II. A történelmek, mint emberi (és állati) idő
A szakirodalomból jól ismert, hogy legkésőbb Hayden White Metahistory című műve óta nyilvánvaló a történetírás veszélyes, mert elválaszthatatlan közelsége a fikciókhoz. A történelmi szöveg, mint irodalmi alkotás, illetve a történetírás átlátszatlanságának (Danto, Ankersmit) felvetései a pozitivista historizálás rejtetten uralmi beszédét illetik mély kritikával, később azonban egyfajta korrekciós igény velük szemben is megjelenik. A diszciplináris határokat átlépő közös problematika okán a történettudományban lezajlott metaforikus fordulat kritikáját az irodalom poétikáinak átalakulása is ösztönzi. A történelem bizonyos pillanatai, vagy eseményei kapcsán a „bárhogy történt (…) élesebben vetendő fel, szóval, hogy hogyan is történt. 1 – mondja egy irodalmi műben Esterházy Péter, és a történelem adósságának (Ricoeur) horizontjában is rákényszerít episztemológia és nyelv aporetikus viszonylatainak újragondolására. „A dokumentáris bizonyíték külső kényszerétől szabadon nem köti-e belsőleg a fikciót a kvázi múlt szolgálata, ami a valószínűség kényszerének másik neve?” 2-kérdezi Paul Ricoeur, és a történelem mint megismerés lehetőségét egy képességként (dünamisz) elgondolt retorika éthoszában veti fel, anélkül, hogy a White téziseiben rejlő leleplező furor aktív erőiről lemondana.
A Tündérkert nem e durva törésvonalakkal megidézett évtizedes polémia demonstrációs anyagaként érdemel figyelmet, hanem olyan közvetítésként, mint ami a fenti dilemmákat önmagába is beleírja. A regény egyik jelenetében például, amelyre legutóbb Tverdota György hívta fel a figyelmet, a Konstantinápolyba érkező Bethlen a fényességes Padisahnak (törökül) ad jelentést Báthory Gábor cselekedeteiről, ami a Porta protokolljának megfelelően egy török tolmács, egy költő által is „újrafordításra” kerül. A tolmács elbeszélését már a saját kultúrájának narratív sémái alakítják ki, illetve át egy olyan történetté, amelytől „első” szerzője megcsömörlik. Mindez White azon tézisét látszik alátámasztani, ami a nyelvi reprezentáció struktúrájából a történések ismeretelméleti megalapoz(hat)atlaságára következtet. A két történet viszonyában ugyanakkor pontosan az a tropológiai infláció zajlik le, amit Ricoeur a történettudomány nyelveiben megfigyel. A felépített beszéd a hipertrófia, a túlzás alakzatának uralma alá kerül, „az uralkodó esztétikai-erotikus igényéhez” szabott elokúció a meggyőzés helyett gyönyörködtet, a prefiguráló szelekció révén megszólaltatott eredeti történet pedig elveszíti azonosságát: „az interpretáció[…]ban jelen lévő valóság ki van szolgáltatva a nyelv, illetve a beszélő önkényének.” 3
Ez a gyanú persze az egyszer már a kulturális emlékezetben valamiként elbeszélt Báthory-történetetnek a regény által újramesélt variációját is eléri, hiszen a szultán megbízhatatlan elbeszélője -strukturális értelemben- az elbeszélő alteregójának tekinthető. Ez a narratív eljárás ugyanakkor nem terjeszthető ki a móriczi poetológia egészére, legfeljebb ha egy másik elméleti szótárral, megnyilatkozásként, „elsődleges műfajok (replikák, mindennapi történetek, levelek, naplók, jegyzőkönyvek stb.) transzformáció[ja]ként 4 közelítünk hozzá. A Tündérkert, mint származékos összetett műfaj olyan mértékben aktivizálja a 17.század szociokulturális emlékezetének mélyrétegeit, hogy az a szövegközpontú olvasási alakzatoktól a kultúraelméleti, beszéd- és diskurzusközi térbe kényszeríti az olvasást 5. A nyelvi klisék, társadalmi érintkezések, nemzettudati narratívák, rítusok, babonák, sztereotípiák, virtuális érzékletek tárházának a referenciális illúziói (Riffaterre) az olvasás során a társadalmi önértelmezés szimbolikus rendszereit is aktivizálják.
