemzeten, de nem akartak, vagy nem menekülhettek annak földrajzi és társadalmi kereteiből.

 

Bibliográfia

 

Arday Lajos: Reformok és kudarcok: Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (Books in Print, Budapest, 2002)

Bjelajac, Mile: The Military and Yugoslav unity In: Yugoslavism: Histories of a failed idea 1918-1992 (Hurst & Co., London, 2003)

Blagojević, Marina: A szerbek elvándorlása Koszovóból: Trauma és/vagy katarzis In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Bolčić, Silvano: A „nacionalizált” társadalom jellemzői In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002).

Bugarski, Ranko: A politikai beszéd mitologizálása In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Calic, Marie-Janine: A bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése = Regio 1994. 5. évf. 4. sz.

N. Cvetković, Vladimir: A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Dobos Edgár: Etnicizált kategóriák és helyi valóságok: a közösségi határvonalak újrarajzolása Koszovóban = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.

Gojković, Drinka: Trauma katarzis nélkül In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula, Budapest, 1999)

Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

Korhecz Tamás: Gondolatok, melyek lángra lobbantották a Balkánt = Pro Minoritate, 1999/tél

Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél

Nyikiforov, Konsztantyin: Az etnikai tisztogatás mint az új államok létrehozásának mechanizmusa a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után (L’Harmattan, Budapest, 2009)

Popov, Nebojša: Traumatology of the Party State In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Pupovac, Milorad: Szerbnek lenni: egyes szám első személy = Híd 2001/6. június

Radić, Radmila: The church and the ’Serbian Question’ In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000)

Silber, Laura – Little, Allan: Jugoszlávia halála (Zrínyi, Budapest, 1996)

Sreten Vujović: Viszolygás a várostól In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002)

Szilágyi Imre: Szerbia viszonya a Koszovó problémához = Regio 2008. 19. évf. 2. sz.


[1] Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

[2] Korhecz Tamás: Gondolatok, melyek lángra lobbantották a Balkánt = Pro Minoritate, 1999/tél p.108.

[3] „Az utóbbi 20 évben Koszovót és Metohiát körülbelül 200 000 szerb hagyta el. Az otthon maradt szerbek maradéka […] minden hír szerint, az erőszak, a fizikai, morális és pszichikai elnyomás terhe alatt a végső exodusra is felkészült. Ha a dolgok továbbra sem változnak meg […] az “etnikailag tiszta” Koszovó, a nagyalbán rasszisták egyértelműen kitűzött célja teljességgel megvalósul.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.114.

[4] „A horvátországi szerb nép egy fondorlatos és hatásos asszimilációs politikai áldozata. E politikának része az az intézkedés, amely Horvátországban betiltott minden szerb egyesületet és a kulturális intézmények működését […] valamint rákényszerített egy más nép nevét hordozó (horvát) hivatalos nyelvet.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.115.

[5] „A vereség gyökerei a Komintern ideológiájában és a JKP háború előtti nemzeti politikájában rejlenek. Ebbe a politikába beépült a szerb nép mint “elnyomó nép” elleni revansizmus […]”  Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.118.

[6] Silber, Laura-Little, Allan: Jugoszlávia halála (Zrínyi, Budapest, 1996) p.35-36.

[7] Korhecz Tamás: i.m. p.110.

[8] „A második világháború folyamán történt tragikus nemzeti összetűzések után úgy tűnt, hogy a nacionalizmus szelleme lanyhult, és a teljes kihalás felé haladt. Ez a benyomás azonban hamisnak bizonyult, nem tartott soká, a nacionalizmus megkezdte felemelkedését, hogy később elburjánzásának intézményes feltételeit minden alkotmányos változással tökéletesítse. A nacionalizmust felülről irányították, a legfontosabb kezdeményezői politikai személyiségek voltak. A többdimenziós válság alapvető oka az eszmei vereségben keresendő és található meg, abban, melyet a nacionalizmus mért a szocializmusra. Minden dezintegrációs folyamat, mely a jugoszláv társadalmat a tönk szélére sodorta annak értékrendszerével egyetemben, ennek a vereségnek a következménye.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél p.118

[9] Juhász József: Történelem a „nemzetépítés” szolgálatában http://www1.freeweb.hu/eszmelet/52/juhasz52.html (2010.április 7.)

[10] Uo.

[11] „A szerb nemzetre rákényszerítették a történelmi bűntudat érzését, egyedül a szerbek nem oldották meg nemzeti kérdésüket, és államot sem kaptak a többi nemzettel ellentétben. Emiatt elsősorban és alapvetően arra van szükség, hogy a szerb nép válláról levegyék a történelmi bűntudat terhét, hogy hivatalos cáfolatot kapjon azon állítás, miszerint a két háború között kiváltságos gazdasági helyzetet élvezett, hogy ne tagadják le felszabadító történelmét és hozzájárulását Jugoszlávia létrejöttéhez.” Részlet a Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia 1986-os Memorandumából = Pro Minoritate 1999/tél  p.118

[12] N. Cvetković, Vladimir: A modern Szerbia: a nemzeti identitás keresése In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.54

[13] Ratko Mladić nyilatkozata a Borba újságnak (1993): „Ebben a háborúban darabokra tört bennem a jugoszláv nemzetiség és a kommunista, s én lettem a legnagyobb szerb.” Ld: Sreten Vujović: Viszolygás a várostól In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p. 261.

[14]„Szörnyű árat kell fizetnünk. De nyomatékosan szeretném hangsúlyozni, hogy csodálatosan érzem magam, mert szerb vagyok. Mintha valamilyen arisztokrata érdemrenddel tüntettek volna ki” – egy szerb újságíró nyilatkozata Paléban.

[15] Bugarski, Ranko: A politikai beszéd mitologizálása In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p. 142-144.

[16] Pupovac, Milorad: Szerbnek lenni: egyes szám első személy = Híd 2001/6. június p.675-676

[17] Bugarski, Ranko: i.m. p.149-151.

[18] Bolčić, Silvano: A „nacionalizált” társadalom jellemzői In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002). p. 69.

[19] A torzult jogi érzéknek számos példáját sorolja fel Bugarski tanulmánya. Az egyik szerb félkatonai osztag parancsnoka kijelentette, hogy a szerb, mint „mennyei nép” nem lehet felelős semmi rosszért, ezért számukra minden megengedett, amit megtesznek és azért előre bocsánatot is nyernek. Bosznia Hercegovina szerb értelmiségeinek kongresszusa még a harcok kitörése előtt felhívta rá a figyelmet, hogy a régi európai állam feldarabolása háborút okozhat, de mindezért a szerbeket semmi felelősség nem terheli. Meglepő annak a belgrádi szociológusnak a véleménye is, aki szerint „a jugoszláviai háborúért a szerbek nem felelősek. Nem felelősek azokért a bűncselekményekért sem, amelyeket ők követtek el a muzulmánok ellen.” A háborúval járó pusztítás cinikus tagadása, és egyben az amúgy is igazságosnak tartott küzdelem „emberséges” vonásának kiemelése a boszniai szerb kormány egyik tisztviselőjének nyilatkozata, mely szerint muzulmán települések lövetésénél ügyelnek arra, hogy a házak gyorsan kijavíthatóak legyenek. Bugarski, Ranko i.m. p.45. Az önfelmentő mechanizmus állami szinten működött. Az emberiség és nemzetközi jog elleni bűntettekre vonatkozó adatokat gyűjtő állami bizottság elnöke felháborodottan képtelen vádaskodásnak nevezte az újságírói kérdést az esetleges szerb háborús bűnökről, és azt hangsúlyozta, hogy a szerbek minden kétséget kizárólag a háború áldozatai, a felelősei pedig a horvátok és muzulmánok. Uo. p.145.

[20] Ld. Gojković, Drinka: Trauma katarzis nélkül In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.178-205.

[21] Bozidar Mijać szerb teológus véleménye szerint, az adott körülmények közt a béke csakis gonosz lehet, míg a háború a jó. Isten ebben a háborúban azok oldalára áll, akik védik saját lelküket, vallásukat és földjüket, azokkal szemben, akik el akarják venni a mártír szerbek földjét és elpusztítani a vallásukat. Radić, Radmila: The church and the ’Serbian Question’ In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000) p.264.

[22] Bugarski, Ranko i.m. p.146-147. A legradikálisabb kijelentés azonban Biljana Plavšić, a boszniai szerb köztársaság Karadžić lemondtatása utáni vezetőjének nevéhez fűződik: „Tizenkét millió szerb él, ha most el is esik mondjuk 5-6 millió, még mindig marad elegendő.”

[23] Bugarski, Ranko: i.m. p.148.

[24] Pupovac, Milorad: i.m. p. 679-680. Az egyik általános elterjedt elmélet szerint a Komintern ráerőszakolta a szerbekre a jugoszlávizmust és a kommunizmust, szándékosan elnyomva a szerb nemzeti öntudatot, és olyan államot kényszerített rájuk, ami csak a szerbeknek nem volt előnyös. A Vatikán pedig összeesküvést szőtt a pravoszláv szerbek és Jugoszlávia ellen, uszítva a katolikus horvátokat a háború kirobbantására. Majd Németországot és az USA-t vádolták szerbellenes machinációkkal.

