Ima lányomért, lányomhoz

Tavaszi faágak közt a fagy
rombol és te is oly néma vagy,
szél sziszeg, hó esik, száll a köd
a kórházi ablakok között.
A hulló szirmokat számolom
a fal mellett
és a vánkoson aprócska fejed, az ágy magas,
jobban vagy, azt mondják és csak az
számít, meg a remény, az a csöpp,
mely jövőbe látón itt pörög:
gúnyos, de erőt ad, s nem lehet,
hogy már csak szenvedés jut neked.
Kicsi lány,
minden nap eljövök,
ez az egy kapocs van, mi örök,
a szeretet az, mi égig ér,
és ősi, szent kötelék a vér.
Melletted szörcsög, kattog
a gép,
segít, bár tudhatnám, miképp.
Az ember itt fázva legbelül
rút önfeladásra kényszerül.
Ágyadnál ülök majd reggelig
s az idő percekké szétesik,
tudod, a szülő minden kincsét
odaadná, ha van segítség,
Kicsi lány, együtt tegyünk csodát,
mint égő gyertya,
ne fogyj tovább!
Szemedben tavak alszanak,
ifjú madonna-arcodat
éj-hajad fogja, mint képkeret.
A kín felett száll a képzelet,
hogy én úgyis meggyógyítalak,
s megnyílnak ajtók, csendek, falak,
várom, hogy jöjjön egy égi jel,
hogy valaki végre ránk figyel.
Kint a ködben minden egybeforr:
szépen nyírt pázsit, hinta, bokor,
nézd, gyöngén már hunyorog a nap,
sóhajt és talán velünk marad,
simogat, nyugtat tompa fénye,
s lángolni kezd a hó fehére,
a jégcsapokból patak ered,
én egyre csak suttogom neved,
ne hagyd el magad,

azt nem lehet,
mert tőlem senki el nem vehet!
Kell, hogy legyen végre egy szikra
biztos rájövök, mi a titka,
életem árán is megtudom
még gondolkodom a ritmuson,
a zene már szívemben remeg,
mely az embert teremtette meg.
Síkos földön lépnék az éjbe,
hogy érted hajnal jöjjön végre,
csak imámmal újra érjem el,
azt ki segíthet és tenni mer.
Látod, oldódik már kint a fagy
lassanként.
Kicsi lány.
El ne hagyj!

Téli mese

Füstszagú télen a halk havazásban
szunnyadó pillék a rőt levelek
jelmezt ölt minden és mindenütt más van:
átlényegülnek a szürke terek.
Szétterül lassan a mágikus álom
bokraink ég felé intő kezek
habfehér kesztyűben, és fent a fákon
összebújt, s hallgat a madársereg.
Csillagfüzérek az utcai lámpák
templomunk tornya a felhőkig ér
takaró fedi a városi lármát,
lustán kalandozó szél dala kél.
Csellengő holdnak ezüstös a fénye,
bűvös az éj is, ma semmi se fáj,
úgy vagyok itt, hogy tán nem vagyok mégse’
mint a mesében úgy alszik a táj.

Szokatlan virágének

Sokan úgy tartják, igazi szerelem csak egy van, én fulladok és
rád gondolok egyből, ne hidd, hogy már nem szeretlek,
nem mondom, hogy szerintem több szerelem is lehet,
mert félreérthetik, félreértheted, pedig nem akarok bántani senkit,
de tudom, hogy egymás után, vagy egyszerre is akár, nem is lehet hasonlítgatni őket,
hiszen a szerelem is virágokat növeszt,
egy édeni kertben sok virág van, mindenféle színűek és formájúak,
cikázó fényekkel a szirmokon, pilleszerű szépségek,
nem hitted el nekem, pedig a virág a botanikában csak szaporítószerv,
tulajdonképpen a szerelem eredeti funkciója is a szaporodás,