A Tündérkertben a történelem fikciósítását tehát egy a fikció történetiesítésétől elválaszthatatlan poétika viszi színre, ami által a refigurált idő mint emberi idő 6 válik megélhetővé. „Ugyanaz a mű (…) nagy történelemkönyv és csodás regény egyszerre lehet. A rendkívüli az, hogy a fikció és a történelem összefonódása nem gyöngíti utóbbinak, azaz a történelemnek a képviseleti szándékát, hanem annak beteljesítéséhez járul hozzá.” –írja Ricoeur, majd a képviselet fogalmát a puszta megjelenítéstől határozottan elkülönítve, a képzeletbeli erejét annak megakadályozásában is felismeri, „hogy a másság (alterité) eltűnjön a kimondhatatlanban.” 7
A filozófus utóbbi és hangsúlyos megjegyzése nyomán az eddig mondottakat némiképp árnyalja, hogy a történelem helyett a Tündérkert kapcsán talán lehetséges a történelmek fikciósításáról is beszélni, amennyiben az imaginaire egyik jelentős teljesítménye itt nem pusztán a másság eltűnésének a megakadályozásában áll, de a regény központi formagondolatával is összefüggésbe hozható. A 19.századi történelmi regények azon stratégiáit ugyanis, amelyek a történelmet mint a kollektív szinguralitás művét alkotják meg, a móriczi poétika a magyarázó elbeszélői pozíció majdnem teljes elhagyásával és a nézőpontok folyamatosan változó technikájával, leépíti. Ez nemcsak a heterodiegetikus elbeszélő narrátori funkcióinak, így például az ideologikus szerepkörnek a visszaszorulását jelenti, hanem belső fokalizációk és perspektívaváltások révén a másik, a mások szóhoz juttatását, a főszereplők váltakozó szólamaitól, a szász Weisz Mihályon át az áruló Kornis Boldizsárig. Olyan nagyepikai forma jön ezáltal létre, amelynek metonimikus szerveződése az ok-okozatiság és a kronotopikus folytonosság által megőrzi ugyan a történetszerűség elsőbbségét, az elbeszélés módja révén azonban –ahogy Szegedy-Maszák Mihály tanulmánya fogalmaz– „kizárja annak lehetőségét, hogy az olvasó közvetlenül hozzáférjen a történetek hiteles magyarázatához és azon keresztül a szöveg létértelmezéséhez.” 8.
De hogyan kapcsolódik mindez az emberi állat problémájához? A kérdés, amit fel szeretnék tenni a regénynek, arra vonatkozik, hogy az elbeszélésnek ez a módja, illetve a recepció által eddig feltárt hozzáférhetetlen magyarázat, vajon miféle kapcsolatban van az állathasonlatok azon szekvenciáival, amelyek által a mű téridejében Bethlen István mint a kakas, Báthoryné mint a tépett galamb, Imreffyné mint sárló kanca, Géczy mint veréb, Thurzó nádor mint harapós eb, Kamuthyné mint tömött, fiatal lúd, Török Kata mint tarka macska, Basa János mint egy tigris, Behtlenné szíve mint a verdeső madár, Foktűi Máté mint a baziliszkusz, Kornis Boldizsár mint egy kanpulyka, Szilassy Pál mint egy gyík, a hajdúk mint a csikaszok, az erdélyi urak mint a külön-külön csordából való veszett farkasok kerülnek elénk. Miféle emberi idő az, ami ennek a hasonlításnak a nyomán alakul és miként nem engedi éppen ez a hasonlítás, „hogy a másság (alterité) eltűnjön a kimondhatatlanban.” 9 Mondhatjuk-e hogy ez a markánsan kirajzolódó antropológia pusztán jelöli, észleli, jellemzi a szereplőket, vagy a szüzsé meghatározó motívumaként is figyelmet érdemel, és ennyiben a történelemnek egyedül a relációk ambivalens és redukálhatatlan szövevényeként való színrevitelével is kapcsolatba hozható, így tehát képes az eddig mondottakat is újraértelmezni? Ha igaz, hogy „Móricz Zsigmond művészete az európai kulturalitásból való kivetkőzés pillanataiban van a legsajátabb elemében” 10, a Tündérkert kapcsán mindenekelőtt azt kell megértenünk, hogy a kulturális világokat és a történelmet megteremtő történeti imagináció miféle narratív antropológiát, miért az animalitáshoz is odatartozó horizontot mond a legsajátabbjának.
Lábjegyzet:
- Esterházy Péter, Javított kiadás, Magvető, 2002, 36. ↩
- Paul Ricoeur,A történelem és a fikció kerszteződése,in:Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, 1999, 371. ↩
- Tverdota György, Fordítás törökből törökre magyarul, in: Szabolcs-Szatmár–Beregi Szemle 2004/12, 462-463. ↩
- Mihail Bahtyin, Beszédelméleti jegyzetek, in: A beszéd és valóság, 1986, 521. ↩
- vö. Thomka Beáta, Glosszárium, in: Glosszárium, Csokonai, 2003, 70. ↩
- vö. Paul Ricoeur, Temps et récit I., Seuil, 1983, 85. ↩
- Paul Ricoeur, A történelem és a fikció kerszteződése, in Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, 1999, 361. ↩
- [1] Szegedy Maszák Mihály, A Tündérkert műfaja és világképe, in: A regény, amint írja önmagát, Korona Nova, 1998, 75. ↩
- Paul Ricoeur, A történelem és a fikció kerszteződése, in Válogatott irodalomelméleti tanulmányok, Osiris, 1999, 359.
- Eisemann György, A szereplő, mint olvasó, in: Szabolcs-Szatmár–Beregi Szemle 2004/12, ↩