[25] Bugarski, Ranko: i.m. p.151.

[26] Vuk Stefanović Karadžić (1787-1864) híres szerb filológus, nyelvújító. A szerb népköltészet gyűjtője, kultúrájának kutatója és Európa szerte elismert közvetítője.  A  što dialektusra alapozva, a cirill ábécé használatával Karadžić alkotta meg a modern szerb irodalmi nyelvet.

[27] Milorad, Pupovac i.m. p. 680.

[28] Milorad, Pupovac i.m. p.680-681.

[29] N. Cvetković, Vladimir: i.m. p.53..

[30] U.o. p.54.

[31] Bugarski, Ranko: i.m. p.152.

[32] Uo. p.153.

[33] Popov, Nebojša: Traumatology of the Party State In: The road to war in Serbia (New York: Central European University Press, Budapest, 2000) p.81.

[34] Arday Lajos: Reformok és kudarcok: Jugoszlávia utolsó évtizedei és ami utána következett (Books in Print, Budapest, 2002) p.275.

[35] U.o. p. 278-279.

[36] Popov, Nebojša: i.m. p. 87.

[37] Arday Lajos: i.m. p. 280.

[38] Bjelajac, Mile: The Military and Yugoslav unity In: Yugoslavism: Histories of a failed idea 1918-1992 (Hurst & Co., London, 2003) p.208-221.

[39] Juhász József: Volt egyszer egy Jugoszlávia (Aula, Budapest, 1999) p.192-193.

[40] Blagojević, Marina: A szerbek elvándorlása Koszovóból: Trauma és/vagy katarzis In: Viszolygás a várostól: a szerb társadalomtudomány Milosevic Szerbiájáról (Teleki László Alapítvány, Budapest, 2002) p.127.

[41] Dobos Edgár: Etnicizált kategóriák és helyi valóságok: a közösségi határvonalak újrarajzolása Koszovóban = Regio 2008. 19. évf. 2. sz. p.59-60.

[42] Arday Lajos: i.m. p.279-293.

[43] Szilágyi Imre: Szerbia viszonya a Koszovó problémához = Regio 2008. 19. évf. 2. sz. p.5.

[44] Arday Lajos: i.m. p.285.

[45] Calic, Marie-Janine: A bosznia-hercegovinai etnikai konfliktusok szerkezeti elemzése = Regio 1994. 5. évf. 4. sz. p.41.

[46] Nyikiforov, Konsztantyin: Az etnikai tisztogatás mint az új államok létrehozásának mechanizmusa a volt Jugoszlávia területén az 1990-es években In: Az új nemzetállamok és az etnikai tisztogatások Kelet-Európában 1989 után (L’Harmattan, Budapest, 2009) p. 103-113.

[47] Nyikiforov, Konsztantyin i.m. p. 104.

Úri szocializmus – luxuskommunisták

A rendszerváltások mindig radikális cezúra ígéretével lépnek fel: mostantól minden másképpen lesz, semmi sem fog hasonlítani a magunk mögött hagyott korszakra. Aztán, ha közelebbről megnézzük a fordulat után kialakult új rendszereket, azok mélystruktúráit, szimbolikus tereit, gyakran alaposan meglepődünk.

Majtényi György K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban címmel tavaly megjelent hiánypótló tanulmánya[1] az 1945 utáni magyar uralmi elit életformáját, fogyasztási szokásait vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy a magyar kommunista vezetők nem csak hogy nem kívántak szakítani az előző kurzus viselkedési kultúrájával, hanem gesztusaikban, vonzalmaikban, mindennapi szokásaikban egyenesen annak átörökítői lettek. Ebben a tekintetben nincs különbség a Rákosi- és a Kádár-éra között: végső soron mindkettő konzervatív volt. Majtényi tanulmánya is plasztikus példa arra, hogy nem árt óvatosnak lenni a konzervativizmus / modernizmus fogalmak használatával.

Szakítás és kontinuitás, cezúra és hagyomány furcsa és disszonáns együttese nem példa nélküli a magyar történelemben.  Elegendő a magyar kommün rövid regnálására utalni. Károlyi Mihály visszaemlékezései szerint Kun Béla egyenesen elsírta magát a meghatottságtól, amikor arisztokraták keresték fel ilyen-olyan ügyben, és kimondottan örömére szolgált, ha szívességeket tehetett nekik.[2] A hatalomátvételt akkor is az előző kurzus reprezentatív szimbólumainak birtokba vétele is jelezte.[3]

A második világháború utáni uralmi elit meg sem próbálta, hogy új ízlés, stílus meghonosítója legyen: semmilyen vonzalmat nem érzett a modernség, az esztétikai kísérletezés iránt. Tény, hogy a kommunizmus már réges-rég túl volt kezdeti modernista, avantgárd korszakán. Majtényi György tanulmányában a magyar kommunista uralmi elit fogyasztási szokásait sokrétű aspektusból – lakáskörülmények, állami üdülők, „4K” juttatások, vadászat, étkezési és öltözködési szokások stb. – vizsgálja. A szerző részletesen elemzi, hogy az új elit tagjai miként foglalták el az előző kurzus reprezentatív hatalmi tereit, hogyan vették birtokba a kor igényeinek megfelelően minden luxussal felszerelt budai, Balaton-parti villáit. Az uralmi eliten belül betöltött rangot nemcsak a villák, hanem a hatalmi reprezentáció más kellékei is, az állami devizakeretből vásárolt BMW-k, Chevrolet-k, majd Mercedesek, a kiemelt fizetések és a tetemes költségtérítések, az átlagos magyar háztartásban elképzelhetetlen technikai eszközök, ahogy az ingyenes külföldi üdülési lehetőségek is jelezték. De ide tartozott a Kútvölgyi kórházban biztosított kiemelt orvosi ellátás, vagy a Kerepesi temető Munkásmozgalmi Panteonjában való temetkezési jogosultság. A privilégiumok bonyolult rendszere a vezetői hierarchiában betöltött rangoknak, az adott informális befolyásnak felelt meg. A vezető állami és pártfunkcionáriusok ugyanakkor információs monopóliummal is rendelkeztek: cinikus módon mindahhoz hozzájuthattak, ami egyébként szigorúan tiltva volt: a zárt terjesztésű könyvekhez, a zárt körben levetített filmekhez, az ellenséges irodalomhoz, zárt sajtószemlékhez, összefoglalókhoz.  

A két világháború közötti főúri, dzsentri hagyomány szerves továbbélésének egyik látványos terepe a vadászat volt. A szerző ezért is szentel külön terjedelmes fejezetet a témának. A vadászathoz való jog mindig is az elithez tartozást szimbolizálta. Miként Horthy Miklós vadászszenvedélyének kielégítésére a második világháború alatt medvéskertet létesítettek a koronauradalom szini birtokán, úgy jöttek létre a szocialista minisztériumok által fenntartott, a közönség elől szigorúan elzárt vadászterületek és rezervátumok a legfelsőbb párt- és kormánykörök számára. Tildy Zoltán saját vadásztársaságot alapított, míg Nagy Imre belügyminiszterként egy másik vadásztársaság elnöke lett. Mivel a régi vadászok szakértelméről az új elit nem mondhatott le, a vadászgrófok (gróf Széchenyi Zsigmond, gróf Teleki József, gróf Esterházy László, Horthy Miklós hivatalos vadászai) állást kaphattak a Magyar Állami Erdőgazdálkodási Üzemeknél. A közös vadászatokon, amelyeket a grófok nemcsak segítettek megszervezni, de ahol megtanították a pártfunkcionáriusokat a vadászat fortélyaira is, a régi és az új világ összeérésének szimbolikus terepei voltak.  Még kirívóbb példa az 1986-ban a Magyar Népköztársaság Csillag-rendjével kitüntetett egykori Horthy-csendőrtiszt, Nagy Endre esete, aki az 1940-es évek végén a Földművelésügyi Minisztérium vadászati felügyelőjeként a pártközpont vadászatait szervezte. Így kerülhettek közös társaságba vezető pártfunkcionáriusok, grófok és az egykori csendőr százados. 