miért ne lehetne az is kocsányos, ülő, nyitva-, vagy zárvatermő,
kétszikű, de amit sokan virágnak neveznek, az tulajdonképpen
az egész növény. A ligetben gyönyörködhetünk a színekben:
ezernyi calyx, corolla, perigonium,
nyelvekként nyalogató szirmok,
bibék, porzók, tánc a szélben, ahány virág, annyiféle,
ahány szerelem, annyiféle,
aszimmetrikus, biszimetrikus, sugaras rajzolatú szépségek,
szerelem, szerelem, fürtök, készíthetsz virágdiagramot, lehet
térképszerűen sematizált a keresztmetszeti rajz,
akkor sem tudod, miért pont az, pont akkor és pont úgy,
nekem senki se mondja, hogy eleve elrendeltetett,
nem segít a filogenetika sem, nem mindig csak az a virág,
amelyben mag is van, gondolj a sporofillum-füzérekre,
nem csak egy szerelem lehet, de
nem tudlak elfelejteni se, tenyeremben fehér magnólia,
illatos hawaii rózsa, propellerszerű, csavart pártacimpákkal,
s mióta utoljára láttalak Port-of-spain repülőterén
a dézsákban nyújtózó pálmafák alatt,
koszorúm sincs, fejem is úgy hajtom le, mint egy virág,
mely inni kíván. Nem szeretlek kevésbé. De szerettem mást is azóta.
Nem hívlak többé. Nem beszélek, mert a szó oly gyakran fröccsen epeként,
nekem más és benned is más, ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
akkor sem, ha több szerelem is létezhet, akár egyszerre is,
csupa bíbor virág volt veled a kert, majd lassú hervadásuk után
jöttek más színűek, ne gondold, hogy már nem szeretlek,
bár régóta elfogadtam a nyegle unalmat,
a keserű fintort, melyek kísérnek, ha valaki szóba hoz.
Senkinek sem kell tudnia. Jós-madarak rikoltoztak felettünk :
viharfelhők alá szorult visszhangok. Végül igazuk lett.
Vészjósló sikolyok.
Álmomban, ha a manzanillai parton állunk újra a tűzliliomok közt,
vagy Chakhachakar romjai között sétálva árnyat borítanak ránk
egy virágzó lángfa lombjai, esetleg Saint-Louis vörösben égő
Bougainvillea bokrai alatt keressük egymást,
vagy vérpiros tulipánok mellett visz utunk
Haarlemtől délre, elnehezülnek a lépteim,
nem szólok,
csak nézlek, nem simítom le arcodról szomorúságodat sem,
vágyódva elmerül a gondolat az örök vizekben,
aztán úgy ülünk megint a homokban Charlotteville kihalt strandján,
mintha mese lenne az élet és sosem lenne vége,
ne hidd, hogy kevésbé szeretlek,
de nem szólok,
mert tudom,
bármelyik szó
lehet
az utolsó.

(Parksirató)

kivágott fák
életük delén lekaszabolt

óriások hanyatlása
egymás hegyén-hátán heverő
szén-dioxid elnyelő
oxigént lehelő lovagok
akik nem tudták magukat megvédeni
árnyat adó lombkoronájuk
sok éven át
hajolt fölénk
most tuskóikon
évgyűrűik
mint galaxisok spiráljai
vonaglanak
irodaház épül itt
illatos eső öntözi a meghasadt törzseket
s a friss hajtások
a gyönge ágak
fuldoklók kezeiként nyúlnak
az ég felé
ezentúl itt is zavarosabb levegőt iszunk
ami a felkavart koszos vízhez lesz hasonló
lekaszált rózsabokrok
kitépett virágok mindenütt
megszólal a harang
egy szólamban siratja
ami volt
az sem vigasztal
hogy tudom
2016 januárjában
kinyílt az első virág
a világűrben

A neved

Teljesen megfeledkeztek rólunk,
hiába csöngettem.
Lassan elmorzsálódott a délután
és vele a remény.
Egész testemben remegve, csatakosan próbáltam
kapaszkodni, de csak csúsztam lefelé.
Otthagytak segítség nélkül.
A reluxa mögül rézsútosan befolyó
vézna fénysugarakban
aranyló porszemcsék cikáztak
s örvénylettek a steril flakonok felett.
Hosszú ideig ültem ott.
Roppanva horpadt be a
kitágult tér-idő.
Szólni akartam Hozzád de csak nyöszörögtem.

Torkomba szorult a zokogás.
Hallgattam az infúzió csepegését.
Végül bejött egy ápolónő.
(A kitűzőjén láttam, ugyanaz a neve, mint nekem.)
Fapofával mormolta:
“nem jöhettem, a másik szobában szült egy asszony,
itt meg már úgysem lehet segíteni”.
Igazságtalan az élet.
Szánalmasnak éreztem magam.
Akinek nem sikerül. Még ez sem.
A nővér letörölgetett és elvitt Téged.
Akkor kezdtem el sírni.
Szédelegve felálltam, megindultam kifelé,
úgy, ahogy voltam: hátul nyitott köntösben.
Az ágyon ragacsos vérrózsák nyílottak.
Próbáltam utánad menni, de a folyosón
le kellett ülnöm.
Lehunyt szemhéjam mögött gyertyák égtek,
fülemben harangok zúgtak.
Nem értelek el többé.
Soha nem öleltelek magamhoz.
Örökre elváltunk hat hónap együttlét után.
Egy zöld ruhás ápoló értem jött.
Akkor már kiabáltam. Nem értettek.
Agresszív kezek. Tű. Nyugtató.
Pedig csak a nevedet akartam megmondani
valakinek.
Bárkinek.

(Illusztráció: Paul Klee)