A mindvégig puritán ember hírében álló Kádár János 1963-ban maga is megalapítja saját elitklubját, az Egyetértés nevű vadásztársaságot, ahova csak megfelelő státusszal (PB- és KB-tagok, a Minisztertanács elnökhelyettesei…) lehetett bekerülni. Majtényi megállapítja, hogy ezzel Kádár is a második világháború előtti társasági életformát élesztette újjá. A vadásztársaság egyfajta titkos klubként működött, és olyan társasági együttlétet valósított meg, amelynek sajátos viselkedési mintái, beavatási szertartásai, külön öltözködési, nyelvhasználati szokásai voltak. A vadásztársaság a hálózatépítést, az elit utánpótlást, csoportkohéziót, a kikapcsolódást (kártyázások, műsorokkal egybekötött vacsorák, lakomák….) egyaránt szolgálta. A tagfelvételről, illetve létszámstopról, a tagság megszüntetéséről maga Kádár döntött, és ez kiváló eszköznek bizonyult arra, hogy a teljes pártelitet kézben tartsa. A vadászklubban betöltött pozíció az eliten belüli rangot, befolyást tükrözte. Kádár titkos társasága nem eszmék, ügyek mentén szerveződött, hanem a hatalmi státus felmutatását szolgálta. A Kádár-rendszer ravaszságát és cinizmusát mi sem bizonyítja jobban, hogy maga gondoskodott a sokáig titokban tartott Egyetértés önkorlátozó, óvatos kifigurázásáról is a Fácán Matyi elnevezésű vicclap karikatúráin keresztül.

A kommunizmus nem szűntette meg a társadalmi egyenlőtlenségeket, s ezt a vendéglátás és a kereskedelem élelmesen ki is használta: újjáéledtek a luxusfogyasztás régi színterei. Az elitvendéglátásról a Gundel, az Astoria és a Múzeum Kávéház, a  luxusszállásról a Gellért és a Royal gondoskodott. Majtényi megállapítja, hogy a luxusberuházások a devizaéhségben szenvedő hatalmi elit és a nyugati turisták igényeit egyszerre szolgálták ki, és ezzel összeértek a nyugati turisták és a magyar hatalmi elit szokásai és életformája. A párt- és állami vezetők ruházkodását a Rotschild Klára vezette Clara Szalon, és az Arató Ferencné vezette Budapesti Divatszalon oldotta meg. Rotschild Klárának megengedték, hogy a nyugati divat követése érdekében kijárjon Párizsba. 

Továbbéltek a feudális reflexek is, az úri viselkedésminták.  Majtényi tanulmányából kiderül, hogy Péter Gábornak egyszerre 40 öltönye volt, lenézte háztartási alkalmazottait, „szakácsnőt” pedig az államvédelem keresett számára az ország egész területén, miután részletekbe menően megadták, milyen legyen a külseje az ideális jelöltnek. Péter Gábor barátnője számára az ÁVH reprezentatív pénzkeretéből (!) vásároltatott fehérneműnek való csipkeanyagot. De a pártvezetők igyekeztek származásukat is jótékony homályban hagyni, sőt stilizálni: Rákosi Mátyásnak a kor propagandája kisnemesi származást kreált, míg Farkas Mihályról azt terjesztették, hogy apja a k.u-k. hadsereg kassai hadtestének parancsnoka volt. De a hatalmi elit által közvetített úri, nemesi mintához igazodtak az elitbe beemelt szocialista sztárfocisták is. Míg Czibor Zoltán a szocialista dandy prototípusává vált, Bozsik Józsefnek a Ménesi úton villája, a Balatonon pedig nyaralója volt, nyugati autóval járt, és butikot üzemeltetett a Kígyó utcában. (Egy másik írásból, Borsi-Kálmán Béla Puskásról és az Aranycsapatról szóló kiváló tanulmányából pedig azt is megtudhatjuk, hogy a proligyerekként induló Puskás miként sajátította el a magyar nemesi viselkedés vonzó és kevésbé vonzó attribútumait.[4])

A vezető állami és pártfunkcionáriusok saját stílus-, ízlésbeli fogódzók híján a tárgyi kultúra, lakberendezés tekintetében is idegenkedtek bármiféle innovációtól: teljes egészében a második világháború előtti polgári életformához igazodtak. Majtényi kutatásaiból kiderül, hogy a legnépszerűbb lakberendezési tárgyak a vastag perzsaszőnyegek, a súlyos és díszes ólomkristály-csillárok, az antik, magas fényű, márványlapos bútorok, a kispolgári ízlésre valló porcelánszobrocskák és csipketerítők voltak.     

Az uralmi elit (és az általuk privilegizáltak) egyes osztálycsoportokhoz kapcsolódó viselkedésmintái persze sohasem jelentek meg vegytiszta formában: számos komikus, disszonáns és szánalmas elem kísérte őket. Ilyenek voltak a Rákosi- rendszer nyugati diplomatáinak kölcsönzőből beszerzett túl szűk, vagy túl bő, divatjamúlt szmokingjai, vagy a sztárfocistákhoz kapcsolódó dzsentris allűrök, ugyanakkor a hatalom által tolerált balkánias csencselések, valutaüzérkedések. Ám Kádár életformája is egy furcsa úri, elitista / plebejus kettőséget reprezentált. Kádár budai villája kertjében először maga is úszómedencét építtetett, majd PR-megfontolások jegyében mégis meggondolta magát és betemettette, helyette tyúkokat vásároltatott magának, amelyeket az őrök krumplihéjjal etettek a kertben. A villában pedig polgári bútorok környezetében hokedliről fogyasztotta a pártfőtitkár a grízes tésztát. De ez a disszonancia érhető tetten azon a Majtényi tanulmányában közzétett 1984-es fotón is, ahol Kádár János éppen egy divatbemutató részvevőjeként pózol. A képen a pártvezető egy hanyagul leterített (kemping-) asztalnál más kommunista előkelőségek társaságában foglal helyet. Nem visel nyakkendőt, szája sarkából hanyagul cigaretta lóg ki, miközben meglehetős unalommal bámulja a selyem (valószínűleg műselyem) pizsamában előtte felvonuló szőke modellt.

A szerző külön fejezetet szentel a sztahanovistáknak. A munkáshatalom dacára az uralmi elitbe csak elvétve kerültek be igazi munkások. Egy-egy esztergályos, sztahanovista munkás kiemelésére azonban a hatalmi legitimáció szempontjából szükség volt. Ez lehetőséget teremtett arra, hogy a protokolláris rendezvényeken a pártvezetők a gondosan kiválasztott munkások társaságában pózolhassanak, vagy a televízióban propagandafilmeket készíttessenek róluk. Ugyanakkor Majtényi példákkal bizonyítja, hogy az állami elosztás rendszerében, például a lakásigények kielégítésekor a munkáshatalomban a hivatalnokokat szinte mindig előnyben részesítették. A szocialista munkáslétet a munkásállam vezetői nem érezték különösebben vonzónak: a kiemelt munkásoknak szinte kivétel nélkül hivatali karriert ajánlottak. „Az azonosulás a munkásosztállyal (-) csak elvi síkon és nyelvi szinten történt meg.” – vonja le a következtetést a szerző. Miközben a paneléletformát a tömegek számára, mint pozitív perspektívát mutatta fel, a hatalmi elit életforma, életstílus tekintetében az azonosulást, a követendő mintát másutt, egyrészt a múltban, majd egyre inkább a nyugati fogyasztási szokásokban kereste.

A munkáshatalom vezetői – miközben a szocialista rendszer felsőbbrendűségét hirdették, átmenekítették a múlt feudális reflexeit, úri allűrjeit, majd egyre inkább arra törekedtek, hogy a „rothadó” nyugati fogyasztói társadalom vívmányaiból is részesüljenek. Ezzel pedig maguk mondtak ítéletet a kommunizmus felett.

Majtényi György kiterjedt kutatásokon alapuló tanulmánya nemcsak hiánypótló, de nagyszerű képanyaggal ellátott, fordulatos olvasmány is. A laza szerkezetű, hol elméleti fejtegetésekkel, hol elemző részekkel tarkított kötet olyan, néha a témához szorosan nem kapcsolódó történetekből, kitérőkből építkezik, amelyek akár önállóan is megállnák helyüket. Műfaja nehezen meghatározható: esszének, akár szociológiai tanulmánynak is tekinthető, nyelvezetében pedig úgy tudományos, hogy közben a széles közönség számára is élvezetes olvasmány marad.

Mivel a hatalmi elit képviselőiről az is sokat elárul, hogy kiket engedtek közel magukhoz, Rainer M. János kritikájával[5] ellentétben a kötet külön erényének tartom, hogy belekerült az egykori csendőrtiszt, Nagy Endre rendszereken átívelő, valamint két sztahanovista regényes, ugyanakkor szociológiailag rendkívül tanulságos pályaképe, portréja is. Jóllehet a szerző maga is bevallja, hogy tanulmánya nem tart igényt a teljességre, hiányérzete az olvasónak talán csak annyiban támad, hogy az elemzés kiterjeszthető lett volna az uralmi elit és a támogatott értelmiség, művészvilág viszonyára is. Ezt a kötet tematikája, szerkezete lehetővé tette volna, hiszen a szerző számtalan olyan jellegzetes típust (vadászatok szervezői, focisták, sztahanovisták, beszervezett prostituáltak…) is felvonultat, akiket nehezen, vagy egyáltalán nem lehet az uralmi elit részének tekinteni, mégis szoros kapcsolatban álltak vele. Így nem tudjuk meg például, hogy kik voltak azok az írók, művészek, tudósok, akik a párt és állami vezetők villáinak közvetlen szomszédságában lakhattak, ahogy azt sem, hogy milyen kiváltságokban részesültek. Érdekes szempont lehetne továbbá, hogy a szűk elitből kiszorult, kizárt állami és pártvezetőknek milyen túlélési lehetőségük maradt (pl. egykori vezető államvédelmisek elhelyezése / elhelyezkedése irodalmi kiadóknál…), és mit tarthattak meg kedvezményezett helyzetükből. Az irodalomba való “beköltözés” mellett még egy fontos szimbolikus területet nem vizsgál a könyv, a nemesi ál-világ műfaját, az operettet, amely szintén kitüntetett igazodási pont volt. Honthy Hanna, Rátonyi Róbert, Kellér Dezső stb. nem a Horthy-kor, hanem a szocializmus pimadonjai és primadonnái voltak. Joggal tehetnénk fel a kérdést, hogy a szocialista „késő-feudalimus” miért támogatta, szerette ezt a műfajt annyira.

Majtényi kiváló tanulmánya nyomán talán egy olyan kötet is előbb-utóbb megszületik, amely az 1989 utáni új (és régi/új) politikai elit fogyasztási, életmódbéli szokásait, az átörökített, illetve elvetett mintákat is feldolgozza, ahogy azt is, milyen sorsra jutottak a kádári elit uralmi terei (budai villák, kormányzati rezidenciák, központi pártszékház, üdülők, vadászati rezervátumok…) és életmódbéli szokásai. Sejthető, hogy egy ilyen tanulmány is számos meglepetéssel szolgálhat majd.

Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban. Nyitott Könyvműhely, Budapest, 2009.


[1] Valuch Tibor: Hétköznapi élet Kádár János korában. (Budapest, 2006, Corvina); Huszár Tibor Az elittől a nómenklatúráig (Corvina Kiadó, 2007.), Tóth Eszter Zsófia: “Puszi Kádár Jánosnak” – Munkásnők élete a Kádár-korszakban mikrotörténeti megközelítésben (Budapest, 2007. Napvilág Kiadó); Tabajdi Gábor – Ungváry Krisztián: Elhallgatott múlt. A pártállam és a belügy (Corvina Kiadó, 2008.) – néhány példa az elmúlt évek írásaiból arra, hogy közelmúltunk egyre több kevéssé ismert, vagy egyenesen elhallgatott momentuma kerül feldolgozásra.

[2] „Maga Kun, aki eredetileg alacsony sorból származó vidéki újságíró volt, mélységesen élvezte, amikor az egykor hatalmas arisztokraták felkeresték és valami szívességet kértek tőle. Nemigen tudott tőlük bármit is megtagadni. Erősen megvolt benne fajtájának szentimentalizmusa. Könnyen sírt. (…) József főherceg fiát, akit túszként fogtak le, saját lakásában őriztette és sok más arisztokratát mentett meg személyes közbelépéssel.” Károlyi Mihály: Hit illúziók nélkül, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1982. 186. o. „Miközben az ország bajainak tulajdonképpeni előidézői (mármint az arisztokraták) Kunnál előszobáztak útlevélért, hogy elhagyhassák az országot, és az ő védelmét élvezték, a kisemberek, az elégedetlen parasztok és munkások ellen megtorló akciók folytak.” Ui.:. 174.o.

[3]  Szamuely Tiborné emlékiratában többek között arról is beszámol, hogy férje azzal bízta meg, keressen otthont kettejük, illetve a Lenin-fiúk számára. E célból az ifjú feleség végül két budai grófi palotát nézett meg.  In Szamuely Tiborné Szilágyi Jolán: Emlékeim. Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1966. 68.o.  Még pikánsabb az a részlet, amikor Szamuely és a Lenin-fiúk beveszik Kalocsát és néhány napig az érseki palotában laknak. Ennek apropóján Szamuelyné Brodovics Stefán, lengyel vöröskatona visszaemlékezését idézi: ”A szobákban csinos, selyemharisnyás szobalányok szolgálták ki őket. A gondnok külön akart teríttetni a Lenin-fiúknak, de Szamuely Tibor úgy rendelkezett, hogy együtt ebédeljenek a díszteremben. Magas támlájú székeken ültek. A falakról szentek és királyok arcképei néztek rájuk. Fehérkesztyűs lakájok szolgálták ki őket.Ui.: 110.o.  

[4] Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó, 2008. Lásd továbbá a cikk szerzőjének Borsi-Kálmán tanulmányáról szóló kritikáját: Hammerstein Judit: A siker és a kudarc magyar alaktana – Borsi-Kálmán Béla: Az Aranycsapat és a kapitánya. – Sorsvázlatok a magyar futballpályák világából. Kortárs Kiadó 2008.in Egyenlítő Társadalomkritikai és kulturális folyóirat, VI. évfolyam 2008/10. 48-49. o

 [5] Rainer M. János: Másnap lett fácán (is)  (Majtényi György: K-vonal. Uralmi elit és luxus a szocializmusban). In: http://mozgovilag.com/?p=1131

Minden, amit nem tudunk a Felvidékről

Elsőre rátekintek a kötetre: vaskos, keménytáblás. Külcsínyre megfelel a történeti szakkönyvek elvárásainak, bár a borító lehetne fantáziadúsabb.

 

          Magyar Napló, 2010, olvasom a kiadó nevénél. Végiglapozom, gondosan áttanulmányozom a tartalomjegyzéket, megörülök a mutatóknak (személy-, helység- és tárgy-) és nekiveselkedem. Mert hát ugye az ember fia (esetemben lánya) szereti az alapos monográfiákat, de nyáron azért inkább olvas valami kis könnyedebbet… Szóval nekiállok, hiányzik ugyan a bevezető, valami kis ráhangolás vagy historiográfiai summázat, rögtön in medias res. Nem annyira in medias, de kétségtelen, hogy egy pillanat alatt a Monarchia-béli cseh aspirációs tevékenységekről olvashatok. Nehezen gyűröm le az első oldalakat, aztán amikor az következik, hogy Masaryk az angol, Beneš pedig a francia titkosszolgálatnak dolgozott, egyre inkább fellelkesülök.
Popély Gyula – a Párkányban élő – egyetemi tanár, történész nem az első könyvét írja, hisz számos – főként Felvidéket érintő – témában napvilágot látott opusza, tanulmánya. Az 1970-es években különös feltűnést keltett a szerző azon munkája, amelyet az ún. Masaryk Akadémiáról írt, még a könyvesboltok polcairól is leszedték, betiltották. Írásai a rendszerváltás után kaphattak igazán publicitást. Ez az első olyan alkotása, amely minden szempontból hiánypótló: a Felvidékért és Kárpátaljáért 1914 és 1920 között folytatott diplomáciai és katonai küzdelmeket mutatja be, alaposan, minden délibábos Vesszen Trianon! és egyéb frázisokat mellőzve… Ha már csak ez az egy előnye könyvének, akkor megérte. De nemcsak ez.
A több mint négyszáz oldalas munka, precíz lábjegyzetekkel, külföldi és magyar szakirodalmi és levéltári hivatkozásokkal alátámasztva az egyes eseményeket, gondolatmeneteket valóban a kezdetektől indítja. A fejezetek tematikusak és ezen belül követik a kronológiai sorrendet. Elsőként betekintést nyerhetünk a cseh emigránsok Monarchia-ellenes szervezkedéseibe és az I. világháború idején tett diplomáciai lépéseikbe. A 19. század második harmadára ugyanis időszerűvé kezdett válni a cseh nemzeti és államjogi különállás kérdése. A háború kitörését követően a cseh politikai vezetők felismerték, hogy a nemzeti érdekeik szempontjából az antant-hatalmakkal való jó viszony kiépítése gyümölcsöző lehet. Ekkor lépett a színre Masaryk és Beneš, a cseh politikai emigráció két híressé vált alakja és harcosa, akik propagandagépezetük által hamar elhitették a közvéleménnyel, hogy a háborút a Monarchia és Németország provokálta ki, az antanthatalmak felelősségét teljes mértékben elvetették. Miután a központi hatalmak nyilvánvaló veresége egyértelművé vált, megköttetett a páduai fegyverszüneti egyezmény. Azonban ez még nem jelentett volna egyértelmű területvesztést Magyarország számára. A második fejezet – a hangzatos felütéssel: A történelmi pókerjátszma hazai színterei – már Magyarországra kalauzol bennünket és azt az utat vázolja, hogy a Magyarországon élő cseh és szlovák politikai erők miként kezdtek aktivizálódni a Felvidék és Kárpátalja ügyében. Nagyon érdekfeszítő rész, ahogy a szerző arról szól, hogy is alakult a magyarországi szlovákság gondolkodása és fordult magyarellenessé, cseh szövetségessé. Az Agónia magyar módra alegység nagyon plasztikusan mutatja be a magyar politikai elit, köztük Károlyi Mihály tanácstalanságát és ballépéseit. Talán a harmadik fejezetet nevezhetjük a leglényegesebbnek és legérdekesebbnek: milyen módon szerzik meg a csehek és a szlovákok a Felvidéket és Károlyiék hogyan követik el sorra hibáikat és várják Messiásként az antanthatalmak segítségét, a pacifizmusban vetett hitük pedig töretlen. Mindezek mellett hangsúlyos szerepet kap Jászi Oszkár politikai portréja is, aki mindvégig a megegyezésre törekszik a nemzetiségi vezetőkkel, de mégsem méri fel helyesen a helyzetet. Ezt követően a cseh haderő hamarosan megszállja az észak-magyarországi területeket, bár sokáig úgy tűnt, a felvidéki szlovákság még meggyőzhető. A remény azonban hamar köddé vált, hiába a cseh megszállás provizórikussága. Rövidesen a magyar–szlovák kompromisszumos megegyezés terve is füstbe ment. Megkezdődött a Felvidék katonai megszállása, amelyet az antant hatalmai természetesen a háttérből támogattak. Nem szabhatott ennek határt az sem, hogy volt egy olyan szlovák hatalmi erő, amely a független szlovák államiság koncepcióját vallotta, de vagy feladta ezt vagy betagozódott a csehszlovák orientáció hívei közé. A fejezet végén a rutén dilemmákról és Kárpátalja helyzetéről olvashatunk, valamint annak gyors csehszlovák fennhatóság alá kerüléséről. A végjáték Párizsban című egység beszédes cím, nem másról tudósít, mint Benešék tárgyalásairól és arról, hogy a csehszlovák elképzeléseket a francia diplomácia teljes mellszélességgel támogatta, ezért a végkifejlet szinte garantáltnak bizonyult. Közben egy kis kitérő: a magyar Tanácsköztársaságra, amely nem vitte előre a magyar ügyeket, sőt a bolsevizmus elleni harc – ürügyként – tovább tüzelhette a cseheket. Ennek ellenére Popély és más történészek meglátása is az: a Vörös Hadsereg volt az egyetlen erő, amely ideig-óráig tudta tartani magát. Azonban a kommunizmus elleni harc közös cél lett, más kérdés, hogy ez inkább a magyar területek megszerzésére irányult.
A békekonferencia időpontja pedig hamarosan elkövetkezett, erről szól az utolsó záró rész – Trianon – a fájdalmak útja –, ahol a területelcsatolás megtörténtéről beszél a történész. Talán ez az a pontja a könyvnek, ahol a szerző kibújik a történészi szerepkörből és sokszor akarva-akaratlan ítéletet mond, érzelmeit állítja előtérbe. És consummatum est, azaz beteljesedett, zárja Popély – Szent János evangéliumából idézve – az utolsó pár oldalt, drámai töltetet adva a történelmi végjátéknak.
Úgy érzem, a könyv előnye éppen az, hogy hozzá mert nyúlni egy mindmáig kényes témához, mégis a zárás valahogy esetlenre sikeredett: „A magyar társadalom – mind a csonka hazában, mind az elcsatolt országrészekben – pedig hittel vallotta: lesz még magyar feltámadás.” Ez valóban igaz, de egy ilyen volumenű történészi szakmunka végét egy kitekintő epilógussal tudtam volna inkább elképzelni, amely akár napjainkig is elvezetett volna.
            Bízom abban, hogy a könyv elfogy olyan nagy példányszámban, hogy a második utánnyomásban már lesz megfelelő elő- és utószó. Mert ez így valahogy a levegőben lóg. Nem enyhít rajta Holló József Ferenc altábornagy méltatása sem, amely valami furcsa szerkesztői ötlettől vezérelve a könyv legvégén kapott helyet, ráadásul az utószó végéhez egy szakirodalmi jegyzék is tartozik, amely első ránézésre olyan, mintha a könyv függeléke lenne. De nem az. Nem tudom, hogy nem lett volna-e jobb egy bevezető az elejére Holló Józseftől, mint egy kis minitanulmány, amely nem tesz hozzá szinte semmi pluszinformációt a könyvhöz, sőt egész zavaró, ezzel a végére csapott verzióval. A könyv a felsorolt hiányosságok ellenére hézagpótló, ezt nem győzöm kiemelni, azonban nagyon hiányolom a jó bevezetőt, a historiográfiai, a szellemtörténeti prológot és a képanyag is lehetne tetszetősebb, sőt talán ilyen formában el is maradhatott volna. Könnyítették volna az olvasást a jobb minőségű, esetleg színes térképek, táblázatos összefoglalók, az idézetek kurziválása. De nem akarok a kákán is csomót keresni: Popély Gyula Felvidékről szóló könyve egy olyan monográfia, amely gyújtópont lehet, diskurzust indíthat el minden irányban és további kutatásokra sarkallhatja a téma avatott szakértőit.
            Végezetül álljon itt egy idézet a szerzőtől, amely talán felkeltheti mindenki figyelmét, azokét, akik a történelmi eseményeket, a Felvidék elcsatolásának többösszetevős folyamatát árnyaltabban és pontos történelmi adatokkal alátámasztva szeretnék megismerni: „A hazai szlovák vezetők a háború kitörésekor és a háború alatt – egészen annak utolsó szakaszáig – megőrizték lojalitásukat a magyar állammal szemben. Közülük, többen is […] hazafias pátosszal írtak és szónokoltak a szlovák nemzet ragaszkodásáról a magyar hazához. Persze ez – az őszinte vagy színlelt »lelkesedés« nem ragadta magával a hazai szlovákság valamennyi vezető egyéniségét, tény azonban, hogy egészen 1918 őszéig az ilyenek is passzívak maradtak, és a körülmények alakulásától várták a nemzeti aspirációik megoldását.” [Popély, 2010. 95. p.] Hogy mégis hogy lett ebből az, amit a magyar nemzet trianoni békediktátumnak nevez, mindazt megtudhatjuk Popély Gyula legújabb, Felvidék című könyvéből. De arra is választ kaphatunk – részben –, hogy mi lett volna, ha 1918 novemberében a magyar kormány a helyzet magaslatán áll? Bár a történelem nem a mi lett volna ha, hanem a mi volt kérdésekről és válaszokról szól… Ez esetben erre is jó Popély könyve, a történéseket pontosan és hitelesen dokumentálja, mégha a történészi álláspontot olykor felülírja a szerző magánvéleménye, ami érthető, hisz aki egy téma, egy kor megszállottjává és kutatójává válik, nem mindig tudja követni a tacitusi – sine ira et studio – irányelveket. Főleg, ha a 20. századi magyar történelemről van szó.
Popély Gyula: Felvidék. 1914-1920. Budapest, Magyar Napló – Fokusz Egyesület, 2010.

 

Illyés Gyula, Nagy Lajos és André Gide a Szovjetunióban, II. rész

André Gide, Illyés Gyula és Nagy Lajos Szovjetunió-kritikája

Gide kiábrándítónak tartja a Szovjetunióban uralkodó egyformaságot és konformizmust. Olyan mértékű szerinte az egyformaság, hogy az egyik házat ki lehetne cserélni a másikkal. „Ha boldogok akartok lenni, legyetek egyformák.”- vonja le végül a következtetést. Illyést az elszemélytelenedésre és az egyformaságra ugyan nem figyel fel, ám az egyik munkáslakás megtekintése során ő is észreveszi, hogy a plüsshuzatok és a kis csipketerítők a legkispolgáribb vágyaknak akarnak megfelelni.

Gide úgy látja, hogy miközben hódít a kispolgári lelkiállapot, a Szovjetunióból nemcsak elpárologtak a forradalmi érzelmek, hanem egyenesen nem kívánatosak, zavaróak. Szélsőbaloldali nézőpontból bírálja az eredeti forradalmi eszményektől való eltávolodást: a magántulajdon és az örökösödési jog visszaállítását kiábrándító megalkuvásnak tekinti.

Ami viszont a legmélyebben megrendíti Gide-et az az, hogy a Szovjetunióból elillant a szabadság. Azt tapasztalja, „hogy valahányszor az ember egy orosszal beszélget, annyi mintha valamennyivel beszélne.” Illyés költőibb megfogalmazással ugyanerre a következtetésre jut: „Az egész ország, mint egy tökéletesen körülzárt völgy: minden oldalról ugyanaz a visszhang.” És ami Gide szerint a legfurcsább, hogy ez már nem is esik az oroszok nehezére. Mivel semmiféle összehasonlítási alapjuk nincs, – hiszen nem léphetnek kapcsolatba a külvilággal – könnyedén meggyőzhetők arról, hogy az emberek másutt kevésbé boldogok. Ebből a tudatlanságból következik a Gide által „fölény-komplexusnak” nevezett jelenség, amelynek az a meggyőződés a lényege, hogy a Szovjetunión kívül mindenhol rosszabb az élet. Amikor Gide valahol megjegyezte, hogy a szovjet diákok nagyon rosszul beszélnek idegen nyelveket, azt a cinikus választ kapja. „(-) ma már mit sem tanulhatunk a külföldiektől. Minek tanuljuk hát meg a nyelvüket?”

Gide szerint ebben az országban csak belenyugvásra, konformizmusra és megbízhatóságra van szükség. „Proletárdiktatúrát ígértek. Hol vagyunk attól? Igen van diktatúra, de az nem az egyesült proletárok, a szovjetek, hanem egy ember diktatúrája.”

Megállapítja, hogy a szovjet kultúrából teljesen kiirtottak minden kritikai szellemet. Bírálni valamit csak abban az értelemben lehet, hogy megfelel-e a vonalnak-e vagy sem, a vonal azonban sohasem vitatható. Márpedig a szabadság hiányának egyenes következménye a kultúra halála. És ezután jön Gide legsötétebb megállapítása: „Kétlem, hogy napjainkban egyetlen országban is, akár Hitler Németországban, ily kevéssé volna szabad a szellem, ennyire megaláznák, terrorizálnák, ennyire szolgaságba süllyesztenék.”

Illyés tartózkodik a kemény megfogalmazásoktól, de azért megjegyzi: „Próbáld bírálni előttük a rendszert, a legváratlanabb helyről kapsz magyarázatot, ha nem rendreutasítást.” A kultúráról szóló fejezetben maguk a szovjet írók világosítják fel arról, hogy elvben mindent lehet kritizálni, kivéve a rendszert, és persze vallásos művet sem lehet írni. Illyés riportjában az egyetlen (!) panaszkodó ember a Harkovba tartó vonaton így zsörtölődik: „Inkább élnék maguknál börtönben, mint itt szabadon.” Aztán még egy viccet is megenged magának: Az Izvesztyijában nincs Pravda, a Pravdában nincs Izvesztyija.” Illyés megjegyzi, hogy amikor Ukrajnában felvetette, hogy az ellenálló kulákokat Szibériába, munkatáborokba deportálták, már-már torkig van azzal, hogy ilyenkor mindig a történelmi szükségszerűségre hivatkoznak. Elfogadhatatlannak tartja azt is, hogy a szovjetek egyetlen igazságot ismernek, a proletárigazságot. Ezt érvényesítik mindenütt, az ellenséges osztályok gyermekei például ennek megfelelően bajosan járhatnak egyetemre.

Végül Illyés részletesen elmesél egy, a szovjet szabadságfelfogásról sokat eláruló jelenetet. Nyizsnyij Novgorodban tett látogatása során részt vesz egy párttisztító gyűlésen, ahol egy arra kijelölt bizottság a párttagok párttagságra való alkalmasságát ellenőrzi. A vizsga úgy zajlik, hogy miután nagy plénum előtt felolvasták a vizsgált személy életrajzát, ideológiai kérdésekre (pl. hogy mit kell érteni a trockizmus alatt) kell megadni a helyes, előre betanult válaszokat. Ha ez is megvolt, akkor a magánélet legapróbb részleteinek kiteregetése következik, nevezetesen annak kiderítése, vajon az illető a gyáron kívül is makulátlan életet folytat-e, például odahaza. Ha nem sikerül eltalálni a jó választ, vagy kivetnivalót találnak az illető párttag magaviseletében, az visszaminősítéshez, esetleg a pártból való kizáráshoz vezethet. (Gide-től tudható, hogy egy ilyen kizárás milyen tragikus következményekkel járt aztán az egyik gyári munkás életében.) Illyés semmilyen véleményt nem fűz a jelenethez, ami azért is meglepő, mert az egésznek van valami nagyon zord, vallási bíróságra emlékeztető hangulata. El lehet viszont képzelni, hogy a konformizmustól hidegrázást kapó Gide miként fakadt volna ki e nyilvános megszégyenítés láttára.

Nagy Lajos a szabadság hiányán már fel sem háborodik. Kommentár nélkül állapítja meg, hogy a Budapestre küldött leveleit minden valószínűség szerint cenzúrázzák. A lépten-nyomon felbukkanó Lenin-szobrokon még csak elviccelődik, a Forradalmi Múzeumban azonban az osztályharc áldozatairól bemutatott számok már tragikus, sötét tónusú gondolatokat juttatnak eszébe: „Persze arról nem láthattam kimutatást, hogy ugyanebben az időben a Szovjetunióban hány kulákot, szabotálót és állítólagos szabotálót, sőt kommunistát végeztek ki, internáltak, vittek kényszermunkára, s börtönöztek be. Pedig csak ezeknek a számoknak a hozzáadásával lenne teljes a kép, melynek címét így gondolnám: „Csendélet emberekkel, az Úr 1933-ik esztendejében.””  

Útirajzát Gide végül kétértelmű mondattal zárja: „A Szovjetunió ezentúl is tanítani fog bennünket és megdöbbenteni.” Nagy Lajos műve befejezetlen, míg Illyés zárlata egyértelműen pozitív: „Áttekintek még egyszer Gorogyec csillogó tetőire. Sajnálom, hogy nem kapaszkodhatom föl arra a hegyre. Úgy érzem, utazásom épp ezzel a félórával lett csonka. Mintha ott azon, azon a magaslaton várt volna a magyarázat, a felelet az orosz kérdésre, mindenre. (-) Igen, Gorogyec a legszebb város a világon.”

Az útirajzok fogadtatása

Hiába próbálták barátai és ismerősei minden áron lebeszélni Gide-et a közreadásról, a Visszatérés a Szovjetunióból nagyon gyorsan, már 1936 novemberében megjelenik a Gallimard-nál. Igazi sikerkönyvnek bizonyul: a kiadó egy-két hónap alatt százezer példányt értékesít belőle. Visszhangja és hatása pedig legalább akkora, mint amekkorát a szerző néhány évvel azelőtti megtérése kiváltott. Baloldalról Gide ellen azonnal nemzetközi méreteket öltő kampány indul. A Pravda és a L’Humanité nem győznek gyalázkodni. A Szovjetunióban egyenesen árulónak tekintik, műveinek kiadását pedig azonnal leállítják. A haladó, új időket hirdető sztáríróból egy csapásra tiltott, reakciós és dekadens író válik. De a kevésbé harcos bírálók is minimum elfogultsággal, felszínességgel és meggondolatlan következtetések levonásával vádolják, és azon sajnálkoznak, hogy a szerző a mű megjelentetésével közvetett módon a reakciót, a fasisztákat segíti.

Gide művével persze az volt a legnagyobb baj, hogy baloldalról bírálta kendőzetlenül a Szovjetuniót, miközben a nagy ügyhöz hű maradt: a Szovjetuniótól elfordult, az eszmét azonban nem adta fel. Minden bizonnyal leginkább ez dühítette fel a kommunistákat. De emiatt tekintette a Visszatérést a magyar állam is tolerálhatatlannak. Míg a francia kommunisták és a szovjetek a kommunizmus elárulását látták benne, Déry Tibort, pusztán azért, mert a művet magyarra fordította és az meg is jelent, 1938-ben kommunizmus melletti izgatás vétsége miatt Magyarországon két hónapra börtönbe zárták.

A bírálatok hatására Gide úgy döntött, hogy nem hagyja annyiban, megvédi a Visszatérést. További adatokat, érveket gyűjt, és felveszi a kapcsolatot olyan emberekkel, akik a Szovjetunóban szerzett tapasztalataik alapján hasonló következtetésre jutottak. A könyve nyomán kialakult bírálatokra a választ 1937. júniusában tette közzé Retouches à mon retour de l’U.R.S.S. (Réz Pál fordításában „Amit még el kellett mondanom”) címmel. Lenyűgöző, hogy e kifinomult, a tiszta költészetet hirdető író statisztikusokat és szociográfusokat megszégyenítő módon egymás után sorolja a puszta, ám annál rettenetesebbnek hangzó összehasonlító számokat a szovjet gyárak termelékenységéről, a selejtes áruk részarányának növekedéséről, a gyógyszertári ellátottságról, az analfabétizmusról, az iskolakerülésről, a bérnövekedés üteméről és a vásárlóérték csökkenéséről. A munkáskizsákmányolás bizonyítására táblázatot állít össze a különböző fizetési kategóriákról. Majd levonja a következtetést: a munkásokat egyszerűen kijátszották, hiszen röghöz kötöttek őket, szerencsétlenek és üldözöttek, és senki sincs, aki érdekeiket megvédené. A nyomorgót megvető új burzsuázia léterejöttével Gide pont azt találta a Szovjetunióban, ami miatt a nyugati társadalmat elfogadhatatlannak ítélte. A szerző felsorolja a legsötétebb diktatúra, az orwelli állam tartozékait: az állampolgári erénynek számító besúgást, amely az érvényesülés legjobb eszköze; a politikai lejáratást, amelyben a leghatásosabb, ha a barátot kényszerítik árulásra, és az általános gyanakvást, amely abban nyilvánul meg, hogy mindenki gyanús, mindenki fél mindenkitől: ” Aki nem hajtja meg a gerincét, azt tönkreteszik, vagy deportálják, az egyiket a másik után. (-) Ebből a hősies és csodálatos népből, mely olyannyira kiérdemelte a szeretetünket rövidesen nem marad egyéb, mint csupa hóhér, haszonélvező és áldozat.”        

Illyés Gyula Oroszország 1934 című útirajzának hazai visszhangja sokkal rövidebben összefoglalható. A művet 1934-ben a népi íróknak is fórumot kínáló, Zilahy Lajos által szerkesztett Magyarország című napilap közölte le folytatásokban, egyik fejezete pedig a Nyugatban is megjelent. Néhány szélsőjobboldali kirohanástól eltekintve a mű visszhangja összességében kifejezetten pozitívnak tekinthető: egymás után jelentek meg a méltató recenziók. (Az útirajz sikere tartósnak bizonyult: a második világháborút követően több ízben, változtatás nélkül kiadták.) Mivel az Oroszország nagy érdeklődést váltott ki országszerte, Illyést több helyre is meghívták, hogy felolvasásokat tartson belőle. Fontos megjegyezni, hogy Illyés soha sem kényszerült írása megvédésére. A szovjetek sem sértődtek meg rá, sőt az újonnan felállított budapesti magyar nagykövetség munkatársai fontosnak és hasznosnak ítélték, hogy keressék a kapcsolatot vele. Ahogy kommunista barátai sem támadták meg. De a magyar nyomozóhatóságok sem zaklatták. A BRFK Politikai Nyomozóosztályának érdeklődését felkeltetette ugyan Illyés úti-élménybeszámolója, amit a szabadelvű értelmiségieket tömörítő Magyar Cobden Szövetség felkérésére tartott, ám az előadást végighallgató nyomozótiszt, Szalay Márton veszélytelennek, és a nyomozás szempontjából érdektelennek ítélte Illyés mondandóját. A nyomozótiszt feljegyzése szerint Illyés annyira lesújtóan nyilatkozott a szovjet állapotokról, hogy a kommunistáknak látszó fiatalok csalódottan hagyták el a termet, meg sem várták az előadás végét. Nyilvánvaló, hogy a jelentésben szereplő Illyés-féle Oroszország-kép és az útirajz Oroszország-képe között komoly ellentmondás van, ami talán azzal magyarázható, hogy Illyés értesülhetett a nyomozótiszt jelenlétéről, s ennek tudatában fogalmazott kifejezetten negatívan a Szovjetunióról.

Nagy Lajos útinaplójának sorsa Illyésével összevetve kifejezetten tragikusra sikeredett. A Tízezer kilométer befejezetlenül 1934. október 6.-tól 1935. május 12.-ig jelent meg folytatásokban Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjában. Míg az Oroszország sikerkönyv lett, a Tízezer kilométer teljes kudarc. Nagy Lajos naplójával mindenki elégedetlen volt: a jobboldal felháborítónak, míg a baloldal csalódottan és ingerülten fogadta. Mivel a nyomozóhatóságok a bolsevizmus érdekében végzett bomlasztás kísérletének tekintették a beszámolót, Nagy Lajossal már nem óvatoskodtak úgy, mint Illyés Gyulával: a napló megjelenését követően két detektív is megjelent Nagy lakásán. De a baloldal sem tétlenkedett. Madzsar József kifejezetten durva hangvételű cikket jelentet meg a Korunk hasábjain. Mivel József Attila és kommunista barátai úgy látják, hogy a napló hatalmas károkat okozhat a szocializmus ügyének, addig-addig győzködik a szerzőt, míg az nemcsak leállítja műve közlését a Szabadságban, de még a kéziratot is megsemmisíti. A Tízezer kilométer aztán lassan feledésbe merül, könyv formában pedig csak 1989-ben jelenhet meg.

A három útirajz fogadtatása sokat elárul a művekről és szerzőikről egyaránt. Gide vallásos rajongóként utazott a Szovjetunióba és olyan bődületes csalódás érte, hogy mindenre és mindenkire való tekintet nélkül nyers őszinteséggel leírta, amit tapasztalt. Rendkívül bátor és fanatikusan szabadságszerető ember volt. Hitével nem, de a Szovjetunióval kapcsolatos minden illúziójával leszámolt. Ezért tölti meg annyi romantikus szenvedély és annyi komorság a Visszatérés lapjait.

Illyés viszont messzemenően figyelembe vette azokat a politikai veszélyeket, amelyek az útirajzírót óhatatlanul fenyegetik: a politikai korrektséget képviselte már akkor is, amikor ezt a kifejezést még senki sem ismerte. Úgy tűnik, minden óvatosságát és tehetségét latba vetve olyan művet akart írni, amellyel egyik politikai meggyőződést sem sérti meg. Óvatosabb és simulékonyabb személyiségének megfelelően mesterien kiegyensúlyozta a dicséretet és a bírálatot: ki-ki megtalálhatta benne a szája ízének megfelelőt. A negatívumokkal csínján bánt, úgy fogalmazta meg őket, hogy belesimuljanak a szövegbe, a lelkesedésének pedig úgy adott hangot, hogy közben rajongónak se tekinthessék. Mindkét esetben tudatosan elkerülte, hogy a látottak kapcsán a hazai viszonyokra tegyen bíráló megjegyzéseket. Végül is egy olyan ország képét rajzolta meg, amely sok hibát követ el ugyan, összességében elég szép és szerethető. Hogy mindeközben ő maga mit gondolt róla, a műből nem nagyon derül ki. Okkal lehet feltenni a kérdést, vajon miként vélekedett Illyés utólag arról, amikor Vas István tanúsága szerint így csattant fel közelgő orosz útjáról Babits Mihállyal beszélgetve: „Nem írom meg az igazat!”.

Nagy Lajosból ezek a megfontolások teljesen hiányoznak. Bátorsága Gide-éhez mérhető, sőt még annál is nagyobb, egy tekintetben legalábbis biztosan: a francia írónak odahaza ugyanis nem kellett számítania arra, hogy műve miatt netalán nyomozótisztek zaklatják majd. Nagy csak a szemének hitt és végig szigorúan tartotta magát ahhoz az elvhez, amit utazása előtt felállított magának: „Magyarázatot soha nem fogadok el, sem forradalmit, sem ellenforradalmit, sem másfélét, csakis akkor, ha a tényállásokat bizonyítás követi.” De közben állandóan zavarban van, szorong, hogy tényleg helyesen látja-e dolgokat. Önmagát hibáztatja, amikor a moszkvai színházban előadott Intervenció című darabban az erotikus táncot lejtő félmeztelen színésznőben nem azt látja, amit illenék, nem azt látja benne, amit a többiek. „Bár lehet, hogy a hiba bennem volt, nem lett volna szabad, hogy a táncban az erotikát lássam, csak a burzsuj erkölcstelenséget lett volna szabad élveznem, s inkább akkor kellett volna, hogy libabőrös legyen a hátam a kéjtől, mikor egy intrikust úgy lőttek le, mint egy kutyát”.

A tízezer kilométer stilárisan ragyogó, ámde tragikus mű. A Szovjetunióban látottak Nagyot ugyanis Gide-del ellentétben nem a Szovjetuniótól idegenítik el, hanem minden olyan illúziótól, ami bármely emberi közösséggel és általában az emberi természettel kapcsolatos. A társadalmi együttélés mélyén olyan sötét mozgatórugókat lát, amelyekhez jóvátehetetlenül hozzátartozik a cinizmus, az erőszak, a könyörtelenség és a gyengék letaposása. Arra a következtetésre jut, hogy ez valahogy minden rendszer sajátja: egyikről a másikra öröklődik. Ahogy a cári Oroszországban úgy adták vették a cselédlányokat, mint a teheneket, úgy a bolsevik Oroszországban a Leningrád-Murmanszk közti csatornát rabszolgákkal építtették meg. Azoknak a kivégzésében pedig, akik a moszkvai metróépitkezésnél építőanyagot loptak, nem az osztályharcot látja, hanem a puszta erőszakot és a szadizmust : „Eh, kérem. Ez az egész dolog az embereknek abból a vágyából fakad, hogy szeretik a gyilkolást. Az emberek minden rendszer keretén belül keresnek és találnak ürügyeket arra, hogy néhanapján legyen egy kis kivégzés.” (-) Nem az osztályharcot látom, hanem embernek ember ellen való küzdelmét.”

Nagy Lajost a kiábrándultság súlyos letargiába sodorja. Ezek után érthető, hogy miért olyan kelletlenül és nyűgösen vett részt a hivatalos gyár- és kolhozlátogatásokon, vagy aludt el az unalomtól az irodalmi banketteken. Érthető, hogy miért gyötörte halálra az értetlenkedő szervezőket azzal, hogy ő csak tengert, fákat és állatokat akar látni, olyan dolgokat, amihez az embernek nincs köze, kivéve persze a nőket, feltéve, ha csinosak. Nem kérdés, hogy úgy érezte, ezeknek még lehet keserű szájíz nélkül örülni: „Társadalom és ember! – ezekről jobb tekintetemet az üres messzeségbe vetni, vagy fölnézni a kék égre, a felhőkre, éjszaka pedig a csillagokra.”

A szerző egyébként maga is teljes kudarcként élte meg utazását, úgy vélekedett, nemcsak a Szovjetunió vizsgázott le, de saját maga is: „ (-) amit láttam nem nyerte meg föltétlen tetszésemet, sőt gyakran kínos zavarba ejtett; ez részint a megvizsgált objektum hibája lehet, részint a maga teljességében most felismert abból a lelki minőségemből fakad, hogy minden harc számára ‹‹untauglich›› vagyok, – már pedig Oroszországban még folyik a harc.”

A Tízezer kilométer szerzője kettős hibát követett el és mindkettő végzetesnek bizonyult. Keserű és kiábrándító képet festett a Szovjetunióról, ugyanakkor a bírálatok közepette a korabeli magyar politikai rendszerbe is jókorákat belerúgott. Írása ráadásul sehogy sem illeszkedett a Szovjetunióról szóló útinapló szokásos műfajához. Míg Gide műve kiábrándultsága ellenére is a vallásos, Illyésé pedig a romantikus útirajz elvárásainak tökéletesen megfelelt, Nagy beszámolója egyikbe sem fért bele. A Tízezer kilométer kéziratánakazért kellett megsemmisülnie, mert egyszerűen légüres térbe került, minden lehetséges nézőpontból tolerálhatatlannak bizonyult. Ha western-hasonlattal akarunk élni: Illyésé lett a jó, Gide-é a rossz, míg Nagynak a csúf szerepe jutott.     



Seres Attila: Illyés Gyula a budapesti szovjet nagykövetségen 1935-ben. Archivnet, V. évf. (2005) 3. sz. (www.archivnet.hu)

Lázár Vilmos: Egy emlékirat lapjaiból, Kossuth, 1976. 96-99. o.

Csuhai István: Orosz élet és magyar irodalom, Élet és Irodalom, 49, évf.01.

Nagy Lajos: Illyés Gyula: Oroszország, Nyugat, 1934. /23-24. Nyugat-kiadás,www.oszk.hu

ugyanitt

Karddal és fakanállal a kézben

Slachta Margit egy nagy port kavaró, ám hamar elfeledett alakja a magyar történelemnek. Vajon miért fedi homály annak a nőnek a pályafutását, aki nemcsak a nők jogainak elnyeréséért küzdött, hanem azokat is kimondta, melyeket kora férfi politikusai nem mertek?

A történelemben és irodalomban a nők csupán valami megérthetetlen és elérhetetlen csodás lényként tűnnek fel, akik céljai vagy elszenvedői a férfiak által irányított eseményeknek. Feladatuk annyiban merül ki, hogy szépek és erkölcsösek legyenek, akikre apjuk büszkén tekinthet, mikor kezüket leendő férjük kezébe teszi. S míg felügyelik a háztartást, egészséges, lehetőleg fiú örökösnek adjanak életet. Feljegyzés ritkán maradt fenn olyan hölgyekről, akik a háttérben megbújva kezükbe vették az irányítást. Életük valaki árnyékában telt, és haláluk után létezésük feledésbe merült. Azok, akik pedig nyílt színen próbálták vállalni nézeteiket, vagy hamar találkoztak végzetükkel, vagy bolondnak bélyegezve őket, környezetüktől elszigetelve, magányosan élték életüket. Ezek után megjelent egy nő, aki tanult, nem félt gondolkodni és hallatni a hangját.

Slachta Margit, noha az 1800-as évek végén született, tökéletes példája a modern, karrierista nőnek. A nemesi származású lány egy gazdag földbirtokos második lányaként látta meg a napvilágot. Ám nem sokáig élvezhette a vagyon által nyújtotta kényelmet, mivel apja tönkrement, s őt hátrahagyva, családja többi tagjával kivándorolt Amerikába. Az itthon maradt Margit a kalocsai Miasszonyunk Nővéreknél végezte tanulmányait. Német-francia-történelem szakos tanárként lépett ki a világba, ahol nagy hatást gyakorolt rá Farkas Edith, az Országos Katolikus Nővédő Egyesület elnökének, a munkásnők védelméről szóló előadása. Kis idő múltán abbahagyta a tanítást, hogy minden idejét a szociális munkának szentelhesse. S az elsők között lépett be a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulatba, s hamarosan a keresztény nővédelem és a katolikus szociális munka élharcosa lett. Előadókörutakat tartott ország szerte, adományokat gyűjtött, szociális iskolát szervezett, lapot szerkesztett, amelyben a keresztény feminizmus elveit hirdette.

A keresztény feminizmus is, akárcsak az apácák és világiak között helyet foglaló Szociális Missziótársulat, aranyközépút volt Slachta Margit számára. A nők jogainak elnyerését tartotta fő fontosságúnak, azonban hangsúlyozta kötelességeiket is. Nem kívánta teljesen kiszakítani a nőket a társadalomban betöltött szerepükből, csupán több jogot, feladatot és választható utat kívánt nyújtani a számukra a férfiak által irányított világban. Mai szemmel nézve a Slachta Margit által hirdetett elvek részben elfogadottá váltak. A nők előtt is megnyíltak az olyan pályák, melyek korábban csak férfiak számára voltak elérhetőek, s mégsem vesztették el a családban elfoglalt fontos helyüket. Ennek fényében Slachta Margitra, mint úttörőre tekinthetünk. Ám saját korukban az ilyen előrelátó embereket legtöbbször kétes érzelmek kísérik. Vannak, akik felfedezik az új eszme nagyságát, s vannak, akik mint saját életüket, úgy védelmezik a régit. Slachta Margit sikertelenségének okai azonban ebben nem merülnek ki. Az emberek többségét riasztják a radikális emberek és eszmék. Nem szeretik, ha valaki kiáll eléjük, arról ordítozik, mit kéne tenniük, hogy jobbá tegyék a világot, ennek ellenére, mint már a történelemben oly’ sokszor láttuk, hajlamosak vakon követni őt. Akkor mi volt Slachta Margit hibája? Feltehetően az, hogy nőnek született. Ellenszenvet keltett, hogy megpróbált kitörni a társadalomban betöltendő szerepéből, s férfi módján harcolt nézeteiért. Olyan kérdéseket feszegetett, melyekről más politikusok nem mertek nyíltan véleményt mondani. Elveit nem tudta alátámasztani példákkal az életéből. Saját családja nem volt, s radikális viselkedése is ellentétben állt a keresztény feminizmussal. Napjaink politikusai is próbálnak egy kiegyensúlyozott, jól működő családot felmutatni, ezzel bizalmat ébresztve az emberekben. És az amerikai filmekben gyakran látott gyerek-puszilgatás, a magyarországi választások előtti rögzítőről szóló személyes telefonok is arra szolgálnak, hogy a politikusok Slachta Margit hibáját elkerülve, a választókhoz közelinek tűnjenek, személyesen hozzájuk intézzék mondandójukat.

Miután 1920-ban az első női képviselőnek választották, az 1930-as években Slachta Margit megalapította a Szentlélek Szövetséget, s új lapot is indított. Ismét az árral szemben úszva, Hitler propagandájának ellenében a keresztény értékrendet hirdette, s tiltakozott a zsidótörvények és a deportálások ellen. Megtett mindent, amivel segíthette a rászorulókat, s bújtatta az üldözötteket.

1945 után, mikor ismét bekerült a parlamentbe, politikája részben elvesztette aktualitását. A köztársasági államformát elutasítva, a jogelviség, a jogbiztonság és jogrend továbbélését a Szent István-i államrend fennmaradásában látta. Népszerűségét az sem növelte, hogy ismét az általános véleménnyel szembeszegülve antikommunista és szovjetellenes nézeteket vallott. A kommunista párt térnyerésével egyre lehetetlenebbé vált helyzete, és politikusi pályafutása. A letartóztatástól tartva álnéven az Amerikai Egyesült Államokba távozott. Egy sikertelen visszatérési próbálkozás után végleg Amerika mellett döntött, azonban próbálta fenntartani a magyarországi kapcsolatait, és képviselni az ország érdekeit, segíteni a hazai helyzet alakulását. 1974-ben Buffalóban, a Szociális Testvérek Társasága egyik rendházában halt meg.

Slachta Margit semmiképpen sem volt szent, nem volt egy Teréz anya, aki csupán Isten szavait követve önzetlenül segít a rászorulókon. Sokkal inkább egy asszony volt, aki küzdött azért, hogy a nők is azonos jogokkal rendelkezzenek, és hasonló elbírálásban részesüljenek, mint a férfiak. Azonban ő is áldozatául esett politikai ellenfelei negatív propagandájának, ezért Slachta Margit nevét hallva először nem a nők jogainak védelmezése, az árdrágítók elleni felszólalás, a II. világháború alatt folytatott embermentés, az egyházi iskolák államosításának ellenzése jut eszünkbe, hanem a rosszul értelmezett bottörvény. Ha elődeihez hasonlóan ő is a boszorkányüldözés mártírjává vált volna, talán most más kép élne róla az emlékezetünkben.

Forgó Teodóra

 

Bibliográfia

Mona Ilona: Slachta Margit. Corvinus. Budapest, 1997.